Az Ostor Kisasszony

Nem kell felnéznem, hogy érzékeljem, elnyertem a jó benyomását. Nem kell különösebben erőlködnöm ahhoz sem, hogy tudjam, ez csak a kezdet. Biztos voltam benne, hogy próbára fog tenni... miért ? Mert én is ezt tenném. Egy igazi vezető, oly körültekintéssel válogatja meg csatlósait, mint ahogy az ékszerész az igaz gyöngyöket. Egy biztos, nem fogom könnyedén annyiba hagyni. A parancs kötelez, egészen addig míg látok esélyt arra, hogy vágyamat beteljesítse. Átragadt rá, a múltamból kitépett katalóniai mentalitás. Én ezt ösztönből csinálom, a vérembe vegyült, akárcsak a homok. De ez még sokkal ősibb, sokkal régibb, mintha eredendőbb volna. Amióta eszemet tudom, ez a fekete miazma itt volt bennem, s sosem szűnt meg cselekedni. Úgy tevékenykedett, mint valami belső sugallat, segített számomra igaz kísértet hangulatát kölcsönözni. Azt mondják... az ember kezdetben még nincs a gonosz által érintve, ez rám bizonyára nem igaz. Én kivétel kell, hogy legyek, vagy talán sosem voltam ember... igen ez is lehetséges. Nem fogja lelkiismeretemet furdalni ez a bizonytalan folt a múltamban. Vagyok aki vagyok. Igeeeen . Oly rég nem jutott eszembe ez a régi nóta... a mi nótánk. Mikor felcsendült ez a dal, a népek mind tudták a közelben, nem csak a hold vére fog ma a földre folyni. Mikor kimondta, hogy elnyertem tetszését, arcom rezzentetlen maradt. Nem érdekelt az elismerése... még nem csináltam semmit érte... így értéktelen. De mindegy mert még ő maga is értéktelen a számomra. Tartogassa csak az efféle megjegyzéseit a talpnyalói számára, én nem kérek belőle. A becsességének súlyát csak akkor tudom majd felmérni, amikor pengét váltok vele. Nincsenek illúzióim, gyorsabb erősebb... de nem biztos, hogy oly szinten műveli a harc... nem, rosszul mondom... a küzdés művészetét mint én. Ha megmutatja nekem, hogy ebben is hasonlítunk, hűségem mellet...a tiszteletemet is magáénak tudhatja. Még akkor is ha ez, pedig számára értéktelen. Az én szememben nincs fontosabb dolog ennél...az... igen érzésnél. Én is érzek... bár másként. Nem emberi szemnek való módon. Az én utam más pillérekre épül. Hallom, ahogy fegyverét karddá formázza. Ügyes mutatvány... a fülemnek bántó éles ricsaj, de elviselem, tekintetem még mindig töretlen, egyetlen pontra fókuszál. Szinte bizsereg minden, tudom mi következik... már érzem a harci vágyát. Kilométerekről kiszagolom ezt. Kardjával felpöccinti a pengémet, reakcióim egész eddig várattak magukra. Ahogy emelkedik a levegőben, jobb kezemmel a markolatának végét finoman Eliziana felé ütöm, mely így a levegőben egyet fordul felé s a penge mikor rámarkolok csontszilánkos karmos mancsommal, farkas szemet néz Elivel. S a kis penge hirtelen lándzsává nyúlik. De késő mert az espada időben hátra sonidozot, nem sokon múlt. Egy olyan arrancart mint én vagyok már eltalált volna. De már mindent előre lejátszottam a fejembe ... a lehetőségeket. Kiválasztottam a megfelelő folytatást. Alig pár szegmensnyi idővel később útjára indította a bara-t. Most rajtam a sonido sora. Nem vett túl komolyan, ez elől még simán ki tudok térni. Csupán fegyver távolságra lépek ki, közvetlen az espada fölött. Tudni illik... az ember legkevésbé figyel a feje fölé. Kezem már kinyitottam, s ajkamon billegett már a varázsige.
- Tercer ojo: la maldición de la lentitud - suttogtam, s tenyeremből rátekintett a vörös szemgolyó izzó zsarátnok fénye, s megindította az átkát felé. Ez majd kicsit lenyirbálja a gyorsaságát egy ideig, persze nem nagyon és nem túl sokáig. Ellene sajnos nem működik igazán hatásosan. De pont elég ez így nekem. Jobb kezemmel löktem egyet Bailarín del espejo karcsú testén, hallottam, ahogy a szél elsüvít körülötte, könyökömmel megállítottam és a fegyver az alkaromhoz simult. Majd löktem egy aprót a lábamon, s elszaltózva Eliziana felett, pördülésből becélzom a vállát. Mindezt persze sonidoban, ha a varázslat el is véti, akkor az elől kell kitérnie, a lassúság átkát kissé a teste bal felé küldtem meg, a vágást kissé a testének jobb felé, én előre felé ugrok, ha arra tér ki beleszaladna a pengémbe, csak nekem hátra, neki előre felé van kiút...Most nem kötnek a földi viszonyok. Normális esetben az ugrás közben sérülékeny lennék, de itt a tér nekem dolgozik, úgy használom, ahogy csak szeretném. Ahogy kiérek a táncból, ujjal rámutatok, egy pillanatnyi habozás sincs bennem. A legtöbbet kell kihoznom magamból. Arcomon komor árnyak vonulnak, akár a tengermélyi legendák szörnyei.
- Bara.- Sziszegek meg felé, s várom ő most mit tervez.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egyáltalán nem lepett meg Slarin visszaérkezésünket kísérő reakciója. Számítottam sértettségre és haragra - ilyen emóciókat különösebb erőmegfeszítés nélkül bárki képes kiváltani egy idegenből is -, de az a bántottság ami fogadott, még egy körmönfont elme számára is szövevényes feladat, ha ártó szándékkal kívánja előidézni. Márpedig ugyan nem áll túl messze személyemtől ez a vonás, az azonban mégis nyilvánvalónak tetszik, hogy a megfelelő önkontroll hiányában az adott pillanatban messziről került el a higgadtság és a józan ész, ami egy ilyen szituáció elengedhetetlen tartozéka volna. Nem sűrűn esek abba a hibába, hogy ösztöneim által vezérelve hagyjam, hogy érzelmeim kuszasága borítsa el az elmém, ám egy ilyen esetben is olyan gyorsasággal nyerem vissza az irányítást gondolataim és tetteim felett, mint amilyen sebesen az érzület elragad. Ha túl sok mindenben nem is, de ezen a téren Slarinnak bőven lesz még mit tanulnia, hiszen a közöny és a cinizmus álcája amit magára öltött, átláthatóbbá teszi őt, mint ahogy azt akár sejteni merné. Harapásra harapással felel, ahogy gyakorlatilag bármelyik ragadozó a vadvilágban; ám a még nekem címzett szavak is inkább Cephalus számára hordoztak rejtett és kevésbé rejtett üzeneteket. Bár úgy gondolom, ő ezt képtelen volna magának beismerni, nincs ebben semmi szégyellnivaló. Míg rólam vajmi keveset tudhat, így, elegendő információ híján nincs mivel viszonozhatná az őt ért támadásomat; ellenben Cephalust megbántani nem kerül túl sok igyekezetébe. A tézisemet csak tovább erősíti az a legkevésbé sem elhanyagolható, igen nagy fontossággal bíró részlet, hogy Cephalus láthatóan közel áll a szívéhez, így akár jogosan is érezhet bántottságot, amiért az arrancar ahelyett, hogy az ő lelkén tátongó sebet igyekezett volna begyógyítani, támadóját választva hagyta őt magára. Viszont mentségéül szolgál, hogy nem ismerheti a kettőnk közti köteléket minden aspektusában, mondhatni, csupán egy egész vékony szeletét látja csak egy igen összetett kapcsolatnak. Elképzelhetetlennek tartom még csak a lehetőségét is egy ellenkező kimenetelű reakciónak Cephalus részéről; pontosan tudja, hogy mire van szükségem és önkéntelenül is annak megfelelően cselekszik, még ha néhány esetben ez szemben is áll az ő személyes meggyőződésével. Így hát Slarin dühe is némiképp hasztalannak tetszik; bár ideiglenesen sikerült volt fracciónom érzéseibe gázolnia, ez hosszú távon nem jelent semmit. Jó taktikának tűnhet Cephalus lelkiismeretét felhasználni, viszont az által ellenem fordítani, vagy az ő lényegét irányító emóciókat módosítani lehetetlen; csupán egy más oldalának a megvilágítása kivitelezhető ilyen eszközökkel.
A nemes ital valamint elképzelésem megdönthetetlenségének mivolta különös elégedettséggel töltött el Slarin és Cephalus lelki csatájának kereszttüzében. A Kisasszony cinikus megjegyzéseire jobbnak láttam felvenni a kesztyűt és ennek jegyében válaszra nyitni a szám; mely lény ne imádna megalapozott felháborodásának hangot adni!
- Úgy látom magad is szíves örömest szolgálod ki Cephalus szenvedésre való hajlamát, a végén még komolyan féltenem kell ezen számomra igen becses kiváltságot! - Címeztem meg a mondandómat a morcos hölgyeménynek tettetett komolysággal, hogy aztán a koccintást követően egy széles mosoly kíséretében emeljem számhoz a poharat. Számításaim szerint már csak az elegendő okot szolgáltat a Kisasszonynak véleménye markáns kinyilvánítására, hogy Cephalus helyett válaszoltam a kérdésére és akkor még nem is számoltam annak a lehetőségével, hogy igazán megízlelgeti szavaimat. Minden esetre nem kívánok újabb vitába bonyolódni, így remélem Slarin, még ha nemtetszését nem is valami finoman adja tudtomra, nem veszi majd játékos csipkelődésemet többnek egyszerű incselkedésnél. Tudván, hogy az alkohol csak tovább javíthat az esélyeimen töltök az espada és a magam poharába szemem sarkából a magába roskadt Cephalust figyelve, amint az orra alatt motyogva fogadja el a Kisasszony által felkínált italokat.
- Ugyan Cephalus drága barátom, hozok inkább valami, az alkalomhoz sokkal jobban illő nedűt! - Masszíroztam meg a vállát apai gyengédséggel ötletem tálalása közben, majd egy Slarin irányába való sokat sejtető vigyor társaságában felálltam az asztaltól. Az együtt eltöltött évek alatt egykori partnerem soha nem nyúlt a pohárhoz, hiába dugdostam azt néha, elborult delíriumos pillanataimban az orra alá; szerencsére igen jól tudta, hogyan kezelje borgőzös énemet és hogyan bújjon ki annak esetenként igen eszement felvetései alól. Minden esetre kötve hiszem, hogy az elmúlt száz év alatt gyökeresen változtak volna meg Cephalus italozási szokásai aminek őszintén szólva rendkívül örülök és nem is kívánok ezen most változtatni, így meg se fordult a fejemben, hogy valóban hagyjam őt szeszt fogyasztani. Ennek megfelelően utasítottam a csapost a pulthoz érve, hogy öntsön át némi szőlőlevet egy neves forrázat butéliájába azt a látszatot keltve majd a kiszolgálandó személyben, hogy valójában alkoholt fogyaszt egyszerű gyümölcslé helyett.
Rendelésem leadását követően jobbnak láttam a söntés előtt elszívni egy cigarettát, ezzel adva egy kis időt és lehetőséget a fent maradottaknak, hogy megbeszéljék egymás között, amit esetleg meg kívánnak; ezen felül tényleg nincs kedvem több teret adni a lelki sérelmek megvitatásának, rendkívül bosszantana, ha ennek jegyében telne el a hátralevő nap. Ráérős pöfékelésem végeztével nem is kívántam további perceket álmosító semmittevéssel tölteni, épp eleget elmélkedtem ma már az élet nagy dolgain, hogy ne vágyjak másra egy kis kikapcsolódásnál. Kíváncsiságtól fűtve lépkedtem az emeletre menet; érdeklődve vártam, Cephalus vajon miként reagált az elé tálalt üveg tartalmára, továbbá reményeim szerint Slarin se olyan borús már, ha olyan ütemben ürítette a poharakat, ahogy azt feltételeztem. Elhagyott helyemet visszafoglalva én sem akartam szomjazó torkomat tovább váratni, jólesően kortyoltam a fenséges nedűt, mintha csak némi hideg vizet innék felfrissülésképpen.

Ücsörgésem közepette észre sem vettem, hogy mennyire is szerettem volna egy keveset inni. Lassan felkeltem, leporolgattam magam és egy helyet kerestem magamnak. Nem voltam éppen jártas a helyekben, így az elsőbe tértem be, ami a szemem elé tárult. A neve "Aizen-sama hummusz bárja" volt, amit személy szerint egy elég különös névnek tartottam. Belépésemkor láttam, hogy a helyiség szinte teljesen el volt lepve nyüzsgő kedélyekkel és italozni vágyókkal. Hamarosan a pult felé vettem az irányt, körül is néztem, de abban a pillanatban, amikor az árakra néztem... Mintha elment volna a kedvem ezen italok és ételek fogyasztásától, mintha valami szörnyű átok bújt volna meg ezen magas árak leplei mögött. Szépen egy száznyolcvan fokos fordulatot vettem és készülődtem távozni, pontosabban már félúton voltam, mikor egy zöld hajú egyén megszólítani készült.
- Ide leülhetsz, ha nincs máshol hely.
Lassan mendegéltem felé és végig azon gondolkodtam, hogyan lehet egy alak haja zöld. ~ Tán festi? Esetleg halálakor leöntötték zöld festékkel? Mutáció? Jobb, ha nem rágódok rajta... Valamiféle koktélt iszogatott, aminek láttára kissé megindult a nyálképződésem, de próbáltam visszatartani, hogy ne tűnjek ingyenélőnek. Helyet foglaltam a személy mellett és azonnal egy kérdéssel dobott meg.
- Még nem láttalak errefelé. Mi a neved?
Gondolkodott egy keveset, majd válaszadásra még időt se hagyva mutatkozott be elsőként.
- Én Diego Canino vagyok Slarin Sleryrrlyn'dreskel fracciónjából, a sorszámom 92. Pincér, hozz még két cero koktélt!
Az első dolog, ami eszembe jutott, hogy hála Aizennek, hogy meghívott engem és nem kellett beégnem a kevés készpénzem miatt. Mellesleg a Slarin fracciónja kifejezés is felkeltette érdeklődésemet. ~ Mintha hallottam volna már arról a Slarin nevezetű alakról... Biztos erős lehet... Elmélkedésem azonban kissé elhúzódott, így gyorsan választ is adtam.
- Üdv! Dei Laez vagyok, 85. arrancar és köszönöm a meghívást.
Ezután elcsöndesültem és a pincérre összpontosítottam, ahogy kihozza a koktélt, aminek mit ne mondjak ínycsiklandozó neve volt.

Végre kihozták az italunkat. A Diego nevezetű arrancar már legalább a második italát itta, bár kinézetre mintha a negyediknél járt volna. Lassan vettem át az italt és bele is szürcsöltem. Az íze isteni volt, akármennyire is erős volt maga az ital. Eléggé ízlett, így nem volt nehéz elfogyasztani a tizedét, alig egy-két korty után. Diego, ekkor már kissé nem százas állapotban szólt hozzám.
- Nincs mit.. Hm... Akkor te se vagy itt túl régen. Nem vagy te valami rokona az Ulqar.. kr... Ulqata... hm... Ulquiorrának?
Az ivászatom ekkor megállt. Elmélkedtem, hogy mégis honnan gondolhatta, hogy Ulquiorrának valamiféle rokona lettem volna. Talán a haj volt az, ami annyira megzavarta? Nem is zavartattam tovább magamat és válaszoltam.
- Nem, nem vagyok rokona, sőt közöm sincs hozzá.
Az ivótársam azonban ezt szó nélkül hagyta, helyette egy ajánlatot tett fel nekem.
- Van kedved egy ivóversenyhez? A vesztes fizet.
A kérdéssel magával nem volt gondom, csak a piciny kis mondattal, ami azt követte. " A vesztes fizet ". Ez a mondat az utolsó csepp reményt is kifacsarta belőlem. Nem szerettem volna alábecsülni az alak ivászati képességeit, akármennyire is indulnék előnyösebben, így inkább megpróbáltam elutasítani. Szerencsémre nem várta meg a válaszom, hanem azonnal kért egy újabb italt és egy újabb kérdést is feltett.
- Amúgy kinek vagy a fracciónnnya? Azt nem mondtad az előbb?
El is hangzott a kérdés, aminek köszönhetően még jobban beéghettem. Egyszerre válaszoltam tehát a két kérdésre, amit nekem szegezett az alak.
- Bocsánat, de most inkább kihagyom az ivóversenyt. Mellesleg nem vagyok senki fracciónja se.
Válaszoltam, majd egy rövidebb kínos csönd után vártam, hogy hogyan fognak alakulni a dolgok.

- Pincér, mégsem kell!
Szólalt meg Diego és vissza vonta az italát, amire a pincér csak egy mogorva morgással válaszolt, majd vissza tért a többi ott étkezőre. Majd valami elég különöset mondott Diego.
- Akkor ezek szerint még nem láttál Espadát pizsomában. Pedig nagyon vicces látvány, hidd el.
~ Espada pizsamában? Minek hordanak pizsamát? Filozofáltam magamban, amit végül hamar feladtam, mert minél többet gondoltam rá, annál inkább kezdett valamiféle különös dolgot kifejteni belőlem. Nem is értettem mi történt bennem, de az emberek világában mintha ezt humornak nevezték volna. ~ Hány éve nem nevettem... hány éve nem volt mosoly az arcomon... Kezdtem el gondolkodni, de mielőtt még jobban bele ástam volna magamat, megszólalt Diego.
- És nem is gondoltál még rá, hogy belépj valakihez? Én eléggé untam a fejem, amíg egyedül voltam. Mondjuk most is unom néha, ide is egyedül jöttem.
Nem gondoltam még rá, szóval éreztem, hogy eljött az ideje. Törtem a fejemet, hogy vajon az mennyire lenne előnyös, ha valaki erősebb társaságában szolgálhatok. Hátrányt semmi szempontból nem jelentett, az előnynek pedig csak a társaság számít... Ami nekem nem volt az, de hátrány se. Mondjuk arra is gondoltam, hogy eltanulhatnék néhány mozdulatot a nálam erősebbtől. Viszont különös dolognak találtam, hogy az espadák nagyja nőkből és szinte kislányokból állt. Úgy tűnt, mintha a kis számoktól felfelé nőne az erő. Bár nem tudhattam, hogy erejük miben rejlett, végül is nem veszthettem volna sokat a csatlakozással. Ezek a gondolatok után felpillantottam és láttam, hogy Diego is gondolkodik valamin, majd válaszoltam kérdésére.
- Igen, már gondoltam rá és hasznosnak tartom egy nagyobb erejű egyénhez való csatlakozásom, bár még nem volt alkalmam hozzá. Ámbár nem tartom kötelezőnek ezt a lépést, megtenném.
Válaszom után egy újabb kérdéssel rukkolt elő.
- Na és, hány shinigamit nyírtál ki eddig?
Erre azonnal választ adtam.
- Sajnos még egyet sem, mert nem volt rá alkalmam. Mostanság egy shinigamit sem látni errefelé, de ha megtehetném szívesen megküzdenék egyel, elég utálatosak, hogy ölik fajunkat egy alsóbbrendű élőlényért, ami valaha én is voltam, pont úgy, mint te.
Végül én is egy kérdést szegeztem fel.
- És te hány shinigamit öltél eddig?

A kérdésemre Diego hezitálás nélkül választ adott.
- Nyolcat egészen biztosan megöltem a gyengébbek közül, őket meg is ettem, kettőt valószínű megöltem bemelegítésképpen az egyik komolyabb összecsapásom előtt, az erősebbeket csak megsebezni tudtam, de egy alkalmat kivéve mindig győztem, akkor is csak lelépett a csávó, bár akkor őszintén szólva nem biztos, hogy győztem volna, tényleg kemény volt. Ő volt az egyetlen ellenfelem, aki a fejét is használta a harchoz.
Szóval a gyengébbek közül ölt legalább nyolcat. Szóval a mennyiségre ment, nem a minőségre. Bár értettem, hogy a shinigamik utálatosak, de bizony biztos voltam abban, hogy a gyengébb shinigamik haszontalanok. Nagy valószínűséggel nem ölt egy erősebb shinigamit sem. Nem tudtam eldönteni, hogy vajon ért-e valamit a szememben az, ha gyenge shinigamikat ölt valaki. Szóval ő is úgy állt, mint én, egy jelentősebb shinigamit sem ölt meg. Egyet sem. Csak szimplán megsebesítette és otthagyta. ~ Mégis mi értelme csak megsebesíteni egy shinigamit? Ki kell őket irtani, mert csak egy alsóbbrendű faj, ami a közénk valókat öli kedvtelésből! Gondoltam, majd a következő kérdéssel rukkolt elő Diego.
- Ne csak az ereje miatt lépj be egy Espada fracciónjába, mind erősek, a kérdés az, hogy a te elveid és céljaid összeegyeztethetőek-e az övével. Ami a shinigamikat illeti, tényleg nem rohangál itt belőlük túl sok, úgyhogy sajnálattal közlöm, hogy ha harcolni akarsz velük, akkor át kell menned az Emberek világába. Arra viszont nem árt figyelni, hogy gyakran falkában bandáznak, ha megtámadsz egyet, fél órán belül meg szokott jelenni az erősítés. Egyébként mivel ütöd el az idődet, ha nincs Espadád, és nem jársz ki néha shinigamit gyilkolászni?
A kérdés jogos volt. Nem igen ismertem senkit. Akármennyire is voltunk egy fedél alatt a Las Nochesben, sosem igazán ismerkedtem a fajommal, meg úgy senkivel sem igazából. A kérdésre azonban választ kellett adnom, így azt adtam, ami az eszembe jutott.
- Mégis mivel ütöm el az időmet? Jó kérdés, de gondoltál már arra, hogy mégis mit takar az idő? Az idő egységes, mindenkinek ugyanúgy telik. Egyesek harccal és szórakoztató tevékenységekre használják el az idejüket. Bár nem ítélem el ezeket, mégis fölöslegesnek találom. A hollow, ember, shinigami nem érzékeli az időt harc közben és szórakozás közben, így úgy tűnik, hogy gyorsabban telik, úgymond kikapcsol. Pazarlás. Szerintem ez holmi időpazarlás. Nem azért lettünk ennyi évvel megáldva, hogy céltalanul éljük le, hanem, hogy minden percét kihasználjuk annak az egységes időnek, amit az összes többi élőlény is átél. Ahelyett, hogy elütném az időt, én kihasználom, minden másodperce a rendes kerékvágás szerint kattog nekem. Nem keresem a gyors életmódot, nem keresem a konfliktus, megvagyok magamnak és az időnek. Vajon gondoltál arra, hogy miért van mindig sötétség Hueco Mundoban ellentétben Seireitei és az emberi világgal? Én igen. Gondoltál már arra, hogy miért leszünk erősebbek, ha saját fajainkat pusztítjuk? Én igen. Gondoltál már arra, hogy van-e más város Hueco Mundoban, Las Nochesen kívül? Én igen. Gondolkoztál már dolgokon a harcon kívül? Én gondolkodó vagyok, elfoglaltságom pedig a gondolkodás. Keresek egy helyet Las Nochesben ahol csak hátra dőlhetek és gondolkodhatok, ezt csinálom, míg valami közbe nem lép. Várom az alkalmat, hogy shinigammikkal küzdhessek, de nem keresem. Emiatt vagyok külömb, ezért nem ismerem a többi arrancart és espadát, ezért nem vagyok még valaki fracciónja. ...Várom az alkalmat, de nem keresem...
Nem voltam benne biztos, hogy miként reagál Diego, így inkább kivártam míg megteszi.

Diegon látszott, hogy gondolkodóba esett, miközben a széken hátra dőlve nyikorgatta azt.
- Mond, azon gondolkodtál már, hogy mi fog történni, amikor szembetalálkozol egy shinigamival? Mit fogsz csinálni, ha teljesen haszontalanul próbálod levágni, puszta kézzel védi ki a ceroidat, és a végén már a Ressurecciónod kiengedése sem fog már segíteni rajtad. Amikor már nem tudsz majd mozdulni, és ő felemeli a kardját, hogy kiszabja rád a felsőbbrendűsége ítéletét, mi lesz az, amire visszagondolsz, mielőtt lecsap rád a kardjával? Visszaemlékezhetsz azokra az időkre, amikor még nem egy, hanem sok ezer különálló élőlény voltál, láthatod mindannyiuk szánalmasan rövid életét. Láthatod azokat az éveket, amikor keresztülmentél azon a folyamaton, aminek a végén kifejlődtél adjuchas szintre, az örökké tartó vadászatot az éjszaka birodalmában. Na és, amikor ezek a kicsit sem érdekes emlékek lepörögtek a szemeid előtt, mit fogsz látni akkor, amikor végre vége a bevezetőnek, és elkezdődhetne életed filmjének legérdekesebb része? Mi sem élünk örökké, ki kell élvezni minden percét az életnek, társakat kell találnod, elérendő célokat. Ha folyamatosan csak vársz, megfigyelsz, elemzel, azt fogod látni az utolsó képkockákon, hogy nem csináltál semmit, nem éltél semmilyen lehetőséggel. Semmit nem fogsz elérni magadtól, mindenért tenni kell, a barátokért, az erőért, még a szórakozásért is.
Ennél a résznél megállt és rendelt még két koktélt, aminek persze felettébb örültem.
- Érj el valamit ezzel az életeddel is! Keress egy Espadát minél gyorsabban, próbálj barátokat találni, keress valamilyen célt, amit el kell érned! Nem számít, hogy milyen irreális, az sem fontos, hogy valaha eléred-e ezt a célt, a lényeg az út, amin haladnod kell, amíg célba nem érsz.
Átgondoltam a mondanivalóját, majd válaszoltam.
- Igazad van, de mi van akkor, ha nem akarom látni az emlékeket? Ha én csak egy üres képet akarok látni? Saját magamtól undorodva fejlődtem fel, nem akartam enni, de az ösztöneim miatt tettem csak, nem voltak gondolataim, akarataim, csak ösztöneim. Arrancar létem alatt tanultam meg, hogy egy magamfajtának, aki csak pusztulást okoz a saját fajának nem jár ki a sok jó, amire mi törekszünk. Csak egy fekete kép jár, hogy semmi ne vonja el figyelmünket, miközben a földön fekve haldoklunk. Éreznünk kell a halált, mert jogosan kapjuk, úgy kell majd küzdenünk az életünkért, mint a hollowok, akiket megöltünk. Célja mindenkinek van, még egy holmi embernek is, de kérdéses az, hogy kinek mi. A célok néha tükrözik a lélek cselekedeteit, szavait, életstílusát. Nekem is van célom, mindig is volt.
Szürcsöltem egy nagyot az ingyen kapott koktélomból, miközben Diego is itta azt. Egyszer csak egy elsőre különösnek tűnő kérdést tett fel.
- Amúgy miben jeleskedsz a harc terén, hátha tudh... perdón... tudok segíteni valamiben.
A kérdésre való válaszadásom előtt még kortyoltam párat a koktélból, aminek egy kissé kezdett megjönni a hatása, végül válaszoltam is.
- Mint tudhatod már nem igazán a harcnak szenteltem életem, sőt még közel se van hozzá, de amiben magamhoz képest jeleskedem, az a Ressurrecciónom, bár nem vagyok benne biztos, hogy ez a tudás átadható. Ha nem gond megkérdezhetem, hogy te miben jeleskedsz a harc terén?
A kérdésem elhangzása után befejeztem a cero koktélom ivását és győzedelmesen az asztalra raktam.

- Az élet elég kegyetlen anélkül is, hogy magadat sanyargatnád. Azok a lelkek, akiket megölünk, megtisztelve érezhetik magukat, hogy egy magasabb szintű entitás részeivé válhattak.
Jelentette ki Diego.
- Lehet igazad van, de az is lehet, hogy nem. A lelkek nem biztos, hogy erre vágytak, lehet, hogy ők maguk szerettek volna lenni a magas szintű entitás.
Jegyeztem meg szűkszavúan, majd Diego válaszolt a kérdésemre, miszerint miben jeleskedik harc terén.
- Hát, elsősorban a sonidomra támaszkodok, elvi... elvileg gyorsabb vagyok a legtöbb Espadánál is, legalábbis az ötödikkel azonos szinten volt a sebességem, amikor összebalhéztunk a kocsmában. Hehe, az jó buli volt, de azért mint látod megúsztam egy darabban. A ceroim sem rosszak, de a többi képességem átlagosnak mondható. Akarod, hogy mutassak neked most itt valamit neked?
Egyértelműen bólogattam, mire Diego ivott a koktéljából, várt egy keveset, majd egy szempillantás alatt egy koktél termett a kezében. Nem értettem, hogy mégis milyen módon csinálta, gondoltam arra, hogy a képessége hasonlít az enyémhez, amivel magamhoz húzhatnám a koktélt, de az nem történne szempillantás alatt, sőt ha a pultoshoz viszonyítottam volna, akkor körülbelül három másodperc lenne, ami eléggé észrevehető. Egy kisebb gondolkodás végett rájöttem, hogy nem képességgel, hanem a sonidójával oldotta meg, akármennyire is tűnt lehetetlennek. Nem volt nehéz rákövetkeztetni, abból ítélve, hogy előtte éppen a sonidójáról beszélt. Újabb koktéllal a kezében szólt egy arrancarhoz.
- Hé, haver, egy köcsög ellopta a piádat. Ha sietsz, még utoléred.
Mutatott az egyik irányba, ahol hamarosan balhé alakult ki.
- Mint láthatod, a sonido nagyon hasznos tud lenni a hétköz... hétközpani... hétköznip... szóval a mindennapokban is, nem csak a harcokban. Ezt a technikát Gemelos Sonidonak hívják, pár extra lépés hozzáadásával élethű másolatokat készíthetsz magadról, amelyek akár vérezni is tudnak. Megtévesztik az ellenfelet, úgyhogy nagyon hasznosak ám. Megpróbálod?
Magyarázta el Diego.
- Igen, megpróbálom.
Jegyeztem meg kissé izgatottan. Kiszemeltem magamnak egy célpontot, aki éppen egy másik személlyel társalgott az ártatlan koktéltól elfordulva. Úgy látszott Diego is kiszemelte. ~ Na majd most! Mondogattam magamban, persze, hogy mások ne hallják, de őszintén szólva eléggé izgultam, mert még sosem csináltam balgaságot. Az egyik pillanatban a sonidomat használva, sajnos nem valami gyorsan teremtem az italnál. Az italhoz nyúltam és felkaptam, mire a tulaj nyaka lassan, mintha nyikorgó hangot adott volna ki, úgy fordult felém. Egymás szemébe néztünk, idétlenül álltam előtte, miközben a bal szemöldöke szépen lassan, hullámszerű mozgással indult a homloka tetejének. Az a néhány másodperc, amíg farkasszemet néztünk több percnek tűnt. Gyorsan Diego felé fordultam és sonidoval oda is kerültem, de a hátamba már repült is egy cero. A cero lökésének köszönhetően jól ráöntöttem Diegora a koktélom, aki az asztalnál ült, majd előre estem, arccal a földnek. A bal kezem még az asztalon volt, miközben halkan motyogtam Diegonak:
- Bocs, de ezt most jól elszúrtam.
A dühöngő arrancar már készítette is második ceroját.

Jaj, ezt bizony elbaszarintotta, nem vágom, hogy miért állt meg a mozdulat közepén. Hoppá, és rá is nézett, na, ilyenkor kellene azt mondani, hogy "bocs", vagy valami, és gyorsan elhúzni a közeléből, ha ezután is elhozod a piáját, esélyes, hogy nem csak folyékony állapotú cerot zsákmányolsz. Ahogyan az várható volt, kapott is egy cerot a hátába, de a kilövő vagy nem akarta megölni, vagy gyenge, vagy be van rúgva, és bénázik. Mindenesetre a pia az egyenruhámon köt ki, ami azonban szerencsére még nem kuka, csak mosoda. Ha most én lennék az ötödik Espada, elképzelhető, hogy balhézni kezdenék, de nem én vagyok, úgyhogy nem érdekel különösebben.
-Akkor menekülj!-mondom halál nyugodtan, miközben belekortyolok a piámba, a szabad kezemmel pedig egy cerot gyűjtök össze, amivel "kioltom" a csávó lövését. Persze a lökéshullám és a robbanás együttese így is átrendezi kissé a helyiséget. -Majd... majdnem eltaláltál, köcsög, anyádra lövöldözzél. Tudod, hogy ki vagyok? Slarin Slerryrlyn'dreskel fracciónja, Diego kibaszott Canino.
Ha van Deinek egy csepp esze, most gyorsan elhúzza a belét valahová, ha nincs, akkor sajnos jól meg lesz dolgozva. Én ugyan nem fogok bevállalni egy harcot több arrancar ellen is tök értelmetlenül, ráadásul egy étterem közepén, szét lesz barmolva minden. Azért hátha sikerül egy kicsit megijeszteni, hogy befogja. -Eleve mi a francért lövöldözöl ilyen szarokat, képes lennél kilyukasztani a falat, he? Miért nem jó a sima bala? Leverjelek, öcsi? Náladnál én már rondábbakat reggeliztem, pedig te sem ám túl szép, hidd el nekem. Na, bekussolsz, vagy ledomináljalak?-a pofám nagy részegen, de a mozgás-koordinációm korántsem az igazi, úgyhogy elképzelhető, hogy ha balhé lesz, akkor nem én fogok győztesen kikerülni. De persze a kígyó elsősorban sziszeg, és csak másodsorban harap.
Azt mindenesetre elkönyvelhetem, hogy Dei nem jeleskedik túlzottan a sonido használatában, pedig ideális helyzet kínálkozott számára, ezt én még csukott szemmel is megoldottam volna. Mekkora balfasz ez a csávó is, ilyen őrizetlenül hagyja a piáját, meg cerokat lövöldöz zárt térben, ráadásul csak úgy össze-vissza. Röhejes, hogy az ilyen idiótákat beengedik még bárhová, mondjuk én sem panaszkodhatok zúzás tekintetében.
-Ide figyeljél... elmész a jó... Sajnos a sok koktél megtette a hatását, az egyik szavam után feltör belőlem a sok lenyelt cero egyetlen energiasugárban, a szivárvány különböző színeiben pompázó cero pedig pofán találja a szerencsétlent, aki hanyatt is vágódik a földön. -Róka...

***

Ez volt az utolsó emlékem az éjszakából, másnap reggelre valahogy hazateleportáltam a torony lépcsőjére, igaz, a felsőmet elhagytam valahol, úgyhogy mégiscsak igényelnem kell újat. Egy apró égett seb is maradt a kezemen, amiből valószínűsítem, hogy a fickó még keménykedett, és ahogy elnézem, távolról is látható a füst, de szerencsére nem a hummusz bár ég, talán a csávó füstölög, talán valamilyen más objektum. Ezen kívül gyakorlatilag a teljes pofámra és a felsőtestemre sikerült piercingeket tetetni, de rohadtul nem vágom már, hogy mikor, és hogyan. Hú, de fáj a fejem...
Nagyjából ekkor veszem észre, hogy pár méterre egy másik alak fekszik a földön.
-Hé, Dei, mi a halál történt éjszaka?

/Köszönöm a játékot! Ha érdekel az edzés, akkor azt lerendezzük az arénában./