Tamachi Yukezo

Tárgy: Tamachi Yukezo Csüt. Jan. 06, 2011 10:34 pm

~ Adatlap

Név: Raiden Fuyuu [Tamachi Yukezo]
Nem: férfi
Kaszt: Shinigami
Szül. ideje: 1792. július 21.
Kor: 318

~ Előtörténet

Talán már megvan száz éve, hogy Aizen ellen harcoltunk. Pontosabban harcoltak, mert én nem vettem részt a végső csatában. Emlékszem, hogy Yuu-san hogy nézett rám, mikor közöltem vele, hogy nem óhajtok egy ilyen fölösleges mészárlásban részt venni. Győzködtem folyamatosan, hogy békés úton csak tudják le a dolgot. Persze ez is lehetetlen volt. Yuu-sannak, mint mindig most is igaza volt. Azt mondta, egy ilyen szörnyeteggel nem lehet tárgyalni. Egy olyan száz évvel nála is idősebb voltam, de ő már jobban tudta a dolgokat. Valóban egy öreg fószer lettem? 318 évesen itt ülök az ablakpárkányban, nem fájnak a csontjaim, nem fáj semmim. Csak szívem. Azóta csak csalódásokon és fájdalmakon mentem keresztül. Hogy pontosan min? Figyeljetek, elmondom nektek.

Azután a harc után mindenki ünnepelt egy ideig. Én ugyan a Fészekben vártam, és azon búslakodtam, hogy miért is nem mentem ki.
~ Márpedig én nem harcolok egy olyan harcban, ahol a két küzdő fél sem ismert pontosan. Aizen Aizen Aizen! A csapból is ez folyt, de valóban ő a gonosz. Számunkra ellenség, de nem feltétlenül gonosz. És most megölik. Sajnálom azt a szerencsétlent is. Talán meg kéne akadályoznom? Nem soha! Most majd kiderül az, amit mondtam. De azért megnézem magamnak!~ gondolkoztam eképpen, és megidézve Paragon erejét elteleportáltam Seireiteibe, ahol a csata már javában dúlt. Beletartott pár órába, mikor legyőzetett a nagyúr. A végső szúráskor a levegő szinte vibrált a feszültségtől. Láttam rajtuk a megterheltséget. Ahogyan egyszerre megállt minden harc, amikor a térdre rogyott a felismerhetetlenségig átváltozott testével. Körbenézve rengeteg tetemet láttam meg. Erre próbáltam figyelmeztetni őket. Hát megérte ez? Tisztességben haltak meg? Hát basszus! Tisztességgel csak élni lehet. Nem lehet így odadobni az életed. Ráztam a fejem, és vártam a következményeket. És akkor, amikor az előjáték lezárult a föld nyitotta meg az első felvonást. Szó szerint. A főkapitány haláláról is csak ekkor esett szó, mikor rengeteg shinigaminak a halál árnyakában kellett állni. Felpattantam a kettéválasztott fal tetjén lévő ülőhelyemről, és tágra nyílt szemmel figyeltem, ahogyan sötétségbe borult a világ. Láttam már azokat a groteszk repülő, vagy éppen a földön masírozó lényeket. A pokolból jött mind! Nem volt nehéz összeraknom, hogy mi fog történni. Odateleportáltam Yuu-hoz, aki ismét a harcot a választotta. Fáradt volt, talán sérülései egészségét is megviselték. Hogy akar harcolni a Daitenshi által ismert halhatatlan lények ellen? Ezt a parancsát, már nem fogom meg szegni. Ott előtte bocsánatért esedeztem, és megfogadtam neki, hogy mindenben hű leszek hozzá. A Seregért nyúltam. A gömböt már tartottam a kezemben, mikor egyre több lény került elő a mélységből. Benyomtam a gömb tetején lévő gömböt, majd ledobtam a földbe, hogy egy kicsit beleágyazódjon. Megremegett a föld, és elsötétült a színe, amikor végig áradt bennük Utara Kezomaru energiája. Több Shinigami csak nézte, hogy honnan kerül elő ez a fémből álló csontváz sereg. Puskájukkal darabra szedték az áldozatokat. Az öregebbek megijedtek a látványtól, hiszen az első támadásukat már megélték. Pláne, hogy ismét egy Tamachi áll az élen. A páncélomat nem tudták átrágni, esetleg átvágni. Úgy nézett ki akkor, hogy mi fogunk nyerni. A pokol első hullámát könnyedén verte vissza a megduplázott sereg. Az esetleges legyőzött csontvázakat gyorsan összerakták, így gyakorlatilag áldozat nélkül sikerült a védekezés. 10 percünk volt éljenezni, mikor megérkezett a második hullám. Esélyünk sem volt. Ahogyan a mágiával és éles fegyvereikkel bántak, az túl sok volt a fémnek. Voltak azok az óriásaik, akikkel még a platformos vadászaink sem voltak képesek mit kezdeni. Sajnálom Gotei 13. Ismét el kell, hogy áruljalak titeket. Yuu-san is menekülésre utasította az embereit. Még utoljára találkoztak a szemeink, utána velem együtt a barlangba teleportált a hadsereg, magukra hagyva a legyőzötteket. Rengeteg fémhulladék is jött velünk, amiket a szkarabeuszok gyorsan összeraktak. Letéptem a sisakomat a fejemről, és Kezomaru elé járultam. Dühöngve szitkozódtam. Vereségünket nem éppen így képzeltem el. Mikor a pokolban jártam, még szó sem volt erről. - Egyáltalán ki volt a vezetőjük? Még csak nem is láttam. Miért avatkoztak közbe, hiszen a Föld nem érdekszféra?- és hasonló értelmes kérdéseket tettem fel magamnak. Még csak nem is sejtettem akkor, hogy a legnagyobb gonosszal kell majd szembe néznünk. Éveken át nem adtam jelet egykori társaimnak, de kerestem az újakat. Egyedül nem tudtam szembeszállni a pokollal ez nekem is tiszta volt. A Daitenshinek voltam még a tagja, de tudtam, hogy a sereget nem fogják eszközként elfogadni. Egy új szervezet kellett. 10 évig gyűjtöttem a fémet, és az embereket. Tamachi Nazo is csatlakozott hozzánk, aki az erejével egészen új szinteket ért el. Megtanulta használni az időlassításnak a tökéletes módját. Szinte legyőzhetetlen volt, még egy sokkal erősebb ellenfél számára is. Heten választottuk a béke útját, és a sereg amivel rendelkezésre álltunk, minden hatalmat felül múlt. Mi voltunk a Béke Hadurai. Négy shinigami, három arrancar. Tökéletes volt az összhang még akkor is, ha nem is oly régen, még csatáztunk. Hallgattak rám, mint vezetőre. Miközben mi építettük a világunkat az Andok hegyvonulataiban, a világ egy új arculatot vett fel. Fejlődött minden, bár az emberek nem is érthették volna az igazságot. Shinigamik, Arrancarok, Pokol? Nyilván meghülyülnének tőle, de sajnos így van. Újra háború készülődik. Nem csak mi szerveződtünk. A bujdosók megalapították az Alliance of the Free Will-t, és engem is megkértek, hogy csatlakozzak a szervezetemmel és a seregemmel együtt. Ekkor még kénytelen voltam ellenállást tanúsítani. Elmentem hozzájuk, és bejelentettem, hogy a Béke Hadurai nem társulnak az AFW-vel. Kivéve engem. Én ugyanis beléptem hozzájuk, pusztán azért, hogy megmutassam nekik, hogy segítünk, de nem kívánunk egy rendszerbe tartozni. Jó nekünk így. Vitatkoztak velem, de meggyőztem őket. Nem lettem egy közkedvelt személy náluk. Eléggé erős indokom volt. A Béke egyrészt független, másrészt az ellen van mindig, aki akadályozza. Igazam volt. Majd megértitek miért. Ekkor volt az, hogy az a szerencsétlen esper, akit Rothschild-nak hívnak, betegeskedett. Egyértelmű volt, hogy végezni kell vele, még addig, amíg haldoklik. Közben tovább fejlődött a világ. Mondhatni mi váltunk ismét ellenséggé. Ezt még én is beláttam, hogy az espernek halnia kell. 2030-ra beérett a gyümölcs. Ez volt az az év, amikor elhatároztuk magunkat a Daitenshivel, hogy pusztítani kell, méghozzá pokollakókat. A Daitenshi több taggal gazdagodott az elmúlt években, amit örömmel láttam. Én a tervben akkor veszek szervesen részt, ha bukik a rajtaütés. Márpedig bukott. Ahogyan özönlöttek ki a védők a sötét toronyból, mindnyájunk szívét izgalommal borította el. De sajnos ez mind a Béke Hadurainak jut. Ismét megnyomtam a gombot, és beledobtam a földbe. Megropogtattam az izületeimet, amikor a sosem látott erő megjelent. A páncélt hihetetlen gyorsan szerelték föl rám, és a hadsereg ismét harcolni volt képes. Bosszú vezérelte mindazokat, akik odabent voltak. Mi csak értük harcoltunk, hogy béke legyen. Emlékszem arra az éjszakára. Telihold volt, és zuhogott az eső. Alig lehetett hallani az eldördült villámvetőket. A fejem felett elsuhantak a platformos egységek. Adó-vevővel kommunikáltunk egymással, és Utara-donoval. Minden úgy történt, ahogyan az a legyőzhetetlenek könyvében meg van írva. Minimális áldozattal, legyőztük az ellenséget. Vártuk a második hullámot, ami a múltkor nagyon komolyan kárt tett bennünk. És jött is. Csak hogy mostanra már volt tervünk rá. Már az elit harcosokkal folyt a háború, mikor elsütötték az első mágiát. Már azt hittük ez sosem fog megtörténni. Arrancar társunk elkiáltotta magát a Ressurecciónja nevén, és hirtelen minden varázslat megfordult, amit ellőttek, sok démonnak a halálát okozva. Az ő képessége a démon mágiára volt kihatással. Akár kidou, akár ez a verzió, de a használójával sül el. Ahogyan az izomhuszárok fele is hirtelen legyengült. Kacagva mészároltuk le a második hullámot, ami már nem volt képes megállítani minket. Elkezdtünk befelé nyomulni a falakon belülre, de ekkor szembesültünk az igazi ellenféllel. A harmadik hullám már szinte elsöprő volt velünk szemben. Rengeteg áldozat a harcosaink soraiban, de tartottuk magunkat. A sima egységek hullottak, csak a fejlettek maradtak. Ez már tényleg az a bizonyos nagy csata lett. Jómagam is több sérülést szenvedtem. Ahogyan haladtunk a előre a csatában lassan eltelt az egy óra, vagy másfél is. Ez volt az az idő, amennyi alatt a rajtaütést szerettük volna lebonyolítani. Azt mondták nekünk, hogy a csatát hagyjuk abba, mert eredménytelen a harc odabent, és már csak halottak. Megmakacsoltam magam, és a parancsnak ellentmondtam. A kastélyba vittem a csapataimat közben az ellenféllel csatázva. Amikor beléptem a falakon belülre, egy hét és félméteres szörnyeteg átdöfte rajtam a hatalmas szigonyszerű fegyverét. Hirtelen ledermedt a testem, és a sisakom monitorján láthattam, ahogyan az életfunkcióim gyengülnek. A légzés is nehézkessé vált. Szerencse, hogy a robotpáncél azonnal lélegeztetésre vált át. Egy pöccintéssel elrepített a fegyverről, és én egy száz méter után földet értem. Nazo odasietett hozzám, bár kommunikáció képtelen voltam. A sisakot nem tudta levenni, ami még jelezte neki hogy lélegeztetőn vagyok. Amíg világít a szeme a sisaknak, addig életben vagyok. Az adó-vevőn kérdezgették, hogy jól vagyok-e, meg hogy élek-e, de sajnos a cső a torkomban ami a gégémen át vezetett, valahogy nem engedte a választ. Csak azt a jellegzetes zajt hallattam, amit már ellőtt Darth Vader anno. Régen... Nem tudtam megmozdítani a végtagjaimat. A kijelzőre folyamatosan víz csepergett. Az eső mosta folyamatosan a sebemet. Na ennyivel is hasonlítok már az Arrancarokra. Nem éreztem fájdalmat, amit talán annak az érzéstelenítőnek köszönhetek, amit a páncél ad be, ha ilyesfajta sérülés következik be. Hirtelen nagyot robbant a kastély. Győztünk volna? Utána egy jó ideig sötétségre emlékszem. Következő emlékem a műtő asztalról van. Próbáltak életképessé tenni, több kevesebb sikerrel. Ezek a szkarabeuszok nem valami kíméletesek. Ahogyan pattogtatják a kis mechanikus karjaikat, és mindezt úgy, hogy a szemem sarkából azt látom, hogy valahol bennem vannak, és működnek, de nagyon. Na ez nem valami bíztató érzés. Utána ismét kimaradt pár képsor, de az lehet, hogy csak a feledékenységemnek köszönhetem. Egy ágyban ébredtem a Hadurakkal mellettem.
- Győztünk, halott az az Esper. Béke van!- kiáltozták, és ahogyan az életjeleimet látták, hirtelen ledermedtek. Meg voltam győződve, hogy most már meghalhatok, és majdnem úgy is tettem. Paragon pofozott fel, amikor azon a bizonyos úton jártam a fény felé. Azt mondta nem így kell megdögölnöm. A temperamentumát mindig is szerettem. Könnyűszerrel intézte el, hogy végül maradjak eme szánalmas világon. Lehet jobb lett volna meghalni. Bár akkor emberként születek újjá, és nem élem túl a történteket. A körforgásból jó lett volna kiesni végre. Ki tudja mi a fene dolgom van még? Mindenesetre három évbe telt, mire ismét fel tudtam kelni, és edzeni. Egy fél év alatt újra harcképes voltam. Utolsó utasításom az volt a Béke Hadúrjainak, hogy oszoljanak fel. Ahogy éltem az életem, rádöbbentem, hogy a régi rendszer ismét kialakulóban. A propagandák az Esper üldözést hirdetik. Természetesen Hitomi ugrott be először. Az AFW uralta a világot, és rossz irányba fordította. Ezt a békét mi csináltuk a Daitenshi! Most nem szabad, hogy elpusztuljon! Ha ennyire a régi rendszert támogatják, akkor a shinigamik, és az arrancarok ismét csatázni fognak. Ezt elő is adtam az akkori vezetőségnek, de nem nagyon érdekelte őket az elképzelt jövő képem. Kénytelen voltam ismét a Béke Hadúrjává válni, és összehívni az egykori nagy harcosokat. A viszontlátás nem volt örömteli, mert mind tudtuk, hogy miért gyűltünk össze. -Az AFW-t el kell pusztítani- mondtuk végül ki, és én azonnal a Fészek felé irányultam, amikor meghoztuk ezt a döntést. Zárva volt a Daitenshi rejtekhelye. Dörömböltem, kiabáltam, sőt teleportáltam, de nem tudtam bejutni. Nem tudtam elképzelni, hogy mi lehetett. Talán ő is meglátta, hogy az AFW nem jó dolog? Tettem fel magamnak a kérdést. Miután túltettem magam ezen a kis bökkenőn, tervezni kezdtem az első támadást az AFW ellen. Egy kisebb csapattal indultam meg egyedül, hogy a többieket ne veszélyeztessem. Eléggé bátor lépés volt, de ez csak egy taktikai támadás volt. Természetesen menekülni kellett. Egy kis stratégiai pontot akartam befoglalni, de sikertelen volt. Beláttam, hogy mindent bele módon lehet csak győzedelmeskedni az AFW felett. Azt is kitaláltam, hogy mi legyen, ha győzünk. Egyszerűen visszaadom a hatalmat, de megmondom, hogy most már figyelek rájuk. Csak úgy, mint Rothschild ellen, most is a teljes sereg kellett, de éppen hogy kiléptem a bejáratból, mikor ismét megrendült minden magabiztosságom. Ahogy vonult előre a sereg hirtelen ismét démonokkal találkoztunk szembe. Elpusztítottuk őket, de visszabújtunk az Andokba, mert tudtuk a visszatérő pokol végezni fogja a dolgát. Oszd meg, és uralkodj uralkodás nélkül. Nem baj, csak egy újabb fenegyerek jött, aki a birodalmát szerette volna kiépíteni. 10 év alatt már a világot uralta, és tisztában volt az emberek gyarlóságával. Hamar átláttam a helyzetet, hogy harmadik világháború fog kitörni. Mégpedig atomtöltetekkel. El fogják tüntetni a Földön az életet, és mint emberek, a halálukkal valószínűleg a poklot fogják erősíteni. Persze többen inkább menekülnek ez elől. Azokat a robotokkal megkerestem, és ide az Andokba szállítattam. Hamar megtaláltak minket, így kiderült, hogy itt tanyázik az a hatalmas sereg. A támadásukat visszavertük, és a sikermámorban már indítottuk is a teljes támadást. Minden erőnket ismét bevetettük a pokol ellen. A nagy csatára az Amazonas-sivatagban került sor. Kiirtottak mindent a nagy dzsungelből. Nem kezelt minket le a Pokol hírhedt szolgája sem. Hatalmas sereget hívott össze az elpusztításunkra. A Béke Haduraiból csupán hat harcolt, mert egyikünk súlyosan megbetegedett. Tudhattam volna, hogy nem lesz jó vége. Nappal harcoltunk újonnan, és élveztük a páncélok adta forróságot. Remekül harcoltunk, aztán hirtelen mintha elvágták volna a vezetékeket, ledermedt a testünk. Kivéve egyikünkét, aki levette a páncélját. Reiatsuból aktiváltam a vészgombot, de addigra már megölt kettőt a Hadurakból. Egy démon erősen szemezett Nazoval, aki hasonlóan tett, mint én. Ő fogta magát, és magába döfte a kardját. Nem tudtam mit kezdeni az információkkal. Ahogyan a társaim meghaltak egy áruló miatt. Emlékszem a másik áruló szavaira is.
- A pokol ellen nem lehet harcolni- és a kardját átszúrta rajtam ott, ahol anno átdöftek. Ezt a fájdalmat már nem enyhítette a páncél. Aktiváltam gyorsan a kardomat, és elteleportáltam az Andokba megnézni mi történt a sereggel. A harmadik árulónak hűlt helye volt, csupán a lemészárolt testek, és Utara Kezomaru porai. Paragon évek után ismét átvette felettem az uralmat. Igen, a Sötét Düh. Talán az addigi sikerek miatt nem jelentkezett. Véreztem, és pusztítottam. A legrosszabb páros. Végül megjelen a harmadik áruló is, és egy végzetes csapást mért be, felnyitva ismét a nagy sebemet. Utána ha minden igaz kimaradt pár év. Egészen pontosan 5. A következő kép amire emlékszem, az az volt, hogy egy vadidegen ágyban feküdtem, valahol Indiában, és el voltam látva. Előttem a Sereg páncélja, és ráborítva a köpenyem. Valaki ellátta a sebeimet, idehozott, ápolt, és még a páncélomat is visszahozta. Furcsa. //Tamachi Nazo//. Nagy meglepetésemre működött a páncél. El volt látva valamiféle energia generátorral, amit az én reiatsum aktivál. Gondolkoztam valami hasonló dolgon, hogy az én lélekerőm legyen a katalizátora a dolognak, de nem jutottam messzire. Magamra öltöttem, és nézegettem magamnak. Valóban minden működött, csak megnőtt az arany bevonata a felületének. Mintha színaranyból lettem volna. Felálltam, és kimásztam a szalagokkal elzárt ajtón, aminek a túloldalán imádkozó szerzetesek voltak. Ereklyék voltak a bejárat elé szórva, és amikor megláttak, éljeneztek. Igaz is. Ők nem láttak engem ott feküdni, csak a páncélt és a köpenyt maximum. Valaki nagyon okosan helyezett el.
~Nem hiszem, hogy értek a nyelvükön, de ha tényleg okosan helyeztek el, akkor talán ők értenek az enyémen~ gondolkodtam okosan, de amint kipróbáltam, azonnal rájöttem, hogy ez így ebben a formában nem igaz. Mindenesetre ők azt hitték az égiek nyelvén szólok, így Isteni mivoltomat tovább emelték. Paragonnak volt egy külön helye a páncélon, amit én elég hamar észrevettem. Előhúztam, és aktiváltam. Meggyőződhettek arról, hogy nem evilági voltam. Mert gyakorlatilag a szavamra a fák mozogni kezdtek. A dühtől tengő lélekenergiám majdnem kicsavarta őket a földből. Láttam még néhány démoni szobrot. Rámutattam, mire minden ember, aki ott volt felsikoltott szinte. Féltek tőle.
- Hadou 04: Byakuray- utasítottam szétesésre a kőből készült szobrot. És a nép ismét éljenzett. Felteleportáltam a legközelebbi hegyre, és megvizsgáltam, hogy hol vagyok. India varázslatos hely ugyan, de nekem nem az kellett. Bosszú vezérelt akkoriban. 2056-ban jártunk. Célpontom a három áruló volt. Japánba mentem, ott is Karakura felé. Hatalmas város lett. Azóta csak még nagyobb. Elvesztette régi arculatát. A folyamatos eső szinte mindenkinek elmondta, hogy a Föld sír. Keservesen hullajtja könnyeit. Kíváncsi voltam valamire. Megéri a poklot szolgálni? Ez a kérdés talán még most is nyomósan bennem van, de meg nem tenném. Beteleportáltam a városon belül, és mintha sosem láttam volna, csupán idegenként tudtam abban a városban sétálni, amely jó ideig az otthonom volt. Mesterséges fényként csillagok voltak az égen. Néha még én is meglepődök milyen kidoukat tudnak az emberek szerkezetekkel megcsinálni. Kétségkívül ők a szuperfaj. Megjelenésemmel nem akartam feltűnősködni, ezért lopakodva jártam az utcákat, amiket hatalmas épületek vesznek közre. Némi gyaloglás után elértem a célpontomhoz. Legalábbis éreztem, hogy arra vannak, és a kijelző is mutatta. Egy arénaszerű épület volt, és felmászva rá, megtaláltam az egyetlen biztonságos bejáratot számomra. Az ablakot. Hogy miért biztonságos? Mert beláttam oda, és egy teleporttal gyorsan megoldottam a bejutásomat. Elrejtettem a reiatsumat, és úgy figyeltem az eseményeket. Ott álltak háromszögben, és feszülten figyeltek, mintha csak arra várnának, hogy cselekedjenek. Ugrás kész állapotban voltak. Végül az egyik megszólalt. Az a mocskos Shinigami. Tudhattam volna, hogy nem Arrancar lesz az, aki a halálomat akarja.
- Megöllek titeket, és én leszek az Uralkodó jobb keze!- kiáltotta, és aktiválta a kardját. Hasonlóan tettek a többiek is, és már harcra készen voltak. Nem volt nehéz rájönnöm, hogy éppen mi is történt. „Csak egy maradhat a hatalomért” harc. Rothschild nem fogja engedni nekik, hogy azt a bizonyos szerepet betöltsék. Megcsóváltam a fejem, és figyeltem, ahogyan ölték egymást. Még egy bankai is elsült, de kevés volt. Jól tudtam ki fog nyerni. Az a szemét Midoroshi. Az ő képessége az erő áthelyezés volt. Ha akarta, megcserélte a lelkek képességeit, így teljesen megkavarodnak, és nem tudják használni. Így a pók képességekkel nem sokra ment a szerencsétlen. Nem csodáltam, hogy nyert. Egy az egy ellenben ez a képessége nem használható. Ezért erősödött meg a kezem által, hogy jó harcos legyen. És a kardja új képességeit is így szerezte meg. Miután nyert, meghajolt, vélhetően a kamera felé. Ekkor léptem én színre.
- És most boldog vagy, Midoroshi?- tettem fel ironikusan a kérdést. Kardomat előhúzva vártam a reakcióját.
- Már réges-régen vártam ezt a pillanatot Tamachi Yukezo - megropogtatta az izületeit, és nekem rontott. A kijelzőn meg volt határozva az, hogy nincs az ereje teljén. Az arany páncélban úgy tudtam mozogni, mint még soha. Könnyedén forgattam a kardomat, és használtam a képességeit. Még kidoukat is tudtam lőni anélkül, hogy megsérülne. Jó kis cucc, azt be kell vallani. A kettőnk közötti erőkülönbség jóóó nagy volt. Talán órákig forgattuk a kardunkat, és használtunk varázslatokat, de végül én győztem, és megöltem őt. Hasonlóképpen meghajoltam a kamera felé, majd eltűntem egy teleporttal vissza Indiába, ahol ismét éljenezve vártak. Ezek után több, mint tíz évig éltem nyugodt életemet a páncélba isteni hatalmam gyakorolva, közben elűzve a hollowokat bizonyítva, hogy én vagyok az, akit vártak. Közben szemet szúrt egy lány, aki mintha érzékelte volna a lidérceket, és látta volna a kardomat is. Egy beszélgetés során kiderült, hogy egy esper, és van ereje. Méghozzá elég nagy. Meglepett a kislány, de sajnos az emberi gyarlóság eljutott 10 év után a kis rejtekhelyemre. Háború. A katonák gyilkoltak, és megerőszakoltak egy csomó nőt. Én nem tehettem semmit, mert éppen a kislánnyal edzettem, akinek megmutathattam ki is vagyok valójában. Megértettem a nyelvüket, hiszen tíz év alatt az ember csak megtanulja azt, ahol él. Sétáltunk vissza a faluba, mikor megláttuk a pusztítást, amit az Európai Nagyhatalmak Uniója tett. A lány nem tudott mit kezdeni a fájdalommal, amit a látvány okozott, így elszökött mellőlem. Hagytam had menjen. Azóta sem láttam igazából. Ígéretes esper volt pedig. Egy erősebb hollow sem fogott már ki rajta. Utána elhatároztam magam, hogy belépek az AFW-be, de még mindig fogalmam nem volt, hogy merre keressem őket. Így a világot jártam három évig. Az emberek láttak engem a páncélomban mozogni, és néha még meg is ijedtek tőlem. India békés hely volt számomra, igazán megkedveltem az itt élőket, de el kellett hagynom az országukat, mert a Szövetség nem ott tanyázott. Paragonból kutatva megtaláltam őket egy év alatt, és ekkor olyat tettem, amit addig még szerintem sosem. Bocsánatot kértem a vezetőség előtt, és könyörögtem, hogy beléphessek. Pedig nekem volt igazam, de ezt máig nem hangoztatom. Megérdemelték az áldozatokat, hogy észhez térjenek. Azon a ponton, még a pokollal is egyet értettem. Node több minden történt a kis könyörgésem után, immáron AFW tagként. Pár évvel később megpróbáltam Paragonnal elkapni az Uralkodót. Raiden Fuyuu-vá váltam, és betörtem a palotába. Észre sem vehettek, hiszen jobban közlekedek, mint azt gondolni mernék valaha is. Akkor támadtam, amikor a legkevésbé sem számítottak rám. A sisakomban van éjjellátó is, így a teljes sötétben is nyugodtan és tisztán tudtam közlekedni. Mikor elértem magához a Pokol Kiválasztottjához, meglepetésemre könnyedén elnyeltem a dimenziómba. Bár odabent csoda történt. Érinthetetlenné vált számomra. Egyszerűen nem tudtam megölni. Sőt. Sérülést sem tudtam okozni neki. Kilöktem a dimenziómból, és hazateleportáltam. Mély depresszió és tébolyultság következett ezután. Meggyőződtem arról, hogy a pokollal valóban nem lehet küzdeni. Egyszerűen lehetetlen. Fel s alá járkáltam, és olykor hisztériás roham tört rám. Az elkövetkezendő tíz év alatt semmilyen küldetésben nem vettem részt. Csupán magánakciókat indítottam, hogy hátha tudok valami kezdeni az üggyel, de sajnos kevés voltam hozzá. Azzal az üggyel, ami elsődleges volt az AFW tagjainak. Kimenteni Yasuji Chiyoko-chant. Teljesen eredménytelenek voltak vele szemben. Kaptam a lehetőségen, és elkövettem egy újabb hibát. Megpróbáltam egymagam kimenekíteni. Miután Paragonból megközelíthetetlen volt, így ismét felvettem a páncélomat, és elszöktem „otthonról”. Las Noches börtönné vált. Azok, akik bekerültek oda, a halálnál is rosszabbat kaphatnak, hiszen a pokol lakói ismerik a kínzás minden területét. Azon gondolkodtam, hogy értékelte el a Pokol az árulóink tevékenységét, vagy ők is csak úgy elzártattak ide. Ott álltam a sötét ég alatt a világos színű homokon, és néztem, ahogyan megalázva áll, az egykoron nagy ellenségünk búvóhelye. Még sosem voltam benne, így hát ki kellett ezt is próbálni. Figyeltem, ahogyan az őrök körbemasírozzák az építményt. Nem volt könnyű dolgom észrevétlennek maradni. Elrejtőztem Paragonban, és odasiettem az egyik őrcsoport mellé. Nem érezhették a jelenlétem, hiszen még csak nem is léteztem abban a dimenzióban. Előhúztam a plusz egy kardomat is, és kiléptem a valós világba. Megjelent Paragon a kezemben, így már két fegyverrel tudtam elintézni a démonokat, vagy miket. Több vágásomba került, de szerencsére elég gyorsak voltak ahhoz, hogy csendben maradjak. Ismét a dimenziómba ugrottam, és vártam. Hamarosan a következő csapat, ami jött észrevette a tetemeket... vagy legalábbis nem volt világos, hogy valóban meghaltak-e. Ezeknél sosem lehet tudni, hogy a lélegzés megszűnése jelent-e bármit is :/ . Végül kinyílt egy ajtó, amin a segítség kiáramlott. Ezek hogy a fenébe tudnak így kommunikálni? Nagyobb bajom is eshet ebből. A zajcsapás úgy látszik nem szükséges a lefülelésemhez. Amint beléptem az ajtón egyszer csak egy furcsa érzés kerített a hatalmába. Mintha Paragon szűkülni kezdett volna. A meglepetés erejét könnyen kezeltem, és átléptem a létező világba. Futásnak eredtem befelé, hiszen mögöttem egy rakás pokolharcos volt, és engem kerestek. A folyosók összevissza vezettek, és egy-egy apróbb mozdulatomra is halálos csapdák hordáját aktiváltam. Pontosan tudhatták, hogy merre haladok, hiszen mögöttem egyre nagyobb csörömpölés és morgás hallatszódott. A kijelzőm elég sok nagy erejű lényt mutatott a hátam mögött. Nálam nem erősebbek, de ilyen sokan nekem nem sok esélyem van ellenük. Hátralőttem egy Byakurayt, amire pár jel eltűnt. Egy széles vigyorral shunpoztam tovább. Hamarosan elértem egy elágazódást, és voltak útjelzések is, de a pokol nyelvén íródtak, így képtelen voltam leolvasni. Azóta fontolgatom, hogy megtanulom a nyelvüket valami idióta könyvből. Kiválasztottam egy irányt az alapján, hogy honnan érzek nagyobb shinigami reiatsut. Egy hosszabb futás után elértem a több szintes börtön szárnyat. Valami betűvel is el volt látva, de ezeken a krix-kraxokon lehetetlen kiigazodni. Sötét volt, és csak a sisakomnak köszönhettem a látás csodálatos ajándékát. Bár lehet, hogy amit láttam az nem rám tartozott. Rengeteg gyötört rab tartózkodott a különböző cellákban, és az öngyilkosság bármilyen lehetőségét kizárták. Plusz egy hordányi őr jelent meg fénylő botokkal. A harc hosszú volt, és csak még több ellenfelem akadt. A teleport sehogy sem ment, hiába próbálkoztam. Igyekeztem közben végignézni a rabokat, de nem találtam meg. Egy kidou segítségével sikerült megszöknöm, bár a sérüléseim most lelassítottak. Visszasiettem az elágazáshoz, majd egy másik utat választottam a shinigami keresésre. Az útközben nekem eső őröket könnyűszerrel lekaptam, majd tovább sietve megtaláltam a következő börtön szárnyat. Ott is őrök hordája fogadott, de egy kis siker is beágyazódott a próbálkozásaimba. Megtaláltam a lányt, akit kerestem, de amikor a celláját céloztam meg a varázslatommal elkapott hátulról egy nyelv, és elhúzott. Több idegesítő fattyú rám ugrott közben. Kettényílt a fejük, és egy furcsa ragadós folyadékot öntöttek rám. A műszerek teljesen bekattantak tőle. Ekkor elkiáltottam magam.
- BANKAI!!!- hangom orkánként zúgott végig a raboskodók elméjén. Reményt adtam nekik akkor, de az a baj, hogy nem sokat. A reiatsum lesöpörte rólam a lényeket. A második szint fenntartását nem terveztem be, így gyorsan abba is hagytam. Megráztam a fejem, és menekülőre vettem az irányt. Ahonnan jöttem, ott is szándékoztam távozni. Elég sokan tartottak a nyomomban, több-kevesebb sikerrel. A legkülönfélébb démonmágiát alkalmazva ellenük tartottam a tempómat. Az utolsó lépéseimet már hátam ütlegelésével segítették. Mondhatni már komolyan felpumpált a szívem, mikor a kardomat előrenyújtva kiléptem ebből a titokzatos blokkoló aurán, és visszateleportáltam az otthonomba. Ismét sikerült bebizonyítanom az előző álláspontomon. A pokol ellen nem lehet küzdeni! Egy évvel rá felizzott a Daitenshi amulettem. Azt az érzést sosem felejtem el. Mintha a messiás jött volna meg. Olyan gyorsan siettem abba az irányba, amennyire csak tudtam, és végül megtaláltam őt! Sierashi Yuusukét. Szüksége volt ránk, hogy megmentsük azt, akit szeret. Egy évtizedbe tellett, de sikerült bejutnunk, és én már tudtam pontosan, hogy hol volt fogva tartva a célpontunk. A legmélyebb cellákban tartották. Nem tudtak megállítani minket. Igaz nem volt rajtam a páncélom, hiszen itt most Yukeként vettem részt. Egy egységes öltözékben jelentem meg. Újból éreztem az erőt, hogy van esélyünk a pokollal szemben. Mikor odaértünk már több száz hulla terült el körülöttünk. A család egyesítésekor türelmetlenül figyelmeztettem őket, hogy az épületet nem éri meg elpusztítani, mert úgy sem tudnánk, és inkább a biztonságos kijutásunkra kellene figyelni. Néhány rabot még kiszabadítottam, de kifelé menet utolért belőlük párat a halál. Még engem is megkergetett. Legutolsó nagyobb sérülésemet ott szereztem a börtönben. Mivel nem volt rajtam a páncélom, így sikerült súlyosabban megsérteniük. Csupán egy erőteljesebb rúgásra emlékszem, és mély döfésre valahol a tüdőm körül. Majdnem meghaltam. Nem tudom ki, és hogyan mentett meg, de mikor felébredtem ápolók vettek körül, és orvosolták a problémáim, miszerint ismét majdnem az életem veszett oda. Még csak megköszönni sem tudom, hogy életben maradtam, mert azóta sem mondták meg, hogy ki volt az. Bár egy újabb döntést kellett hoznom, lezárva a régi életemet. Többé már nem Yukezo voltam, és koromra való tekintettel, csak a régi rend tagjai tudják az igazi nevem. Villám vándorként lettem ismeretes a köztudatban. Daitenshis tagként Sierashi Yuusukét támogattam továbbra is, és választottam vezetőmként. Bármi mást óhajtottak mondani nekem, én megtagadtam a parancsuk. Én csakis Yuu-sannak tartoztam bármiféle kötelességgel. Erőlködésemet látva hamar észrevették, hogy tágíthatatlan vagyok ebben a témában, így rám hagyták. A páncélomat használtam általános öltözéknek. Néha sisakkal, néha nélküle.

Mind máig a Villám Vándor néven vagyok ismert, és Sierashi Yuusuke a vezérem. A Daitenshihez való hűségem az első osztagba kötelez, de ha esetleg valami hirtelen ötlet vezéreli őket, akkor áthelyezhetnek.

~ Kinézet

Hosszú, kócos, fehér haj. Kék szemszín, és egy vágás húzódik rajta vertikálisan. A bal karja szenessé égett az apja miatt. Méghogy egy kidou nem múlik el pár száz év alatt -.-”. Sosem látszik az arcán az érzelmei, csupán ha valami nagy behatás éri. Általában páncélját hordja:

Tamachi Yukezo Servant_of_the_C__tan_by_MajesticChicken

~ Jellem

Nyugodt. Legalábbis ez a legjellemzőbb. Sosem habozik megölni valakit, elfelejtette már az életeket értékelni. Sierashi Yuusukéhoz hű maradt, és az életét is odadobná a céljaiért. Mindig szakít időt arra, hogy gondolkozzon, ha kell.

~ Zanpakuto/képesség

~ Zanpakuto

Neve: Paragon
Fajtája: Villám
Shikai parancsa: nincs igazából
Shikai kinézete: A Zanpakutod kinézete shikai alakban
Támadások:
Shikai:
Zanpakto képességei: Az alap képessége nem más, mint a teleportálás. A kardja amivel érintkezik berántja egy dimenzióba és leteszi ott, ahol Yuke akarja. Ez a másodperc töred része alatt játszódik le. Tehát az ellenfelet is elteleportálhatja ahová gondolja, feltéve, ha hozzáér. Természetesen Yukénak is érintkeznie kell a karddal, máskülönben semmit nem ér az egész. Ez az elsődleges képessége. Yuke már elérte azt a szintet, hogy ez fordítva történjen meg. Dimenziót elnevezte a kard szelleme alapján: Paragonnak, mivel a fantáziája elég gyenge, és annyira nem érdekelte. Egy nagy hátránya, hogy a markolat oldalán van egy sárga csík. Ha az lemerül a kard nem képes semmire. Yuke beosztotta a csíkot egységekre, amiket jelölt is rajta. Egy egység egyenlő egy teleportálás árával. Minden támadás a csíkba kerül neki.

1. támadás: Jelenj meg, Paragon!

Amikor kimondja ezt, a kard hegyénél kezd szétterjedni a dimenzió maga. Sötét lila színe van, és amit elnyel, az bekerül oda, ahová Yuke is. Persze, ha megszünteti a dimenzió gömböt, akkor mindenki kikerül onnan, aki nem Yuke. Yuke bennmarad, addig, amíg ki nem akar jönni onnan. Ott benn egy olyan helyre kerülnek, ahol egy áttetsző talaj, és sötét lila ég van. . Yuke is bejöhet ide, csak egész egyszerűen be kell sétálnia. Yuke itt elveszti a kardját, mert idebenn nem létezhet két dimenziókészítő, és épp ezért teleportálni sem tud idebenn. És végül is ez az ő dimenziója. Tehát aki ide bekerül… az nagyon megszívta. Amit elképzel az megtörténik. Ellenfelenként 2 egységbe kerül neki, de ha lenullázódik, akkor még nem szünik meg a portál, és igazából bármennyit képes beszívni a gömb, csak egy ideig ez neki a csíkjába kerül. Ezt úgy kell felfogni, hogy mínuszba is tud menni ennél a támadásnál. Bár idebent nincs sok esélye az ellenfélnek, de sebaj! Egyszerűen csak nem kell benézni. A létrehozása 1 egységbe kerül, mert ezt tanulta meg először.

2. támadás: Nemesek haragja!

Amikor kimondja, ugyan úgy, mint előbb a kard hegyénél megjelenik a dimenzió gömb, csak kissebbe. Maximum egy a kard átmérője lehet. Ezt egy csapással elküldheti, és egy kicsit, még a pályáját is tudja befolyásolni. Ha talál, akkor ugyanúgy beszippantja a célpontot, csak utána kapásból megszűnik, de az áldozat benn marad egészen addig, míg a zanpakto vissza nem változik az eredeti formájára. Akkor megjelenik a gömb és kitaszítja a bennmaradtakat is. Semmi bajuk nem eshet odabent. Gömbönként egy egységbe kerül.

3. támadás: Mindent vágó penge!

A két penge között végig húzódik egy dimenzió lap. Amikor vág vele, a dimenzió lap automatikusan beszippantja a legközelebb lévő dolgot. Egy kardot is beszippanthat, ha a lapjával támad a kardra, de akár ketté is vághatja. Ha beledöf az élibe. Az egész létrehozása és fenntartása összesen 7 egységbe kerül.

~ Szeret-nem szeret

Szeret

Békét
Elmélkedni
Teát *-*
Gyilkolni //ugye milyen jó ellentmondás? //
Yuu utasításait elvégezni
Barokk zenét *-*

Nem szeret

Háborúzni
Ha a becsületét semmibe veszik
Ha az igazi nevén szólítják
Ha emlékeztetik régi önmagára
Régi önmagát

~ Felszerelés(ek)

Egy léleknélküli zanpakuto, Raiden Fuyuu haori, Béke Haduras páncél és bot, természetesen cigi