Chizuki Maya

Tárgy: Chizuki Maya Csüt. Okt. 28, 2010 9:34 pm

~Adatlap

Név: Chizuki Maya
Nem: Nő
Kaszt: Vaizard; a Shidan 9; a Tokumukikan vezetője
Szül. ideje: 05.26.
Kor: 142

~Előtörténet:

Béke, egyenértékűség, szabadság és jogok… ezt akartam mindenkinek. Fajra, kasztra való tekintet nélkül, így egyszerűen harcoltam érte, és nem csak én- Ritsu és Slarin is. Persze mindez csak az után történt, hogy Aizen elbukott- bár ez sejthető volt. Ahogyan az is, hogy az örömmámor nem tart örökké, mivel minden gonosz helyére jön egy újabb, aki erősebb, legyőzhetetlenebbnek tűnik az előzőnél. Az általános közhely, amire mindenki csak legyintett, pedig beigazolódott. Maxi is istenkomplexusos őrült lett, aki szépen, lassan bekebelezte a világot és a hatalmat, ami vele jár… Szerettem volna, ha ebben nem kell részt vennem, de a gyerekes álmok nem válnak valóra. Nem kellett hozzá sok, hogy elhagyjam Seireteit, és lemondjak a kapitányságról, amit annyira szerettem- a Lelkek Királya a szememben már nem létezett, pedig tényleg hittem benne. Ha létezett volna, ha létezne, nem hagyta volna, hogy mindez megtörténjen. Olyan ő is, mint az emberek kreálta isten- kellett valami, amiben hittek. Néha előfordul az, hogy úgy ébred fel az ember, hogy a bilibe lóg a keze- pontosan így éreztem magamat én is. Rövid ideig egyszerűen csak úgy lézengtem Karakurában… az Insomniáig. Nem gondoltam volna, hogy egyszer bele fogok kerülni egy bandába- pláne egy ilyen kaliberűbe. Kőkemény politizálásról szóltak a dalaink, és mi sem jelentett nagyobb örömet nekem ekkoriban, mint hogy gitározzak, meg néha énekeljek kicsit- persze Rei-channal legalább annyi időt töltöttem, mint a bandával. A családom továbbra is első helyen állt, de most, hogy a lányom idősebb lett, kicsivel több időt töltöttem magamban, vagy esetleg Zel karjaiban. Valahogy úgy tekintettem a kapcsolatunkra, mint egy menedékre, vagy burokra, ahová menekülhettem a gondok elől. Ha eddig kitartott… ezután is ki fog. Semmit sem változtam, ugyanúgy szerettem őt, ahogyan régen, nem hagytam volna el, csak ha… ő akarja. Szerencsére semmi jel nem mutatott erre, így efelől kezdtem megnyugodni. S boldogan merültem volna bele a békés életbe, ami a káoszban adatott volna meg nekem. Mégsem lehetett teljes sokáig a családom, hiszen egyszerűen elszakították mellőlem Zelt. Ősatya… mégis fogságba zárták, miattunk. A mi életünkkel fenyegették! Még azt sem tudtam neki elmondani, hogy Rei-channak lesz egy kistestvére. Persze innentől még óvatosabb lettem, igyekeztem nem a legveszélyesebb küldetésekre elmenni, javarészt a vaizardok ügyeivel foglalkoztam-, hiszen üldözték őket. Örültem, hogy én kaptam meg a velük foglalkozó részleg vezetését, még ha csak átmenetileg is. Ez már azután volt, hogy Slarin, Ritsu és én valahogy kiharcoltuk azt, hogy a fajok fogjanak össze, ne egymás pocskondiázásával múlassák az idejüket. Hiszen annyiban hasonlítanak… míg egyiküknek egyszerűbb, a másiknak nehezebb út jutott. Egyszerűen ennyi. Pontosan tudom, hogy az egész csak addig tart majd, míg Maximiliant le nem győzzük- utána úgyis egymás torkának fog ugrani a két faj. Olyan ez, mint az emberek közötti, bőrszínen nyugvó besorolás…
Bár nem kürtöltem szét terhességem, mégis voltak, akik sejtették- nyilván Rei-chan jött rá a leghamarabb, hiszen mi mással magyaráztam volna meg neki azt, hogy reggelente wcbe dugott fejjel talált rám? Elég kínos volt így is, hogy titkoltam előtte. Persze megértette, hogy senkinek sem szabad elmondani, ezért még most is hálás vagyok neki. Már csak az lett volna a jó, ha Zel is kiszabadul, és ott lett volna velünk- egyszerűen éreztem, hogy így lesz, mert nem fogják tudni távol tartani tőlünk sokáig, ha pedig más nem, hát valahogy kihozom onnan. Nem fogom hagyni, hogy élete végéig ott szenvedjen, abban a tetves lyukban… egyedül. Ennyit nem ér az életem, vagy a biztonságom. Persze azt nem hagytam volna, hogy Rei-chan velünk jöjjön, ez megengedhetetlen lett volna… biztonságban kell lennie, hogy nyugodt szívvel mehessek az apjáért. Bár valószínűbb, hogy csak hátráltattam volna, hiszen annyival erősebb nálam…
Ugyanúgy, mint az első terhességem, ez sem látszott meg rajtam annyira, sőt. Komolyan aggódtam, hogy valami baj van Vele, hiszen szinte lapos volt a hasam- hat hónaposan is úgy néztem ki, mint egy négy hónapos. A bő ruháim miatt azonban nem volt feltűnő, nem aggódtam… Aztán eljött a nagy nap, amikor végre felcsillant a remény Chiyo-chan kiszabadítására. Ép eszű, normális anyaként nem mentem volna el, legyen bármilyen fontos számomra is ő. Mégis kardot ragadtam, nem is gondolkoztam- úgy voltam vele, meg tudom védeni a gyerekem, és annyi hihetetlenül erős bajtárs vesz majd körül minket, hogy egyszerűen nem eshet bajunk. Tévedtem… arctalan alakok hullottak el mellettem, és én is megsérültem. Nem gondoltam volna, hogy komoly, így boldogan vettem tudomásul a kis csapattal együtt, hogy Yuciné újra szabad. Otthon pedig várt a kíméletlen, fájdalmas valóság: a fájások túl hamar ismétlődtek, és már csak annyi erőm volt, hogy Rei-chantól kérjek segítséget. Egy asztalon voltam, és valami hideg, fémes eszközzel kaparásztak bennem, majd meghaltam a fájdalomtól. Aztán kihúzták belőlem a lányomat, Terumit- fekete haja és szeme volt, részben rám ütött. Csak egy pillanatra foghattam a kezembe, tekintetünk egy rövid másodpercre összefonódott, és már vitték is el tőlem, rajtam pedig egy halom beavatkozást hajtottak végre, hogy megmaradjak. Nem nagyon érdekelt, hogy milyen nyomoréksággal végeztem, még kárörömöt is éreztem volna, ha valami durva dolog sújtana. Hiába vártam azonban, hogy visszahozzák nekem etetni a kincsemet, nem jöttek… csak órák múlva, azzal a hírrel, hogy nem tudták megmenteni. Egyszeriben üres lettem, aztán valami csillapíthatatlan zokogás tört elő belőlem… később elcsendesültem, megtaláltam az egész okozóját: önmagamat. Ha nem vagyok annyira vakmerő és hülye, ostoba, akkor nem ölöm meg a gyerekemet. Sokáig nem tudtam senki hasznára sem lenni, így nem is nagyon mutatkoztam. Idővel előbújtam a vackomból, és az egyik divízió vezetője lettem- az én feladatom volt sok más mellett a vallatás is. Szerettem a munkámat, nagyon… minden „áldozatom” helyébe önmagamat képzeltem, így büntettem magamat a hibáim miatt. Megérdemeltem volna… Aztán elkezdődtek az álmok. Éveken át, minden éjjel Terumival álmodtam, olyan volt, mintha az álomvilágomban még élne- nőtt, járni tanult, beszélt, önálló személyisége lett… és szeretett. Nem haragudott rám azért, amit Vele tettem. Egy idő után azonban kezdtek elmaradni az álmok, és hiába görcsöltem, nem tudtam, miért. Látni akartam újra a másik lányomat… végül pedig láttam. Csak nem ott, ahol számítottam rá- a belső világomban bukkant fel, Shiro helyét átvéve. Nem is lehetett volna másképpen, nem akartam volna mást szellememnek, mint őt. Erről persze nem nagyon beszéltem, talán valamivel nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb voltam.
Nem volt nekik elég az, hogy a páromat elszakították mellőlem, Rei-chant is el akarták tőlem venni. Kétségbeestem, nem hagyhattam, hogy a másik lányomat is elveszítsem- s ezzel Zel is így volt. Kitört, és végre újra egy család lettünk, még azt is megbocsátotta, amit tettem a másik gyerekünkkel, volt valódi esküvőnk… úgy tűnt, szépen, lassan, de be fognak gyógyulni a sebek- vagy legalábbis nem sajognak már annyira. A kétség azonban még ma is meglep: hogyan vehetnénk fel a harcot a megtestesült Pokol ellen?

~Kinézet:

Egyenruhájában is szívesen mozog, szabadidejében ugyanúgy a fekete színű ruhákat preferálja, mint régen- bár már nem pusztán azért, mert szereti a színt, gyászát is kifejezi vele.

Magasság: 173 cm
Súly:57 kg
Hajszín: Fekete/Kék
Szemszín: Kék

Spoiler:

~Jellem:

Zárkózott, nehezen fogad a bizalmába másokat, már nem közvetlen. Nem vált érzéketlen fadarabbá, de a régi hiperaktivitása javarészt elhagyta. Komolyabb, és most még kevésbé szeret egyedül lenni, mint a lánya halála előtt. Javarészt csak párja és lánya mellett oldódik fel pillanatnyilag, azután visszazuhan megint hűvös, zárkózott lesz. Ugyanolyan szeretettel tekint barátaira, mint régen, és ezt ki is mutatja nekik. Depresszióját és bűntudatát a munkájában vezeti le, ezáltal szerezve némi megnyugvást. Bár a fajok egyenlők elvet még mindig vallja, a pokol teremtményeit, és azok szövetségeseit bűntudat nélkül mészárolja le, ha teheti.

~Zanpakutuo/Képesség:

Neve: Terumi
Parancsszava: Fungeki, Terumi! [Tombolj, Terumi!]
Típusa: Tűz
Lelke:

Spoiler:

Shikai:

Chizuki Maya The_Twin_Blades_by_crayishikara

Kaenumi [Lángtenger]: a pengék vörösen felizzanak, és bármilyen fegyvert képes belőlük megformázni, amiből több száz lángoló pengét tud kibocsátani, melyeket akár maga köré is tud rendezni, védelem gyanánt.
Kaenkambo [Lángcella]: a megidézett pengék az ellenfél körül összeolvadva egy áthatolhatatlan börtönt hoznak létre körülötte, melynek fala tűzforró- így esetleges érintés során meg/szétégetheti az adott testrészt.
Bankai: Anjerasu Terumi
Hitsuki hyouryuu [Lángoló vihar]: több száz, talán ezer lángoló penge szabadul ki az izzó pengékből-melyeket bármilyen fegyverré át tud formálni, melyeket csakúgy, mint a shikainál, a gondolataival irányít, és melyeket képes maga köré gyűjteni, így pajzsként is tudja őket alkalmazni.
Sakuranbo Reddo [Vörös izzás]: képes olyan gömböket megidézni, melyek leginkább egy izzó Mars bolygóhoz hasonlítanak. Ezekből a gömbökből hét van, és ha az ellenfelet körbeveszik, ráolvadnak a bőrére, ezáltal kárhoztatva mozdulatlanságra,- parancsra pedig a borítás izzani kezd, és egyszerűen elégeti az ellenfelet.
- Mind shikaiban, mind bankaiban sebessége többszöröse lesz az eredetinek.

~Szeret- nem szeret:

Szereti:

a családját
a barátait
a zenét
a társaságot
a harcot és a munkáját

Nem szereti:

a magányt
a sötétséget
a hazugságot