A kert

A cseléd negyed

A palota

//Szerelmi zálog//

*Kimért, lassú léptek alatt ropog a frissen lehullott hó. Nosztalgikus szemmel figyelem a hófedtetájat, amely a hideg szél alatt szinte meg-megremeg. A csend dallama járja át a környéket, és a csend kényszerít arra, hogy elmém egy eldugott pólusára tekintsek. Rengeteg megmagyarázatlan dolog kering jelen esetben gondolatfolyamomban, mégis ezeket próbálom e percben kívülre tenni. Hosszú és nehéz időszak áll mögöttem, de még mindig itt állok. Talán, ha visszanézem a jelen múlt történéseit, azt is megállapíthatom, hogy sokkal méltóságteljesebben haladhatok, mint eddig. Végre elértem egy célom, mégsem vagyok ettől boldog. Komolyan pásztázom végig a tájat, ahogyan a frissen szerzett tulajdon birtokán, egy míves hídon állok meg. Szinte kézen foghatóvá válik két ellentétes érzés a hátamon. Gyűlölnek, vagy éppen hálásak azért, amit sikerült elérnem. Voltaképpen lényegtelen, ha egyszerűen a tárgyalások a javamra folytak le. Ám most nem azért vagyok itt, hogy ezen gondolkodjak. Céllal érkeztem a birtokra, ahogyan nap, mint nap megfordulok, mióta tudom, hogy bajban van a Tamachi-ház. Sikerült végre kicsit düllőre jutni a saját dolgaimban, s végre elhatároztam magam. Noha kimondott céljaim, mint a legtöbbünknek ugyan nincsen, mégis azt hiszem tudom, hogy hogyan kéne folytatnom. Egy küldöncöt küldtem el Isami hadnagyért, egészen tárgyilagos megfogalmazásban.
Való igaz, a kapcsolatunk zátonyra futott, de ezenfelül nekem még mindig van mondanivalóm a számára. Elgondolkodtam azon, hogy mégis mennyi mindent tanítottam jó pár shinigaminak. Soul Society bizonyos rétege, akik érdeklődnek a kidouk iránt, mind tanult tőlem. Viszont lélekölő kiképzést sosem tartottam. Miért ne taníthatnék Natorinak olyasmit a lélekölőkről, amit másnak igazából nem is tanítanék meg, csak ha kérik?
Rá kellett jönnöm, hogy az életnek van egy fajta kemény iróniája. Akit megszeretsz, az irányba megköveteli a kivételezést. Furcsa szerzet voltam mindig is ebben a tekintetben, mert majdnem ugyanúgy bántam szeretteimmel is, mint a legtöbb shinigamival. Most azonban meggondolva ezt a viselkedést, úgy döntöttem, hogy jobb volna felhagyni ezzel a csökönyös hozzáállással. Natori egyszerűen a társam, akkor is, ha ő nem éppen egy főnemes. Ő nem a Kuchiki-ház vezető főnemese, mégis a lelkembe lát. Tudhat rólam olyanokat, amit más nem; s mi főbb, hatni tud rám. Sok mindent váltott ki belőlem, sok mindent éltünk meg. Itt az ideje, hogy túllépjek egy bizonyos ponton, és kilépjek a múlt nehézkes árnyékából. Gondterhelten sóhajtok egyet, míg várom őt. Kezem addig simítja zanpakutomat, míg meg nem érkezik.* ~ Minden megváltozott Fuhaku. Már nem vagyok az a lány, aki arról álmodozott, hogy megtalálja kicsi húgát. Rátaláltam, s azóta szinte fel is nőtt. Én is változtam, nem kell többé a porban fetrengenem. Félek, félek, hogy elfogom veszíteni régi önmagamat. Ugye megértesz? Megérted, hogy rettegek attól, hogy egyedül maradok?~ *Csendes gondolatokat osztok meg egyetlen lélekölőmmel, akinek lelke semmi választ nem ad ezekre. Ettől kicsit csalódott leszek, de ennek ellenére tudom, hogy velem van és figyel. Tudom, hogy nem hagyna cserben soha, és azt is tudom, hogy ez is egy újabb teszt része. Ismételten a kitartásomat igyekszik feszegetni, ám ezúttal feladom azt a megpróbáltatást, hogy szóra bírjak. Fuhakunak mindig is megvolt az a tulajdonsága, hogy már csak akkor szólt hozzám, ha kezdtem elveszteni önmagam. A kettőnk közti kapcsolat sosem volt olyan, mint a legtöbb shinigami közt. Rengeteg halálistentől hallottam már, hogy egész napokat beszélgetnek a kardjaikkal, megviccelik egymást, kritikusan tekintenek a másikkal. Fuhaku sosem szólalt csak úgy meg. Sokszor úgy éreztem már e miatt, mintha nem is lenne, de eddig mindig tévednem kellett. Ő bízik bennem, és én is bízok benne. Ritkán kérdőjelezzük meg egymást, mondhatni harmonikusan működünk együtt. Ugyanakkor van egy szeszélyes oldala is a zanpakutomnak. Utál vesztesként kikerülni egy beszélgetésünk folyamán, így a szavakat a legnyakatertebb képes kombinálni azért, hogy elérje a megfelelő manipulációt. Én pedig önkénytelenül is áldozatává válok ezeknek a beszélgetéseknek, mégis úgy érzem ez mind a javamat szolgálja.
Hosszú percek némaságában fellendül bennem a gondolat, hogy mégis hogyan fogom megkezdeni a beszélgetésem Keisukevel. Hadnagyként, és a lélekenergiája végett legalább azt tudhatom, hogy a bankai szintet talán még nem érte el. Igazából pontosan az volna a célom, hogy felkészítsem rá. Az egyetlen dolog ami ebben megakadályoz, hogy szinte alig tudok valamit a zanpakutojának shikai alakjáról. Néhányszor ugyan láttam, de még sosem beszélgettem vele erről. Ugyanakkor azt is tudom, hogy számára nem csak a shikaiom jelenthet meglepetéseket, de a bankaiomat sem látta még. Kissé elkerekednek szemeim erre a feltételezésre. Mégis hogyan lehet az, hogy ennyire mély kapcsolat alatt szinte semmit sem tudunk egymás képzettségi fokáról? Hogy lehet az, hogy nem beszélgettünk soha a shinigami lét legfontosabb dolgáról, a zanpakutokról? Lehunyom szemeimet, és kissé csalódottan konstatálom, hogy igazából alig tudok valamit Natoriról. Hirtelen olyan érzésem támad, mintha valóban én volnék a hibás azért, mert nem ismertem meg őt jobban. Éppen itt lenne az ideje, hogy ezt a csomót elsimítsuk.*
- Örülök, hogy elfogadtad a meghívásomat, beszélnünk kell! *Nyugodt, tán kissé monotonon köszöntöm, amikor feléje fordulok. Kicsit izgatott leszek a tudattól, hogy itt áll előttem, de jelenlegi hangulatom aligha kizökkenthető. Amit én elhatározok, azért többnyire képes vagyok rengeteget küzdeni. Jelen esetben pedig nem akarom, hogy a szenvedély érzet alá süllyedjek, és elfelejtsem, hogy miért is jöttem ide.* - Natori, szeretném, ha a mai nap tanulnál tőlem valamit. Tudom, hogy ez a téma számodra kényes ügy, de hidd el, nem nézlek le. Tudom, hogy te egy erős shinigami vagy, én viszont kapitány. Szeretnék neked megtanítani olyasmit a zanpakutokról, amit csak egy bankai használó érthet meg. Egyszer még nagy hasznát vehetek, ugyanakkor segíthetsz nekem egy kicsit. *Kezdek bele hívásom céljáról. Közben néha-néha egy kis vágyakozó tekintetet emelek rá, de amint egy hópehely hullik le a fáról kettőnk közé, ismét komollyá avanzsálódik pillantásom, muszáj megőriznem hidegvéremet.*
- Mit szólnál, ha tartanánk egy közös zanpakuto edzést? *Húzom ki a nodachimat a hüvelyéből. A penge fényesen csillan meg a fehér tájon, s ahogyan a hídra szegezem a pengét, kicsit el is merül a hóban. Hosszú, mívelt munka, ami gyakorlatilag a lelkemből született.* - Rá jöttem, hogy mi igazából nem is tudunk a másikról egy nagyon lényeges dolgot. Jól esne, ha veled megoszthatnám az én legszemélyesebb dolgom, cserébe én is tudnék a tiedről. *Lágyabb, érzékenyebb hangon szólok felé, ezáltal megmutatva azt az oldalamat is, amit csak ő ismer. Elvégre én is nő vagyok, aki jelen pillanatban élete szerelmével áll szemben. Még, ha erősnek is akarom magam mutatni, az ő jelenléte tesz egy olyan selyemkendővé, amely gyengén libben meg karjai közt.*

*Minden, ami ezzel a találkozással kapcsolatos, számomra egészen szokatlan. Jellememből kifolyólag nem szokásom a zanpakutomat csak úgy kiadni. Fuhaku Yashi képessége számomra egy olyan kincs, amit nem szívesen osztok meg másokkal. Mindössze azok találkozhattak ezzel, akik részt vettek a kapitányi vizsgámon; valamint ellenségeim, néhány arrancar. Most mégis egy olyan dologra készülök, ami azon kívül, hogy merészség, még elveim ellen is szól. Átírni saját elveimet a kapcsolatom érdekében? Megéri. Megéri azt tenni, ami ahhoz kell, hogy Natorival végre rendezhessem kapcsolatom. Így hát mikor bizonytalansága némiképp elillan szavaimra, akkor lepillantok az oldalához illeszkedő katanara. Ez lenne tehát Keisuke zanpakutoja? Hosszasan kémlelni kezdem, mi alatt eszembe jut egy régi emlék, még a 10. osztag berkein belülről. Azaz eset jut eszembe, amikor Keisuke az árnyékok segítségével mentett ki az égő épületből. Árnyékok, milyen ritka zanpakuto. Megannyi shinigamival találkoztam már, de gyakorlatilag nem is ismerek senkit Keisuken kívül, aki legalább csak ehhez hasonló zanpakutoval bírt volna. Ez bizonyára jelenthet valamit. A felszín alatt Keisuke lelki világa talán jobban különbözik mindannyinktól, mint hinnénk. Villámlépést alkalmazva néhány métert hátrább kerülök, majd bólintok. Ő már részt vett olyan edzésen, amit én tartottam, bizonyára számít arra, hogy szokásom nem csak gyakorlatot, de elméleti alapokat is lefektetni; most sem fogok másképpen cselekedni.*
- Elmondom mi az, amit alapjáraton a Lélektovábbképző Akadémián megtanítanak. Egy zanpakuto kinézete és tulajdonsága a shinigami lelkén alapszik. Ha egy shinigami megtudja a kardja nevét, képesek lesznek kommunikálni egymással, és együtt erősebbé válni; így felvételt nyerhetnek a Gotei Juusantai katonai szervezetébe. Ezek a shinigamik elsősorban a lélekölő kardok első szintű technikáját képesek megidézni, vagy is a shikai szintet. A bankairól majd később mesélek. *Húzom elő közben a nodachimat, amelyet magam elé tartom, hogy a pengeéles pengét némiképpen megsimogathassam szavaim alatt.* - Tehát, ha jól megnézed valakinek a zanpakutoját, arról sok mindent megtudhatsz. Számtalan zanpakuto létezik, viszont amit tudni kell, hogy ugyanolyan nem létezik; ahogyan ugyanolyan lelkületű shinigami sem. Legalapvetőbb zanpakutok a hiedelmek szerint a négy elem valamelyikét foglalja magába. Erre talán azt a magyarázatot tudnám felhozni, hogy mindannyinkban fellelhető ezen elemek parányi szikrája. *Magam mellé emelem a zanpakutomat, míg komoly tekintetemmel egyenesen Keisuke szemeibe pillantok.* - Ez maradjon köztünk, hogy azért egyetlen egy példát had hozhassak fel. Matetsaku Miyokonak például a szél elem lelhető fel a lélekölőjében. Ugyanakkor Matetsaku ex- taichounak is szél elemű zanpakutoja van. Ami pedig egyet jelent; a nagy családokban többnyire generációkon át örökölhető a zanpakutok típusai. Szerintem leginkább a vérből fakadhat, valamint abból..hogy az utód generáció mindig átvesz valamit a felmenőitől. Így elképzelhető, hogy a te családodban is volt valaki, aki hasonló zanpakutoval bírt, mint te magad. *Térek rá utóbbi mondatommal inkább a lényegre. Majd egy olyan információt osztok meg vele, amit az Akadémián nem mindig osztanak meg a shinigamikkal. Csak hosszú évnyi tapasztalat folyamán, vagy a könyvtárban való olvasgatás során lehet elsajátítani.*
- A lélekölő kardok használatával elérhető legmagasabb szintű harci technika, amelyet csak a legképzettebb halálistenek képesek elérni. Még a négy főnemesi család tagjai között, - akik pedig mindenkinél magasabb lélekenergiával rendelkeznek - minden generációban csak egyetlen egy olyan születik, aki képes erre, és azoknak, akiknek sikerült, kivétel nélkül bevonult a nevük a Lelkek világának történelmébe. Ez a bankai, s ez az, amit a Gotei Juusantai kapitányainak teljesíteniük kell. *Oldalra pillantva konstatálom, hogy milyen csend van egyébként ezen a birtokon. Azt hiszem, tökéletes helyet választottam erre a tréningre, amit Natorival közösen szeretnék megtartani.* - Azért leszögezném, hogy a bankai nem ranghoz, hanem szinthez kötött. Tehát akár te is elsajátíthatod megfelelő edzésekkel, és kitartó munkával. Én és Fuhaku Yashi, - a zanpakutom - például hat évtizeden keresztül edzettünk, mire sikerült. Minden elhatározás kérdése Keisuke. *Felelem, s majd hosszabb szünetet tartok. Hozzá vagyok már szokva ahhoz, hogy minden magyarázat után szünetet tartsak. Sosem lehetek abban biztos, hogy valaki éppen nem akarja még egy kicsit érlelni magában az elhangzottakat. Inkább várok, mintsem később vissza kelljen kérdeznie. Habár ez többnyire akadémiai szintű tananyag, tehát lehet, hogy újat nem is mondtam. Viszont annak a híve vagyok, hogy az alapok lefektetése nélkül nagydolgot senki se akarjon véghez vinni. Ez nagyjából minden területen igaznak kell lennie.*
- Fuhaku Yashi objektívem nézve is egy különleges zanpakutonak számít, ahogyan a tiéd is. Az én zanpakutom shikai szinten alap képessége, hogy nagy méretű robbanásokat tud generálni. Viszont, mivel Fuhakuról tudni kell, hogy kettős kardszellemmel bír, így kettős tulajdonságot is mutat. Az én zanppakutom ha úgy vesszük a fekete és fehérre alapszik. Míg a fekete angyal pusztít, addig a fehér gyógyít. Így rendelkezik gyógyító képességekkel is. Mondtam már, hogy egy shinigaminak nem feltétlenül egy kard szelleme van? *Kérdezek vissza, majd egy kicsit meglepődök saját hiányosságomon. Annyira jól akartam mondani, hogy ezt az alapvető dolgot el is felejtettem.* - Azt nem tudom, hogy ez mi miatt alakulhat ki, de létezik ilyen; akárcsak az én esetemben például. *Fejtem ki a semmit körülbelül. Aztán végre elhatározom magamban, hogy hagyok végre teret Keisukenek is. Legjobb mentor mindig az, aki a tanítványaitól is képes tanulni. Tulajdonképpen Hajime miatt vállalok leginkább ilyen tanításokat. Tehetséges fiú, nekem pedig szoknom kell azt, hogy vannak olyan shinigamik, akik szeretnének az én tudásomra támaszkodni. Ezt az egyet talán még könnyen meg fogom szokni kapitányként.*
- Mesélsz a zanpakutodról? Akár fel is oldhatod jelenlegi szinteden, ha szeretnéd. *Némi kíváncsisággal pillantok rá. Keisuke zanpakutoja eléggé más, éppen ezért vagyok rá annyira kíváncsi. Na meg azért az is ott van, hogy Natoriról van szó. Akárhogyan is nézem, mégis csak táplálok iránta gyengéd érzelmeket, egyszerűen különleges a szemeimben az ő zanpakutoja.*

Még mindig kétes érzéseim vannak a dologgal kapcsolatban, bár talán érthető is. A zanpakuto szellemek személyes dolgok, amiket még azzal is nehezen osztasz meg, aki igazán közel áll hozzád, ez még az én esetemben sem különbözik. Belső világom talán emberi hibáim szüleménye, s még számomra sem könnyű nem hátat fordítani a sötétségnek, hanem szembenézni vele. Tudom, hogy Ai erős nő, de nem vagyok biztos benne, hogy szeretné ezt megtapasztalni. Azonban még sem mondok ellent kérésének, és beleegyezek abba, hogy megismerje zanpakutomat, cserébe talán én is megtudhatok többet róla.
Amit Hisae elmond, tulajdonképpen eddig semmi újat nem tartalmaz, legfeljebb objektivitást. Ilyenkor azért kicsit félelmetesnek tűnik ez az egész, úgy értve, hogy mindenféle elméletekkel ilyen könnyen le lehet vezetni egy egyébként nagyon személyes dolgot. Tudom magamról, hogy rám nagy hatással volt az, amikor először léphettem kapcsolatba Amejishutoval, bármilyen ijesztő is volt, de talán ugyanez elmondható arra is, amikor végre felvételt nyertem az Akadémiára. Nem rendelkeztem túl sok lélekenergiával, legalábbis nem eléggel ahhoz, hogy felvegyenek, csupán harmadjára sikerült elérnem, hogy sikerüljön bejutnom, ezt pedig a mai napig sem bánom. Megérte a sok kitartást és a küzdelmet, mert nekem igenis, sok erőfeszítésembe került, hogy eljussak idáig. Talán pont ezért érzem úgy, hogy én és a bankai szint két külön fogalom, egyszerűen nem vagyok elég erős. Nem tudom, Hisae miből gondolja azt, hogy nekem sikerülhet, én még nem érzem magam késznek rá. Egyszerűen annyira távolinak tűnik, olyan messzinek, hogy ezelőtt még soha meg se fordult a fejemben ezzel kapcsolatban egy gondolat sem.
A négy elemről szóló ismeretek már inkább új dolog számomra. Elméletből sosem voltam igazán jó, nekem nem elég az, ha megmagyarázzák, tapasztalnom kell, át kell élnem. Hisae szavai mégis tiszták előttem, azonban az én lélekölőm egyetlen elemhez sem köthető. Egyszer már feloldottam kardom shikai alakját Hisae jelenlétében, igaz, nem mutattam belőle sokat, azonban ebből mindenképpen tudhatja, hogy a kardomnak nincs köze egyikhez sem, már ha azt nem számítjuk, hogy néha egészen forrón, vagy éppen hidegen hatnak az árnyékok. Egy pillanatra végigtekintek Ai kardján is, valahogy a kezébe nem illőnek vélem a pengét, nem elég finom számára. Vagy csupán én nem ismerem őt eléggé? Megeshet, hiszen ahogyan Hisae sem ismeri minden oldalamat, így ez fordítva is könnyen megeshet.
- Megeshet, Hisae. – rántom meg vállaimat mondatára, azonban én már most tudom, hogy ez nem lehetséges. – Azonban én nem Soul Societyben születtem, halálom után kerültem át ide. – szemeimmel felfelé pillantok, egyik kezem meg a tarkómra téved mindeközben. Nem akarom azonban továbbra is félbeszakítani, főleg az elemi dolog az, ami érdekel, hogy akkor nekem mégis miért nincs mondjuk tűz elemű zanpakutom, pedig igazán kúlos volna, amúgy is szeretek a tűzzel játszani. Azonban be kell valljam, az árnyaim még mindig kúlosabbak, mert valamiért csak azok és kész, meg aztán, jókat is lehet vele szórakozni, ezt pedig sokan nem tehetik meg sajna, pedig nincs is jobb, mint saját szórakoztatásodra árnyjátékokat rendezni.
Sosem értettem ezt a nemesi dolgot, nem is igazán érdekel, hogy őszinte legyek, és még Aira sem vagyok képes nemesként tekinteni. Nem az én világom egyszerűen, holott nem is utálom őket, vagy valami, csak egyszerűen nem értem. Nem egy kapitányt ismerek, akiknek nincs közük egyik nagy nemesi családhoz sem, úgy tudom, az Onmitsukidou jelenlegi főparancsnoka sem volt sohasem a Shihouin család tagja, ezt illetően pedig hamar meg is kapom a megerősítést, miszerint valóban nem rangtól, hanem szinttől függ, hogy valaki kapitánnyá válhasson. Ezen elgondolkozva azonban szemeim kissé összeszűkülnek; remélem, tényleg remélem, hogy Ai nem akar belőlem kapitányt csinálni. Ha el is érném a bankai szintet, ha meg is tanulnám kezelni azt, én akkor sem lennék hajlandó otthagyni a tízedik osztagot. Minden osztagomban jól éreztem magam, ahol valaha is megfordultam, de a jelenlegi valamiért az eddigieknél is különlegesebb. Na meg, ki más kergetné ki a mumusokat NaoNao szekrényéből egy zseblámpa és egy idióta sapka segítségével, ha nem én?
- Hat. Évtized. – ismétlem Ai-chan után, érezhető döbbenettel a hangomban. Ki van zárva ezek után, hogy én valaha is elérjem ezt a szintet. O.O Holott már több évtizede tevékenykedek én is shinigamiként, ez a hatvan év nekem egyszerűen ijesztő. Azt eddig is tudtam, hogy nem megy egyik pillanatról a másikra, de ettől most olyan kicsinek érzem magam, mintha mindaz, amit eddig elértem, semmi sem lenne egyszerűen. :/
- Nem, még nem. – rázom meg a fejem az újabb információra. Kicsit meredeknek tűnik nekem a kettős kardszellem téma, azonban nem kérdőjelezem meg benne Hisaét. - A zanpakuto lelkek amennyire én tudom, énünk egy részei, talán annyira nem is lehet szokatlan, ha valakinek több oldalából keletkezik kardjának szelleme. – próbálok valami okosat is mondani, remélem, nem mondtam túl nagy ostobaságot. ^^” Talán elméletből nem vagyok a legjobb, de ha gyakorlatról van szó, már könnyebben megértem a dolgokat. Tapasztalás útján a legkönnyebb tanulni, ezért is vagyok fogékonyabb a zanjutsura és a hakudára, mint például a kidoukra, amik nekem még mindig gyakran túl bonyolultak. Igyekszem a legjobb formámat hozni azonban, így amikor Ai befejezi, megvillantok rá egy mosolyt, mielőtt teljes lazasággal húznám elő kardomat.
- Amejishitot egyszer már bemutattam, biztosan emlékszel rá. – a levegőbe mérek egy vágást vele oldalt, majd a pengét a föld felé suhintom, ahogyan kimondom a shikaiomat aktiváló parancsszót. - Az én zanpakutom a négy elem egyikéhez sem köthető. Nem okoz nagy robbanásokat, nem fakasztok vele vizet egy sziklából, és még csak tűzörvényt sem tudok létrehozni vele. – mindezek ellenére egy cseppnyi sajnálat sem csendül ki hangomból. Tulajdonképpen büszke vagyok arra, hogy Hisae szavaival élve különleges lélekölő kardom van. Azt hiszem, képességeit kifejezetten jól tudom használni, na meg mindig támad egy-két briliáns ötletem, hogyan tudnám még inkább kihasználni az adottságait.
Kardom markolatát két kézzel fogom meg, s arcom elé húzom úgy, hogy a penge felfelé mutasson. Hangszínem kissé komolyabbá, már-már melankólikusabbá válik. Talán Ai figyelmét elkerüli a markolat díszítése, mely a zanpakuto nevéhez illően itt-ott ametisztekkel van kirakva. Ami viszont inkább feltűnő lehet, hogy az árnyékok mintha rezonálnának arra, hogyan tartom épp a kardomat. Körülbelül olyan, mintha kissé bevonzaná őket, de éppen csak megremegnek, kicsit eltorzulnak, és afelé a pont felé haladnak, ahol én is állok éppen.
- Sokkal jobbat tudok azonban. Legalábbis mindenképpen mókásabbat. – ekkor ismét leengedem a kardom, immáron csak egy kezemben tartom azt, s jobb oldalra csapok ki vele. Ha eddig nem lett volna feltűnő Ai számára, most már mindenképpen az. A közvetlen környezetemben lévő árnyékok szó szerint kiemelkednek a talajból. Ami eddig sík volt, most már mondhatni, szinte tapintható. Úgy harminc centi magasságban mintha egy miniatűr város makettje kerülne a földre, mely mintha állandó mozgásban lenne. A makett városból Hisae egyszer meleget, máskor pedig hideget érezhet, mely jóformán szintén folyamatosan váltja egymást. Azonban csak néhány másodpercig tart ez a bemutató, mire az egész összeolvad egy sík, tökéletes körré saját magam és Ai között. Olyan, mintha ezen kör szélei is mesterségesek lennének, ugyanis nincs meg benne az a halványodó, fokozódó átmenet, mint ami egy normális árnyéknál megvan.
- Árnyékmozit? – csak viccnek szánom persze, de azért lelkesen rángatom a szemöldökömet. Volt már rá példa, hogy tényleg ezzel szórakoztattam egy ellenfelemet, meg aztán, shinigami nőt amúgy sem ütnék meg, így feltaláltam magam. Remélem, Ai-chan sem üt le, mert komolytalannak véli, hogy az árnyékkör közepében valami szórakoztató kis sztorit „mesélek el” egy hegyről, két tehénről és egy pásztorról, akik folyton lecsúsznak a hegy tetejéről.

*A magam részéről jó ötletnek vélem ezt az egészet. Látványosan még az idő is tökéletes ehhez, még ha a hely maga kicsit rideg. Még mindig nem tudom magam otthonosan érezni itt, de legalább a biztonság fenn van tartva. Ez talán magának a családnak is rendkívülien sokat számít, hogy a bukástól lettek megmentve. lehetséges, hogy tudat alatt valójában Natorival is azért vagyunk itt? Ez nem csupán egy zanpakuto edzés lenne? Valóban. A mi kapcsolatunk is megmentésre vár. Rengeteg rossz dolog ért minket az utóbbi időben, s ezt helyre hozni a legnehezebb. Leginkább az én részemről származik ez a dolog, ami ellen pontosan a mai nappal indítva szeretnék tenni valamit. Valójában annyi dolgot lehetett volna tenni. Elvihettem volna bárhová, politikai befolyásaink miatt sok mindent ki lehetett volna találni; én viszont ezt bizalmasabbnak véltem. Elvégre is még mindig van, amit nem ismerünk egymásból. Talán nem lehetek a legkreatívabb, s lehet, hogy lesz az edzésnek olyan része, amit Keisuke nagyon utálni fog..összességében viszont nem erre számítok. Azt akarom elérni ebben a nehéz időkben, hogy mégis legyen olyan alkalom, ami segít ahhoz, hogy összetudjunk dolgozni. Annyiszor veszekedtünk már úgy mond, annyi baj ért már minket. Itt az ideje, hogy ez ellen valami folytán tenni tudjunk. Ki akarok vele békülni, így kockáztatok. Most olyan közel engedem magamhoz, amennyire eddig még soha senkit nem engedtem. Mert a zanpakutonk információinak tudása annyit jelent, mint lelked kulcsát ajándékozni valakinek. Ez pedig a lehető legnagyobb őrültség, valamint a legnagyobb bizalom jele.*
- Én inkább úgy mondanám. Az gyakori, ha több oldalú egy zanpakuto képesség, de a két szellem jelenléte egyedülálló. Nem tudom ki hogy van vele, én eléggé sokat küzdöttem Fuhakuval, míg eljutottunk erre a szintre. *Sóhajtok egyet, s tekintetem kissé nosztalgikusan téved a kezemben lévő nodachira. Valóban rendkívülien sok idő telt el azóta, mióta tudom a nevét. S hálás lehetek az önön erőmnek, és kitartásomnak, hogy nem hiába tudtam meg a zanpakutom nevét. Csak kevesek képesek igazán tisztelni ezt a köteléket. Általában azok tanulják meg igazán az leckét, akik magasabb rangokra emelkednek. Ők tudják igazán, hogy mennyire is fontos egy zanpakuto jelenléte, mint társ a harcban. Nagyobb rang, nehezebb harcokat és több erőt követel. Ezért nem is kérdőjelezem meg, hogy Keisuke számára a zanpakuto éppen olyan fontos, mint nekem. Meg egyébként is, nála ez egy kicsit még különlegesebb is. Szavai után azonnal eszembe is jut, hogy miért. Láttam már a lélekölője shikai szintjének képességét. Sőt, utólag azt is elmondta, hogy Amejishito lelkének egyfajta negatívabb részét testesíti meg. Feltételezhetném, hogy azt a felét, amit nem vagy ritkán mutat? Nagyot sóhajtok, s figyelemmel követem végig azt, amit éppen a kardjával intéz. Az árnyékok reagálására, valamint a keletkező árnyjátékra némiképp kíváncsian pillantok. Megőrzöm a komolyságomat, s mikor már eleget láttam, csak akkor pillantok fel az árnyjátékról egyenesen rá. Ebben az egészben van valami, ami úgy ahogy van, megfog.*
- Sosem az számít, hogy mekkora a látvány..hanem, hogy mennyire hatásos. Nekem már megmentetted vele egyszer az életem. *Pillantok rá sejtetősen, felidézve azt az időt, amikor igazából belé szerettem. Pedig mennyire is egy link alaknak véltem. Már első alkalommal sikerült összevesznünk azon, hogy lekidouztam Anaot az osztagában. S onnantól kezdve kellett idő, mire valahogyan mégis egymásra találtunk. Ahogyan eszembe jutnak ezek a pillanatok..nem figyelve a dolgokra, kiesik a kezemből a zanpakutom. Riadtan meredek az eső kardra.* ~ Ai! >.> ...csitt! ~ *Vágok vissza a saját lélekölőm hangjára. Én sosem hibázok, tényleg nem!* - Ban..kai! *Nos, ha már alapvetően is a mechanizmus szerint el kell engednem a kardomat, akkor már fedezem az ügyetlenségem. Én nem vagyok ügyetlen. >.> Mondjuk nem éppen így akartam előtte megidézni, de egyszer ennek is el kellett jönnie. Tehát feloldom a kardom, s az a földbe mélyed. Öltözetem világosabbá változik, szemeim fénylőek lesznek, s a földből fényesen izzó lángtenger csak fel. Hirtelen érheti az egész, de remélem tudja kezelni a helyzetet.* - Hikari no Jigoku. (Fény Pokla) *Szavalom el a bankaiom nevét, de ezzel természetesen nem zárom le a mondani valóm.* - Kétszínű Sarlatán kettős természetű zanpakuto. Shikai szinten fénylő gömbökre hull, amelyek robbanást képesek generálni. Valamint egy technika folytán gyógyítani is tudnak. Nagyjából az utóbbi miatt is voltam egy ideig a Yonbantai Sansekije. *Bizonyára erről a tényezőről még mindig nem tud. Nem szokásom dicsekedni olyan dolgokkal, hogy milyen osztagokban is szolgáltam. Pedig az egyik barátja, Kami tiszte is voltam valamikor.* - Bankai szinten a lélekölőm fénylángokká változik. Magas hőn, és nyomáson irányítható lángok ezek. Egyik támadási technikám, hogy nagyobb lángcseppekre bontom ezeket, majd ezekbe..mint egy emlékcsarnok, kidoukat rejtek. Ezek a kidouk kisebbek, célirányosabbak. De azt hiszem, az a legjobb, ha magad látod. *Ekkor kezemet a föld felé irányítom, s e momentumra lángok hevesebbé válnak. A megfelelő technika kimondására után huszonkettő csepp válik ki a tűzből, mindegyik közepén fekete ponttal. Hármat irányítok csak magam elé, amelynek megnyitásakor, három fekete danku idéződik elém. Ő is láthatja, hogy ez csak egy fekete kidou.*
- Még van mit gyakorolnom bankai téren, így adok neked egy feladatot. Tegyél valamit ezekkel a falakkal. Árnyrajzokat is képezhetsz rá, de a legjobb az volna, ha megpróbálnád összetörni őket. Alig erősebbek egyébként, mint amilyen dankut tudok idézni. Remélem bemelegítésnek megteszi majd. Egyelőre csak annyit, hogy egy valamire figyelj. *Igyekszem ebben a pillanatban kellőképpen a szemeibe nézni.* - Minden kidounak, és kidou jellegű zanpakuto képességnek van egy fajta sűrítménye. Ha masszívabb árnyakkal próbálkozol, nagyobb az esélye annak, hogy szilánkokra tudod törni ezeket a falakat. Nekem pedig azon kell dolgoznom, hogy ezeket a falakat fenn tudjam tartani. *A dolgok tetőzése érdekében, alig hogy neki lát a feladatának, máris közbe vágok valamivel. Azért remélhetőleg nem vonom el túlságosan a figyelmét erről, inkább csak motiválni szeretném.* - Gondold el, hogy ez egy fal te és én között. Ez a fal akadályoz meg téged mindenben. Ha sikerül ledöntened, akkor többé nem lesz. ~ Én pedig adhatok neked másik feladatot akkor..nem igaz? ~ *Teszem hozzá gondolatban, s várok a további fejleményekre. Lehetséges, hogy a lehető legjobb feladatot adtam az imént? Valami hasonló helyzetben lehet a kapcsolatunk is.*

Valami változott. Valami változott, amiről én magam sem tudom igazán, mi lehet pontosan, csupán abban vagyok biztos, hogy én még nem biztos, hogy készen állok a változásra. Rekedtem hát meg valahol az úton, mintha egy torlasz került volna utamba nem engedvén tovább, azonban még nem szedtem össze magam eléggé, hogy az úttorlaszt kezdjem el feszegetni, vagy legalábbis megkerülni. Persze, az élet nem másból áll, mint változások halmazából, vannak pillanatok azonban, amikor hiába ott a szükség, az ember még sem tud úgy alkalmazkodni, ahogyan az elvárható. Nem igazán tudom még mindig, mi az, amiben változnom kéne, pontosabban azt nem tudom, hogyan. Konkrét válaszokat nem kaphatok mástól, ezt önmagamban kell meglelnem, valamiért még sem találom, tegyek én bárhogyan. Nem tudok rájönni, mit csinálok rosszul. Pedig valamiben változnom kell. Én még sem állok rá készen, míg nem tudom, hogyan tegyem.
Ai szavai azt sugallják, hogy bízik bennem, én azonban mégis kétkedve fogadom szavait. Már maga az, hogy engem és a bankait egy kalap alá veszi, valahogy nem tölt el büszkeséggel. Úgy érzem, hogy túlbecsüli a képességeimet, én csak egy egyszerű fickó vagyok ugyanis, semmi több. Más dolog, ha arról van szó, a lelkem is kiteszem a célért, ám ez csupán jól hangzik. A valóságban nincsenek hősök, s a hőstettek sem övezik a dicsfényt és dicsőséget. Inkább járnak keserűséggel, s hogy mindezt elűzzem, mutatok egyszerű, könnyed mosolyt, és próbálom mások arcára is ezt csalni. Nem hozhatom el ezzel senki boldogságát, de gyakran ez a legtöbb, amit tehetek. Mert nem vagyok hős, hisz ilyenek az életben nincsenek. Legalábbis nem úgy, ahogyan azt annyian elképzelik. Nem meglepő talán, hogy most is szinte állandó vigyorom mögé rejtek mindent, ami valójában ott dulakszik. Kételyek talán, kételyek önmagamban, és abban a bizalomban, amivel Ai megtisztel. Nem hiszek benne, még nem hiszek abban, hogy ezt megérdemlem, s nem hiszek abban sem, hogy azt az esetet, amikor kimentettem őt a lángok közül, hőstettként kellene felróni dicsőségeim széles-neves csarnokába. Talán nem bízom önmagamban.
- Azért a látvány sem hátrány… – szórakozok el az árnyékokkal, melyek különböző alakokként járnak táncot ezúttal alattunk. Egyszerre lehet ijesztő, ám vonzó is, minden groteszkségével és morbidságával együtt megvan benne valami, ami miatt egyszerűen vonzza a szemet. Pedig nekem se fantáziám, se tehetségem, valamiért mégis ösztönösen jön az, hogy ha kell, akár elegánsan kacskaringózó lépcsősort faragjak magamnak árnyékaimmal. Nem is tudom, honnan jön ez, valahonnan bentről, egy elfedett, eddig még mindig nem ismert részemből, s gyakorlatilag gondolkoznom sem kell azon, mikor éppen miféle látványos árnyjátékkal rukkoljak elő. Táncuk azonban nem tarthat örökké, hisz éppen csak bemutatót akartam tartani belőle Hisaének, hogy tudja, nagyjából mire számíthat. Rejtek mindent megszokott arckifejezésem mögé, barna színű lélektükreimből mégis ott tükröződik egy olyan csillanás, amit Hisae talán még sohasem ismert. Nekem is van olyan részem, amit nem szeretek másoknak megmutatni. S mindazon alkalmak, amikor Amejishutot társamként használom, közelebb visznek engem ahhoz, hogy újra és újra megtapasztaljam azon énem, amit valamikor legszívesebben a föld alá kapartam volna. Nem szeretem ezt a részem… de már kezdek megbékélni vele. Csupán meg kell tanulnom, hogy fogadjam el, meg kell tanulnom, hogyan fogadjam el önmagam, és akkor, akkor talán rendben lesz minden, érkezzék bármilyen buktató. Mert Ai ezt szeretné tőlem, nekem pedig változásra van szükségem. Én szeretném ezt a változást… éppen csak be kell fogadnom és rá kell jönnöm, hogyan használjam tovább.
Izgatottan várom az elkövetkezendőket, mégis a holtak nyugalmával hallgatom azt a két szótagú szót, ami minden shinigami álmává válna. Ha Ai azt mondja, én magam valóban képes lehetek rá? Valóban lenne esélyem azért, hogy elérjem ezt a szintet? S ami még fontosabb, én akarom-e ezt a szintet? Akarok-e magaménak tudni egy olyan hatalmat, mely nem csak pusztíthat, de könnyedén fel is emészthet? Akarok-e magaménak tudni valamit, amihez lehet, lelkiekben még mindig gyenge vagyok? Én nem a tökéletes shinigami akarok lenni, olyan ugyanis nem létezik. Bár tény, ha valaki, Ai közel áll hozzá. Én csak az a személy akarok lenni, akire sokan számíthatnak, és aki meg tud békélni önmagával.
Feltűnik, hogy Hisae ruházata megváltozik, mintha nem csak a haoritól lenne világos, meg nem is tudom… Igazából jobban tetszik, amikor egy kimonót visel, bár tudom, nem a kedvemért öltözött ki így. Meglepett fejet vágok kissé, mikor megtudom, hogy a yonbantaiban is szolgált, erről tényleg nem tudtam, bár mintha említette volna már, hogy több osztagban is teljesítette kötelességeit. Most azonban igyekszem nem a nőt, hanem a kapitányt meglátni benne, ez pedig nem tagadom, nem egyszerű, de jelenleg háttérbe kell szorítanom mindazt, amit tudok róla, hogy újakat tudhassak meg. Hisz még mindig nem ismerem eléggé azt a nőt, akit szeretek.
- Értettem. – rövid, tömör válasszal fejezem ki, hogy megértettem, mit tud bankaiban, igaz, a kidouelrejtős dolog még nem teljesen tiszta. Azt talán tényleg jobb lesz, ha egyszerűen megtapasztalom. Kezd kicsit felszökni az adneralin szintem, abban az egyben pedig azért reménykedek, hogy nem kell majd megküzdenem vele, mert arra már csak elvből sem lennék hajlandó, még akkor is, ha tudom, hogy kapitányként erősebb nálam. A feladat, amit kapok pedig, tökéletesen egyszerű, habár egyáltalán nem az én shikaiomra lett kitalálva. Ha jól értem, valamiféle erőt kéne kifejtenem az ő kidoujának ereje ellenében, és így kell elérnem, hogy szétroppantsam a köztünk lévő falakat. Ha így teszek, vajon újra közel tudunk-e kerülni egymáshoz? Vajon mennyiben lesz más, ha minden erőmmel küszködök? Talán csak meg kell próbálnom, hogy megtudjam.
A fő problémát ott látom, hogy egyáltalán nem arra vannak kitalálva az árnyékaim, hogy erőt fejtsek ki velük. Mondjuk egy zanjutsu, esetleg hakuda, vagy éppen kidou technikával már más lenne a helyzet, az árnyaimat viszont ritkán használom arra, hogy erőt fokozzak velük. Azonban a ritkán nem jelent lehetetlent, s csettintek is egyet szabad kezemmel, hogy az eddig alattunk kényelmesen, lángszerűen lobogó, jobbra, majd balra kilengő árnyékok sötét, tömény masszaként emelkedjenek fel a földről, s egy gömböt formálva csapódjanak a dankunak. Nagyjából fej méretű, tömény, labdaszerű képződmény, csapódik neki a kidounak olyan erőteljesen, amilyenre csak ebből a lendületből futotta. A fal nem törik el, azonban nem kerüli el figyelmem, hogy arra pont elég, hogy Ai kicsit megcsússzon a lendületnek köszönhetően. Ha erősebben próbálkoznék, akkor talán képes lehetnék arra, hogy Ai elessen… azonban tudom jól, hogy nem szereti, ha koszos lesz a ruhája, így talán ezt most kihagyom, másik terv kell.
- Valami ilyesmire gondoltál, Hisae? – kérdezem tőle, hisz nem csak neki fogant meg a fejében első gondolatként, hogy minél sűrűbb és töményebb árnnyal kellene próbálkoznom, és persze a sebessége és a lendülete sem utolsó. Azonban ez nem volt elég ahhoz, hogy szétszedje a kidout, máshogyan kell tehát próbálkoznom. Egyik szemöldököm felvonva jut is eszembe az elképzelés, hogy mi lenne, ha, s hallat zanpakutom is kacajt, hogy igen, ő is támogatja az enyhe csínyt.
Ezúttal csak suhintok egyet a kardommal magam előtt, támadás helyett csupán a környező összes árnyékot húzom ide. Nekem kevesebbe kerül, ha inkább csak kölcsön veszem azt, ami körülöttem van, mintsem hogy én magam teremtsem őket, holott az sem lehetetlen. Zanpakutom lelkével egyszerre vigyorodunk el, ahogyan az Ai körül szándékosan meghagyott árnyékok elkezdik őt macerálni. Csippent is bele egy kinyúló, vékony árnyfonál Hisae melltartójának pántjába, húzza el kissé, hogy aztán el is engedje, olyan pimaszan, ahogyan tudom jól, hogy Ai egyáltalán nem szereti, biztosan idegesítő lehet. A pimaszságnak azonban itt nincs vége… Próbálkoznak az árnyak eközben csikizéssel, kár azonban, Hisae sajnos nem csiklandós, pedig nincs is annál jobb, mint amikor nevetni látni. Macerálják helyette ruháját, itt-ott meghúzgálják s birizgálják nyakát egyszer furcsán hideg, máskor zavaróan meleg árnyfoszlányok, ám ha hozzáérne mégis, keze csak áthalad rajta. Csak addig tapintható, amíg én akarom, hogy az legyen ugyanis… S török meg ezzel valamit, na nem csontot, és egyelőre nem is a dankut, csupán koncentrációt, hisz az nekem éppen elég is. Láthatom bosszankodni, de olyan cukin, ez pedig már majdnem olyan, mint amikor nevetni látom, csak viccesebb. Az összegyűjtött árnyakat a célpont felé suhintom, amik egy nyíl alakját felvéve sorozzák meg a koncentrációt vesztett Ai kidouját, hogy törjék végre teljesen szilánkokra. A többi árnyék azonnal abbahagyja a macerálást, s alkotnak egy alakot, hogy elkérjék Ai kezét. Még mielőtt azonban Amejishuto elbitorolná előlem a nőt, lépek azonnal helyére és veszem át a kezét, hogy hintsek rá egy fejhajtás kíséretében kézcsókot, ahogyan az európai filmekben is látni.
- Remélem, nem haragszol a csalás miatt. – vágok be mellé vikunyapofis angyalkanézést, bár végül is nem csaltam, csak shikait használtam. Talán elfelejti nekem, hogy a melltartóját meg a ruhájának ujját csipkedtem…

*Talán nem is oly' kicsiny készülődés vehette kezdetét a Tamachi, valamint a Kagami-ház berkeiben. Részint előre bejelentett volt a két felelős találkozása a házaik ügyében. Még múlt héten egy küldönccel bejelentettem magamat egy látogatásra. Bármennyire is meglepő, alkalmanként kötelességem az általam kötött üzletpartner meglátogatása. Milyen okból kifolyólag, azt igazából én sem értem sokszor. Jobbjára hatalmas hibám egy ilyen ügy kereteiben, hogy még mindig hiszek a nemesi korrektségben. Más eszmékben és tényekben hiszek, amelyek manapság ostobaságnak minősülnek. Éppen ezért, hogy magamra cáfoljak, teszek egy látogatást a Tamachi-háznál. Ám a készülődés sem ugyanaz már, mióta Ryuuji-sama halálát lelte egy fényes nappal. A házat üresnek, gyakran halottnak érzem. Akármennyire is gondolom úgy, hogy Ritsu idővel túl lesz rajta, az elvárások már változni fognak. Egy változó ház pedig már nem ugyanaz, mint volt. Azonban én magam lettem megbízva egy feladattal, aminek egy lépését pontosan ebben a pillanatban szeretném ellátni. Segítek a nemesi vezetésben neki, ami nem egyszerű. Nem egyszerű olyan álláspontot felvennem, mely a saját házamra hajaz. Vannak dolgok, amikben nem értek egyet. Ezek a nem egyetértések pedig vitákat is szülnének, ha nem tudnék kompromisszumot kötni a két idea közt. Nos, tehát a készülődés valamely szakaszában megállok a tükör előtt. Öltözékemet valahogy úgy alakítottam ki, hogy ne csupán egy világoskék yukata legyen, hanem a kapitányi haorim is rendesen ékeskedjen. Noha az erőm elhagyó, viszont egy katana éppen elegendő nekem. Még csak őröket sem viszek magammal, amikor végre elindulok a Tamachi palota irányába. Vagyok olyan vakmerő, hogy nem hiszek az ártalomban. Nem hiszek abban, hogy a Tamachi- ház a saját eltörlését kockáztatná meg. Nem számítok semmilyen fogadtatásra, valahogy nehéz időszakomban vagyok. Az erőm, a kisbabám, Keisuke iránti érzéseim elvesztése óta egyszerűen az életemben levő motiváltság kezd alá esni. Főleg, hogy hamarosan a kapitányi pozíciómat is elvesztem, ha így folytatódik tovább. De az életnek haladnia kell tovább, tennem kell a dolgom; felelősségem.
Így hát mihelyst megérkezek a palotához, lelassítom lépteimet és szemeim a virágokra, a szép növényzetre téved. Néhány madár csicsergését fedezem fel az egyik fánál, s meg is állok, hogy csendben egy kicsit megfigyeljem őket. Békés helynek számít, habár a két őr - akik mellettem vannak - mintha roppant feszült lenne. De mit is láthatok bennük? Miért is figyelek két madarat a fán, ahogyan egymással játszanak kedélyesen? Magam sem érthetem még. Nagyot sóhajtok, amikor lépteket hallok. Az illető felé nézek, egyenesen Yukezo irányába. Semmitmondó keserűség írandó le arcomról, ürességet érzek.*
- Üdvözöllek, a szokásos procedúra miatt vagyok itt. *Emelem vissza tekintetem a két madárra, akik egyre jobban belemerülnek ebbe a kis játékba. S a fa lombozata mögött egy aprócska felhőt is megpillanthatok.* - Mondd csak, maradhatnánk ide kint sétálva? *Furcsa kérésem van ezúttal. Hiszen úgy hírlik pont én volnék az a személy, aki legalább olyan komolyan veszi a szabályokat, mint a Kuchiki-ház nemesei. Azonban egy ideje már változóban vagyok. Az események súlya alatt valahol összeroppantam én magam is, aminek okán nem tudok semmire sem vágyni. Csak úgy vagyok, de a küzdésnek már vajmi kevés a motiváltsága.* - Az a hír járja ti vagytok a legjáratosabbak a rukongaii lakosok adományrendszerében. Érdekelne engem, hogy hogyan lehetne egy ilyet újra megszervezni? *A földet bámulva teszem fel kérdésem. A mai nap egyáltalán nem vagyok formámban, tán még kicsit faragatlannak is gondolhatnak a gesztusaim által.*

*Valahol már induláskor sem sütött számomra úgy a nap, mint máskor. E birtokot övező virágok sem oly' szépek, mint az bármilyen más lélek szemében ékeskedhet. Kiszáradt pusztaságot vélek érezni mindenütt, akárcsak a lelkem világában, ahogyan folyvást visszatükröz egy-egy álomkép alatt. Komor világot járok és nem tudom még mindig a megoldást, hogy miképpen is tegyek ez ellen. Talán valamit rosszul csinálnék? Nem hiszem. Én azt hiszem, azt tettem, amit a legjobbnak véltem akkor. Véget kellett vetnem az örökös kínzásnak. Csak egymást tettük volna még jobban tönkre. Keisuke és az én kapcsolatom már akkor vége szakadt, amikor közölte, hogy hat hónapra távol lesz Soul Societytól. Mostanra viszont már megannyi dolog történt, amely beárnyékolja jelenemet. Távolinak tűnik az út, amin elindulhatnék; és még távolibbnak a nyugodt pillanatok. Nem érzem jól magam, a lelki állapotom némileg az egészségemre is ráhúzódott. Nem is tudom mikor voltam utoljára betegeskedő. Észrevehetően sápadtabb vagyok, s gyakran lehetek tanúja azoknak a sajnálkozó pillantásoknak, amelyeket a Kagami őröktől kaphatok meg nap, mint nap. Úgy néznek rám sokszor, mint egy halottra; pedig nincsen bajom. Tagadhatatlanul nem vagyok jól, de a büszkeségemet nem szándékszom sohasem feladni. Küzdeni akarok azért, hogy újra rendben legyek; csak éppen még mindig nem tudom, hogy ezt hogyan is tegyem meg. Csak annyit tudok jelenleg, hogy mit kell tennem azért, hogy fenn maradhassak. Nem szeretném életem további részét a birtokon bezárva leélni. Rengeteg harcon és nehézségen vagyok már túl. A tapasztalataim pedig kapitányi pozíciót értek el, éppen ezért bántana a dolog, ha ettől meg kéne váljak. Némileg nehezen pillantok most Tamachi-donora. Nem bírom a puszta látványát sem a szokványos formalitásoknak. Ettől talán kissé faragatlannak tűnhetek. Sosem szerettem mások előtt fejet hajtani, vagy más szokások szerint finoman bájologni. Az legyen sorsa a gesaknak, amúgy sem vagyok abban a hangulatomban. Néhány lépést teszek közelebb, majd eltekintek az úr mellett kissé.*
- Való igaz, hogy számomra nem hozna hasznot. De házam elvárásainak köteles vagyok eleget tenni, Tamachi-dono. *Igazság szerint ebben rejlik a valódi igazság. Csupán a példa magatartásért értem el a kettőnk közti szerződést. Hajlandó voltam úgymond szemet hunyni a múltra, csak mert a példaiság. Mit is tettem volna, ha nem ez vezérelt volna? Csupán azt, mint előtte. Megakadályoztam volna egy család bukását. Bármennyire is tűnhetek ridegnek, sajnáltam volna egy ilyen hír miatt elbukni az egészet. Noha vissza gondolva a kapitányi gyűlés alatt én pedzegettem legjobban a Tamachik sorsát, de végül én is voltam az a személy, aki lehetőséget adott az elrendezésre. Ez nem irgalmasság, mint aminek más nevezné..ez szilárd elkötelezettség. Nem vagyok olyan rossz, mint aminek alkalmakként látszok, tán legbelül nem is vagyok igazi nemes. Hiszen nem ide születtem, hanem Rukongaiba. Az már más eset, hogy egy nemes asszony első szülött gyermekeként, aki megijedve a következményektől eldobott magától. Rengeteget küzdöttem azért, hogy a húgom mellett lehessek. Rengeteg nehéz pillanatot éltem át azért, hogy a kemény nyomorból mászhassak ki, s pontosan ezért nem akartam, hogy a Tamachik is erre a sorsra jussanak. Helyzetük noha sokkal nehézkesebb, mint egykoron; viszont egy ideje már a Kagamik úgymond jelképes védelme alatt állnak. Tamachi Yukezo pedig lehetőséget kapott arra, hogy rendezze az ügyeit. Gondolatmenetemből az ismét felcsendülő dal, valamint a férfi szavai szakítanak ki. Láthatóan fordulok el tőle, nem keresve a lélektükreit. De aztán ahogyan szól, nem tudok nem rá nézni.*
- Sosem kérnék segítséget egy olyan férfitől, aki nem lát ide be.. *Egyik tenyeremmel a szívemhez nyúlok és egy megdobogtatom külsőleg, utánozva annak ritmusát. Valójában több értelemben fejeztem ki magamat. Hiszen miért kérnék segítséget egy olyan férfitól, aki egyáltalán nem ismer? S ha még csak ismerne is, honnan is tudhatnám, hogy mennyire képes azonosulni a jelenlegi szenvedéseimmel. Igazából meg magam sem értem, hogy honnan juthatott egy pillanatra is az eszembe, hogy egy olyan shinigamitól kérhetnék segítséget, mint Tamachi Yukezo. Noha, amikor visszahoztam Soul Societybe, volt alkalmam megismerni némelyest a múltját, de még nem tudok benne bízni; ennyire még egyáltalán nem. Így hát egyelőre magát a gondolatot is átkozom, hogy bármi magánéletű problémát megosztanék a Daitenshi egy nemesével. Mégsem bírom megállni, hogy egyet oda ne szúrjak az előbbi mondandójához, ugyanis részben tévedett az imént.*
- Egyébként gratulálok Yukezo-sannak, ugyanis kettőből egy nem talált. Hajadon vagyok egy ideje már. *A második miben is lelte meg az igazát, az igazából egyértelmű. Magányos vagyok, de nyilván nem fogok neki beszámolót tartani erről. Szó nélkül elindulok az egyik irányba.* - A maga szavaiból ítélve már csak azért is változtatnék helyet, mert nyomasztólag hat. *Jegyzem meg finoman véleményemet a történetére. Úgy érzem, ha tovább itt maradok, akkor nem fogok tudni oda figyelni azokra a dolgokra, amik igazán lényegesek. Elfogom felejteni idejövetelem célját; már ha volt vele konkrét célom. Csak most kezd igazán leesni, hogy ezúttal kissé szertelen voltam. Okot kerestem arra, hogy valamivel leköthessem magam. De ez az ok nem az adományozás volt, hanem az egyszerű szocializáció. Nevetséges, hogy ehhez éppen egy nemes kellett. Köztudott, hogy a nemesek közül kerülnek ki a legantiszociálisabb jellemek; sóhajtok egyet. Csendben hallgatom végig mondandóját az adományozást illetően.*
- Való igaz, ön igazán előre látó jellem. De mondja, valóban úgy gondolja, hogy mindezzel én nem volnék tisztában? Engem csupán háza története érdekel igazából. Mikor még kezemben volt házának okirata, továbbra is tiszteletben hagytam az egységét. Minden háznak megvan a maga titka és története egyaránt. *Bizonyára valahol biztosan lehet másolata annak a kulcsnak, amit hirtelen a yukatám alól szedek ki, és nyújtok át Yukezonak. E pillanatban ragadom csak meg az alkalmat, hogy mélyen a férfi szemeibe nézhessek, kíváncsi vagyok a reakciójára. Hiszen pontosan tudhatja, hogy ez a drágakővel kidíszített kulcs egyenesen a család történelmi termének a kulcsa.*
- Őriztem, de tiszteletben tartottam a családja múltját; még akkor is ha lehettek benne fekete foltok. Ne értsen félre, nem élek abban a hitben, hogy jó tét lélek volnék..csupán átadtam most magának azt, ami egyébként is a Tamachik tulajdona. *Nyugodtság jellemzi a hangomat, némi komorsággal egybe ötvözve. A csodaszép parkban sétálva pedig egy kis hídra leszek figyelmes. Pontosan arra felé terelem irányunkat, s mikor felérünk rá, megállok a közepén; egyenesen a tavat bámulva*
- Ironikus, hogy éppen maga köszöntött úgy az imént. Manapság kevesen törődnek a társadalmi ranglétrával. Ez nem csupán a nemességet illeti, de a Goteiben is kezd egyre jellemzőbb lenni. Néha ez a haori nem több egy köpenynél, amellyel vannak akik visszaélnek. S ön? Hogyan vélekedik az iméntiekről? *Mindkét tenyeremet a híd korlátjára intézem. Tekintetem a vízen úszó tavirózsákra szegeződik. Csendben halad mind egy irányba, néha pedig egy-egy igazán összeütközik...*