A kapitány szobája - vigyázat ám a hajnali zavarással! ><

¤¤¤ // PrIvÁt AtTaCk - TaIcHoU kÖsZöNtÉsE*.* \\ ¤¤¤

Számomra érthetetlen volt, hogy mit keresnek a rózsaszín és lila békák a vízben. Az még hagyján, hogy ott voltak, no de kérem! Amikor megböktem egyikük seggét, hogy úszikáljon arrébb, máshova, el, mert ez az én vizem, rámvigyorgott és beintegetett! Van egyáltalán a békáknak ujja? Ennek volt... igenis VOLT! O.O És még idegesítően énekeltek is, és elővettek a semmiből valami sárga esernyőt, és a víz felszínén kezdtek el szteppelni! Hatalmasra tágult szemekkel néztem az eseményeket, és mélységesen le voltam döbbenve. hát mégis léteznek démonok meg mindenféle misztikus lények... Tudtam én, tudtam hogy jól tudom! Ha már szellemek vannak, akkor vannak kelpik meg cukordémonok is! Ezek pedig itt cukordémonok! Akik az én készleteimet akarják....! Olyan vehemenciával ugrottam ki a kádból vagy miből, a neve se jutott eszem,be jelen pillanatban, hogy majdnem pofára esve szánkóztam a legközelebbi falig. Ahol meg a cukordémonok árnyékai vártak rám!
Gyorsan felnyaláboltam a köntösömet, és fordítva felvettem magamra, majd Hanát kezdtem keresni. Mintha egy szárnyas seprűt dobott volna el Surprised

Kviddics? Már az is van? *.*
- Hannaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaa.... Meünk ata! - ragadtam kézen, és másikommal másikjába szakét nyomtam. Nekem elég volt mára ennyi belőle, igazából már korábban is elég lett volna belőle, de hát... ha egyszer olyan az íze mint az erdei vegyes gyümölcslekvárnak! *.*
Elmélázva rángattam Hana kezét, és azt se értettem, hogy miért fázik a hasam meg a lábam... Nem is jöttem rá, hogy bikiniben másztunk végig Seiretei kihalt folyosóin míg haza nem értünk, csak az újabb fényroham tudatosította bennem, hogy bizony, ezt is megtettem. Homályos kép kúszott a fejembe, ami egy vörös hajú srácot ábrázolt, és erről eszembe jutott Kiko, aki valószínűleg káromkodni fog, amiért ilyen galádul otthagytam a shinigami ruhámra csatolva. Aztán megláttam az ágy alól kikandikáló sayát, és megnyugodtam.
~ Apád fasza a Kiko, beszívott ribanc... - né már, ki szólt hozzám? Surprised

Zombi módján forogtam magam körül, és eszembe jutott, hogy a sayában kushadó szellemem intézett hozzám néhány atyai szót. A beszívás ellen serény szemöldökráncolással tiltakoztam, ugyanis nem szívtunk mi semmit se, csak az orrunkat fogjuk majd, ha megfázunk. Aztán leültem, és kinyúltam egy szendvics után, bár egyáltalán nem voltam éhes. Kegyetlenül nagy toccsanással érkeztem seggre, mert nem a székre ültem, hanem csak úgy snassz a levegőre. A szék még mindig vagy két méterrel arrébb volt, és az, amit én szendvicsnek néztem, az tulajdonképpen a bolyhos papucsom volt...
De ha egyszer éhes vagyok! Vagyis nem... De ha egyszer enni akarok na! ><
Ütemesen tettem előre kezem, lábam, majd diadalittasan kapartam össze magamnak a szendvicset, és nem törődve vele, hogy a majonéz egy része az orromon landolt, vigyorogva haraptam bele.
Miután letöröltem a majonézt, megláttam valamit. Valamit, aminek nem kellett volna ott lennie. Hiszen mit keresne egy járkáló zöld gumikacsa a lábamnál? A csőrében meg cilinder volt... Nagyra tágult szemekkel néztem, ahogy a kalapot rányomja a lábamra, és vihogni kezd. Oppácska... ez a kacsa vihogni is tud? Surprised

- Hanaaaaaaaaaa.... Kaaaaa! - mutattam tátott szájjal a papucsomat tologató kacsára. Wúúú és milyen lazán megy nekije! Surprised

Vajon Hana is látja? Vagy csak az én szemem előtt libbentette fel a magá fedő fátylat a cukormanók birodalma? Surprised

¤¤¤ // PrIvÁt AtTaCk - TaIcHoU kÖsZöNtÉsE*.* \\ ¤¤¤

Hirtelen felszabadult mancsaim, újonnan leterhelve vonaglottak mellettem. Biztosra vettem, hogy én nem tettem, mert nem! Szóval, jött egy mágus, aki szanaszét verte őket varázspálcával és az előbbi seprű, nem is seprű, hanem a hűséges segítő, Nosferatu volt, de ő sem furcsa denevér-medve keverék! Édes pandamaci, hatalmas, pöttyös, csokornyakkendővel és barack mentás rágóval a füle mögött! A csúcsos, süveges, harcsabajszos bá, pedig rávette testem, otromba módon csaljanak meg! Így a sötét bűvöletben ragadt kicsikéim belemasíroztak egy elhagyott konnektorba, amiket nem szoktak dealer-ek hullatni utcákon, ezzel is reklámozva a smiley széles körben terjedt használatát, viszont most valamelyik trehány szivárvány kökörcsin lepottyantotta a fészkéből, mert a kakukk nem is tojás és hupikék nem is hullahopp karika!
Viszont a képtelen képzetek lassan elszívták a hidrogén túlélési esélyeit, úgyhogy ráfókuszáltam a semmiből hozzám került vázára. Még, hogy nincsenek önzetlen jótevők?! Kérem szépen, itten tartom a bizonyítékot! Igaz, maradhatott volna egy baráti ölelésre, kivéve, ha vérengző ork, esetleg Palpatin császár távoli rokonának a soha nem látott szomszédjának utca fronti bejárója, vagy gyűrűs féreg élettartamát vizsgáló képzeletbeli méh szövetségi tag! Nem baj! Felajánlkozó szívességét hasznosítva nem fogom az első járókelő kezébe nyomni, max a harmadikba!
Végigcsörtetve a nem megvilágosodáshoz vezető alagútban, elfogott a lámpaláz, mivel egyetlen gyertyával sem találkoztam! Lassan mellre estem a saját cicifixem madzagában, aminek nyújtási képességeiről ódát lehetne gyártani! Emberrablásnál, olyan csudálatos dolgokra lenne képes, mint a rablók megkötözése, vagy kigáncsolása! Egyszerűen fenomenális szerzemény, bár ha leszedném, nem lenne rajtam és akkor nem letten ácsorognék nélküle! Oda se nekije! Letépnék valamilyen Frodó mintás függönyt, vagy lehámoznék néhány kárpitot, osztán tarzanozhatnék a panel erkélyeken! Akkorákat ugrándoznék, hogy a kukás konténerekben érzékből hajítanám ki az úri szemetet! Csillaghullásom percéig, még rá kellett döbbennem hova fordulok és miért, ja és, mit keresek a kinek társaságában! Hát, nem jöttem rá, csak arra, hogy tiszta sávos színkavalkád kavarog, tökéletese egyetértésben gyomrommal. Mivel részeg disznó nem akartam lenni, aki saját gyártmánnyal renoválja, feltehetőleg más privát zugát, heveny csapkodással hessegettem a légmozgást, legyen oly kedves és tosszon meg. Valaki, vagy inkább valami, hálásan buktatott előre, így vak szellem átka visszavág tapogatózással írtam le mértanilag pontos kört. Kiérve a virágos mezők nyugtató csendjébe, ténylegesen megkönnyebbültem. Lebukva cserepek szintjére adtam elő, kelletlen szimfóniám, miután meg a gettó összes tücske fejbe lőtte magát, jöhetett a töprengés. Határozottan motoszkált agyamban, szólítottak, mert nem tompa zümmögés volt, hanem az az erőteljes tuctuc, amitől általában kiszakad a dobhártyám. Általában, mert most kiesett a másik oldalon, hogy Izu mellettem kihajolva sikítozik. Szóval, szükségeltetett némi újraindítási betöltés, hogy felvéve az irányzékot, leszedjem a fejem sátrat bontott virágot és bármilyen módon, de bejussak a bűntett helyszínére. Na,na,nanananana, na! A vázámat előtte felvettem! Ajándék lónak nem nézem a fogát, mert biztos nincs, vagy szuvas, vagy leszédülök! Tök mindegy! Fogom azt a hirtelen furcsa alakúvá változott izét és benyomulok! Asszem, hogy igen!
Miden tudásom egy lapra téve gyűjtöttem lendületet, viszont egy fránya bambusz héj nem a lábaim elé mászott?! Néda, hogy nem látta jövök és nekem frontált! Szemtelen talp alá való! Ezért még számolunk, ha valaha is kijövök a hungarocell betétből, mert ezeket is ide teszik az always hirdetések helyett, hátha meggondolatlan járókelők ragadnak benne légypapír hiányában. Vagy, óriás rovar fogóba léptem?! Tettem próbát rángatózással, néhány lap karkötő gyártásával, majd az ablak tényleges "tolni" táblájával. Bepiruettezve, feltörölve a parkettát és csillárra akadva, megérkeztem!
-TAHA...hukiiii...MAAAA!-
Lógtam bődületes egyetértésben a magaslati kilátóból. Hogy, meg miért, de tartották a ruhám! Sosem szabadulsz a perverzektől! Vágtam bölcs koponyát és pislogtam rá az értem kiáltóra.
-Milyehó?...TATATATTATTAAAAAAAAAAAAAAAA!-
Mutogattam szinte teljesen leírva egy ipszilon gerinctörést. Igazából nem tudtam, mit is láttam pontosan, de ki akartam fejezni, mennyire odáig és vissza vagyok, azt hiszem. Lehet, abban a pillanatban tisztában volt a helyzet eldurranó hatásával, de mire láttam, hogy lefelé látok, hopsz! Kiesett az egész! Ottan mutogattam a semmire.
-ETŰT!-
Tenyereim érkezése akkora feszültséget gerjesztett, hogy a súlyos egyéniségem tartó vállfával együtt koppantam padlón. Sose álmodtam beépített wukik tartózkodnak a ruhafogasomban, mert az a valami, nagyon nem tudom mit okozott. Elvégre a hátamra esett, én meg körbehemperegve a szobát markolásztam a hüvelykujjam! Erre nem adnak tizenegyest, semmire! Sípot, dobot, nádi hegedűt nyeletek le a leveli békával! Már, pedig, ha azt mondom, megcsinálom! Tapadtam matricaként az azt hiszem ajtóra, benyitva kicsit szűkös volt -szekrénybe mászott-. Lehet megnőttem? Fene se tudja, de mindjárt visszatérek! Integettem drága kapitányom, csodálatos turul madárkámnak...
Aztán valami nagyon ronda és csúnya és egyszerűen be se tudom azonosítani elkapott. karmoltam, rúgtam, veszetten küzdöttem, de az a cucc legyőzött, aztán se kép, se hang. Totális szakadás. A sokktól még nyálam is kicsordult! Hogy innen mit és merre alkotott a rablóm fogalmam se nincsen, de hatványozottan ismerős padról lelógva hapciztam telibe egy pipacsot. Szép dolog a másnap...

¤¤¤ // Végestelen vége \\ ¤¤¤

[Keptön főz házikedvencre~ a fanulás elmélyülése♥]

fejem fölött kérdőjelek sorjáznak, amikor megpróbálom elképzelni azt a világot, ahol Nabe-kun az én kedvesem. Ennek csupán egy reménytelen vigyor lesz az eredménye, hiszen ez lehetetlen, és egyébként is a testvéremként imádom, nem is bírok rá úgy nézni, mint egy hímre... Jó, biztos van ott neki valami ott lent, mert Mitsu tuti nem az esti legózástól lett terhes...!
- Ehh? Az az alak az egyetlen imádott fogadott testvérem, bátyám, a 10. osztag kapitánya! - magyarázom mosolyogva, mellőzve mindenféle ragyogást, hiszen gyűlöltem magam is, amikor palotapincsivé válva csaholtam bárki körül. Viszont jegyem miatt erről nem tehettem: kettős lelkem volt, és néha a hisztis picsa dominált: olyankor zártam el magam jótékony célból. Nem kellemes a Puppy chizu effektus, tudom jól, és ezt is csak Nabe-kunt tudja elviselni. apropó... Nabe-kun♥ A kis főztömből vinnem kell neki! >.<
- Tedd csak le az elősávban, én mezítláb rohangálok itthon! - veregettem vállon, és futottam be a szobámba felvenni valami ésszerűbbet, hiszen ebben a kimonóban nem állhatok neki tésztát gyúrni! >.< A szekrényemben elmerülve turkáltam és kotortam elő egyfekete rövidgatyát meg egy fehér alapon "I ♥ NY" felirattal ellátott pólót. Erre már könnyedén feljött a kötény, amit a konyhában dugdostam, és be is vonszoltam magammal kedvenc tisztemet.
- Mesélj, mit ennél? jó lesz egy kis lasagne? Tudom, nem hazai kaja, de hát nem árt a változatosság, ugye? - pakoltam kifelé a hűtőből mindent, amiről úgy ítéltem, hogy szükségem lehet rá. Tésztát, tejszínt, húst.... A változatosság kedvéért meg mellékeltem a kis csípős levesem hozzávalóit, és derékig belebújtam a szekrényembe néhány shiitaki gombáért. A serpenyőbe belepakoltam mindent, és közben bűntudatosan pislogtam Kei-kunra, akinek a kezében ott árválkodott az a pohárnyi üdítő, amit az előbb nyomtam elé.
- Nézz körül a lakásban, nyugodtan! Amit tetszik fogd és nézd meg, olvasd! bár az alsó polcok szerintem nem érdekelnek majd...- receptek, melyek mérgek összetevőit és azok elkészítési módjait tartalmazzák. Régi hóbort, ma is él, csak a kis szoba, ami az ágyam mellől nyílik már be van porosodva... A nagy szakítás óta a közelébe se mentem, lelki okok miatt. A végén még kikeverném egyik halálos mérgem, és kísértésbe esnék... Nem, nem hosszabbítom a bűnlajstromom.
- Nagyon unod magad, mókusbogár? - viharzottam be hozzá kezemben egy villával, main ott lógott az egyik levesből kivett húsdarab- meg kellett valakinek kóstolni, hogy jó-e már! Tekintve farkasétvágyamat, a szőnyeget is megzabálnám ültőhelyemben, magamban nem bízok: így a feladat Kei-kunra, a konyha hősére vár! *.*
- Kei-kun, van neked barátnőd? Na meg szereted a csípős levest? - a két kérdés tényleg nem függött össze, de meg kellett tudnom... Kei-kunnak nagyon is szinglis nőcsábász feje van! >.<
A megkóstolás után visszalebegek a konyhába, mert biztos vagyok benne, hogy ez a főztöm is zseniális lesz- nem hiába látom el fél baráti köröm kajával! Bár, vetélytársam akadt: az 5. osztagos Koba-chaan! Vele biztos nem vehetem fel a versenyt a tortáimmal sem T_T Kissé bedepressziózva terítettem hát meg, s vonultam vissza a kaja mellé, mert hát... vigyázni kell rá!

[Házikedvencet megetetik - napozik

]

*Illedelmes vendég módjára a lábfedőm az előszobában hagyom, majd kedvenc keptönöm után koslatok, s biztosítom őt arról, hogy nekem tökéletesen megfelel a lasagne. Errefele amúgy sincs sok lehetőségem nyugati ízeket kipróbálni, ráadásul Chizu taichou főztje bizonyára ezerszer jobb azoknál az instant szaroknál, amikkel életben tartom magam. Ehetőnek ehetőek, viszont valahogy hiányoznak belőle az érzések, ami egy étkezést igazán meghitté tesz. Vannak bizonyos személyek, akiknek egyszerűen nem bírom megenni a főztjét, hiába tökéletes ízre és formára is. Inkább egyfajta bizalom kérdése az egész. Mondjuk elég kellemetlen volt, amikor egy étteremben kifizettem annyi pénzt azért a méregdrága nyestlevesért, de hiába volt jó illata, valahogy nem éreztem az igazinak, egyszerűen érződött róla, hogy maga a szakács nem bízik saját magában, így aztán képes voltam hagyni, hogy kihűljön az a vacak, de akkor sem ettem meg, és inkább végigvigyorogtam, amint a pincér visszaveszi az érintetlen kaját. Mintha egyfajta hatodik érzékem lenne. Sosem tudtam értelmesen megmagyarázni magamnak a dolgot.*
- Szóval a fogadott testvéred… Nekem is volt egy ikertestvérem, Itsukinak hívták, aztán amikor Tokyoba költöztünk, valami Slarunak, vagy mi a fenének kezdte el hívatni magát. Persze amióta meghaltam, nem tudok róla semmit. Biztos nem kell segítség? - *szólok be a hálószobájában átöltöző kapitánynak, bár azért megfordul a fejemben nem is egyszer, hogy bekukkantsak, de csak nem lehetek olyan tapló, odaveszne a taichou minden belém fektetett bizalma, meg minden! Surprised

Egy vigyor elfojtása után pedig következhet a terep felmérése, bár jó ideig lefoglal a Macska, hiszen úgy követ, mintha az anyja lennék. Nem mintha szándékomban állna nővé operáltatni magam, bár bizonyára nőként is ugyanilyen tökéletes lennék. Cool

Pár perc múlva már abban a fiókban turkálok, mint valami rossz menyét, amihez elvileg nem szabadna nyúlnom, ám csalódottan konstatálom, miszerint nem a rejtett fehérneműs fiókra leltem, s csipkés tangák helyett mindenféle recept kerül elő. Mondjuk nagyot is néztem volna, ha a nappaliban találtam volna rá az említett ruhadarabokra. Végül is nők, ki érti őket… Rolling Eyes

Megvannak a maguk fura szokásaik, s néha egészen elképesztő dolgokat művelnek, például egyszer végig kellett hallgatnom, amint az egyik exem a barátnőjével a melltartókról diskurált, de legalább egy órán át, aztán pedig áttértek a menstruációjuk taglalására. Ha valamikor, hát akkor tutira fásult pofát vághattam.*
- Á, dehogy, feltalálom magam. - *emelem fel az igen érdekes receptek felől a búrám s pislogok Chizu kapitányra a lehető legártatlanabb szemekkel, amiket csak vágni tudok. Vállalva az esetleges fejlenyisszantást a mérgek receptjeinek tanulmányozásáért – hiszen a tetteinknek elvileg következményük is van, vagy mi fene – valami értelmes pózba vágom magam, hisz sikerült túlságosan is kényelembe esnem a kanapén. Talán ideje lenne levennem a csülkeim a szófáról, és attól tartok, hogy véletlenül sikerült kicsit lehamuznom a szőnyeget, szóval erősen érik egy takarítás is, nem mintha olyan igénytelen lennék. De ha egyszer Chizu taichou megengedte, hogy dohányozzak… Rolling Eyes

*
- Korrekt, korrekt. - *ízlelgetem a villára szúrt húsdarabot, persze csak miután felültem a kanapén, ledobtam a hasamról a macskát, becsuktam a receptes könyvet s a hamutálra támasztom a félig leégett bagómat.*
- Tudja, Chizu taichou, az úgy van, hogy valahogy nem találom az igazit. Egyik kapcsolat a másik után, de egyik sem tart túl sokáig. A csípőset pedig imádom, honnan tudta? - *terelem el a magánéletem témájáról a kapitány figyelmét, hiszen azt azért igazán nem akarom, hogy azt higgye, egy gerinctelen féreg vagyok, aki kihasznál minden útjába kerülő fruskát. Tényleg nem olyan vagyok, esküszöm, mindig megvan a megfelelő indok a szakításra! Surprised

Egy kézmosás megejtése után elégedetten toppanok be a konyhába, hogy magamba szívjam az igazi, friss kaja aromáját. Kétség sem fér hozzá, az én kapitányom a legjobb a világon. Cool

*
- Na és a kapitány asszony? Barát, vőlegény, ilyesmi? Végül is, minden megvan benned, amit egy férfi kívánhat. Jő bőr vagy és az illatokból ítélve a kaja is egész jó. - *kacsintok rá egyet, majd egy hangos ittedekimasu felkiáltást megejtve állok neki a csípős leves, majd a lasagne elpusztításának megállapítva, hogy valóban megtaláltam a világ legjobb nőjét. Cool

*

[Keptön főz házikedvencre~ a fanulás elmélyülése♥]

A gondok elmélyülnek... Miközben ádáz küzdelmet vívtam a serpenyővel, agyamat járatva próbáltam rájönni, hogy miért ismerős nekem az Itsuki és a Saru. Majd a megdöbbentő felismerés következtében az éppen melegített szósz a pólómra ömlött, maikor egy erőteljes rángógörcs ragadott magával...
- Slariiiiiiiiiiiiin?!- repült a serpenyő a mosogatóba, én meg fejem fölött millió kérdőjellel pislogtam Kei-kunra. Szóval ezért volt ő olyan ismerős, mert Linzer tesója! Érthetetlen kúlságfaktora most már teljesen érthetővé vált, én pedig rángatózó szemmel meredtem rá úgy tíz másodpercig, azutáb viharoztam vissza a szobámba egy ugyanilyen felirattal ellátott fekete topért.
- Izé... Szerintem én ismerem a tesódat... Slarint... ő az 5. Espada...- szedtem a tányérjába a kaját, tőle azért tisztes távolságban. Netán, ha rám akarná borítani az asztalt, vagy hirtelen indulatában kinyírni! Azért teljesen nyilvánvaló okok miatt nem úgy kezdtem, hogy Linzer névre hallgat nálam, és ő a kebelbarátnőm, mert hát ez nem éppen az a dolog, amit el kell kürtölnöm minden ismerősnek. Oké, vaizard vagyok, de a többség nem ilyen sajátos felfogással lett megáldva, mint én! Tuti felakasztanának vagy kísérleteznének rajtam, ha kis titkaim kiderülnének! Pedig ez egy végzetes hiba lenne, hiszen szerény személyem teljességgel elbűvölő, és én lenni nagyszerű keptönnéni!
:Maya:
- Mm...Most nagyun utálsz? - pislogtam rá, mert rövid időn belül a szívemhez nőtt szottyom - ki nem... -, és nem akarom, hogy utáljon, vagy valami...T.T
Aztán bedípelve roskadtam le a székemre, hiszen sikeresen eszembe jutott a szekrényem alján rohadó esküvői ruha, meg a csöppnyi piromániám, amivel elégettem a meghívókat. We ♥ tűz alapú zanpuk!
- Hát... vőlegény, az volt... de most egyedül vagyok, mint az ujjam... Nem csoda, nehezen megtűrhető alak vagyok^^"- túrtam bele hosszú hajamba, és pillantottam a kezemben tartott villára. Bekaptam egy falat lasagnet, és bár farkasétvágyam most is dominált, érezhetően lassabb tempóban kajoltam, mint amiben szoktam. Hogy én mennyire utáltam a depressziós hónapokat! Na meg a kis leveleket, amik tök kínosak voltak... oké, maradunk barátok, de akkor is! Kellett egy kis idő, hogy szokjam a szitut.
- Tuti ráakadsz valami elvadult nőcire aki téged is elvadít majd, és békésen rendeztek +18at majd! - veregettem vállon visszakanyarodva egy vidámabb témára, és rámosolyogtam. Persze amúgy legszívesebben elsüllyedtem volna a szégyenemben, hiszenn jót sokkoltam. arcomon a szégyen pírjával vonultam a hűtőhöz, és vettem elő egy üveg bontatlan, minőségi szakét. ez ám nem olyan vacak volt, mint amitől Yucival álltunk be! Lepakoltam Kei-kun elé a szakés csészét, és töltöttem neki...
- Erre inni kell! - címszóval pedig felemeltem a poharam, miközben leültem.

[Házikedvencet megetetik - napozik

]

*Slarin nevének hallatán kigúvadt gülükkel meredek rá kapitányomra. Szégyen vagy sem, Itsuki választott nevét sosem tudtam megjegyezni, de igazából még kimondani se nagyon. Különben sem értettem soha, hogy miért jó neki, ha egy bonyolult és kimondhatatlan nevet választ magának, annyira pedig csak nem lehet paranoiás, nem mintha szökésünk után a családunk bármit tett volna annak érdekében, hogy megkeressenek minket. Különben meg, már vagy egy fél évszázad eltelt azóta, s nem kéne, hogy akár egy kicsit is érdekeljen a dolog. Már nem vagyok ember, shinigamivá váltam, és nem szégyellem bevallani, hónapokig eszembe se jut emberi életemre gondolni. Ott hagytam őket, és ez így volt jó. Hiszen feldolgoztam a saját halálom, s hogy soha többé nem találkozhatok azokkal, akik akkoriban olyan fontosak voltak nekem. Akkor mégis mi a retkes faszért piszkálja a dolog annyira a csőrömet?*
- Igen, pontosan így hívták… Honnan tudtad? - *ejtem ki akaratlanul is a szavakat, s egy pillanatra eltűnik képemről állandó vigyorom, mintha csak arra várt volna, hogy ikerhúgom létezésének említése végre eltüntesse róla. Ám mégis ott motoszkál valami… Valami, ami megakadályozza, hogy elhiggyem, hogy a testvérem espadaként él. Hiszen nem azt kellett annyiszor bemagolnunk az akadémián, hogy aki lidérccé válik, az már nem ember? Még ha Itsuki hollow-vá is vált, az a dolog nem lehet a nővérem. Legfeljebb valaki, aki úgy mozog és beszél, ahogyan ő tenné, esetleg a külsejét is felveszi, de maga a lélek kizárt, hogy az legyen, akit én húgomként ismertem.*
- Dehogy utállak, nem lenne rá okom, sőt! Viszont az az izé, amiről beszéltél, már nem lehet Itsuki. Csak egy lidérc, akivel talán egyszer végeznem kell, hisz az ellenségem. De beszélgessünk inkább kellemesebb témákról. És jó a koszt, mondtam már? Remélem, nem mérgezett. - *veszem vissza vigyorom, s egy kacsintás kíséretében állok neki a zabálásnak. Tutira meglátszik rajtam, hogy hetek óta nem ettem rendes ételt, szóval senki se vádoljon azzal, hogy nem tudom értékelni a jó kaját.*
- Ó… Sajnálom. Ám úgy látom, az ujjaiddal minden rendben, nem vágták le egyiket sem. Mellesleg szerintem kurva jófej vagy, szóval nem tudom, mit izgulsz a megtűrésről. Kaja után akkor Kenpachi ivója, vagy csak vásároljunk be valami közeli boltban? A szakét én állom. - *tömöm meg magam a lasagne utolsó falataival, közben pedig mélyeket hallgatok arról, hogy tulajdonképpen a szexuális életemmel tényleg semmi gond nincs, jut belőle bőven, és már egészen más kérdés, hogy érzelmi szinten nagyjából nulla a szerelmi életem. Nehezen, de elfojtom a kiülni készülő vigyort, s bár kellemes téma meg minden, lehet, még sem a kapitányommal kéne kitárgyalnom a dolgot. Amúgy tényleg pozitív csalódás Chizu taichou, hiszen a többi kapitány valószínűleg elrugdosott volna az edzőterembe, hogy aztán azon röhögjön, hogy két perc alatt képes legyőzni, majd beleröhögjön a képembe, amiért hozzá képest gyenge vagyok.*
- Na szóval… Köszönöm az ebédet. - *rakom bele a mosogatóba a már üres tányérom, majd segítek keptönnéninek előhalászni a poharakat, hogy aztán kibontva a szakés üveget töltsek is mindkettőnknek belőle. A cigaretta máris a pofámból lóg ki, szinte már fájdalmat jelentett hiánya, s megnyugtató a tudat, hogy ismét magamba szívhatom a mérgező füstöt, hogy aztán tökéletes füstkarikák halmazát reptethessem a plafon felé.*
- Na és a kapitányné honnan ismeri Itsukit? Tud valamit mesélni róla? Most hogy néz ki, meg ilyenek… Campai! - *koccintok a kis pohárkával, nem mintha olyan sokáig tartana benyakalni ezután azt a pár korty nedűt. A kérdések akaratlanul csúsznak ki a számon, s utólag én magam sem tudom, egyáltalán minek is érdeklődöm, hiszen ha hollow-vá vált, akkor egyszerűen ki kell nyírni, megtisztítani a lelkét, ennyi. Legalább most nem felejtem el szám széleit felfelé görbíteni, s szórakozottan hintázgatok a széken. Kérdés, hogy vajon Chizu taichou mennyire bírja az alkoholt, szerencsére én elég jó kiképzést kaptam belőle.*

[Keptön főz házikedvencre~ a fanulás elmélyülése♥]

Csöppet sem hiányzott a depresszió! Most mégis olyan mélyen kezdett felettem tornyosulni, hogy legszívesebben kettéfejeltem volna a lasagnámat. Jó, biztos érdekes fejem lenne tőle, de nem zavarna. Hogy lehettem akkora gyík, hogy így a képébe vágjam Keinek azt, hogy ismerem a tesóját? Valószínűleg minden rokonszenvét elveszteném, ha megsúgnám neki, hogy a az egyik legjobb- ha nem az egyetlen nőnemű barátomról van szó. Tény hogy nem vagyok angyal, mert hát... akárhogyan is vesszük, Seiretei szemével nézve én egy mocskos áruló vagyok. Mert nem rontok neki minden velem szembejövő arrancarnak, pedig tudom, hogy bármelyik, bármikor elárulhat. Nem hiszem, hogy akkora bűn lenne az, hogy próbálom megtalálni bennük a jót. Egyszerűen ki van zárva, hogy mindannyian aljasak és gonoszak legyenek, véres céloktól vezérelve. Nem tudom elfogadni, kész. Nabe-kun is biztosan adna egy jó nagy pofont, ha ezt megtudná... de még azután sem változtatnék a nézeteimen. Ilyen vagyok, és kurva nehezen változnék meg bármilyen irányba is.
- Találkoztam már vele párszor. Ő az... 5. Espada. - szegeztem tekintetemet a kezemre, ami érdekes módon elkezdett remegni, szóval gyorsan az asztal alá rejtettem. Nem könnyű ezt közölni... nem is akartam közölni. de akárhogyan is nézem, előbb-utóbb úgyis megtudná. ha nem tőlem, akkor mástól... ez nem maradhatna sokáig titokban. na meg, inkább én áruljam el neki, semmint hogy később, harc közben fagyjon le és haljon meg.
Szinte összehúzódva, rettegve néztem rá, és gyorsan elvettem róla a tekintetem. Nem utált? Ezek után? Nem én változtattam Slarint hollowwá, de akkor is... hogy tudja ilyen félvállról, semlegesen kezelni? Én egy ép agyú shinigami helyében minimum infarktust kapnék, ha kiderülne, hogy az imádott testvérem arrancar!
- Resurrecciónban... tényleg csak egy lidérc. - teljesen fölösleges lett volna elmondanom, hogy arrancar létére is milyen nagyszerű barát, hogy mellettem volt akkor is, amikor kidobtak, amit részben magamnak köszönhettem. Akármilyen agyfasz jön rám, hozzá mehetek dühöngeni, nem rúg ki. Sőt, csatlakozik, és az egész vége egy piálás lesz tombolással vegyítve. Az meg, hogy mik a képességei, nem árulhatom el... Nemcsak azért, mert a barátom, azért is, mert gerinctelenség lenne. Én pedig nagyon nem akarok gerinctelen lenni a legjobb barátnőmmel! >.<
- Köszönöm szépen, még tényleg megvannak,,, Szerintem menjünk a Kenpachi ivóba, oké? - sikerült visszafojtanom egy mosolyt, mai ebben az állapotomban biztosan szörnyű lett volna. ha valami berúgásos partit tudnánk kerekíteni Keivel, akkor a végén lehet, hogy felmászok egy asztalra énekelni. Volt már rá példa, csak azért... Keinek vajon tetszene a műsor? Biztosan felrángatnám magam mellé, ha másnak nem is, fának, amit megmásszak!
- Hát... én... izé. Magánküldetéskor futottam vele össze, azóta meg érdekes módon gyakran keresztezik egymást útjaink. - pirultam el a kis hazugság miatt. tenyerem a tarkómra téve mosolyodtam el, és inkább gyorsan felhajtottam a csészémben rejtőző szakét. nem akartam megint beégetni magam, azt meg nem viselném el, ha Keit hoznám zavarba. Teljesen érthető az is, hogy tudni akarja, mi van a testvérével.. közel állt hozzá, és kész.
- Nagyon csinos, mellette kisfiúnak érzem magam. Szép hosszú a haja... De ha gondolod, majd bepakolok magamhoz egy fényképezőgépet, csinálunk közös fotót, és megmutatom neked! - és bár a helyzetet tekintve az egész úgy hangozhat, mint egy vicc, mégsem az! Szar volt rádöbbenni, hogy nincs egyetlen képünk se Linzerrel... ezt be kell pótolni! és miután gyorsan összemosogattam, berohantam átöltözni- mert mint mindig, most is összevizeztem magam, és nem lett volna illő mutogatni a kis melltartómat a fehér póló alatt! Na meg, gondolom, a vizespóló is kezd kimenni a divatból... Miután pedig magamra erőszakoltam egy lila topot, belekaroltam Keibe, és elindultam a kocsma felé.

[Házikedvencet megetetik - napozik

]

Mennyi az esélye annak, hogy húgodat arrancarként, sőt, espadaként látod viszont? Nem kis erőfeszítésbe telik nyugton maradni, míg Chizu taichou Itsukiról mesél, hiszen mégis csak a húgom, és szerettem, persze a magam fura módján. A képembe vágta, ha valamit újra elbasztam és sosem hibáztattam érte, hisz mindig igaza volt, de én sosem tettem azért, hogy megváltozzak. Ám ő még így is kitartott mellettem. Nem csak remek testvérem, hanem egyben legjobb barátom is volt, amiért nem penderített ki otthonról a sok faszságom miatt, amit elkövettem. Talán még mostanra se nőtt be a fejem lágya. Igaz, legalább amióta shinigamivá váltam, nem tettem tönkre senkit. Nem mintha emberként szándékomban állt volna.
- Nincs in csodálkoznom… Mindig is elég erős jellem volt. És igazi vezető szellem. A bandáját is ő menedzselte lány létére. Néha irigyeltem. – próbálok valami értelmeset is hozzáfűzni a témához, míg kiürítem a tányérom, s elégedetten, közönyt színlelve dőlök hátra a széken. Közöny… Mégis hogy lehetnék közönyös, ha a testvéremről van szó? Legalábbis valakiről, aki valaha a testvérem volt. Az Akadémián bemagolt sok rizsa végül is tényleg hasznos leszámítva azt, hogy utáltam magolni. Felkészítettek minket az ilyen véletlenekre is. Aki lidérccé vált, az nem ember… már nem. Csak táptalajául szolgál annak a szörnyetegnek, amivé változik. Undorító, ocsmány paraziták, melyek elveszik a lélek tudatát, átveszik személyiségének főbb jegyeit, s a rossz tulajdonságokat felnagyítva késztetik a lelket olyan tettekre, amiket amúgy nem tenne meg. Itsuki… mint arrancar… mint espada. Önkéntelenül is megpróbálom elképzelni őt valami kicsi, fogas szörnyetegként, bár bevallom, nehezemre esik elképzelni, hogy egy olyan kis vacak, morgó izé, amiket máskor halomra gyilkolászni szoktam, akár Itsuki is lehet.
- Csak utánad, csak utánad… A mosogatással ráérsz. – nyújtózok elégedetten, hiszen a teli gyomorhoz már valóban csak egy kis szomjoltó üdítő hiányzik, na meg persze pár tonna nikotinrúd. Továbbra sem zavartatom magam, míg a macskával az ölemben várom, hogy Chizu taichou átöltözzön, s ha épp nem lennék elfoglalva a nosztalgiázással, bizonyára nem bírtam volna ki, ne ejtsek egy pillantást a kapitányasszony idomaira.
- Hosszú? Érdekes… Miután leléptünk otthonról, első dolga volt megszabadulni a hajától. És gyerekkorunkban is folyton levágta, csak hogy hasonlítson rám. Kettőnk közül ő volt a lázadó. Mellesleg igazán ráérős lehet a kapitányasszony, ha harcok közben leáll fényképezni. Bár kapitányi szinten már biztos többől áll a harc, mint nekünk, egyszerű tiszteknek… Mondtam már, hogy jó az ízlésed? Öröm lesz melletted villogni. – pihentetem vállán szabad kezem, közben hagyom, belém karoljon, persze csak miután könnyes búcsút vettem a macskától. Kenpachi ivójában meg már törzsvendégnek számítok, hiszen mi mást is csinálhatna egy szingli pasas unalmas hétvégéken? Itt különben is könnyebb ismerkedni, az pedig már más kérdés, hogy a legtöbb itt megforduló luvnya igazából arra sem érdemes, hogy időt és bókokat pazaroljak rájuk. Sokan olyannyira elkeseredettek, hogy azt hiszik, az már megoldás, ha szétterpesztik lábaikat már az első éjszakán. Végül is, a szex legalább még ingyen jár… :/
Rendelésem az asztalra csapatva ülök le a kapitány mellé, s kábé fel sem veszem, hogy az exem úgy méregeti a taichout, mintha menten ki akarná kaparni a szemét. Különben is, kapitány, nem hiszem, hogy féltenem kéne, bizonyára meg tudja védeni magát.
- Hát akkor, az új kört a véletlenekre… na meg az ostoba exekre. – emelem a pohárkát, hisz hiába kezdtük el Mayánál az alapozást, az még bőven nem elég ahhoz, hogy valóban felszabadultabban érezzük magunkat. Az információdózistól pedig különben is szükségem van egy kis elmenekülésre, s mégis csak ez a legmegfelelőbb hely az efféle cselekedetekre.

Szabad hétvége anyuval *.*

Anyu megígérte, hogy ma egész nap játszik velem, mert ma nem megy bogarakat rajzolni az irodába. Ez mind szép és jó, de anyu még alszik. Anyu nagyon sokat szokott aludni, de én nem tudok annyit. A legrosszabb a dologban pedig az, hogy éhes vagyok, és ha a mami nem főz nekem reggelit, akkor éhen fogok halni! Surprised

Amíg a mami nem ébred fel, addig jól kell viselkednem. Pont úgy, mint amikor elvitt megmutatni, hogyan verekednek a nagyfiúk és a nagykislányok. Persze én nem értem rá verekedni, mert nekem épp rajzolnom kellett, és anyu valamiért nem szereti, ha felügyelet nélkül gyakorlok. Érthetetlen. Miyoko papája bezzeg mindig játszik verekedőset Miyokoval, és ha nem sietek, akkor meg fog előzni! Surprised

De most nem verekedhetek, pláne nem csinálhatok trambulint démonmágiával, mint a múltkor. Akkor még Nayo-chan is kislány volt és ugrálhattunk együtt, de most már azt hiszi, nagylány lett, és emiatt lehet, hogy nem is fog többet játszani velem. Folyton a pasijával van, és már az is lehet, hogy puszilkodtak is. Bár tegnap láttam az anyujával és az apujával sétálni, de nem mertem odamenni, mert ő már olyan nagylány és biztosan nem is akar szóba állni velem. Még cicije is nőtt, pont, mint a mamájának, pedig tisztán emlékszem, hogy pár hete még nem volt neki olyanja. Biztos kényelmetlen lehet a melltartó, anyunak is van sok, de nem értem, miért kell. Nem akarok nagy lenni soha, mert akkor már nem lesz időm játszani.
Most, hogy eldöntöttem, hogy jó kislány leszek, meg kéne lepnem a mamit ennivalóval. Így miután kimásztam a hálóingemben a konyhába, egy székre ráállva le is veszem a polcról az egyetlen olyan ennivalót, amit meg tudok csinálni. A gabonapelyhet.
Ha anyu látná, hogy a széken szambázok, hogy levegyek két kistányért, akkor lehet, nem örülne, de még alszik, addig csak nincs gond. Miután pedig jó sok gabonapehellyel és tejjel megtöltöttem a tálkákat, közben pedig Miyavit is megsimogattam, már mosolyogva pislantok anyu ajtaja felé, hiszen úgy hallom, felébredt.
- Anyu, anyuuu~! *.* – vetődök anyura és ölelem át a derekát, hogy ezután a karját megfogva rángassam a konyhaasztal felé, amit idő közben szépen meg is terítettem. Mondjuk a macska után elfelejtettem, kezet mosni, de nem érdekes, anyu talán észre sem veszi, különben is, nem az én dolgom! Surprised

- Csináltam kaját, gyere enni. Miyavi is kapott már enni, és én is éhes vagyok és Sakutaro is! Surprised

És ugye ma játszol velem? Légysziii~! *.* – ültetem le szépen a székre, hogy aztán én is felmásszak a sajátomra, természetesen elterelve a figyelmet arról, hogy ma még fogat se mostam, ráadásul mezítláb rohangálok a csempén. Különben is, én anyuci lánya vagyok, én nem fázhatok meg soha és a fogszuvasodás is csak embergyerekeknek való! Surprised

~*~ Szabadnap életem fényével ~*~

Nem gondoltam volna, hogy az életem ilyen rövid időn belül gyökeresen megváltozik. Zel, illetve... Zei valamit talált bennem, maiért mellettem maradt, és megszeretett. Az érzés kölcsönös, nem hiszem, hogy bírnék nélkül élni. A részemmé vált, és nem lehet belőlem kiszakítani, soha többé. Yuke? Néha eszembe jut... de akkor is csak azért, hogy rájöjjek, mennyivel többet ér nekem Zel. Közös kép az éjjeliszekrényen, minden elalvás előtt lejátszok egy jelenetet, hogy ott van velem, mellettem, fogja a kezem, átölel... hamis illúziókkal próbálom meg jóllakatni magam, hiszen most is Des Mos Aironban van. Olyan voltam nélküle, mint egy élőhalott... üres fejjel, semmire se gondolva végeztem gépiesen a munkámat, ettem, mert kellett... Addig, amíg rá nem jöttem, hogy a reggeli rosszulléteim már nem a stressztől, a rendszertelen életviteltől vannak. Nem gondoltam volna rá, hogy egy élet növekszik bennem, így döbbenten néztem szembe a ténnyel Chiyo-chan mellett, mely szerint várandós vagyok. egy darabig csak meredtem előre, átadva magam az engem ellepő kétségbeesésnek: nekem gyerekem? Sosem akartam, márpedig azért, mert egyszerűen... rossz anya lennék. Zel pedig biztos haragudni fog érte. Akkoriban ezek jártak a gondolatok jártak a fejemben, és rettegve néztem szembe egyre csak erősödő gyengeségemmel, a rosszullétekkel, és a ténnyel, hogy el kell mondanom Neki. Úgy rettegtem a találkától, mint a tűztől... mi lesz, ha ellök magától, vagy azt akarja, hogy vetessem el? Önkéntelenül is a már domborodó hasamra tettem a kezem- halva született ötlet. Ha kell, egyedül leszek mindenki ellen, de ezt a gyereket el nem vetetem. Megszülöm, felnevelem... máris a részem, hogy dobnám el? Az anyai érzéseim nem hagyták, hogy többet ilyenre gondoljak, és bár félve is, de elárultam életem szerelmének, hogy apa lesz. Nem igazán mertem ránézni, és boldogan bújtam hozzá, miután megbékélt a dologgal. Eddig is tudtam, hogy a miénk egy eléggé bonyolult kapcsolat, és 'ez' csak tovább bonyolítja majd, mégis könnyű volt magamat beleringatni abba az idilli, bár szintén hamis álomba, hogy egy saját, külön bejáratú családom van. Boldogságom teljesen elnyomta a bennem rejlő dögöt, és örökké arról ábrándoztam, hogy majd a fiam/lányom kezét fogva mászkálok majd az osztagban. Örömmel tudattam Nabe-kunnal is a hírt, hogy hamarosan nagybácsi lesz, és Yucinak se voltam rest elvisítani- így legalább ki tudtam vele fizettetni a sok kelengyét, pólyát meg egyebet, amit megláttam a boltok kirakatában. Terhességem alatt igencsak nélkülöztem életem párját, mivel üzleti ügyei Aironba szólították, és a hormonokkal is nekem kellett megküzdeni- nem kellemes, ha az ember lánya egy mellette elhaladó hím illatára rá akarja vetni magát egy kis karikás tevékenység céljából. Pláne, ha az ember egy szem lányának hatalmas pocakja van! Mégsem volt azért minden rózsaszín... Ugyanis csöppet aggódtam azért, hogy mi lesz akkor, ha egy vaizard és egy arrancar... öö... utódot ügyködnek össze egy esti legómeccs után. Mint pedig kiderült, nem is alaptalanul rettegtem életem fényéért, mert a 12. osztag nagyeszű tudósai szerint bajok lesznek. Mivel kincsem apja se egy gyenge öreg trottyos, meg belém is szorult némi erő- de kiváltképp azért, mert vaizard vagyok, és ezért nagy valószínűséggel a gyerekem is az lesz-, problémák merülhetnek fel az ereje kezelését illetően. Ráadásul, ha ő is vaizard lesz, ott lesz a sötét énje, ami teljesen tönkre teheti őt... így miután túlestem a vajúdáson, és egy röpke pillanatra a karjaimba vehettem a kis véres, magzatvizes valójában a világ leggyönyörűbb kislányát, máris kiszakították a kezemből, mait hangos ordítással hálált meg. Ezután csövekre kötötték, tartályba rakták, én pedig elfordítottam a fejem, mert egyszerűen nem tudtam tovább nézni azt, amit vele műveltek. Emellett még rajtam is volt még elintéznivaló- miután túlestem a baba megszületését követő beavatkozásokon, idegesen követeltem, hogy adják oda nekem Reit, vagy legalább mondjanak valamit a Lányomról. Aztán odavetettek valami sablonszöveget, hogy jól van... az az alapvető, hogy jól legyen, különben alkotóelemeire szedem az egész tetves kócerájt... -.-
Néhány nap múlva pedig végre beengedtek hozzá, és láthattam őt! boldogan öleltem magamhoz a kislányt, akivé mesterségesen növelték, és könnyek között vittem haza, hogy megismerjem életem fényét. Nem voltam többé magányos, és mindig ott volt mellettem, bárhová is mentem. Keresztszülőnek hosszas vívódás után Yucit és Chiyo-chant kértem fel, és kissé félszeg mosollyal mutattam be nekik újdonsült keresztlányukat. Féltem tőle, hogy Nabe-kun és Mitsu meg fog utálni... De tudtam, hogy a következő gyerekemnek, aki biztosan fiú lesz, ők lesznek a keresztszülei, ha elfogadják a fiam. Mert biztos, hogy fiam lesz, mert akarok egy fiút, és... lesz is! >.< Napjaim csendesen, lányom tanítgatásával teltek, és már az első pillanattól fogva annyira hozzám nőtt, hogy lehetetlennek képzeltem azt, hogy akár egy pillanatra is megváljak tőle.
Most pedig halkan nyöszörögve keltem fel arra, hogy valaki a tányérokkal matat. Aztán szívrohamot kapva vágtam magam vigyázzülésbe az ágyban, mert mi van, ha Rei-chan leesett a székről, és meghalt?! Az ütő is megállt bennem, de aztán mély levegőt véve szorítottam magamhoz a kis hercegnőt, aki máris vonszolt a konyha felé. Mondanom sem kell, öltözékem hagyott maga után kívánnivalót: még mindig csak egy Zel által ittmaradt boxer és egy 'INY' feliratú póló volt a pizsamám... Miközben mezítlábas talpamra esett pillantásom, megláttam, hogy lányom is követi a példámat, amit szemöldökráncolással díjaztam. Nem hiszem, hogy olyan húdejó anya lennék, ha ezt szó nélkül hagynám.
- Rei-cha~n, szívem, ugye kezet mostál a macska után? Olyan kis kócos vagy T.T Megfésüljem majd a hajad? Tessék papucsot felvenni! - nyomtam egy puszit kincsem puha arcára, és elslattyogtam a tűzhelyhez, hogy süssek neki valamit. Nem díjaztam, hogy annyi édességet eszik, mert egy gyereknek sok vitamin kell! Meg olyan tápanyag, ami abban a vacak fánkban nincs benne...>.> Halkan dudorászva vertem fel pár tojást, és tettem bele egy kis vegetát abban a reményben, hogy az apróra vágott és szétszáradt zöldségdarabokban maradt még valamennyi vitamin. Miközben az álmossággal hadakoztam, lányom kedvenc tálkájára halmoztam a kész rántottát, és egy szelet kenyeret is mellécsaptam.
- Ha szépen megreggelizel, akkor délután sütünk valami nagyon, de nagyon finomat! Meg átnézünk Yucihoz is Karakurába, hogy nyüstölhesd kicsit, jó? - néztem rá csillogó szemekkel, miközben az általa készített reggelit kezdtem el eszegetni.

Szabad hétvége anyuval *.*

- Hoppá… – rejtem el kezeim a hátam mögött a mami mondata után, hátha akkor nem veszi észre, hogy igaza volt. Majdnem mindig igaza van, kivéve, amikor azt mondja, hogy a fánk nem jó ennivaló, pedig minden benne van, ami nekem kell. Sok-sok csokoládé, meg lekvár, és még több csoki, és olyan színes cukorkareszelék! Surprised

Anyu is biztosan tudja, hogy azért eszem, mert nekem jót tesz. Nem ehetek répát meg mindenféle zöldséget állandóan, mint a nyulak! Surprised

Különben is szükségem van a sok cukorra, mert olyan nagyra kell nőnöm, mint amekkora a papi is lehet. Bár még sohasem láttam, szóval nem is tudom, hogy milyen lehet, csak a mami képein szoktam néha látni. Miyoko gyakran piszkál azzal, hogy nincs apukám, persze ilyenkor inkább nem mondok semmit, mert úgy se hinne nekem. Ez különben is egy olyan dolog, amit nem mondhatok el, mert a papi a nagy maffiavezér Buenos Airesben, és ha megtudják a mami főnökei, hogy ő még él, akkor csúnyák lesznek vele, azt pedig nem engedhetem. S mivel megígértem a maminak, hogy erről sem beszélek senkinek, így inkább nem is válaszolok senkinek, ha a papi szóba kerül. Fáj, amikor azt mondják, hogy rossz apuka, és az is, amikor emiatt sajnálnak, de már kezdem megszokni.
- A fürdő hibája! Nem érem el a csapot! – kifogásolom a kézmosásra vonatkozó szabályt, hiszen természetes, hogy az építészet hibája, amiért olyan magasan van. Bár a mami szerint én is magasra nőttem, de sámli nélkül még mindig nem érem el, a sámli, az pedig elromlott, azért nem mostam kezet! Surprised

Oda is vonszolom a mamit a fürdőszobába, hogy megmutassam neki, hogy elromlott a sámli (igazából csak fel van fordítva), amit a mami meg is gyógyít, hiszen anyu mindent tud, ő mindenre képes, ő meg tud bármit javítani! Surprised

A múltkor még Sakutarot is meggyógyítottam, amikor fára mászás után megsérült a karja. A műtét kemény koncentrációt és összpontosítást igényelt, s a műtő mellett várakozva még csak elaludni sem tudtam izgalmamban, de végül Dr. Chizuki örömmel jelentette be, hogy a műtét sikeres volt, a beteg állapota stabil és meglátogathatom. Igazi csodát művelt a tűvel és a cérnával, pedig tényleg azt hittem, hogy a világ legjobb barátja el fogja veszíteni a karját. Persze én akkor is szeretni fogom, mindig is fogom, mert ő Sakutaro és a legjobb barátom és kész! >.<
Miután a mami legyőzte az ellenálló, gonosz csapszörnyeket is és megnyitotta a vizet, nekiállt kaját csinálni, de nem igazán értem, hogy minek, mert én már elkészítettem. Nem tudom, miért nem jó a maminak az, ha gabonapelyhet eszünk reggelire, s különben is, most a mézeset bontottam fel, nem a csokisat! Surprised

A dobozát sajnos nem tudom elolvasni, de a boltos szerint vannak benne viktorok, amitől erős lesz a csontom.
- Nem kell a lábevő. – huppanok vissza a székre, miután gondosan megtöröltem a kezem a cicás törölközőmben. A mami valamiért nem szokott örülni, amikor a hálóingjébe, a combomba vagy a terítőbe törlöm a kezem, és amióta hozott nekem cicás törölközőt, én is szívesebben törlöm bele a kezem! *.*
- Mami, én nem akaroooo~m… Én a gabonapelyhet akarooooom… – hisztizek egy sort az elém rakott tojás láttán, aminek minden szaga van, csak nem édes. Ám anyu meggyőző tud lenni, ha kell, hiszen nem csak sütisütést ígért, de még Judit bácsihoz is elmehetünk! *.* Ha Judit bá jól viselkedik, akkor nem tépem majd ki annyi marok haját, sőt, még sütit is kaphat! Surprised

A múltkor Chikoya néni is rosszat mondott róla, szóval muszáj lesz megnevelni.
- Igen, anyu… – adom meg magam, hogy sokáig a villámmal piszkálgatva fintorogjak a tojásra. Bár a mami is nagy élvezettel eszi a gabonapelyhet, úgyhogy végül egyszerűen megeszem én is a kaját. Ami nem is olyan rossz, sőt, kifejezetten finom, csak furcsa. Persze semmiképp sem vallhatom be, hogy ízlett, mert a végén még odalenne a büszkeségem! Surprised

Jóízűen elnyammogva a tojást mesélem el anyunak Sakutaro legújabb kalandját, amiben felfedezte a hallhatatlanság titkát, de végül bölcs volt és nem használta fel valami célokra. A végére már nem emlékszem, mert már épp végeztem a rántottával, és kértem anyutól narancslevet is, amit ő is szívesebben ad, mint kakaót, mert vannak benne viktorok, és még finom is. Aztán pedig bemajszoltam a mézes gabonapelyhet is, persze utólag már megbántam, hogy nem a csokisból töltöttem, mert az sokkal finomabb. Mindegy, mert a szobámban még elrejtettem egy doboz fánkot, amit a zsebpénzemből vettem.
- Akkor mit sütünk, mami? Ugye, sütünk valamit? Olyat, amit lehet kenni meg maszatolni! Csináljuk meg Judit bácsit is sütiben. *.* A múltkor találtam vicces recepteket, fura képek voltak a füzetben, az egyik fiókban. – fankodok kedvenc és egyetlen anyukámnak a nemrégiben talált méreggyűjteményéről, nem mintha amúgy tudnám, hogy mi van a füzetbe írva.
- Képzeld, a múltkor olyan jót játszottunk Miyo-channal és Nayo-channal! Akkor még Nayo-channak sem volt puszilkodós pasija, és ráért velünk játszani. Szóval tanultam egy olyan varázslatot, és csináltam igazi trambulint! *.* – folytatom újabb élménybeszámolóm a tegnapi mókáról, míg hagyom, hogy anyu megfésülje a hajam. Nekem nem megy, mert mindig fáj és húzom, de anyu kezei különlegesek, azok rendesen tudják megfésülni a hajam.

~*~ Szabadnap életem fényével ~*~

Nem értem, hogy a gyerekek miért hiszik azt, hogy a fánk tele van vitaminnal, maikor nincs is! Tele van méreggel, meg cukorral, ami kinyírja a fogaikat... ha így folytatódik, karácsonyra Rei-channak egy protkót kell vennem! Ma meg gazdasági válság van, már a kenyeret is alig tudom megvenni, nem hogy egy nagyonsok fogból álló valamit, amivel rágni lehet... T.T Mi lesz, ha szegény összes foga kirohad? Kis fogatlan vigyort vetve rohangálna a démosz körül? Na, ilyet nem fogunk játszani... Ha már van egy keresztapja, fizessen csak! Úgyis ez a dolga, majd ő megcsináltatja a fogait.>.< De ha én meg hagyom, hogy csak fánkot egyen, akkor meg rossz anya vagyok... tudni kell megacélozni a szívemet, az Ő érdekében! Akkor is, ha még túl éretlen ahhoz, hogy felfogja: ezt Érte, nem ellene teszem. Gondolom, később be fogja látni azt, hogy nekem volt igazam... addig meg ha hasadt szívvel is, de túlélem! Hagynia kellene, hogy neveljem... de egy gyerektől nem várhatok el józan észt, érett gondolkodást, hiszen éppen ezért gyerek. Mégis, úgy érzem néha, mintha a játszópajtása lennék. Mi van akkor, ha nem vagyok elég érett ahhoz, hogy róla gondoskodjak, ha nem vagyok anyának való? Túl szerencsétlen, gyerekes... meg kellene komolyodnom. egy gyerek felnevelése hihetetlen mennyiségű erőt és elszántságot, szeretetet követel. Hiába dobnám el miatta a másodperc töredéke alatt az életem- ami minden szülőnél egyértelmű, hogy így van, mert így kell lennie, és kész-, ha mindenben rossz vagyok. Erre kiváló példa ez a fánk ügy: nem bánom én, hogy eszi, csak enne mellé mást is... nem akarok szigorú lenni, éles hangon szólni hozzá. Pontosan tudom, milyen következtetést vonna le belőle- azt, hogy nem akarom, hogy nem szeretem, hogy teher... Pedig nem, életem legcsodásabb pillanata volt az, amikor az a pici teste kibukott belőlem. *.* Én is így voltam anyámmal- sosem volt otthon se ő, se apám, dolgoztak örökké, így jószerével a bátyám nevelt fel. Azt akartam, hogy egészséges legyen, teljes életet éljen, boldog családban- amit a lehetőségeimhez mérten meg is adtam és akartam adni neki. Fogalmam sincs, hogy a 12. osztag hadnagya miért nem köpött be minket Seireteinek, de nem is érdekelt- abban az osztagban elvakult tudósok vannak, akik tesznek a törvényekre, ha valami olyanhoz juthatnak, ami elég ritka manapság. A vaizardok pedig... unikumnak számítanak, azt hiszem. Soha többé nem megyek a közelükbe, és mindet megölöm, ha hozzá mernek érni a lányomhoz. Tanácstalan pillantást vetettem rá, miközben a tányéromon doboltam a kanalammal, aztán feltört belőlem a fáradt sóhaj. Hiszti... sosem viseltem jól a nyavalygást, és azt hiszem, ez a jövőben sem fog változni. Ezzel nem azt mondom, hogy egyszer is ráordítanék a lányomra, vagy kezet emelnék rá... aki ezt megteszi, az nem érdemli meg a gyerekét. egyszerűen csak meg kell találni a közös nevezőt, ennyi. Tekintetemet nem vettem le Rei-chanról, aki valamiért nagyon a háta mögé rejtette a kezét. Kis buta, pont ezzel árulta el magát.
- Nos, komolyan így gondolod? nem lesz fánk, ha nem mosol kezet, és veszel papucsot...- néztem rá komolyan, majd elégedetten vettem tudomásul, hogy hat a felszólalásom. Ezután pedig mosolyogva hallgattam meg a meséjét, ami a kedvenc plüsséről szólt. Igazán élénk volt a szentem fantáziája, nagyon imádtam a meséit... bár a végük hagyott maga után kívánnivalót, akkor is, mert ezeket a sztorikat az én kis csöppem találta ki, aki tökéletes!*.* Nem, nem a sok fánktól, mait megevett. A fogait se féltem egyébként annyira, mint amennyire megjátszom hogy igen, mert hát... Én vagyok az anyukája, Zelcsi meg az apukája... elég egyértelmű, hogy pár év, és egy zabálnivalóan szexis heroin lesz belőle, és akinek az udvarlóit tök véletlen fogom mindig elkaparni a hátsó kertben... De tényleg csak azért, mert hozzá akarnak érni az én édes kincsemhez, aki maga a tökéletes szépség és ártatlanság! Aki mellesleg eme erényeit nyilvánvalóan anyucitól örökölte, a kis vámpírfogait meg apucitól*.*
- Ööö... Csokitorta? Yucit meg megformázzuk a piskótából, okés? - ragadtam meg az első fejemben felbukkanó ötletet, és löktem ki a külvilágra. Meg sem lepődök rajta, hogy nem apucit kérte... hiszen még nem is látta. Nem mintha nem lett volna velem mindig, amikor csak lehetősége volt rá! >.< De ha egyszer Rei-chan nem látta még, mióta megszületett... Yuci meg mindig ott van, ahol kell, meg ahol nem kell, az ember mindenhol belebotlik... vagy egy bosszúszomjas exnőjébe, akin jót lehet kuncogni. Komolyan, minta a negyed város alatta végezte volna Chiyo-chan előtt... o.O
- Nagyon örülök neki, kincsem! Miyo-channel mikor akarsz menni játszani megint? Nayo-channak meg van puszilkodós pasija? - guvadt ki a szemem, amit szerencsére csöppem nem láthatott, hiszen fölé magasodva játszottam hosszú, selymes, szőke fürtjeivel. Igazán nem értem, kitől örökölte, mert se az apja, se én nem voltunk szőkék sosem, de nekem még a családomban sem fordult elő... o.O Bár lehet, hogy anyáméban igen, végül is ő nem volt japán... Szóval ez van akkor, ha a vörös és a fekete haj kereszteződik! Vagy diadalmaskodnak a recesszív gének. Miután Rei-chan elé lógattam kedvenc pilótasisakját, elnyomtam egy ásítást, és magamnak is töltöttem narancslét. A serpenyőben maradt tojást egy perc alatt eltüntettem- kellett ám az energia, ma már a kapitányság mellett a lányomat is féken kell tartani! >.< Különben meg tök elképesztő, hogy a szülés alatt alig híztam, és akkor is csak cicire...
- Kincsem... ap.. a piros labdát, amit magyaráztam a múltkor, megvegyem neked délután? - nem tudom, hanyadszorra futamodtam meg attól, hogy felhozzam neki az apját. Pedig most már majdnem kijött... Mégis rettegtem tőle, hogy mit mondana. Nekem szörnyen hiányzott, főleg, amikor Rei-chan már aludt, én pedig még visszamentem görnyedni a papírok fölé. néha úgy éreztem sikítanom kell, mert különben elszakad bennem valami cérna, amit már nem lehet összekötni... aztán a szobába visszaérve megláttam az időközben ágyamba helyeződött, alvó Rei-chant, és a maró magány érzése csökkent. Nem tudom, meddig lehet még ezt így folytatni, de minden egyes apró megmozdulásáért hálás voltam. Miközben a reggelihez használt edényeket rakosgattam a mosogatóba, a fánkos dobozból kivettem egy cukorral leszórtat, és odanyomtam lányom kezébe. Azt hiszem, nem lesz ez olyan vészes... valahogy csak fel tudja majd dolgozni a sokkot, hogy olyan szerencsétlen anyja van, mint én.

Szabad hétvége anyuval *.*

A lábzabáló felvételét újra megtagadom, mert nekem nem kell, nem szeretem. Nem értem, miért kell anyagot rakni magunkra, amikor jó idő van. Nekem csak a sisakom kell, a többi nem. A tojást megettem és kezet is mostam, ez nem elég?
Anyu szépen gondosan befalja a reggelijét, amit gondosan ellenőrzök is, hiszen nem hagyhatom, hogy hátrahagyjon akár egy morzsát is, hiszen akkor összeesne, amikor elbánik a rosszfiúkkal meg minden! Surprised

Azt nem hagyhatom, hogy alultáplált legyen, úgyhogy tennem kell arról, hogy mindig gondosan megegye a reggelit, mert attól lesz olyan nagy és erős! Surprised

Egyszer én is olyan nagy leszek és erős, mint a mami, és én is csak akkor fogok verekedni, amikor nagyon muszáj. Mert a rosszfiúk nem is olyan rosszak, s különben sem lehet rosszat feltételezni valakiről, akinek sütis neve van. Linzer pedig kedves néni, tényleg, és anyu azt mondta, hogy segített neki sokat, vagyis ha anyunak segített, akkor rossz ember nem lehet. Bár nem szereti a csokit és a sütit, érthetetlen. Rolling Eyes

Pedig azt azért találták ki, hogy mindenki szeresse, én pedig nem tudom elképzelni, hogy valaki ne szeresse Linzer nénin kívül. Bár ő azt mondta, hogy nem mindegyik arrancar olyan, mint ő, és hogy sokan vannak, akik szeretik az édességeket, pont, mint én. Persze minden édesség császára a finom fánkocska, Judit bá pedig biztosan vesz is nekem sokat, ha már mi is leszünk olyan kedvesek és viszünk neki kaját. Szóval muszáj lesz elvinnie a fánkos boltba, és majd jó kislány leszek és csak kicsit kopasztom meg a pénztárcáját, s különben is, ahogyan anyu mondaná: örülnie kéne annak, hogy egy olyan cuki kislánynak fizethet, mint amilyen én vagyok. :3 A múltkor sem akart adni se a söréből, se pedig a csipszéből, pedig én még nem ettem és nem is ittam olyanokat. Azt mondta, hogy keserű és sós, és hogy nem fog ízleni, de nem érdekel, én tudni akarom, mit szeret annyira rajta. Biztos hazudik. Különben is buborékos ital, mint a kóla, amit anyu csak nagyon-nagyon ritkán enged, de nem is bánom, mert mindig túl sokat iszok és nagy lesz tőle a pocakom, és sokszor kell menni pisilni is és az nem jó. Különben sem szeretek egyedül a mosdóba menni, mert a csúnya vécészörny mindig bántani akar. De ha van ott valaki, aki elég erős, mint a mami vagy Judit bácsi, már nem félek, mert tudom, hogy vigyáznak rám és hogy nem engedik, hogy bántson a vécészörny.
Ma viszont anyu is jön velem és így Judit bának muszáj lesz megengednie, hogy megkóstoljam a bubis italt. Szerintem Judit bácsi hazudik, és igazából nem is keserű, hanem biztosan méz íze van, ha már a színe is olyan, a bubi pedig egyben cukrot is jelent, hiszen néha bubis vízből kapom a málnaszörpöt is és az is édes.
- Anyu, anyu, majd befonod Sakutaro haját? **.** – pattogok a széken, miközben anyu finom kezei a vállaimat markolják jelezve, hogy ne forgolódjak, mert így nem tud megfésülni. Az olyan apróságok, miszerint Sakutaronak nincs haja, annyira izgatnak, mint az, hogy mi lesz a kajával, amit nem eszek meg. Nem én vagyok az anyu, anyu az anyu, oldja meg valahogy, Sakutaronak akkor is be kell fonni a nem létező haját és kész. >.< Különben is, ha jobban belegondolok, Sakutaronak szép, hosszú, vörös haja van, pont olyan, mint a Frankenstein néninek a nagyszámú osztagból. Nem tudok számolni, így nem tudom megmondani, melyikből, csak azt tudom, hogy ott volt az első emlékem. De ez nem volt szép emlék, nem szeretek beszélni róla, szóval hagyjuk.
Azt tudom, hogy ha kérdeznek, akkor azt kell mondani, hogy a harmadik osztagba tartozom. Anyu megtanított rá, de még mindig nem igazán értem, mit jelent. Miyoko, Nayoko és Aiko bezzeg tudják, ezért néha úgy érzem, hogy én vagyok a legbutább mindannyiunk közül. Meséket viszont én tudok a legszebbeket, szóval lehet, még sem vagyok olyan buta. Anyu meg akart tanítani valami rangot is, de az is valami nehéz szám volt, így inkább kineveztem magam királylánynak, mert az vagyok és kész.
- Igen, van, és azóta alig látjuk.Tudod, ő már nagylány, ezért lehet neki puszis barátja, biztos egy tányérból is eszik a spagettit, mint abban a kutyás mesében. Ő is Karakurában él, akárcsak Judit báék! Surprised

– mesélek anyunak kicsit Nayoko puszis barátjáról, de nem tudok róla sokat, csak azt, hogy Nayoko alig van otthon miatta. Nayoko viszont nem sokat mesél róla, úgyhogy nem is faggatom, s különben se merek odamenni hozzá, hiszen biztosan szóba sem akar állni velem, mert nem vagyok nagylány, mint ő.
- Miyo-chan tegnap azt mondta, hogy nem akar velem többet játszani, mert azt mondtam a papájára, hogy büdös. Pedig láttam, hogy dohányzott, és aki dohányzik, az büdös. De ha meglátja, milyen szép labdám van, akkor biztos meggondolja magát. Aiko pedig biztosan átjön, ugye majd átjöhet? *.* – hurcolom magammal Sakutarot megvárva, míg a mami megfésüli az általam odaképzelt haját, majd miután ezzel is végeztünk, nekiállok segíteni anyunak a sütésben. Először a lisztet vesszük elő, amivel anyu hamarosan varázsol, és persze öntünk bele sok-sok kakaót is, hogy szép barna legyen, meg minden! *.* A sámlira ráállva pedig már kényelmesen el is érem az edényt, hogy megkezdhessem a maszatolást; pillanatok alatt tésztás lesz a karom a könyökömig, és még az arcomra s a tésztába bele-belelógó hajamba is kerül egy kis pótgyurma, de nem érdekel, meg kell formáznom Judit bácsit, amíg anyu a csokis krémet csinálja meg! Surprised

Nem mintha az a formátlan paca hasonlítana rá, de ha én látom benne Juditot, akkor biztosan őt ábrázolja, mert én azt mondom és kész.

~*~ Szabadnap életem fényével ~*~

Nem tudom, hogy mennyire fog szeretni Rei-chan akkor, ha rájön, hogy nem vagyok jó anya. Mert nem vagyok, tudom jól... egy jó anya nem úgy jön rá arra, hogy terhes, hogy előtte kegyetlenül berúg a későbbi keresztapával, és szinte lerombolják Seireteit. Nem tudom, mi lesz ennek a vége, de tényleg remélem, hogy valami jó. Persze nem álmodok arról, hogy Zel betoppan az ajtón azzal, hogy többet már nem megy el, és most már örökre itt lesz velünk... De azért lopva odapillantok az ajtóra, miközben Sakutaro képzelt haját fésülöm. Mellkasomból mély sóhaj szakad fel, és bár igyekszem nem mutatni lányomnak, hogy mennyire hiányzik az apja, nem mindig sikerül. Tudom jól, hogy mások bántják azzal, hogy most csak én vagyok neki... nem tehet róla, nem tudom, miért esik jól azoknak a gerincteleneknek az, hogy bántsák az én gyönyörű lányomat. Inkább esnének nekem, amiért nem adok meg neki mindent... de egyszerűen nem tudom pótolni az apját, nem lehetek egyszerre két személy. azt sem tudom, hogy Zel majd hogy fogadja a hírt, hogy Rei-chan már nem gyerek. Fogja egyáltalán szeretni? Mi lesz, ha választanom kell köztük? Bár ezen kérdés válasza már a feltevés előtti pillanatban eldőlt... nyilvánvaló, hogy a lányomat választom, érte felelek, ő a legfontosabb dolog az életemben. Akkor is, ha Zel nélkül... képtelen leszek normális életet élni. vagyis, nehéz lesz. Rei-chan és a munka úgyis kitöltik majd a napjaimat, de vannak dolgok, amiket egy gyerek sem tud pótolni. Igyekeztem meggyőző, boldog mosollyal előpakolni a sütihez szükséges dolgokat, majd egy kötényt adtam Rei-chanra. nem akartam, hogy összekoszolja a ruháját, mert szerettem rajta látni ezt a kis ruhácskát, és ebben akartam vinni Yucihoz is. Ha mást nem, majd nála felvidulok valahogy, mellette nem tudok sokáig szar életkedvben tengődni. Ezért is jó, hogy ő lett kincsem keresztapja... meg hiába titkolja olyan lelkesen, látom rajta, hogy nem tekinti tehernek... annyira. Szereti, látom rajta. Nem olyan szőrösszívű ő, mint ahogy megjátssza magát :/
- Remek... remélem jól elvannak. - azért valamennyire irigyeltem Suke lányát. Neki valahogy jobbnak tűnt az élete még a betegségével együtt is...
- Kincsem... szerinted rossz anya vagyok? - néztem rá Rei-chanra tanácstalanul. Anyai ösztöneim voltak, és joobban szerettem az életemnél is, de ha szerinte valamit nem csinálok jól... azt jó lenne most megtudni, legalább megpróbálhatnék rajta változtatni. Na jó, ha azt akarja majd, hogy csak fánkból álljon az étrendje, arra nyilván egy nagy nem lesz a válaszom, akkor is, ha ezért utálatos dögnek tart majd. >.> nem fogom hagyni, hogy cukorbeteg meg fogatlan legyen... >.< Az igaz, hogy én se lettem, de ki tudja, hogy fogok kinézni majd pár évszázad múlva? o.O Már ha megélem... a mai világban ki tudja, mikor ölnek meg. :/
- Milyen formákat szeretnél? gondoltam, csináljunk több kisebb formájú tortát, és amit Yucisra csinálunk, azt majd elvisszük neki, oké? - kezdtem el felpakolni a különböző formákat, aztán én is vettem fel egy lilás kötényt. Bár én ebben is a rózsaszínt láttam... fujj. Hála az égnek, hogy a lányom nem lett olyan cukirózsaszín imádó kis nyafogógép. Akkor tuti, hogy arra gyanakodtam volna, hogy a 12. osztagban kicserélték a gyereket valami gyorsan legyártott klónra... o.O
- Azt a barátnődet hozod át Rei-chan, amelyiket csak akarod, de csak akkor, amikor én is itthon vagyok. Nem szeretnélek titeket felügyelet nélkül hagyni...- ráncoltam össze a homlokom kicsit, hiszen megőrültem volna, ha a lányomnak azért esik baja, mert valaki nem figyel rá meg a barátnőjére. Mellesleg szívesen elbeszélgetnék azzal a gyerekkel, amelyik azzal szekálja, hogy nem szereti őt az apja, meg nincs neki.... :/ Sírva menne haza, de nem érdekel, az én lányomat csak ne csesztesse senki se, mert megmondom neki a magamét... -.- Jó, nem durván, csak annyira, hogy beleérezzen a helyzetbe... >.>
Míg Rei-chan a sütiket formázza lelkesen, és a krémért leszek felelős, és hirtelen rám tört egyfajta karácsonyi, idilli hangulat. Mint amikor az ember várja a vendégeket, kellemes meleg van... ettől a kis valamitől pedig sokkal vidámabban pakolásztam a hozzávalókat.

Szabad hétvége anyuval *.*

Anyu nem tud róla, de amikor Linzer néni a legutóbb itt volt, akkor azt mondta, hogy figyeljek a mamira, mert néha butaságokat szokott gondolni. Onnan lehet tudni, hogy butaságokon gondolkozik, hogy sokáig csendben van, de kedves marad, aztán pedig csúnyákat mond magáról, amik nem is igazak! Surprised

Linzer néninek hála azonban mindig tudni fogom, amikor anyu már megint buta. Linzer néni azt mondta, hogy ő ilyenkor finoman keverni szokott valamit lefelé anyunak, de azt nem tudom, hogy kell, mert akkor jött be anyu, így nem tudtam megkérdezni.
- Anyu, most miért mondasz ilyet? Haragszol rám? – szakítom meg a tésztagyúrást, és tekintek kérdőn anyura. Végigpörgetve a mai nap eseményeit meg kell, hogy állapítsam, hogy nem csináltam semmi rosszat, amiért haragudna rám, vagyis nem szabad olyat mondania, hogy rossz anya, pedig nem is! Surprised

Ha ő nincs, akkor ki fog nekem palacsintát sütni, amit én megtölthetek kakaóval? Ki fog nekem új dalokat tanítani, amiket azután elénekelhetek Judit bácsinak? Ki fogja meghallgatni esténként a meséimet és ki fogja meggyógyítani Sakutarot, ha megint beteg lesz? Nekem kell az anyu, mert ha ő nincsen, akkor nincs senkim. Szeretem a mamit, mert ő a mami, de szerintem ez teljesen természetes. Minden gyereknek szeretnie kéne az anyukáját. Az apukáját is kéne, de őt nem tudom, ki az. Nem nem-szeretem, csak nem érzek semmit. Talán egyszer szeretni fogom, de amíg Buenos Airesben maffiáskodik, addig nem tudom szeretni, mert sose jön haza. Néha szoktam arra is gondolni, hogy apu miattam nem jön haza, és hogy miattam nem boldog a mami, de Sakutaro azt mondta, hogy ez butaság, úgyhogy nem aggódom többet miatta.
- Csinálok mamisat is, te pedig csinálj csillagosat. – osztom ki a parancsot, miután előkutattam a tésztaformázót, amik közül a csillagoson és a pillangóson akad meg főleg a tekintetem, mert azok a legszebbek. Persze a mamit megcsinálni sokkal nehezebb, mert ahhoz nem adtak formát, de én ügyes vagyok és kitalálom magam is, hogyan csinálhatnám meg. Különben is csak maszatolni kell, abban pedig jó vagyok. Egy kerek formát felhasználva pedig meg is csinálom a mami fejét, hogy utána egy vékony tésztacsíkkal szájat formázzak neki, majd szemecskéket, végül sok hajat. Már nekem is olyan hosszú a hajam, mint anyunak. Csak néha zavar, de nem akarom levágni, mert akkor nem leszek annyira királylány, úgy, ahogyan például most.
- Akkor elhívok mindenkit! *.* – formázom tovább a sütiket, miközben anyu krémet kezdett el csinálni. Bár nagyon oda akartam figyelni, hogy meglessem, anyu hogyan csinálja a krémet, de sajnos megint elkéstem vele, mert nekem épp anyut kellett kidíszítenem sütiből.
- Aiko-chan azt mondta, hogy Nabekun bácsi lehet, hogy elvinne minket az állatkertbe megnézni a nagy cicákat és a macikat… Anyu, ugye majd mehetek? Nabekun bácsi vigyázna ránk, nem lennénk egyedül. És Nabekun bácsinak is süssünk sütit. És Sakutaronak is, azt mondja, hogy ő már nagyon éhes. Anyu, így jó lesz? Rakunk rá csokit is és gyümölcsöket is? Egyébként képzeld el, kitaláltam egy új mesét! Sakutaronak már elmeséltem, de te még nem hallottad, pedig biztos nagyon kíváncsi vagy. – kezdek bele a beszélő állatokkal telerakott történetbe, amit néha nevetve illusztrálok a tésztadarabokkal. Mert hát anyu az anyu, neki biztos, hogy tetszeni fog, és ha Sakutaronak tetszett, akkor ő imádni fogja!

[Szabad hétvége életem fényével~]

Jó lett volna, ha más itt van, nem csak mi ketten. Nem mintha nem élvezném azt, hogy a Lányommal, az Én Lányommal tölthettem végre egy teljes napot, ellenkezőleg! Olyan volt, mint egy valóra vált álom… már csak Zel hiányzott innen. A helyére el tudtam volna most képzelni mást is- mondjuk Slanát. Bár már nem volt olyan felhőtlenül oldott közöttünk a hangulat, mint régen- magyarán nem rúgtunk be és táncoltunk az asztal tetején, de ez szerintem érthető. Anya vagyok, fel kellett, fel kell nőnöm ehhez a csodás feladathoz. Bár annyiból talán jó, hogy nincs itt, hogy már rég beleépített volna a falba- persze csak baráti szeretetből-, amiért ilyen hülyeséget, durva dolgot kérdezek a lányom előtt. Bűntudatosan öleltem magamhoz imádott csöppemet, és tettem félre a karácsonyfamintás sütőkesztyűmet. Fejemet az övére hajtottam, és anyai ábrándozással szívtam be kedvenc samponának az illatát.
- Nem… dehogy haragszok. Ne haragudj szívem, anyu kicsit… meg van zavarodva.- pusziltam meg édes kis pofiját, és mosolyodtam el szépséges gyermekem láttán. Még egy buksisimi is belefért, bár nem értem, miért nem szeretik ezt az emberek, hiszen a szeretet kifejezését szolgálja… Miközben a tepsibe különféle mintákat pakoltam bele, megpróbáltam elképzelni Rei-chan nélkül az életem. Nagyon meg kellett erőltetnem magam hozzá- úgy tűnt, mintha mindig is itt lett volna mellettem, és sosem lettem volna „nem anya”. Örömmel keltem fel éjjel arra, hogy bekommandózik mellém, és hagytam, hogy bújjon hozzám. Boldog voltam, amikor reggel felébredve ott találtam magam mellett, és mosolyogva biztosítottam róla, hogy Sakutaro a lehető legjobb kezekben van, Dr. Chizuki hamarosan megoperálja. Szükségem volt a lányomra ahhoz, hogy éljek. Ha ő nincs… akkor csak egy üres tok lennék, aki a nap 24 órájában azon görcsöl, hogy merre jár élete szerelme, mit csinál, éppen melyik nő veti rá magát… hogy meddig tud ellenállni, hogy akar-e egyáltalán ellenállni. Nem tudom megérteni azokat a nőket, akik képesek eldobni maguktól a gyermeküket, miután kilenc hónapon át hordozták őt magukban, érezték, ahogyan egyre nő, erősödik, fejlődik… megszülik, maszatosan a kezükben tartják, amikor még csak ordít. Hogy tudják elengedni, kiadni a kezükből? Nem, az ilyenek nem lehetnek emberek, nincs szívük, romlott némberek… Azokról nem is beszélve, akik megölik a gyereküket, és még ártatlannak vallják magukat! Még hogy nem bírták elviselni, hogy sírt a gyerek… mit csináljon az az édes kis csomag, ha ne sírjon? Mindent azzal fejez ki… indulatosan nyomtam rá a krémet a sütire, ami ennek hatására teljesen szétnyomódott. Ingerült szusszanással próbáltam megmenteni, és lett így az egérből egy… gömbhal. Közben pedig arra terelődött a figyelmem, hogy mi lesz akkor, ha Zel nem fogadja el lányának életem fényét? Én nem… én soha… nem lennék képes őt megcsalni, sosem! De mi lesz, ha rám fogja?! Egy világ omlik bennem össze, na meg a kicsimet is teljesen összetörné, hogy az Apu nem akarja. Ebben az esetben csak egyféleképp reagálhatok… irány a 12. osztag, és belecsapom az apasági teszt eredményét a képébe, utána meg pitizhet úgy, ahogy akar, vissza nem mászik az életünkbe… csak ha Rei-chan akarja. Mellesleg nem tudom, miért járatom örökké ilyenen magam, de… mi mást tehetnék? Nem láttam, nem tudom, mit reagáljon. Aztán meg jobb félni, mint megijedni, nem? Inkább öntsön el az édes megkönnyebbülés majd egy csodás napon, semmint hogy rettegve, remegve, sírva törjek össze a szeme előtt, hogy meg se tudjak szólalni. Mosolyogva veszem tudomásul, hogy nekem csillagosat kell csinálni, így teljesen bemásztam a szekrénybe a csillagos formáért, és kezdtem hozzá az alakzatok gyártásához, aztán meg újabb adag krémet gyártottam le. Természetesen semmi olyan nem látszott rajtam, ami mutatná, hogy kezdek lestrapálódni- közel sem! Amúgy sem volt szó semmi ilyenről…
- Mi-mindenkiii~t? De ugye nem egyszerre? Vagyis, de, mindenkit egyszerre! Csináljunk gyerekzsúrt szülinapodra? Nem is csak arra, csak úgy! Ittalvós délután/este? Majd beszélek mindenki szülőjével, biztos elengedik őket!*.*- lelkesültem fel, és kezdtem lendületesen pakolni a sütiket, meg rájuk a krémet meg a díszítésül szolgáló cukorkákat. Pláne, mert én is elengedném a gyerekem, csak hadd legyek kicsit zavartalanul kettesben a Párommal. Szegény szülők így is csak lopva romantikázhatnak, szóval rájuk is fér, meg, ha szívesen jönnek ide a csöppek! *.* Engem nem zavarnak, nincsen kivel romantikázzak, amúgy is gyerekcentrikus lettem.*.*
- Persze, menjetek csak! Nabe-kun is szereti a gyerekeket, biztos ellesz veletek… majd hozol haza maminak kis nyalánkságot, kincsem?- pislogtam rá könyörgő cicaszemekkel, és nyomtam a képére egy puszit- neki egyszerűen nem lehet ellenállni! Néhány perces intenzív pakolászást követően pedig kifulladva rogytam le a földre, szemben a sütővel, és nem szégyelltem kiterülni a konyha hűvös kövén arra a szűk fél órára, amíg a süti elkészült. Sosem állítottam, hogy olyan hiró lennék, mint Slarin, aki kúl és tökéletes, meg brutálisan jó hangja van és felülmúlhatatlan- nem véletlenül Segunda Espada az én imádott-istenített barátnőm.*.* Lehet, hogy hülyén jön ki, de büszke voltam rá- igen, rá, az ellenségemre. Nem tudom, mikor szoknak le a világ fajai arról, hogy egymást fikázzák. Szörnyen fárasztó és felesleges ezen nyavalyogni, hogy melyik a jobb. Véleményem szerint a lélek határozza meg, hogy kit hová kell sorolni… De én már csak ilyen vagyok, kis különc. Lehunyt szemmel pihentem a hideg kövön, ami nem segített elűzni a fejfájásomat. Igazán hálás lettem volna egy kis aszpirinért… Aztán meg áhítozva pislogtam az asztalon levő üdítőm felé, hátha odarepülne elém, de hát mégsem… kellene valami olyan kidout előtúrni az agyamból, amivel lehet lebegtetni… de az meg már milyen izé lenne, ha ilyesmire használnám? Persze nyilvánvalóbbá válna, hogy mennyire szuper harcos is vagyok, de hát… nem akarom ilyenekre tanítani Rei-chanomat. Így hát felálltam, és szépen odacurikkoltam a baracklevemért, amiből elsőnek magától értetődően szívem szottyának töltöttem, majd visszahelyeztem magam a sütő elé figyelni, hogy mikor vegyem ki az édes illatot árasztó finomságot.

_______________________________________

A szoba kinézete némiképpen megváltozott...^^

A kapitány szobája - vigyázat ám a hajnali zavarással! >< - Page 2 2vifaio