NÉV: Mori Kouta 森康太
NEM: férfi
KOR: 28 év (születésnapja: 1981. október 20.)
KASZT: quincy
FOGLALKOZÁS: német nyelvet és művészettörténetet tanít a Karakura High Schoolban
CSALÁD: Shihuru Natsuki és Shihuru Touma unokatestvére

FELSZERELÉS: 1 quincy kereszt és néhány hollow bait (zsebében hordja), kulcsok, fémpénzek, igazolványok, meg egyéb ilyen apróságok

KINÉZET, JELLEM:
Nagyjából 175 cm magas, 62 kg, nyúlánk alkatú férfi. Szemei világosszürkék, haja pedig vállig érő, zöldes árnyalatú. Első ránézésre elég nőiesnek tűnik. Általában egy halvány krémszínű pulóvert és egy világoszöld nadrágot visel, egy hosszú lila sállal és egy fehér köpennyel kiegészítve, melynek két zsebében mindenféle apróságot tart (pár szem rágó, torokfájás elleni cukorka, aprópénz, papír zsebkendő és ilyesmik).
Eléggé szórakozott és elvont művészlélekként viselkedik az esetek többségében, nem igazán tanárnak való típus. Ugyanakkor nagyon szeret titokzatosnak és mindent ismerőnek tűnni, ezért szívesen tesz ködös utalásokat is (kissé talán uraharásan idegesítő stílusban). Igen türelmes, még legdiákzajosabb tanóráin is képes megőrizni a hidegvérét – inkább csak megjegyzi az őt ért sérelmeket, és egészen addig magában tartja, amíg megfelelő alkalmat nem talál a „bosszúra”. Nem akar ugyan túlságosan kitolni diákjaival, ezért is vár sokat, mielőtt tényleg valóra váltja fenyegetéseit. Ezt követően azonban már nincs kedve tanítványainak általában folytatni idegesítését...
Meg kell említeni ezen kívül látását: Kouta ugyanis teljesen színvak, és ennek következtében a tárgyak körvonalait is homályosan látja, így könnyen képes összekeverni a lelkeket az élő emberekkel. Ez pedig érdekes helyzeteket képes szülni, amikor például az utcán véletlenül belefut egy lélekbe, és úgy látszik, mintha a levegőtől kérne elnézést…

ELŐTÖRTÉNET:
- Most már tényleg elegem van!
*Ront be apró lakásába, és egyből a számítógép elé veti magát, önéletrajz-sémák és fordítói állások után kutatva. Ő aztán tényleg nem akart tanár lenni, csak hát muszáj volt elfogadnia a munkát, amit édesapja szerzett neki ebben a középiskolában… Ez már sokadik ilyen felindulása ugyan, de most tényleg komolyan gondolja. Még hogy megjegyzéseket tegyen a diák a tanárra nyíltan! És még utána a gyerek van felháborodva, ha teljesen véletlenül egy egész krétakészlet célpontjává válik…*
- Ez jó lesz…
*Olvassa a hirdetéseket, és megakad szeme egy jól hangzó fordítói munkán. Mindig is a nyelvekkel szeretett volna foglalkozni, csak hát nem teljesen úgy, ahogy azt jelenleg teszi… De sajnos az egyetem elvégzése és egy néhány éves németországi tolmácskodás után ez volt az egyetlen lehetőség, mikor hazajött… Vagyis ez így nem igazán pontos…*
~ Oda aztán nem megyek vissza... ~
*Egy pillanatra durcás képet vág, ahogy felsejlik emlékezetében a quincyk területe még gyerekkorából. Szüleivel együtt sokszor megfordult ott… Nagyjából azóta, hogy tudatosult bennük, ő is látja a szellemeket meg azokat a dögöket, amiket hollow-nak hívnak, így egyértelműnek vették, hogy belőle is rettenthetetlen quincy lesz majd. Csak azzal nem számoltak, hogy Kouta nem szándékozik ezt az örökséget folytatni…
Meg nem is lett volna rá képes: mindig elvétette a célt, amikor gyakorolnia kellett az íjászkodást, és a többi feladatkor is csúfos kudarcot vallott. Ezeket pedig éveken keresztül hallgathatta aztán… Mintha a Shihuru ágról származó nagynénjét direkt lőtte volna le majdnem azzal a nyíllal! Nem ő tehetett arról, hogy a néni túl közel, nagyjából két méterre állt a céltáblától…
Igazán felfoghatták volna, hogy nem neki való ez az egész quincyskedés, de természetesen még akkor is erőltették a folytatást, amikor bebizonyosodott, hogy tényleg nem képes megkülönböztetni a színeket. Bár őt ez abszolút nem zavarta sosem, hiszen kicsi kora óta így, színtelenül látja a világot. Persze szülei rögtön azt hitték, Kouta csak szimulál, mert nem akar tovább gyakorolni (mondjuk ebben volt is némi igazság). Legnagyobb sajnálatukra azonban még az orvosok is azt állapították meg, hogy teljesen színvak, a leletek szerint pedig valószínűleg anyai részről örökölte. Nem mintha bárkinek is elmondták volna ezt az apró rendellenességet…*
~ Lássuk csak… Név, születési dátum, lakhely, iskolák… Csak a szokásos… ~
*Rázza meg fejét elgondolkodása után, majd a szokásos információk begépelése után elégedetten dől hátra a széken. Ez azonban hamar eszeveszett kalimpálásba csap át – hiába, a nagy (és részint kellemetlen) nosztalgiázásban teljesen kiment fejéből az az apróság, miszerint székének támlája meglehetősen instabil…
Miután sikerül visszaszereznie egyensúlyát, egy időre ismét félreteszi munkáját: nem hagyja nyugodni az előző emlékkép és nagynénjének arca. Mennyit segített Koutának! Úgy gondolja, pont ő volt az, aki a legtöbbet tette azért, hogy most már aránylag jól képes célozni azzal az íjjal, nem mintha túl gyakran használná. Órák hosszat képes volt magyarázni a módszerét, és akkor sem adta fel, amikor már szülei is reménytelennek gondolták tanulását. És nem utolsó sorban igen megkedvelte két unokatestvérét, Natsukit és Toumát. Így hát az volt a legkevesebb, hogy segített nekik, amiben csak tudott. Bár egyetemi évei kezdete óta nem látta már őket. Talán fel sem ismerné rokonait, ha találkozna velük az utcán…
Apropó, egyetem. Sosem fogja elfelejteni, hogyan „vették rá” a német mellett a művészettörténetre… Egyszer éppen egy esszéhez keresett anyagokat, amikor rábukkant egy kisebb, néptelennek tűnő teremre, és úgy gondolta, bent nyugodtan dolgozhat a feladaton. Azonban, ahogy kinyitotta az ajtót, látta, hogy ott olvasgat egy szimpatikus öregúr… Egy idő után eldöntötte, szóba elegyedik vele, és jól el is beszélgettek – egészen addig, amíg ki nem derült, hogy újdonsült ismerőse az a tanár, akitől mindenki tartott valami miatt, ezért messzire kerülték… Ki is csúszott Kouta száján a kérdés véletlenül, hogy van-e egyáltalán hallgatója. A következő másodpercben már bánta is ezt, a professzor azonban csak elmosolyodott, és az ajtóhoz sétált. Odaérve aztán egy mozdulattal kulcsra zárta belülről az ajtót, és kijelentette vidáman: „Most már van egy…”
Végül is, jobban belegondolva nem is baj, hogy ezt is tanult, hiszen újabb ürügyet talált vele színvakságának letagadására. És nem bizonyult tanára olyan kegyetlennek és szigorúnak, mint azt mindenki más gondolta…
Diplomájának megszerzése után aztán néhány évet Németországban töltött tolmácsként, majd, hazatértét követően elfogadta jelenlegi tanári állását. Amit, mint már említettük, édesapja kerített neki, hiszen ő is ott dolgozott.*
~ Előző munkahelyek… ~
*Vet pillantást a következő alcímre, és bámulja pár percig, majd lemondó sóhajjal áthajítja egy másik asztalra a könyvet, mialatt bezárja a megkezdett dokumentumot. Inkább ledől ágyára, miközben gondolkozik a másnap megíratandó dolgozat feladatain, hogy ezzel vegyen revansot. Hiába, most eddig sosem volt képes otthagyni ezt az iskolát, akármennyire utálja néha… Pedig ezúttal már egy teljes sorral többre jutott önéletrajzában.*