Negomatsu Rika

Tárgy: Negomatsu Rika Vas. Feb. 07, 2010 2:24 am

Jelszó: People can possess hope, because our eyes are unable to see death.

Név: Negomatsu Rika

Kor: 21

Nem: nő

Kaszt: Quincy

Felszerelés: 1 db Quincy kereszt, 1 db Hollow-bait, 1 db Sanrei-kesztyű { Még nem használom }, 1 db Soushingu, 5 db Seele Schneider, 5 db gintou, 1 db Quincy íj

Kinézet: 168 cm magas, hosszú szőke hajjal és ragyogó barna szemekkel.

Jellem: mindig életvidám, ugyanakkor nem tűri, ha a munkahelyén hangoskodnak. Tud nagyon szigorú is lenni.

Előtörténet:

1989. június 14. –én születtem, egy francia kisvárosban, Millauban. Ez az apró város a Tarn folyó mentén feküdt. Anyám egy francia nő volt, aki egy kis pékséget vezetett a főutcán. Apám japán üzletember, bár rajtam csöppet sem látszik meg félvér mivoltom. Teljesen európai külsőm van – csak a magasságom árulkodhat arról, hogy mégiscsak van bennem japán vér.
Amíg nem kellett hazamennem, egy voltam a boldog, vidám gyerekek közül. De amint betettem a lábam a házunkba, begubóztam. A szüleim már rég nem szerették egymást, és állandó veszekedés, gyűlölet volt otthon. Vagyis, lehet, hogy valahol mélyen szerették egymást, de erről én nem tudtam… Túl kevésszer lehetett érezni. Az állandó veszekedések és ordítások, a folyamatos ocsmány szavak kezdték felőrölni az idegeimet már gyermekként. Nem volt könnyű egy olyan családban felnőni, ahol a gyűlölet munkálkodott a szeretet helyett. Minél jobban teltek az évek, annál rosszabb lett a helyzet. Mikor felvetettem, hogy elváljanak, én lettem a hibás mindenért… hiszen a tökéletes család –mintát fent kellett tartani! Nem voltunk híján a pénznek: ez volt az egyetlen jó dolog az életemben. Örökké az utcát jártam, és a barátaimmal lógtam, még akkor is, amikor rájöttem, hogy csak a pénztárcám miatt szeretnek. Olyan tizenhét évesen úgy döntöttem, hogy feladom, és elmegyek Japánba: ott hátha sokkal szebb életem lesz. Nem bírtam tovább a látszat családban élni. Amikor felhoztam, hogy a nyelvgyakorlás végett külföldre akarok utazni, még csak nem is ellenkeztek. Saját bankszámlát kaptam, rajta egy csinos összeggel: bőven ki tudtam belőle fizetni a lakbért, az étkezést meg az iskolai tandíjat is. Bár eleinte rémesen csúfoltak a kiejtésem miatt, hamar megszoktam az ottani életet. Itt már igazi barátaim lettek, és boldogan érettségiztem le, majd mentem egyetemre. Ami azonban megrémített, a félelem volt, hogy elvesztettem az eszem. Időről időre fekete foltokat láttam elsuhanni magam fölött, és átlátszó embereket körülöttem. Nem hittem a szellemek létezésében, így csak az a teóriám maradt, hogy a csodálatos gyerekkorom így hatott ki rám. Nem akartam egy elmegyógyintézetben végezni…
Ezek a képek később sem múltak el, és nem mertem továbbra is egyedül maradni. Ezért apám szüleit is felkerestem: pedig úgy tudtam, hogy meghaltak. Vajon… miért mondták nekem azt hogy már rég meghaltak? Hiszen élnek… és mintha közük sem lenne a rokonságomhoz. Kedvesen mosolyogtak rám, és nem is voltak olyan idősek.
- Rég nem hallottunk Makoto felől… Mióta megszakított velünk minden kapcsolatot. – ezt már akkor mondta nekem a nagyi, amikor a nappalijukban ültünk a földön, és egy – egy csésze keserű teát iszogattunk. Nem rajongtam az ízéért, de úgy voltam vele, hogy majd megszokom.
- Apa nem is mesélt rólatok soha semmit. Egyszer annyit mondott, hogy meghaltatok… de nem volt hajlandó többet elárulni. Pedig mind a ketten itt vagytok mellettem… - mondtam halkan. Nem tudtam elképzelni, hogy miért hazudott nekem apa. Ahogyan azt sem, hogy miért szakították meg velem a kapcsolatot, amikor mondtam nekik, hogy megtaláltam a nagyiékat. A számlámat is befagyasztották – bár ez nem érdekelt annyira. Már rendelkeztem annyi keresettel, hogy nyugodtan meg tudtam belőle élni.
- Valószínűleg, sőt, szinte biztos, hogy azért ment el, mert ő nem örökölte azt, amit te igen. Tudod, a mi családunk abba a fajba tartozik, amit Quincynek hívnak. Rengetegen voltunk, de mára nagyon kevesen lettünk. A halálistenek kiirtottak minket…
Először bolondnak néztem őket, de aztán elkezdtem tisztán látni a lényeket, melyeket hollownak hívnak… És ezzel együtt jött az is, hogy üldözni kezdtek engem. Ekkor döntöttem úgy, hogy talán itt lenne az ideje annak, hogy kiálljak magamért. A nagyiék kitartóan edzettek engem, és a szabadidőm jelentős részét én is azzal töltöttem, hogy minél inkább tökélyre fejlesszem a tudásomat. Imádtam Hirenkyakuval rohangálni, elképzelhetetlennek tűnt számomra, hogy valaki képes lehet ekkora sebességre. Olyan volt ez nekem, mintha egy saját, külön bejáratú álomvilágba csöppentem volna… ahol az lett volna a feladat, hogy a szörnyeket elpusztítsuk, és tartsuk titokban ennek a csodás világnak a létét. Igen, csodás világnak tűnt… Addig a napig.
Őzbarna táskámban kotorásztam a kulcsomat keresve. Tudtam, hogy valami nincs rendben. Már csak azért is, mert a nagyiék reiatsuját nem éreztem, viszont a házban levő hollowét igen. Rémülten, kiabálva rohantam fel az emeletre, ahol megláttam a vérbe fagyott nagypapám. A nagyi teste eltűnt, de volt egy ötletem, hogy hová került…
- Mit műveltél a családommal?! – kiáltottam. Mindem keserűség bennem volt, amit valaha éreztem. Az a keserű düh öntött el, mint ami minden egyes veszekedéskor elöntött gyerekkoromban. Csak most már képes voltam tenni ez ellen. Materializáltam a nyilamat, és a hollow fejének szegeztem.
- Ha a két vénség sem bírt velem el, te majd el fogsz pusztítani? Csak nem vagy ennyire naiv? – az a rohadék még kacagott is rajtam. Elvette tőlem az utolsó fontos dolgot is az életemben… Ők éreztették velem, hogy szeretnek. Nem tartott sokáig, míg végeztem vele… A nagyi testét abban a hálószobában találtam meg, ahol én aludtam. Itt döbbentem rá, hogy a hollow az én energiámat érezte meg, és miattam jött ide. Elfogott az undor, és a temetésük után eladtam a házat. Megvettem a vele szemben levőt: bár nem bírtam benne élni, elszakadni sem tudtam tőle…
Azóta az egyetem mellett a könyvtárban dolgozok, és amikor csak tehetem, hollowokat ölök abban reménykedve, hogy így megmentek néhány életet. valamiért, már nem csodás mesevilágnak tűnik nekem ez az egész... sokkal inkább egy körnek, amiből nincs szabadulás.

Tárgy: Re: Negomatsu Rika Szer. Feb. 10, 2010 6:00 am

Szia! ^^

Nos, semmi hibát nem találtam az előtörténetedben, viszont a karakter jelleméről még szívesen olvastam volna. Very Happy

Ettől függetlenül viszont szép elősztorit írtál, amire semmi mást nem mondhatok, minthogy elfogadom.

Lélekenergia: 4000
Szint: 1.
Tőke: 4000 ryou

Kellemes játékot! ^^