Tamachi Yukezo pályázatok

Tárgy: Tamachi Yukezo pályázatok Hétf. Feb. 15, 2010 2:26 am

NJK

Név: Utara Kezomaru
Faj: Shinigami
Kaszt: Ex-shinigami
Nem: férfi
Kor: ismeretlen
Jellem: Hűvös, csendes. A társaságot nem igazán kedveli. Céljai elérését szinte már feladta, de miután találkozott Tamachi Yukezoval feléledt benne a remény.
Kinézet: Csontig öregedett bőr, elgyengült izomzat, hosszú szakáll. Élettelen szeméből sugárzik az unalom, a megroskant életvitel. Egy trónban tengeti napjait a föld alatt, ahová el volt zárva. Mozgásra szinte képtelen, viszont lélekenergiája ismeretlen mennyiségű, de hatalmas. //nem több 18.000 lp-nél... és még Bankaia sincs//

Fiatal korában

ZANPAKUTO
Neve: Nai Aruji (Halott úr)
Parancsszava: Kakuseio Nai Aruji (Ébredj halott úr)
Shikai forma: https://2img.net/h/i151.photobucket.com/albums/s143/Impr/nlord.jpg //lélekkel együtt//
Kard lélek: https://2img.net/r/ihimizer/img138/766/93166420060922screen001zy5.jpg
Képessége: Ha használója leszúrja a földbe, végtelen mennyiségű energiát tud táplálni, a szolgáiba. Hát igen. A szolgák nem mások, mint gépek. A használó képes fémekből, szerkezetekből egy testet összeállítani, majd azt gondolkodás nélküli szolgálájává tenni. Az érdekes bennük, hogy bármi nemű tűz könnyen pusztítja őket, mert nagyon kifinomult az energia ellátása. A hőmérsékletváltozás tönkre teszi őket. Visszavonhatatlanul. Az energiát, amit táplál beléjük képesek kilövellni a puskájukból, ezáltal egy nagyobb villámot generálni. Kezdetben még csak egyet vagy kettőt volt képes létrehozni, de mára egészen máshogy megy a dolog. Egy sereget képes fémekből fabrikálni. Mind emellé képes volt ő maga is lőni a botjával, ugyanezen a módon. Képes örök életet adni egy halottnak, ha páncélba zárja, és gépi módon irányítja a testet. Persze nem lesz öntudata, de annyi éppen elég, hogy beszélni képesek lesznek. Következő hasznos támadása abban rejlik, hogy egy egyszerű energia hullámmal újra összerakhatja a szétcsapott robotokat, persze van egy határ, amikor már megint csak egy kupac szemét lesz. A hőmérsékletváltozást nem tudja visszaalakítani. Amint tűzzel szétszedik őket, azonnal bukta. A legerősebb támadása igazán meglepő, és nehezen feldolgozható. Hatalmas erő ez. Katonáit képes hasonló energiához teleportálni. Megjelennek egy általa készített gömb mellett, vagy a botja közelében. Igazából ebben rejlik a legnagyobb félelmetessége e seregnek.

Hátrányok felsorolva ^^ :
- A tűz vagy nagyobb hőmérsékletváltozás //fagy// képes tönkretenni a katonák energiaellátását
- Kezomaru öreg. Huzamosabb ideig nem tud ellátni egy ekkora sereget energiával. Pihennie kell napokat, ha egy hadjáratot akar vezetni. Ez a sikerességet befolyásolja
- A robotok nem tudnak séta tempónál magasabb sebességet elérni. Még a repülő egységek is csak az emberi futókhoz hasonlatosak.
- A gömb, amihez hozzá idézi a szörnyeket nem végtelen energiaforrás. Nem lehet egy óriási sereget irányítani, ha nincs több ilyen gömb. Ilyet csak évek alatt tud elkészíteni. 1 katonát képes vele egy fél évig eltartani, de a matematikai osztások érvényesek rá. ^^
- Tamachi Yukezo páncélja élő emberhez van építve, egyszóval nem lehet teljesen robot. A páncél ellátja őt egy különleges bottal, amihez hozzá csatolhatja a kardját, ezzel kombinálva Nai Arujival... egy szinten. Csak annyira, hogy képes vele zöld energiavillámokat lőni.
- Tamachi Yukezo nem képes használni Bankai szintet, és a Shikai forma is korlátozva használható csak.

A sereg:
- A sereg a mindenkori Tamachi //xD// család tagjainak hű. Vagyis Kezomaru nem árulja el. Tamachi Nazo, Tamachi Yukezo szintúgy állhat a sereg élén
- A robotok minden átlagos fizikai erőnlétet felülmúlnak. Maga a lőfegyverük végén egy fejsze él található, amivel ha lesújtanak gyakran halálos kimenetelű
- A sereg az Emberek Világából származtatott, így a normális fémek tulajdonságával rendelkeznek. Reiatsu nincs bennük, így a zanpakuto ellenállás nélkül, erős kardként viselkedik ellenül. Vagyis jó eséllyel vágják ketté az anyagukat.
- A szkarabeusz rovarok képesek kijavítani a problémákat az egységekben. Újraállítják a hőmérsékletkezelést, helyrehozzák a kábelek károsodását, hogy újra áramolhasson bennük az energia. Természetesen van egy szint, ami után már visszahozhatatlan. Továbbá támadni is tudnak. Rengeteg van ebből. Talán másfélszer annyi, mint normális egység.
- A robotokban van önjavítás. Ha kettévágják őket, és a fő irányító rész nem sérült, akkor összeolvasztja magát. Ez nem olyan magas fokon van, mint mondjuk a szkarabeuszoknak, de üzemképessé teheti magát.
- A robotok MI-vel rendelkeznek. Felismerik az ellenséget és egymáshoz képest a stratégiát tartva támadnak. Mivel össze vannak kötve egymással Kezomarun keresztülismerik egymás helyzetét. Információ átadás NINCS! //nem Pein ^^//
-

Történet Kezomaru szemszögéből:

Először is szálljunk vissza pár száz évet a történelmünkben. Az emberek még semmik sem voltak akkoriban. Nem uralták az egész földet úgy, ahogy ma. Keresztes háborúk tomboltak az Élők világában, és ezzel együtt lelkek születtek, és kerültek át a két oldalra. A hollowok, és a shinigamik is háborúztak ilyenkor a lelkekért. Utara Kezomaru ebben az időben egy zászlóalj élén állt, és vezette a csapatait. Mindig is egy militáris személyiség volt. Az ő csapata a hollowok elkapásán, és megsemmisítésén dolgozott. Ő maga is harcolt. Az osztag tagjai büszkék voltak, ha mellette áldozhatták fel az életüket. Üvöltése átszárnyalt a hollowok fagyasztó mély sikolyán. Pörgette a botját, és döfött. Szikrázva csattantak a zöldes villámok. A hollowok fogytak, miközben párhuzamosan a rómaiak csaptak össze egy csapat barbárral. Nem hagytak semmit a lidérceknek. Évek teltek el így, csatározásokkal. Az egységek kimerültek, segítség kellett nekik, azonban Gotei13 elárulta őket. A főkapitány úgy gondolta, hogy a túlerő legyőzte azt a területet, ahol harcoltak a Shinigamik. Azok az órák most is rémálomként űzik öreg gondterhelt elméjét. A csatamezőn vihar tombolt. Sűrű záporeső hűtötte a harcolók testét. A fáradság elvette a harci morált a katonákból. Kapitányuk hiába üvöltötte, hogy „Kitartás!” nem használt semmit. Sorban haltak meg a Shinigamik. Szétmarcangolt testek feküdtek a földön, és törött Zanpakutok. Hárman maradtak a harc fináléjára. A hadnagy és a harmadik tiszt állt még Kezomaru mellett.
- Nem lehet hogy elárultak!- kiáltotta mély basszus hangján, miközben odacsapott pár csontmaszkos szörnyetegnek. A harmadik tisztre lecsapott egy vastag pengeéles karom. Azonnali halál.
- Ég önnel kapitány, örömömre szolgált, hogy önnel lehetek itt és most. Mosollyal az arcomon nézek szembe velük- kiabálta az osztag hadnagya, bár alig hallotta mit is mond. Tudni kellett a hadnagyáról, hogy a képessége egy teljes páncélzat volt, szinte áthatolhatatlan. A sok harc, és csatározás eltompította a páncélt. Egy üvöltés, puffanás, és többé már nem lehetett látni a büszke harcost. A vezető sírt. Barátai mind elterültek mellette. A harmadik osztagban szolgált, mint 3. tiszt. A kapitányról semmit sem tudni, hogy merre volt, és a hadnagy jó barátja volt Kezomarunak. Tudta mekkora stratéga, így az irányítást átadta.
- Kakuseio Nai Aruji!- kiáltotta elkeseredésében, és levágta a földre a botját. Kezomaru szemében zöld árnyalat látszott. Düh, és bánat egyszerre hatott benne. Nem szerette a kardképességét, mert teljesen használhatatlannak tartotta. Tudott róla, hogy a fémeknek életet tud adni, de ő jobban szeretett normális hús-vér embereknek parancsokat osztani. A bosszúvágy elégetett benne mindent, amit emberinek mondhatunk. A bot belehasított a földbe, és zöld energia nyalábok húzódtak végig a földön. A távolban egy hollow éppen most hántja le a hadnagy holttestét még a páncélban. A shikai még nem változott vissza. A lidérc hirtelen megrezzent. Talán meglepődött. Nem is lenne hiába, ugyanis az a test, akit éppen az imént szúrt át, átalakul. Nai Aruji formáját veszi fel, és zölden izzani kezd a szeme. Egy energiarobbanás, és a szörnyeteg elpusztul. A törött kardok összeállnak egy-egy penge forgataggá. A levert vezér ledermedt arccal, egy pápai áldás mozdulattal állt, és irányította a gépeket. Hamarosan az összes ellenség megsemmisül, kivéve egyet... a Gotei 13-at. Ennek megelégeltetésére, mikor visszament Seireiteibe, azonnal a főkapitányhoz indult. Szívéjes fogadtatás várta ott az első osztagban. Az egész kócerájt odarendelték a bűnös elfogására. Gyorsan elkapták, és már vitték is a 46-ok tanácsa elé. A vád, egy teljes csapat elveszejtése, a hadnagy halálba küldése, parancsnokság átvétele alaptalanul, Seireitei megtámadása. Az ítélet hamar megszületett. Elzárni a kardját, és gazdáját az Emberek Világába. Elhurcolták, és megvetették. Utolsó kívánsága szerint a kapitányi haoriban nézhetett szembe az örök álommal. Egy földalatti elrejtett zikkuratban zárták el lelkét, ahová ember sosem juthatott el. Az élettelen gépi testet, amiben a hadnagy teste rohadt, szintúgy mellé pecsételték. Hatalmas obeliszkbe láncolták le a büszke Shinigamit, rajta egy számmal. „3”.

Senki se tudja hány év telt el. Kezomarunak még csak az emlékét is kitörölték. Talán csak a nemesek, és a főkapitány tudott róla. Az emberiség fejlődött tovább. A világ kezdte felvenni mostani állását, miközben a föld mélyén hosszas álmát aludta nyugodtan valaki. A cseppkövekről nedves folyadék csöpögött le. A hatalmas barlang közepén egy téglákból felépített piramisszerű ókori építmény volt. Lépcső vezetett fel a tetején lévő kriptába, ahol egy csonka tetejű obeliszk állt. Mellette közvetlenül egy henger állt, aminek belsejében egy fémből készült csontváz szerű rémisztő lény pihent élettelenül. A hosszas nyugodalmat egy kis csapat kezdő Shinigami bontotta meg. Röhögve zajosan haladtak befelé. A feladatuk nem más, mint visszahozni az energia botot, amit a legendákból ismertek. Nem is tudták már, hogy az egy zanpakuto volt. A csapat vezére egy fehér hajú halálisten volt, akinek a neve már nagy híresség volt. Tamachi Jakotte. Ekkor még nem tudta, hogy a sors milyen nagy szerepet tartogat még neki. A 7. osztag tagja volt, és fiatal mind emellé. Felszaladtak a lépcsőn mit sem sejtve, és gyújtottak egy kis fényt. Mikor elhaladtak a kárhozottak mellett, az egyik ifjú suttogást hallott, az obeliszkből.
- Hé, ennek hangja van!- vonta le a következtetést. Előhúzták zanpakutojukat, és odament egy másik.
- Igazad van... Valamit motyog. Nai... Aruji. Mit jelenthet ez- tanakodtak, mikor egy újabb szót motyogott a kőoszlop. Odament Tamachi, és meghallgatta.
- Kaku- seio?- tágra nyílt a szeme- Azt ne mond, hogy... BAKKER!!!- kiáltotta el magát, és arra utasította a többieket, hogy hagyják el a helyet. Ők nem igazán értették a helyzet komolyságát.
- Abba a szarba egy shinigami van, és a kardját szólította! Azonnal erősítést kell hívnunk- adta ki a parancsot. Odafent egy zöld fény gyúlt ki, és recsegés volt hallható. A nagy robot körül leomlott a pecsétet képező betonszerű börtön. Lassú léptei gazdája botja felé irányult. Mikor megérintette még több energia járta át testét. Sebességre kapcsolt, és utolérte a menekülő Shinigamikat. Egyet azonnal átdöfött, a másikat két-három vágással intézte el. Hárman maradtak, ebből az egyik futni kezdett. Utána dobta Nai Arujit, és halálra ítélte. A másik kettő neki esett a kardjával, de nem értek sokat. Hamar lefegyverezte őket puszta kézzel, és torkon ragadva elemelte el a földtől a két tisztet. Felhurcolta a foglyokat vissza a tetőbe, és ledobta a sarokba őket.
- Mi vagy te!- akadékoskodott az egyik. Tamachi csak hideg fejjel nézte a szörnyeteget. Fejében rengeteg kérdés volt, de egyiket sem ejtette ki a száján. Egy nehézkes levegő vétel volt érezhető a roboton.
- Én... szolgálom... a „kapitányt”- rekedtes hangja kétségeket vont ki Nai Aruji képességeiből. Talán még többet is tudhat, mint azt eddig bárki tudhatta. Odalépett a kőbörtön mellé, és egyetlen ütéssel darabokra zúzta. Belőle egy alig élő vékony kis öregedett test esett ki. Haorija és egyenruhája foszlásnak indult a hossz évek alatt.
- Ezt alig tudom elhinni- döbbent meg a nemes. A másik nyöszörgött, és remegő hangján megszólalni sem tudott. Jakotte felállt, és odasétált a bukott lélekhez. Eközben a másik is felállt, de ő inkább az életét mentette itt hagyva társát. Kiabálása visszhangzott a barlangba.
- Öld meg!- ezt csak az értette, aki tudott szájról olvasni, mert a halk hang nem volt hallható. Jakotte átvette a mozgásképtelen testet, és végig nézte, ahogy a zöld villámok átütik barátja testét.
- Ön Utara-taichou, akit igazságtalanul bebörtönöztek?- kérdezett rá.
- Nem vagyok kapitány... Nem vagyok... - mondta suttogó hangon. Lefektette, majd saját egyenruhájával betakarta. A haoriját alá tűrte, hogy meg ne fázzon. Bár sokat nem ért.
- Miben segíthetek önnek. Tamachi Jakotte, a Tamachi ház örököse szolgálatra kész - ha ezt apja hallotta volna. A kis nemesben tombolt az igazságvágy. Kész volt bármit megtenni, hogy kárpótolja az ártatlan megalázottat. Apja volt a 7. osztag egy igen befolyásos embere.
- Hozz fémet!- utasította máris. Nem volt rest, bár hosszú folyamat volt első küldetése. Rengeteg vasat hordott a barlangba, esetleg acélt. Kardokat, pajzsokat, mindent, ami fémből volt. Még Seireiteitől is lopott. Évekig tartott a gyűjtés, és még gyermeket is nemzett azóta, hogy folytassa a vérvonalat. Kezomaru egy kész életben tartó trónt csinált magának. 40 év alatt az egész barlang tele volt mindenféle fémmel. Arany is volt elterülve a földön.
- Kukuseio, Nai Aruji!- parancsolt kardjának, és zöld energia nyaláb kúszott végig a földön. Különböző erejű és formájú harcost hozott létre, az emberi csontvázak mintájára. Szkarabeusz bogarakra emlékeztető dolgozó rovarokat is csinált, és lebegő platformot is képes volt alkotni. Egy hatalmas sereg állt fel a barlangban, élén a halott hadnaggyal. Csak ő volt képes beszédre. Tamachi Jakotte elvégezte munkáját.

Egy sötét napon magához hívatta még élő szolgáját, és a halottat.
- Itt az idő, hogy a sereg elé álljatok és irányítsátok azt- morogta, és egyetlen suhintással hasonló páncélt adott Jakotténak, mint másik szolgájának, annyi kivétellel, hogy őt egy lebegő platformra zárta. A páncél átalakította a testét, de a fájdalom ellenére a nemes meghajolt ura akarata előtt, ezzel végleg elárulva születési helyét. Hatalmat kapott, és mit akar egy nemes, még több hatalmat. Mindössze pár méterre lebegtek a földtől a pusztítók. Tamachi ezeket a repülő harcosokat irányította, míg a gyalogosokat a hadnagy. A cél egyértelmű volt. Soul Society eltörlése.

Tamachi Yukezo pályázatok Lord_destroyer

Jakatte páncélja

Feljegyzések a első osztag pusztulásáról.

„ Bejegyzés 25463. Vészjelzés

Éjjel volt. Éppen a falon szolgáltam, mikor felfigyeltem egy különös dologra a távolból. Mintha mozgott volna a sivatag Rokungaion túl. Felhőhöz lehetett hasonlítani. Gyorsan alkalmaztam egy kidout, hogy odavilágítsak. Fentről úgy tűnt, mintha füst szállna be a lelkekhez, de mivel lentről sikongatások hallatszottak, így gyorsan jeleztem az őrségnek, hogy valami baj van.

Bejegyzés 15464. Betörtek!

Menekülök az őrhelyemről. Mintha valami kis fém bogarak lettek volna. Millió számra nyomultak befelé. Kis fúró fejjel voltak ellátva, fogalmunk sem volt, kik lehetnek. Nem tudtunk ártani nekik. Jelenleg az 5. körzet utca sarkában vagyok. Valami kis gömböket köpködtek ki, úgy jó öklömnyi nagyságút, talán ezzel támadnak? Megnézem közelebbről.

Bejegyzés 15785 Ellenség

Rengeteg halott! A gömbökből villámok csaptak ki, és manifesztálódtak. Kegyetlen csontváz robotok jöttek elő, és világító puskájukból zöld nyalábokat csapkodnak, amik szinte azonnal halálosak. Ha pontosabban eltalál valaki, lehet, hogy átüti a testét. Szinte semmi esély megállítani őket. A 10. osztag, a 3. osztag és a 2. osztag felvette velük a harcot. Az 1. osztag sehol.

Bejegyzés 15786 Erősítés

Már lassan elpusztítottuk a fele seregüket, mikor a kapun több tucat lebegő gépezet tört be. A testük hasonlít a harcosokra, csak felsőtestüktől lefelé valami rovar háton repültek. Hatalmas puskájukból lövésenként 2-3 haláleset volt. Van egy célkeresztes is, aminek dupla olyan hosszú a fegyvere. Ők sokkal inkább az épületeket zúzzák le. Az első osztag visszahúzódott a területükre, és ott harcolnak.

Bejegyzés 15925 A végítélet

Az első osztag házai ég. Mintha az élet eltűnt volna onnan. A robotok porrá rombolták. Senki sem tud a főparancsnokról. Mindenki őt keresi. Mintha visszavonult volna az ellenség. Pár órája már csak a kis szkarabeuszok repkednek a levegőben. Ami a legfurcsább, hogy az elpusztított robotok is eltűntek. Rengeteg halott volt.

Bejegyzés 16023 Egy újabb hullám közeledte

Nappal volt, és a 4. osztag kórtermei dugig volt a reménytelen sérültekkel. A 1. osztag is eltűnt. Yamamoto Genryuusai- soutaichou kivezette a seregét valamerre, mintha tudnák, merre van az ellenség. Nem véletlen, ő a legerősebb kapitány, akiről valaha is beszélhettek. Éppen hogy megreggeliztünk, pihentünk, az őrség egy újabb támadásról figyelmeztettek. Ismét mindenki harci készültségbe állt, és várt mi fog történni. A kapun könnyedén átjöttek a gyalogos szörnyek.

Bejegyzés 16024 Remény

A harc ismét a pusztulás szélére sodorta a Shinigamikat. Végül egy hatalmas tűzcsóva kitisztította az eget a rovaroktól. A 1. osztag visszatért, kapitányuk vezetésével. Szokás őket hívni a tűz osztagának, mert náluk minden zanpakuto tűz típusú volt. A robotok igaz fémből készültek, de nem tudtak mit kezdeni ezzel a forrósággal. Ezzel egy új erőt pumpáltak a még meglévő harcosoknak, és megfordult a kocka.

Bejegyzés 16060 Győzelem!

Végre az utolsó gépeket is legyőztük, és megmentettük a Lelkek társadalmát. Yamamoto Genryuusai-soutaichou legyőzte a vezetőjüket. A másik elmenekült. Lehullott a páncél, és felismertük az árulót. Tamachi Jakatte.

A bejegyzések a Tamachi palota könyvtárában van archiválva.

A vereség után Utara Kezomaru ismét álomba merült, mert az 1. osztag odament, és lepecsételte ismét. Elzárták a botját, és elolvasztották hadnagyát Ryuujin Jakkával.

Napjainkban, Tamachi Yukezo története

Ha sikerül a tervem, akkor eggyel közelebb léphetek céljaim elérésében. Kezemben egy zanpakuto volt, amit Nai Arujival azonosítok. Fel akartam szabadítani az ex-kapitányt, hogy társuljak vele. Tudom, hogy létezik, mert ük-ük-ük nagyapám is csapatot alkotott vele. Igaz én a fém páncélt inkább kihagynám. Ő ott rontotta el, hogy nem saját céljaiból ment oda, hanem szolgálni. A normál formájú katanában még most is lehetett érezni a hatalmas erőt, az élni akarást. Folyamatosan hangokat hallottam a fejemben, mióta a kezembe vettem. Nem volt nehéz szétkapni a pecsétet, ami lezárta, csak megtalálni volt nehéz. Párszor körbe jártam a földet, mire megtaláltam az ókori Perzsia földjén egy zikkuratban. Tulajdonképpen tudtam, hogy szinte esélytelen rávennem, hogy teljesen én irányíthassak, de majd csak meggyőzöm... esetleg a szívébe döföm a kardomat. Ó ha ezt odahaza megtudják, tuti nem engednek be legközelebb. Arcomon izgatottság tükröződött, ahogy közeledtem a célpont felé. Gyorsan leugrottam a hasadékba, és örömmel vettem észre, hogy a lépcső nem annyira csúszós, mint gondoltam. Most hogy nem zúgtam le a barlangba, teljesen jól elvoltam. Mikor leértem a csarnokba pár dolog változott, mikor először zárták ide. Egy hatalmas briliáns volt a piramis építmény tetején, és jobban hasonlított egy manolitra. Na mindegy. A talajon valami ropogó vacak volt. A sötétségben nem igen láttam. Nai Arujiban is érezni lehetett az érdeklődést. Hirtelen átbuktam valami vackon. Olyan kemény volt, majdnem elkiáltottam magam.
- Hadou 31: Shakkahou- mondtam a kidou nevét, és fényt teremtettem. Miután letisztáztam isteni coolságom, körülnéztem. Robot hullák feküdtek szanaszét a földön, a földön meg kis rovarszerű képződmények. „Jó helyen járok” mosolyra húztam a számat, és siettem a tetőre. Odafent egy elszáradt hullát találtam. Felhúztam a szemem. Közelebb mentem, és lám, még sem volt elszáradva, csak halálszintézik kidout használtak rajta. Kis lélekenergiát vittem bele a dologba //világított az egész barlang// és kardommal leszedtem a pecsétet. Rögtön lélegezni kezdett az öreg, és mit ne mondjak egészen élettel teli színt vett fel. Haorija a feje fölött lógott.
- Hozz... fémet- suttogta. Megvontam a vállam, megfordítottam a kardját és a markolatával odacsaptam a háttámlára.
- Na idefigyelje te vadbarom, én NEM azért jöttem ide, hogy szolgáljalak. Vezetem a sereged, ha a támadási célpontot én mondom meg. Vili?- vágtam hozzá, majd azt láttam, hogy mosolyra húzza a száját. Sőt! Röhögni kezdett. Egész jó erőben volt az öreg. Kihúzta a kardját, és magához szólította.
- Kakuseio Nai Aruji- és a földhöz vágta. Mögöttem zöldes fény jelent meg a barlangból. A sereg felállt, és elindult ismét a rajzás. Visszanéztem az ébredező shinigamira.
- Nekem ne kezd megint azt, amit az előbb, mert nagyon meg leszel halva... Lehet megérdemelted volna a Soukyoukut, de sajnos nem az lett a sorsod... Amúgy Tamachi Yukezo vagyok, úgyhogy itt az ideje jóvátenned azt, amit az ősömmel tettél, szóval most én vagyok a főnök- mondtam hűvös hangon. Ő kinyújtotta a kezét. Megfogtam, és ezzel megvolt az alkukötés. Hangos röhögésbe törtem ki, majd kiálltam a lépcső tetejére, és reiatsummal bevilágítottam az egész barlangot. Kacagásom visszhangzott a teremben.

Tamachi Yukezo pályázatok NecronLordStaffofLight_www.kepfeltoltes.hu_

Tárgy: Re: Tamachi Yukezo pályázatok Pént. Jún. 11, 2010 9:27 am

No, akkor lássunk is neki az ellenőrzésnek. Tudom, sokáig várattalak, de jó munkához idő kell. ^^

• Az njk-d kicsit táposnak tűnik, tekintve, hogy ismeretlen mennyiségű ereje van, valamint hogy zanpujával végtelen mennyiségű energiával tudja ellátni a szolgáit, meg örök életet tud adni egy hullának, meg egyebek. Állíts fel valami korlátot, meg gyengepontot hogy ne hasson túl erősnek a kari.

• A Gotei 13-at Yamamoto Genryuusai Shigekuni alapította kb. 1000 évvel ezelőtt, tehát nem lehetett az njk a Római birodalom korában egyik osztagának vezetője sem ^^

• Nem, nem volt Gotei 15 és nem is lesz. ^^

• Írásjelek felcserélése, helységnevek nagy kezdőbetű (Itt az Emberek Világára gondolok leginkább. Wink

)

Összességében nem lenne rossz pályáazt, viszont ezek miatt a hibák miatt nem tudom elfogadni. Ha lehet, ne változtassuk meg a Bleachben elregélt történelmet, mert az az egész világot felboríthatja.

A hibákból kifolyólag a pályázatod elutasítom. Ha javítottál, szólj, és valaki ismét leellenőrzi.

Tárgy: Re: Tamachi Yukezo pályázatok Pént. Jún. 18, 2010 12:13 am

Üdv!

Köszi a moderálást, de: Javítottam Very Happy

Burokban miket javítottam.
- Az 1. osztag elment, a háború nélkülük folyt, csak a végén nyerték meg a csatát
- Jellemeztem a sereget az elején. Hozzáírtam még pár hátrányt. Ha még kell írok Very Happy

- A fogalmazásokban itt-ott is javítottam

Mást nem igazán dobtál fel, remélem mindent javítottam ^^

Yuke

Tárgy: Re: Tamachi Yukezo pályázatok Hétf. Júl. 05, 2010 8:11 pm

○ "lőfegyverük végén egy fejsze él található," - kérdem én: nem a fejsze fejére gondoltál? xD Mindegy, ezen jót kuncogtam xD

Azt hiszem, már semmilyen hiba nem volt a pályázatban, viszont még mindig nem értem, hogy minek neked egy überpowa karakter, aki nagy valószínűséggel minden bajból ki fog húzni, és tök véletlenül terem ott, ha szükség van rá. Épp ezért nem engedhetem, hogy közvetlenül is kijátszd ezt a karaktert. NJK lesz, viszont csak Staff tagok, vagy mesélők használhatják.

Mindegy... a pályázatod elfogadom, elhelyezheted az NJK-k listájában.

Tárgy: Re: Tamachi Yukezo pályázatok Kedd Május 24, 2011 8:01 am

Az igazi Bankai pályázat

A néma barlang csendjét hirtelen szapora lépések, és rendszertelen zihálás zaja töri meg. Egy harsány vihogás, és egy szitkozódó beszéd. Néha még a fémek találkozásának a jellegzetes hangja is hallható.
- Menj a pokolba!- kiáltottam üldözőm felé. Nem gondoltam volna, hogy ellenfelem ilyen nagy falat lesz, de kétség kívül belesétáltam a csapdájába. Paragonon már csak egy teleportnyi energia volt, amit arra tartogattam, hogy majd a kijáratnál el tudjak szökni. Ugyanis ez a barlang nem akármilyen okból vájatott ide. Blokkol bárminemű reiatsut. Nekem is csak annyi a szerencsém, hogy nem az én erőmhöz képest építették, így a blokkolás szintje nem teljesen fogja le az erőmet. Bár egy kidou, és ellőttem az összes lélekenergiámat. A shikait is nagy erőfeszítések után tudtam csak bekapcsolni. Az a fenevad mögöttem pontosan tudja, hogy azért helyezték itt el őt, hogy meggyilkolja azt, akit idedobnak. Csak hát Aizen ezt a fajta kivégzési módot nem igazán szerette, ezért a kis apróság unatkozni kényszerült. Évek óta én tértem be a barlangjába először. Hogy miért? Azért hogy megállítsam ezt a szörnyeteget.

Spoiler:

Még egy egységem van hátra, és üldöz ez a furcsa kis hollow. Nem igazán értem, hogy miért is kellett nekem ide bejönnöm. Olyan fura érzésem volt már az elején, erre most ez. A shunpot nem tudom használni, csak egy-egy apró elmozdulásra, mert a furcsa kövek valószínűleg az én reiatsumból világítanak ennyire. Ahogy futok, próbálok figyelni a buktatókra, de a kristályok, amik eddig világítottak a barlang falának az oldalában, egyszer csak halványulni kezdtek. Az én reiatsum még nem a végét járja, akkor mi van? Lehet, hogy közeledek a kijárathoz, hiszen befelé is a fény hatására elsötétültek. Akkor még van remény. Teleportálni akarok, de nem megy még nagy távolságra. A Fészekbe óhajtok a másodperc tört része alatt eljutni. Nem sikerül, akárhogy próbálom. Mögöttem hallom, ahogyan vihog, és karistolja a körmeivel a barlang talaját. Tudtam, hogy nem sok időm van hátra, és hogy nem akar elengedni. El akar kapni, és ezt csak nehezen tudom meggátolni. Az egyetlen esélyem, ha elteleportálok innen a fenébe. Képtelennek éreztem még magamat rá. Sok futás után megpillantottam a kijáratot, egy fényfoltként. Úgy elvakított, hogy a sietség közepette átestem egy kövön. Hosszan végig csúsztam a nem éppen sima felületen. Azonnal a hátamra fordultam, mert éreztem, hogy most akkor újabb harc következik. Rám ugrott a lidérc. Elkaptam a két kezét, és a lábammal próbáltam elrúgni magamtól, de egyelőre a lábamat sem tudtam megmozdítani. Toltam el magamtól, hogy a hosszú karmai nehogy elmetsszék bármelyik fontos részemet. Tudtam mire volt szükségem. A medálom ékköve felizzott, és feltöltött azonnal reiatsuval. Lerúgtam magamról szinte azonnal, de a túlzott lélekenergia robbanás szinte azonnal szertefoszlott belőlem. Hamar rájöttem, hogy negatív exponenciálisan szívja el az erőmet. Minél több van, annál többet. Így szinte sose fogyhat el, de nyilván egy idő után már úgyis mindegy. Felpattantam a földről, és rohantam tovább. A kijáraton szó szerint kiugrottam. A kardomat előretartva repültem előre, és visszapillantva láttam, ahogyan a lény a csorgó nyálával, undorító maszkjával felém ugrott. Lassulni látszott az idő, mikor egyre közelebb ért hozzám. Már majdnem megragadta a lábszáram végét. Tudtam, hogy ha csupán megérint, már nem tudok elteleportálni, és már nincs energiám arra, hogy leküzdjem, bár a szabad ég alatt vagyunk. A Sereget se tudnám hívni. Gondolataimban iszonyatosan megrémültem. Aztán átfutott rajtam egy energiahullám, és a kardom felfuttatta a tejszínszerű szinte légnemű anyagot, és a testem is azonnal átváltozott ezzé az anyaggá. A hollow úgy maradt a levegőben, és minden elszíneződött körülöttem. Megnyugodtam egy picit, de a sokk még mindig rajtam volt. Miközben villámgyorsan repülök a Fészek edzőtermébe, szinte éreztem, hogy dobol a fülembe a szívem. Amikor földet értem azonnal a térdemre rogytam. Kifeküdtem, és pihentem. Órákat töltöttem mozdulatlanul a földön. Csupán a hátam mozgása árulta el, hogy még lélegzek. Miután sikerült teljesen lenyugodnom, feltápászkodtam, és próbáltam lezárni valahová azt a tényt, hogy majdnem meghaltam. Yuu-san most is mindig a tekercsekből próbál kitudni valamit. Ha nem edzéssel tölti az időt, akkor tanulmányozza a Régelfeledettek írásait. Néha jómagam is próbálok segíteni benne, de nagyon nehéz, hiszen a nyelvet ő már jobban ismeri. Én még csak nagyon alapmódon értek belőle ki bármit is. Az alanyt és az állítmányt néha megtalálom, de nem tudok vele úgy boldogulni, ahogy Yuu-san. A nyelvet tanulom csupán.
- Segítenél?- szólítottam meg. Tudta hogy itt vagyok, hiszen rajtam kívül senki más nem tud csak úgy bekerülni az edzőterem közepére. Az erőtér szinte sikolt, amikor én keresztül teleportálok rajta, szóval ő tudhatja, hogy mikor jelenek meg. Már volt olyan edzésünk, amivel a Bankaiom kifejlesztésén dolgoztunk. Kirántottam a kardomat, mire ő csak a szokásos energiarúdjára gyújtott rád. Nem lepődtem meg. Jelenlegi szintemen nem jelentettem kihívást számára.
- Bankai, Raiden Fuyuu Paragon- szólaltam meg, szétrombolva a csöndet, ami az előbbi percekben kényelmesen elült rajtunk. A kardom sűrű folyékony anyaggá vált, és az egész testemet beborította a fémes hideg képződmény. Amint a szemeimet is elérte én már egy teljesen másik világot láttam a szemem előtt. Raiden Fuyuu Paragon állt előttem lelkivilágomban. Az aranylóan fénylő oroszlánfejes trón, az oszlopokról lelógó zászlók, amik a Villámvándor felirattal ékesítették a termet, és a feketén csillogó tükörsima padlózat jelentette számomra az otthont. Odakint egy robbanás ment végbe, ami megrázta az ablakokat hatalmas mély hangjával. Mintha a világom magam ellen volna. Ellenfelem csak elmosolyodott, majd kicsapta a másfél méteres pengéket, és a sisakot is a fejére húzta csupán egy gondolatával. Bólintottam egyet, jelezve, hogy megkezdjük a csatát. Én reflexszerűen fordultam, és a hátam mögé védtem. Bejött… Mögém próbált teleportálni, és a csapása azonnal a kardomba futott bele. Olyan erő volt benne, mintha a vonat csapott volna el. Alig tudtam visszatartani. A visszatámadásom csupán egy gyenge kísérlet volt az aranyozott páncél ellen. Ellökött magától, és beleszúrta a földbe a kardpengéket. Azonnal elteleportáltam onnan, és végigfigyeltem, ahogyan a villám oszlopok végig nyalábolják a talajt, felrepesztve azt, majd az utána maradó gömbök egy-egy robbanással rázták meg az épületet. Nem volt sok időm bámészkodni a támadása szépségében, hiszen már ott is termett az orrom előtt, és támadt. Meg se szólalt, csak püfölt. Mikor darabokat vágott le rólam, végül letettem a kardomat, és gondolkozni kezdtem. Furcsamód, amint leszúrtam Paragont, ő is leállt. Miért is teszi ezt?
- Amúgy mi miért harcolunk?- kérdeztem rá végül. A sisakjának a rostélya visszacsúszott a sisak hátsó részébe, így csupán arca látszott, aranyozott hajából még csak egy tincs sem mutatkozott. Elmosolyodott.
- Hát reméltem, hogy tudod, de ha akarod elmondom. Mi Paragon vagyunk az oka annak, hogy otthagytad a Gotei 13-at, és Mayát, és változtattad meg az életstílusod. Annak köszönheted, aminek a sötét dühöd is. Az erőd az érzelmekből fakad, és míg mi azt befolyásoljuk, addig maradsz a kis gyenge Yuke, aki…- nem hagytam, hogy végig mondja. Abban a pillanatban megragadtam a kardomat, és a leggyorsabb shunpommal kerültem elé. A kardot egy milliméterre állítottam meg az arcától. Úgy meglepődött, hogy még a rostélyt sem csukta le. Lihegve suttogtam az arcába.
- Erre ment ki minden? Tönkre tenni az életem? Miért? Ezt nem tudom felfogni! Hazudsz!- a végét már kiabálva vágtam hozzá. Eldobtam a kardom, és elfeküdtem a földön a fejemet fogva. Hirtelen letisztázódott minden. A semmiből jött düh, hogy apám megölésére hagyatkoztam inkább, minthogy átgondoljam, ahogy évekig tettem, hogy Mayába beleszerettem. Talán az is Paragon műve lehetett.
- Mivel érdemeltem ezt a büntetést így ki?- kérdeztem szinte siránkozva.
- Tamachi Yukezo! Te aljas dög! Még azt sem tudod mit tettél velünk? Tahó vagy tudd meg! 70 év magány. Úgy döntöttem kicsit megízleltetem veled azt a magányt, amit te adtál nekünk. Aztán elővettél a bankaira minket. Természetesen nem érhetted el a bankai szintet. Amivel eddig hadonásztál, az gyakorlatilag semmi se volt az új erőhöz képest, amiért most harcolni kívánsz. Nem ellenem harcolsz, magad ellen küzdesz inkább. Mint mondtam már, ha kitekintesz csak a pusztító erők kavalkádját, és gyilkos kombinációját vagy képes felfedezni. Így csak a magány vár rád, és semmi több. Nem kapsz ingyen hatalmat tőlünk, de még a próba kiállása még csak rajtad áll- mondta édes hangján. Felém nyújtotta a karját, és felsegített. Milyen próba? Mit vár el tőlem még ezek után is? Szóval az a 70 év tett ki neki annyira. Igazán sajnálom nem tudtam, hogy ez ennyire mélyen érinti. Lehunytam a szemem, és erősen gondolkoztam.
~ Egyértelműen én voltam a hülye, de most mit akar? Talán azt, hogy megbocsássak neki? Igen! Neheztelek rá, nem véletlenül, és nem értem meg még most sem, hogy mit akar hallani. Komamura még anno mindig mondott valamit. Megbocsátani valakinek igazán nehéz, de a legnehezebb… mit is a legnehezebb? Kinyitni a vákuumcsomagolást? Nem azért farkas-taichou ennél bölcsebbet is mondott. … De a legnehezebb megbocsátani… őő… magadnak? Igen! Magamnak. Paragon igazából a részem, én vagyok. Tehát Paragon ezt akarja hallani tőlem? De hogy lennék rá képes?~ gondoltam végig, aztán beugrott pár kép az itteni életemből. A sok pénz, amit a munkával szerzek, és iszok el Nazoval, Rika, az egyiptomi kaland, a Daitenshi, meg a másik egyiptomi kaland. Csupa szép emlék. Mióta itt vagyok, jó dolgok is történtek velem. Rátettem végül a kezemet Paragon fémezett páncéljára. Rámosolyodtam, és a teljes szívemből melegség tört elő. Odakint abbamaradt a füstpöfékelés és a sötét fellegek azonnal tovaszálltak. Kisütött a Nap, és a semmiből hirtelen egy tisztás termett elő.
- Megértem. Én nem haragszom rád, remélem te se rám- mondtam vigyorogva, mire ő csak átölelt, és én a valós világban találtam magam. Egy páncélban. Paragon páncélja volt rajtam, és Yuu védekező állásban figyelte a fejleményeket. Legyőztem a kardszellemem. Pontosítva… kibékültem vele, és társultunk. Jó érzés volt a páncélban lenni. A reiatsum aranyfényben tündökölt a bankai szinten, és szinte kézzel tapintható volt. Yuu is elképedt a hirtelen erőnövekedéstől, bár biztos, hogy nem sikerült megközelítenem az ő erejét. Sokkal gyorsabbnak és erősebbnek éreztem magam. Márpedig Yuu is mindig mondja: A gyorsaság és az erő a legjobb párosítás. Yuu-ra néztem, és ő is csak elmosolyodott. Tehát elértem a bankai szintet. Így újabban. Volt még egy szörnyike, akivel még volt egy lerendezetlen ügyem.

Egy fél villanással később

- Te szemét állat, gyere csak elő!- hangom bezengette a sötét barlangjáratokat. Ahogy lépkedtem befelé, a páncél fémes hangja csattogott a talajon. Átroppantak az állati, vagy ne adj isten emberi tetemek csontjai, mikor a nehezített testemmel ráléptem. A kristályok világítottak nekem, de nem éreztem gyengébbnek magam. Úgy látszott, meghaladtam azt a szintet, amit ezek a kristályok el tudtak szívni. Vagy csak az igazi és erős bankai szintet nem tudták megtörni, és képtelenek voltak belőlem lélekrészecskéket kiszakítani. Morgást hallottam valahonnan mélyen belülről. Megráztam a fejem, és csupán a páncélon csillant meg a kristályok fénye. A következő pillanatban egy erős rúgás következtében a vékonytestű lidérc repült. Egészen addig a nagyobb barlang csarnokba, ahol a múltkor is csatáztunk, nem valami pozitív kimenetellel. De most változott az erőmérleg, és átbillent az én térfelemre. Felém ugrott, de én csupán fél karommal megragadtam a lábát, és a lendülettel vezérelvén küldtem el a terem egy másik pontjára. Kacagtam, mikor a gyorsaságomat szinte érzékelni se tudta, pláne amikor a végtelen számú teleporttal kerültem el a támadásait, és szeltem meg a másfél méteres pengékkel. Reiatsut koncentráltam a jobb pengémbe, és Paragonra gondoltam. Ő csak annyit mondott „Hajrá!”.
- Raiden Ouchi!- kiáltottam el a támadás nevét, és szúrtam bele a földbe. A talajtól a tetőig ért a villámoszlop, ami a pengémből csapott fel és olyan mélyen szántotta végig a barlang kupolaszerű termét, amilyen mélyre vágtam. A vágásból a vonal mentén gömbök kerültek elő élénken szikrázva. Megpróbált kiugrani az elektromos támadásom elől, de sajnos sokkal gyorsabb volt. A sokkolás lebénította, majd a testébe került az egyik gömb. Visszahúztam a kardpengéket, ezáltal a sisakrostély is felhúzódott a hátsó részbe. Már éppen akartam mondani, hogy viszontlátásra, mikor darabokra hullott szét a páncél, ezáltal tűnt el az összes gömb, és ellenfelem ismét szabadon mozoghatott. Legyengültem. Lejárt valami idő? Vagy csak gyenge vagyok még? Ez is közre játszhat. Hiszen nem voltam valami nagyon erős egyén.
~ Még nem vagy eléggé gyakorlott a bankaiban. Még csak éppenhogy egy kezdetleges stádiumban vagyunk. A Fészek óta aktív~ susogott Paragon hangja a fejemben. Igaza volt. Még a shikaira se maradt elég erőm, és a reiatsum is fogyóban volt. A kardommal próbáltam hárítani a felbőszült vad csapásait. Mérges volt rám, és ezt hatalmas mély vágásokkal jutalmazta. Egy shunpoval kerültem el végül a következő a halálos csapás sorozatát, és a medálomhoz kaptam.
~ Na most mutasd meg mit tudsz te arkangyalok ékköve!~ gondoltam magamban, és felszabadítottam ismét a begyűjtött reiatsut, de most az összeset. Az erő újra átjárt. Paragon felvette a shikai formáját. Én laza futó tempóra kapcsoltam, és eléggé gyorsan közelítettem a Hollow felé. Eldobtam a kardot, és kinyújtottam a végtagjaimat, amit egy ugrás segítségével hajtottam végre.
- BAN-KAI!!! Raiden Fuyuu Paragoooon!!!- kiáltottam még a levegőben… nos hát elég magasra ugrottam Rolling Eyes

. A kardom egy villámmá változva csapott belém, felöltve rám a páncélt. Teleportáltam egyet a lidérc mögé, és belészúrtam a kardokat.
- Kanada Raiden- suttogtam neki. A zöld villámok megjelentek, és körbefontak engem is szikrázva. A mély vérző sebek összehúzódtak, és csupán a fájdalom és heg maradt meg, meg egy apróbb nyílás, ami vérezhet még ha feszengetik. Mégsem olyan hihetetlen erős támadás ez, és halálos sérüléseket sem gyógyít, de legalább az ilyen mély vérző sebeket, amik csak akadályoznának a harcban, könnyedén kezeli. Miután elszívtam az életének egy apró részét, egy jól kiszámolt pördülettel a magasba dobtam. Most fölételeportáltam, és a levegőben lefelé tartottam a pengéket, és vártam, hogy a felém repülő test felszúródjon a fegyveremre. Utána a lendületét és a tehetetlenségi törvényt képes voltam még használni, és egy oldalra fordulással a föld felé taszítani az immáron többszörösen átszúrt lidércet. Utána villámgyors shunpora váltottam, és a barlang fala felé siettem, majd onnan elrugaszkodva egy megfelelő szögben a lefelé eső Hollow felé ugrottam, és még röptében elszeltem a fejét, semmivé téve az ellenfelemet. Az egyensszárú háromszögben alkalmazott megfelelő mandiner sokszor segít. Lihegtem, még azután is, hogy perceket pihentem a harc után. Szikrázva hullott le rólam a nehéz fém darabjai. Megforgattam Paragont, majd leszúrtam a földbe.
- Ezt értetetek tettem, akik a szörny áldozatává váltatok. Nyugodjatok békében- és a tűzforró markolatot megragadva a én is eltűntem a színről. Haza…

Összefoglalva

Képességben semmi változás, csak most a helycsere helyett, én maradok, de megkapom Paragon páncélját. Férfi változatban Razz

. Hétszer erősebb és gyorsabb vagyok bankai állapotban

Tárgy: Re: Tamachi Yukezo pályázatok Vas. Május 29, 2011 12:36 am

Uff!

Jöttem ellenőrizni pályázatodat, és mivel nem igazán van most kedvem kertelni, így neki is látok észrevételeim ecsetelésének:

A shinigamik (és minden más lélek vagy hollow), halála után lélekrészecskévé válik, lényegében szertefoszlanak, mintha soha nem is léteztek volna. Ez azt jelenti, hogy nem lehetséges, csontjai megmaradjanak. A hollow vagy felfalja csontostól, vagy csak szórakozik vele, és megöli. Esetleg azt megtudod oldani, hogy valamilyen módon megakadályozhassa a hollow, hogy a shinigami teste részecskékké váljon, de erre már neked kell valami ötletet kitalálnod.
Vesszőhibák. Legközelebb ügyelj, hogy hova kell tenned, és hova nem.
Sonidot, csak az arrancarok tudnak használni, az egyszerű hollowok erre képtelenek, ugyanis még nincs meg hozzá a kellő lélekenergiájuk.
"A kardom sűrű folyékonnyá vált..." Nekem ez a mondat kicsit sántít, zavarja a fülem. Véleményem szerint így máris szebben hangzana: "Akardom sűrű folyadékká vált..." vagy "A kardom folyékonnyá vált..." Még ezen kívül találtam néhány kusza mondatot. Olvasd át néhányszor, biztos feltűnik számodra az a pár darab.

Más gondom nincs vele, viszont ezekkel a hibákkal is azt kell mondanom, hogy a pályázatodat elfogadom. Viszont kérnélek, hogy ezeket a hibákat is javítsd ki. Wink

Tárgy: Re: Tamachi Yukezo pályázatok Szer. Okt. 24, 2012 12:09 pm

Senbankai pályázat

Engedély, meg minden: jahm...
Előzmény: Sayonara

Athéni küldetésem után térek vissza Belial dimenziójába. Nem igazán értettem, hogy mire volt ez az egész jó, de elintéztem, hogy Athén nagy város legyen. Mikor a szobámba lépek, eszembe jut Shizune. Esküm már ideköt, és érzem, ahogy legbensőbb énemre egy mindennél erősebb bilincs záródik. Nincs mit mondani, meg kellett tennem. Belial, te tényleg egy démon vagy. Elválasztani minket mindennél gonoszabb tett. Mégis, az egyezség, az egyezség, és én állom a szavam. Térdre rogyok, egy ideig még meg se tudok szólalni. Mit tettem? Eltűntem a világból és még csak el se köszöntem a többiektől. Még csak meg se tudtam köszönni Yuunak, amit tett értem. De én egy Vándor vagyok. Sosem fogok megállapodni. És most se fogok. Remegő végtagokkal bár, de sikerül talpamra állnom. Tekintetemet a szemeibe fúrom.
- Tudod, hogy amint alkalmam lesz rá, megöllek- sziszegtem, majd bólintott, hogy tudja, de még annyi minden tennivalónk van. Bevitt a dolgozó szobájába, és elmagyarázta, hogy mi is a következő dolgom. Mint minden rendes szolgálónak, először az iratokat kell rendeznie. Rendben van, belemegyek. Végül is azt mondtam, hogy élete végéig szolgálni fogom. Az élete végéig, és én állni fogom a szavam. Ha bele pusztulok is, de meg fogom ölni. Az iratokat gyakorlatilag át se olvastam, csak volt rajta egy dátum, és az volt a dolgom, hogy rakjam sorrendbe. Néhányszor azért megrökönyödtem, hiszen az időszámítás teljesen szét volt csúszva, gyakorlatilag követhetetlen. Réginek tűnt a papír, pedig még csak meg sem történt az a nap, amit jelöl. A jövőt olvashatnám akkor ki belőlük? Érdekes. Amint a szövegre tévedek, szomorúan kell tovább állnom. Nem értem a nyelvet, amivel írva van. Sóhajtok egyet. De jól esne most egy cigi. Elfogytam. Francba. Fehér hajamat hátranyalom és úgy állok neki az egésznek. Évekig tartott, mire a végére értem. Éjt nappallá téve csak ezt csináltam. Belial végül pedig csak-csak megtanított az évek során a nyelvükre. Démonok nyelve azt mondta. Anyanyelve. Nem sokat találkoztunk ezekben az időkben, de ha elakadtam, akkor segített megérteni. Olvashattam itt olyan világokról, amiknek a létezését még csak elképzelni sem tudtam.
Történt a szolgálatom 24. évében, hogy az uram szólított magához. Érdeklődve álltam elé. Azt mondta, hogy nyissak kaput, mert valaki felolvasta a hívó szavakat. Hiába taglaltam, hogy nem értek hozzá, de ő csak annyit mondott, hogy oldjam meg. Paragon… segítened kell. Ő még mindig nem tette túl magát azon, hogy Belialt kell szolgálnunk. Depressziós lett, és ez kihatással volt rám. Egyre nehezebben viseltem el az unalmas napokat, és ez a térkapu nyitogatás ez végre valami újdonság. Nem tudtam nem örömmel gondolni arra, hogy végre valami újat is csinálhatok. Úgy érzem ez a tudás elengedhetetlen ahhoz, hogy majd hazamenjek. Fuhh. A kapu, amit már egyszer láttam, tele volt írásokkal. Pulzált rajta jópár szó. Rengeteg szó volt felvésve, de csak néhány világított, és sugározta az erejét. Felolvastam őket úgy, hogy egy értelmes mondattá alakuljon ki. Démoni nyelven volt. Lefordítva annyit tesz ez, „Hallom hívó szavad, Veroshan világa”. A szavak hatására forogni kezdtek a szavak, és egy kapuvá formálódtak ki. Benne halványzöld derengés. Egy furcsa kinézetű figura esett be rajta. Kétségbeesetten kiabálni kezdett hozzám, és szinte hálálkodott. Nem értettem, hogy mit mondd. Ekkor megérkezett Belial, aki folyékonyan szólt hozzá. Beszélgettek, majd magyarázni kezdett. A másik bólintott, majd a démonúr felvágta magán az egyik sebet, majd a vért áttöltötte a rókapofájú szájába. Ekkor ő elkezdett vidáman pattogni. Mi cucc lehet ebben a vérben.
- Megyünk, ezt látnod kell- mondta, majd átlépett a kapun. Bezárhatom, és akkor ott ragad. Felcsillant előttem a szabadulás vágya. Ekkor mintha lánccsörgést hallottam volna a szívem alól. Nem, még nem most jött el az én időm. Átléptem én is a kapun. Egy haldokló világot láttam. Az armageddon következett itt be. Szárnyas vadállatok tépkedték az itt élőket. A furcsa gombaszerű épületeket lerombolták, az ég lángolt. Az ügyfelünk szemében ijedtség tükröződött.
- Átverted- suttogtam oda Belialnak, bár úgysem értette volna a szavamat az ügyfelünk.
- Igen, és most te megölöd őt- furcsálltam ezt a kérését, de tennem kellett a parancsának. Előrántottam Paragont, aki erre mintha egy ezeréves álomból ébredt volna, csak úgy pattant, hogy öljön. Szinte itta a vért.
- Segítünk elpusztítani a világot a kwarodoknak. Rossz ügyfelek voltak őt, és már így is késtek a támadással. Amúgy ha tudni akarod, 15299 évvel a születésed előtt járunk, a dimenzió térkép másik oldalán. Használd a bankaiod- kaptam az újabb utasítást, és én így is tettem. Villámlott egyet, és én már el is indultam lemészárolni az ittlakókat. Gyerekek, nők, harcosok, férfiak, egyre megy. Hullottak a kezünk által, még egy kicsit élveztem is. Elgémberedtem már, így jól jött a testmozgás. Belial meg is dicsért a teljesítményemért, én pedig csak annyit mondtam, hogy egy arkangyal vagyok. Isten katonája. Visszatértünk a kastélyhoz, ami úgy nézett ki, mint amit 5000 évig itt hagytunk volna. Ledöbbenve néztem, ahogy a festmények elszíntelenedtek, a falak elporladoztak, és a fejünk fölött a tiszta ég volt. Kinéztem az ablakon, és egy olyan erdőt láttam, ami ezalatt a pár nap alatt, amíg kiirtottuk az egész Veroshan bolygót, nem lehet ide egy ekkora erdő.
- Ez történik, ha nem vagyok itthon. A világom beugrik a jelenébe. 25630 évvel azután, amint leléptünk innen. Ha én itt vagyok, az idő nem telik, és odarakhatom, ahová csak akarom. Térben, időben- magyarázta, amit végülis miért ne hinném el. Csettintett egyet, és a kardja eltűnt, illetve teljesen új kinézetet aggatott magára. Furcsa kimonot vett fel, és ennél is idegenebb hajkoronája lett. Mintha gúnyolódna a régi kultúrámon. Nemesi öltözék volt rajta, de kifigurázottabb szimbólumok voltak rajta. Megrántom a vállamat, és odébb állok. Sétálok egy kicsit a kertben. Ez is egy dimenzió, akkor miért is nem nézhetném meg magamnak jobban? Alig megyek arrébb 100 kilométert, máris beleütköztem egy városba. Senki sem élt bennük. Furcsa, igazán furcsa. Benyitottam egy házba, és nem találkoztam senkivel. Viszont amikor a tea sípolását hallottam, a szívroham jött majdnem rám. Van itt valaki, és én észre se vettem. Kardomat kirántva mentem oda, de senkit se találtam. A tea elkészült, mégis, senki nincs itt. Lelkeket sem érzékelek. Furcsa nekem ez az egész. Visszamentem a konyhából, és az asztalon teás csészék voltak. Hét darab. Meg mernék esküdni rá, hogy eddig itt nem voltak teás csészék. Kinézek az ablakon, és embertömegeket látok sétálni, és élni. Kivágom az ajtót, úgy sietek ki. Mire kiérek, már senki nem volt ott. Ugyanolyan kihalt a város. Lenézek az út porára, és nincsenek benne láblenyomatok. Emberek voltak tuti. Eddig nem sok emberrel találkoztam errefelé. Pláne, hogy bármilyen dimenzióban megjelenhetünk. Visszamegyek a házikóba, és felkapok az asztalról egy csészét, de azonnal el is dobom, mert tűzforró volt. Káromkodok is egy rövidet. Hangos csörömpölés közepette törik szilánkokra. Lehajolok, és megnézem még egyszer a csészét. Nedves volt belülről. Hehh? Felállok, az egyik darabot a kezembe tartva. Ujjammal megdörzsölöm. Még érzem is rajta, hogy volt benne valami folyadék, mondjuk tea. Kinézek a konyhába, és nem látom a forralót. Összehúzom a szememet, és kinézek megint az ablakon. Most egy teljesen idegen létformák sétáltak. Rovarszerű test, undorító fej. Lehajolok ismét, hogy összesöpörjem a szilánkokat, de nem volt ott már semmiféle törött csésze. A kezemben fogott darabot keresem, de csupán csak a levegőt fogtam. Rápillantok az asztalra, és nem voltak ott sem csészék. Hátborzongató ez a hely. Éppen kimennék a házból, ekkor újra megszólal a felforrt víz sípolása. Azonnal megfordulok, és a konyhába sietek. Odalépek a vízhez. Najólvan. Megcsinálom a teát. Otthonosan mozgok, mintha már jártam volna erre. Odanyúlok a teafűhöz, és megmártom a vízben. Kitöltök egy csészébe, majd megiszom. Régen ittam már teát. Viszont egyre furább ez az egész. Elindulok most már tényleg kifelé. A csészét leteszem az asztalra, és az ajtóhoz lépek. Megragadom a kilincset. Hangos csörömpölés, és egy anyázás. Ismét hátrafordulok, és a csésze törötten volt a padlón. Na nee. Ránézek a darabokra, pont egy darab hiányzott. Ökölbe szorítom a kezemet, és felszisszenek megint. Ott volt a kezemben a törött csésze darab, elvágtam vele a tenyeremet egy kicsit. Kinézek újra az ablakon. Egy sci-fi világot láttam most, rengeteg fajta lénnyel. Megszámlálhatatlanul sok fénylő izzók voltak, minden olyan világos volt. Csak tévében láttam ilyet. Kinyitom az ajtót, és semmi. Ugyanolyan, mint amikor idejöttem. Ismét sípolt a víz. Sóhajtottam egyet, és kiléptem az ajtón, majd bezártam az ajtót. Mi történik itt? Tulajdonképpen mi is ez a dimenzió? Belial azt mondta, hogy folyton megáll az idő. És mivan, ha nem áll meg, csak vissza-visszalép? Ezt még ki kell derítenem.
~ Félelmetes. Le kell lépnünk innen. Van is rá egy ötletem. Már vagyunk olyan jók… A Senbankai~ kiabált kétségbeesetten Paragon. Térdre esek. Igaza van. Innen nekem el kell tűnnöm. Kezembe temetem az arcom, és olyat teszek, amit régóta meg kellett tennem. Zokogni kezdtem, mint egy gyerek. Én nem akarok itt lenni, én el akarok tűnni. Ez a hely rosszabb, mint a pokol. Oda is szívesebben mennék szolgálni egy démont, mint Belialt. Most már tudom, hogy miért övezi őt annyi bosszús gondolat, és ármány. Az őrület kerget nála. Ha látom, csak az jut eszembe, hogy Shizune miatt vagyok, és ő talán élhet. Az öreg meghal, a fiatal felnő. Megmentettem a világot, ennyi elég is volt nekem. Miért is ne menteném Shizunét is. Megtettem, nincs visszaút. Én nem vagyok az a hős típus, aki csak úgy eltűnik a világból, és örökké büszkén érzi magát. Én szenvedek is miatta, és a gondolata, hogy Shizune él, nem elég. A picsába is, az évek alatt elfelejtettem még azt is, hogy hogy néz ki. Ezért sírok inkább. Érzelmek fűznek ahhoz a lányhoz, de mindhiába. Nincs már meg a hangja előttem. Senkié sem. Yuu, Rei, Kagamiék. Senkire sem emlékszem. Csak foszlányok maradtak meg. Hajszín, szemszín, de az arcok már egyre kevésbé. Senbankai a kulcsa mindennek. Meg az információk. Tudom, már hogy hogyan jutok haza, csak azt nem tudom, hogy melyik időbe. Nem sokat érek, hogy ha nem a saját időmbe megyek haza. Lehet úgy járok, mint Veroshan bolygója. Azt nem engedhetem meg. Felmászok egy épület tetejére, ahonnan látszik a kastély. Erdőségek borítják a környéket, a közelben még egy hegy is van. Pár órát itt ülök, aztán a romvár egyszercsak lüktetni kezd. Akkora erő szabadul fel, hogy majdnem leszédülök a tetőről. Magamhoz térek, és csak ámulni tudok. Helyreállt az egész. Végig söpört egy második energia hullám. Eltűnt alólam a város, még az erdőket is felváltotta a síkság, mint ahogy először idejöttünk. 25630 év röppent csak úgy el alattam. Hát persze. A várost felépítették, majd kihaltak az emberek, vagy arrébb mentek. Egy másodperc alatt, egy teljes faj története. Elég kezdetleges városka volt amúgy is. Az a ház mégis… gáztűzhely? Értelmetlen. Várjunk csak egy kicsit? Én egy teás csészét töltöttem meg teával, pedig hét volt kirakva. Nem én raktam ki azt a hetet. Mégis én abba az egybe töltöttem, ami eltörött. Azért, mert emlékeztem, hogy az forró, vagy csak mert az akadt a kezem ügyébe. Hét másik lehetőségem is lett volna, mégsem éltem vele. Igazándiból hogy tudtam meginni, hogy ha olyan forró volt, hogy nem bírtam a kezembe fogni. Pont abba az egybe nyúltam bele, amit később eltörtem. Vagy hamarabb… Nem értem. Ez az egész időhajlítgatás nekem még bonyolult téma.
- Várlak a térkapunál- zengett egy hang a fejemben, és én azonnal felpattantam, és elindultam. Még szolgálnom kell, még nem vagyok elég erős. De egyszer úgyis megöllek Belial. Ígérem.
Mikor beléptem a pincébe, csak az izzó rúnákat láttam a sötétben. Most mi a feladatom? Vajon mi a terv. Felolvasom a rúnákat, és kinyílik egy kapu. Amit látok, az pedig lenyűgöz. Tudom, hogy hol van most a hely. Belép rajta egy ismerős arc, akitől először csak megijedek, aztán pedig megértem, hogy mi is a helyzet. Egy vörös bőrű nő lép be. Egy azok közül, akikkel a Pokolban is találkoztam. Sosem felejtem el az arcukat a kis démonocskáknak. Még az ostora is megvolt. A láthatatlan kutyák most hiányoztak… mondjuk nekem annyira nem hiányoznának. Démonul szólok hozzá.
- Rég láttalak- szóltam oda. Ő láthatóan nem emlékezett rám. Nem is baj. Én csak egy halkat kuncogok, majd Belialhoz vezetem. Hogy ők mit csinálnak, az annyira nem az én dolgom, így magukra is hagyom őket. Engem jobban érdekel az átjáró. Gyorsan visszamegyek, és megnézem magamnak alaposabban. Hmm… Ha nyitva marad a kapu, az idő lineárisan halad tovább. Akkor nem gond, ha sétálok egyet a pokolban újra ugye? Ők most el vannak foglalva egymással. Kilépek az átjárón, és egy olyan úton találom magam, aminek a két széle tele van nagydarab kövekkel, és rajtuk rúnák vannak. Térkapuk. Sok-sok térkapu. Kimászok a főutcára, amit ismerek már, hiszen jártam már ott. Mikor meglátnak egy kicsit furcsán pillantanak rám. Halk hangon annyit mondtak, hogy, nincs itt még semmi keresnivalóm. Aztán elég volt Belial nevét emlegetnem, és azonnal tudták, hogy nem az ő dolguk az, hogy miért vagyok itt. Tulajdonképpen miért is vagyok itt?
- Ha már arra jársz, hozz nekem fiatal lányokat- zeng fejemben a démon hangja. Rendben van. Ha ő ezt parancsolja. Megkérdezem az úriembereket, hogy merre találok fiatal hölgyeket. Átirányítanak egy kuplerájba. Bemegyek, és körbenézek. Tényleg sok lányka volt, és furcsa szerepeket játszottak el, viszonylag szexuális értelemben. Mikor megláttak engem, valaki fel is sikított. Ennyire azért nem festek rémesen. Egy üzletember kinézetű csóka fáradt elém, és démonul csak ennyit kérdezett.
- Mi dolga erre, egy ilyen fess legénynek, mint maga, egyenesen az élők sorából- nehézkesen pillantottam rá.
- Belial lányokért küldött engem- mondtam, majd rámutattam háromra.
- Lord Belial sokkal tartozik már nekem. Nem adok megint lányokat neki- szavai után rögtön felcsendült bennem az uram hangja. Ölj meg mindenkit. Csak az a három lány kell. Kirántottam a kardomat, és leszúrtam elé. Jelezve, baj lesz, ha nem. Erre megjelentek a verő emberek. Megráztam a fejemet.
- Bankai, Raiden Fuyuu Paragon- és villámlott egyet a kardom, majd a következő másodpercekben hullottak a démonok. A lányok, és az üzletfelek egyaránt. Tudom, hogy regenerálódni fognak, de most leszarom. Addig téptem őket, amíg meg nem döglöttek, hosszabb időre. Felkaptam a három lányt és teleportáltam, a kastély börtönébe. Leraktam őket, és a térkapuhoz teleportáltam újra.
~ Ez így nem mehet tovább. El kell kezdenünk edzeni~ én csak bólintottam Paragon szavaira, és feloldottam a bankait. De elképzelésem sem volt róla, hogy hogyan is tegyem meg. Hosszú perceket tanakodtam magamban, majd megjelent a démonhölgyecske. Ismét furán nézett rám, de most egészen máshogy. Sokkalta nos… csábító volt.
- Szóval azt mondod ismersz. De fogadjunk, hogy van, amit nem láttál még belőlem- és igen. Volt rá két igen jó oka arra, hogy kövessem, és nem a két szép szeme.
…
Miután végeztünk, az ágyam végébe ültünk. Azt mondta, nagyon tetszett neki, de nekem mégis volt valami a háta mögött. Úgy éreztem, hogy Belial küldte, ezért igen nehéz volt megszólalnom.
- Hogy kell egy démont megölni?- kérdeztem meg végül. Láthatóan meglepte a válasz, majd miután látta, hogy komolyan veszem, végül csak-csak válaszolt.
- Két módja is van. Felfalhatod a lelkét, és magadba olvasztod az erejét, vagy nagyobbat roncsolsz még a regenerációjánál is. A démonok annyira nem halhatatlanok, csak azoknak tűnnek. Igazándiból mi is múlandók vagyunk. A pokolra ítéltek… na ők az igazi halhatatlanok, de csak azért, mert ők halottak már- magyarázta. A hátam mögé mászott, mint egy macska és végig simította a hátamat, de az én fejem már máshol járt. Szóval mégis csak megölhetlek Belial. Nem vagy te sem halhatatlan. Csak az idő nem fog ki rajtad, de majd én. Gonosz vigyorral mászok vissza a párnákhoz, és átadom magam ismét a démoni praktikáknak.
186. éve a szolgálatomnak.
Arcom már elvesztette fiatalságát, sokkal inkább már a 40 felé közelít a tekintetem is. Paragonnal megkezdtem az edzést, már egy ideje. Arra jutottunk, hogy összekell koncentrálnom annyira az erőmet Paragonnal, és olyan sűrűre, és erősre, hogy ha azt szétrobbantjuk, akkor létrejöjjön a SenBankai. A Villámisten Paragon. Olyan elképzeléseink vannak, hogy talán így ki tudjuk forgatni a belső dimenziónkat, és kilökni a normális világba, ezáltal egyesítve azokat. Egyelőre még nem sikerült annyira együttműködnünk, hogy ez sikerüljön. Még robbantani sem tudunk, de megvan a terv. Legalább az megvan. Nem is igazán tudom, hogy most mennyi az, ameddig még képes vagyok elviselni Belial cselekedeteit. Rengeteg ügyfelet vágtunk már át, és mint láthatja én is konyítok az átverésekhez. Lassan hozzászoktam, és gyakorlatilag az uram rám bízza az ilyen feladatokat. Zarthanielhez, a kis vöröshöz is át szoktam járni a pokolba, hiszen valami megragadott a szemeiben. Ha vele vagyok, inkább edzek, és bepótolok néhány szükségletet. Nem szeretném, hogy ha Belial tudná, hogy hol tartok.
- Nevetséges. Szinte sehol sem tartok- morgok teljesen leizzadva, meg kifáradva a kénes sík közepén. Egy hatalmas toronyszerű palota mellett gyakoroltam, ahol sárga kénmező volt. Nagyobb kövek voltak szétszórva, maga az építmény is egy hatalmas sziklán volt. Sokkal inkább hasonlított ez a hely egy kráterhez. Zarthaniel talált magának egy helyet a hatalmas köveken, ahol leülhet, és csodálkozva nézte, hogy még mindig nem adtam fel. Ő azért felajánlja magát egy kis erősítésre, de csak legyintek rá. Most nem erre van szükségem. Kell még erő. Még hiányzik egy kicsi, de hogyan is kéne beszereznem. Zarthanielre nézek. Magamba vagyok képes olvasztani más démonok lelkét? Ahhoz hogy isten legyek, démont kell ölnöm. Odabicegek a démonlányhoz.
- Édesem. Emlékszek valami olyasmire, hogy a démonokat magadba tudod olvasztani… Bankai!- kiáltok, és a következő percekben a lány cafatokra lett tépve. Folyton regenerálódna, de nem engedem. Paragon ekkor furcsán kezdett el viselkedni. Ahogy a páncélom ragyogása vérvörössé válik, majd egyszercsak ismét aranysárgává, kicsit megijesztett. Szóval lélekölő. És ha nincs mit tisztítani, a pokolra kerülsz. És ha a pokolban tisztogat a lélekölő, akkor bizony máshogy működik. Hihetetlen, de működik! A kis pokol ribancot Paragon elnyelte. Elfüstöltek a maradványok, mintha mi se történt volna. Volt Zarthaniel, nincs Zarthaniel. Kacagni támadt kedvem. Visszafáradok a kénmező közepére, és koncentrálni kezdtem. Szinte éreztem, ahogy Paragon azonosodik velem.
- Senbankai, Raijin Paragon!- kiáltottam, és a páncél szétröppent rólam, jómagam szénfekete ruhát hordtam, és vérvörös volt a bőröm, pont ahogy a démon lánynak. Körmeim megnagyobbodtak, még farkincám is nőtt. Az egész fél pillanatig tartott, utána rögtön eloszlott az egész, de legalább sikerült. Elértem a szintet. SIKERÜLT! Most már csak valahogy meg is kéne tanulnom használni normálisabban. Belial hívatott magához. Mikor odateleportáltam, csak egy kérdése volt.
- Zarthaniellel mi történt? Csak nem jöttél rá, hogy megfigyellek vele?- mondta, és közben a körme alól a koszt piszkálta ki.
- Nem tűnt túl jó megfigyelőnek uram. Sajnálatos módon az út számára véget ért. Tehetek esetleg még valamit az uramért?- mondtam, leplezett kíváncsisággal.
- Most hogy kérdezed, lenne valamit. Eléggé jókisfiú vagy ahhoz, hogy alkut kössél. Valaki szólított minket. Kérlek, rendezd le. Ha kell pusztítsd el a világát- morogta, mint akinek nagyon sok dolga van. Kezembe dobott egy kis üveget, benne a vérével. Szóval a vérében van a kulcs? Nem is kell különösebben neki megkötnie az alkut? Meghajoltam, és már mentem is vissza a térkapuhoz. Bezártam a Poklot, és felolvastam az új szavakat. A megnyitott kapun beugrott egy kisgyerek. Elkerekedett a szemem. Nem igazán hittem a szememnek. Alig négy-öt éves. Belial te köcsög, szemétláda. Megértettem a szavát. Démonul volt. Ez nem véletlen.
- Miben segíthetek. Belial vagyok, az idő és a tér démona- mondtam neki. Sírt. A könnyeit semmi sem akarta visszafogni. Barátságosan néztem rá.
- Mentsd meg a szüleim kérlek. Elfogta egy démon őket. Öld meg a démont!- motyogta. Nehezen vettem ki a szavaiból a szándékát, de rendben van. Belial nem tenné meg, de én igen. Én más vagyok. Arra kértem, hogy igya meg a vért, és cserébe én teljesítem, amit akar. Miután ez megvolt, megragadom a vállánál, és átlépek a dimeziójába.
- Vezess kérlek- mondtam, mire ő el is vitt egy barlanghoz. Denevérszárnyas szörnyek ugrottak ránk. Velük még egy-egy kidouval, és ügyeskedéssel könnyedén elbántam, de a medveszerű behemótokkal már annyira nem. Hatalmas karmokkal csaptak felém. Aktiváltam a Bankaiom. Kevés vagyok én hozzájuk még. Iszonyat erősek voltak, és arra már rájöttem, hogy a Bankai szint alatt, nem igazán tudok harcolni. Hosszú percek peregtek le, és igen-igen elfáradtam, de végül győzedelmeskedtem a bestiák fölött. Kifújtam magam, és tovább siettünk befelé. Mikor pedig beértünk, megdermedtem. Belial állt ott, és a gyerek szüleit torkon markolva fogta oda.
- Ő az! Öld meg Lord Belial!- kezdett el zokogni nekem. Megtenném kölyök, bizisten megtenném, de nem tehetem. Belial ránt egyet a két szülő nyakán, és azok élettelenül rogynak össze.
- Most te jössz- mutatott a gyerekre, aki mit sem értett ebből. Odatermett a kölyök mellett
- Hazudott neked. És most meg kell halnod. Az apukád eladta nekem a lelkét, még anno, hogy te élhessél. De sajnos visszaveszem azt, amit eladok, én már csak így működök. És én vagyok Lord Belial. Ő csak a szolgám. Csúnyán átvágtunk, kölyök- és felállt mögülle, majd intett nekem. Nincs mit tennem. Legalább gyors leszek. A kisgyerek feje leröppent. Sóhajtok egyet. Beliallal üzletelni nem egy életbiztosítás. Viszont sosem felejtem el azt a tekintetet, amit a kisgyerek utolsó pillanataiban a szemeivel sugárzott. Én is becsapottnak éreztem magam tőle.
396. éve a szolgálatomnak.
Megöregedtem, érzem a csontjaimon. Nevek maradtak már csak meg a régi énemből, már én is új névven futok. A Villámvándor. A démonok is így hívnak. Néha a saját nevemen is gondolkoznom kell. Ráncok nőttek az arcomra, tekintetemből már teljesen eltűnt a fiatalság. Belial kívánságait egyre nehezebb teljesítenem. Hatalmas fehér hajamat egy különleges fonási technika fogja össze. Daitenshis egyenruhám már több száz éve elfoszlott. Új ruháim vannak. A SenBankaiban hatalmasakat léptem előre. Meg tudom tartani azt a bizonyos 30 méternyi távolságot. Ennél messzebbre sosem sikerült kiterjesztenem a hatalmamat. Belialon az idő vasfoga nem fogott. Egészségem sem a régi már. Annyi dimenzióban, és annyi világban jártam már, hogy magam sem tudom számon tartani. Emberi arcokra már nem is emlékszem. Furcsa teremtményeket láttam már, és majdhogynem mindegyik nyelvén szólni tudok. Japánul is elfelejtettem már. Néha-néha eszembe jut a múltam, de egyre kevesebb dolog jut eszembe. Belial ismét szólított. Odatámolygok, és a szemébe nézek. Kicsit megriadt attól, hogy az öregség sütött ki belőle.
- Ramatyul festesz Vándor- én ezt egy keserű biccentéssel köszöntem meg. Hajdani büszkeségem odalett, lealkonyodóban a Napom.
- Valaki nem hajlandó az alku ráeső részét teljesíteni. Azt mondja, nem az ő dolga az, hogy 26 generációval előtte mit csinált az őse. Ő élni akar. A világa mellette áll. Legyél szíves torold ezt meg- mondta, mintha mindennapi munkát adna nekem. Valóban mindennapi. Nyitom a térkaput, és megjelenek a világukban. Fegyvereket fogtak rám, hiszen tudták, hogy miért jöttem.
- Senbankai, Raijin Paragon- szétrepült a kardom, és én 3 méterre a föld felett lebegtem. Mindenki aki 30 méternél közelebb ért, egy kardot kapott a szívébe. Csak úgy röppentek a kardok. 15 másodperc, és körülöttem meghalt mindenki. Akkor most pusztítsunk. Felszínformáló természeti dolgokat kerestem. Vulkán, termoközpont, vagy bármi. A vulkánokat átrobbantottam, ezáltal elpusztítva a légkört. A termoközpontokat szépen egyesével tettem tönkre, így alig néhány év, és kihűl a bolygó. Megtehetem, mert ez nem egy olyan nagyon erős bolygó. Azokhoz az erős planétákhoz hozzájuk sem tudnék nyúlni. Túl erős itt-ott a lélekjelenlét. A vulkánok engem is elpusztítanának, szinte azonnal. Itt még működök. Ha nem, akkor a létformákat ölöm meg. Az utolsó élő példányig. Csak az macerásabb, meg napokba telik. Az egyszerűbb, az egyszerűbb. Miután hazamentem, Belial elé léptem.
- Nem sok van már hátra a gonoszságodból. Lassan megöllek téged is, mint ezt a világot- ő erre csak felkacagott, és annyit mondott, alig várja. Haza fogok menni, pedig már nem is emlékszem, hogy hova is kéne igazándiból mennem. Tudom a rúnák nevét, de ennyi. Csak azt tudom, hogy lassan előáll a tervem, meg még várnom kell egy kicsit. Az iratokból jónéhány dolog szembetűnt. Belial nem tud annál többet előretolni egy ügyfelen, mint amennyit élne, de nagyon szereti azt, hogy az utolsó pillanatokból lássa a jövőt az ember, tehát pontosan tudja, hogy ki mikor hal meg, tehát azt is tudja, hogy én mikor halok meg. Honnan tudja, hogy ki mikor hal meg? Hát erre akkor jöttem rá, mikor kutakodtam a kastélyban egy kicsit. Megtaláltam az összes titkos járatot, és egy jóval a térkapu alá vezetett, ahol egy egészen másfajta térkapu van. Legalábbis ugyanolyan tűnt nekem, de nem olyan volt. Kiolvastam egy világot. Ez most mást jelentett. „Látlak téged Muzar világ”. Ekkor ugyanis egy kép tárult a szemem elé, és szabadon szemlélhettem a világot, és minden ott élő fölött volt egy szám. Sokszor megfigyeltem ezeket az embereket, és megfigyelhettem, hogy a szám csökken. Minden nappal eggyel. Nem volt nehéz kitalálnom, hogy a hátralévő napok számát határozza meg a fejük fölött lebegő szám. Ezzel az infóval végül nem volt nehéz megismernem a korlátait Belialnak. Egyszer ezzel álltam elé.
- Én öregszem, de te hány éves vagy?- szúrtam oda, és mindeközben odaültem mellé. Éppen ebédeltünk.
- Hmm… Bonyolult kérdés. Ha jól emlékszem 20 körül- mikor ezt meghallottam, széles vigyor ült az arcomra. Lassan tényleg haza megyek.
Pár nappal később a világ egy másik szegletén ültem. Erdős vidék, én igazán kedvelem. Azon morfondíroztam, hogy a saját világomat miért is nem tudom megnézni a látótükörben. Bármikor próbálkoztam vele, egyszerűen elfolytak a szavak, és nem engedte, hogy megnyissam a kaput. Madárcsiripelés hallatszott az egyik fáról. Az igán szemfüles észrevehette, hogy 5 másodpercenként ugyanaz a madár csiripel ugyanarról a fáról, és ugyanúgy. Kellemes hatást kelt az emberben, ha ilyen paranoid eseményekkel látják el, állandóan. Ahogyan az is igaz, hogy itt csak akkor van este, ha Belial úgy akarja, de már meg is fejtettem, hogy hogyan is működik ez az egész. Belial, az átverések mestere, de engem már nem tud becsapni. Rájöttem a titok nyitjára. Elmosolyodok, és a múltba téved az elmém. Nem is érdekel már, hogy mi van otthon, egyszerűen nem. Csak haza akarok menni… vagyis inkább. Meg akarom ölni Belialt. Más tervem nincs. Megölöm, és lesz, ami lesz. Ez nem egy egyszerű börtön, de esküszöm, megszabadulok tőle. Bosszút állok az évekért, és azokért, akiket átvert. Méghozzá a legszemetebb módon.
- Villámvándor, kérlek gyere- szólt egy hang a fejemben. Tudtam ki az, és titkos pszichikus úton kommunikálunk. Belial így nem láthatja, de könnyen felfedhető, még így is. Csak a démon erre nem gondol. Paragon!
Korxauns világa. A világ, amit el kellett volna pusztítanom. De én ehelyett inkább berendezkedtem ide, és azt a képet mutatjuk, hogy a felszínen már nem él senki. A felszínen valóban nem él senki. Mindenki a föld alá menekült Belial haragja elől. A démon megkeserítette az egész népük sorsát, így bosszút esküdtek, hasonlóan, mint én.
- Mennyi idő még. A terv már kész, már csak ti kellettek. Az erdőkben már kész a térkapu. Lokalizálva lesz minden. Sikerülni fog, csak azt mondd, hogy mennyi idő- kérdeztem a halfejű alakot, aki érti a démonok nyelvét. Az ő nyelvét nem tudtam megtanulni, még ennyi év után sem. Mert nem tudnak megszólalni. Pszichikusan kommunikálnak, és ezt Belial is tudja, csak ő elfelejtette, hogy még élnek ezek az alakok. Kérdezett már róla, hogy miért járkálok ide folyton, én csak annyit válaszoltam, hogy ereklyevadászat miatt. Úgy látszott, hogy elhitte.
- Csak annyit mondok, hogy körülbelül kettes száz év, és összegyűlik a sereged- válaszolta egyenesen a fejembe. Róluk azt kell tudni, hogy irdatlan sokáig élnek. Száz év meg se kottyan nekik, és ezt igazándiból nem is értem, hogy miért. Viszont a gyerekek is lassan növekszenek. Ha az átlagokat nézzük, egy család 3 gyereket nemz, 80 évente egyet… talán, bár annyira ez nem érdekelt engem. Ez a kétszáz év, most erről fog szólni nekik. Harci készültség. A dimenziójukban még nem néztem annyira körül. Azt tudom hogy négy naprendszert irányítanak, 70%-ukon élnek is. Hatalmas lesz a sereg. Én egy kilencszázezerre gondoltam. Nagyjából annyian lesznek majd. Hehh. A tervem szerves részei ők. Kétszáz évet várni? Hatszáz múltam, annyira nem fájt, csak tudtam, hogy az én időm is véges. Talán igen, talán nem. Lehet, hogy meghalok, de legalább megpróbáltam. Senki se mondhatja, hogy nem. Hazamegyek, és a kastélyban nyugovóra térek. Nem sok van hátra már.
507. éve a szolgálatomnak.
Történt, hogy egyszer nagy magányomba ismét a régi életemen merengtem. Kérdések tömkelege volt bennem. Annyira nem tudtam az emlékeket ápolgatni, hogy már küzdenem kell azért, hogy képek jussanak az eszembe. Szívemet marja a dolog, és ezt nem tudom hova rakni. Próbálok nem gondolni rá, de elvesztem. Most tényleg. Az egyetlenegy dolog, ami folyton eszembe juttatja a múltat, és azt, hogy haza kell mennem. Az ékkő a testemben. Fájdalmas volt, nagyon, de annyira nem izgatott. Az erőfelszabadulás okozta. Amikor kezem ügyébe kerül, és megsimítom párszor, valamiért félelem kerül belém. A múltamat hordozza. Meditációmat elősegíti, hiszen a múltamból kerülnek elő a képek. Így jut eszembe, hogy egy Daitenshi vagyok. Nagy harcok, a Pokolbéli első látogatásom, Egyiptom, a Sors Dárdája. Ezeken úgy gyakran elszórakozok. De most valami új emlék került elém. Egy fehér hajú lány, és azt is tudom, hogy mennyire kötődtem hozzá, de most, nem is igazán tudom, hogy kicsoda. Nevek már nem jutnak eszembe. Vaizard, de hogy is van ez? Shinigami… igen, hajdanán az voltam. Öreg ujjaimmal ráncos arcomhoz nyúlok, és megdörzsölöm a homlokom. Régi dolgok ezek, de hordozzák még bennem a küzdeni akarást. Száz év van már csak hátra, de nem igazán tudom, hogy bírni fogom-e. Itt az ideje, hogy elkezdjek ismét edzeni, úgy igazán.
602. éve a szolgálatomnak. A nap, amikor megölöm Lord Belialt.
A mai nap lesz életem legnagyobb lépése. Eljött az idő! Feltápászkodom az ágyamból. Kihúzom magam, ekkor meglátszódnak az új izomcsoportok testemen. Elkergettem az öregség fájdalmait, és összeszedtem magam. Szükségem lesz most fizikumra, méghozzá hihetetlenül nagyra! Háború, egy kastély ellen. Kimenetelek az erdőbe, a nagy térkapuhoz, amin csak négy szó állt.
- Nyílj meg, bosszúm ajtaja- a négy szó beállt a szélrózsa irányába, és egy hatalmas örvénylés indult meg a földön. Miután egyre mélyebbre, és mélyebbre húzott az örvény, egyszercsak egy cső hatását keltette, majd hirtelen a cső hossza nullára redukálódott, és megjelent rajta a másik világ. Nagyjából ez a térkapu egy 100 métert kitett. Nagyon sokat kellett gondolkodnom rajta, hogy ez hogyan oldható meg, de végül sikerült. Túl oldalán egy hangos kiáltás hördült fel, és elkezdtek beáramlani a halfejűek népe. Fegyverük általában erőteljes lőfegyverek voltak. Szépen berobogott a majdnem egymilliós sereg. Méretre olyan törpeszerűek, szóval nem egy nagytermetű banda, mégis a tömegük látványa az, ami lenyűgözött. És tényleg hisznek abban, hogy ez sikerülni fog. Másképp nem nagyon bíznék meg bennük, hogy teljesítik a feladatukat. Lassan elérnek a kastélyig.
- Alszol tán? Én léptem, most te jössz. Gyerünk már!- fakadtam ki, lassan tényleg nem értettem. Lassan odaérnek a falakhoz. Ez mind, amit a nagy Lord Belial föl tud mutatni? Csak nem! Szinte csak mondanom kellett, és az ég teljesen beborult, és villámok csapkodtak le, ezzel megsütve jónéhány kisebb csapatot. Na végre. Amikor a falakhoz értek, és fel próbáltak rajta mászni, nyársak pattantak ki a falakból, és mindet felszúrta, akik a falakon voltak. Rengetegen haltak meg már most. Még nem megyek oda, még nem! Meg kell tudnom valamit még. A kis lények felmásztak a falra, és onnan kezdték a kertet lövöldözni. Tehát vannak ott valakik. Rémes sikolyok szálltak fel a fal mögül. Odashunpoztam, és ekkor megpillantottam a sötét szörnyeket. Nagyon jó! Kidoukkal bombáztam őket, majd közéjük vetődtem, és beszálltam a harcba. Kis karmos bestiák voltak, pont olyan méretben, mint az én harcosaim. Akrobatikusabbak, és gyorsabbak, de erőben gyengébbek. Mégis darabokra tépik a katonáim. Erre voltam kíváncsi. Vérfagyasztó üvöltés hallatszódott hátulról. Megérkezett a nehézlégió. Az égen megjelent több száz repülő sárkányszerű valami. Rajtuk több csapat lövöldözött lefelé. Rájuk is megvolt a válasz. Szárnyas démonok röppentek ki az ablakból, de végtelen számban. Ellepték az eget, és még a villámok is nehezítették a dolgot. Hát nagyszerű. Teleportáltam, a kastély térkapujához, és ott Belial fogadott, a démon alakjában.
- Sejtettem, hogy a kavalkádban menekülni próbálsz majd- kiabált hozzám sátáni hangon. Én csak csóváltam a fejemet, és pökhendin válaszoltam.
- Tudtam, hogy erre gondolsz, azért kerestelek itt. Meg foglak ölni Lord Belial- erre ő csak fennhangon nevetett egy jót. Nem tudja még, hogy most tényleg meg fog halni. Leszúrtam az aktív Paragont, és egyenest a szemébe néztem.
- Én most tényleg megöllek- ekkor abbahagyta kacagást, mivel látta, hogy komolyan gondolom. Megforgatta a botját, majd ő is leszúrta. Most két elme fog először összecsapni, aztán az acél is szerepet kap majd.
- És miből gondoltad, hogy nem tudok a kis seregedről. Sokáig tartott, de a Pokolban vannak megfelelő kapcsolataim- hencegett.
- Pontosan tudtam, hogy tudsz róluk. Átvertem őket is, és téged is. Ezt megtanultam tőled. Az igazi fegyverem titokban maradt- vettem föl a kardomat, mire ő is a botját, és egymásnak estünk. Ütések, vágások, és zúzások szaporázták egymást. Az acélbotja fájdalmasakat mért rám, és az öreg testem alig bírta. Kellettek az edzések, már meghaltam volna. 3 percnyi vagdalkozás után, ismét a szavaké lett a szerep.
- Íme a tökéletes fegyver ellened! SenBankai, Raijin Paragon- és szétrobbant a fegyverem, és én ott álltam vörös bőrrel, és démoni alakkal előtte, egy kicsit a levegőben lebegve. Ekkor a fegyverét elrepítettem a kezéből.
- Akkor most azt is tudod, hogy mi következik- kiabált, teljesen feltüzelve. Én csak bólintottam. Körülötte halvány lila derengés látszott, rám mutatott, aztán egyszercsak elkezdett öregedni. El sem hitte a dolgot, szinte félt. Én csak mosolyogtam. Győztem. Bevált a taktika. Elengedtem végül a térforgatást és akkor azonnal rájött. Nem vett észre valami aprócska dolgot. Minden tökéletesen fordítva volt. 180 fokot forgattam a teren, ezáltal megtükrözve mindent. Szétesett a démoni lakja, és ő szenvedve a földre hullott. És én ott álltam fölötte 202 évesen. A 80 éves kinézetet felváltotta egy friss 20 éves fiatalember, ereje teljében. A bal karom ép, a szemem teljesen meg volt gyógyulva, és izmaim szinte kidagadtak. Megmaradt a fizikumom, és most még fiatalodott is.
- De hogy?- kérdezte kétségbe esve. Én csak kuncogtam egyet, de rendben van, elmagyarázom neki, hogyan is vágtam át, a csalások mesterét.
- Annyi ideig voltam melletted. Megismertem a kis időforgatós képességedet, ugyanis te tényleg egy nagyon nagy hazug vagy. Sosem irányítottad az időt. Athén is hazugság volt, vagy amikor azt mondtad az első világról, amiben voltam, hogy az születésem előtt 15299 évvel volt, hazudtál. Te is csak egy tér és dimenzió manipulátor vagy. A tér és az idő, egy hálóban szerepel, ha egyiket változtatod, akkor a másik is vele forog. Neked megvolt rá a hatalmad, hogy a saját dimenziódat elhelyezd akárhol ezen a tér-idő hálózaton. A házban a teás csésze, a madarak az erdőben, a Nap mozdulatlansága arra hagyott engem következtetni, hogy folyton azt az 5 másodpercet éli le a dimeziód. Mikor romokban volt nélküled a hely, akkor is hazudtál. Elhitetni próbáltad velem, hogy nélküled a jelenébe ugrik a hely, pedig egész egyszerűen csak azt csináltad, amit én is tudok Paragonnal. A saját dimenziód. Úgy hajtogatod a teret, ahogy akarod, csak te eléggé részletgazdán dolgozol, és hihetően adod elő magad. Ami a démonok öregedését illeti. Tudtam, hogy az idő nem fog a démonokon, de hogy tényleg nem, azt nem tudtam. Minden démon örökké él az időtől függetlenül. Csak harcban halhatnak meg, vagy ha elveszik a lelküket. Azt mondtad 20 éves vagy. Talán igazad volt, hiszen láthatóan nem öregedtél, míg én igen. Te 20. életéved egyetlen másodpercét éled át folyton. Talán hozzá tartozik az is, hogy te választod ki melyik legyen az az egy másodperc. Úgy nem nehéz. Pokolszülötte vagy te is, nincs mit mondani. Viszont. Én nem ide tartozom, így én valóban megöregedtem. A valódi idő, amit itt töltöttem, és a pokolban, illetve bárhol máshol, körülbelül négy hónap. Ennyi telt el az én világomban. A többit nálad töltöttem le. Az ok, hogy sosem láthattam meg a látótükrön a saját világomat, egyszerű: Hazudtál megint. Abból annyi volt az igazság, hogy nem tudtad, én nem látom a hátralévő időket. Úgy tudtad, hogy a halálistenek látják a lények hátralévő idejét. Talán egy másik dimenzióban igen, de a mienkben nem. Így viszont elárultad magad. Te is pontosan tudod, hogy ki meddig él. Két dolog még hiányzik, hogy teljes legyen a dolog. Pusztán lustaságból mindig addigra állítottad be az időforgatást, amennyi ideje van hátra az egyénnek, és nem tudod leállítani a dolgot. Végig fog menni, akár akarod, akár nem. És engem, kicsivel több, mint 600 évnyivel akartál megöregíteni. A halálom napjáig, hogy a képembe röhöghess még. Így tudom, hogy még 1200 évig élek körülbelül, így a Daitenshi biztosan nyerni fog, hiszen nem haltam meg. És gondolom… most tudod mi következik- és elemelkedett a teste a földtől puszta intésemre. Érezte a szorításomat magán. Vértől fröcsögő szájjal nevetett.
- Valakinek fenn kell tartania ezt a dimenziót. Ha megölsz, te leszel a következő Lord Belial. Te leszel az, aki alkukat ajánl, és átvágja az embereket. Rajtad is bosszút fognak állni, mint rajtam. És még valami. Elárulok neked még valamit, ha már ilyen okos vagy, valami nem láttál. Amit én látok időt, az természetes halál. Megölhet még bárki, függetlenül attól, hogy milyen keménylegény vagy- és még kacagni támadt kedve, de a levegőbe maradt a kacaja, hiszen úgy fordítottam a teret, hogy őt széttépjem. Egy öreg test. Gond nélkül ment. Talán egy erősebb harcossal szemben, ez nem menne. Nem biztos, hogy igaza van, de maradjunk annyiban, hogy élete utolsó átverése volt ez. De nem tudom, hogy igazat mondott-e. Feszélyezni fog a gondolat. Paragon ismét magába nyelte a vérét. Most eltűnt a vörös bőr, és a farok, csak a hosszú hajam, és hófehér fényes kimono az, ami maradt. Szemeim üresek maradtak, csak úgy, mint Belialnak. Győztem. Ebben a pillanatban az egész kastély és a környezet eltűnt, csak a térkapu maradt itt. Ez hát az igazi dimenzió. Egy térkapu, és semmi több. Ekkor hirtelen meghallottam valamit. Hangok költöztek a fejembe, és szűnni nem akartak. Vihogtak, a halálomat kívánták. Nem tudtam elviselni ezt. Lelkekhez csoportosítottam őket, akik bosszút állni jöttek rajtam. Ez hát Belial átka? Alig ha vagyok képes elviselni. Üvöltöztem, nem tudtam mit kezdeni magammal. A körülöttem lévő tér megállás nélkül változtatta kinézetét, teljesen egészségtelen módon. Paragon szavai nem jutottak el fülembe, a hangok miatt. ”Győztünk, ez csak a lelkiismeretfurdalás, nem létezik. Csak képzeled a hangokat”. Milyen kár, hogy nem értettem meg, hogy mit mond.
Hónapok óta ülök a semmiben. Nem tudom mi tévő legyek. Célja sincs a létezésemnek már, mit tegyek? Ötletem sem volt, hogy mi lesz ezután. Folytatnom kell, amit Belial csinált. Csak ahhoz értek. Más, igazándiból nem jut eszembe. A folytonos zsibongás a fejemben, a sírás, a haragoskodás, tönkre tette a saját gondolataimat is. Nem önmagam vagyok, mintha valami új formálódna meg tudatom legmélyebb zugán. És mindezt az egészet egy dolog tükrözi tökéletesen. A megátalkodott vigyor a számon. Ott kuporogtam a semmi közepén, vigyorogva, és röhögcsélve a semmin. Nem volt rá különösebb okom, hogy megtegyem. Eltelte még pár hét az őrület barátságos ölelésén, ekkor egyetlen egy hang vette át az össze többit. A hang megdobbantotta a szívemet, és nem tudom, hogy mihez kössem. Valami kirobbant bennem. Mi ez?
- Yukezo…- ezen a néven engem már több mint 600 éve nem hívtak. Ez az én világom. A térkapura fordítom a figyelmemet, és ott felizzottak a rúnák. Kimondom démonul a szavakat, és átlépek a világba. Emlékszem a helyre. Karakura Városa. Egy szobában vagyok. Az illata ismerős, de nem jut eszembe, hogy mikor jártam erre. Körbenézek, és meglátok egy posztert. Ezt láttam utoljára ebből a világból. Kicsit feldúlt a dolog. Kiteleportáltam a szólítóhoz. Láttam egy fehérhajú lányt a hídon, aki motyogott magában valamit. Lebegtem egy kicsit, majd lepuffantam a földre. Körbenézek, este van. Hűvös, az idő. Egy híd, valami frissen csobbant a vízbe. Léptek nélkül csúszok a földön. Színtelen ruhában voltam, egy sétabot a kezemben, tetején egy golyóbis foglalt helyet, nem volt rajta mintázat. Kalapom fekete fehér csíkos volt, és ruházatomat rengeteg fölöslegesnek tűnő kiegészítő tarkította. Íriszem élén sárgás volt, régi énemtől idegen, számomra megszokott, mintha mindig is ilyen lett volna. Szemeim alatt furcsa fekete karcolásszerű rajzok voltak. Hatalmas hajam volt, pedig össze volt fonva, de sajnos 600 éve nem vágattam, egyszerűen nem volt kedvem. Most így fiatalosan még jobban éreztem magam, de nem érezte otthon magam. Ki ez a lány? Gondolattal megérintettem a vállát, és megfordítottam.
- Szólított hölgyem. Miben állhatok szolgálatára?- szóltam hozzá anyai nyelvemen.

Senbankai

Raijin Paragon (Villámisten Paragon)

Amint aktiválódik, a páncél, vagy a kard szétrobban, és a hulláma láthatóan egy 30 méter sugarú gömbben beáll. Később is lehet majd érezni azt, hogy a területtel valami nem stimmel. Yukezon egy nagyon egyszerű fehér köntös jelenik meg. Bőre is teljesen sápadt lesz, illetve a szeméből is kitűnik a fény, mintha halott lenne.

Yukezo ebben az állapotban képes azt a 30 méter sugarú gömböt úgy használni, mintha Paragon dimenziója lenne, vagyis a területen szabadon hajlíthatja a teret. Ennél jobban nem kell ezt kifejteni. Kikötése ugyanaz, mint Paragonnak. Közvetlen ellenségét nem képes hajlítani, kivéve, ha az egy pokolszülötte. Ez egy egyszerű zanpakutou képesség igaz. Yukezo mindig a gömb középpontjában áll, és ha elmozdul, akkor követi. A senbankai fenntartása igen sok erőt igényel, így harcolni igen nehézkesen tud, inkább a hajlításokkal küzd. Ha valaki erőteljesen megtudja zavarni, például egy komolyabb sérüléssel, vagy valami erőteljesebb behatással, meg tudja bolygatni az egészet, és könnyebben támadhatóvá válik. Mindazonáltal, két fontos dolog van még hátra. Az egyik, bármi amit tett, nem maradandó, így bármilyen pusztítást is csinált, azt visszaváltozik, eredeti állapotába, így ha nem egy valóságos fegyverrel sebezte meg ellenfelét, az vissza fog gyógyulni. Nem létező fegyverrel nem ölheti meg ellenfelét. A másik fontos dolog, hogy közvetlen létező dolgot sem hajlíthat, így nem veheti el gondolatra ellenének a fegyverét, nem fejthet rá ki közvetlen erőhatást, nem tudja elmozdítani, megszorítani, továbbá technikáit sem tüntetheti el, változtathatja meg. Bár, kialakíthatja a technika ellen a legtökéletesebb védelmet, ha még időben rájön, mi az. Az időkorlát egyszerű, a zanpakutou jártasság 20 feletti értéke percben. Például a 22-es zanpakutouval 2 percig tarthatja fenn. Különösebb védelmet nem ad, sem mentálisan, sem fizikálisan. Yukezon függ, hogy védelmét hogyan alakítja meg.

Egyéb tulajdonságok, amiket Belial magába olvasztásával ért el. Fontos! Ezek mellé felvettem a Különleges Képesség jártasságot, amin egy pont van. Ez nem igazán kerül növelésre, az indok egyszerű //azt mondták Razz

//, nem igazán Shinigami képesség, így kellett csinálni valamit.

Kortalanság:
Többé már nem fog öregedni, szervezet beállt egy másodpercre. Természetesen ő maga határozhatja meg, hogy életének melyik pillanatát élje. Ez nem lehet szélsőséges változás, de nem is lesz rá példa. Nem igazán lehet öregíteni, vagy fiatalítani, így az ehhez hasonló képességek nem hatnak rá

Hamis öltözék:
Csak úgy, mint Belial, képes bármilyen ruhát magára öltenie, egy kis füstölgés kíséretében

Alku:
Egyik legfontosabb képesség, amit démontól elnyelhetett. A látszattól eltérően, ez csak egy igen egyszerű varázslat. Ha alkukötésre kerül sor, Yukezo megvágja magát, és egy kis pohárba, vagy akár egyenesen a másik fél szájába, kitölti a vérét. Ha megissza, akkor kerül rá, egy jelzés, amit Yukezo mindig látni fog rajta, ezáltal beazonosíthatja az ügyfeleket. Ha valaki nem teljesíti az alku során tett ígéretet, akkor a másik fél azonnal tudni fogja, hogy becsapták, és hogy ki. Ez csak egy érzés. Yukezo, mivel felvett sokat Belial tulajdonságaiból, külön élvezi, hogy az ügyfele halála előtt becsapottnak érzi magát.

Bűvészet:
Belial nagy bűvész volt, munkájához mérten is, így Yukezo megkapta a bűvész gondolkodási módot. Képes éppen emiatt, minimális tér hajlításokat elvégezni, teljesen passzívan. Míg Belial így teremtette a kardját, vagy hathatós dolgokat, Yuke ezt inkább poén szinten használja, illetve használhatja. Kis apróságokat, például megforgat egy kártyát, és teljesen más formája lesz, illetve tapsolásra egy kis madár bukik ki tenyerei közül, és nagyon sok kis apróságot képes mutatni. Mindezek később eltűnnek két percnél tovább nem léteznek a „teremtett” dolgok. Tényleg csak szórakozásra használja.

Tárgy: Re: Tamachi Yukezo pályázatok Szer. Okt. 31, 2012 4:24 am

Üdv!

Hosszú a pályázat, így a helyesírás miatt nem foglak nagyon megróni, de azért próbálj meg kicsit jobban odafigyelni rá. Be-becsúsztak ugyanis hibák Surprised

A képességet tisztáztuk, az engedélyeid és a szinted pedig megvan, szóval ELFOGADOM a pályázatot. Gratulálok a senbankaihoz!

Tárgy: Re: Tamachi Yukezo pályázatok Pént. Május 23, 2014 1:12 am

Kasztváltás KK-ra

Engedélyek: Admini megvan, besegítésre megvan
Előzmények: Az eltűnt festmény

Egy sötét és nyirkos szobában térek magamhoz. A fejemben még enyhén kótyagosak és lassúak a gondolatok, illetve lüktetett benne még a fájdalom. Lassan felülök, és megdörzsölöm a fejemet. Vajon mi történhetett? Bekúsztak a fejemben az emlékek arról, hogy Belial most már végleg meghalt. A tőr, amivel képesek vagyunk örökké megölni egy démont, Ainak a senbankaia, kiabálások sorozata, és a vérgőzös látásmód. Valóban! Azért is vagyok most itt. Az Andok gyomrában vagyok, az amúgy nem túl jól felszerelt szobámban. Az ágy lévén kőből volt, és most nem volt semmilyen anyag, ami puhította volna az anyagot, tehát most jócskán elgémberedtek a tagjaim. Felkelek végül az ágyból, és kisétálok az ajtón, amit ugyan vaksötétben nem volt egyszerű hirtelen megtalálni, de hát tapogatózni ér. Mikor kiérek, csak elkiáltom magam.
- Egy kis fényt kérnék!- a mondatra a falon energia sávok futnak végig, bevilágítva a hatalmas csarnokot, középen a futball pálya átmérőjű edzőtérrel. Lesétálok a lépcsőn, és komoran körbetekintek. Semmi sem változott. Hirtelen eszembe jut az érzés, amikor a sötétség kiugrott belőlem, és vérszomjat kapva nekiugrottam az ellenségnek, szinte semmit sem érve. Hatalmas erő volt akkor a kezemben, és azt hiszem nem voltam képes irányítani. Kira! A tenshim velem jött. Tisztán emlékszem, hogy őt kértem meg arra, hogy figyeljem engem. Nem tudja, hogy vele óhajtom ezt kigyakorolni, de talán most majd el fogja fogadni. Cserébe én gyakoroltatom vele a bankait, és segítek használni neki. Mikor felpillantok a lépcsőn meg is látom a férfit, ahogyan Utara terméből kilép, és felfigyel rám. Ott szokott műszerészkedni, meg szerelni, hogyha itt van, hiszen minél közelebb van az energia forráshoz, annál könnyebb az élet neki. Nem is értem, hogy miért nem költözött már eleve be ide. Azért sajnálom, hogy ilyen testben kell élnie, de szokásomhoz híven örülök, mert több előnye van számomra, mint hátrány. Nekem ez bőven elég.
- Szerintem már sejted, hogy miért is hívtalak most ide. Neked van egy tőröd, amivel megállíthatsz engem, nekem meg van tapasztalatom a bankaiok terén. Úgy gondolom eltölthetnénk egy röpke időt most itt. Én azt mondom, hogy csapjunk is egyből bele- mondtam röhögve, majd lehívtam elém, és arra kértem, hogy ha látja, hogy elveszítem az eszemet, akkor vágjon meg. Véleményem szerint az vissza fogja majd az átalakulást. Mindenesetre most eléggé nehéz dolgom van, hiszen fel kéne idéznem hogy, hogyan is lehet elindítani az átváltozást. Leültem meditációs ülésbe, és nekikezdtem feltérképezni a gondolataimat, illetve az érzéseimet. Nem tudtam felidézni hirtelen, hogy mi is az pontosan, ami táplálja a haragot. No akkor csesszük fel az agyunkat hehe =|:> . Lelki szemeim előtt a kislányom arca derült fel, és hogy éppen bántják a suliban. Amolyan piszkálódást végeznek ellene. Valahogy nem hatott meg, mert azt is láttam, hogy Rei szinte azonnal szét csap közöttük. A csapatomat elkapták, és kínzásnak vetik alá. Szar ügy… Kötve hiszem, hogy ha valaki elkapja őket, akkor nem halnak meg, a következő másodpercekben. Ez így nem jó. Különben sem eseményektől kéne előhozni, hanem érzésekből. Képesnek kell lennem manipulálni az érzelmeimet… azt hiszem ez esélytelen, hiszen én ebben híresen pocsék vagyok. Veszek néhány irányítottan mély levegőt, és elmerülök a lelkem egészében. Meg keresem a forrását, és elszabadítom. Akkor talán sikerülhet. Egy olyan energiafolyamot kerestem, ami nem azonosítható hozzám. Valamit, ami idegen, és a sötét gondolataim összpontosulnak benne. Percek telnek el, végül megérzek egy fuvallatot. Csupán csak egy enyhe bizsergés volt, egy szellőnyi érzet… nem nevezném komplett teljes érzelemnek, de csak mintha egy picit is ha meglett volna. Ökölbe szorítom a kezeimet, és a koncentrációmat arra a felszabadító és egyben őrlő gondolatfoszlányra céloztam. Egy magot találtam a meditációs képben. Talán a lelkem magját, ami körül egy fekete burokként kering a feketeség. Mint az atom körül az elektronok, olyan gyorsan pörgött, de mindig tudtam, hogy hol tart éppen. Csak körbetáncolta, de nem bírt hozzáérni. Kitartottam a jelenés felé mindkét karomat, és megnyitottam a lelkem magját jelképező fénygócot, és amit láttam, attól megijedtem. Félelem lett rajtam úrrá, ahogyan belül is csak sötétség lakozott. A hátamon végig futott a reszketés, és a nyitott magbenső egyszer csak kirobbant, és mindent elöntött. Ekkor nyitottam ki a szemem a meditációból, de nem láttam semmit. Csak feketeség volt mindenütt, végül mikor pislogtam egyet, akkor már minden újra normális volt, és én méterekkel arrébb feküdtem, és a mellkasomon egy vágás éktelenkedett. Lihegtem, majd mikor a józanság is megjelent, akkor óriási kín lépett fel a meglepettség után. Gyengeség roham tört rám, és egy röpke másodpercig még csak feküdni bírtam. Megvolt az érzés. Tudom már mi az, amitől beindul a szörnyeteg bennem. Azt hiszem már kezdem megérteni. Olyan volt, mintha egy régmúlt emlék lett volna csupán, mégis másodpercnyi távolságra van tőlem. Nem tudtam leírni, de mégis olyan közeli volt az egész. Feltápászkodtam, és legyűrve a fájdalmat, nyújtani kezdtem. Erre azért elszállt belőlem. Nem tudom, hogy miért, de elszállt. Ösztönös cselekedet volt csupán, mégis hatott. Nekem ez elég. No tehát akkor folytassuk!
- Nagy volt a gáz?- csak egy szokásos választ kaptam, majd visszasétáltam a kör közepére. Szememet rászegeztem, és elindítottam bennem a haragot. Nem is igazán harag… olyan örökké izzó düh, amely mögött egy végtelen önmarcangoló önsajnálás bújik meg. Egy agresszív báránynak bírom leírni, de sokkal inkább a kétségbe esés egy olyan fokának, amit szavakkal már nem lehet kifejezni. Egy kiáltás volt csupán, és láttam, ahogyan eltakar mindent a mély feketeség. Testemben megfeszültek az izmok, és a levegővételeim megerősödtek. Ismét a halántékomban éreztem szívem minden dobbanását, és olyan elviselhetetlen vágy keletkezett bennem, amihez foghatót már nagyon régen éreztem. Ahogy eltűnt a függöny, minden a vér színében pompázott, és ez bőven elég volt nekem ahhoz, hogy felnevessek, ismét gonosz töltöttséggel. Mikor megláttam a fehér hajú tenshit, felmordultam, és útnak eredtem, végül egy újabb képszakadás, és én félig a vízben fetrengem. Arcomon megjelentek a kín jelei, majd felszisszenve álltam fel.
- Nem hagyhatjuk abba…- aztán egy erős kiáltás, és a pislákoló shinigami reiatsum szakadozva szabadult már csak fel. Alig terhelhette meg Kirát.

…

Végül összeesett teljesen, és megszűnt. Jómagam egy fekete gömbbe záródtam, és mikor az szétterült, megnövekedett karmokkal, szálkásabb izmokkal, éles fogakkal, elszánt sárga írisszel, és matt fekete hajjal voltam felszerelve. Kirára vetültem ismét, teljesen öntudatlanul, nem volt nehéz dolga, levágott, és én elterültem a földön, ájultan. Mikor visszatért a testem igazi formája, öt perc csupán, és újra felkeltem. Ez a folyamat még 10-szer ismétlődött meg, eredmény nélkül. Minduntalan öntudat nélkül sikerült az átváltozás, és nekiugrottam az első élő dolognak, amit láttam. A nap úgy zárult, hogy a shinigami erőm egy halottéhoz tendált, és az elájulások is hosszabbak voltak. A következő napok is hasonló sikerrel teltek, habár már képes volt 10 másodpercig is egy helyben állni, és csak morogni, vagy kiabálni. Beszédbe még nem elegyedtem. Egy hét múlva sikerült elérnem egy olyan állapotot, amikor egy óvatos testtartással kémlelhettem körbe a világot, ami nem volt annyira elborulva a vér színével. Utána ismét sikertelenné vált a kontroll, és újabb ájulásokkal, illetve bukásokkal zárult. Az első hónap vége volt eredményekkel teli. Már harcolni is képes voltam józanul, amíg nem sikerült egy sikeres csapást bevinnem, utána a gyilkolási ösztön átvette a szerepemet. Ijesztő, hogy egy-egy érzelem az, ami ilyenkor felülkerekedik, és én csak ebbe merülök bele, mintha csak az lenne az egyetlen egy olyan érzés, ami létezik a világban. Magához ölel, és letaszít egy olyan sötétségbe, ahonnan aligha van kiút. Éppenséggel egy tőr most a visszatérésem kulcsa, de a cél, hogy magam is meg tudjam állítani. Nem lesz mindig mellettem Kira, hogy megvágjon azzal a késsel. Annyi tapasztalatom lett már, hogy a testem válik gyorssá, és erőssé. Nincs semmilyen mögöttes magyarázat, egy erő mozgat, és ebből az erőből táplálkozva egyre hatalmasabbá válok. Mintha egy lejtőn lennék, és gyorsulva suhannék lefelé, éppen csak meg kell lökni a kocsit. Kezdtem azt hinni, hogy ebből nem fogok tudni fegyvert kovácsolni, amint előlép belőlem ez az érzés, akkor rögvest pusztítani, és őrjöngeni kezdek. Mindenesetre a második hónap azzal telt, hogy amint átváltozok megkíséreljem visszafordítani. Amíg egy-két másodpercig tartottam fenn, úgy sikerült megfékezni, de ha ezt az időt túlszabtam, újabb roham lett a végeredmény. A gyakorlás meghozta a gyümölcsét, és már majdhogynem 100-szor is átváltoztam. Nem számoltuk, de sajnos a napok még mindig úgy értek véget, hogy én ájultan aludtam át az éjszakát. Kellemetlen volt, hogy önszántamból sosem hajtottam álomra a fejem. A hónap közepére már sikerült elérnem, hogy ne csapjon vérengzésbe a dolog, hiszen nem egyszer történt már meg, hogy Kirát ketté téptem, vagy egy végtagjától megszabadítottam. Neki sem lehet egyszerű visszatartani engem, pláne, hogy ha egyre lenyűgözőbb erőket vagyok képes megmozgatni. Végül a harmadik hónap elején történt egy baleset.

…

Éppen átváltoztam, és erőltetett nyugtató légzést alkalmaztam, úgy kerengtem Kira körül. Tudta már, hogy bármelyik pillanatban rávethetem magam, de azért drukkolt, hogy sikerüljön. Hangosan számolta a másodperceket, hogy nekem csak arra kelljen figyeljem, hogy visszafogjam a felhalmozódó érzelmi rohamokat. Többször álltam meg, hogy lecsitítsam a gondolatokat, amik az enyémeim voltak ugyan, de mégis olyan, mintha más suttogná. Megtanultam, hogy amíg meg tudom mondani ezeknek a hangoknak, hogy nem úgy fogom csinálni, addig vissza is tudok változni. Amikor már a sajátjaimnak tudom be őket, már nincs visszaút. Harminc másodperc. A cél, hogy egy percig meg tudjam tartani a józanságomat, minden egyéb harc nélkül. Harmincöt. Lassan elérkezik a kritikus állapot. 40 másodpercig bírtam eddig komolyabb megerőltetés nélkül, és akkor már olyan ostorcsapásokként érnek a gonosz akaratok, hogy alig bírom elviselni őket. Harmincnyolc. Megállok, és összehúzott szemekkel figyelem a mozgó száját Kirának. Harminckilenc. Le kell csillapítanom mindent, meg kell állnom, nem szabad, nem lehet, itt és most megállj, vissza kell változnom nem fogom bírni! Negyvenegy. Ahogy meghallottam, elkerekedtek a szemeim. A negyven nekem teljesen kimaradt. Sebaj, talán kibírom az egy percet. Ekkor megdobbant a világ körülöttem, és én féltérdre ereszkedtem.
- Folytassuk- hörögtem elváltozott hangon, és hallgattam a számokat. Negyvenhárom. Meg kell állítanom, már nem bírom tovább. Ekkor felálltam, és mint aki nem is küszködik Kirára emeltem a kezeltem. Ő már tudta, hogy mi következik, fel is készült rá.
- Támadjatok- mondtam teljesen rideg hangon, erre viszont kijöttek a Sereg egységei a vízből. Na erre nem gondoltál mi? Azt hiszed, hogy elérsz engem azzal a tőrrel most? Teljes képtelenség, hogy újra hozzám érj. Az utasításra szkarabeuszok lepték el a fiú testét, és a gyalogkatonák is belelőttek egy párat. Testemből olyan sötét hullámok csaptak elő, aminek nem tudok ellenállni. Gyilkolnom kell… csillapítanom kell a vérszomjamat, valakinek meg kell ma halnia, úgyhogy kedves fiú, rajtad mutatom be először, hogy milyen erőre tettem szert. Közelebb ugrok hozzá, ami már jócskán mondható beteges sebességnek, lévén, hogy jómagamat messze meghaladtam most. Már ott voltam előtte, mikor suhant felém a tőr… azt hiszem őt nem bánthatom. Valamiért nem vagyok képes kettéroppantani a fejét. Nem is akarom úgy igazán. Intésemre megjelentek a Pusztítók, és éppenséggel véget akartak vetni a gyermek életének. Aligha hiszem, hogy túléli… attól még hogy én nem végezhetek vele, még nem jelenti azt, hogy más nem teheti meg. Én nem vártam meg a jelenetet, hanem a kijárat felé szaladtam, olyan tempóban, ami meglepett. Elnevettem magam, ahogyan a kiteljesedő démoni lét befogad engem, és sosem látott erőt ad nekem. A hosszú barlangrendszerből kirohanván, a hegybe vetettem magam, és addig mentem az éjszakában, mígnem egy falucskát nem pillantottam meg. Azt hiszem az expedició vezetők családjai is ott laknak. Egy főbb hegymászó útvonalon vannak, és nem éppen megerősített épületekben éltek. Szánalomra méltó, de nekem most pont megfelel… lehetőleg minél többen legyenek. Mikor beléptem a falu határon, egyből egy sétáló és nevetgélő családot találtam. Namajd megmutatom, hogy min röhögcséljenek. Először a férfi fejét távolítottam el, majd az anya szívét vájtam ki, és végül következett a kislány is. A rám fröccsenő vér elégedettséget szült bennem. Bementem az első házba, és az ott vacsorázó családnak is befejeztem a történetét. Majd megemlékeznek rólatok biztos… Több kell… meg kell ölnöm mindenkit ebben az istenverte helyiségben. Kimentem a fészerbe, és kivettem egy benzines kannát, és bedobtam az égő kandallóba. Mielőtt még beért volna, én már a következő épület bejáratánál voltam, és éppen berúgtam az ajtót. Röhögve kivégeztem az ottani lakókat is, és ezt megismételtem jópárszor. Egyre kevesebbet láttam a vérvörös színtől, ami mindent befedett már lassan. A hallásom megtompult, csak a saját ziháló levegővételeimet hallottam. Miután végeztem a falu felével, a tűzre már kijött mindenki, és eloltani kívánta az épületeket. Nem érdekelte őket, hogy miért is robbannak fel sorjában a házak. Azután beléptem a tömegbe, és hosszú karmaimmal végigkaszáltam a segíteni kívánókat… itt már nincs segítség. Ha én betörök, akkor végetek, mindnyájótoknak! Férfiak, nők, gyerekek, nem tettem különbséget közöttük. Sorban hullott mind. Egy helikopter hangjára lettem figyelmes, ekkor megszólalt valaki mögüllem. Kira hangja volt. Nem hogy túlélte, de igazán jól festett.
- Hagyj, vagy veled is végzek. Az előbb kegyes voltam, Én ezt a helyedben kihasználnám- kiáltottam rá, de lévén nem óhajtotta elhagyni a területet, és békén hagyni engem. Odaugrottam elé, és torkon ragadtam. Az ellentámadása miatt ki kellett kerülnöm, majd megzavarta a látásomat, valamivel, amit még csak nem is láttam ezelőtt. Mindenesetre most semmit sem látok. A támadásai nem hatottak meg, amint megtudtam, hogy hol van, akkor odaugrok, és a lábait próbáltam elkaszálni. Ekkor majdnem hozzám ért, de kivetődtem oldalra, és a földre kerültem. Amint rám támadt, én kigurultam oldalra, és felpattantam. Egy furcsa ösztön miatt kitettem oldalra a karomat, és a földből egy sötét füst kíséretében egy mattfekete, tsuka nélküli katana jelent meg. Miután elszürkült csontos ujjaimmal rászorítok, egyből rászegezem a fiúra. Egy kisebb fegyveres harcba bocsátkozok fele, majd hirtelen egy éles fájdalom nyilallt a hátamba. Kikerekedett szemekkel rogyok térdre. Hogy csinálta? Nem is láttam semmit!

Mintha másnapos lennék, úgy kelek fel végül ismét a kőkemény ágyról. Sikolyokkal ébredtem, és halálhörgésekkel. A kezem még mindig be volt vonva valami vékony anyaggal. Mikor jobban láttam, akkor láttam meg, hogy rászáradt vér volt az. Nem tudtam hirtelen, hogy mi történt, de aztán emlékképek ugrottak be egy faluról, amit kegyetlenül kiirtottak, és felgyújtottak.
- Jajj mit tettem…- képedtem el, és azonnal Kirához szaladtam, hogy mondjon el mindent. Ha ezt megtette, akkor én a fejemet fogva szaladtam le a lépcsőről.
- Soha, de soha többet nem változhatok át. Nem szabad! Nem tudom megtanulni használni, én én én képtelen vagyok rá- mondtam teljesen kétségbe, és egy szűnni nem akaró nevetés kísért végig. Nem szállt ki belőlem, egyszerűen magával rántott, és én elkiáltottam magam. Igazi velőtrázó szörnyű állatias ordítás volt, és erre automatikusan ismét átváltoztam.
- Neeeem!- kiáltottam, és a körülöttem köröző energiákkal mit sem törődve, csak tovább növeltem az érzést. Akkor inkább ragadjon el örökre, és a bűntudat legapróbb szikráját sem meghagyva éljek tovább egy szörnyként. Nem fogom elbírni ezt a terhet, én nem! Lemészároltam mindenkit. Nem tudom kontrollálni, akkor emésszen el most, mint később. Lehunytam a szemem, és hagytam, kiteljesedjen a harag, a sötétség. A szerpentin legaljára szándékoztam menni, méghozzá szabadesésben. A gondolataim az áldozás miatt nem alakultak át. Az utolsó pillanatban mintha egy fény szikrát láttam volna meg, ami csupán csak egy húrként szelte át a lelkemet. Aira gondoltam. Eszembe jutott az arca, a törékeny léte, hogy én szerelmes vagyok belé. Ez az érzés a szívembe nyilallt. Rei is ott van ugyebár, és neki az apja vagyok, és még sokan, akik számítanak rám. Nem árulhatom el őket…
Egy újabb kiáltással megjelent ismét az öntudatom, és a határon túlról is visszatértem. Harag volt bennem, de a démoni lét iránt. A világnál már csak magamat gyűlöltem jobban. A tekintetem kitisztult, és hirtelen az arcom is életszerűbbé vált. Leszakadt rólam a sötét energia, és csupán csak egy pislákoló shinigami én jelent meg. Térdre rogytam, és ziháltam.
- Sikerült Kira… megértettem… visszabírom… fogni- mondtam és hátravágódtam. Kimerült voltam már a sok álomnélküliségtől, és a be nem fejezett edzésektől, de most egy pillanatra megnyugodott a lelkem. Megbírom tanulni, most már biztos vagyok benne… fel fogom tudni használni.

Leírás:

Lord Yukezo

Kinézet: Matt fekete haj, elszürkült színtelen bőr, élesebb, és nagyobb szemfogak, világító élénksárga írisz, enyhén elfeketedett karok a végén megnövekedett éles karmokkal, feszesebb izmok.

Képesség: Folyamatosan elboruló elméje a kiteljesedett démonlét felé hajt, bár sosem éri azt el, hogy komolyabb képességekre tegyen szert. Csak az ereje, és a gyorsasága növekszik, illetve a vérszomja. Hosszas munka után, képes a nulláról indulni, és akár csak egy fröccsnyi erőt kölcsönözni sötétebbik énjéből. Ezzel meg tudja törni a leggyengébb fogvatartó kidoukat, és azokat is csak akkor, ha gyengén idézték meg rá. Mindazonáltal képes megjeleníteni Paragon fekete mását, markolat nélkül, ami ugyebár a kardlélekre utal. Abban a kardban nincs Paragon, sőt egyáltalán nincs semmiféle shinigami ereje. A Kidou használatára már képtelen ilyenkor, így shunpozni sem tud. Azt fizikai gyorsaság váltja fel, mint mondjuk az ominózus sztereotip vámpír sebesség, és reflexek. Azonban vérszomja lett, ami már természetes állapotában is előlép. Nem tudja biztosan még, hogy milyen időközönként, de gyilkolnia kell. Az ölés ténye az, ami ezen vágyát kielégíti, és ha nem tudja végrehajtani, akkor egyre feszültebbé válik, mint valami függő. Akár azon kaphatja magát, hogy véletlenül okozza valakinek a halálát. Ellenben, nehezen képes megmenteni másoknak az életét. Ha valaki halálos veszélyben van, akkor vagy végignézi azt, vagy minden igyekezet hiábavaló lesz. Ez alól kivétel a szerelme Ai, illetve lánya Rei, de a tenshik aligha mondhatók olyan szoros köteléknek, mint a szeretet eme legerősebb formája.

Rendszer: Körönként mélyebbre és mélyebbre kerül a Sötét Kétségbeesés ölelésében. 6 pontonként, illetve 2 körönként képes egy pontot növelni a helyváltoztató, a pusztakezes, illetve a kardhasználat képzettségén. 24-esen értelemszerűen 4 pontot fog majd növelni, hasonlóan, mint a vaizardok. Ellenben ezen szint elérése nála jelenleg még a határérték. Ha 8 körnél tovább használja, félő, hogy örökké elveszíti a shinigami képességeit. Itt még vissza tud változni szabad akaratából. Továbbá képes bármelyik fázisba belépni, de ezzel sürgeti azt is, hogy vissza kelljen változnia. Ha a maximumon használja, akkor a következő körben vissza is kell változnia, különben megtámad mindent, ami csak él körülötte. Kitudja, hogy mikor változik át ténylegesen démonná, és ha ez megtörténik, akkor képes lesz-e megtartani az öntudatát, de annyi biztos, hogy azt nem kívánja már meglépni, még a legrosszabb esetben is. Jobb szeretne meghalni, mint démonná válni.

Tárgy: Re: Tamachi Yukezo pályázatok Csüt. Május 29, 2014 4:18 am

Üdvözletem, Lord Yukezo!

Érdekes, olvasmányos pályázat lett, a tagolásokra azonban a jövőben ügyelj. Sokkal könnyebb egy olvasónak megemésztenie az olvasottakat így.
A képességet ugyebár megbeszéltük, tetszik egyébként a megoldása. A pályázatodat tehát ELFOGADOM.

Shinigami diszciplínáid mellé megkapod a Különleges Képesség képzettséget. Itt az első pont számodra 1000 LP-be fog kerülni. Kidoudat ezentúl ereklyehasználatként is használhatod.