*Tekintetem a lassan fodrozódó tóra téved, ahogyan a rózsák egymásnak ütközve hajlítanak meg valamit a jelenben. Egy aprócska szél is segít nekik ebben a lírikus jelenetbe, ezzel sugallva meg a változást. Az egyik előrébb csúszik, míg a másik hátra maradva szinte evez, hogy elérje. E szürke képben vajon mi lehet a valóság? Mit üzenhet ez a természet azoknak, akik nem tudják hogyan menjenek tovább; hogyan mozgassák meg a vizet? Szárítani kell a patakot, vagy megemelni a zsilipeket, hogy a bővelkedő vízben még egy kósza madár is bohókásan játszadozhasson a melegben? S mi történik akkor, ha leesik az első elsárgult levél, majd hó hinti meg a talajt? Kétszer ugyanabba a folyóba nem léphetünk, ahogyan az életben sem lesz ugyanolyan pillanatunk. Tehát a szív éppen úgy változik, ahogyan a természet. S most ideje szerint nyár van, de nem a korok nyara. Leginkább a szív nyara ez; csak éppen mindenki máshogyan éli ezt meg. Én csendben álló, magányos tavat látok. Kiszáradt virágokat látok úszni a tavon, a szürke fátylon át pedig árván úszó halat, amint a párját keresi. Ilyen életben élek én, s tán ebben az életben e világon még osztoznak velem páran. Igaza volt Yukezo-sannak, amikor az sejlett szavaiból, hogy nemesnek lenni nehéz. Én tudom is, hogy mennyire. Viszont egyáltalán nem mindegy az, hogy milyen oldalon is állunk. Nem mindegy melyik utat választva éljük le arisztokratikus életünket. Főnemesként többet látunk ebből a világból, mint bárki más. S még mindig úgy vallom, hogy a döntéseink, tetteink tesznek azzá; mint akik mi vagyunk. Arcom tükrét merészelem megpillantani a folyó szürkületében. Hogyan is festhetek egy ilyen világban? Kapitány vagyok, a Gotei egyik vezető shinigamija. Főnemes vagyok, a lelkek társadalmának befolyásos leánya. Én viszont nem látom ezt az arcomat. Mindig magam előtt tartom, de nem ezt látom. Nem látok mást, csak egyetlen örökké kínzó emléket. Sosem felejtem el, hogy ki is vagyok valójában. Nem felejtem el a nyomort, amelyben éltem rukongaiban. Nem felejtem a keserű könnycsepeket, amint kiéhezett kutyaként nyújtottam karom a síró hold irányába. A felemelkedésre vágytam, majd a kemény erőfeszítések árán fel is emelkedtem. Ma már ezt az oldalamat senki sem ismeri, senki sem lát belém. Noha, volt egy férfi az életemben, aki meglátta bennem a gyengeséget. Látta szemeimet sírni, hallotta őszinte vallomásom. Látta a haragot a szemeimben, amint a húgom bajba került. Miatta lettem Kagami Ai. Lehajolok a hídra és felveszek egy kavicsot. Mikor is volt már utoljára, hogy ilyennel piszkítottam volna be kezemet? Bedobom a vízbe, nem akarom látni arcomat. Nem akarom látni ezt az álarcot, amit mutatok mindenki felé. Erős vagyok? Hazugság, talán a világ egyik leggyengébb shinigamija vagyok én.
Erős, aki nevetni tud, hinni a világ szépségeiben. Belőlem kiölte az élet mindezeket a tulajdonségokat. Vagy nem is kiölte, inkább mélyen szunnyadón zárta börtönbe a sors. Komoly tekintettel nézek a férfira, aki miatt elgondolkodtam a legőszintébb érzelmeimen. Kissé ironikus, hogy pont ő legyen az, aki miatt ilyeneken gondolkodok. Nem értem, hogy miből gondolja...nem vagyok már kislány. A világ kegyetlensége éppen eléggé felnövesztett ahhoz, hogy tudjam, gyakran a puszta szavak mit sem érnek. Kaptam már ígéretet, s most mégis csak a levegőt érzem belőle. Letekintek a földre, majdan fel. Felhúzom némelyest szemöldökömet, úgy tekintek rá.*
- Igen, pontosan úgy vélem..hogy ön nem ismer engem. *Határozottan állok a sarkamra. Nem gondolom úgy, hogy éppen neki kelljen igazat adnom. Mégis, ahogyan egy idézetet kishíján a fülembe súg, úgy egyre jobban kiráz a hideg tőle. Azt hiszem, Tamachi Yukezo kezdi elvetni a sulykot. Vagy legalább is mit csinál egyáltalán? Becsukom szemeimet, hogy egy kicsit összeszedjem magam. Pillanatokig egyetlen egy szó sem hagyja el ajkaimat. Természetesen az, hogy mit mondanék erre..már előre tudom. Tudom mit akarok, csak azt nem; megéri-e egyáltalán neki elmondani? Miért is osztanám meg egy olyan shinigamival, mint ő? Miért ellenkezik az eszem, de a lelkem valahogy mást szaval? Frusztráló helyzet ez nekem. Még frusztrálóbb pedig, hogy alig néhány perc múlva szóra is bírom önmagam. Szavaim közben egyre közelebb állok hozzá, kissé lesújtón pillantok fel lélektükreibe.*
- Valamikor régen egy lány Rukongaiban minden éjjel az eget bámulva arra gondolt, hogyan is érinthetné meg a Holdat. Hogyan érhetné el azt, amit a Hold síró képében lát? A nyomorúság völgyében, anyátlanul..apátlanul lépett be Soul Society börtönébe. Őr lett a lelkek börtönében. Mégis szabadnak érezte magát..csak, hogy a célját még mindig nem érte el. Aztán ahogy a sok szenvedés árán feljebb jutott, végül elérte. Ám a Hold még régebben megmondta neki, álomvilág az egész, felébredt. Az ébredés hozta el kezdeti sorsa viharát. Azt hiszem, én lennék a világ legboldogabb shinigamija, ha.. *Ekkor akaratlanul is már, mikor közel állok hozzá tenyeremet a hasamhoz illesztem.* - Sem apám, se anyám, se szerelmem...se..babám. Mindezt elvesztettem. Az ébredéssel lassan a váram is összeomlik, Yukezo-san. Ne aggódjon, hamarosan az erőm megcsappanása végett kapitány sem leszek már. *Hideg tekintetemmel lépek egyet hátrább.* - Viszont nem a rangra, pénzre..dicsfényre vágytam. Azért harcoltam, hogy megvédhessek valakit, aki nagyon fontos számomra. Én ezt megkaptam..Viszont nem okoz számomra örömöt az erő, vagy befolyás amit birtoklok. *Elfordulok a férfitől, ismételten a víz irányába. Talán most először tükrözi vissza a víz mindazt, ami igazán jellemez. Csak a szemeim árulják el azt az űrt, ami benne lakozik. Nincs mi kitöltse, elfáradtam.*
- Egy valamiben megint téved, Tamachi-dono. Bennem már nincs mit ledöntenie. Nem tud várból romot alkotni, amikor az élet már megtette a magáét. De mindezek mellett ne higgye azt, hogy oly' könnyen rendíthető volnék, hogy egyenesen a karjaiba hulljak..ahogyan ön fogalmazott. S hogy ki viselte előttem ezt a haorit? Milyen kapitány volt? Valójában nem érdekel. Én azt tudom mit hagyott maga után az osztagban, és hogy én mit tettem az osztaggal mióta kapitány lettem. Már a a Sanbantai az egyetlen olyan osztag, mely két hadnagyi rangot elérő shinigamival ékeskedik. Valamint kimondott feladatkörrel rendelkezünk. Ha mást nem is, célt és presztízst adtam az osztagnak. Ezt pedig tudomásom szerint Chizuki Maya nem tette meg.
*Pillantok ismét szemeibe, majd éppen csak kikerülve őt indulok meg ismételten az egyik irányba. Túl sok szó hagyta el ajkamat. Viszont üdítő a gondolat, hogy legalább olyan tiszteletlenül beszéltem az imént hozzá, mint ő hozzám. Nem is értem mi ragad meg ennyire ebben az alakban. Talán a személyiségében van valami, ami nyugtalanító jellegű. Ennek ellenére végre ki tudtam pár olyan dolgot is mondani, ami eddig nem fogalmazódott meg bennem. Lassan pedig szépen esteledik is.* - Egy valamit viszont tartson szem előtt. Mi választottuk azt, hogy shinigamik leszünk. A Gotei pedig börtön mindazok számára, akik ezt az utat választották. Ez egyáltalán nem rossz, csak nehéz azoknak..akik nem tudnak kellőképpen érvényesülni. *Bököm még oda neki, mielőtt követhetne.*

*Előre haladva lépteimet folyamatosan számolom. Nem értem mire fel találtam meg ezt a szokást beszélgetésünk közben. Talán a számok egyre nagyobbra való törekvése okozza? Vagy csupán próbálom lelkemet elzárni ettől az alaktól? Muszáj nyugodtnak maradnom. Most végképp muszáj annak maradnom, amikor jobban magányos vagyok, mint valaha. Nem hallom a zanpakutom hangját. Hiába pillantok le a törött pengéjű nodachira - ami kis híján wakizashi méretű most -, nem hallok semmit. Fuhaku nem hall engem, Fuhaku miért nem hallja kétségbeesésem? Egy másodpercnyi riadtság lesz rajtam úrrá; hiányzik a zanpakutom. De nem adhatom fel, még nem. Éppen ezért, ahogyan Yukezo-san próbál a múltamhoz beszélni, úgy egyre jobban simulnak ki arcvonásaim. Nem írható le róla, hogy ebben a pillanatban mit is érzek. Egyenesen szemeibe nézek.*
- Az a lány már rég felnőtt. *Érzelem mentesen fejezem ki magam. Az egyetlen dolog, ami elárulhatna, azaz, hogy nem nézek teljesen a szemeibe mégsem. Eme árulkodó jel feltárására nálam pedig nagyon kevesen képesek. Mindig is mestere voltam annak, hogyan zárjam el magam. A Kuchiki- ház fejétől láttam azt a fajta magatartást, ami segíthet az én világomban túlélni. A kár csupán az, hogy mára már túlságosan is a természetem részévé vált. Nem vagyok képes darabokat mutatni magamból az osztagom számára, csak igen ritkán. Ettől sokak példaképévé lettem, én mégis úgy érzem..hazudok mindenkinek, de leginkább önmagamnak. Tán éppen ezért sem kértem soha egyetlen egy hadnagyomtól vagy barátomtól, vagy számomra fontos személytől, hogy higgyen bennem. Nem vagyok az a személy, akiben hinni kell. *
- Ezek szerint szavaidból ítélve több közös van bennünk, mint hinnénk. Hadd tegyek fel egy kérdést neked, Yukezo: Miért lettél olyan, amilyen és én miért nem váltam olyanná, mint te magad vagy? *Talán egy kicsit fogós kérdés lehet ez. Ismerem én is a fájdalmat és a kínt. Neki szülei voltak és szenvedése; nekem szüleim nem voltak és ugyanúgy szenvedtem. Furcsa közös pont ez, amire nagyjából egy- két hónappal ezelőtt nem is gondoltam volna. Csak egy bukott shinigamit láttam benne, nem többet; de kevesebbet sem. Túl nagy előítéletek szerint élhetek akkor? Bukottnak láttam, de nem ismertem a mögötte álló történetet. Most elgondolkodhatnék, hogy valójában mi is volna a helyes most. Egy illetőt a története, vagy a hozzá kapcsolódó tettek alapján kéne elítélni? Mindig is utáltam az ilyesfajta kérdéseket. Mai napig nem tudom azt, hogy mi alapján döntöm el egy személyről azt, hogy hová tartozik nálam. A származás talán mindenképpen befolyásoló jellegű, csak éppen az a gond, hogy én sem voltam annak idején még csak nemes sem. A sérülésére tekintek, de továbbra sem íródik ki semmi sem az arcomra. Nem nyújt szép látványt, viszont annak idején yonbantai sanseki voltam. Az ilyen sérülések nem töltenek el undorral, inkább egy fajta komorság kerülgetheti arcomat, ha Yukezo jobban figyel. Nagyot sóhajtok és egy igazán furcsa dologra készülök. Leveszem a kapitányi haorimat, és az egyik fa melletti fűbe pihentetem. Meg is állok előtte a világoskék yukatámban. Hajamból kiveszem az ezüstszalagot, hogy az utolsó dologtól is megszabaduljak, ami most felszereli személyiségem egy részét. Hajam egyszerűen kibomlik; hadd fújja csak a szél..*
- Szavaid kissé nyersek és meglehetősen merészek, ami a nemességet illeti. Ezért is fogok hozzád úgy beszélni, hogy nem vagyok sem kapitány, sem pedig nemes. Mint kívül álló mind tudjuk, hogy a birtokok jó része, de befolyásilag szinte az összes a főnemesek kezében összpontosul. Egyedül a főnemesség befolyása elegendő ahhoz, hogy alkalmakként beleszóljon a 46-ok tanácsa munkájába. Gondolod, hogy e-képpen a kisebb házak tagjai nem kérnének segítséget bizonyos nagy házaktól? A nagy házak pedig üzletet ajánlva a szárnyaik alá vennék a kisebb házakat; ezzel növelve a befolyásukat, ami teljesen legális. Talán mondasz valamit azzal, hogy milyen remek világideál volna az, ha megtisztíthatnánk a nemességet. Csak éppen elfelejted azt, hogy míg esetleg egyes nemesi házak veszélybe sodorhatják; addig a shinigamik megmentik ezeket a földeket. Még a jónak hitt jók között is örökös ez a párharc, amelybe valójában nem is szabad eljátszani az igazságosztó szerepét. Az elképzelés viszont nem rossz a tekintetben csak, ha számszerűen kimutatható, hogy egy-egy nemesi ház miatt telepek omlottak össze. Talán akkor helyén való a közbeavatkozás..de úgy gondolod, hogy én ebben találnám meg önmagam? Életem értelmének egy részét akkor vesztettem el, mikor elhatároztam magam, hogy mentorkodásra adom a fejem. Kidou mesterént tisztem lett néhány valóban tehetséges shinigamin való segítség, de megkaptam az árát. Én nem vágyom már nagy tettekre..mert ha egy ilyen kis tettből ekkorát veszítek; akkor mit kapok majd az élettől akkor, ha tömegeket próbálok majd megmenteni? Talán majd én is elveszítem részben az egyik karomat, ahogyan te? *Akaratlanul is megfogom a karját egy pillanatra jelképesen, majd elengedem.* - Vagy ne tán majd az életemmel lakolok meg ezért? Esetleg megélem, hogy merénylettel állnak elő a Kagami-ház ellen? *Hátrább élek, és elfordulok tőle. Behunyom szemem, majd mély lélegzetet veszek.*
- Ha van valami, amiért ebbe belekezdhetek..az egyetlen ok lenne. Az ok pedig az, hogy inkább veszítsek el én mindent, mint lássam mások arcán a reményveszettséget. Csak is ezért tudom még mindig tartani magam. *Magamhoz veszem a dolgaimat sebtében, s kicsit sietősebben indulok meg a kijárat felé. Nem értem, hogyan gondolhatom az egészet. De leginkább azt nem értem, hogy ez az alak miért képes ilyen könnyen áttörni a bennem rejtőző falakat. Túl gyorsan avattam be az életembe. Túl gyorsan kért fel egy őrültségre, s túl gyorsan mondtam szinte igent. Miért sietek ennyire, amikor nincs félni valóm. Eddig azt hittem nincs, most már látom, hogy sokkal félelmetesebb bárminél is ez. Nem akarom, hogy újra belém lássanak. Nem akarom, hogy újra kiismerjenek. Nem akarok újra közel engedni valakit magamhoz. Túlságosan fáj még a csalódás, pedig keservesen gondolok vissza a múltra..*

*A sietéssel vajmi keveset tudnék egyébként is elérni. Nem értem miért alázkodok meg egy olyan alak előtt, mint Tamachi Yukezo. Nekem méltóságteljesen kéne elhagynom a birtokot, nem pedig szinte futva. Azonban nem bírom ezt a légkört. Nem bírok úgy itt maradni, hogy közben a lelkemben próbál egy férfi vájkálni. Nincs joga hozzá, ahogyan ahhoz sem, hogy megállítson mondatával. Mégis megteszi. Valami olyasmit mond, amire feltétlen meg kell állnom, hogy kifejezzem véleményemet. Majd utána úgyis ráfogok érni arra, hogy visszakozzak; tehát elhagyjam a birtokot.*
- De én legalább nem hagytam el a Goteit..és.. *Folytatnám mondatom, de gyakorlatilag belém fojtódik az, amit ezek után mondani szeretnék. Észreveszem a kisebb kirohanásomat. Kirohanás, nem hiszem el. Összeszorítom ajkaimat, szinte szikrázva nézek rá. Elevenembe próbál taposni, és ez nem tetszik. Egyáltalán nem tetszik, hogy látszólag kezd átlátni rajtam. Mégis kinek képzeli ez az alak magát ez a shinigami, hogy azt hiszi megteheti ezt velem. Nem adtam számára engedélyt minderre. A gond csupán az, hogy nagyon úgy tűnik, őt egyáltalán nem érdekli az, hogy én mit engedek meg magammal szemben másoknak. Szinte teljesen átlépi azokat a határokat, amiket sem én; sem eddig talán senki nem tett. Ironikus, de a saját húgom nem beszélne így velem, pedig ő talán az egyetlen, akire nem haragudnék meg ezért. Vagy éppen nem mondanék olyasmit érte, amivel ismét kifejezhetem távolságtartásom. Gondterhelten sóhajtok egyet, s megint csak megindulok. Igyekszem kizárni inkább az imént hallottakat, nem akarom megadni neki azt az örömöt, hogy fölém kerekedjen. Legyen enyém az utolsó szó, elvégre is nekem kell előnyben lennem.
S míg haladok előre, kicsit komorabb lesz az ábrázatom. Azt hiszem, nem nagyon tudom már magamba fojtani mindazt, ami bennem van jelenleg. Rengeteg a feszültség, az elvárás és az önmagammal szemben felállított gondolat. Egy ideje már úgy gondolom, hogy egyáltalán nem szeretek élni. Nem tudok bizonyos dolgokra úgy tekinteni, mint azelőtt. Elvesztettem a motivációm egy részét. Egyedül érzem magam, de erről nem is oly' egyszerű beszélni. Nehéz, hiszen lapjáraton sem vagyok arról híres, hogy bárkivel is megosztanám a problémáim. Barátom van elég, csak éppen nem bízok meg bennük sem eléggé ahhoz, hogy tudják mit érzek jelen pillanatban. Ritsunak pedig nem mondhatom el, túlságosan érzékeny lelkületű ahhoz, hogy tudassak vele bizonyos dolgokat. Jobbnak látom, ha megmaradok még előtte is ugyanolyan erősnek, mint azelőtt, hogy találkoztam volna Keisukevel és történtek volna meg azok a dolgok.*
- Mit csinálsz? >.> *Hökkenek meg gondolataimból kifakadva, amint hirtelen elém kerülve megpöccinti a homlokomat. Szinte majdnem azt sem láttam, ahogyan közeledik. Gyors volt, túlságosan is gyors. vagy lehetséges inkább, hogy a váratlanul érő tettre nem is figyeltem fel igazán? Egy biztos, egy pillanatra elkerekedik szemem, aztán pedig elsötétül. Kissé felháborítónak tartom, hogy ilyesmihez folyamodik azért, hogy kizökkentsen. Ez még mindig nem olyan egyszerű, bármennyire is érzem azt, hogy ennek az alaknak van valamije, amitől képes vagyok rá figyelni. Noha, sosem lesz a példaképem, és nem is akarom..de valami más ereje van, amitől nem tudom figyelmen kívül hagyni. Talán az akaratereje teheti ezt, talán a nyers szemtelen stílusa; viszont mindezt úgysem fogom szó nélkül hagyni neki.*
- Tudd a helyed, shinigami! >.> *Csattanok utána, viszont sejteni lehetett, hogy milyen hamar el fog sietni előlem. Most először érzem, hogy mennyire is kínos a rajtam levő pecsét. Ha újra erőm magaslatán állnék, akkor bizonyára egy erősebb kötéssel úgy meg fogom, hogy aztán könyörögjön a szabadságáért. Vittem volna Kohaku-sanhoz a nőegyletbe nő iránti tiszteletlenség vétségével. Ha jobban belegondolok még mindig én tartom a rekordot ebben a tevékenységemben, ideje volna felfrissíteni ezt az eredményt. Ámbár úgy sem fogom tudni megfogni. Ennek jele leginkább az, hogy amikor éppen megfognám tiszta küzdelemben ő belök a tóba. Fel állok, és becsukom a szememet. Muszáj elszámolnom tízig mielőtt olyat teszek, amit később megbánnék. Sorra számolom magam előtt azoknak a kidouknak a számát, amivel most kiátkoznám a világból, amiért csurom vizes lettem. Feltehetőleg ez lenne az a pillanat, amikor páran nem lennének a helyébe, mert már tudják milyen "angyalkát" csináltam Anaoból is. Yukezoból is gyakorlatilag azt csinálnék, csak hozzá jobban illik az "elbukott angyalka" kifejezés. Kapna feketét, sárgát sárgával és a végén egy áramvezetést, hogy két napig vakolhassa magát egy nemesi találkozóra. Nem is értem miért húzott fel annyira ez a régi játék, amit természetesen ismerek...csak éppen kevésszer volt alkalmam űzni. Kicsit másképpen működtek otthon a dolgok akkoriban, de ettől függetlenül valamennyi gyermekkorom nekem is volt.*
- El sem merem gondolni, hogy miféle módszered volt a felejtésre. Te is csak egy férfi vagy... *Gőgömben némiképp előkerül egy kis cinizmus is, amit nem félek odabökni neki, mialatt kisegít a vízből. S amint kiszállok, rögvest magam előtt fonom össze karjaimat, mert nem olyan vastag anyag ez, hogy valami ne látszódjon belőle. Nem nézek rá jó szemekkel, de valahogy kedvem sincs már hozzá, hogy kidoukkal próbálkozzak. Csak csúnyán nézek rá még akkor is, amikor ruhát kér nekem. Nem értem a beszédét, nem értem miért beszél így a szolgálókkal. Habár ez számomra nem idegen, hiszen Ritsunak is baráti viszonya van a ház szolgálóival. Én pedig általában mindig megmaradok a hivatalos formalitásoknál. Yukezo túlságosan közvetlen, ami elsőre nekem teljesen ellenszenves..aztán ahogy többször lejátszódik bennem úgy egyre..magával ragadóbb. Mikor végre meghozzák a ruhát, elveszem azt és fenyegetőn nézek a shinigamira.*
- Ha előállsz valami olyan dologgal shinigami, akkor ne várd meg a pillanatot..mert három napi szenvedésben részesítelek. *Eszembe jut a kép a nőegylet leckéztetéséről. Noha arról a "kis" dologról jobbjára még én sem tudok, csak annyit, amit Noah elmesélt utólag. Szerintem tetszene Yukezonak is, én meg elégedett volnék, hogy ismét egy férfit bevittem, aki tiszteletlen volt velem. Nem értem miért szeretnek néhányan így viselkedni velem, mikor tudják, hogy ezt nem engedem meg. Eddig Yukezo volt a legelképesztőbb eddig. Kinek jutna eszébe belelökni egy tóba. Ha msot számítottam volna rá, biztosan nem történik meg. Bemegyek a fa mögé azért, hogy átöltözzek a másik ruhába. Kicsavargatom a hajamból a vizet, míg csendben hallgatom szavait.*
- Nem értelek téged. Neked miért számít az, hogy ne váljak számodra unalmassá? Alig ismersz, ráadásul éppen most mondtad ki..hogy szívesen kicsalnád házam pénzét. Szavaid ellentmondásosak Yukezo. *S mikor visszatérek ugyan nem ülök le mellé, csak megállok újra azokat a madarakat figyelve, amik megragadták figyelmem a birtokra érkezvén.*
- Nem lehetek olyan szép, mint te azt állítod..ha így tönkre ment a magánéletem. *Nagyon halkan suttogom, leginkább csak magamnak mindezt. S valóban, a külső- belső szépség nálam egyáltalán nem számít. Hiába is akarom, ha a szerencse nem fog mellém pártolni.*

*Minden ruhadarab, melyek nekem hoztak, lassacskán került át rám. Nem azért, mert nem tetszene, vagy éppen rossz lenne...csak éppen nehéz elfogadnom. Ez is csak egy fajta segítség, amely részint a büszkeségemet is ostorozhatná. Valójában azt sem tudom, hogy miféle büszkeség ez egyáltalán. Honnan jön nekem ez a szilárd ellenállás egy meglehetősen makacs személyiség irányába? Nem vagyok hozzá szokva, hogy egy olyan személy segítsen nekem, aki még csak nem is ismerek. Egy olyan személy segít, akit nem ismerünk...minő irónia! Ugyebár mi halálistenek ezt tesszük mindegy egyes nap ismeretlen személyekkel. Erre tanítottak minket, s talán lehetséges, hogy maga Yukezo is erre szeretne emlékeztetni valahol? Gyakran nem csak mi lehetünk a segítség, hanem mi is arra szorulunk. Sóhajtok egyet, míg a poszátákat kémlelem. Nem, én nem tartozhatok ezen személyek közé. Nem azért, mert az olyan rossz; de nem szeretném elismerni a gyengeségemet sem. Még nem ismerhetem el, az túlságosan nagy fájdalmat okozna. Még most is nehéz egyben tartanom magam egy valakiért. Nehéz közönnyel állni a saját érzéseimhez és dühömhöz. De meg kell tennem, mert ezt az örökséget hagyták rám. Én leszek az a nővér, akinek tovább kell küzdenie azért, hogy a személy akire vigyázz, nagy tetteket vihessen végre. Ám mi történik akkor, ha nem tudnám ezt megtenni és elbukok? Magára a helyzetre sem gondolhatok igazából. Nekem csak haladnom kéne előre, viszont most ezt tenni a legnehezebb. Tudom, hogy saját magam megnyomorítása az akadály arra, hogy tovább léphessek. Most mégis tán jobban érzem magam a "bukott" nemes társaságában. Mélyen ezt érzem, hogy viharos szavaival mégis jobban érzem magam. Csakhogy hiába a jobb érzés, ha egyre mélyebbre áskálódik. Lassan indulatok szabadulnak fel, de csak komoly tekintetemet mutatom a világnak.*
- Te egyáltalán nem értheted meg azt a fajta szituációt, amibe belekerültem. Úgy gondolod, hogy elítélem a segítség nyújtást, pedig nem így van. Egyszerűen csak nem engedem meg saját magamnak azt, hogy elgyengüljek annyira, hogy erre szoruljak. Kagami Ryuuji végrendeletében öröklés szerint én vagyok az, aki vigyáz Ritsura és a családi vezetésre. Mindenki úgy gondolná, hogy ez milyen könnyű feladat lehet az első kapitányi rangot elérő Kagaminak; pedig nem így van. Ismerd meg Ritsut, te magad is szembesülhetsz vele, hogy képes önmagát tönkre tenni ha gyengének lát, vagy szembesül vele. Túlságosan érzékeny, így nem mutathatom ki mindazt mi bennem van. Noha, gyakran ezért úgy gondolhatja, hogy eltávolodom tőle; de ez nem így van. Egyszerűen gyűlölöm a saját problémáimat másokra tuszmákolni. Nevezhetnek ezért akárminek, valójában nem érdekel. Engem senki nem tanított meg az ilyenekre, mert kicsi korom óta édesapám arra nevelt, hogyan legyek minden tekintetben erős. Tudod, még a nyomorban sem biztos, hogy szabad és boldog a gyerek. Talán az én sérüléseim külsőleg meggyógyultak, de belül az élet folyamata lassan darabokra szaggatott. Mára egy ösztön maradt bennem, aminek eleget teszek akkor is, ha nem tudok. Megvédem a húgom, mert most már csak ez az egy dolog, ami az enyém. *Tör ki belőlem, míg ő ülve van. Egyszerűen már ki kellett mondanom mindazt, ami mindeddig vezetett. Természetesen ebben leltem barátokra, de lényegében nem értem el semmi olyan dolgot, ami említésre méltó. Ám nem panaszkodhatok, mert valahogy majd csak megoldom. Azonban Yukezo mégiscsak akadékoskodik, amit igazán nem értek meg. Bizonyára erősebb jellem nálam, ha ennyire képes elvonatkoztatni, és csak is engem akar látni, nem pedig a környezetet. Azért mélyen kíváncsi vagyok valahol, hogy mindezek tudtában is szeretne nekem segíteni, vagy hajlandó végre elengedni és ugyanúgy megvetni, mint sokan, akik nem ismernek valójában. Mikor pedig fel áll, hogy kezem a mellkasára tegyem, már önmagában próbálnám visszahúzni a kezem. Hozzáérinti a kőhöz kezem, s az érintés furcsa dolgot művel velem. Ezekhez a gesztusokhoz igazán nem vagyok hozzá szokva, így kicsit megremeg a kezem, mert nem igazán értem, hogy miért. Túlságosan akarom tudni a miértjét, mikor az eszem nagyon is jól tudja, hogy most nem erre a csepp pillanatra kell gondolnom. E helyett felemelem fejem, mert az eszem ezt diktálja, és belenézek a szemébe szavai alatt.
Ezúton pedig az eszem volt az, aki becsapott. Sokkal megrázóbb az, amit a férfi szemeiben vélek felfedezni. Önmagában nem is szavai azok, amelyek feltétlen érdekesek; hanem az érzés is, amit az ékkövön keresztül átadni próbál. Olyan mintha, mintha csak önmagammal találnám szembe magam; csak éppen a kettőnk helyzete mégis eltérő. Ettől függetlenül mégis csak hasonlíthatunk valamennyire. Észre sem veszem, de az én tekintetemben is érzelmek csaknak fel. A megtörtség megannyi lángja kerül arcomra. Nem egyszerű dolgok ezek ahhoz, hogy könnyet csalhasson. Viszont elég mély ahhoz, hogy érhető legyen a másik fél számára is.*
- Szavaid őszinték. S azt hiszem, én értem. Tudom milyen a szikla peremén állni ugrásra készen. Te sem engedheted meg magadnak, hogy ugorj, annyi minden mögötted áll. De miért a haláltól félsz te is? Miért attól félsz, hogy nem védheted meg majd őket, ha pontosan akkor védheted meg őket; ha mindezt átadod? Örökké te se lehetsz velük, küzdeni küzdhetsz.. viszont előbb önmagad kell megtanulnod megvédened. Belátom, értem mi a kettőnk közti különbség. De tudd meg, hogy senki sem menthetetlen. Téged is megmenthet valaki, akiben megtudod lelni menedéked. Engem megmentett egyszer egy férfi, mert benne leltem menedékre...azonban ő már nincs. Így ugyanolyan nyomorult vagyok, mint te magad. Viszont megtanultam, hogy érdemtelen olyan után nyúlni, aki nem elég érett ahhoz, hogy felvállaljon. Nem mindenki tudja neked sem megadni mindazt, amire vágysz. Neked is el kell döntened, hogy mire vágysz. Ugrassz a szeretteidért egyszer és halállal lakolsz. Vagy találsz magadnak olyan menedéket, amely okán elfelejted a beléd ékelődött kristályt. Az a kristály semmi...csak egy fal az akaratod és érzelmeid között. Rajtam is pecsét van, rajtad is valami rossz... Noha, én leránthatom..te nem biztos; viszont egyre megy. Ne mondj olyanokat nekem, amiket te magad is megcáfolsz Yukezo. Ha hiszel abban, hogy megmenthetsz valakit; akkor abban is hinned kell, hogy téged is megmenthet valaki. Csak ekkor lesz hiteles mindaz, amiért küzdesz. *Fordulok el tőle, s kicsit arrébb megyek ,hogy átgondolhassa mindazt, amit eddig mondtam. Talán sikerült felnyitnia, amit nem szeretek, viszont azt hiszem most valami olyasmit mondtam én is neki, amin kicsit nem árt elgondolkodnia. Nem tudom, hogy eddig milyen társaságban volt; de eddigi ítéleteim szerint ő beszél az érzelmeiről. Ha így van, akkor eddig nem talált magának olyan személyt, aki ezzel szembesítette volna. Úgy hiszi én vagyok az, aki nem fogadja el, de valójában fordított tükörként ő maga sem hiszik benne igazán. Így aztán sem ő, sem én nem lehetünk hitelesek egy ilyen próbálkozásban.*
- Majd akkor segíts Yukezo, ha már te is hiszel abban, hogy valaki képes lenne téged megsegíteni ebben a letargiában. Addig felesleges is, míg nem rendelkezel egy ilyen személlyel. Nem vagyok képes hinni addig egy olyan személyben, aki Ő maga is azt hiszi magáról, hogy menthetetlen..pedig ez nem igaz. Mindenkit meg lehet menteni, csak olykor nem olyan formában, mint amire mi gondolnánk. *Nem voltam eddig olyan beszédes az ilyeneket illetően, de ha már ennyi mindent elárultam neki; akkor azt hiszem, ideje nekem is kimondanom a tényeket. Bár a rántásával és makacsságával eléri, hogy a madarakat megetessem, most mégsem tűnik nekem olyan mély képnek, mint máskor tűnhetne. Megetethetek egy szerelmes gerlepárt, ha utána tovaszáll mind a kettő. Így hát gyakorlatilag csak egy darab lehet az életemből. Sajnos nekem nem elég pusztán egy darab, amiért lehetek önző; én mégsem gondolom magam annak. Kicsit meghökkenek, amikor egy virágot tűz a hajamba. Majdnem sikerül zavarba hoznia, de elég hamar összeszedem magam ahhoz, hogy ez ne legyen észrevehető.*
- Talán tetszik. Talán igazad van abban, hogy okkal érkeztem. Egy valamiben viszont tévedsz. Nem azért jöttem, hogy engem megments, vagy megvédj. Én csak azért jöttem el a birtokodra, hogy megismerjelek. Azon a napon, mikor visszahoztalak Soul Societybe hatottál rám némelyest a kezdeti közönyöd ellenére. A mai nap pedig bebizonyítottad azt is, hogy olyan sokban nem is különbözünk, csak részben más utakat járunk. Tudhatod ugyan, hogy mire lehet szükségem..de vigyázz, mert lehet, hogy neked is pontosan erre volna szükséged. *Elsétálva mellette lassacskán a gyümölcsfák felé veszem az irányt. Emlékszem arra, amikor a negyedik osztagban kertészkedtem én magam is. Hiányzik valójában az a két növény, amit nevelgettem. Mikor pedig meglátom az egyik kertészt, hogy éppen a virágokat rendezi, akkor oda lépek hozzá. Habár látom tekintetén, hogy feszült a jelenlétem miatt, én csupán oda lépek az egyik virágoshoz és egy sokkal egyszerűbb módon rendezem el, mint ahogyan ő szenvedett vele az imént. Tovább sétálok.*

*Talán az élet nem tanított túlzottan jó dolgokra. Tán nem lettem a legnemesibb és legjobb, viszont mindig úgy alakítottam a dolgaimat, hogy fenn bírjak maradni benne. Most viszont én állok a part szélén, és csak bámulhatom az egyéneket, hogy miként szórakozhatnak. Mások kárán? Őszinte kis apró örömök? A végeláthatatlan fent- és lent buckák? Már én magam sem tudom, hogyan is szólt az a történet. Egyre távolodik a nap, s úgy érzem az én lelkem egyre szürkébb is lesz tőle. Való igaz, hogy csábító gondolat mindaz, amit Yukezo mond, de még mindig nem tudom, hogy mennyire szabad mindebbe belevágnom. Noha nem inkább a politikai dolgok azok, amik itt vonzzanak leginkább, hanem az a fajta szabadság, amiben nekem sosem volt részem. Szabad lehetnék kemény megkötések mellett. Eddig tán a kényszeres rabság okozta a magánéleti problémáim, ám mindezek most már nincsenek. Gyakorlatilag a magánélet szavával sem élek. S egy olyan nő számára, mint én vagyok; sajnos vonzó tud lenni egy olyan férfi, aki megtudná neki adni mindazt, ami hiányzik belőle. Csakhogy már eleve a gondolat is őrültség, hogy egy olyan alakra lehetne szükségem, mint ez a férfi aki alig pár méterre áll tőlem. Némileg szúró tekintetemmel pillantok le rá, míg ő a földön ülve bámulja a természetet, mélységi gondolatokba belemerülve.*
- Kidou mester? Elmúltak már azok az idők Yukezo. Való igaz, hogy szenvedélyem volt az, amit műveltem..csakhogy sosem kevertem ezt a magánéletemmel, amibe végül bele is buktam. Senki sem lehet egyszerre két személy, erre volt időm rá jönni. S ha tudni szeretnéd, igen könnyítettem magamon. Ám nem könnyekkel, hanem olyasfajta haragos indulatokkal, amihez egy különálló építményre volt szükségem. Ezért lettem kidou mester. *Sóhajtok egyet némileg komorabban. Szemébe nézek egy röpke pillanatig, de csak míg megigazítja a hajamba a virágot. Ezt követően kicsit eltávolodom, mert nem szeretnék a szemébe nézni. Nehéz lenne úgy beszélnem nyíltan, hogy közben a szemébe nézzek. Noha nem azért, mert félek tőle, inkább azért mert még nem volt személy, aki ennyire ki tudott volna zökkenteni az álláspontomból.*
- Csupán a sors fintora, hogy egy tiszt életéért kellett a saját erőmet beáldoznom. Egy bukott shinigami elkapására küldtek ki minket. A hatalom sokak eszét megrészegíti. Most, hogy tudom milyen nagyjából tehetetlennek lenni, megtanultam értékelni azt amim volt, vagy amim van. Én értékelem, csak éppen boldog nem vagyok tőle. *Végre talán egy kicsit könnyebbnek érzem magam ezektől az elmúlt percektől. Lenne egy-két dolog, amit valóban át kéne gondolnom; de ugyanezt Yukezonak is meg kéne tennie. Sajnálatára nem tartozom azokhoz a nőkhöz, akik néhány mélyebb értelmű szótól eldobják magukat, és elé vetik mindenüket. Én tudom saját magamról, hogy nehezebb eset vagyok annál. Mindazonáltal, ha a tükörrel állít szembe, én ugyanúgy fogom a saját tükrét is megmutatni neki. Vannak hiányosságai és fájdalmai neki is, viszont a segítsége ezekkel nem esz túl hiteles. Nem azért, mert a kisebb problémák hatalmasat jelentenének, csak hogy Yukezo önmagával szemben tud hitetlen lenni. Egy olyan személy, aki pedig elhiszi, hogy el tud bukni; az nem fog tudni talpra állítani egy olyat, akinek szilárd önbizalomra van szüksége. E tekintetben nehezemre esik belegondolni, de pontosan kiegészítjük egymást; s újabb hasonlóságot lehet felfedezni. Nem csak a gazdag- szegény szimbolikája van itt, hanem a segítő hitetlen és a rendíthetetlen közöny képe. Ettől a felismeréstől lehet az, hogy kicsit meghökkenve fordulok vele szembe, amikor az "egymásra van szükségünk" témát hozza fel a férfi.*
- Amikor élvezni akartam az életet, akkor az élet többet vett el tőlem; mint amit kaptam én tőle. Miből gondolod, hogy ezek után majd hirtelen ismét nyíltan tudok bízni? Álmatlan éjszakáim vannak, de még mindig nem török össze. Talán remegek a hiánytól, mert hiányzik azaz oltalom, amit volt vőlegényemtől kaptam..de nem akarok úgy változtatni az életem, ahogyan mások. Tisztában vagyok a gondolattal, hogy előre kell néznem nem hátra...csak nekem nincs meg az a személy, aki minderre emlékeztessen. Nem vagyok ostoba nő, csak nem adom ki a titkaimat akárkinek. *Egy fájdalmasabban tekintek a szemeibe, míg aztán az első könnycsepp le nem gördül az arcomon. Annyira fáj, annyira szeretnék túl tenni dolgokon, azonban nehéz. Én nem tudok csak úgy más karjaiba rohanni, mint ahogyan Keisuke tette. Engem nem tud bárki csak úgy felvidítani, engem nem lehet csak úgy helyre tenni. Talán, ha nem ért volna a sorozatos halál eset, vagy a becsületem nem sínylette volna meg, akkor könnyebb dolgom lenne. De így gyakorlatilag önmagamat kell újra megtalálnom, amit egyedül nem vagyok képes. Viszont kitől kérjek segítséget? Ki tud rám vigyázni? S ez a legérdekesebb. Általában én védek meg másokat, most pedig én vágyom arra, hogy engem védjenek meg. Ilyet pedig nem fogok senkitől sem kérni. Ez egy olyan kérés, amit soha nem fogok kiejteni a számon, mert akkor ismerném el igazán a gyengeségemet.*
- Azt mondják, hogy nem egy shinigami nővel volt már dolgod. S most, mint tudjuk a Daitenshi tagja vagy. Árulj el nekem valamit Yukezo! Ugye sokszor érzed magad magányosnak? Ugye sokszor vágynál arra, hogy legyen egy társad, egy nő, aki valóban megért téged mindenféle fenntartás nélkül? *Elfordulok tőle, még mielőtt a lábaim megint csak elindulnának.* - Mert ha valóban hiszel abban, amit csinálsz, akkor nyugodt szívvel megkeresheted azt a nőt, amíg nem késő. Sayonara, Yukezo-san. *Lépteim egyenesen a kijárat felé vezetnek. Ámbár lehet ismételten meg fog állítani, mindenesetre a célom ebben a pillanatban a távozás jogával élni. Ha nem is jönne össze, biztos vagyok benne, hogy valami trükkel állítana meg. Ebben az esetben a beszélgetésünknek lehetséges, hogy még nem lesz vége.*

*Nap, mint nap azzal a teherrel ébredtem, hogy egy nap majd elveszi valaki tőlem az én kicsi lányomat, holott még csak most kaptam vissza őt. Mondhatni ostoba felfogás ez tőlem, hiszen Ai nem csupán az én kicsi lányom, de egyben egy érett nő is, akinek már rég férjnél lenne a helye. Mindenesetre én örülök neki, hogy az idő nekem kedvezett, és megvárta míg visszatérek és végig nézhetem az események alakulását. Így aztán a mai nap hajnali ébredésemnél szinte ösztönösen éreztem, hogy a változás szele fúj be a ház berkeibe. S mikor pediglen egy szolgáló azzal állít be a reggeli kávém közepette, hogy Yukezo hívat a Tamachi házba, szinte önkényesen gondolok az esetre. Biz isten, hogy az a férfi most éppen azt szeretné velem megbeszélni, hogy az áldásomat adtam rájuk. De okos döntés volt ez tőlem egyáltalán? Végül azt kell mondanom, hogy ha nem is volt az, legalább Ai egy olyan személyhez megy hozzá, akit szeret. Nem fogok hazudni, szebben néznék a dologra, ha egy hozzá hasonló nemes férfi oldalán látnám; de ettől függetlenül tudnom kell, hogy Yukezo is tud viselkedni, illetve tagadhatatlanul nemes a maga liberális felfogásában. A kávét és a reggelit rögvest ott hagyom, s percek elteltével érkezem meg a Tamachi birtokra, ahol az imént említett férfi már vár. A legnagyobb probléma csupán az, hogy fekete kávé helyett fekete teát tesz le elém, amire egy rosszalló pillantást vetek.*
- Mondjuk, hogy megitass velem egy fiola mérget? *Ironikusan mosolygok a férfira, amint megpillantom a dobozkát, ami végül el is kerül. Nos, gondoltam, hogy erről lesz szó; de ettől függetlenül azért meglepő, hogy ilyen kora reggel intézi ezt a beszélgetést. A dobozkát fel is nyitom, s a látvány, ami fogad.. inkább csak a kezembe veszem a gyűrűt.*
- Ezt Kanata csinálta, bárhol felismerném annak a nőnek a munkáját. *Felelem, majd visszahelyezem a dobozba a gyűrűt.* - A gyűrű megfelelőnek tűnik, de a válasz már nem rajtam múlik. Akárhogyan is, ha megbántod, inkább hagyd csak el Soul Societyt!   *Komolyan fúrom tekintetemet a férfiéba, legyen az bármennyire is erős hozzám képest. Nem félek bárki ellen bármilyen eszközt megmozgatni, ha a családomat fenyegetik. Bizalmamat szavaztam meg a férfinak, de ez nem azt jelenti, hogy a bizalmam örökkön-örökké tartó. Felhúzom szemöldökömet, majd lemondóan sóhajtok. Hát mégis eljött ez a nap, vagy nem? Át kell adnom a kezét; pedig még ragaszkodtam volna hozzá még egy kicsit.*
- Bízd csak rám a szervezést, felgöngyölítek néhány kapcsolatot; addig is pihent ki magad, rémesen festesz. Nekem pedig nehogy kialvatlanul jelenj meg, mert esküszöm, hogy felkeltetlek egy vödör vízzel!    *Felem neki, majd időszűkében állva fel is állok és rögvest távozom. A nap további részében első sorban sikerül hamar megkaparintanom a főkapitányt két percre, hogy engedélyezze az ármányosan kiötlött tervemet. Egy remek pipadohánnyal pedig sikerül is lefizetnem a dolgokért. Ezt követően pedig küldök Kaitonak egy levelet, amelyben leírom neki, hogy Ai kezét ma kéri meg Yukezo és titokban kellene segédkeznie. Első sorban majd kirendelik a 3. osztagot egy robbantás miatt, amit kihasználva szépen lassan rabolják el a tiszteket, anélkül, hogy Ai észre venné. Akárhogyan is, de oldják ezt meg, mert a bálon ott kell lenniük és meglepetés lesz. Illetve a házam megannyi kimono tárából az egyszerűbb, szolgálók ünnepi kimonoit küldetem át neki, hogy plussz feladatként öltöztessék fel a nőket. Ez nem kevés munkával fog járni a Fon-háznak, hogy csaknem háromszáz főt kell ellátniuk, de a cél érdekében megéri majd.
Mindezt innentől a fiaimra bízom, s ezután pedig felkutatom a ház kincstárát, hogy kiválasszam a saját, illetve a lányom kimonoját. A lányom kimonojára jóval több időt szentelek, mire egyáltalán körvonalazódik bennem, hogy hogyan is kellene megjelennie erre az eseményre. Egyetlen gondom, hogy nem teljesen ismerem Ai kedvelt színeit, így egyszer be is megyek a szobájába, hogy átnézzem a ruhatárát. Éppen ezért jut a választásom egy bizonyos színre és szabásra. Házam egyik legértékesebbét választom ki, míg magam egy sötétkéket választok. Még egy ebéd belefér, aztán a megfelelő időpontban megérkezik Ai, kissé zilált állapotban. Én pedig mit sem törődve lányom idegességével kézen fogom és felviszem a szobájába.*
- A mai nap mutatni szeretnék neked valamit, így kérlek ezt vedd fel. A lány pedig a Miyazaki- házból van és a fejdíszeket segít elhelyezni. Egy kis sminket se felejts el, és az olajozást sem..most különleges nemesként kell jelen lenned, vesd le a shinigami oldaladat. *Felelem kicsit erősen neki, ellent mondást nem tűrve. Noha, az csupán, hogy enyhén ápolatlan az elmúlt időszakban, még jobban arra vezet engem, hogy majd nyakon kell vágnom Yukezot. Természetesen Ai ápolatlansága egy civil shinigaminak is úgy tűnhet, mintha tejben fürödne, de én már azért különbséget tudok tenni. Túl sokat idegeskedik a lányom valamiért, ez pedig árt neki abból a szempontból, hogy néhány elem elmarad az ápolásában. Magam ellenőrzöm, amikor végeznek oda bent, s a látvány, ami elém tárul, azzal meglehetősen elégedett vagyok. Egy csoda szép hercegnő lép ki az ajtón, addigra persze már én is át vagyok öltözve meg mi egyebek.
Arcomon kimértség mutatkozik meg, mint sem izgalom. Valahol legbelül pedig izgalommal tölt el az esemény, amelyre szinte éppen hogy időben, de megérkezünk. Amikor meglátom Yukezot, akkor még megfogom lányom kezét, s lehetséges, hogy neki nem tűnik majd fel, de láthatóan adom át kezét a fiúnak. Aztán magam is leszállok és hátra megyek. A zsibongó társaság felé fordulok.*
- Csendet, még nem tudhatja meg! *Emelem fel hangomat, de csak annyira, hogy a társaság valóban elhalkuljon. A feszült csendet viszonylag hamar megoldják, a pár pedig megérkezik a helyszínre. Ait bizonyára felettébb meglepik ezek a helyzetek, de én csupán a pagoda felé megyek, hogy első sorból nézzem végig a leánykérést. Szerencsére a házam két szolgálója még a festővásznat is elhozta nekem, így azonnal neki is látok az eset megörökítésének. A feszült csenddel teli pillanatok pedig csak nekem kedveznek abban, hogy a párt megörökítsem. Nem szeretek a modern eszközökkel élni. Azért én is megállok egy pillanatra, hogy az eseményre koncentráljak, és ne a képre. A leánykérés mondhatni tökéletes, csupán Yukezo öltözete ellen lennének kivetni valóim. Egyszerűen nem illett ez most ide, nem is tuom, hogy honnan jutott eszébe..*

*Írásaim kellős közepén az osztagom néhány tagját riasztják egy különleges esettel, miszerint robbanást érzékeltek a Nyugati kapu egy üresebb területén. Ez egy olyan riasztás, amelyre még én is kénytelen vagyok reagálni, így mindent félbe hagyva, csupán a zanpakutomat fogom oldalamra, hogy megnézzem magamnak az esetet. Monstanság több olyan esettel is találtam szembe magam, ami gyanút okoz nekem egy célzott támadásra. Így perceken belül jelenek meg a helyszínen, de amit vagy is akit megpillantok az eset kellős közepén, arra szinte reagálni alig tudok. Lesújtó pillantásommal shunpozok közelebb Shiroichi kapitányhoz.*
- Mi a magyarázatod az esetre, shinigami? Ha azt mondod, hogy a Juunibantai tehet erről, akkor jobb, ha meg se szólalsz. *Tekintetemmel körbe kémlelek, és a kár összegére inkább gondolni sem akarok jelenleg. Összefont karokkal figyelem a kapitányt, aki bizonyára már valami tökéletlen magyarázkodáson gondolkodik, de mielőtt bele kezdene, intek a mögöttem érkező tiszteknek.* - Biztosítsák a környéket, én addig elbeszélgetek a kapitánnyal. *Felelem nekik, majd Anaora pillantok, és a haorim alól egy számlát veszek elő, illetve egy tollat, amivel kitöltöm.* - A kár értéke 5000 ryou, készpénzben kívánja kifizetni, vagy közmunkával? *Számomra is meglepő válasz érkezik, amikor a készpénzes megoldást válassza Anao-san. Mindenesetre ráírom a számlára, s mondhatni még jó indulatú is voltam, hiszen ennek a duplája az okozott kár. Azonban feleslegesnek tartom a romok elvitelét és újjáépítését, így egy helyre állítást rendelek el inkább a sérült anyag felhasználásával. Ez jelentősen csökkenti a költségvetést, illetve a munkaidőt is egyaránt. Átnyújtom Anaonak a számlát, minek után aláírtam és nyújtom neki a tollat, hogy írja alá. Ha megteszi, akkor még felé fordulok néhány szó erejéig.* - Ha legközelebb kidout gyakorolsz, gyere el a Sanbantaiba, az Amfiteátrumot legalább nem tudod felrobbantani. *Jegyzem meg, majd odébb állok, hogy a munkálatokat levezessem. A megfelelő utasítások után viszont néhány szükséges papír meghozása után jegyzőkönyvezni kezdem az esetet. Sokáig a papírok felett ülök, mire észre veszem, hogy lassacskán fogyatkozik a társaság. Eleinte eldöntöm magamban, hogy biztosan az erősítés miatt tűnnek el, de minek után két órával később az egész gárdának nyoma vész, azért felfigyelek a csendre. Kissé dühösen hajtom bele a lapokat a mappába erre, elindulok az osztagom területére, hogy kiszabjam ezért a megfelelő büntetést. Még soha nem voltam tanúja annak, hogy az osztagom tagjai engedetlenek lettek volna velem szemben. Ezért minimum tripla osztag edzést rendelnék egy héten, illetve az osztag teljes kitakarítását. S már- már a nyelvem élén érzem, hogy mit fogok nekik mondani, amikor megérkezek, de meglepetésemre az egész Sanbantai kihaltnak tűnik. Talán a gyanúm beigazolódott volna? Esetlegesen hibázhattam és egy valódi ellenfél nyomára bukkantunk, én pedig hagytam kiszökni a kezeim közül? Akárhogyan is, másfél órán át kutatom az osztag berkeit, de végül senkit nem találok, még a szentélynél sem, amire aztán tényleg meglepődöm.
Végül egy pokollepkét küldök a főkapitánynak, aki válaszul csak annyit mond, hogy ne aggódjak, mert vizsgálaton vannak. Kissé meglepődöm a válaszra, de aztán úgy döntök, hogy majd foglalkozom ezzel később. Legalább tökéletes csend van az osztagban, és elvégezhetek olyan dolgokat is, amik eddig nehezen mentek csend nélkül. Bemegyek az irodámba, és elkészítem a napi jelentéseket, minek után egy hosszú fürdőzést is megengedek magamnak. Hálátlan hozzáállás ez tőlem, de nem tartanám magamat jó kapitánynak, ha nem hinnék a főkapitánynak. Bizonyára találtak valamit az osztagban, amit jobb előbb kiküszöbölni. A gyanú legkisebb jele sem merül fel bennem, s csupán késő délután térek vissza a Kagami birtokra, ahol egyenesen apám fogad. Kissé ideges tekintetemmel találhatja szemben magát, amelyre kézen ragad és a szobám felé visz.*
- Lehetnél egy kicsit kedvesebb is velem.   *Méltatlankodok viselkedésére, hiszen nem igazán kellene ezt megengednie velem szemben. Azonban a látvány, ami fogad, minden dolgot elfeledtet velem. Egy meglepően gyönyörű lila kimono megfelelően kifeszítve fogad látványként, illetve egy fiatal szolgáló lány, akinek szemében izgatottságot vélek felfedezni. Gyanakodva pillantok Eisuke-samara.* - Mégis mit jelentsen ez?! *Válaszomat viszonylag hamar megkapom, habár kissé sértőnek ítélem a helyzetet. Igaz, hogy kevés időm jut önmagamra, de hogy ilyennel rágalmazzanak, azt nem értékelem. Rosszalló pillantást vetek rá.* - Mindkettő vagyok egyszerre, de rendben van. *A lányra pillantva gondolom meg magam, hogy hosszú litániát nyissak a férfi meggyőzése érdekében. Inkább úgy határozok, hogy bölcsen - vagy inkább bosszúból - állok hozzá a dolgokhoz, és megmutatom neki a nemesi oldalamat. A legkevésbé sem szégyellem a legnagyobb fényűzést alkalmazni ehhez az eljáráshoz. A lány segítségét kivételesen örömmel veszem, és az olajozásban nagy hasznát is veszem. Hosszú percek alatt készülök el, elvégre a hajam megfelelő beállítására különösen figyelnem kell. A hajdíszek felhelyezéséhez jól gondolta apám, hogy semmi tehetségem sincsen. Meglehet, hogy rengeteg taníttatáson vettem részt itt a Kagami-házban is, az ehhez megfelelő kézügyességem azonban nem alakult ki. Azt már kiskoromban ki kellett volna alakítani, de hát a szokásokon és viselkedésformákon mást nem tudott apám átadni; tekintve, hogy nem voltunk vagyonosok. Ritka alkalmak egyike, hogy engedek a púderozásnak és egy kis sakura színű szemfestésnek is. A kimonot sokáig nézegetem, majd inkább felöltöm magamra egy kisebb segítséggel. A látvány pedig, ami fogad: hozzám illő. Mikor kilépek a szobán, úgy érzem magam, mintha hosszú idő óta először öltöttem volna ilyesmit magamra. Tegyük hozzá, hogy ez így is van, mivel kapitányságom óta kevés alkalmak egyike, amikor valódi remekművet ölthetek fel az uniformis helyett.*
- Indulhatunk? *Még én kérdezek rá, amikor bizonyára apámnak lehet olyan fontos valami, hogy egyenesen így fogadott itthon. A kapuba sétálunk, ahol egy elég kirívó riksa fogad bennünket. Mondhatni évek óta nem ültem ilyesmiben, ezért kicsit különösnek vélem a helyzetet. A felszállással azért megküzdök egy kisebb segítséggel, majd elfoglalom helyemet a kocsiban. A sebes tempó közben azért próbálom apámat puhítani, hogy mi az, amit megszeretne nekem mutatni. Általában nekem mindig előre jegyzett időpontjaim vannak, nem vagyok hozzászokva a meglepetésekhez; ezért is lepődöm meg annyira, amikor egyszer csak a Tamachi palota bejáratánál állapodunk meg. Nem számítottam arra, hogy Yukezo majd így láthat engem. Akármennyire is nem vagyunk már olyannyira távol egymástól, egy ilyen összeállításban még soha nem mutatkoztam előtte. Egyszerűen kényelmetlennek érzem a helyzetet, de leginkább zavart leszek tőle. Ezt persze igyekszem palástolni, s leginkább a magabiztosságomra hagyatkozom.*
- Bál? *Pillantok apámra, aki mintha meg se hallotta volna kérdésemet. S nekem miért nem szólt senki arról, hogy egy bálba jövök? Egyáltalán miért most? Az idő egyáltalán nem megfelelő, de szerintem az öltözetem sem. Finoman belekarolok Yukezoba, s leginkább amiatt kezdek el aggódni, hogy az öltözetem meg ez az egész nem megfelelő. Tény, hogy megbízhatnák már apámban, de mégis csak ott lebeg lelki szemeim előtt, hogy ő nem egy nő. Mégis akkor honnan tudhatja, hogy megfelelően vagyok felöltözve ehhez az eseményhez? Ennyire belemerültem volna a munkába, hogy már ilyen dolgokról sem szerzek tudomást? Azt hiszem, most értettem meg igazán, hogy milyen hátrányokkal jár, ha egy főnemesi- ház fejeként egy osztagot is vezetsz. Csendben haladok Yukezo mellett az általa kiválasztott ösvényen. Nem kérdezem meg tőle, hogy miért ezt az útvonalat választottunk, nyilván okkal történt. Aztán egyszer csak megállunk egy ajtó előtt, amelyre már sejtem, hogy mi fog következni, de Yukezo félbe szakít.*
- Köszönöm, de nem túlzás ez? *A kérdést már inkább csak magamnak intézem, s közben el is felejtem megkérdezni tőle, hogy miféle tánccal fogjuk indítani. Számos tánc az, ami megfelelő egy ilyen alkalomra, de nem tudom, hogy ő milyenre is gondolt. Lassan kezdem okolni magamat, amiért hagyom, hogy kínos helyzetbe hozzanak. Aztán, amikor a szolgáló elkiáltja a nevemet, akkor egy csapásra szedem össze magam, mert eszembe jut, hogy ki is vagyok valójában. Az én nevem Kagami Ai, aki minden helyzetben megállja a helyét, épen ezért nem inoghatok meg egy váratlan pillanatban sem. A szembe sütő nap viszont kellő rutint követel meg tőlem, hogy járásom feddhetetlen legyen. A kimértség és az arisztokrácia jellemez, még akkor is, amikor osztagom megannyi tagjával találom szembe magam. Szóval erre ment ki az egész? S ebbe még a főkapitányt is belerángatták? Nyilván küldtek neki egy szállítmány sakét, hogy létre jöhessen ez a bál. Néha úgy gondolom, hogy bizonyos személyeket túlontúl egyszerű meggyőzni. Mindenesetre, amikor már egy pagoda felé közelítünk, akkor feltűnik nekem, hogy nincsenek zenészek. Furcsálló pillantást vetek ekkor Yukezora, de csak finoman. Nem szeretném, ha bárki is észre venné, hogy fogalmam sincs, hogy mi fog most következni.
Továbbra is megtartom tartásom, s felállok a helyzethez, ám ekkor Yukezo elengedi kezeimet. Csak ekkor figyelek fel igazán az öltözetére, amiről megállapíthatom, hogy valamiért nem ide illő. Elegánsnak elegáns, de mégis róla nem feltételezném, hogy egy valódi bálra ilyet venne fel. Kiröpíti oldalra a kalapját, ami megannyi madárra hull szét. Ez egy igen látványos fogás, amelyet még én is végig nézek. Majd aztán az egész mutatvány után - ami egyébként rá annyira jellemző - visszapillantok rá, amikor megszólít. Szavai pedig valósággal elbűvölni kívánnak, ahogyan mondatai lassacskán valós jelentéseket vetnek fel. Azonban letérdelésének pillanatában egy akkora góc keletkezik torkomban, amelyre szívem pánikszerűen kezd el verni. Ez ugyan rosszullétet nem okoz a számomra, de érzem, hogy mikor kezemet megfogja, az szinte remegni kezd; minek után kesztyűjének maradványai elhalványuló szirmok elhalásakor simításukkor a valódi bőrfelülettel érintkezik. Hát akkor erről lett volna szó? S én ezt nem is sejthettem. Ajkaim kissé megengedik magukat, így kisebb meglepettség ül ki arcomra. A gyűrű előkerülésekor, a valódi megkéréskor pedig egy pillanatra valóban elsötétül előttem a világ. Ez csupán azt jelenti, hogy lélekszemeim nem látnak egyebet, mint egy igazi csodát, az eljegyzési gyűrűt annak a férfinak a kezében, akit szeretek.
De hogy is írhatnám le ezt a pillanatot? Mit is mondhatnék, amikor hirtelen a múltam visszaköszön rám, s fekete kezekkel ragaszkodik a merő valósághoz? Egyenesen két eljegyzést buktam már el, de a harmadik valami egészen mást rejt magában. Nem jönnek ki szavak a torkomon, a feszült csend pedig egyre feszültebb lesz. Nem kéne végig gondolnom a helyzetet, nem kéne Yukezo szemeibe pillantanom, majd a gyűrűre. Tudom, nem kéne tétováznom, de ez a helyzet annyira valótlan, és elvarázsoltnak látszik, mintha életem legtökéletesebb kidoujával futottam volna össze. Yukezo most valóban megkérte volna a kezemet? Nekem kijárna ekkora boldogság, amikor évtizedeken keresztül egy sötét világ halott útját járva töltöttem meg azt élettel? Mégis mit is jelent ez pontosan? Hogyan kellene igazán boldognak lennem és nem gondolnom arra, hogy ezzel a lépéssel megannyi dolgot is kockáztathatok. Akarva- akaratlanul megfordul a fejemben, hogy ez az egész is talán csak egy összeesküvés arra, hogy megkeményített szívemet ádázul becsaphassák. Ám ekkor eszembe jutnak azok a hetek, az első találkozó, házának megmentése, a kastély és még megannyi közös pillanatom a férfival. Ezek viszont nem lehetnek egy rosszul megírt sorsnak a sorai. Nem, azok a fekete kezek nem is léteznek, csupán blokkok arra, hogy rosszul döntsek.*
- Sosem mondanék igen egy olyan férfinak, akiben képtelen vagyok hinni, akiről tudom, hogy nem lenne képes megvédeni, aki eljátssza a bizalmamat és nem méltó hozzám! *Úgy hangozhat, mintha ez lenne a válaszom, amelyre elég érdekes reakciókat váltok ki, viszont ez csupán a személyes bosszúm része, amiért kis híján elveszítettem a tartásomat. Még mielőtt bármit tenne Yukezo, azért elmondom neki a valódi válaszomat is.*
- De igent mondok egy olyan férfinak, akiben hitem mindig otthonra talál;  aki megvédene bármi áron, még önmagamtól is; aki bízik helyettem is, amikor én már elveszítek azt; aki gyakran nemesebb nálam is, s aki mindennap elhiteti velem, hogy egy olyan nő vagyok, aki megérdemli a boldogságot. A válaszom pedig nem egyszerűbb és nem bonyolultabb annál, hogy IGEN! *Nem adtam a szokásosnál alább a szituációt, amelyre azért eleinte meghökkenéseket éreztem a légtérből. A végére pedig már igencsak meggyőztem mindenkit, de leginkább Yukezot azzal, hogy a válaszom egy új élet kezdetét hozzák el. Amint pedig a gyűrű felkerül a kezemre, rögvest megérzem, hogy mit is jelent egy életben meghozni az első olyan döntést, amely ekkora erővel bír. Ezúttal nem csupán kettőnkért, de azt hiszem önmagamért is cselekedtem, amit feltétlen nem bánok. Mindazonáltal a tudat, hogy ezentúl menyasszonynak mondhatom el magam, és hogy maga Tamachi Yukezo jegyzett el, még mindig annyira álomszerűnek tűnik.*