*Épp az utolsó aktát nyálaztam át az irodámban, amikor megérkezett a kapitányom pokollepkéje. Tudtam, hogy ma egy kisebb tárgyalása van a 2. osztag kapitányával valami közös küldetést illetően, és Yuusuke azt mondta, értesíteni fog a végkifejletről. Mutatóujjamat kinyújtom, hogy a lepke rászállhasson, és átadja nekem az üzenetet.
Sajnos nem úgy végződtek a tárgyalások, ahogyan kellett volna… Jellemző. Teréz anyus pedig igazán jól tudja kezelni az embereket, már amennyire sikerült őt megismernem. Még a betegségemmel is tudott mit kezdeni, s csodák csodájára be is vált az a módszer, amit javasolt. A kutya – ugyanis jobb nevet még nem tudtam találni neki – most is ott kempel az iroda egyik sarkában, s kedvenc játékát, a Passivity-t játssza.
Az üzenet viszont azt is tartalmazza, hogy ha tudom, akkor hozzam jobb belátásra a másik kapitányt. Így hát, miután az utolsó aláírást biggyesztem oda egy lap aljára, s meggyőződök arról, hogy a kutya most is azt fogja csinálni, amit máskor – vagyis kempel - , már az irodám elé is indulok, természetesen egy szál cigarettát is a kezembe veszek. A lélekenergiámat elrejtem, mert hát sokkal misztikusabban hat, ha a semmiből kerülök elő, nem? Igaz, nem szokásom settenkedni, azonban Naraku kénytelen lesz erre haladni, ha a saját osztaga felé akar igyekezni.
Az egyik szűkebb utcában várok, hátamat a falnak vetem, miközben rágyújtok egy szál cigire. Az éjszaka a kedvenc időszakom, ilyenkor vagyok a leginkább önmagam. Igaz, egy olyan ügy lebonyolításában, mint ez, jobb, ha nem vagyok önmagam. Úgyhogy fel is húzom képzeletbeli maszkomat; már csak meg kell várnom, míg a kapitány erre sétál.
Még a cigaretta felénél se jártam, amikor megéreztem az erős reiatsut, s bár életemben először találkoztam a második osztag kapitányával, tudtam, hogy csak ő lehet az. Így hát eloltottam a cigarettát; vn még belőle bőven.*
- Üdvözletem, kapitány. - *lépek elő, s Naraku szembe találhatja magát kedves mosolyommal. A cigaretta szagát érezhette meg, ami nem is csoda, igaz, nem vagyok láncdohányos, és csak néhány szálat szívok el naponta.*
- A nevem Verashu Suwun, a 10. osztag hadnagya vagyok. - *hajlok meg, s legkedvesebb hangnememben mutatkozok be. Egy férfi bizonyára nem is kívánhat mást egy másik osztag hadnagyától.*
- A mai tárgyalásáról szerettem volna beszélni, és gondoltam, megpróbálom Önt meggyőzni, hogy gondolja meg magát. Persze nem erőltetem a dolgot, csupán kíváncsi vagyok, miért ment olyan rosszul a tárgyalás.
*Egyből a tárgyra térek, hiszen nem valószínű, hogy bevenné, hogy csak cseverészni akarok vele. Így talán sikerül elhitetnem vele azt, hogy mindketten felnőttek vagyunk és meg tudjuk beszélni a dolgot. Nyílt lapokkal játszok, de persze nem feledkezek meg arról, hogy mik a hierarchia szabályai. A megfelelő távolságot tartom, viszont mégis igyekszek megközelíthető, egyszerű embernek, nőnek tűnni. Az általában be szokott válni. Végtére is, csak egy apró kis félreértésről van szó. *

*A reakciókból nem nehéz leszűrni, hogy Naraku milyen személy; ragaszkodik a meggyőződéséhez, és nehéz vele tárgyalni. Igazi kihívást jelent egy olyan ember – vagyis már shinigami – számára, mint én. Hisz a meggyőződéseken mindenki nehezen lép túl, éppen ezért veszélyesek annyira. A látókört teljesen beszűkítik, s végül az ember elhiteti magával, hogy csak egy igazság létezik: az, ami egyezik a saját véleményével is. Egy kapitánynak pedig ne legyenek meggyőződései, mert az nem vezet semmi jóra.
A konoksága és nyerssége viszont elegendőek ahhoz, hogy a figyelmemet felkeltsék. Maga a folyamat, ahogyan megmutatok nekik egy másik álláspontot, szórakoztat. Még ha nincs is igazi célom is vele – ha csak az nem, hogy még több jó pontot szerezhessek a kapitányomnál - , közben remekül érzem magam, s maga a folyamat az, mely izgalomban tart. Imádom azt az érzést, ahogy fokozatosan átveszem az irányítást, s hátulról mozgathatom a szálakat, s eközben a célszemély teljesen másképp néz rám – úgy, mintha megbízna bennem. Persze egyszerűbb lenne, ha a shikai-om képességét használva másznék bele a fejébe, de az túl egyszerű lenne. Ssuritsubusu Kikan pedig láthatóan nem mutat érdeklődést egy ilyen ügy iránt. Ugyanis nem nekem van ezzel célom, hanem a kapitányomnak. Nekem ez csak a megérdemelt szórakozás a mai dokumentumok felett való görnyedés után. Lehet, ez az egész csak az én perverzióm, de mások még nem tudnak róla, hogy életem egyetlen célja és értelme más emberek behálózása. Beteges, nem igaz?
Az sem árt közben, hogy talán feledtetni tudom a kapitányommal a múltkori dolgot; szerintem még élénken emlékszik arra az esetre, amikor a saját hadnagyát egy bögrével látta veszekedni. Ezek után 120 százalékosan kell bevetnem magam minden egyes ügyben – nem mintha eddig ne végeztem volna kifogástalan munkát. Bár sose kaptam szóbeli elismerést a munkámról, ugyanakkor panaszt sem. Mégis miért kapnék dicséretet, ha csak a kötelességemet végzem? Az elvárás az, hogy az iratok mindig rendben legyenek, és az újoncokat is eligazítsam, ésatöbbi, ezekért a feladatokért nem jár jutalomfalat. Csak büntetés, ha valamit elrontottam, ami persze magamat ismerve lehetetlen. Hiszen rólam van szó, én nem szoktam ilyen apró ügyeket elszúrni. A hetek alatt pedig egyszerű rutinmunkává változott az egész. Azt a plusz 20 százalékot pedig csak akkor érhetem el, ha olyan megbízást végzek el, amivel maga Yuusuke sem volt képes megbirkózni. Remélhetőleg sikerül ezzel kitörölnöm az emlékezetéből azt a jelenetet, amikor tudatalattim arra a bögrére vetítette ki az érzelmeimet. Mondjuk, azt tisztelem benne, hogy megoldást keresett a problémára ahelyett, hogy radikálisabb módszerekkel intézte volna el a dolgot. Ettől függetlenül sosem tudom megbocsátani neki, hogy miatta újból éreztem. Az érzelmek pedig károsabbak minden meggyőződésnél. Ugyanakkor képesek megváltoztatni azokat.
Naraku válasza hideg és elutasító, ám egyben rövid és összefoglaló. Remekül tükrözi az elhatározásait, valamint azt, hogy mennyi idő kell neki ahhoz, hogy egy emberről ítéljen. Magamban gonosz vigyorra húzódnak ajkaim, ám kívülről akkor is csak a tisztelettudó, fiatal nő képe látszik. Az álarcomat én úgy irányítom, ahogy akarom. Senki sem láthat át rajta, ha éppen nem én engedem meg neki. S aki előtt felfedezem igaz valómat, azt nagy valószínűséggel épp teljesen megtörni készülök.*
- Igen, valóban az. - *hagyom rá, s pár lépéssel közelebb megyek.*
- Vannak hibái, ezt nem tagadom. S van valami, amit sosem tudok megbocsátani neki. - *változik mosolyom kicsit beletörődöttebbé, hogy ezzel azt a látszatot keltsem, mintha felfednék magamból valami személyeset, ami igazán én vagyok. Már a gondolata is nevetséges.*
- Viszont az nem jelenti azt, hogy nem próbálkozhatok. - *mondom egy vállvonogatással vegyítve, s egy pillanatra lefelé nézek, kicsit a nemtörődömséget sugározva magamból.*
- Végtére is, egész Soul Society érdeke, hogy kiegyezhessünk. Én pedig Soul Society-t és a céljainkat, a rendet szolgálom, nem pedig a kapitányt. - *fúrom lila szemeimet ismét a kapitányéba.*
- Nekem persze az is megfelel, ha csak elcseverészünk földi dolgokról, mint a virágok, meg ilyesmik, ez nem rajtam múlik. Viszont ha már annyit elérnék, hogy adjon egy második lehetőséget, hogy ismét megbeszélhessék az ügyet, már azzal is elégedett lennék. - *fejezem be mondandómat. Nem lepődnék meg azon, ha ismét ugyanabban a modorban kapnék választ, mint legutóbb. Majd kiderül, hogy mennyire kemény fából faragták, s mi kell neki ahhoz, hogy sikerüljön megpuhítanom.*

*Pár másodpercig egyikünk sem szólal meg; én a kapitány válaszára várok, aki viszont úgy tűnik, hogy inkább forrong tovább magában. Mint aki nem akar tudomást venni rólam, s a feltett kérdésemről, s inkább a csillagokat bámulja…
Végül megtörik a csend, s megkapom végre a választ ugyanabban a modorban, mint ahogy a többi mondatát is elmondta. Azonban a tartalma egyszerűen olyan nevetséges, hogy még nevetni se tudok; a teljes döbbenet ül ki arcomra, s ezt most kivételesen nem tudom olyan egyszerűen levakarni magamról egy-egy újabb álarccal. Suke képes volt EZÉRT kiküldeni engem a kényelmes irodámból?! Ilyen gyerekes dolgon kaptak össze, mint hogy melyik édesség a finomabb? Nem mondom, most kicsit felment bennem a pumpa emiatt, bár van annyi önkontrollom, hogy csak a döbbenetet láthassa Naraku rajtam.
Végül megerőltetem magam, s a néma bámulásból sikerül ismét a valóság talajára lépnem. A feladat akkor is feladat; nekem az a dolgom, hogy a félreértést elsimítsam.
Ekkor azonban a kapitány elhalad mellettem, érezhetően abból a célból, hogy végképp befejezze a beszélgetést, s inkább duzzogjon magában – egy sütemény miatt. Épp mondani akarok valamit, így felé fordulok, készen arra, hogy valahogy megmentsem a helyzetet, bár hang nem jön ki a torkomon. Szerencsére azonban maga a kapitány az, aki úgy tűnik, meggondolta magát. A kijelentésére immáron egy beletörődött mosollyal válaszolok.*
- Ugyan már, ez még nem a világ vége… - *kezdem, most már kicsit megkönnyebbülten. Hiszen a probléma gyökere csak az ízlés kérdése; arról még én se tudok senkit se meggyőzni, hogy szeresse jobban a macskanyelvet, mint a tiramisut, azonban a tárgyalást ettől még helyre tudom hozni.*
- Különben is, Watanabe biztosan nem kért volna meg arra, hogy lépjek közbe, ha nem bánta volna meg, amit tett. A következő tárgyaláson én magam szolgálom fel a tiramisut és a macskanyelvet is. Mindenki azt választja, amit jobban szeret. - *folytatom, miközben egy még biztatóbb mosolyt festek fel arcomra.*
- Mi lenne, ha inkább megmutatnám az osztag területeit? - *kérdezem szinte már kislányos, izgatott hangon.*
- Eközben elmesélheti, hogy haladt a tárgyalás. Vagy… meséljen valamiről. Akármiről.
- *megyek Naraku mellé, s ellentmondást nem tűrően kezdem meg a túrát. Úgy érzem, hogy még akár pozitív irányba is terelhetem a következő tárgyalást, csupán most el kell érnem hozzá, hogy Naraku kicsit feloldódottabb legyen.*

*Naraku nem tűnik lelkesnek az új tárgyalást illetően, valószínűleg ezt a macskanyelves mondatom váltotta ki belőle. Na nem mintha ez azt jelentené, hogy hagyom kicsúszni a dolgokat a kezeim közül. Most kell megragadnom a lehetőséget - tudom, ha sikerül behálóznom őt is, akkor a következő tárgyalás már zökkenőmentesen fog zajlani. És talán a jó hírem is terjedne, az se hátrány.
Bár a kapitány még mindig feszültnek tűnik, én látom rajta a próbálkozást. Ezt bizonyítja az is, hogy beleegyezett abba, hogy körbevezethessem az osztag területén. A bókfélesége, mert szerintem az akart lenni, csak egy újabb bizonyíték arra, hogy igyekszik fesztelen lenni. Így aztán, némán elkezdem a túrát, s míg Naraku elkezdte a beszélgetést, én körbevezetem a kacskaringós utcákon. Bár az egyik tiszt mindent megtett annak érdekében, hogy még véletlenül se tudjak kiigazodni, sajnos nem számolt azzal, hogy nem vagyok éppen egy buta nőszemély, s én magam is eltalálok oda, ahova éppen szeretnék. Nem szeretem, ha hülyének néznek, és mindent megteszek azért, hogy eltiporjam, aki alábecsül engem. Szeretek visszaélni a külsőmmel, a mosolyommal, a kisugárzásommal, a tudásommal, s még a mások belém vetett bizalmával is. Nekem ezek csak eszközök, amivel a kedvenc játékomat űzhetem. Hisz kell találnom egy életcélt, és nekem már csak ez maradt. Nem akarok boldog párkapcsolatot, se vérbosszút; én csak a hatalmat akarom. Azt a hatalmat, amikor tudom, hogy melyik embert kell mozgatnom ahhoz, hogy még többen a hatásom elé kerüljenek.
Az osztag kertje felé tartva észreveszem, hogy van ott pár tiszt, úgyhogy igyekszem elkerülni azt a helyet. Na nem azért, mert félnék a saját tisztjeimtől; csupán tudom, hogyan reagálnának, és nem akarom, hogy ezzel belerontsanak abba, amibe belekezdtem. S persze mindvégig hallgatom, mit mond a 2. osztag kapitánya; a kislányos, moe-vel telített arckifejezés nem változik.
Azon nem lepődök meg, hogy Naraku nem emlékszik arra, mi volt a tárgyalás hivatalos részének a végkifejlete; ismerem az embereket, még jobban is, mint ők saját magukat. Természetesen ez tesz engem olyan különlegessé és felbecsülhetetlenné. A legtöbb shinigami elfelejti azt, hogy mekkora erőt tud adni a megfelelő szociális készség. S bevallom, szívesebben kuksolnék a szobámban, mint hogy ezzel a másik kapitánnyal bájcsevegjek, de a nagyobb jó érdekében néha kénytelen vagyok áldozni. Mostanában egyre gyakrabban, amióta megkaptam ezt a hadnagyi karszalagot, mely most is tökéletesen simára vasaltan virít a karomon.*
- Nem, nem ismerem a történetet. - *válaszolok, miközben elhaladunk a kert mellett. A két tiszt, akik épp beszélgetnek, egy pillanatra elnémulnak; innen szerencsére nem látszik a gyűlölködő s talán rettegő pillantás, amit rám vetnek. Mit ne mondjak, nem szerettettem meg magam az osztagbeliekkel. Aki nincs olyan pozícióban, az ne is merészeljen hozzám szólni; ezek a tisztek még annak is örülhetnek, ha egyáltalán rájuk nézek. Kivételesen meg tényleg semmi közöm ahhoz, amit a tisztek itt művelnek; ha holnap kialvatlanul indulnak neki a napi feladataiknak, akkor legalább lesz mivel megdorgálnom őket.*
- De szívesen meghallgatom. Azt hiszem, ne zavarjuk őket… - *biccentek a tisztek felé.*
- Végtére is, most éppen szabadidejük van, azt tesznek, amit akarnak. Ha a holnapi kötelességeiket rendesen végzik, akkor nem érdekel, mit csinálnak itt. Természetesen addig, amíg semmi illegálisat nem művelnek. - *folytatom a túrát, s indulok az edzőterem felé, s hallgatom a történetet érdeklődő fejjel.
Pár perc séta után az osztag edzőterméhez érkezünk, s ekkor támad egy ötletem. Igen, lehet, tényleg sok volt az irodában lévő gubbasztás. Jobban szeretem a papírmunkát az igazi akcióknál, hiszen ismerem a képességeimet. Tudom magamról, hogy nem a harci készségeim tesznek engem különlegessé. Más tehetségeimet szeretem kamatoztatni.*
- Remélem, tetszett Önnek az osztagunk. Ez itt az edzőtermünk, bár bevallom, jó rég nem jártam itt. Esetleg ha van kedve egy edzésre és nem fáradt el egy kis éjszakai kardforgatáshoz, akkor megtisztelne azzal, ha kiállna velem. Persze semmi komoly, csupán az utóbbi heteket javarészt az irodámban töltöttem… A legtöbb papírmunkát én végzem. - *kérdezem meg felvetve egy edzés lehetőségét.*

*A túra lassan véget ért, én pedig kedvtelve hallgatom a történetet. Egy igazi gyerekmese a rukongai-i lakosok számára; szánalmas reménykeltés, tudhatnák, hogy a valóság nem ilyen.
Azonban a kapitány lelkesedik a harc iránt; még midig süt róla a feszültség. Tudom jól, hogy a harci képességeim nem éppen a legjobbak; a támadásaim gyengék, s a shikai-om is inkább a hátulról való manipulálásra, mintsem az igazi, nagy harcokra van kitalálva, ám a képességeimnek ez tökéletesen megfelel. Csak az én kardom képessége nyújt számomra ilyen fantasztikus lehetőségeket, s nem cserélném el holmi fizikai támadásokra. Nagy dolog, hogy nincs esélyem a kapitány ellen, hiszen mégis csak egy kapitány, s jóval magasabb lélekenergiával rendelkezik, mint én. Ám cserébe más ajtók állnak nyitva előttem; olyan utakra merészkedhetek, amilyenekre az olyan átlagos shinigamik, mint Naraku, soha sem teheti be a lábát. Hiszen ki ő, hogy felfogja azokat a lehetőségeket, amik rám várnak? Számomra ő is csak egy senki, pont, mint a többi idióta. Csupán megengedem neki, hogy a kedves maszkomat láthassa. Igen áthatolhatatlan álca, csak az láthat át rajta, akinek én is megengedem.
A kitörő lelkesedése csak tovább fokozódik, ahogyan belépünk a terembe; szinte azonnal támadásra utasít engem. Állítólag nehéz elsőként támadni; a legtöbben félnek attól, hogy nekik kell az első vágást megejteni. Félnek a reakciótól, vagy hogy tényleg komolyan megsebesítik a másikat. De utána mindezen félelmek megszűnnek, hiszen a másik fél is védekezik és visszatámad. Sosem értettem ezt a logikát. Vagyis megértettem, de nem tapasztaltam meg soha. Én ugyanis nem korlátozom le magam efféle morálokra. Nekem nem esik nehezemre már kezdéskor komolyabb csapásokat bevetni..*
- Igenis… kapitány. - *villantok meg egy egészen másfajta mosolyt. Ez most nem az a kedves és udvarias hadnagy, aki nemrég még buta meséket hallgatott, miközben idegenvezetést tartott az osztag területén. Most őszintébb vagyok, mint eddig, még ha csak egy pillanatra is. Talán kicsit gúnyosra sikeredett a hangnemem, s ajkaim sem az életkedvtől görbülnek felfelé. A szememben egy pillanatra, éppen csak egy másodpercre megcsillan az őrült fény. Ennyit hajlandó vagyok megmutatni az ellenfelemnek minden harc előtt. Hogy lássák, nekik egy igazi őrülttel van dolguk; hiszen a téboly, ami a szememben kavarog, nem vetekszik semmi mással. Ártó szándék, s a valódi énem. Csak addig, amíg Naraku felfogja, kivel is áll szemben valójában. Még ha le is fog győzni, engem akkor sem érdekel. Én csak látni akarom az arcát, hogy milyen az, amikor igazán szenved. Remélem, tényleg elérem azt, hogy láthassam azt a képet.
Először csak shunpoval cikázok, miután a kardomat előveszem hüvelyéből. Már időtlen idők óta nem forgattam a kezemben, csupán a napi tisztítást végeztem el rajta az utóbbi időben. Talán ma némi értelme is lesz a tisztításnak azon kívül, hogy rendkívül pedáns vagyok a környezetemre nézve. A shunpom meglepően gyorsnak tűnhet; nem hiába, ez az egyetlen technika, amiben kivételes tehetséget mutattam már az akadémián. A többi technikát és kidout csupán átlagos szinten tudtam megtanulni.
Eközben a másik kezemben elkezdem gyűjteni a lélekenergiát; Naraku bal oldalához érkezek, s először egy nyak felé való suhintással próbálom elterelni a figyelmét.*
- Hadou 45: Kohaku koutetsu! - *használom az igazi támadást, minek következtében több száz lélekpenge süvít Naraku felé. Remélhetőleg sikerül eltalálnom; ez után egy védekező pozíciót veszek fel, s várom a támadásom sikerességét, valamint Naraku támadását is. Biztos nem hagyja ezt szó nélkül.*