Egy félreérthető levél,
és az edzés felkérés

Chie születése óta két hónap telt el; kicsit szégyellem magam, amiért erre az időszakra minden munkát a hadnagyomra kellett bíznom, az anyai kötelességek minden erőmet és időmet felmorzsolják. Ugyan Kai visszatért szolgálatába régi osztagához, ami látom, hogy rendkívül boldoggá teszi őt, hiszen mindig is imádott az lenni, aki, de van elég szabadideje, hogy Chievel foglalkozzon, hogy én magam is korlátozottan ugyan, de visszatérjek kapitányi teendőimhez. A gyermekvállalás kockázatos dolog nálunk, shinigamiknál, elég csak szegény Kagami-sanra gondolni. Az őt ért történésekért máig fáj a szívem, és még testvérét is elvesztette gyermeke után. Jó barátnőként természetesen ott támogatom őt, ahol csak tudom, még ha ez gyakran kimerül egy-egy meleg ölelésben, egy jó teában, és néhány bíztató szóban.
A mai napon tehát munkába álltam. Kondíciómból vesztettem valamelyest várandósságom végett, azonban második lányom születése után nem sokkal máris azon voltam, hogy visszanyerjem erőmet. Természetesen mindebben egyeztettem Yuki-channal a negyedik osztagból; tündéri teremtés, és mindig segít nekem, bármiről van szó, akár csak egy egyszerű izomhúzódásról. Tekintve pedig, hogy a Gotei 13 legképzettebb hakuda specialistája vagyok, ez gyakori eset, ha még sem úgy sikerül egy-egy mozdulat.
A reggeli edzés és egy edzés utáni, jól eső zuhany után az irodámba vettem az irányt Macska társaságában. Biztos vagyok, hogy eluralkodott a káosz adminisztráció terén az osztagban, erre az egyre én rendkívül kényes vagyok, egyszerűen nem bírom elviselni, ha valami nem tökéletes az iratok kapcsán. Nekem csak úgy jó, ahogyan én csinálom, mert én tudom, hogy mikor mi a legprecízebb fogalmazás, mikor melyik dossziét kell elővenni és milyen dokumentumokra kell hivatkozni. Néha egy jelentést is képes vagyok teljesen átfogalmaztatni a tisztjeimmel, ha nem vélem elég modorosnak és precíznek a megfogalmazást, hiszen mégis mit gondolhat rólunk Ueda fukutaichou, ha véletlenül azt látná valahonnan, hogy nincs minden rendben nálunk az adminisztráció terén? Természetesen ilyen nem fordulhat elő, a rend az osztagnál pedig valahol itt, a legalapvetőbb dolgoknál kezdődik. Rend és fegyelem. Ez a kép él rólunk más tisztek szemében, még akkor is, ha mi pontosan tudjuk jól, hogy még mi is tudunk lazítani. Valamint… süti.
Kotomin süteménycsodáiból vettem egyet magamhoz éppen, amikor az asztalon lévő egyik papír került a kezembe. Tartalmát ahogyan elolvasom, elsőre valahogy nem is fogom fel az egészet, pedig már a kávémat is megittam, tehát nem a felfogóképességemmel lehet a probléma. Majd szépen lassan elkezd becsúszni elmémbe a szöveg jelentése, így egy fejrázás után kísérlem meg ismét értelmezni a levelet. Mindig is tudtam az én Miyo-chancsimról, hogy ő a legcsodálatosabb fiatal kislány, és nem kerülte el a figyelmem Hajime-kun viselkedése sem, amikor épp ott van a lányom mellett, hiszen nő vagyok, és hamar kiszúrom az ilyeneket. A levél írója azonban kétségtelenül nem Hajime-kun. Tehát valaki más is pályázik a lányom kezére?
Akárhogyan is volt, se időpontot, se aláírást nem látok a levél tartalmában, valamint mindenképpen ki kell hangsúlyoznom számára, ha találkozom vele, hogy a Verashu a keresztnevem, tehát én neki Suwun-taichou vagyok. Fáradtan megdörzsölöm kezemmel homlokom, hogy akkor most mi legyen, végül arra jutok, hogy egy próbát megér. Legfeljebb majd visszajövök, és kicsit túlórázok, hogy a papírmunka időben és megfelelő módon kész legyen. Még ha igyekeztek is tisztjeim levenni a legtöbb munkát a vállamról, vannak olyan jelentések, amiket mindenképpen nekem kell elolvasnom, aláírnom és pecsételnem, ez a rangommal járó felelősségeim egyike, tehát más akkor sem csinálhatja meg helyettem, ha nagyon szépen kérem meg rá.
Megmosom kezeimet egy csapnál, majd magamra öltöm haorim. Ha már kimozdulok az erdőbe, Macskát is magammal viszem, biztosan ő is szeretne jönni. ^^ Egy húsz perces séta után érek el a Végzet Hegyétől nem messze lévő erdőhöz, igaz, csak a levél maga az összes biztosítékom arra, hogy ott lesz. Tudnom kell, hogy ki az, aki szemet vetett Miyokora. Hiszen ő még olyan fiatal. :/ Valamiért pedig egyre csak Hajime-kunt tudom elképzelni őt jövendőbelijének, hiszen korban is egymáshoz illenek, és láthatóan nagyon kijönnek egymással. Azt hiszem, ez Kainak is feltűnt vele kapcsolatban, és nem tűnik túl boldognak tőle, nem is győzöm rendszeresen a fülébe duruzsolni, hogy ne aggódjon ennyit, hiszen keresve se találhatnánk jobbat Miyokonak. Hajime-kun egy eszes, felelősségteljes, gáláns és tisztelettudó fiatalember, akiben azt hiszem, nem lehet csalódni. Nara-san és Tasu-chan büszkék lehetnek rá, hogy ilyen fiuk van. ^^
Macska izgatottan kapja fel fejét, s nekem kicsit szorosabban kell fognom a pórázát, hogy ne szabaduljon el, bár ez nem nehéz feladat, lévén ő már egy igen idős kutya. Leguggolok a földre, és alaposan megsimogatom, s mosolyogva cirógatom meg a fejét, hátha akkor rájövök, miért viselkedett úgy. Aztán amikor megint szabadulni akar egy bizonyos irányba, rá is jövök, ez miért történt, egy hozzám szóló hang felé akar iramodni. Egy fiatal fiút pillantok meg, nem lehet több tizenhárom-tizennégy évesnél, a kutyámat azonban sokkal inkább leköti az a kacsa ( ), aki a gyermek után lohol.
- Ne aggódj, mindjárt lenyugtatom… Nem harap, Macska nagyon békés és barátságos. ^^ Ül. – fogom vissza a pórázt, parancsom hatására azonban kutyám azonnal leül. Szemeivel még mindig azt a madarat pásztázza, de legalább már nem akar odamenni. Nagyot sóhajtok az esetre, hiába, a kutyák szeretnek a szimatuk és az ösztöneik után menni. - Ne haragudj miatta. :/ Remélem, nem ijesztett rád. ^^ – kérek elnézést tőle, bár Macska igazán nem tehet erről az egészről. Kedves mosolyom akkor sem tűnik el arcomról, amikor végre a kényes témához próbálok hozzászólni, tudnom kell ugyanis, hogy mennyire komolyan gondolja ezt Miyokoval kapcsolatban, és hogy mik az indítékai. Még talán jobb is, hogy engem címzett meg a levelével, nem pedig Kait, akkor biztosan elszabadult volna a pokol. O.o
- Te írtad a levelet, ugye? ^.^ – várom meg igenlő válaszát. – Nos, nem tudom, mik az indítékaid a lányommal kapcsolatban, azonban talán még kicsit korai lenne. Ha neked nem, ő neki mindenképpen… elnézést, a nevedet megtudhatnám? ^^ – félig magázó, félig tegező formát használok, így nem tűnk túl hivatalosnak, azonban az idegeneknek is kijáró tiszteletet is megadom. Ő már tudja a nevem, így bemutatkoznom talán nem kell, nekem azonban meg kell győződnöm róla, hogy nem csak az érzései, hanem a szándékai s tiszták, valamint a lelke is. Azt már látom ugyan, hogy shinigami, s kifejezetten tiszteletlenségnek tartom, hogy karddal a kezében köszönt engem, ezért gondolatban máris fel kell írnom egy fekete pontot számára. Hajh, ezek a fiatalok…

Taki edzése,
egy gyerek zavara

Még idejébe sikerül lenyugtatnom Macskát, nem lenne jó, ha rátámadna szegény kisfiú kacsájára. Még mindig nehezen sikerül felfognom, hogy a fiú tényleg egy kacsát tart, ami úgy tűnik, hallgat is rá. Zanpakutom lelke azonban nem viháncol elmém leghátsóbb zugainak egyikében, tehát biztos lehetek benne, hogy nem lélekölőm műveli ezt vele. Hiába, Kagami különleges zanpakuto. Persze mindenkinek a sajátja a legkülönlegesebb, de Kagami egyszerűen más. Ő kegyetlen. Csupán egyetlen olyan kegyetlen lélekölő kardot ismerek, mint amilyen az enyém, az pedig Mizushima Takeo tulajdona. Talán nincs is más shinigami rajtunk kettőnkön kívül, akiknek kifejezetten ügyelniük kell arra, hogy zanpakutojukkal kiváló kapcsolatot építsenek ki. Kénytelenek vagyunk, hisz mi megfizetünk azért az erőért, amit lélekölőnk szolgáltat nekünk.
Hamarosan kiderül, hogy valóban ez a kisfiú volt az, aki a levelet írta Miyo-chancsival kapcsolatban. Természetesen egyáltalán nem csoda, hogy az én egyetlen és tökéletes kislányomat szemelte ki, ráadásul nekem két tökéletes lányom is van, és mind a kettőjükre nagyon büszke is vagyok, de egyszerűen még túl fiatalnak tartom Miyokot ahhoz, hogy barátja legyen. :/ Nem is nagyon tudom még, hogyan magyarázzam ezt el a fiúnak, bár a beszélőkémmel sosem volt semmi gond, mindig remekül tudtam forgatni a szavakat, ha arra volt szükségem éppen. Valahogyan csak ráérzek, na meg, emberi életemben is ezt tanultam, így hát nem okoz számomra nagy problémát, ha valakit meg kell győznöm az igazamról. ^.^ Azonban ahogyan a fiú eldadogja a dolgokat, valami ismerős érzés fog el, ez pedig nem más, mint az anyaság. Tündéri a kisfiú, ahogyan hebeg-habog, legszívesebben pedig jó alaposan megölelném, hátha azzal sikerül lenyugtatni. *-* Azonban kapitány vagyok, és moderálnom kell magam, így talán ez még sem lenne a legjobb megoldás. Amikor azonban elkezd a zanpakutojára utalni, homlokom összeráncolom, s hamarosan nagyot is koppan bennem képletesen a nagy felfedezés, miszerint én teljesen félreértettem a levelet. S ugyan még említi néhányszor Miyokot, azt hiszem, a levél eredeti tartalma egyáltalán nem kapcsolódik az én kis aranybogaramhoz. Legalábbis azt hiszem.
- Hűha, neked aztán mókás kis háziállatod van. – próbálom kicsit másra terelni a témát, hogy kicsit lenyugodjon. Nekem kissé zaklatottnak és összeszedetlennek tűnik, de nem hibáztathatom érte, mégis csak egy kisfiú, és nagyon aranyos is, még akkor is, ha kicsit hebeg és habog. Leülök a fűbe Macska mellé, és megsimogatom a buksiját.
- Az ő neve Macska. Ülj csak le mellém, és meg is simogathatod őt, ha szeretnéd. ^^ – mosolyogva pillantok fel rá, és várom meg, hogy mellém telepedjen. Legalábbis erre számítok tőle. Bólintok neki egy nemet, hogy köszönöm, nem kérek a csokoládéból, bár nagyon édesszájú vagyok, egy kisfiútól azért csak nem fogom elvenni a csokiját.
- Á, szóval már ismered Miyo-chant. Na és, milyen kincseket fedeztetek már fel, kalózok? – döntöm kicsit oldalra fejem, és továbbra is anyai mosollyal pillantok az ő szemeibe. Remélem, sikerül kicsit ellazulnia, és nem feszeng majd ennyit. Tudom jól, hogy ez a kalózosdi a kedvenc játékuk, nem hiába csináltattam kalózos tortát a lányom szülinapjára. Ha válaszolt a kérdéseimre, csak utána folytatom, miközben Macska bundáját cirógatom. Láthatóan élvezi, hogy foglalkoznak vele, bár már elég idős, ezért talán nem tűnik olyan aktívnak és lelkesnek, mint amilyen talán még kiskutya korában volt.
- Ó, tehát frissen végezted az Akadémiát. Mi mindent tanítottak meg neked a zanpakutodról? Meditálni megtanítottak? ^^ – kérdezem meg tőle közvetlen, kedves hangon. Ha ez az ifjú kívánsága, hogy szeretne tanulni, én nem akadályozom meg benne. Valóban, dolgom lenne bőven, de egy röpke óra talán még nem árt meg senkinek. Azonban mielőtt továbbhaladnék a tanításban, szeretném tudni, hogy ő maga mit tud a zanpakutokról, saját lélekölőjének lelkéről, valamint hogy van-e esetleg valami konkrétum, ami megakadályozza őt a fejlődésben. Ezt pedig csak úgy érhetem el, ha kérdezek, s hallgatok, miközben ő beszél.

Taki edzése, hogy is van?

Brit? Tsukival? Néhány másodpercre felvillan fejem felett az értetlenséget jelző kérdőjelek halmaza, mire végre leesik, mire is céloz ezzel. Miyo-chan és a barátai nagyon rákaptak erre a kalózos témára, én pedig jó anyuka lévén még szándékosan meg is lepem őket, amikor csak lehet, például olyan apróságokkal, miszerint Miyo-chancsi születésnapján kalózos és kalózhajós tortát ehettek a gyerkőcök, ráadásul kalózos papírtányérból. Persze erre a kisfiúra nem emlékszem, hogy ott lett volna Miyoko szülinapján, bár érthető, hiszen csak most kaptam meg az információt, hogy Taki-kun valóban csak most végezte el az Akadémiát.
Türelmesen hallgatom végig mindazt, amit mond. Még mindig nem teljesen értem a problémáját, annyit viszont kiveszek ebből, hogy nehezen tud kapcsolatba lépni vele, vagyis inkább csak közeledni és megnyílni felé. Mintha két mágnes lennének, akiket a megegyező pólusukkal próbálnának összeilleszteni, nekem pedig annyi a dolgom, hogy ahelyett, hogy ezt erőltetném, inkább megfordítom az egyik mágnest, hogy szabadabban kapcsolódhassanak és egymásra találjanak. Ez azonban nem mindig olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik, függ ugyanis magától a személytől, a körülményektől, s még a lelki állapottól és a helyzettől is. Általában meditációt szoktam alkalmazni ezekre az esetekre, ahogyan azt például Kotomi-channál is tettem, most azonban inkább gyakorlat útján szeretném elérni, hogy közelebb tudjanak kerülni egymáshoz.
Ismételten felkuncogok kissé jobb kezemet szám elé kapva, amikor Kaminari-san, vagyis Taki-kun – egy gyereket még sem magázhatok – kijelent egy érdekes dolgot. Egyszerűen bájos, ahogyan elfordítja a tekintetét a morgása közepette. Azonban ha szeretnék foglalkozni a gyermek zanpakuto-gondjával, nem erre kell összpontosítanom. A gyakorlatot pedig mindig minden esetben megelőzi az elmélet. Félek attól, hogy ha túl kacifántosan és elvontan fogalmazok, nem értené meg, éppen ezért igyekszem a lehető legegyszerűbbre fogni az egészet.
- A zanpakuto lelkek énünk egy részei. Néha makacsnak tűnhetnek, néha kegyetlennek, de mindezek ellenére általában sokkal jobban tudják, mi az, ami jó nekünk, mint saját magunk. – nehéz megfogalmaznom a dolgot leegyszerűsítve, de szeretném, ha Taki-kun megértené azt, amit mondani akarok neki.
- Próbáltál már zanpakuto lelkedre nem egy különálló entitásként, hanem egy mesterként, egyfajta szülőként gondolni? – kérdezek rá, miközben a megfelelő példán agyalok. Igen, a szülő talán pont megfelelő lesz. Hiszen Taki-kun még abban a korban van, amikor szüksége van egy felnőtt énképre, aki fogja a kezét, ha baj van.
- Képzeld el, hogy zanpakutod lelke nem más, mint egy anyuka vagy egy apuka, aki pontosan tudja azt, hogy mi az, amire neked szükséged van. Néha lehet, hogy megbánt, esetleg kiabál veled, még az is lehet, hogy rosszabb, de lényegébe véve semmi mást nem akar, csak azt, hogy te magad erős légy. Ha pedig jó jegyeket szerzel, megjutalmaz, s oltalmaz téged erejével. – tisztában vagyok azzal, hogy minden zanpakuto lélek más, sőt, akadhatnak olyanok is, akik nem értenek egyet velem, ez azonban csak a vakságnak, szemellenzőnek és az indulatoknak köszönhető. Csupán mert nem látják, a zanpakutok lelkei hogyan segítenek nekik, még nem jelenti azt, hogy nincs is így. Néha én magam sem tudom, Kagami miért tesz úgy, ahogyan, s nehéz, nagyon nehéz megbízni benne. Bizalom, ez a kulcs, semmi más. Még akkor is, ha néha nehéz, néha elérhetetlennek tűnő dolog.
Feltápászkodom a földről, és leporolom öltözékem, s egy kézintéssel jelzek a fiúnak, hogy ő is kövesse példám. A gyakorlati rész egyszerű, s harcolni pedig nem fogunk, azonban arra talán éppen elég, hogy Taki-kun és zanpakutojának lelke kicsit gyakorolják a kölcsönös bizalmat.
- A bújócskát gondolom, ismered. ^^ – kicsit abszurdnak érezheti a kérdésem, de tulajdonképpen megvan a maga magyarázata. Ha Taki-kun is felállt, Macska pórázát leengedem, majd megkezdem a feladat ismertetését. Az egészet két rövid mondatban foglalom össze, bár lehet, kicsit morcos lesz miatta, de azt hiszem, idővel megérti majd az egészet.
- Bújócskázni fogunk. És te vagy a hunyó. – váratlanul kapok a keze után, amiből hakuda mester lévén nem esik nehezemre egyszerűen kicsavarni zanpakutoját. Mwuhaha, galád zanpakuto tolvaj kalóz vagyok, rettegjetek. Mármint… khmm, szóval ezután a fák közé shunpozok, s azonnal lefedem reiatsumat, amennyire csak tudom. Tökéletesen nem tudom elrejteni persze, de hacsak nem gyakorlott kidou használó, nem fog rájönni arra, hol vagyok. Hogy külső jelet se adjak magamról, a Meimen Kamen nevű bakudouval lefedem magam, ezzel úgymond láthatatlanná válva. Tökéletes fedezéket szerzek önmagamnak az egyik fa vastag törzsének rejtekébe bújva, s mozdulatlanul ücsörgök az avarban várva, hogy megtaláljon. A nyomokat egy ideig ugyan követheti, az kevés lesz ahhoz, hogy rám találjon. Ahhoz, hogy megtudja, hol vagyok, kénytelen lesz kapcsolatba lépni zanpakutojának lelkével, és beszélgetniük kell egymással addig, amíg meg nem találnak. Természetesen nem szándékozom a shinigamit megfosztani lélekölő kardjától, ha feladja, akkor is visszaadom neki a kardját, így viszont kap egy kis motivációt arra, hogy meg akarja tudni hollétemet. Így, hogy zanpakutojának lelke tudja, hol vagyok, csupán rajtuk múlik az egész. Na meg persze Taki-kunnak is rá kell jönnie önmagától, hogy azt várom el tőle, hogy lépjen kapcsolatba lelkének másik felével, hiszen ők elméletileg elválaszthatatlanok. Ha visszaemlékszik mindarra, amit mondtam neki, akkor rájöhet a titok nyitjára. Ha kölcsönös bizalom jelét mutatják, megtalálhatják egymást. Ez már csak rajtuk múlik.

Egy félreérthető levél, és az edzés felkérés
Viszlát, és köszönöm.

*Akkor az elmúlás hegyén úgy éreztem, hogy nem a legmegfelelőbb hely arra, hogy beszélgettünk. Egészen egyszerű a képlet, az erdőt sokkal jobban éreztem hangulatomhoz méltónak, szóval levittem oda őt is. Habár az, hogy feloldottam maszkomat, nem feltétlen lett volna szükség. De valahogy most ebben a hangulatban voltam. Végül is nem tagadhatom azt senki előtt, hogy vaizard vagyok. Még akkor sem, ha az öcsémről van esetlegesen szó. Nem hagyhatom, hogy másnak higgyen, mint ami valójában vagyok. Sajnos ez a helyzet áll fenn, hogy hiába vagyunk ikrek..sokban különbözünk. Más életet élünk, és másfelé vezet utunk. Ettől függetlenül az öcsémet szeretem a világon a legjobban. Még apámnál is jobban szeretem, hiszen ez nagy szó. Hajime sosem nézett rám olyan szemmel, és mindig érdeklődött. Én pedig mindig le akartam vakarni magamról. Mégis miért? Pedig hatalmas szükségem volt rá, s ez történt. Kicsit szégyellem azt, ahogyan viselkedtem vele; de mindez már megváltozott. Más a helyzet, nagyon is...megváltoztam, de ahogyan látom ő megmaradt olyannak, mint amilyen volt.*
- Nem éreztem magam ott jól, de szerintem így sem éreztek meg belőle semmit. Rajtunk a köpeny..vagy nem látod? *Semmiféle indulatot nem táplálok felé, ami furcsa lehet a számára. De valóban nem haragszom most rá semmiért. Egyszerű nyugodtságba akartam merülni, hogy a magány fedelében megszabaduljak fájdalmaimtól. De már látom, hogy ehhez Yuki nem lesz elég. Meg kell látogatnom valakit, de előtte jobb lesz..ha egy kicsit beszélgetek vele. Megvárom még elmondj, hogy mit akar. Keresztbe fonom karjaim, s felhúzom szemöldökömet. Majd aztán szemeim egyre jobban elfagynak, ahogyan álmairól beszél. Ez lehetetlen! Yuki nem tudhat Belialról! Kissé értetlenül állok a helyzethez, de hamar felfogom, hogy ez csak a kettőnk közti kapcsolat miatt lehetséges. Mindig megérezzük, ha baj van a másikkal. De ez most nekem is nagyon új, és egyáltalán nem tetszik. Az egy dolog, hogy hülyeséget csináltam; de azt nem akarom, hogy az öcsémnek baja essen. Szóval megrázom a fejem, és nevetek egy nagyot.*
- Ugyan már Yuki! Démonok nincsenek Karakurában, vagy itt. *Terelem a beszélgetést egy másik irányba, hogy ne foglalkozzon ezzel a témával. Neki nem szabad ebbe belefolynia, legalább is nem szeretném. Hajime még a végén ostobaságot csinálna, én pedig örökké átkoznám a pillanatot, amiért elmeséltem neki. Szóval, inkább tartózkodom attól, hogy bármit is mondjak neki. Az erdő fáit kezdem el bámulni.* - Értem. Lehet félsz valamitől Hajime, ezért álmodsz ilyeneket. Pedig velem tényleg semmi baj nem történhet, megvannak a társaim. *Felelem neki, majd hosszasan elgondolkodom arról, hogy miképpen feleljek neki arra, hogy mit is keresek éppen itt. Elég nehéz lenne elmondanom, hogy éppen Belialon és Yukezon gondolkodom. Valamit gyorsan ki kell találnom, így kezem a halántékomra kúszik.*
- Fáj a fejem. Gondoltam a jó levegő majd segít. *Mosolygok némelyest, amit én egyáltalán nem szoktam. Legalább is nem ilyen pillanatokban. Nem is értem, hogy miért próbálom megmutatni neki, hogy semmi bajom sincsen. Nem is tudnám elmondani neki mondjuk, hogy nem sokára lehet meghalok. Apám valószínűleg kitérne a hitéből...nem is találkoztam vele azóta, hogy visszahoztak. Visszapillantok Yukira.*
- Na és..hogy vagy? *Érdeklődöm a magam módján. A nyakába nem fogok ugrani, de azért haladás, hogy normálisan ki tudom már fejezni magam előtte. Sokat fejlődtem, tanultam..ideje ezt használnom a magánéletemben is. Valamiképpen kíváncsi is vagyok, hogy az ikeröcsém mire vitte, míg nem találkoztunk jó ideig. Nem is tudom, hogy miképpen van a Goteiben.*

*Kisvártatva nyugtalanul kémlelem bentről Hajimet. Túlságosan jól ráérzett az engemet foglalkoztató ügyekre, aminek feledtébb nem tudok örülni. Noha, ikertestvéri kapcsolatunk tagadhatatlan; ettől függetlenül még nem szabad belevonnom semmibe. Nem akarom, hogy bármi baja essék, még akkor sem, ha egy kicsit mindig is haragudni fogok rá. Muszáj ugyan túl tennem az efféle ellenérzéseimet, de egyelőre még mindig ott tartok, hogy meg kell oldanom a saját problémáimat. Addig nem foglalkozhatok mások problémáival, míg önmagammal nem vagyok tisztában. Ez a Belial ügy teljesen lebénít, s fogalmam sincs hogyan oldjam meg igazából. Leginkább Yukezo felé érzek lelkiismeretet, hogy nem árulhatom el neki titkomat. Ha megteszem, feltehetőleg meg akarja majd akadályozni; de ezt nem lehet. A lelkem immáron egy démoné, s mehekülhetek bárhová, egyszer rám talál. Az egyetlen szerencsém, hogy Seireiteibe nem tud jönni. A shinigamik valószínűleg hamar kivégeznék, már csak azért is mert démon. A főkapitány lenne az első, aki ketté vágná kardjával. Már a gondolat is, hogy démon szennyezi a shinigamik földjét; biztosan elfogadhatatlan. Kicsit összehúzom magamon a Daitenshi köpenyt, eléggé hűvöskés lett itt az idő.*
- Gyerekegylet? O.o *Csodálkozva nézek rá, majd elnevetem magam. Ennyi bőven elég a gúnyból, de ez akkor is vicces. a testvérem még mindig a gyerekegylet tagja! Habár a kettőnk közti fejlődésben keletkezett egy jó nagy szakadék. Yuki megállt valahol, míg én a Daitenshi és Belial miatt rohamosan fejlődésnek indultam. Ennek megvan ugyan az előnye, de jelenleg számos hátrányát élvezem ki.*
- Összeszedhetnéd a gondolataidat. Elég gáz, ha 6. tisztként így beszélsz! ._. Remélem, mire legközelebb találkozunk, hadnagyként állsz elém és értelmes beszéddel meg ábrázattal. *Igen, remélem ez remek motiváció lesz majd a számára. Nem állhat az öcsém csak úgy elém. >.> Egyébként is ciki lenne ez az ő családjában. Nara kapitány, Tasumi hadnagy én a Daitenshi tagja..és ő? Ő csak egy hatod tiszt? Na nem! Muszáj magát feldolgoznia, hogy ne vegye át a fekete bárány szerepét. Az már csak bizonyára én lehetek, mivel én nem hogy shinigami nem vagyok, de még a Gotei tagja sem. Nem kételkedem egyébként, hogy sikerülne neki elérni ezt a dolgot. Bizonyára rengeteget tanul, és már most is elég magasan van, ha azt nézzük, hogy egy osztag megközelítőleg 300 tagból áll.*
- A Daitenshi sosem volt, és sose sem lesz a puhányok feladata. Harcosok vagyunk, a 46-ok tanácsának ütőkártyája. *Hirtelen megkomolyodott arccal tekintek a messziségbe. Való igaz, ezen még eddig igazából magam sem gondolkodtam el. A Daitenshi tagja vagyok, egy hős komplexusban szenvedő szervezet tagja, kik a világ megmentésére esküdtek fel. Mondhatni kemény meló, és még csak nem is fizet jól. ._. Néha talán el kellene gondolkodnom azon, hogy mi az, amit elvállalok.*
- Őszintén? Furcsa. Sok minden megváltozott, mióta nem voltam itt. Nem mondanám, hogy Seireitei az otthonom, hiszen hamar le kellett innen lépnem. De az tény, hogy legalább egy kicsivel közelebb vagyok azokhoz, akik a fajtámból valók. Mondjuk a vaizardok lakhelyét semmi sem pótolhatja. *Olyan semmitmondó hangnemmel beszélek hozzá. Aztán egyszer csak elé állok, s a kettőnk közti magasságbeli különbségek miatt tenyeremet teszem feje búbjára. Néhányszor átkócolom a haját, még mielőtt távoznék.*
- Legközelebb már hadnagyként állj elém..kicsi shinigami. *Némi szarkazmussal haladok el mellette, s mire megfordulna, addigra már nem marad mögöttem más, mint a fáról éppen lehulló, kacskaringós pályában zuhanú falevél. Szó se róla, a youkai szakasz tagjaként shunpora kell specializálódnom. Habár eddig inkább hakudában remekeltem..*

A szálló cigarettafüst ködén át letekintek a Seireiteire, melyben úgy mozgolódnak a halálistenek, akár a hangyák. Az Elmúlás hegyén nem fordultam meg azóta, hogy kényszerű távozásom alkalmával összecsaptam néhány egykori kapitánytársammal. Sok minden változott azóta, példának okáért ezúttal sem menekülni, sem pedig harcolni nem akarok. Nemtörődöm módon pöckölöm le a csikket a szirtről, mire leér a talajra, már nem lesz benne semmi parázs, így senki nem szenvedhet miatta égési sérülést… elméletileg. Nagyot nyújtózkodva telepszem vissza az asztalhoz, ahol meglehetősen szegényes adagnyi zseton árválkodik előttem. Összehúzott szemekkel mérem végig játszópajtásaimat, minden bizonnyal valamelyikük megdézsmálta a nyereményemet, ennél azért biztosan több volt! Szó se róla, kifejezetten dörzsölt személyekkel ülöm körbe az asztalt, feltehetőleg rajtuk kívül más képtelen lenne legyőzni bármilyen megmérettetésben. Egy új kártyajáték kifejlesztésén ügyködöm éppen, ami magába foglalja majd a pókert, a passziánszt, illetve a Black Jacket. Egyelőre még lövésem nincs, mi alapján lehetne győztest hirdetni, viszont a zsetonoknak kétségtelenül köze lesz ehhez. Sosem gondoltam volna, miszerint ilyen nehéz kitalálni valami újat, teljesen fárasztó. Ehhez még hozzájön a mai nyílt nap, ahol bárki megszemlélheti milyen remek testület is a Daitenshi, fejlett edzésprogramunknak köszönhetően se perc alatt képessé válik mindenki a fejlődésre. Persze eszemben sincs minden lapomat felfedni, azért jó, hogyha marad egy aduász az ember ingujjában. Rövidesen elérkezik a kiírt időpont, ennek köszönhetően felállunk mindannyian, s szembefordulok az összesereglett társasággal. Lehetséges, a korai óra okán, de négyet láthatnak belőlem. Lélekklónok, természetesen.
- Jó reggelt mindenkinek! – visszhangzik köszöntésem kórusban, amit követően átveszem a szót hasonmásaimtól. – A mai nap folyamán nem mindennapi edzés részesei lehetnek, kellő odafigyeléssel és kitartással a lehető legtöbbet profitálhatnak majd az itt elhangzottakból. Kezdjünk is bele! Mint ahogy azt feltételezem mindannyian tudják, a Zankensoki – más néven a négy alapvető shinigami harcmodor – fejlesztése kiemelt fontosságú, aki képes mindegyiket tökélyre finomítani az eléri lényének határait, képtelen lesz tovább fejlődni. Természetesen léteznek módszerek, amikkel ez az akadály áthidalható, ám azok tiltottak Soul Societyben, s ez így is van jól… - monológomban kis szünetet tartok, mialatt egyik másolatom előhúzza lélekölőjét, majd valamivel távolabb helyezkedik el a társaságtól, akit inkább a kardforgatás érdekel, az követheti. Miután elérnek a megfelelő távolságban kihelyezett gyakorlóbábukig, amiket az Akadémiától vettem kölcsön tudtukon kívül, magyarázni kezd. – A zanjutsu a fegyveres harc tudománya, hiszen az esetek túlnyomó részében a halálistenek birtokolnak valamilyen eszközt, már amennyiben nem a puszta ökleikre támaszkodnak. Ahány személy, annyi féle vívóstílus létezhet, azonban az alapja mindnek ugyanaz, a kendo. Kis harántterpesz, a dominánsabb láb elől, a gyengébb csak támaszt! A katanát mindkét kézzel megmarkoljuk a tsukát, aztán a fej fölül indítunk egy függőleges vágást, amivel a bábú testközépvonalát célozzuk meg. – beszéd közben suhint is párat az elmondottaknak megfelelően. – Amennyiben ezt kellően begyakoroltuk, úgy megpróbálhatjuk magasabb szintre emelni eme mozdulatsort. Ryoudan ugyanezen az elven alapul, ellenben sokkalta nagyobb koncentráció igényeltetik hozzá, lévén ez nem egy egyszerű suhintás! Az energiát a zanpakutō élébe összpontosítjuk, aztán lecsapunk, valahogy így!
A szavakat tettek követik, a csapás végigszánt az edzőeszköz testén, meg sem áll addig, amíg körülbelül a test feléig el nem jut. Élő ellenféllel szemben annak erőnlététől függően nem biztos az efféle pusztító hatás, mindazonáltal kellemetlen pillanatokat okozhat az illetőnek, akit eltalálnak vele. Ezzel egyidejűleg egy másik klón is kiválik a csapatból, nála nincs semmilyen kellék, látszólag fegyvertelen. Meg kell valljam, a pusztakezes harc sosem tartozott a kedvenceim közé, az alapvető fogásokon kívül nem is sok mindent sajátítottam el, valahogy a vívás közelebb áll hozzám. Ettől függetlenül ostobaság lenne laikusnak vallani magam, azonban nem rendelkezem akkora tudással, ami számottevő lehetne képzettebb harcosok ellen ilyen téren. Pár vállkörzést követően egyszerű alapállást vesz fel, karjait felemeli, védi a fejét. Itt nincsenek kiegészítők, a vállalkozó kedvűnek hellyel-közzel hús-vér ellenféllel kell megküzdenie.
- A hakuda nem az erősségem, szóval egy nem túl bonyolult kombinációt mutatok. – közelebb inti magához a figyelőt, aztán lassítva megmutatja rajta, mire is gondolt. – Egy gyors, határozott rúgással kezdünk, amivel a bordákat vagy a térdhajlatot célozzuk meg. Ehhez kellő erőt a csípő forgatásából szerzünk, minél gyorsabb a forgás és minél hosszabb a láb, értelemszerűen annál keményebb a rúgás! Előre lépünk, aztán a felgyülemlett energiát egyetlen pontba adjuk tovább a könyökünk segítségével, a kiválasztott célpont legyen a szem, orr, halánték. Mikor az ellenfelünk már kellően kába, képesek lehetünk ugyanezen az elven, térdünkkel megrúgni a gyomorszáj környékét, amit ha jó ütemben viszünk véghez, akár még a levegőt is kiszoríthatja az illető tüdejéből. *
A következő bemutatót személyesen, eredetiként mutatom be, hisz’ a kidōk idézése sokkalta több energiát vesz igénybe, mint a fentebbi cselekedetek. Két technikával készültem, egy hadōval a profik részére, míg egy bakudōval a kevésbé képzett egyének számára. A mágia céltábláit két madárijesztő személyesíti meg, ezekből több is van, szóval pótolhatóak. Direkt a hegy közepére terelem a népet, némelyik tűzijáték nagyot fog szólni, nem szeretném, amennyiben leszakadna az egész fennsík, aztán magyarázkodhatnék a Tanács előtt, holott csak jót akartam! Kételkedem benne, ezt mennyire hinnék el, szóval inkább nem kockáztatok. Mindkét kezemet előre nyújtom, egyszerre célozva be mindkét szalmabábot. Egyszerre csak az egyik démonmágiát mutatom meg, ugyan képes lennék mindkettőt egyszerre alkalmazni, ellenben a kilencven feletti kidō túlzottan korlátozhatatlanok ahhoz, miszerint félvállról vegyem létrehozásukat.
- Villámokon érkezel és üres rokkán, hasítsd hat részre a fényt. Bakudō 61: Rikujōkōrō! – szavaimnak köszönhetően szempillantás alatt fogja közre az akadály a madárijesztőt, szerencsétlen akkor sem lenne képes mozdulni, ha amúgy tudna. – Nehézsége abban a tényben rejlik, mely szerint minden pillérnek egyidejűleg kell becsapódnia, máskülönben nem aktiválódik a hatása. Amennyiben bármelyiknél elcsúszik az időzítés, úgy az ellenfél könnyedén megtörheti a béklyót annak leggyengébb pontján. Összpontosítás és odafigyelés! Most pedig lássuk a nagyágyút… - szemeimet lehunyom egy pillanatra, érzem, ahogy a lélekenergia körülöleli egész testemet. Midőn íriszeim ismét láthatóak, két gyors lépéssel átszelem a köztem és a szalmaemberek közötti távolságot, majd a hozzám közelebb esőt felrúgom a levegőbe. - Ezer kéz határa, sötétséget megérinteni képtelen tiszteletteljes kezek. A kék eget tükrözni képtelen száguldó kezek. Út, mely fényben sütkérezik, szél, mely feléleszti a parazsat, idő, mely a kettőt együtt megerősíti, ne habozzatok és engedelmeskedjetek az akaratomnak. Fénygolyók, nyolc test, kilenc tárgy, mennyei könyv, elveszett kincs, nagyszerű kerék, szürke erőd tornya. Tüzelés után célozz messze-messze, szóródj fényesen és tisztán. Hadō 91: Senjū Kōten Taihō!
Fényesen izzó dárdák tucatjai jelennek meg alakom körül, amelyek az idézés szövegének végére sebesen suhannak magatehetetlenül zuhanó célpontjuk felé. A robbanás ereje letarolná az egész hegyet, éppen ezért kell ezúttal ilyesfajta elővigyázatossági lépéseket tenni. Vakító villanás következtében egyesülnek a fénylándzsák, hamu sem marad a detonációt követően szegényből. Elégedetten bólintok, ennél jobban nem is sikerülhetett volna.
- Ez a formai manipuláció magasiskolája. – hangom tónusa nyugodt, mintha az előbbi csupán gyerekes petárdadobálás lenne. – Rengeteg reiatsut felemészt, azonban a pusztítás mértéke kárpótol érte. A könnyebb kezelhetőség érdekében szétosztjuk az energiát, így sok kis lövedékkel, nem egy naggyal kell dolgoznunk. Ebben az esetben azonban felmerülhet a kérdés, mégis miképpen képes ilyesfajta detonációt előidézni? A titok nyitja a sűrítés! Összezsúfolni ekkora mennyiségű szellemi részecskét, csakis egy végkimenetellel járhat. A figyelmetlenség nem elfogadható, ha valami félrecsúszik, akár mindannyian itt halhatunk, szóval ügyesen! Segítsetek egymásnak!
Az utolsó klón komótosan sétál az asztalhoz, melynek közepén négy darab, nagyobb zsetonnak tűnő tárgy pihen. Tenyereire fekteti őket, ezután benyomja a közepükön található gombokat. A korongok felemelkednek, ezt követően mindegyik egy-egy teniszlabda méretű gömbbé áll össze. Ránézésre lomhán levitálnak a Saizensen tagjai felett, ám hogyha megkísérelnék megérinteni őket, meglehetősen fürgén térnének ki ujjaik elől.
- A gyors helyváltoztatás fontos, mind támadás, mind pedig visszavonulás alkalmával. – szólalok meg határozottan. – A Juunibantaitól kölcsönkért repübócok (repülő gombóc) arra a célra lettek kitalálva, hogy ezt a készséget fejlesszék. Ahogy az már megfigyelhető volt, nem adják könnyen magukat, az első elkapás után kiértékelik a kapott eredményeket, gyorsaságukat az elkapó képzettségéhez igazítják. A feladat gondolom egyértelmű, minél gyorsabban és minél többször kell elkapni őket! Nem futhattok, kizárólag shunpót – Szadame-san esetében, amije van – használhattok! Sok sikert!
Dolga végeztével biccent egyet, aztán visszaül az asztalhoz és önt magának egy csészényi mentateát. Vágyakozva nézek irányába, azonban szerénységem a kidō-gyakorlatot felügyeli, ezért nem császkálhatok mindenfelé. Amennyiben valakinek problémája adódna bármelyik edzésrészen, megkérdezhet Engem vagy másolataimat, ismét elmagyarázzuk vagy megmutatjuk a nem teljesen tiszta részeket.