Egy szokatlanul eseménytelen nap végéhez közeledtem. Furcsa módon még a kapitánnyal sem futottam össze, így akár kellemesnek is nevezhettem volna, de az unalom valahogy mindig megöli a jó hangulatom. Már az iratok rendezésével is végeztem és tényleg semmi dolgom nem volt, de indulni mégsem volt kedvem. Még akartam ma is csinálni valami fontosat, hogy ma is úgy fekhessek le, hogy nem telt el haszontalanul a nap. A csillagok már rég fent ragyogtak az égen, jelezvén, hogy normális embernek már ágyban a helye. Viszont a horizonton felkelő Hold vérvörös fénye kellően bizarrá festette a tájat, hogy ne tudjak még nyugodtam aludni. Így egy kiadós séta mellett döntöttem, mivel arról visszatérve már a Hold is magasabban lesz és nem fog ilyen horrorisztikus látványt nyújtani az éjszaka. Nagy lendülettel indultam neki a sétának kicsapva az iroda nagy ajtaját, amikor majdnem felborultam egy éppen ott várakozó shinigamiban. Miután sikerült visszanyernem az egyensúlyomat, érdeklődve pillantottam a zavart halálistenre. Arra gyorsan rájöttem, hogy nem a mi osztagunkhoz tartozik vagy még csak most sorolták be hozzánk, bár az akadémiáról emberi - illetve shinigami - időben érkeznek az ifjoncok. Nem tudtam legyőzni kíváncsiságomat, így érdeklődni kezdtem.
-Öhm... Jól van, kisasszony? Bocsánat, azt hittem már senki nincs itt. - vártam egy kicsit hátha kapok valami választ, de a kínos csend beállta előtt inkább folytattam. - Mi járatban felénk? Tudok esetleg segíteni valamiben? - faggatóztam tovább, reménykedve, hogy a leányzó válaszolni is fog...

*A szatyor, ami a szakét rejtegeti, vígan himbálódzik Verashu karjaiban. Éjszaka, a kedvenc napszaka. Az álmosság még csak kapitányát érte el, őt nem. Mégis miért menjen aludni akkor, amikor igazán elemében érzi magát?
A Nap szeretője, a Hold már az égen uralkodik. A Hold a nők szimbóluma, így az éjszaka az övé. Ironikus, ahogy a hold alatt mászkál a holdkóros.
Már valószínűleg elhagyta osztagának területét. Úgy sem szól rá senki. Csak pár másik shinigamit lát, az egyiküket, egy jó nagydarabot, aki valószínűleg járőrözés közben aludt el, közelről is megnéz. Mintha csak kirakatot nézegetne egy áruházban. Kezét hátul összekulcsolja, s kecsesen hajtja törzsét oldalra, mintha így jobban látná az érdekességet.
Végül megunja, s halad tovább. Mit nem adna azért, ha minden éjszaka ilyen csöndes lenne…
Amikor Verashu épp egy másik shinigamit bámul, a csöndet egy hirtelen támadás zavarja meg; valaki megütötte a fejét, bár elég szerencsétlen egy ütés volt. A zacskó kiesik a kezéből, az üveg a fölön landol, ám nem hallatszik hangos csörömpölés. Talán nem tört össze tartalma…
Térdeit gyorsan behajlítja, s keze zanpakuto-jának markolatára csúszik…
Aztán felpillant, s csak egy kitárt ajtót lát, meg valami idegen figurát. A zavart pillantásnak viszont Verashu nyoma sincs. Nem érdekli őt, ha félreértik ezt a helyzetet. Igen, támadásnak vélte a balesetet, ám ha titkolja, azzal csak szégyenbe esik.*
-Jól vagyok. - *egyenesedik fel, s ereszti el kardjának markolatát. Még se lesz szüksége rá.*
-Járkál azért néhány shinigami, de nem zavarnak sok vizet. - *folytatja.*
-Csak éppen erre jártam, miután a kapitányomnál végeztem. – válaszol, s lehajol a földre, hogy felvegye az üveget. Tán egy kicsit megkarcolódott, de nem esett semmi baja. Szüksége lehet még rá, még ha csak holnap is.*
-Azonban azt ajánlom ezentúl kicsit óvatosabban nyisson ajtókat… Bár az is lehet, hogy csak én voltam rossz helyen. - *mereszti rá lila íriszeit a Holdra, mintha már inkább csak magának beszélne.*

A lány a földől összeszedve holmiját, kissé elmerengve folytatja.
-Azonban azt ajánlom ezentúl kicsit óvatosabban nyisson ajtókat… Bár az is lehet, hogy csak én voltam rossz helyen. - kapom a ledorgálással egyenértékű választ.
Kissé elképedek a dolgon, majd figyelem tovább, ahogy összeszedi magát. Bár a kérdésemre még mindig nem kaptam választ, kissé felhúzott a szavaival így mielőtt további tiszteletlenséget követne el tudatom Vele ki is vagyok.
-Katai Siraseru, a 8-dik osztag hadnagya. Örvendek a szerencsének, kisasszony! - mondom kimérten, szigorú tekintettel a lányra nézve.
-Szóval, ha már így magába botlottam, megtudhatnám a nevét, osztagát és fokozatát? Meg persze annak is örülnék, ha válaszolna arra, hogy mit is keres itt valójában. - árasztottam el kérdéseimmel a shinigamit.

-Üd… üdvözletem. - *motyogja, nehezen levéve tekintetét a fényes éggömbről, hogy a lila szempár ismét a hadnagyéba hasítson. Mintha nem lenne teljesen magánál… Hiszen csak most keltették fel egy álomból…
Az illető bemutatkozása még jobban kirázta őt ebből a derengős állapotból, s emlékeztette Verashut, hogy ismételten egy felettesével van dolga. Egy hadnaggyal, aki bár más osztaghoz tartozik, attól még hadnagy marad.
Meghajol a hadnagy előtt, levéve üveges szemeit róla. Hisz a hagyományok megkövetelik. Ha valaki tiszteletet lát, hamar megpuhul. Ráadásul ez is férfi, akkor pláne nem lesz játszania szerepét.*
- Verashu Suwun vagyok, 6. osztag, 9. tiszt. - *válaszol, hangjából immáron eltűnik az a furcsa vontatottság, mellyel a legutóbb beszélt. Igaz, egy cseppnyi megvetés érződik hangszínén, mikor a rangját jelenti ki.
- Sajnálom, uram, ha esetleg megbántottam valamivel, természetesen akaratom ellenére. Nem tudtam, hogy nem sétálgathatok a városban. Kicsit magával ragadott a séta, mindazonáltal senki nem szólt rám, így azt hittem, minden rendben van. Mindazonáltal egy-két járőrözőnek igazán ki kéne aludniuk magukat, ha már állva alszanak.
*Fejét még mindig lefelé hajtja, s fekete tincsei előre özönlenek, ezzel eltakarva arcát. Kezében még mindig a zacskót fogja, s addig mozdulatlan marad, amíg a hadnagy azt nem mondja, elég.*

Összeráncolom homlokom a hallottakon és rögtön a felelőtlen katonák büntetésén gondolkodom. De leginkább az bosszantott, hogy egy másik osztag tisztjének kellett erre felhíni a figyelmemet. Nem elég, hogy a kapitánnyal konfliktusaim vannak, de még ilyenekkel is fogyasztják a agysejtjeimet, hogy a kiadott feladatot nem hajtják végre megfelelően. És a legkellemetlenebb, hogy semmi kedvem lejáratni az osztagomat Shoko kapitány előtt.
-Ugyan felejtse el. Én is figyelhetnék jobban... Az őröknek meg hosszú napjuk volt, mivel ma tartottuk a terepgyakorlatot, de ezt mégsem hagyhatom annyiban. - mentegettem az őröket a lány előtt.
Suwun kisasszony ennek ellenére még itt volt és valamit kezdeni kellett Vele, mert egyedül nem sétálhat egy másik osztag területét. Így döntés elé állítottam.
-Bár lehet nem tudja, de esténként a shinigamik különösebb ok nélkül nem hagyhatják el a osztaguk területét. Nekem viszont éppen sétálhatnékom támadt, - ezért is botlottam Önbe - szóval, ha gondolja tartson velem és körbevezetem minálunk. Útközben pedig megrendszabályozom az őreinket, hogy tudják a dolgukat. - hagytam egy kis gondolkodási szünetet, majd folytatta...
-Ellenkező esetben viszont meg kell kérnem, hogy térjen vissza az osztagának a szálláshelyére. - vázoltam fel a lehetőségeket röviden.
~Ha igent mondd elvihentém az edzőtermekhez, mivel még ilyenkor éjszaka is nagyon kellemes a hely hangulata. - vetettem fel a gondolatot magamban, miközben továbbra is kérdőn nézek Verashu-ra.

*Mikor a hadnagy megszólal, felegyenesedik. Már alkalmas volt a pillanat, hogy ismét a hadnagy szemeibe hasítsa saját lélektükreit. Most már kicsit nyugodtabbnak tűnt a tekintete, a mandulavágású, szempárból mintha kihunyt volna az a nyugtalanító, kavargó fény. Még egy jellegtelen mosoly is feltűnik az arcon, mindazonáltal most sokkal élettelibbnek tűnt ezzel a megváltozott tekintettel, s talán még szimpatikusabbnak is.
Őrök mentegetése… Számára igazából nem jelent semmit. Mint valószínűleg az összes mondat, amelyet valaha hallott. Igazából ő még jót is szórakozott rajtuk. Lesz min elnevetnie magát, ha tényleg nevetést kell szimulálnia, talán még őszintébbnek fog ezzel tűnni.*
- Hát akkor vegyük úgy, hogy a Hold sugara vezetett Önhöz, hadnagy. - *válaszol, miután a férfi felkínálta neki a lehetőségeket. Tálcán kínálta magát neki, a póknak, s ezáltal ő is csak egy ízletes csemegévé válik. S mi más vezette volna ide, h nem a Sors? Igen, csak az lehetett, a Hold pedig útmutatóként szolgált, mely ehhez a becses, gondolatban félig már meg is szentelt ajtóhoz, mely találkozójuk nemes erélyéjét testesíti meg… Egy egyszerű ajtó, emellett egy becses kincs, egy szemtanú… S véletlen tán, hogy senki nem talált rá az újoncra, ki más osztagok területén mászkált? Nem, nem az, ez is Fortuna közbeavatkozása lehetett csak… Ráadásul az elbambulások! Vajh’ mennyi volt az esélye annak, hogy Verashu pont jókor, jó helyen álldogáljon…? Pont, amikor a hadnagy kivágja az ajtót…?
Ez összességében egyet jelenthet… Hogy ez csakis egy jel lehet. Egyfajta égi ajándék, mely további szép szórakozását fogja nyújtani. Hisz a cél kitűzve, még ha igazi motiváció nincs is mögötte. Tán csak a puszta kísérletezgetés, egyfajta határfeszegetés. Hisz mégis csak a manipuláláson van a hangsúly… Az a dolog, melyhez antiszociális személyisége ellenére – vagy épp ezért – a legjobban ért.
- Rendben van, elfogadom a meghívást, hadnagy. A magamfajta ilyenkor nehezen alszik, bár a taichou azelőtt elaludt, mielőtt megkínálhattam volna. – *s kissé felemeli a szakét tartalmazó szatyrot.*
- De úgy látom, nem csak én alszok nehezen ilyen Holdállásban. - *mosolyog tovább magabiztosan, de távolságtartóan. Tudja, hogy kezelje felettesét úgy, hogy eközben egy illúzióba ringatja őt… Nemes illúzió, melyet ő maga épít fel.*

-Hogy Ön milyen líraian fogalmaz?! - jegyzem meg kedvesen.
És valóban dicséretre méltó, mivel mostanában a műveltséget és a tudást a Gotei13-on belül felváltotta a bunkóság és az erő. Ritkaságnak számít, ha valaki már tisztelet-, és kötelességtudó, használja a fejének szürke állományát és a legritkább, ha valakit a művészetek is lekötnek. Bár a művészetek mostanság engem sem vonzottak a mostani munkám túl sok stressznek tesz ki. Mindenhol és mindenkiben a rosszat látom. Nincs valami jó hatással rám Yuusuke. Amióta az osztagunknál van, egyre több a munkám, kevesebb a szabadidőm és már ősz hajszálaim is vannak. Ilyenkor a legjobbat egy kellemes séta tesz. És még, ha kellemes társaság is akad, akkor az már csak javíthat a helyzeten.
~Remélem, nem kell csalódnom a tisztben. - sóhajtok egyet, majd az irányt mutatva elindulok az osztag kertje felé.
A lány szótlanul követ amerre indulok. Nem tudom, hogy a rangomból kifolyólag ilyen hallgatag vagy ez az alap természetéhez tartozik, de ha csak így csendben elleszünk egymás mellett, a mai nap után, nekem az ellen sincs kifogásom.
A kerthez vezető út az osztag területén át kanyargó utcákon vezetett. Szótlanul sétáltunk, néha-néha az eget bámulva, máskor a másikra nézve valami reakcióban reménykedve, de pillanatnyilag egyikünk sem kíánt szólni. Persze belefutottunk a Verashu által említett szolgálat közben alvó őrökbe, akiket távolról próbáltam "ébreszteni" néhány hangos köhögéssel, illetve krahálással...
...természetesen eredménytelenül.
-URAIM! - mondtam olyan hangosan, hogy ne lehessen nem észre venni. - Minden rendben van a körzetükben? - teszem fel számukra az alibi kérdést.
A két őr zavarában köpni-nyelni nem tudott és ezt kényszerű viselkedésük is elárulta. Csak hebegnek és habognak, de értelmes szót nem képesek kimondani.
-Remélem nem lankad a figyelmük, mert bármi rendbontás történik, a szolgálatban lévő őrökön kérem számon a dolgot! Ugye megértettek? - tekintetem szinte villámokat vet, ahogy a két őrt méregetem.
Nagyon nem viselem jól a felelőtlen, rendbontó viselkedést, de olyankor kiváltképp, amikor ezt egy "külső" szemlélő is figyelemmel kíséri. Az őrök figyelmeztetése után tovább indultunk a kert felé.
-Remélem megfelel Önnek az osztag kertje, mint első állomás. Talán ez a legnyugodtabb természetközeli hely minálunk. - töröm meg végül a közöttünk lévő csendet.

*A bókra csak megvillantja az ál-mosolyt. A tartózkodásra érezhető, hisz másképp nem is bánhat egy hadnaggyal. Nem mintha Verashu egy költő lenne vagy valami… Kézügyessége egyenlő a nullával, és énekhangja is csak átlagos. Írni nem szokott, csupán egy ilyen holdállásban, amikor a legkisebb a határ közte és a „másik világ” közt, hajlamos rá, hogy ilyen furcsa kifejezésekkel éljen. Hisz ilyenkor van a legközelebb ahhoz az őrülethez, mely még ember korában fészkelődött be lelke legmélyére.
A másik világ, ahogy nevezni szokta… Jobb szó nem található rá, még ha a tükrön túl valójában nem egy másik sík, egy alternatív univerzum van. Csupán lelkének az a része, mely egyben legyengíti, s egy másik erőt ad. Az, mely zanpakutoját is táplálja…
A hadnagy előre indul mutatva az utat; Verashu mindvégig követi. Az út csendesen telik, de hát Katai hadnagy sem beszél semmit. Ebből kikövetkeztethető, hogy ő is egy csendesebb éjszakára vágyik. Már ez is sokat elmond az emberről. Hisz az, ki társaságot igényel, de nem szól semmit, az vagy túlságosan el van foglalva a gondolataival, és még ő se tudja, mit csinált, vagy pedig tényleg olyan nyugodt személyiség, mint ahogyan beállítja magát.
Út közben ismét találkozhat a békésen szuszogó őrökkel. Mindvégig a hadnagy háta mögött áll, amíg az felébreszti őket; most igyekszik nem kuncogni azon, hogy milyen sérthető, élettelen zsákok voltak nemrég. Hiszen ha a szerepét játssza, akkor nyomát sem adhatja igazi énjének. Mostanra pedig kétségtelen, hogy igen jó emberismerőnek kell lennie annak, aki valóban átlát a maszkon, amit Suwun hord. Hisz mesterségesen építette fel, s tudatosan használja. Így pedig kétségtelenül veszélyes fegyverré válik.
Aztán a hadnagy, miután felébresztette a tisztjeit, egy kertbe irányítja Verashu-t. Még mindig csendesen, szótlanul lépked pár lépéssel mögötte. Néha megbámulja a csillagokat, s persze magát a leggyönyörűbb égitestet, melynek visszatükröződő fénye vörössé változtatja Suwun szemét.
A 13. osztag kertjében járnak; a virágok illata egyből simogatni kezdi Verashu érzékeit. Nappal bizonyára ez is zajosabb hely; ám éjjel, talán azért, mert szinte egyedül van, sokkal inkább virágzik a park szépsége.
A hadnagy hangja enyhe fáziskéséssel jut el Suwun agyáig; ha belemerül a csöndbe, hajlamos rá, hogy ismét csak saját magával s belső énjével foglalkozzon.
Így hát, a legjámborabb mosolya terül szét arcán; a nyugtató mosoly már-már anyai hatást is elérhet. A kawaii-faktor pedig egyértelműen emelkedik. Talán a hely hatása, ki tudja?*
- Valóban szép hely. - *válaszol a gyors kérdésre, s mintha egy új lakást nézne költözési tervekkel, sétálgat egy kisebb területsugárban. A zacskó, melyben a kapitánynak tartogatott szaké lapul, még mindig lassan ringatózik Suwun kezeiben.*
- Hangulatos. - *folytatja, miközben még mindig a hátát mutatva bámulja meg a kert csodáit.*
- Először találok Seireiteiben ilyen helyet. Legalábbis, a mi osztagunk parkja nem olyan szép, mint az. Legalábbis, nekem ez a hely jobban tetszik, mint a másik. Lehet, csak más ízlésem van, mint annak, aki azt a kertet éppítette.
*Még mindig, mint az előbb turistaként nézegeti a helyet, várva, hogy Katai hadnagy is mondjon valamit.*
- És mondja… - *fordul meg hirtelen, fekete haját meglibbentve.*
- Gondolom, az osztagában az edzések is olyan hangulatosan telnek, mint amilyen ez a hely.
*A mosoly nem tűnik el az arcról; művészien formált álarc ez, s így Suwun egész élettelinek tűnik. S bár még mindig tartja a néhány lépés távolságot, mégis valahogy életre valónak tűnik. Tán a kisugárzása teszi, ki tudja. De tény, hogy ebből az illúzióból csak azoknak van menekvés, kik ténylegesen ismerik Verashu igazi oldalát; az pedig se nem az imént mutatott énje, se nem az arrogáns, lekezelő és kissé sznob viselkedésű része. Hisz igazából azok is csak álarcának darabjai, puszta kellékek. Igaz, az utóbbi még így is közelebb áll ahhoz, ami valójában benne lakozik.*

A kert látványa magával ragadja Suwunt és hosszú perceken keresztül vizsgálgatja szemét ide-oda mozgatva. A virágok és egyéb zöld növények ebben a különös esti megvilágításban teljesen misztikus hangulatot kölcsönöznek az egyébként is varázslatos helynek. Nem csoda, hiszen a zöld terület még Kiochi kapitány idejében készült, aki hihetetlen szeretettel kezelte az osztag ezen kis darabkáját. Soha senkinek nem engedte, hogy csak úgy hozzá nyúljanak a művéhez. És persze gondoskodott az utód kineveléséről is. Miután a kapitányt kinevezték a 46-ok Tanácsába, Hikari vette át a kert gondozását és szemmel láthatóan tehetsége is van az ikebana-hoz.
Suwun dicsérete igazán kellemesen érintett mivel úgy éreztem ha mással nem, a helyes utód kiválasztásával hozzájárultam, hogy ez a hely megőrizze szépségét. Jobb bele se gondolni, hogy Yuusuke mit csinált volna itt, ha nem állok ki a természet védelme mellett. Biztosra vehető, hogy a medence, a bár és a napozóágyak rajta lettek volna a listán.
Ahogy Suwun ott áll a kert elejében és szinte megbabonázva figyeli az elé táruló látványt valahogy olyan ártatlan és védtelen lány látványát kelti, mint akinek minden pillanatban egy testőrre lenne szüksége. Az már az első pillanatban kiderült, hogy nem mindig járnak ezen a síkon a gondolatai. Kissé elgondolkozó, ártatlan kislány ám mégis egyben távolságtartó, vad és szenvedélyes nő képét láttatja. De most ebben a pillanatban egyértelműen a kislány.
Az idő kezd egyre hűvösebbre fordulni és a lány lenge öltözete biztosan nem ilyen hőmérséklethez van optimalizálva. Furcsa érzéseket vált ki a helyzet belőlem, aki maga sem gondolta, hogy egy ártatlannak induló séta mennyire megkavarhatja eddigi stabil és elmozdíthatatlan érzelmi világát. A lány még mindig háttal áll neki, így leveszi kabátját és közelebb lépve a sétálópartneréhez vállaira akarja teríteni.
- És mondja... - szólal meg, hirtelen felém fordulva a fölösleges érzelmi játékokat megakadályozva.
Elsőre csalódom a sors fintorában, de pár másodperccel később már örülök, hogy nem kerültem közelebbi viszonyba egy sétálópartnerrel.
- Gondolom, az osztagában az edzések is olyan hangulatosan telnek, mint amilyen ez a hely. - kérdezi vagy teszi a kijelentést, miközben kabátomat leterítem az enyhén nyirkos főbe.
-Ez kérdés vagy kijelentés akart lenni? - érdeklődöm, mivel egyáltalán nem volt egyértelmű számomra.
-Ha érdeklik az edzéseink szívesen várjuk minden páratlan hétköznap reggel nyolckor. Az edzéseket én tartom szóval tényleg nyugodtan jöhet bármikor, amikor kedve és ideje engedi. Hogy hangulatosak-e, azt nem tudom. Inkább arra törekszem, hogy lehetőség szerint az összes shinigami alap képességet fejlesszék. De megkérdezhet egy tisztet, mert az elfogulatlanabb vélemény lesz.
Suwun arcáról lerí a lelkesedés. Valami miatt nagyon felvillanyozta az edzés gondolata és kisgyermek módjára zakatol az agya, legalábbis kívülről ez látszik belőle. Egy kedves mosollyal viszonozom az érdeklődését és mivel kíváncsiságom sosem hagy nyugodni, azért érdeklődöm a szándékai felől is.
-Vagy netán egy privát edzésben szeretne részt venni? - kérdezem humorosan, majd el is nevetem a végét, mivel nem várok igenlő választ a költői kérdésre, sőt inkább kislányos visszakozásra számítok Suwuntól.
A lány gyönyörű lila szemeivel a magasból érdeklődve néz le rám, ami kissé frusztráló, mert nem szeretek így felnézni senkire. Jelzem Neki, hogy nyugodtan leülhet a kabátomra, hiszen ha már én rajta ülök, akkor úgyis vizes és a kommunikáció szempontjából is előnyös, ha azonos magasságban vagyunk.

*A hadnagy leteríti a fűbe a kabátját, valószínűleg azért, hogy ülőhelyként szolgáljon kettejüknek. A választ is megkapja a kérdésre, miszerint minden második héten edzések folynak, és bármikor szívesen látják őt. Nem mintha neki nem kéne eleget edzenie… Főleg, mivel csak egy 9. tiszti posztra sorolták be, csak mert úgy gondolták, hogy nem elég nagy a fizikai ereje. Mintha az számítana… Persze, számít az is, de vannak más értékek is, más képességek, amik sokkal hatékonyabbak az egyszerű kardforgatás+kidou kombinációnál. A státusz, a hatalom. Jó, egy arrancar ellen semmit sem érne vele, viszont vannak más dolgok, amiket ez által könnyedén meg lehet szerezni. Legyen szó egy jobb pozícióról, vagy politikáról, vagy egy egyszerű, földi örömről. Suwunban pedig megvannak azok a képességek, amik segítenek neki helyettesíteni harci tapasztalatát illető hiányosságát. S ha már egy hadnaggyal hozza össze a Sors, miért ne használná ki az alkalmat?
Katai már a kabátján ül; úgy tűnik, hogy arra vár, hogy Suwun is leüljön, aki viszont úgy dönt, hogy elfogadja a kihívást – már ha ezt kihívásnak lehet nevezni. Szemeivel a hadnagy tekintetét keresi, s kislányos mosolya ellenére süt róla az elhatározás. Szívesen ücsörögne itt tovább meg minden, de még szívesebben forgatná lassan elrozsdásodó kardját. Holnap már nem biztos, hogy lesz erre lehetősége; az edzőterem fényében esetleg látni is fogja rendesen a hadnagy arcát, és meg is jegyzi. Hisz valljuk be, ebben a sötétben lehetetlen mindent leolvasni a másikról.*
- Akkor merre van az az edzőterem? - *vigyorodik el, mintha karácsony lenne, pedig a télapó még boldogan olvasgatja a leveleket, amiket a gyerekektől kapott karácsonyra. Majd körbenéz ismét, hogy megtalálja a kertből kivezető utat. Biztos nem lehet messze; már csak meg kell várnia, amíg Katai is feltápászkodik, hogy elmehessenek valami értelmes dolgot is csinálni. Feküdni egy parkban… az egy olyan dolog, amit a Suwun-féle ember egyedül tesz meg. Nincs szüksége társaságra ahhoz, hogy ezt megtehesse.*
- Nem vagyok egy nyuszi, aki elutasít egy ilyen kihívást. Csak nem hagyhatom, hogy Önnek csalódást okozzak. - *kacsint egyet Kataira, bár ebből már nem biztos, hogy sokat látni.*