~Milyen nyugodt nap~jegyeztem meg magamban, miközben félálomban feküdtem egy fa árnyékában.
~Hmm, egy pokollepke~nyitottam ki a szememet.Nagy nehezen felültem, majd meg hallgattam mit mond a szép pillangó.
-Egy küldetés, hihetetlen, az első küldetésem-örvendeztem hangosan. Felkaptam a zanpaktum magam mellöl és azonnal indultam haza, lehúzni egy kis szakét, bemelegítőnek. Nem akartam elkésni az indulásról, így shunpura kapcsoltam.
Otthon, elővettem az én drága rejtekhelyemről(az ágyam alól), leszedtem a kupakját és egy nagyot húztam belőle.
-Húú, ez kemény volt-jegyeztem meg, majd visszacsavartam a kupakját és visszatettem a rejtekhelyemre.
-Na jó, ideje indulni-mondtam, majd az ajtó felé vettem az irányt. Miután kiestem az ajtón, hála a küszöbnek, nagy nehezen valahogy elindultam. Ismét shunpura kapcsoltam hogy el ne késsek.
A kapunál már álltak páran, különböző reitsuval.
-Ja, amúgy, Kaguyama Gaara vagyok a 7.osztagból-mutatkoztam be.
Amint megérkeztem, már shunpura is kapcsoltunk, és el is indultunk. Az út elég unalmas volt, és még a küldetés is milyen izgalmas lesz! Remélem nekünk támad valamilyen komoly ellenfél. Mikor a kapuhoz értünk egy fickó állt ott. Nem volt semmi extra rajta, csak a fehér haja és a reitsuja, ami egy kicsit megzavart, de nem tudom miért. Valamit dörmögött maga alatt, de nem tudtam leolvasni a szájáról. Gondolom ő lesz az idegenvezetőnk. Elég kedves fickónak látszik.

Ez a nap is ugyan olyan unalmasan indult, mint a többi. Kelés, egy kis sake ivás és mehet ez edzés. Mint mindig most sem erőltettem meg magam. Ebédig nem is tettem semmi említésre méltót csak ültem egy fa árnyékában, ahogy szokásom. Ám valami szokatlan szárnycsapkodásra lettem figyelmes. Fél szememet kinyitottam és láttam hogy egy pokollepke az. Miután üzenetét végig mondta, kecsesen elszállt.
- Ó remek, egy küldetés, sajnos nem tudok többet lustálkodni…-
mondtam lassan és unottan - na de ezt is meg kell csinálnia valakinek -
folytattam mondandóm. Szép lassan feltápászkodtam és elindultam a hálószobámba. A szobába beérkezve megtartottam az edzés utáni szunyókálásom…Mikor felébredtem és kinéztem az ablakon, olyan érzés
támadt, hogy valamit elfelejtettem. Kicsit rendbe szettem magam, de közben eszembe jutott az esemény…
- A francba is, a küldetés!- szitkoztam magam és a
memóriámat. Gyorsan felkaptam zanpakutomat és elkezdtem rohanni a találka pont felé…Mikor már közeledtem a megbeszélt helyre, észre vettem egy nemesi és egy kapitányi viseletet is.
~ Micsoda?! Egy Kapitány és egy csiricsáré?! Remek csak ők
hiányoztak akkor itt már semmi kép sem lesz lustulás… Ilyen fontos ez a lány, hogy kapitány is jön velünk?- rohamoztak meg gondolataim.
- Yomochin Atsuya… 8. osztag 7. tisztje.- mutatkoztam be,
megérkezésem után.

Lassan telt a nap, akár csak a többi mióta bekerültem a 8. osztagba. Nemrég érkezett a hír hogy küldetésre megyek.
~Az első küldetés… de szép is lesz. Még akkor is, ha nagyon úgy néz ki nem lesz túl bonyolult a feladat. És persze egy nemesre kell vigyázni. Annyi baj van velük . – gondoltam magamban, miközben a szobám berendezésével foglalatoskodtam. Későre járt, de még mindig volt időm, mielőtt találkoznom kellene a többiekkel.
~Atsuya is részt vesz a küldetésen, majd vele együtt elindulok. – gondoltam, majd elővettem a szekrényből az egyenruhámat. Nem szerettem túlzottabban, annyira egyszerű és egyhangú volt, de hát nincs mit tenni, még sem mehettem a saját kézzel készített öltözetemben.
~Még csak az kéne hogy emiatt cikizzenek egész úton…
Amint ezen a gondolatsoron túlestem, az ablakhoz sétáltam és némán bámultam, ahogy a lenyugvó nap lassan eltűnik a dombok mögött. Hirtelen Atsuya zúgott el az ablakom alatt. Kérdően kiáltottam utána:
-Hát te meg hova az ördögbe rohansz? – kiabáltam, ám ebben a pillanatban már tudtam is a választ a kérdésre.
~Ó a fene… menni kellene. – suhant keresztül rajtam a felismerés, hogy el fogok késni. A nyitott ablakon kiugorva azonnal társam után iramodtam. Jó gyorsan futhatott, mivel sehol se láttam. Miután konstatáltam, hogy jó messze jár, gyorsabb sebességre váltottam. Rövidesen megérkeztem a találkozó helyre, ahol már mindenki jelen volt, kivéve én. Épp Atsuya mutatkozott be mikor az utolsó Shunpo-val ott teremettem.
-De átkozottul rohantál te lustaság. Nem is tudtam, hogy ilyet is tudsz! – vágtam oda pár mondatot Atsuyának, ám ekkor körülnéztem és láttam, hogy mindenki figyel…
-Őőő… Shinoda Kenji, 8. osztag, szolgálatukra. Azt hiszem én vagyok az utolsó, szóval mehetünk is.
Reménykedtem benne, hogy senki nem szól meg amiért kicsit késtem, bár Atsuya sem érhetett sokkal előttem ide. Mindenesetre figyeltem és próbáltam nem tudomást venni a nemesi hacukában díszelgő fiatalról, annál inkább lestem a kapitányt.
~Mégis csak ő a főnök…

*Próbál minél méltóságteljesebben lépkedni úticélja felé, hogy leplezze izgatottságát. Hiszen mégiscsak először indul igazi küldetésre! Mármint olyanra, ahol nem kell tökkelütött testvéröccsét-bátyját pátyolgatnia. Hiszen mire is menne nélküle, a mindig objektíven és logikusan gondolkozó Masaru nélkül az a forrófejű Katsu-chan! És még amúgy sem bocsátott meg neki amiatt, hogy elszökött arra a másik küldetésre, ráadásul szó nélkül, őt természetesen Seireitei-ben hagyva. Bár... így talán legalább ő lesz a szófogadó, jó fiú, aki fegyelmezettsége miatt nem mond ellent felettesei és rokonai utasításainak, ami határozottan pozitív elbírálást jelent kérései szempontjából. Most is valószínűleg sokkal kevesebbet kellett lelkére beszélnie édesanyjának és keresztszüleinek, mint egyébként kellett volna. Mondjuk így is majdnem egy teljes hetébe került, amíg sikerült kicsikarnia az írásos engedélyt minden rokonától és kapitányától... Ebben pedig nagy segítségére volt Vera hadnagy, akiben elsőrangú cinkostársra talált. Hiszen hogyan váljon erősebbé, ha még a széltől is óvni akarják?
Nos, szóval édesanyja saját kézírásával ellátott engedélyével baktat a találkozóhely felé, roppantul büszkén arra, hogy végre egymaga lehet küldetésen. Bár annak nem örül, hogy pont egy nemest kell megvédenie, de hát a legnagyobbaknak is el kellett kezdeniük valahol (annak ellenére, hogy nem hiszi el, hogy a legnagyobbaknak is minden bizonnyal elkényeztetett lányokat kellett kísérgetniük)! De hát ha egyszer muszáj... Különben talán soha többet nem kapna ennél nagyobb volumenű feladatot...*
~ Nyugalom, biztos te leszel a legfőbb mozgatórugó, és büszkék lesznek rád! ~
*Szuggerálja magát gondolatban, eltelve pozitív képekkel, melyekben - többek között - először neki mond köszönetet a nemesi sarj, miután halált megvető bátorsággal menti meg egy sereg arrancar vagy dühös lélek karmai közül. És utána már csak "a rettenthetetlen Sierashi" névvel fogják illetni, miközben ódákat zengenek hősiességéről!
Olyannyira elmerül gondolataiban, hogy hirtelen észre sem veszi, idő közben megérkezett a találkozó helyszínére. Már itt is vannak néhányan leendő társai közül... Azonban legelőször azt a nagy vörös foltot veszi észre, akivel éppen Kai kapitány beszélget.*
- Úgy van, ezt mindenkinek tudnia kellene! Ráadásul rendkívül ízléstelen is, csak felesleges flancolás, amire itt nincs szükség most...
*Bólogat helyeslően a kapitány háta mögé somfordálva, és oldala mellett kinézve. A köszönésről persze teljesen elfeledkezik...*
- Üdv, Kai kapitány! Megvannak, Katsu-chan talán túl jól is érzi magát ahhoz képest, hogy megtagadja rendszeresen a parancsokat...
*Válaszol kérdéseire, miközben integet kicsit az üdvözlés kíséretében, majd elfogadja a feléje nyújtott kezet, és végignéz a többi tiszten.*
- Talán nem kellene így ordítozni egy küldetés alatt...
*Veti oda a legutóbbi érkezőnek, a Kenjiként bemutatkozó alaknak is véleményét. Bemutatkozásra nem fecsérli az időt, inkább Kai-ra emeli tekintetét, kérdőn nézve, mikor indulnak már végre. Ezúttal kivételesen a hagyományos halálisten-egyenruhát viseli - meg is látszik rajta kicsit, hogy kényelmetlenül érzi magát benne -, egyedül a válla fölött átfutó vörös szalag teszi egyedibbé öltözetét, melytől semmi pénzért nem válna meg.*

Szép sorjában megérkeztek az emberek. Érdekes módon, elég sokan összeverődtünk itt a déli kapu előtt. Azt hittem kevesebben leszünk. Na mindegy, legalább szerezhetek új barátokat. Mindenkit jól megnéztem magamnak pl.: Kai kapitányt, aki elég kemény fickónak látszik, aztán ott van az vörös ruhás figura, csak úgy süt le róla, hogy nemes. Bár mondjuk sajnálom, mert a kapitány elég durván lehordta, és ahogy hallottam, mások is beszóltak neki.
Mikor az utolsó tag is megjött a küldetéshez, az öreg bácsi összeszedte gondolatait, és hozzánk szólt:
-Üdvözlöm Önöket, Ganseki Tsuyoi vagyok.-mutatkozott be.- Mint ahogy tudják, ez egy nagyon fontos feladat és a Kuchiki család számít magukra. Remélem, nem kell elmondanom milyen következményekkel járna, ha véletlenül elbuknánk! - mondta, egy igen komoly pillantással mellékelve, amiből valahogy éreztem, hogy nekem annyi, ha elrontom ezt a küldetést. Majd leakasztotta a katanáját obijáról, és két erőteljes ütést mért a földre.
- Ideje indulnunk, hosszú út áll előttünk.-mondta, és azonnal eltűnt a szemünk elől, amint kinyílt a kapu.Hihetetlen gyorsasággal futott. Nem szoktam hozzá ehhez a gyors tempóhoz. Én mindig szép nyugodtan szoktam menni bárhova, hisz én ennek a mondásnak élek(többnyire):
"Lassan jársz, tovább élsz"!
De itt, Nekem is rendesen rá kellet kapcsolnom, hogy utolérjem Ganseki-sant.
Az út nagy részében csöndben haladtunk, gondoltam én meg töröm a csendet, úgyis akkora szám van.
~Csak kihez szóljak? Mindenki barátságosnak látszik, kivéve Kai kapitányt, tőle félek. Legyen a Tamachi, úgyis ismerem az unokatestvérét.~gondolkodok magamban.~Meg, lehet, hogy jó fej, attól hogy beöltözött egy nagy pirospaprikának, nem kell elítélni. És később,remélem, majd megismerek mindenkit.~határoztam el magamban a dolgot.
- Üdvözlöm Tamachi Nazo, szép időnk van nem igaz?-tettem fel neki ezt a hülye kérdést, mert más nem jutott az eszembe.
~Remélem, nem olyan lesz mint a rokona, Yukezo. Mert az a modor, ami neki van, attól falra tudok mászni.~
Amíg nem válaszolt vettem egy gyors pillantást mindenkire, hogy ők mit csinálnak.

Bemutatkozásom után pár másodperc telte el mikor Kenji befutott.
- De átkozottul rohantál te lustaság. Nem is tudtam, hogy ilyet is tudsz! –hordott le, de körülnézett és rájött, hogy mindenki minket bámul.
- Őőő… Shinoda Kenji, 8. osztag, szolgálatukra. Azt hiszem, én vagyok az utolsó, szóval mehetünk is.
- mutatkozott be, zavarva jötten. Nehezen tudtam megállni, hogy el ne kacagjam magam Kenjin. Miután kicsit csillapodtak a kedélyek, és bomlott a tömeg kicsit társalogni kezdtem Kenjivel.
- Azt hittem én fogok késni, egyébként is mit is vársz tőlem? – majd mondandóm bejezése után barátságosan megcsapkodtam Kenji hátát –de ettől eltérve eléggé furcsa társaságba keveredtünk. – De mielőtt folytattam volna a mondatom az öreg fószer megszólalt.
- Üdvözlöm Önöket, Ganseki Tsuyoi vagyok. - mutatkozott be az öreg, de ezek után jól megnézett minket.
~ Na, lökd a sóder, mert szundikálnék már. - hordtam le az aggkorban járó testőrt, magamban.
- Mint ahogy tudják, ez egy nagyon fontos feladat és a Kuchiki család számít magukra. Remélem, nem kell elmondanom milyen következményekkel járna, ha véletlenül elbuknánk. - tért a lényegre a vezetőnk. Még biztos mondott valamit, de nem nagyon figyeltem, mert elgondolkodtam,
hogy milyen jó lenne, ha már pihenhetnénk. Csak arra vettem figyelmes, hogy az illetékes vezetőnk 2-szer kopogott a kardjával.
- Ideje indulnunk, hosszú út áll előttünk. - és hirtelen neki iramodott. Reflexből én is elindultam, de csak pár másodperc után döbbentem rá, hogy milyen gyorsan képes futni az öreg.
Út közben kicsit eltársalogtam Kenjivel.
- Te az első árnyékos hely az enyém lesz, jó? Már kezdek unatkozni.

Éppen csak odaértem a találkozóhelyre, máris mindenki rám figyelt. Lehet hogy ez az Atsuyának tett megjegyzésem miatt volt. Persze neki sem kellett kétszer mondani, hogy ne hagyja szó nélkül a dolgot.
- Azt hittem én fogok késni, egyébként is mit is vársz tőlem? De ettől eltérve eléggé furcsa társaságba keveredtünk. - magyarázott Atsuya, nem mintha nagyon zavart volna,attól az apróságtól eltekintve hogy közben kellően hátba vágott. Már épp azon voltam, hogy felpofozom kedves társamat, mikor az öreg, aki eddig csak nézett, hirtelen megszólalt.
- Üdvözlöm Önöket, Ganseki Tsuyoi vagyok. - mondta, majd néhány pillanat szünetet tartott.
- Mint ahogy tudják, ez egy nagyon fontos feladat és a Kuchiki család számít magukra. Remélem, nem kell elmondanom milyen következményekkel járna, ha véletlenül elbuknánk
Ahogy figyeltem, azon kaptam magam, hogy az eget bámulva álmodozok.
~Nem hinném, hogy különösebb gond lenne ezzel a feladattal. - gondoltam magamban, lehet hogy halkan még magam elé is mormoltam. Épp azon voltam hogy kicsit jobban megnézzem magamnak a többieket, nem árt ha tudom kivel fogom eltölteni a következő pár napot. Mert remélhetőleg pár napnál nem lesz több. Sajnos erre nem nagyon volt időm, mivel drága őszülő idegen vezetőnk úgy döntött indulunk.
- Ideje indulnunk, hosszú út áll előttünk. - eresztette el a kijelentést, majd szélsebesen el is indult.
~Mi a jó édes ... Hogy ilyen gyors ez? Mindenki lökhajtással közlekedik ma? - szidkozódtam magamban, miközen próbáltam utól érni a rohanó bandát. Nagynehezen utólértem a csapatot, épp Atsuya mellé sikerült beállni a sorba. Már épp azt gondoltam volna hogy szép csöndben megyünk, mikor ez a világ lustája megint rákezdett.
- Te az első árnyékos hely az enyém lesz, jó? Már kezdek unatkozni.
Kérdően néztem rá, végülis ennyire még ő sem lehet lusta ... de megeshet hogy tévedek.
- Felőlem aztán. De azért ismerd el hogy lustább vagy az átlagnál. Nem tudom hogy vagy vele, de ez a banda elég érdekes. Kíváncsi vagyok mi sül ki ebből. - folytattam az elkezdett beszélgetést, közben óvatosan körülpillantottam a többieken.
~Nem tetszik ez nekem. Lehet otthon kellett volna maradni . Na már mindegy.

*Büszkén kihúzza magát Kai háta mögött, miután egy újabb érkező is kioktatja a vörös páncélost, és - eléggé egysíkú - gondolataiba mélyedve próbál úgy maga elé nézni, mint aki a leginkább tisztában van az eseményekkel. Főleg azon jár agya, mennyire túl fogja ezúttal is szárnyalni ikerbátyját, hiszen már most elengedték egymagában küldetésre, míg Katsu-channak biztos titokban kellett elszöknie... Micsoda fejlemény is ez! Végre elismerik, hogy sokkal felelősségteljesebb testvérénél! Igaz, nem éppen olyan horderejű küldetést kapott így, elsőre, de hát édesapjának is végig kellett járnia a ranglétrát, míg kapitány lett... Hogy aztán szó nélkül eltűnjön, és magára hagyja édesanyjukat velük >.> De egyszer még úgyis szembe találkozik vele, és akkor... Könyörtelenül számon fogja kérni, miért hagyta maga mögött családját! Persze Katsu-chan is biztosan segíteni fog neki, mert ahogy ismeri testvérét, nagy valószínűséggel nem tűrné el, ha a Nagy Viszontlátás alatt is Masaru aratná le a babérokat egymaga... Pedig mennyivel korrektebb az egy egy elleni harc, különösen, ha ilyen ifjú zsenikről van szó, mint a Sierashi-fiúk...!
Nagyjából ilyen és ehhez hasonló témákról szóló gondolatok kavarognak fejében, amikor eljutnak tudatáig a koppanások és Kai kapitány szavai. Helyeslően bólogat a megjegyzésre, ahogy újból végigméri az öreg vezetőt - lerí róla, milyen sokra tartja magát az a testőr, vagy mi a fene! Pedig első ránézésre (legalább) fél lábbal már a sírban van... Ezt a tényt viszont megcáfolja az a jelenet, ahogy megindul nagy lendülettel az alak, ekkor ugyanis bebizonyosodik, hogy egész jó formában van külsejéhez képest. Körülnézve a többieken pedig meg is állapítja, hogy páran valószínűleg nem fogják bírni ezt a tempót... Ráadásul nincs senki olyan, akikhez csatlakozhatna. A vérszín nemesfajzattal is leáll társalogni valaki, míg a két notórius késő is látszólag gyönyörűen egymásra talált. Kai kapitány pedig Ayumuhoz csatlakozik valamiféle ügy miatt - a kapitány tekintetét elnézve aztán Masaru inkább úgy dönt, jobb, ha magára hagyja őket is...
Nem marad hát más hátra, minthogy vezetőjük mellé lépdeljen. Annyira nem esik nehezére tartania az öreg tempóját, bár - tizenéves külsejét elnézve érthető módon - időnként kissé összeakadnak hosszú, nyurga lábai. Végül aztán úgy dönt, talán nem ártana pontosabb információkat megtudnia a küldetés apropójáról.*
- Ööö... Esetleg megtudhatnánk, ki is pontosan az a hölgy, kinek szüksége van segítségünkre, és mi járatban van errefelé?
*Bámul érdeklődő tekintettel Gansekire, ahogy várja válaszát.*

/Byakushi engedélyével csatlakoznék /


- Matte kudasaaai!
A távolból egy vékony hangot sodort a szél a csoport felé. A kétségbeesett kérés egy apró termetű lánytól származott, aki lélekszakadva rohant a többiek után, nem kevés energiát elfecsérelve arra, hogy széles mozdulatokkal integessen közben. No nem azért kiáltott, mert szerette volna, ha lassítanak. Tisztában volt vele, hogy a kísérőjük a Kuchiki-ház testőre, és épp elég tapasztalatot szedett fel az efféle emberek munkájával kapcsolatban az akadémiai életének kezdete előtt, hogy tudja, nincs rá esély, hogy csak úgy megvárják. A nemesi házak testőrei az egész Seireitei talán legelhivatottabb és legkötelességtudóbb emberei, és ez hatványozottan igaz a négy nagy család esetében. Egyébként is az ő hibája volt a késés, és ezért most az volt a büntetése, hogy ki kell magából préselnie minden csepp energiát a menet utolérése érdekében. Csupán egyetlen célja volt, jelezni az érkezését, mielőtt ténylegesen is utoléri őket. Centiről-centire, méterről-méterre közeledett, többször majdnem orrabukott nagy igyekezetében, de végre elkapta a sor végén haladókat. Végre kifújhatta magát egy kicsit, a tempó tartásához már nem kellett akkora erőfeszítést tennie, sőt, rövid idő alatt sikerült előrekeverednie a vezetőjük mellé, hogy letudja kötelességeit: a bocsánatkérést és a bemutatkozást. A jó benyomásnak már úgyis lőttek egy ilyen attrakció után.
- Gomennasai… hounto ni… gomennasai! Kissé eltévedtem.
Próbált sajnálkozó arckifejezést vágni, ami nem volt egyszerű lévén még mindig légszomjjal küszködött. Ugyan csodával határos módon észben tudta tartani a küldetés összes részletét – talán azért is, mert igazából másra sem tudott gondolni, csak arra, hogy végre éles bevetésre mehet – de a Kagami-birtokról eljutni a Seireitei túloldalán lévő déli kapuig sokkal bonyolultabb feladatnak bizonyult, mint gondolta. Ugyan még korábban is indult, mint kellett volna, de legalább háromszor tévedt el a sok egyforma utca és épület között. Még mindig nem ismerte ki magát tökéletesen, már annak is örült, hogy a birtok és a 3. osztag barakkjai közti egyébként nem túl nagy távolságot tévesztés nélkül meg tudja tenni.
- Kagami… Ritsu vagyok. A Kagami-ház 16. fejének… Kagami Ryuujinak a lánya… és egyben a családfői pozíció örököse. A két család jó kapcsolatainak… fenntartása érdekében örömmel… állok rendelkezésére. Huh…
Bármennyire is nem szerette volna, de édesapja indulás előtt a lelkére kötötte, hogy így mutatkozzon be, kihangsúlyozva a nemesi származását és rangját. Ritsu mióta az osztagban szolgált, több-kevesebb sikerrel mindig arra törekedett, hogy csak egy egyszerű shinigaminak tűnjön, már elege volt a kivételezésből és a furcsa, számára azonosíthatatlan tekintetekből, amelyek mindent sugalltak, csak jóindulatot nem. Még bőven lesz része ilyesmiben a jövőben amikor átveszi a stafétabotot apjától, legalább addig szeretett volna egy kicsit másmilyen életet. Ezért is élvezte annyira a shinigami-létet.

Most hogy ezen túl volt, végre vethetett egy pillantást az útitársaira, miközben lassan hátramaradt. Nem akart legelöl menetelni, hogy mindenki szeme előtt legyen. Tekintete elsőként egy hozzá nagyjából hasonló korú fiúra tévedt, ami nem meglepő, mert ő tempózott a testőr másik oldalán. A puszta tény, hogy nem ő lesz itt egyedül ilyen fiatal, már valamelyest felvidította, de a srác pillantása arra utalt, hogy az érzés nem kölcsönös. Megpróbálkozott egy mosollyal és egy intéssel, de nem remélt jelentős változást ettől. Mögöttük szépen párokba rendeződve haladtak a többiek. Egy kapitány… hoppá, fel sem tűnt neki elsőre hogy egy kapitány is velük tart! Nagyot nyelt, mert először tőle kellett volna elnézést kérnie a késéséért. De most már késő, és nem is úgy tűnt, mint akinek különösebben feltűnt volna, hogy bővült a csapat, sokkal inkább foglalkoztatta a mellette igyekvő férfi. Furcsán vibrált köztük a levegő, ijesztőnek tűntek. Tőlük mindenképpen távol fogja tartani magát, ezt már most eldöntötte. Aztán ott volt egy… piros páncélos figura? Nem volt benne biztos, hogy tényleg jól látja-e, furcsán verődött vissza a ruházatáról a fény. Hosszasan bámulta a különlegesnek látszó öltözetet, tetszett neki ahogy a köpeny lobogott a menetszélben. A fejét megrázva szabadította ki magát a káprázatból, már bizonyára a fiú számára is kellemetlen volt, hogy ilyen sokáig nézik őt, egyre jobban elvonta a figyelmét a dolog a beszélgetőpartneréről.
- Go-gomen ne…
Kért elnézést bűnbánóan ahogy melléjük ért. A végén haladó két shinigami között volt a legközvetlenebb a viszony, rajtuk látszott, hogy nem most ismerkedtek össze. Kicsit lemaradva követték a sort, belemerülve egymás mondanivalójába. Úgy döntött, hogy azt a rést fogja ő kitölteni. Így legalább viszonylag távol került a számára legijesztőbb egyénektől. Miután felvette a végleges utazótempót, csak azután döbbent rá egy olyan tényre, ami igen kínosan érintette.
- É-én vagyok az egyetlen lány…
Motyogta maga elé zavartan, miközben homlokán egy apró csepp jelent meg. Mit fog ő csinálni ennyi ellenkező nemű shinigami között? Kissé elpirulva leszegte a fejét, így követve a többieket úticéljuk felé.

Miután elindultunk, elkezdtem beszélgetni Tamachi Nazo-val. Vagyis hát feltettem neki egy ostoba kérdést az idővel kapcsolatban, mivel más nem jutott eszembe. De érdekes módon nem nézett le annyira, mint a nagy Yukezo és még válaszolt is:
- Háát, szépnek nem mondanám, de részemről a szerencse. -mosolygott rám és kinyújtotta a kezét üdvözlés képen. -Az eget elnézve, érdekes esténk lesz.-mondta tovább.
Udvariasan viszonoztam a kézfogását és újra bemutatkoztam, nem törődve a kérdésemre tett válaszával:
-Bocsánat, hogy nem mutatkoztam be, Kaguyama Gaara vagyok a 7.osztagból, én is örvendek a találkozásnak.-mondtam.-Tamachi úr elnézést, hogy a családjáról kérdezek, de régen láttam Yukezo-samat, tudd valamit róla? Már elnézést, hogy megkérdeztem, de nem kell rá válaszolni, ha nem akar. Vagy mi a helyzet önnel uram, mi jót csinál mostanában?-tettem fel neki ezernyi kérdésemet, ráadásul milyen személyesen, mintha ismerném már több tíz éve, szánalmas vagyok.
Ekkor valami kiáltozást hallottam a csapat mögött, egy lányt tűnt fel, lóbálva a kezét, és közben tovább kiabált:
- Matte kudasaaai!-- Gomennasai… hounto ni… gomennasai! Kissé eltévedtem.-ért végül utol minket.
Figyeltem a lányt, amint bemutatkozott:
- Kagami… Ritsu vagyok. A Kagami-ház 16. fejének… Kagami Ryuujinak a lánya… és egyben a családfői pozíció örököse. A két család jó kapcsolatainak… fenntartása érdekében örömmel… állok rendelkezésére. Huh…-mondta végig szép mondanivalóját.
~Király, még egy szép családból származó egyed, nem hiszem el milyen találkozó lesz itt, ennyi nemesi család egy helyen, mindegy, érdekes lesz.~gondolkodtam magamban. Majd tovább kínoztam a mellettem lévő személyt, az én új barátomat Tamachi Nazo-t:
-Na uram mit gondol az új csapattagról, tetszik önnek?-nem bírtam leállni a személytelen kérdéseimmel.-Tényleg uram önnek, amúgy barátnője?-akartam feltenni a következő kedves kérdésemet Nazo-samanak, de Ganseki szólt hozzánk:
- Ideje egy kis pihenőt tartanunk.-mondta -Próbálják meg kellően kihasználni ezt a kis szünetet, mert hamarosan tovább haladunk.- fejezte be végül és letelepedett egy nagy szikla mellé és elkezdte a terepet vizsgálni.
Nagyon örültem ennek a kis szünetnek, azonnal le is ültem, de rájöttem, hogy így gyengének mutatkozok, hogy nem birok egy ilyen kis futást. Így azonnal felpattantam és elkezdtem nyújtani és unott fejet vágni az egészhez, mintha meg se kottyanna nekem ez az egész.Miután felálltam ösztönösen körülnéztem, felmértem a terepet és sajnálatosan vettem észre, hogy nem vagyunk egyedül. Óvatosan odanyúltam a kardomért, de nem rántottam elő, hisz minek vegyem elő, amíg nem támadnak meg minket és szerintem nem is fognak, mert eddig bármikor megtámadhattak volna. De a biztonság kedvéért a kezemet a kardomon tartottam, meg így nagyon keménynek mutatom magam. Visszafordultam Nazo-hoz és tovább szekáltam, bár lehet, hogy le kéne szállnom róla, de egyelőre maradok a nyakán:
-Baj van uram, kissé szótlan egy kicsit?-kérdeztem tőle. Majd ránéztem a lányra, hogy hogy boldogul egyedüli lányként, de láttam, hogy a mögöttünk haladó két shinigamival volt, akik egész jó viszonyban voltak egymással. Aztán vissza fordultam Tamachi-hoz, hogy feltegyem neki a következő kérdést:
-Önnek ez az első küldetése?-tettem fel ezt a bugyuta kérdést. Mondjuk szegényt, annyira már nem is zavarta, mert ide se figyelt, szerintem. Bár nem is hagytam megszólalni, ezért befogtam azt a nagy szám és vártam mit felel Tamachi és, hogy milyen meglepetések érnek még ma minket.

Miután viszonozta a kézfogást és újra bemutatkozott érdekes kérdéssel jött.
-Tamachi úr elnézést, hogy a családjáról kérdezek, de régen láttam Yukezo-samat, tudd valamit róla? Már elnézést, hogy megkérdeztem, de nem kell rá válaszolni, ha nem akar. Vagy mi a helyzet önnel uram, mi jót csinál mostanában? -igencsak meglepett, hogy ismeri Yukezot.
- Én köszönöm jól vagyok, de Yukezo-ról már régen hallottam. Pontosabban, amióta a Tamachi palota összedőlt. Kíváncsi vagyok rá, hogy mi történhetett vele. -igazából majdnem pontosan tudtam, hogy hol van Yuké és mit csinál, de ezt nem mondtam el senkinek. - Egyébként te honnan isme... - tettem volna fel a kérdést, ha figyelmünket nem vonta volna el egy lány érkezése. Kicsit jobban füleltem, hogy halljam mit mond a vezetőnknek.
- Kagami… Ritsu vagyok. A Kagami-ház 16. fejének… Kagami Ryuujinak a lánya… és egyben a családfői pozíció örököse. A két család jó kapcsolatainak… fenntartása érdekében örömmel… állok rendelkezésére. Huh… -fejezte mondandóját. Sajnos nem tudtam jobban szemügyre venni, mivel Gaara már a következő kérdésekkel bombázott.
-Na uram mit gondol az új csapattagról, tetszik önnek? -még levegőt venni sem volt időm jött a következő. -Tényleg uram önnek, amúgy barátnője? - kicsit megleptek a kérdések. Sőt az első kérdésre még válaszolni se tudtam.
- Per pillanat nincsen barátnőm, de egyébként is max 2 hétig járok egy lánnyal. Szeretem a változatosságot. Talán egyszer majd megtalálom az igazit. -valamiért volt egy megérzésem, hogy Gaara is inkább a rövid távú kapcsolatokban hisz. Eközben egyre jobban kezdett zavarni, hogy az új lány egy ideje megállás nélkül bámult.
- Go-gomen ne…-kért bocsánatot mikor rájött hogy egy kicsit már zavartba ejtő volt a helyzet. Egy kacsintással jeleztem, hogy semmi gond.
- Talán egy kicsit fiatal -válaszoltam az első kérdésre. Hála az égnek Ganseki még az előtt megszólalt, hogy újdonsúlt barátom feltehette volna következő kérdését.
- Ideje egy kis pihenőt tartanunk.-mondta -Próbálják meg kellően kihasználni ezt a kis szünetet, mert hamarosan tovább haladunk. - nagy örömmel nyugtáztam a hírt. És nekidőltem egy fának. Sajnos észre kellett vennem, hogy nem mi vagyunk egyedül. A fák közül több szempár is figyelt minket.
- Baj van uram, kissé szótlan egy kicsit? - jött oda hozzám Gaara.
- Semmi különös. -mosolyogtam -Ja és ha megkérhetlek hagyd abba az urazást. Simán a Nazo is elég. -elindultam Ganseki felé.
- Önnek ez az első küldetése? - kérdezte még gyorsan
- Nekem és nem önnek, és igen.- szép lassan odasétáltam a vezetőnkhöz. Ránézet. Sokat látott szemében láttam, hogy már az érkezés pillanatában észrevette a vendégeinket.- Érdekes egy visszautunk lesz.

Indulásunk után mindenki megtalálta az úgy mond párját. Én nem kerestem sokat hisz Kenjivel ismertük egy más, és úgy mond együtt jöttünk. Társalgásunk alatt ismét bizonyítottam lustaságom. Ő pedig megjegyezte hogy furcsa csapat tákolódott össze.
- Nos a végeredményre én is kíváncsi vagyok. De vajon mire kell a kapitány? - jegyeztem meg halkan. Láttam hogy az egyik bátor tagunk szóba elegyedett a vezetőnkkel. Elkezdtem gondolkodni hogy vajon miért ilyen fontos ez a lány. Miután sikeresen kikerültem pár nagyobb követ, és fordultunk jobbra és balra, egy lányt vettem észre sor elején.
- Te figyeld már, valami kis csaj van elől. - figyelmeztettem Kenjit. De mire észre vettem volna, máris beszélgető társam és közém termett.
- Ő...Üdv! Te hogy kerülsz ide? - tértem gyorsan a lényegre, jó pofizás nélkül. Jól megnéztem magamnak, hisz induláskor még nem láttam.
~ Rövid, barna haj, nagy kék szemek, folyton mosolygós arc. Nee folyton mosolyog? ~ mértem végig.
Beszélgetésünk közepette az öreg megállt.
- Ideje egy kis pihenőt tartanunk. Próbálják meg kellően kihasználni ezt a kis szünetet, mert hamarosan tovább haladunk. -
Nem vártam sokat, amikor megpillantottam az első megfelelő árnyékot egyből oda shunpoztam, és ledobtam magam. Mikor kicsit megfigyeltem a környezetet, észrevettem, hogy nem vagyunk egyedül. Mikor Kenji rám nézett bólintottam neki...

Már kezdett sötétedni, miközben a kis csapat haladt előre. Mindenki megtalálta a helyét sorban, így került Kenji és Atsuya, akik köztudottan előnyben részesítették a pihenést. Bár elég gyorsan haladtak, a beszélgetést nem hagyták abba. a Téma persze nem volt más, mint az eddig összeverődött társaság, illetve a lehetséges munkamegosztás ötlete. Ez annyit jelentett hogy míg a többiek gürcölnek, ők megpróbálják kényelmesre venni a figurát. Bár tisztában voltak azzal hogy ha ezt a vezetőjük megtudná, valószínűleg négy-öt darabban küldenék őket vissza a városba.

- Nos a végeredményre én is kíváncsi vagyok. De vajon mire kell a kapitány? - tette fel a szerintem felesleges kérdést Atsuya. Hiszen mire kellhet egy kapitány? Nem másra mint hogy legyen valaki aki parancsokat osztogat és a többiek követik. De hogy minek kell ide ennyi nemes és egyéb, ezt én magam se értettem.
-Legalább nem fogunk unatkozni ... annyira. - böktem vissza a választ, majd gondolataimba merülve követtem a többieket. Közben mintha hallottam volna valami kiabálást, de annyira elmélyültem saját képzeletem képeiben, hogy nem is tulajdonítottam neki különösebb figyelmet. Atsuya is magyarázott valamit, de az igazat megvallva rá sem nagyon figyeltem.
~Vajon ő is ennyire unatkozik? ~ morfondíroztam, majd tekintetemet lassan Atsuyára fordítottam, ám abból a mozdulatból már vissza is fordultam.
~Nem kéne nekimenni egy fának vagy valami ilyesmi ... ~gondoltam, aztán hirtelen átfutott az agyamon valami, ami eddig nem is tűnt fel. ~ Dehát nem volt senki köztem is Atsuya közt ...~ ütött bennem szöget a felismerés, majd azonnal oldalra kaptam a fejem.
-Hát te meg? - hangzott el halkan számból a kérdés. Egy fiatal lány került közénk, bár nem tudtam volna megmondani, mikor és hogyan pottyant ide.Láttam hogy Atsuya is furcsán néz a kifejezetten fiatal lányra. Engem különösebben nem zavart, mindnél többen vagyunk, annál kevesebb a munka. Épp folytattam volna gondolataimat, mikor idegenvezetőnk közbeszólt.
Ideje egy kis pihenőt tartanunk. Próbálják meg kellően kihasználni ezt a kis szünetet, mert hamarosan tovább haladunk.

-Na, most meg megállunk? na mindegy keresek valami csendes sarkot. - jegyezte meg hangosan gondolatain, majd ránézetem legújabb útitársunkra:
-Te is jössz? Üljünk le egy kicsit. Nem szeretem ezt a hatalmas rohanást. - szóltam oda a lehető legbarátságosabb hangon, ami épp kijött a torkomból. Majd meg sem várva a választ letelepedtem nem sokkal Atsuya mellé, aki ahogy odaértem, gyanakvó tekintettel rám nézett és bólintott egyet.
-Nincs az az isten amiért én most bunyózok... -motyogtam oda Atsuyának, majd körbenéztem, hogy a fiatal lány is jön e, vagy még mindíg meg van illetődve, mivel ahogy észrevettem ő is rájött, hogy ő itt az egyetlen lány.

*Önnön rátermettségével foglalkozva nem is törődik a mögötte kullogó - Masaru szemszögéből minden bizonnyal éretlen és harci téren tapasztalatlan - alakokkal (persze leszámítva a Kai kapitány-Ayu párost, de feléjük azért rendszeresen hátra is pillant), szó nélkül tartva idős vezetőjük tempóját.*
- Masaru... Sierashi Masaru...
*Próbál segíteni halkan az öregnek nevét illetően, mikor észreveszi, hogy biztosan ezen a téren mutatkoznak meg Gansekinél a korral járó bajok. No, mindegy, neki végül is a "fiam" megszólítás is bőven megfelel, nem olyan nagy igényű ő!*
- Értettem, figyelni fogok!
*Húzza ki magát büszkén a fontos megbízás és az "ifjú barátom" titulus hallatán - valamiért az az érzése, hogy másnak nem igazán osztotta volna ki vezetőjük a barát megnevezést, még akkor sem, ha történetesen nem emlékszik az illető nevére... És bár az öreg testőr mondanivalója befejeztével ignorálni látszik Masarut a továbbiakban, a fiú mégis úgy dönt, hogy még rákérdez néhány dologra, amik felmerültek benne az utóbbi percekben.*
- És mifélék ezek a banditák? Mármint...
*Pontosítását nincs már ideje befejezni, ugyanis idő közben egy, a Sierashi-származék számára ismeretlen, vékony hang is belekeveredik a szél zúgásába, amit nem igazán tudott hova tenni. Érdeklődő, ugyanakkor meglepett tekintettel les körül, a kiáltás forrását keresve - mintha csak ezzel is az előbb rábízott feladatot akarná teljesíteni a lehető legprecízebben. Aztán hamarosan szembesül is a vele nagyjából egykorúnak látszó lánnyal vezetőjük túloldalán, aki - érthető módon - alig kap levegőt még. Ki tudja, mióta rohanhatott utánuk...
Ezeken morfondírozik épp, miközben végigméri az érkezőt, és olyannyira belemerül gondolataiba, hogy az ilyenkor szokásos mogorva arckifejezés telepszik rá. Meglepett tekintetet vágva tér vissza a jelenbe, és veszi tudomásul a mosolyt és intést, amit azért igyekszik kevésbé félelmetesen viszonozni, mint néhány másodperccel előbb. Nem sokkal ezután azonban már le is marad Masarutól és a vezetőtől a lány, így egyelőre ő sem foglalkozik többet másokkal, inkább várakozóan nézeget az öregre, hátha kap választ kérdésére.
A pihenő bejelentése kicsit váratlanul éri, mivel még nem érzi magát kifáradva, és a jelek szerint Gansekinek sincs szüksége rá - hátrafelé pedig nem nézett, így hát azt se vette észre, hogy mások már esetleg unják a menetet... De ha már egyszer megálltak, hát kihasználja az időt. Kai kapitányékhoz még mindig nem mer inkább odamenni zavarkodni, és a többiek társasága sem vonzza igazán. Az öreg viszont megint nem vesz tudomást se róla... Viszont ahogy körülnéz a csapaton, van még valaki, aki ránézésre hasonlóképp van: mégpedig a később érkező lány.*
- És hányadik osztagban szolgálsz?
*Terem Ritsu mellett néhány lépést követően, kíváncsian várva a választ - bár arról természetesen Masarunak fogalma sincs, hogy talán nem pont ez a legmegfelelőbb kérdés társalgást kezdeményezni egy vele egykorú lánnyal... A csoportot figyelő rosszarcúakat természetesen nem veszi, hiszen egyrészt jól elrejtőztek, másrészt pedig hamarosan tovább is állnak - és csak nem olyan szerencsétlenek, hogy nyilvánvaló nyomokat hagyjanak maguk után...*