Örömmel vette tudomásul, hogy nem hordták le a késéséért, otthon bezzeg mindig alapos feddésben részesült, ha valahol nem jelent meg időben, de még az akadémián a tanárok is rosszallották. Kicsit meg is lepte, elvégre a Kuchiki-család magasabb rangú volt, és ő mindig úgy hitte, hogy a magasabb ranggal és a nagyobb felelősséggel nagyobb fegyelem is jár, de ezek szerint tévedett. Nem bánta. Így is szégyellte magát, nem kellett még külön megrovásban is részesíteni őt ehhez. Persze lehet hogy ez az érzés pontosan annak a következménye, hogy ilyen szigorúak vele szemben, és ha hasonló reakciókat kapna apjától is, mint most a testőrtől, akkor nem alakult volna benne ki a bűntudat, és a törekvés a pontosságra meg a fegyelemre. Más kérdés, hogy hiába van meg sokszor az akarat, a körülmények áldozataként így is elkerülhetetlenül hibázik, ahogy ez most is történt. A hangfoszlányokból kihallatszott, hogy érkezése a legtöbb társalgó shinigami között téma lett, ezt a lopva és kevésbé lopva felé küldött pillantások is nyilvánvalóvá tették a lány számára. Ettől függetlenül a legtöbben így második pillantásra sokkal kedvesebbnek tűntek, hiszen az a fiú is visszaintett végül és Tamachi-kun se csinált problémát abból, hogy rajta, illetve az öltözékén felejtette a szemét. Voltak viszont a fordított előjelhez tartozó útitársak is, legalábbis a sor végén haladó kettős modortalanságához cseppet sem volt hozzászokva, nagyon ritkán szóltak hozzá ilyen hangnemben. Viszont ő nem akart és nem is tudott volna udvariatlan lenni, így természetesen készséggel és mosolyogva válaszolt a két nyolcadik osztagosnak.
- Az utolsó pillanatokban kerültem a küldetés résztvevői közé és a körülmények nem tették lehetővé, hogy a találkozási ponton csatlakozzak önökhöz, ezért érkeztem később. Őszintén remélem, hogy nem zavarja önöket, ha a sor ezen pontján haladok. Ha mégis, kérem ne habozzanak tájékoztatni, és már itt sem vagyok.
Picit előreszaladt, hogy meg tudjon állni anélkül, hogy feltartaná a menetet és feléjük fordulva gyorsan meghajolt a mondandója végén. Nem akart rossz színben feltűnni, így a lehető legudvariasabb hangnemben beszélt, amit tudott. Testőr-sama hamarosan pihenőt hirdetett, és bár nem érezte magát fáradtnak, de hallgatott az idős és minden bizonnyal tapasztalt Tsuyoira, biztosan jó oka van rá, hogy szünetet tartanak a menetelésben. Hosszú vagy fárasztó még a hátralévő út, esetleg mindkettő. Így hát sokakhoz hasonlóan ő is a földre huppant és arra készült, hogy amíg tétlenségre vannak kárhoztatva addig megszólítja Kaminamit, de mihelyst becsukta a szemét, megérezte hogy valaki mellélépett és az illető meg is szólította. Ennyit erről.
- A harmadikban. A harmadik osztag nyolcadik tisztje vagyok. És te? Ne, ne mondd meg, kitalálom. Ööö... tizedik?
Válasza közben végig csukva maradt a szeme, és közben úgy tett, mintha erősen koncentrálna, pedig csak a hasára ütve tippelt és a szerencséjére bízta magát, ami rendszerint ilyenkor segíteni szokott. Pislogva tárta fel ismét szemhéját és a másik hozzá hasonlóan fiatal shinigamit pillantotta meg.
- Anou... Hogy hívnak? Én Kagami Ritsu vagyok, de ezt már biztos hallottad.
Mosolygott a fiúra. Útközben egy-két nevet sikerült elcsípnie, egészen pontosan hármat: a vezetőjükét, Gaara-kunét és Tamachi-kunét, Kai-kun taichout pedig a haorija után azonosította, de a többiek kilétét még homály fedte.
- Ő pedig itt a zanpakutom, Kaminami.
Mutatta be jó (vagy rossz?) szokása szerint a kardját is kissé megemelve a fegyvert. Kötelességének érezte legközelebbi útitársát is bemutatni, elvégre neki is ugyanolyan lelke volt, mint bárki másnak, csak nem emberi hanem kard formát öltött.
- Szerinted meg fognak minket támadni?
Kérdezte kissé félve. Nem akart harcolni, pláne nem olyanokkal, akiknek semmi köze nincs a lidércekhez, de pont azért küldtek ekkora kíséretet a Kuchiki-lánynak, mert megvolt a veszélye annak, hogy elrabolják. Jobban szerette volna békés körülmények között teljesíteni az első küldetését, és összebarátkozni Kana-channal meg mindenkivel, aki itt van.

Ahogy Ayu lassan, tisztelettudóan végigmérte Kai kapitányt, elszontyolodott. Ugyanis szomorúan kellett konstatálnia, hogy a kapitányban minden megvan (sőt még induri pindurit több is), ami egy férfiban, sőt egy shinigamiban benne van. Karizmatikus, erős, kapitány! Ami gyakorlatilag magába foglalja azt, hogy valószínűleg kiváló harcos és halálisten egyben. Egy vezéregyéniség… A 11. osztag feje. Hogy a fenébe ne félne tőle mindenki? Egy Kenpachi utódtól? Ezért is történhetett meg az, hogy amikor a kapitány nikotin iránti vágya csillapítása okán belenyúlt kabátjába, Ayumu ijedtében egy tyúklépésnyit hátraugrott, majd gyorsan próbálta koordinálni nevetségessé válását azzal, hogy ellenőrizte felszerelését és visszaugrott ezt megelőző helyére.
- Igen, nagy valószínűséggel… nem, köszönöm – tartotta fel kicsit a kezét, hogy így is elutasítsa a cigarettát – Másként tisztelgek előtte – mosolyodott el cinkosan és felmutatott egy radír nagyságú dobozkát. Igen, Ayumu még nem mondta senkinek, de nagy szerelmévé vált a snuffozás. Undorító szokás, meglehet, de amióta egyszer kipróbálta, képtelen ellenállni neki, bár most nem tud időt áldozni szerelmének, hisz ki tudja, mikor indulnak megint útnak.
Ayu a földet rugdalva hallgatta végig az öreg és Kai szóváltását. Már megtanulta, hogy engedje el a füle mellett az ilyen ostoba kakaskodásokat. Ugyanis otthon is gyakran megesett az ilyesmi, ő viszont elég békeszerető lévén inkább visszavonult szobácskájába, vagy valahol bajt kevert, hogy ne kelljen hallgatnia a veszekedést. Azon viszont egészen meghökkent, amit a kapitány ezt követően a társaságnak mondott (tisztelet a kivételnek). Maradéktalanul egyet értett vele, de jobbnak látta nem hozzá fűzni semmit sem, különben még megszólták volna, hogy nyalizós, vagy ilyesmi.

Ayumu sem volt sosem egy gyenge termet, de azért az erőltetett menet nem igazán adózott kényelemérzetének. Tartotta magát, kívülről úgy tett, mintha köztiszthez méltón kissé megviselné az út, ám bent érezte, ahogy lábában az izmok sikítanak a fájdalomtól. Ilyen hosszú távot még sosem tett meg egyhuzamban. Ő végig maradt a helyén, talán csak néha néha bicsaklott meg a lába, de igyekezett visszatérni eredeti pozíciójába. Örömmel vette, hogy néha Kai kapitány elvette a figyelmét a fájdalomról egy-egy beszélgetés során, viszont a csokoládét nem fogadhatta el. Nagy illetlenségnek tartotta, bár ő maga nem csomagolt el semmi-féle élelmet. Az igazat megvallva eddig nem jutott el, mikor összepakolta szegényes cókmókját az útra. Viszont mikor elhaladtak egy almalugas mellett, megemberelte magát és odashunpózott, hogy némi energiához juthasson. Viszonozván a szívességet, hozott egyet Kai kapitánynak is, hátha megkívánja, vagy ilyesmi.
Az álmosság volt viszont az, ami őt nem tudta ledönteni a lábáról. Fáradt volt, kétségtelen, de amit megtanult eddigi élete során, hogy bármilyen fizikai vagy mentális erőnlétnek legyen kitéve, bírja ébren a megpróbáltatást. Folyamatos munka mellett, akár 24 órán át is bírta alvás nélkül. Sőt, kifejezetten szórakoztatta magát azzal, hogy minden fát jól megnézett magának. Különösen örült, mikor a táj végre változni látszott. Messziről hallotta a hatalmas zubogást, melyet a víz keltett, mikor alázuhant a hegytetőről. Mind a kúria, mind az azt körülvevő környezet lenyűgözte. Idejét se tudta, mikor tárulkozott elé hasonló látvány.
Mikor megálltak, nagy erőfeszítésébe telt kifeszítenie térdeit, hogy ne csukjon össze a fájdalomtól. Ezúttal elfogadta Kai kapitánytól az apró csokoládészeletet, majd arcát és torkát is egyaránt megmosta a hozzájuk közeli vízesés frissítette patakban. Csakhamar megérkezett a Kuchiki család szeme fénye is, bár Ayumu érdeklődését különösebben nem keltette fel. Látott ő már szép nőt eleget, csömöre is van tőlük bőven, és különben sem versenyezhet ez a hölgyike Youko-channal szemben. Tette, amit kell, a helyén várt.
- Az ilyen nemes kisasszonyokból kiölik az érzéseket – válaszolt nemes egyszerűséggel Ayu. Ő valami mát furcsállt a lányon. Ugyan nem tette szóvá, de Kuchiki kisasszony szemöldökcsontja, nem tudta volna megmondani, miért, furának találta. Nem olyan volt, mint egy nemeskisasszonyé. Hisz ő már csak tudja. Bordély tulajdonosként rengeteg hölgyemény megfordult nála.
De végül is, nem igazán érdekelte, nem neki kell majd feleségül vennie, hál’ Istennek. Nem bírna megtűrni maga mellett egy elkényeztetett kékvérűt.
Hirtelen megszakadt gondolatmenete. Sőt. Képtelen volt visszatérni a gondolataihoz. Úgy érezte, tüdeje összenyomódik, a levegő pedig süvített a füle mellett. Fájdalmasan ért földet valami puhán és csak pár pillanat múlva érezte meg a kifolydogáló vér szagát, aztán pedig arcába hasított a fájdalom is. Egészen megszokta az ehhez hasonló karmoló sérülések okozta fájdalmat, úgyhogy nem különösebben foglalkozott vele, csak letörölte a vért, hogy miután megszárad, ne húzza a pofáját. Hallotta maga körül a zűrzavart és csakhamar ő is felocsúdott. Miután felfogta a veszélyhelyzetet lábaiba teljesen visszatért az élet, s teljes harci készültségben tudta fogadni támadóit. Hogy is gondolhatta, hogy lazán megússzák ezt a küldetést? Naiv…
- Egy fifti fiftiben kiegyezhetünk – vigyorgott Ayu, majd nekirohant az egyik célpontjának, könyökével gyomorszájon, kardja markolatának aljával pedig állon vágta a támadót. Nem húzta még ki hüvelyéből, tehát két kézzel tudta markolni kardját a pengénél, hogy még hatásosabb legyen a mozdulat. Sikeresen eltörte a bandita állát és bordáinak egy részét, majd egy kecses mozdulattal megadta a végkegyelmet. Jött a következő, melyet most csupán az erős hüvellyel ütött le, addig egy harmadikban mártotta meg Rame Nekot, aztán pedig visszatért az előzőhöz. A taktikázást pedig ráhagyta Kaira, aki az öreghez igyekezett egy megkínzott tússzal a kezében. Addig Ayu aprította az ellenséget. Mire mindenki végzett és már épp összeszedték volna magukat újra, egy furcsa állarcos alak felbukkanása gátolta ezt meg. Egy valamiféle erőmező zárta össze Kai kapitánnyal, s zárta el tőlük a többieket. Mire megnézhette volna, miféle pajzs is ez, arra már Tsuyoi sikeresen megbukott, így inkább nem firtatta, miféle dolog lehet, csak beletörődőn figyelte az eseményeket. Elszörnyedve figyelte, ahogy a két legifjabb tagot porba tiporják. Még a kisasszonyka közjátéka sem tudta kiejteni komoly koncentrációjából, lenyűgözve figyelte az öreg és az idegen harcát. Már amennyit ő láthatott belőle.
Ha nem lenne reiatsu, valószínűleg megpörkölődött volna. Észre se vette volna, hogy valami közelít felé. Hamar megfordult és szembe találta magát egy arrancarral, aki nem igazán úgy tűnt, hogy nagyon tétovázna. Rég nem találkozott már ilyenfajta lénnyel, de ezzel nem volt idő foglalkozni. A szörny ujján már formálódott a cero-gömb.
- Shikai! – kiáltotta, miközben kirántotta zanpuját, ami azonnal lándzsává változott. – Zuhyou sao! – Hagyták el száját a parancsszavak, majd megforgatván a lándzsát a földbe döfte. Vakmerőségében eszébe sem jutott, hogy neki olyanja is lehet, mint shunpo. Azonnal bevetette védekező technikáját. Épphogy sikerült felállítani a pajzsot, ám nem sokat használt. A támadás egy részét elnyelte, de rövid ideig tudta csak tartani, a cero felemésztette a pajzsot, őt pedig földbe döngölte a maradék energia. Nem halt meg, de súlyos sérüléseket szerezhetett. Több eszed is lehetett volna, Ayumu Hirateuchi… A pajzsod nem ver vissza ilyen erős támadást.