Szeret-nem szeret

Szeret-nem szeret

Szeret-nem szeret

Szeret-nem szeret

Így visszagondolva már magam sem tudom, mit utálhattam ebben a Nőben. Remélem az Ő fejében is megfordult már néhányszor ez a kérdés, mert az, ami most köztünk van, erős ellentéte annak, ami volt. Tudom, hiszen én sz is benne voltam nyakig abban, hogy ennyire megutáltuk egymást. Nem is csodálom mondjuk. Akkor még ellentétes oldalon álltunk, mint ellenfelek, halálos ellenségek, most meg...Változtak az idők azóta, nyilván ezért is vagyunk így. Pedig azt gondoltam, hogy soha a büdös életben nem fogok még csak ránézni sem, nem hogy belekarolni, és nála, vele aludni, meg minden mást is...Ennek ellenére néhány hét lefogása alatt drasztikusan megváltozott a helyzet. Átkerültem Las Nochesbe, hűséget fogadtam Aizennek, aki hozzá osztott be, mint csicskás. Pontosabban Aizen azt hiszi, hogy hűséget fogadtam neki. Játszi könnyedséggel hitettem el vele azt, amit akartam. Egy ember van, akihez hűséges vagyok, és az saját magam, senki más. Senkiben sem lehet bízni ebben a mai, sötét, megátalkodott világban. Mégis...itt van az egyetlen Lény, Személy, Nő, akiben kezdek megbízni. Ranil betolakodott az életembe, szétzúzva azt a biztos közeget, amiben eddig egyedül, magányosan elvoltam burkolva mindenkitől, és csak magammal foglalkoztam. Igazság szerint hálás is vagyok neki, mert eddigi életem során nem ízlelhettem meg az olyan érzéseket, mint kötődni valakihez, vagy hogy aggódjam valakiért, sőt, vonzódjak valakihez. Azthiszem kezdem megszeretni, ha lehet ezt annak mondani. Igazság szerint fogalmam sincs, mit érzek most a Lány iránt, de egy biztos, nem közömbösséget. Sokkal több történt kettőnk közt az elmúlt napokban. Olyan dolgok, amelyek felett nem lehet csak úgy elsuhanni, és úgy gondolni rájuk, mintha meg sem történtek volna. Igen, néha előveszem a filozófus énem, és merengek a dolgok nagyságán. Minden mágus filozófus, csak van aki ezt jól titkolja, és mással foglalkozik.
- Jó, akkor nézünk kígyót, ha ennyire szeretnél...de nem fog egy ágyban aludni velünk! - adom meg magam végül Ranilnak, és egy mély sóhaj kíséretében irányba állok az állatkereskedés fele. Rájöttem, hogy fölösleges vitatkozni Vele, mert én fogok rábaszni, másrészt úgyis teljesülni fog az akarata, mert neki nem lehet valamiért ellent mondani. >.> Ezt ki kell nevelnem belőle valahogy...
Legnagyobb "sajnálatomra" azonban, mikor odaérünk az állatkereskedéshez egy kis cetli köszönt minket a bejáraton, "felújítás miatt zárva" írással rajta. Gúnyosan elvigyorodom ennek láttán. Természetesen semmi közöm sincs ehhez, nem én utasítottam gondolati úton, mágiával a személyzetet, hogy azonnal zárják be a boltot, mielőtt mi megérkezünk, és menjenek el egy hét hosszú szabadságra. Én ilyet nem tennék... Mégsem lesz kígyó...
- Hát ez nem jött össze. Majd szerzünk máshonnan, ne aggódj! - csókolom homlokon Ranilt, majd továbbvezetem az éttermek felé. Ha már állat nincs, kaja legyen! Az étterem természetesen nyitva van, hiszen mindig van néhány vendég, akit ki kell szolgálni, most éppen mi ketten. Útközben, míg némán ballagok Ranillal az oldalamon, újra feltörnek bennem a kérdések, és a kétségek. Mostanában túl sokat gondolkozom ilyen felesleges dolgokon. Régen könnyen ment, csak elnyomtam magamban minden érzést, minden vágyat, minden érzelmet, de most valahogy nem megy. Történt valami, ami megváltoztatott..azon kívül, hogy kiégettem a lelkem még annó Seireiteibe, és egy démon vette át a helyét. Időközben már helyet foglalunk egy csendes kis sarokban lévő asztalnál és leadjuk a rendelést. Túlságosan a hatalmába kerítenek most az érzéseim. Érdekes, hogy pont az ellenkezője történt annak, mint amire számítottam. Egy lelketlen, érzéketlen Kreatúrává kellett volna válnom, akit semmi más nem érdekel, csak a pusztítás. Ez részben így is van, hiszen Ranilon kívül semmi más nem érdekel, pusztulhat minden. Érzem, hogy sokkal több köt ehhez a Nőhöz azon kívül, hogy lefeküdtünk..párszor. Ránézek arra a gyönyörű arcra, ami mellett kelek immáron napok óta, és hirtelen elkezd kaparni bennem valami, ami már napok óta zavar. Úgy érzem, mondanom kell valamit, egy szót, amit ilyenkor szokás. Mégsem megy az olyan könnyen, hisz gyakorlatilag saját magamnak mondanék ellent vele.
- Ranil...én sze... - kezdek bele nehezen egy nagy nyelés után, majd hirtelen félbehagyom a mondatot, mert megérkezik a pincér a rendelt ételekkel. Kurvára sikerül ezzel felhúznia, hogy épp olyankor szakít félbe, mikor egy fontos dolgot akarok mondani Ranilnak, de nem tudok mit tenni. Lehunyom a szemem, elszámolok háromig, és újra kinyitom, kissé megnyugodva.- Áh semmi, felejtsd el. Itt a kaja, együnk, jó étvágyat! - nem végeztem ennyivel még. Gondoskodom róla, hogy a pincér megfizessen azért, mert nem hagyta, hogy végigmondjam a mondatom. Ma este a hatóságok egy borzalmas öngyilkosság miatt fognak kijönni ide helyszínelni. Mindent vér fog borítani, ezt garantálom. Sajnos már mindegy...talán, ha végzünk, és hazamegyünk, majd este újra megpróbálom elmondani neki azt, amit most akartam, ha nem felejtem el. Ki tudja, lehet, hogy addigra megváltoznak a dolgok, bár őszintén szólva kétlem. Ha eddig nem történt semmi, ezután sem fog...

~ˇ~Ámokfutás Halloween-nel párosítva~ˇ~

Érdekes, hogy előző életemben, míg a vörös sárkányok légióit erősítettem, és őket szolgáltam több ezer éven át, egyszer sem kellett aludnom. Nem éreztem szükségét, sosem voltam fáradt, és még csak eszembe sem jutott sosem, hogy ledőljek pár órára szusszanni egyet. Nem mintha most máshogy lenne. Mégis, mintha valami feloldódott volna bennem, kioldódott volna egy csat, mikor megváltoztam, így ha nem is vagyok fáradt sosem, mégis képes vagyok aludni. Nem is akárhogyan. Igazság szerint én döbbentem meg azon a legjobban, hogy képes vagyok olyan mélyen aludni fáradtság nélkül, hogy gyakorlatilag semmi sem tud felébreszteni. Pedig gondolom próbálták már párszor. Pontosabban próbálta Ranil, mivel mással nem alszom, és nem élek együtt, csak vele. Ha valóban próbálta, úgy tűnik csúfos kudarcba fulladtak a próbálkozások, mert mikor reggelente felébredek, már sosem találom magam mellett, vagy csak nagyon ritkán. Most is mikor felülök az ágyban és kinyitom a szemeim, és megdörzsölöm őket, hogy eltűnjön a csipa, meg hogy ne homályosan lássak, már sehol sem találom a Lányt. Ami egyből feltűnik az az, hogy a szobából eltűnt a jól megszokott össze-visszaság. Megszoktam már, hogy nálam rendetlenség van. Sőt, minden mágusnál rendetlenség van. Egyfajta törvényszerűség van, hogy minden mágus szobájában, illetve otthonában kupi van, mert olyan sok jegyzeteik, könyveik, tekercsek vannak, hogy jobb nem elrakni őket. Jó helyen vannak egy nagy kupacban az asztalon, vagy a földön. Úgyis megtaláljuk, ami kell.
Mindenesetre nem sietek. Egy ideje sehova sem sietek, hisz minek. Megvár minden, nem fut el előlem. Csak Ranillal töltöm az időmet, mert csak Ő érdekel. Mi egymáséi vagyunk. Ő az én tulajdonom, Én pedig az Övé. Ez egyfajta kölcsönös "szerződés", amivel mindketten jól járunk. Szeretem...most már rájöttem, hogy ez az az érzés, ami eddig nem hagyott nyugodni. Kezdetektől fogva szerettem, és ez azóta sem változott, épp csak nem mondtam még el neki, mert sosem jött úgy ki a helyzet, vagy épp nem tudtam kimondani, mikor akartam, és inkább mást mondtam helyette. Az utolsó próbálkozásom óta eltelt már fél év. Hosszú idő, és még mindig együtt vagyunk. Ez mit sem ékesít jobban, hogy mindkettőnknek szüksége van a másikra, és nem vagyunk hajlandóak lemondani egymásról. Épp csak nem mondtuk még ki a varázsszót. Néha elgondolkodom, hogy vajon Ranil is így gondolkodik e, és kénytelen vagyok beismerni, hogy biztosan, csak épp nagyobb az egója ennél, meg mások az attitűdjei.
Na de ideje lenne már felkelni, mert az Asszony nem szereti, ha sokáig lustálkodok. Lassan, de biztosan összekaparom magam, és a földön fetrengő ruha hiányában "éjjeli ruhában" mászok kifele a konyha irányába, mert nagy valószínűséggel ott tartózkodik Ranil. Pár pillanat múlva már az ajtóban állok, és jókedvűen köszöntenék jóreggeltet Neki, ám azzal szembesülök, hogy a szétégett kezét a csap alá tartja.
- Már megint megégetted magad? Figyelj már oda légyszives...>.> - rovom meg egy kicsit, és elindulnék, hogy meggyógyítsam, mint ilyenkor mindig, de úgy tűnik, hogy a mai nap valamiért fontosabb, mint a többi, és hogy Ranilka igencsak be van pörögve valamitől. Természetesen nem halasztom el sóvárogva végigmérni a tökéletes testét, pedig nem is olyan régen még nagyon közel voltam hozzá. Mindegy, ilyenek a férfiak...meg a hímsárkányok is. Aztán végre kiderül, hogy mi is a nagy sietség oka. Halloween. Sosem értettem, hogy miért verik az amcsik annyira nagy dobra ezt a dolgot, mondjuk Ők még elmennek...na de Ranil?! Úgy tűnik, hogy nem nagyon érdeklem most éppen Mrs. Halloweent, mert mint aki se lát, se hall, elsiet mellettem a szoba fele. Mivel egy gyors körbenézéssel szomorúan fedeztem fel, hogy ma nincs reggeli, nem látom más okát, hogy itt ácsorogjak a konyha közepén, így Ranil után megyek. Oda se érek a szoba küszöbére, már megjelenik a Lány és valami maszkot húz a fejemre, amitől kurvára nem látok semmit. Igazán szólhatna, mielőtt valamit ráhúz a pofámra, nem szeretem az ilyesmit.
- Te most akarsz Amerikába menni halloweenezni? Pont ma?... - kezdek bele a dologba, miközben óvatosan megfogom a Lány sérült kezét, és néhány másodperc alatt meggyógyítom az égési sérüléseket. - Jó, menjünk, de nem veszek fel semmilyen nevetséges jelmezt, sem álarcot! - adom meg magam, de azért kikötöm a feltételeimet. Nem hinném, hogy mágusként gondot okozna számomra a megfelelő jelmez előállítása.
Úgy tűnik nem hagyott benne mély nyomokat az előző kijelentésem, mert már hangosan morogva szedelőzködik a fürdőszobában. Mivel igazából semmi dolgom sincs, így követem a fürdő felé. Szeretem hátulról figyelni, miközben Ő dolgozik. Mindig is jól esett nézni, ahogy más teszi a dolgát, míg én semmi sem csinálok. Vannak olyan dolgok, amik nem változna meg az idők során, legyen szó itt akár évezredekről is.
- Mi vagyok én...?! Szolga?! - morgom vissza, miközben persze nekikezdek az ágy elrakásának. Komolyan, néha fel tud húzni azért. Minek egyszer összepakolni, ha utána úgyis megint igénybe fogjuk venni? Semmi értelme így rendet rakni, hisz kis idő múlva úgyis megint kupi lesz, na de ilyenek a nők...tisztaságmániások..-.-

~ˇ~Ámokfutás Halloween-nel párosítva~ˇ~

Még szép, hogy visszamorgok. Mióta engedelmeskedik Krázus egyből valakinek? Nem lennék önmagam, ha nem így tettem volna. Igazán megtanulhatná már Ranil, hogy nem fogok minden kérésére egyből ugrani. Ilyen a természetem. Meguntam, hogy évezredeken keresztül csicskáztattak, és elegem van belőle, szóval örülhet, hogy egyeltalán ennyi morgással csinálom meg. Ha más kért volna ilyet, tuti rövid időn belül elhalálozott volna egy munkahelyi balesetben, bár lehet nem is pazaroltam volna arra időt, hogy álcázzam a halálát, csak szimplán kinyírtam volna. Az meg aljas rágalom, hogy én szórom szét a dolgaimat. Pontosan Ő az, mert nem bírja megvárni, míg megválok a ruháimtól este, így letépi rólam és szétdobálja a lakásban, erről meg ennyit. Amúgy is, ha megkér, megszoktam csinálni, csak kicsit morgok. Nem értem, miért izél ezen még mindig. Fél éve vagyunk már együtt, igazán hozzászokhatott volna, hogy én ilyen vagyok. Én is megszoktam már a hülyeségeit, és együtt élek velük, akkor Ő is megpróbálhatná.
- Nem is tudom ki szokott szétdobálni cuccokat...mindegy..>.> - morgok még egy sort a bajszom alatt, majd nagy kegyesen hozzálátok elpakolni az ágyat. Eh, használhatnék mágiát is, de egy ilyen kis dologra minek? Inkább egy szusszanást követően mogorva képpel csinálom meg az ágyat, aztán ülök le rá, és nézek ki a fejemből, míg Ranilka zuhanyzik. Bemehetnék hozzá, de...most túl morcos, nem lenne semmi úgysem. Valószínűleg kapnék egy adag szappant a pofámba, és jöhetnék ki. Ez a tetves előléptetés csak rátett egy lapáttal a hülyeségeire. Sokszor még morcosabb, mint szokott lenni, bár mostanában mintha kissé javulna a helyzet. Nem ártana, én se akarok egész nap anyázni, meg szerintem Ő se.
Egyből sikerül is felbaszni az agyam, mikor megemlíti annak a nyomoronc Raúlnak a nevét. Mi a francot kedvelhet abban a puhapöcsű nyomorékban, komolyan, fogalmam sincs. Még a saját árnyékától is fél basszus. Nem való arrancarnak sem az ilyen, nemhogy espadának. És ez a primera, a pofám leszakad. Aizenre is ráférne egy-két hét phichiátria...
- Pff persze. Inkább megyek én. Úgysem jártam mostanában arrafelé... - kulcsolom össze ujjaimat az ölemben, majd kísérem figyelemmel, ahogy a Lány felöltözik. Annak a Raúlnak jobb, ha a szobájában döglik. Remélem ott is fog megrohadni, és távol tartja magát Raniltól. Nem szeretem, ha más hímek mászkálnak körülötte, nem mintha Ő hím lenne. Egy ekkora nyomorék nem lehet férfi...
- Ki a rák az a Démonka? - kérdezem megütközve, nagy szemekkel végül, mert ilyen névről nem hallottam. Bár..lehet, hogy Ranil mostanában a melegek körében szedi a társaságát és a barátai? Neve alapján valami rossz búza lehet..Daemonka, jézusúristen...Jobb lesz ezek után jobban a körmére néznem Ranilnak. Egy kis kémkedés nem árt, és amiről Ő nem tud, az nem fáj neki. Mesterien értek a kémkedéshez, így nem lenne probléma szemmel tartani picit. Kilesni, kikkel találkozik, aztán mikor elváltak, eliminálni az illetőt. Még tetszene is. Jókat szórakoznék, az biztos.
- Én tuti nem veszek fel semmi hülyeséget. AMúgy is..mágus vagyok..nekem nem kell jelmez ahhoz, ha azt akarom, hogy ne vegyenek észre. ...Mi lenne, ha majd átválzonék? Biztos nem tűnne fel senkinek sem egy tíz méteres sárkány, nem? - futtatom hangosan a gondolataimat tűnődve. Tuti azt hinné a sok nyomoronc ember, hogy valami halloweeni óriáslufi, vagy mutatvány része lennék, és feltűnés nélkül nyújtóztathatnám kicsit ki az igazi alakom végtagjait. Úgyis olyan régen voltam már az igazi formámban, még jól is esne egy kicsit. Miközben Ranil kimegy a konyhába kaját csinálni, majd leül a zongora mellé énekelni, még mindig ezen a dolgon járatom a fejem., Akárhányszor is gondolom végig, ugyanarra a következtetésre jutok. A halloween a legmegfelelőbb dolog arra, hogy veszélyek nélkül alakulhassak át az ember világban. Na de mindegy. Indulás előtt el kéne menni Karakurába, mert van egy kis dolgom. Illetve nem is kell elmennem érte Karakurába, hisz egy egyszerűbb varázslattal ide tudom teleportálni.
- Jó, legyen így. - egyezek bele végül, majd megfogom a kezét, ami a mellkasomat öleli át. Közben csettintek egyet, és egy nagy doboz jelenik meg a szobában, kék masnival átkötve. Valamit muszáj volt vennem a fél éves "évfordulónkra", és mivel a múltkor sikeresen megfékeztem Ranilt abban, hogy vegyen egy kígyót, nemrég vettem egyet neki ugyan ott. Így legalább az én ajándékom és Tőlem kapta, tehát még jobban fog kötődni hozzá, és a kígyón keresztül hozzám is. Ördögi vagyok.
- Nyisd ki...neked vettem, mivel fél évesek vagyunk. Ne időzzetek sokat, indulnunk kell, ha időben oda akarunk érni Amerikába. - fordulok felé mosolyogva, majd lehelek egy csókot a szájára, utána edig rámutatok a dobozra a szoba közepén. Ha már itt tartunk, Ranil is vehetett volna valamit. Mondjuk egy Manticore-t...már nagyon rég óta áhítozom egy olyanra. Bár kissé macerás háziállat lenne, akkor is szeretnék majd egyszer egy olyat. Talán a közeljövőben be is szerzek majd egyet, ki tudja...

~ˇ~Ámokfutás Halloween-nel párosítva~ˇ~

Nem az én reszortom az érzelgősség. Nem az én stílusom. De majd elkezdek itt nyálazni nem? Vettem neki egy anakondát, hadd örüljön, azt kész, ennyi. Nem azért, mert annyira örömet akartam volna neki szerezni, hanem mert nem hagyott volna békén addig, míg meg nem veszem. Ezt persze csak bemesélem magamnak, hogy rá tudjam valamire fogni a szinte már beteges vonzódásomat Ranilhoz. Mert egy biztos, vonzódok hozzá. Betegesen. De hát mióta megváltoztam, mi nem beteges körülöttem? Lehet, hogy csak én vagyok normális, és mindenki más megőrült, vagy épp fordítva...ki tudja?
Átváltozós gondolatmenetemre kissé odébb húzódik, amin nem nagyon lepődök meg. Bár igazából nem izgat. Ha annyira nem tetszene neki, már nem lennénk együtt, így meg mindegy. Ha együtt tud úgy velem lenni, hogy tudja az igazságot, mit számít már? Amúgy sem tudom, hogy mi baja az igazi alakommal. Semmi kivetnivaló nincs benne. Még sárkányalakban is kimondottan jóképűnek számítok. Az én arcomat legalább nem csúfítja el ötezer seb meg heg, mint a többi fajtársamét. Én tudok harcolni, ráadásul úgy, hogy gyakorlatilag sebesülés nélkül ússzam meg a dolgot. Ezért is vagyok jobb náluk. Mindegyiknél. Sőt, itt Las Nochesben is. Espadák? Kik azok? Nyomorultak. Lúzerek. Csak azzal vannak elfoglalva, hogy fényesre nyalják a főnökük hátsóját, és minél feljebb emelkedjenek a ranglétrán. Persze Ranil kivétel. Ő más.Ettől függetlenül jobb vagyok mindnél. Könnyűszerrel pusztíthatnám el őket egytől egyig, csak más a tervem. Emellett még itt van Aizen is, Ő valamivel nagyobb falat lenne, de fel sem érhet egy kortalan sárkányhoz.
Mindegy, ráérek még ezeken a hülyeségeken gondolkodni. Most ezzel a halloweenos ökörséggel kell valahogy megbirkóznom. Az tuti, hogy semmiféle jelmezt nem veszek fel. Szépen átváltozok, és lekicsinyítem magam. Kinek tűnne fel? Az emberek hülyék.
- Nincs mit, neked bármit. - bólintok egy röpke mosollyal arcomon, majd átkarolom és nyomok egy csókot Ranil arcára. Aztán tűnődve nézem, ahogy elindul a fürdőszoba felé, és azon tanakodom, hogy egy nap minek ennyiszer fürödni? Ma már zuhanyzott egyszer, sőt, igazából most, néhány perce, akkor meg minek megint? Ennyire mocskos lennék? Pedig sárkányként gyakran éveken át nem fürödtem, de mondjuk az más volt. Sárkányformában nem kell igazából fürödnöm, mert a pikkelyeimről lepereg minden kosz és piszok. Míg ezen gondolkodom, Ranil már vissza is tér egy kis csomaggal a kezében. Fogalmam sincs mi lehet a dobozban, hisz ha jól gondolom, akkor a tamponos dobozok mögött rejtegette, nekem meg azokon kívül esik a hatásköröm. Ha tévedek, akkor lehet van más rejtekhely is a zuhanyzóban, amiről nem tudok. Mindenesetre nyilván nem ajándék van benne, mert minek. Sosem ajándékoztak még nekem semmit. Annál jobban meglepődök, mikor kiderül, hogy mégis az van benne, méghozzá nekem. Hirtelen nem is tudom mit mondjak, leginkább csak hápogok, hát mikor meglátom, hogy egy miniManticore(*.* xD) van benne, még nagyobb az örömöm...vagy valami olyasmim.
- Őő, de, igazából még sosem kaptam senkitől ajándékot. Te vagy az első. - mondom elvarázsolva, miközben a kis szörnyeteggel kezdek el játszani, mire az bekapja az ujjam. Tök vicces kis állatok ezek. Mondjuk igazából csak számomra viccesek, mert nekem nem árthatnak, mert immunis vagyok a méregre, ami a farkából kiálló tüskében van, de hát ez van. Amúgy a harapását azért megérzem, mert elég hegyesek a fogai még ilyen kicsin is. Csodálatos állatkák ezek. *.* Kicsit emlékeztetnek saját magamra.
Úgy tűnik kicsit túlzásba vittem a dolgot, mert Ranil hirtelen eltűnt mellettem és mikor felemelem a fejem már egy szál semmiben puffog, de hát nem tehetek róla. Kell valami név ennek a kis szörnyetegnek, nem hagyhatom név nélkül. A Ranil nevet adnám neki, de szerintem kissé hülyén venné ki magát, ha Őt ehhez a kis izéhez hasonlítanám, szóval arról leteszek.
Azért vicces a jelenet, nem tudok nem elfojtani egy nevetést, miközben rácsapok Ranil fenekére, persze csak lágyan, hogy érezze a törődést.
- Ne izélj már, tudod hogy sz....kedvellek. Mi lenne, ha Lázár lenne a neve a kis Manticorenak?- mondom neki, miközben közelebb húzom magamhoz és megpuszilom az orra hegyét. Majdnem kimondtam, hogy "szeretlek", de csak majdnem. Hogy miért nem? Őszintén szólva fogalmam sincs. Talán rettegek attól, ami az után következne, hogy kimondtam? Vagy épp nem vagyok még benne biztos, hogy szeretem e? Fogalmam sincs, remélem rövidesen a végére járok azért.
- Összefuthattok megint...kellemesen el fogok vele csevegni. A saját beleivel fojtom majd meg. - mondom én is szemcsillogtatva, előre aláírva a csávó halálos ítéletét. Hozzányúlt Ranilhoz...nem is..közel került hozzá...nem...csak ránézett, ennyi elég hozzá, hogy kicsináljam. Senki más nem nézhet rá úgy, ahogy én, senki!
- Na de mindegy, induljunk akkor Amerikába. - mondom egyből, miután villámgyorsan lenyugtattam magam. Megfogom Ranil kezét, majd ránézek, de az elmémben egy Amerikai kisváros neve jelenik meg, mivel arra koncentrálok erősen. A teleportálás nekem semmi kellemetlenséggel nem jár, de ha valaki velem utazik, és először csinálja ezt, lehet lesz egy kis hányingere. Sosem lehet tudni. Remélem szegény Lázár is túlérte azért a teleportációt, bár a belső zsebemben semmi baja nem eshet, na meg, mégiscsak az enyém.

Mikor megérkezünk Amerikába, egyből kicsit odébb mászok Raniltól, és felveszem igazi alakom. Már ideje volt, hisz idejét sem tudom, mikor öltöttem fel a sárkány alakom. Már hiányzott. Ez vagyok én, ilyen vagyok igazából, és nem fogom megtagadni magamtól senki kedvéért sem. Az olyan lenne, mintha saját magamat tagadnám le, mintha undorodnék attól, ami vagyok, pedig nem. Büszke vagyok arra, ami vagyok, és ezután is épp úgy át fogok változni a sárkányalakomba, mint eddig. Akinek meg nem tetszik, ne nézzen rá. Amúgy is csak az lát így engem, akitől akarom, hogy lásson, más nem. Az emberek nem látnak semmit, azok akkor sem ismernék fel a mágiát és a természetfeletti dolgokat, ha az orruk előtt csinálnám. Szánalmas mind. Nem érdemlik meg az életet. El kéne tipornom mindet, mint a bogarakat, mert azt érdemlik. Nem úgy a mi fajtánk. Nekünk kéne uralkodni a földön, és nem ezeknek a szánalmas, szőrös majmoknak. Minket illet meg a föld uralma, nem őket. Mi védtük őket évezredeken keresztül a háttérbe burkolózva, mégsem kaptunk még egy köszönömöt sem. Ez dühít, igen. És ha valaki megkérdezni, hát rávágom, hogy rasszista vagyok, mert nem becsülöm többre az emberiséget annál, mint amit reggelente gyártok a mellékhelyiségben. Szerencsére Ranilnak ilyentől nem kell félnie, hisz már nem ember. Valaha az volt, ám ezt a múltját maga mögött hagyta, és jó pár szinttel feljebb lépett. Amúgy sem tudnám bántani, nem akarom. Mégis nagyon felhúz, mikor meglátom a grimaszokat az arcán, amit az alakom felé lövell, vagy éppen nem lövell, hisz rám se néz. Nem értem, miért csinálja ezt. Ha valami undorító csúszómászó alakban lennék, azt mondom okés, jogos, hogy nem néz rám, hogy undorodik tőlem, de ez? Abszolút semmi ronda és visszataszító nincs a sárkányokban. Hatalmas, büszke, és iszonyatosan erős teremtmények még az idők hajnalából, mikor még az emberiség sem létezett. Mi már akkor itt voltunk, és végigkísértük az emberek történelmét. Ez rendkívül felhúz, de sajnos nem tehetek ellene semmit. Ranil hiába a párom, ezen felül még a főnököm is, így nem emelhetek rá kezet, még ha akarnék akkor sem. Inkább egy dühös fújtatást követve kitárom szárnyaimat, és elrugaszkodom a földről, hogy repüljek egy-két kört a város felett. Idejét sem tudom már, hogy mikor repültem utoljára, így, nagyon jól esik, mikor a hideg menetszél bele-belecsap a pofámba.
Fentről jól látom, hogy Ranil közben bekopogtat néhány házba némi édességért. Nyilván nem csak azért adnak neki cukrot, mert olyan szépen kéri. Én is adnék több tonnányit, ha két akkora mellel találnám szembe magam, de szerencsére ilyesmi dolgokért nem kell folyamodnom, ha a közelükbe akarok kerülni.
Két-három kör elég volt ahhoz, hogy kinyújtóztassak elgémberedett tagjaimat, ezért le is szállok ugyan ott, ahonnan indultam. Legnagyobb döbbenetemre addigra Ranil már talált magának társaságot. Ahogy visszaváltozom emberi alakba, leplezetlenül kezdem el méregetni a srácot, aki leginkább egy buzira emlékeztet azzal a kinézettel. Szép lassú léptekkel indulok meg feléjük, félúton mégis megállok és kezdek kijönni a sodromból, Ranil lekezelő stílusa miatt. Mi az, hogy engem csak így lecserél egy ilyenre?
- Húzzál el a közeléből, nyomorék. - suttogom halkan a csávónak, de úgy, hogy tökéletesen lehessen hallani. Legszívesebben beledöngölném a földbe, mégsem tehetek semmit.
- Tudjátok mit? Akkor ragadjatok össze...basszátok meg mindketten! - üvöltöm magamból kikelve nekik, majd sarkon fordulok, és elindulok valamerre. Baszódjon meg. Ha nincs rám szüksége, akkor csak tessék. Még ma elköltözök a rákba aztán nem érdekel az egész. Ennyit erről. Csak illúzió volt az egész rákos együttlét..szarok rá.
Hirtelen haragomban nem veszem észre, hogy egy középkorú férfi jön felém, így sikeresen egymásba ütközünk. Szerencsétlenségére a legrosszabbkor van a legrosszabb helyen, ugyanis most nem tudom kontrollálni önmagam. Épp hogy elkezdene sűrű elnézések közepette továbbmenni, kezem már villan is és a férfi torkában köt ki, ahonnan egy laza csuklómozdulattal tépem ki a nyelőcsövét. Ez van, így járt. Rá se nézek, úgy megyek tovább, azt meg ott hagyom a saját vérében fetrengeni. Dögöljön csak meg, hisz csak ember...
Azt sem tudom, merre járok már, csak minél messzebb legyek Raniltól meg a Buzibarátjától. Néhány perces céltalan bolyongás után kikötök egy játszótéren, ahol ilyenkor egy szál ember sincs, így úgy döntök, hogy itt maradok kicsit. Végig kell gondolnom néhány dolgot. Ez az egész nagyon rossz irányba kezd el kanyarodni, de nem érdekel. Én sosem kavartam egy nővel sem, mióta Ranillal vagyok, nem hogy még előtte, a saját szeme láttára. Ez több volt, mint amit el tudok viselni, ezúttal nem fogok magamtól visszamenni....

Ja, hogy semmi megbocsájthatatlant nem tett mi? Megszületett, megcsinálták, a világra hozták, ez bőven kimeríti a megbocsájthatatlan témakört, de ha ez még nem lenne elég, kavart Ranillal. Na ez végképp betette a kiskaput. Vagy lehet fordítva? Lehet Ranil kavart vele? Tök mindegy most már, szarok az egészbe. Én minden megtettem, hogy jó legyen, én engedtem mindig, én rábólintottam mindenre, és ezt kaptam. Nagy semmit. Akkor ezek után már engem se érdekel az egész. Menjen azt ragadjon össze a kis szexibishi vámpírjával, ha az jobb, mint Én. Ezek után már azt csinál, amit akar. Nem állok az útjába többet, végeztem. >.> Végre úgy éreztem, hogy valami lesz, vagy valami jó is történik a sok nyomorúság és agónia után, erre nem, belém kell rúgni, ráadásul így. Eh, minek nekem nő...úgyse csinálnak mást, csak hátba szúrnak, ahol tudnak.
Sötét gondolataimba mélyedve szórakozok az egyik hintával úgy, hogy mindig belerúgok egyet, ha újra felém billen, de csakhamar ezt is megunom. Mihez kéne most kezdenem? Először is eltakarodni minél messzebb LNtől, az már biztos. Most, hogy a dolgok ilyen fordulatot vettek, már nincs értelme ott lennem, már többé nincs ott maradásom. Aizen? Kit érdekel? Eddig is csak elhitettem vele, hogy a híve vagyok. Bár én nem utálom, de nem is vagyok a talpnyalója. Különösmód roppant sok közös dolog van bennünk. Az egyik ilyen legfontosabb, hogy mindketten szeretünk uralkodni...és akarunk is. Igaz ennek érdekében más eszközökhöz nyúlunk, de a végeredmény ugyan az. Lehet el kéne mellé szegődnöm, mint személyi kínzótiszt. Hálás munka, csak nem hiszem, hogy türtőztetni tudnám magam, ha Ranilt meglátnám, vagy a közelében lennék. Bár a raboknak úgyis mindegy lenne, de ez megoldás. A sárkányokhoz már nem mehetek vissza minden esetre, mert velük és a nézeteikkel szakítottam akkor, mikor megmérgeztem a lelkem egy démonnal, és sötétség költözött belé, de ez belekalkulált veszteség. Azokkal a szánalmakkal amúgy sincs kedvem többé már közösködni, és szerintem ez kölcsönös. Mindegy, majd kialakul. Most előbb vissza kell menni és összeszedelőzködni...már épp megkezdeném a teleportálást, mikor azonban egy ismerős lélekenergiát érzek közeledni, így még várok kicsit. Akármennyire is idegbeteg vagyok, nem tudok még így sem ellenállni Ranilnak. Nem olyan egyszerű ez. A kettőnk közt kialakult kapocs már erősebb, mint egy puszta főnök-beosztott viszony. Ez több annál...sokkal. Persze, én naiv azt hittem, hogy bocsánatot kér, meg ilyenek, de neeem, erről szó sincs. Ranil egója akkora, hogy egy komplett Las Nochesi hadsereg átférne rajta. Nincs olyan, hogy Ő valamiért bocsánatot kérjen ,vagy legalább megbánná. A törés, meg a zúzás az megy, mint mindig, de más nem. Persze nekem is, de ettől függetlenül egyszer az életben tehetne kivételt, és nem érne véget így, mert ez így szar. Némán, szomorú, ám mégis dacos arccal fordulok felé, és nézem, ahogy szenved a ruhájával, meg szétcseszi a hintát. Nem igazán érdekel most a dolog, inkább csak kíváncsi vagyok, hogy most mi lesz.
Hát persze hogy nem csináltak semmit. Bőven elég annyi, hogy megláttam Ranil arcát, ahogy szemcsillogott annak a szemétládának. Bőven elég volt arra, hogy felhúzzam magam. Rám sosem szemcsillog így, vagy csak nagyon ritkán. Nem értem, miben lehet jobb az a nyomorék, mint én, de most már mindegy. Hát vége. Ennyi volt. Ranilnak már csak a hátát látom, ahogy távolodik. Most kéne még valamit csinálni, de nem érzek semmi késztetést arra, hogy utána menjek, és meggátoljam abban, amire készül. Minek? Már úgyis mindegy. Túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. Mégis, pont ezért...nem engedhetem, hogy így vége legyen, Hisz ő sem akarja ezt, csak a dac beszél belőle. Ő is ugyan így érez irántam, mint én iránta! Lábaim meg is lódulnak előre, hogy sebtében utolérjék a Lányt, majd megfogom a kezét, visszahúzom, és magam felé fordítom és mélyen a szemébe nézek. Hisz most már tudom, hogy mi ez az érzés, csak nem mertem magamnak bevallani...meg Neki sem. Most már pontosan tudom, hogy mi hajtott egész eddig abban, hogy vele legyek, és ne hagyjam ott sosem, hogy immáron fél éve együtt vagyunk. Ez tartott össze minket, és ugyan ez a dolog fog most meggátolni minket, hogy szétváljunk.
- Ranil én szerelmes vagyok beléd! - vallom be végre, és mintha ezer tonnányi szikla és kő szakadna le a szívemről. Nyomatékosításként egy forró csókot lehelek ajkára, de olyan igazi, szerelmes csókot. Hát megtörtént. Végre túl vagyok rajta. Már csak az a kérdés, hogy nem túl késő e már? Talán nem, talán még semmi sincs veszve, talán még megmenthető ez a helyzet, hisz egyikünk sem akarja elveszteni a másikat. Mikor végre lehámozom magam Ranilról, észreveszem, hogy Lázár (a minimantikór xD) közben az ingem zsebéből kandikál kifele, és lesi Ranilt. Biztosan tetszett neki a dolog, mindenesetre visszatömködöm némi harc után, mert ott jobb helye van. Még a végén kipottyan nekem a zsebemből, aztán megmurdel a zuhanástól. Dolgom végeztével aztán megint ránézek Ranilra, hogy reagáljon valamit, mert túl nagy a beállt csend. Ha vége, legalább szépen ért véget, ha nem, akkor meg nincs miért aggódnom.