*Hogy mégis mit gondolok a 9. espadáról? Kösse fel magát az egyik toronyra! Azt már megszoktam, hogy Hueco Mundoban olyan kór terjeng a férfiak közt, amik megakadályozzák, hogy még véletlenül is férfiként viselkedjenek. Már egészen alkalmazkodtam ahhoz, hogy nekem a legnagyobb a tesztoszteronszintem az összes hímnemű közül, vagyis ebből még csak nem csinálok patáliát. De az, hogy valaki még beképzelt is legyen, már nekem is sok. Gyűlölöm a nagyképű kis senkiket, akik azt hiszik magukról, hogy jobbak másoknál. Nem is értem, hogy Cephalus hogyan bírja elviselni ezt a pöffeszkedő pávát. Még René-sama is jobb felettese volt, még ha el is hagyta őt. Komolyan, rájár a rúd szerencsétlenre. Az első főnöke összetöri a szívét, a második pedig annyit ér, mint egy shinigami ürüléke.
A pohár akkor telik be, amikor a nagy koncentrációmból kiránt az az undorító zaj, amit Hikage muzsikának nevez. Szeretem a zenét, és vannak emlékeim emberi életemből valami színpadról meg minden, de hogy ez a ficsúr nem tud játszani, az biztos. Komolyan, ha el bírnám viselni az arrogáns pofáját, még zongoraleckét is adnék neki.
A dörömböléssé erősödött kopogásom persze még véletlenül sem hallja meg, kénytelen vagyok hát keményebb módszerhez folyamodni. Épp egy fontos jelenetet rontottam el a hülye zenéje miatt a képregényemben. Miatta kezdhetem elölről. Miért nem... rajzol inkább? Az csendes, és addig se kell őt elviselnem. >.<
Na persze a kis urifiú nem klépes felfogni, hogy nem csak engem zavar a játéka; de akkor húz fel igazán, amikor elkezdi ecsetelni ismét, hogy ő milyen tökéletes. Utálom a felvágást. Attól, mert espada lett, még nem kéne úgy viselkednie, mintha körülötte forogna a világ. Én is az vagyok, na és? Attólmég hajlandó vagyok szóba állni a "pórnéppel", és ezerszer jobban érzem magam egy bukott espada meg egy mezei arrancar társaságában, mint az espadák gyűléstermében, ahol a nagy elit szokott találkozni.*
- Pfffff... Arrogáns hülyegyerek, ennél lehetne több eszed is. - *vágom oda neki, igencsak megnövekedett adneralinszinttel. Úgy érzem, hogy a fejem mindjárt felrobban, mintha csak valami vulkán lenne. A halántékomon pedig vészesen dagad egy ér. Inkább hasonlítok fújtató rinocéroszra, mint kaméleonra. De hisz én mindig is könnyen elvesztettem a fejem. Az ilyen lekezelő idióták pedig csak még jobban kihozzák belőlem ezt az oldalam.
Nem marad időm reagálni a "közrendű" szóra. Nem tudom, mit képzel magáról ez a kis senki, hogy bárkit - pláne egy nála magasabb rangú espadát - ilyen jelzővel illessen. Ha valaki, akkor Ő a közrendű. Cseppet sem áll olyan magas intellektuális szinten, mint én. Nem mintha valaha is hajlandó lennék egy ilyennek megmutatni, hogy mit is takar a tomboy külső.
A sűrített lélekenergia egyszerűen kirepít az ablakon, ám persze van annyi eszem, hogy a földet érésre ügyeljek. Szerencséje az a kétszínű kis senki is csatlakozik hozzám. Biztosan félti a kis csecsebecséit a szobácskájában. Majd szólok Lalának és Lilynek, hogy sok játékszer van ott, s biztosan sikerül felidegesíteniük Hikagét, ha rombolnak egy kicsit. Nekik is ki kell élniük magukat valahol. Addig sem engem nyúznak. Mindenki jól jár. Főleg én.
Utálom, ha bárki is a hölgyeké az elsőbség dumával jön. Meg aztán igazából nincs is olyan nőnemű lény, akivel úgy-ahogy jóban vagyok, mindig is a fiúk közt találtam meg a helyem. Na jó, Maya kivétel, pedig ő még shinigami is. Persze, ha egy parancs úgy szól, őt is felnyársalnám a kardomra. Csupán gyorsan tenném, hogy ne szenvedjen sokat, és sajnálnám is. De Hikagét előbb szépen ki akarom véreztetni, a darabjait pedig a hangszerével együtt égetem el.
Azzal persze csak jobban húzza az agyam, hogy nem hajlandó elővenni a kardját. Szólni persze nem vagyok hajlandó erről, bár szerintem a tekintetemre minden le van írva. Első támadásaim pedig inkább a düh, mint a megfontoltság és a tervezés irányítják. Kardom markolatával próbálok a bordái közé találni, hogy aztán lábammal egy olyan helyre rúgjak, ami a férfiaknak úgymond a legérzékenyebb pontja. Már ha van Hikagénak olyan. Kinézem belőle, hogy még ennyi férfiasság sem szorult belé. Vagy még jobb, kiderül, hogy páncéllal védi azt a területét. Nem lepődnék meg rajta.*

*Rég nem találkoztam olyan arrancarral, aki ennyire el lenne telve magától. Még hogy tökéletes? A pofám leszakad. És EZ egy espada? Pont ő lenne Aizen-sama egyik legjobb katonája? Egy a tíz közül? Nevetséges... csak tudnám, mivel érdemelte ki. Kár, hogy Aizen-sama csak az erőt méri, nem a rátermettséget. Egy ilyen kis arrogáns senki nem érdemli meg, hogy vezető legyen. Gondolom, a saját fracciónjait is arra használja, hogy a maszkját csiszoltassa és tisztíttassa velük. Szegény Cephalus... komolyan, sokkal jobb helye lenne nálam. Örömmel szabadítom fel ettől a szörnyetegtől.
Sajnos a tökönrúgási kísérletem nem jön össze; egy hatalmas rántás után már repülök is tova a homokbuckák felé. Mivel fejjel előre esek, így a kezemmel próbálom tompítani az esést. Felállva a homlokomhoz kapok, mert igencsak fájdalmas, ám még inkább irritáló volt az, amit Hikage művelt. Mégis hogy van pofája úgy viselkedni, mintha ő lenne Hueco Mundo közepe? Itt az ideje, hogy rájöjjön, hogy nem ő az, hanem Aizen-sama. Ő legalább ki is érdemelte, vele ellentétben. Amúgy meg, a felettesének számítok még így is. Jobb lenne, ha nem akarna mindenáron ennyire felhúzni. A dühtől elvakultan pedig jellemzően nem tudok rendesen harcolni. Nem bírom kontrollálni magam, ez van.
Ez a kis csicska most azt várja, hogy megijedjek tőle? Méghogy ő primera? Nevetséges... Talán azt hiszi, hogy most farkamat a lábaim közé húzva fogok betakarodni saját kis tornyocskámba, hogy a takaró alá bújva remegjek, mint egy kis pisis, aki fél a villámlástól? Azt lesheti... Inkább húzná be ő a farkát más lábai közé.
Az esés és a földet érés elég időt hagyott nekem arra, hogy legalább egy ici-picit lenyugtassam magam. Ez körülbelül arra volt jó, hogy amikor az önjelölt primera megróbál leütni, időben elsonidozzak onnét. Remek színész, ezt elismerem. Ért a látványelemekhez, meg minden. Ez az egész hajborzolásos jelenet, amit előadott nekem, csak felesleges egofényezés. Én nem fogok egy olyannak behódolni, mint ő.
Szép kis kráter keletkezett ott, ahol nemrég még én álltam, a drámakirály pedig egy Ceroval adja tudtomra, hogy mennyire semmibe vesz engem. Csupán azzal nem számol, hogy nem egy félénk kislány vagyok, aki most anyuci szoknyája mögé fog bújni. Számat máris nagyra tátom, sötétzöld Cero-m pedig elkezd formálódni, hogy aztán a két Cero találkozásából hatalmas robbanás keletkezzen. Nem hagyhatom, hogy továbbra is úgy játszadozzon velem, mint valami rongybabával.
A következő pillanatban már Hikage felett termek, hogy egy repülőrúgással találjom el azt a csini fejét. Siker esetén talán repül is jó pár métert, és talán egy-két csigolyája is roppan, hisz nem kis lélekenergiát sűrítettem a levegőbe a rúgás erősebb hatása érdekében. Majd heves kardcsapások záporoznak felé; mint egy felbődült rinocérosz, aki újra és újra támad. Gyorsan, és hatalmas erőt belevéve a csapásokba, melyek nagy részét bizonyára kivédi, azonban legalább nem sok támadásra adok lehetőséget, ha a védekezésre kell koncentrálnia. Nem vagyok a rongybabája. Ezt jobb, ha megtanulja.*

*Hogy milyen az, ha valaki sikeresen felhúz? Ilyen! Soha senkinek nem volt még akkora pofája, hogy így viselkedjenek velem, még espadává válásom előtt sem. Ha azt hiszi, hogy összefont karokkal, a seggemen ülve fogom várni, míg végez velem, hát akkor nagyon téved! Engem nem fog elkápráztatni holmi kardlengető színjátékokkal, és nem ez az első cero sem, amit látok életemben, bár kétség kívül az első cero, amit a sajátommal védek ki, egy hatalmas robbanást létrehozva.
Arroganciáját mi sem bizonyítja jobban, hogy szinte hagyja azt, hogy találjam el a csini kis fejét, ám kárörvendő vigyorom nem vagyok képes elfojtani, amikor látom, hogy milyen szép, ívesen repül. Persze az „addig rúgd, amíg a földön van” szabályt senkinek se kell emlékeztetnie, hiszen így jár az, aki van olyan merész, hogy ennyire felidegesítsen. Csak magának köszönheti azt, amit kap, de én most akkor is jó alaposan szétrúgom a seggét, ha tetszik neki, ha nem. Talán akkor megtanulja, hogy a világ nem csak körülötte forog, meg azt, hogy nem illik hölgyeket dobálgatni az ablakokon. Különösen nem olyan hölgyeket, akik erősebbek nála, és még rangban is felette állnak. Lehet, hogy vannak tévképzetei arról, hogy ő miért is nem lett primera, felőlem aztán élhet álomvilágban, de azért valljuk be, elég nagy a különbség az 1-es és a 9-es között. Ha valóban primerát akartak belőle csinálni, de úgymond „foglalt” volt, nem elégedtek volna meg azzal, ha a segunda helyét kapja meg? Á, mindegy, szóval nevetséges ez a gyerek úgy, ahogy van, és már az is hihetetlen, hogy hagytam magam felbőszíteni. Na jó, nem mintha olyan nehéz dolga lenne annak, aki engem fel akar idegesíteni, tudom, hogy van egy kis gáz a temperamentumommal, de azért mégis, nem kéne hagynom, hogy ez a kis beképzelt, nagyzoló körömpiszok így felidegesítsen. Tökéletes? Még hogy ő? Igen, valóban az. Tökéletes példája a rangtól töketlenné és beképzeltté vált arrancaroknak, igazi szégyenfoltja társadalmunknak. Lehet, azt hiszi, hogy csak azért, mert övé a kilences szám, már övé az egész világ, és azt csinál, amit akar. Azonban én jóval fölötte állok rangban, szóval jó lenne, ha végre leállítaná magát, és tudná, hol a helye.
Gyakorlatilag csak az fékezi meg a csapásaimat, melyekkel újra és újra ellenfelem bombázom, hogy valami fura technikát alkalmazva sikerül megvágnia a vállamat. Ez egy pillanatnyi hátrálásra késztet, hiszen nem is nagyon fogtam fel, hogy hogyan is szerezhettem a sebet, ami némi aggodalomra ad azért okot. A heves kardcsapások közepette éppen csak felfigyeltem arra az ívre, amit Hikage az egyik kezével leírt, s ezáltal egy egyéni technikáját használta ellenem. Persze, fájdalmas a seb, minden seb az, viszont azt hiszem, hogy bennem valami belső mazochista is él, hogy mindig elvigyorodok ezeket beszerezvén. Most is így teszek, míg kifújom magam, s szabad kezemmel meg is érintem azt a helyet a vállamon, ahová a sérülést szereztem. Egy kisebb vérfolt keletkezik ruhámon, de teszek arról, hogy Hikage fürödhessen is a saját vérében. Ennél több kell ahhoz, hogy megállítson. Már az is csoda, hogy sikerült hierromat átvágnia. Nem sok ilyen lehetőséget hagyok neki.
Az idő elegendő arra, hogy kicsit összeszedjem a gondolataimat és lenyugodhassak végre, szemeimben pedig az igazi gyilkos csillanás fedezhető fel, ahogy ördögi vigyorral felnézek, Hikage lélektükreibe bámulva. Igen, az igazi démoni szándék…
Csak egy múló pillanatra van szükségem ahhoz, hogy megragadjam a tekintetét, és magamhoz láncolhassam. Lehet akármennyire arrogáns, kizártnak tartom, hogy egy pillanatra se tévedjen tekintete az én íriszeimbe. Valószínűleg arcára fagyhat a mosolya, ugyanis ennyi nekem elég is ahhoz, hogy megdermesszem, és nemhogy mozogni, de beszélni se tudjon, s még a lélegzés is igencsak nehézkes ebben az állapotban. Persze én rohanok is eközben felé, egy pillanatra sem véve le róla szemeimet, s kardommal egy határozott s mély vágást indítva Hikage combjaira. Kurvára nem érdekel, ha emiatt járni se fog tudni, sikoltozhat nyugodtan. Sőt, kifejezetten örülnék annak, ha efféle hangorkánnal lepné el a teret.*
- Én megtanultam bízni a barátaimban, és azokban, akik fontosak nekem, de ezt egy olyan tökéletesség komplexusos szerencsétlen, mint te, sose fogod megérteni. Veled ellentétben nekem igaz barátaim vannak, nem pedig szolgák, akiket lenézek. Utálom az olyanokat, akik még a barátaikra sem tekintenek egyenrangú félként. - *szüntetem meg a képességet, hogy ezután néhány bara-val találkozhasson a másik espada. Nem számítok arra, hogy bármi sérülés esik rajta emiatt, de nagy port biztosan kavar, így abban láthatatlanná válva meglepetésszerűen támadhatom hátba, egy, a hasa felé irányított kardszúrással.*