Unalom. A kapitányok szokásos gyűlésén állok, de mindjárt összeesem a fáradságtól. A múltkori harcom a Bountokkal kissé megviselt, s még nem sikerült száz százalékosan felépülnöm. Arcomon a teljes érdektelenség tükröződik, miközben a Főkapitány beszél valamiről. Nem nagyon foglalkozom vele, inkább a mellettem lévő újoncra pillantok. Nagano Nobu, 7. osztag. Alig pár hete, hogy megkapta a címet. Gúnyosan mosolyogva megrázom a fejem, miközben a plafont kémlelem. Úgy váltják mostanában a kapitányokat, mint más az alsóneműjét. S most ez a srác is bekerült ide. Hallottam már régebben felőle. Teljes szerencsétlenség, ahogy mondják róla, bár én nem igazán adok az efféle pletykákra. Azonban, ha tényleg olyan, akkor remélem nem kell egy küldetésre mennünk, hiszen csak hátráltatna. Nincs szükségem eszetlenül csapkodó kölykökre.
- Egyetért, Sierashi Taichou? - hallom valahonnan távolról Aruya hangját, ami visszaránt a valóságba. Látszik rajtam, hogy full gőzöm sincs arról, hogy miről szólt a traccsparti. égő fejjel próbálom menteni a menthetőt, és serényen bólogatva megszólalok:
- Teljes mértékben, Főkapitány-sama! - próbálok annyi meggyőződést belesűríteni hangomba, amennyit csak tudok. Remélem beveszi, mert ha nem, akkor kaphatok majd egy fejmosást Hanaetól, hogy miért nem figyelek oda az ilyen gyűléseken.
- Remek-remek. - szól Ken, miközben kettőt tapsol - A Király szemének visszaszerzésére indított akciót ezennel Sierashi Yuusuke és Nagano Nobu vezeti. Egy napot kaptok a felkészülésre. A gyűlésnek vége!
Fenébe! Miért nem figyelek oda már megint?! Ki tudja, milyen zombis küldetésbe rángatnak már bele megint. Fél karomat odaadnám, hogy ne kelljen mennem! (xD) De a parancs az parancs, s az előbb én egyeztem bele ebbe a szarságba. Fejem fölött borús fellegekkel haladok visszafelé az irodába, miközben már a csapat összeállításán gondolkodom. Aruya szerint egy egész szakaszt vigyek magammal, de felesleges. A sok embert hamarabb észreveszik, mint egy kis csapatot, akik észrevétlenül behatolnak. Bemegyünk, elkapjuk a cuccot és kijövünk. Ha minden jól megy, akkor nem lesz probléma. Ha meg nem, akkor le kell vágnom mindenkit, azt meg nem szeretném. Vagyis igen, mert már régen harcoltam. Kezdek egy állat lenni, hisz' alig pár hete akartak megölni, de én már megint mennék. Áhh, agybajt kapok magamtól!
Magamhoz ragadtam az épp nem küldetésen lévő shinigamik kartonját, majd letelepedek az asztalomhoz. Rágyújtok, hogy gyorsabban menjen a munka. Ez annyiból áll, hogy véletlenszerűen rábökök egy-egy aktára, és lesz ami lesz. Sikerült két hatodik osztagost, és Chiyo-chant kihúznom. Legalább majd őrá fogok tudni vigyázni. A másik kettőt nem ismerem, csak annyit tudok róluk, hogy Shoko osztagában vannak, aki pedig nagyon odafigyel az osztagán belüli apróságokra. Engem nem érdekelnek az ilyen dolgok, mégis egész jól elvezetgetem a 8. osztagot. Panaszkodni is csak Katait hallottam eddig, habár ki tudja mit beszélnek az ember háta mögött. Esküszöm, a halálistennek néha rosszabbak, mint a pletykás vénasszonyok.... Ezzel a gondolattal dőlök hátra, s máris elnyom az álom.~
Csörög a vekker. Reggel van...
Olyan hirtelen pattantak fel a szemeim, szinte már csodálkoztam, hogy nem robbantak le hirtelenjében. Tudom, hogy elfogok késni, mindig ez van! Shunpoval indulok meg a fürdő felé, hogy emberi külsőt csinálhassak magamnak. Ez az akció nehezebbnek bizonyult, mint gondoltam. Először is a fogkrémmel hajat mosni rossz dolog, ne próbáljátok ki! Ha az embernek remeg a keze, könnyen megvághatja magát borotválkozás közben! Harmadszor... Az egyenruhában hülyén nézel ki, ha az fordítva van rajtad. Örült sebességgel próbálok eljutni az Északi kapuhoz, miközben négy pokollepkét indítok útjára, egyet-egyet a küldetésen résztvevőknek. Természetesen ezt este elfelejtettem, miért is ne? Már csak abban reménykedem, hogy kapitánytársam előtt fogok odaérni, s nem égetem le magam.

Ami a megszállott takarítási mániámat illeti, kapok érte elég beszólást. Menjenek a fenébe, ha ők képtelenek kitakarítani a szobájukat, majd megteszem én! Úgysincs soha semmi értelmes dologom. Persze mostanában Yukarikot idegesítem a marhaságaimmal- múltkor hajnalban vetődtem be hozzá forró sütivel és kényszerítettem, hogy megegye. Néha elgondolkozom rajta, hogy még normális vagyok-e egyáltalán...
A mai hajnalon éppenséggel a szobámban csücsültem egy hatalmas párnán. Megint nem bírtam aludni az éjjel. Kellett nekem annyit olvasni... A bűnös tárgy a kuka mögött hevert, és "bosszúból" rápakoltam egy egész halom rózsaszín cuccot, amit kedves barátnőm hozott ajándékba. Csak az ég a megmondhatója, mennyire rosszul vagyok minden jajjdeűbercuki dologtól... Meg attól is, hogy most mennyire kómás fejem van.
Nagy erőt véve magamon a fürdő felé vettem az irányt, és teljesen lehúzva varázsoltam magamból egy egészen emberhez hasonló valami. Mivel a hajam sehogy se állt fekötve, megint leengedtem. Miután visszaértem a szobámba, az ablaknál egy pokollepkét pillantottam meg. Kizártnak tartottam, hogy engem keressen - valószínűbb, hogy eltévedt, vagy elfáradt, és pihenni állt meg. Bár ők nem nagyon szoktak ilyet csinálni... Igen, megint az elméleteim... Magamon teljesen kiakadva ugrottam ablakot nyitni, és a kis pokollepke az ujjamra szállt. Miután megtudtam az infót, mely szerint villámgyorsan menjek a gyülekezőhelyre, mert küldetésem lesz, vigyorogva kerestem elő a zanpakutuomat. Végül is kezdtem bepánikolni, mert sehol se találtam. Az epres nyalókákat viszont öt perc alatt sikerült előkerítenem - néhányat a zsebembe is tömtem. Hátha lessz ott még valaki rajtam kívül, aki megszállott cukorrajongó. Vagy legalább egy kicsit szereti a cukrot...
A Zanpakutuomat is előkerítettem végül, majd nagyon becsapva elrohantam a gyülekezőhely felé. Elég korán volt, még alig lófráltak néhányan a 6. osztag folyosóin. akik mellett éppen elhaladtam, megdöbbenve nézték újabb ámokfutásom. Rövid időn belül sikerült belerohannom Saruwatari Kyousuke-ba, és szerencsétlent alaposan feldöntöttem.
- Ne haragudj, Kyousuke... - magamban mindig csak Szukénak hívtam, de nem húzhatom ezzel szerencsétlen agyát... - Te merre mész? - mert világosan láttam, hogy megy. Legalábbis elindult valahova, amikor belérohantam és felborítottam. Rögtön a kérdésem után eszembe jutott, hogy nekem már a gyülekezőhelyen kellene lennem. Majd hallva Szuké , azaz Kyousuke válaszát, mosoly terült szét az arcomon.
- Szuper! Én is arra a küldetésre megyek! Menjünk eggyüt? - kérdeztem, miközben magamban már a shunpot alkalmaztam. Na jó, ha pokollepkével kapom az infót, nem biztos hogy azt jelenti, hogy késében vagyok. Csak egy kicsit. Elméletben már tegnap értesítést kellett volna kapnunk.... Lehet, hogy a küldetés vezetője valami megszállott? Mégis, miféle kapitány lehet a küldetés vezetője?
Sikeresn gyártottam a frászosabbnál frászosabb elképzeléseket, miközben Szukéval shunpoztam az Északi kapu felé.

Tejszínhab. Néhol olyan átlagos tejszínhabszerű, néhol rózsaszín csíkok keresztezik a normális tejszínhabszerű csíkokat. Ezek a rózsaszín, annyira nem tejszínhabszerű csíkok minden bizonnyal epres ízesítésűek, mert ha a színük nem volna elég, érzem az eperszerű illatát. Olyan nagy ez az egész, hogy teljesen kitölti a személyes mozim nem is túl nagy, de nem is túl kicsi vásznát, és hiába tekergetem a nyakam, nem látok túl ezen a hatalmas izén. Végül is egész jól néz ki, miért ne enném meg? És egyáltalán, mióta filozofálgatok én, ha valami finomságról van szó? Zsupsz bele a fincsi habba! De.. mi ez? Ez a fura kicsi szárnyas krokodil? Tünééééééééés!
Azzal lendületből szájbavágva a "fura kicsi szárnyas krokodilt" egy pillanat alatt felültem az ágyon. A szegény pára nagyot koppant a szemközti falon, de jelen pillanatban inkább az foglalt le, hogy megbarátkozzak a szörnyű valósággal, ami lüktetve tuszkolta bele fájó igazságát a fejembe: ahogy a fura kicsi szárnyas krokodil, a hatalmas tejszínhabcsoda is álom volt csupán.
Csalódottan kikászálódtam a hatalmas paplan alól, és csoszogva bevonszoltam magam a fürdőszobába. Meleg víz feltekerve, fej lehorgasztva - mindig így csinálom, ha valami szörnyű trauma ér. Negyed óra alatt össze is kapartam magam annyira lelkileg, hogy kievickéljek a fürdőből, de mivel szellemileg és fizikailag még mindig eléggé le voltam amortizálva - lévén épp hogy csak hajnalodott - , úgy ahogy voltam, csurom vizesen elvágódtam az ágyon.
Már épp készültem visszaaludni, mikorra elviselhetetlenné vált egy apró kis nesz, valami halk és gyenge berregés, amit amúgy már tíz perce rángatózó szemöldökkel hallgatok. Nyekeregve magamra rángattam a takarót, majd nekiindultam a házi felfedezőtúrámnak. Mire megközelítettem a hang forrását, valami elkezdett derengeni a fura kicsi szárnyas krokodilról, meg a sallerről, ami következtében úgy fél órája a szerencsétlen állatka a falnak csapódott. Hirtelen bepánikoltam a tudattól, hogy egy ártatlan pici lélek gyilkosa vagyok, így lélegzetvisszafolytva néztem be a komód mögé, ahova áldozatom zuhanhatott a fallal faló frontális ütközést követően. Na ekkor vált számomra világossá, hogy a fura kicsi szárnyas krokodil valójában nem más, mint egy pokollepke, úgyhogy még jobban kitört a frász. Nem elég, hogy összezúztam szegénykét, még egy minden bizonnyal fontos információ is késve jut el hozzám! Óvatosan felvettem hát a kis állatot, és miután megtudtam az érkezése okát, a másodperc tört része alatt felöltöztem, majd a kezemben a keservesen nyekergő picúrsággal megkezdtem a kora reggeli ámokfutásomat.
Mivel általában mindig késésben vagyok, száguldozásaim során nem egy emberbe botlok bele, lököm fel, lépek rá a lábára, hátára, fejére, így ha messziről fölsejlik a porfelhő amit magam után húzok, az emberek általában jobb belátásra térnek és menekülőre fogják. Mivel még elég korán volt, csak két tisztet kényszerítettem hátravágódásra, egy kalácsképű újonc kezéből pedig egy halom iratot sodort ki a menetszelem. Nem tudom, miért kérek ilyenkor sűrűn bocsánatot, ha már meg se hallják, mire kimondom....
Mikor odaértem a gyülekezehőhelyre, örömmel konstatáltam, hogy nem én vagyok az utolsó. Pár ismeretlen, kómás arc keringett körülöttem, majd hirtelen tömény mentaillat csapta meg az orromat. Mikor a szag irányába fordítottam a fejem, azt hittem dobok egy hátast azon nyomban, mivel az illatfelhő gazdája nem volt más mint Yuu-chan. A hirtelen eluralkodni készülődő eufórikus hangulatom következtében csak nehezen sikerült megakadályoznom, hogy összecsapjam a két kezem, ezzel végső csapást mérve a a markomban lapuló csöppségre.
-*A lepkécske!!!* - Kaptam a számhoz a szabad kezem, mikor eszembe jutott reggeli rémtettem. Nem akartam Yuu-chant zargatni a kislányos hülyeségeimmel, de végtére is vészhelyzet van, az már más kérdés, hogy így ürügyem is van körbecsicseregni szívem kuglófjának egyetlen szem mazsoláját, ha már egy küldetésre való gyülekezésen csak nem ugorhatok a nyakába.
- Yuuuu-chaaan!! Yuuuuu-chaaaaaaaaaaaaaaaan!! - sipákoltam kétségbeesve miközben a megnevezett felé rohantam - Yuu-chan, Yuuuuuuuu-chan segíts segíts segíííííts, szörnyű dolgot műveltem, és nem tudom hogy tehetném jóvá, és nem, én nem akartam, de hiába, megtörtént, aludtam, nem is tudtam róla, annyira sajnálom, és nem direkt, még véletlenül sem direkt, isten ments, hogy direkt, de így esett, és én nem, és most nem tudom, és ugye ugye... Meg tudod javítani? - nyomtam a lepkét rejtő kezemet Yuu-chan orra alá, nagy könnybelábadt szemekkel.

Szokásos reggeli nap volt és, mint ahogy az lenni szokott Kyousuke kicsit (értsd: nagyon) bágyadtan kelt fel. Talán nem kellett volna benyakalnia előző este azt a két üveg sakét. Főleg ha tudta volna, hogy ma milyen új kihívás indul az életében. Egy pokollepke szállt be a szobába, aminek ajtaját Kyousukénak sikerült nyitva hagynia.
- Szerintem te eltévesztetted a házszámot! Biztos nem ide akartál jönni! – mondta neki, de jól tudta, hogy ilyen esetekben sosincs tévesztés, küldetésre kell mennie. Az infót megkapta és nem volt mit tenni el kellett indulni.
Kimonója egy kicsit koszos volt, úgyhogy helyzetfelismerő képessége révén sikerült egy megoldást találnia a helyzetre. A ruhadarab alját Zanpakutojával kicsit megmetszette és a kosz eltűnt. Jobb, mint bármely folttisztító. Mivel azonban hülyébben nézett ki, mint előtte egy másik úgymond B tervet kellett kitalálnia és ezt a szokásos fehér köpenyével tette. Magára borította a jelzések vagy minták nélküli tiszta köpenyt és elindult a találka helyszínére.
~ Cöh, kíváncsi vagyok milyen feladatot bíztak ránk… na meg hogy kikkel leszek beosztva az egészre? ~ ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal vonszolta magát.
Felkelnie sikerült, de felébrednie még nem egészen. Ebből a helyzetéből egy apró lány zökkentette ki. Élt bizony a szabály, hogy minél nagyobb annál nagyobbat esik. Hősünk feje nagyot koppant a talajon. Nem baj ott már semmi nem tud kárt tenni. Mikor felpillantott egy ismerős arcot pillantott meg. Chizuki Maya az ő osztagának a 4. tisztje állt a „merénylet” mögött. Kedves és igazán szemrevaló teremtés volt. Miután kiderült, hogy úti céljuk egy és ugyanaz közösen folytatták az útjukat. Innen már Shunpot használva haladtak tovább, mit húzták volna tovább az időt. A gyorsaságot kihasználva próbált minél többet lihegni, hogy erősen piás szájszaga legalább egy kis mértékben csökkenjen. Valljuk be egy kiadós fogmosás többet segített volna, de ilyenekre egy csöpp ideje sem volt. Na, majd az idő mindent megold. Lassan meg is érkeztek a gyülekezőhelyre. Kyousuke nagyon remélte, hogy most az egyszer nem ő ér oda utolsónak. Bár ha ez így is lesz azt is inkább Maya feszített tempójának köszönheti majd és nem saját magának.

Szinte hihetetlen módon, de nekem sikerül a kapuhoz érnem először. Lihegve állok meg, miközben eloltom a sebességtől a szandálomon lobogó lángnyelveket. Megvan, bár nem sokon múlott, hogy elégjek a kozmikus tűzben. Akármi is legyen az. Épp légszomjban haldoklom, s csak a közeli falnak támaszkodva tudok talpon maradni. Rohadtul elszoktam az efféle szaladgálástól, nem is vagyok edzésben. Hol bírja már ezt az én tüdőm? Több mint 130 év dohányzás azért megteszi a hatását. A végleges megpusztulás szélén állok, amikor a távolból Chiyo-chan alakja jelenik meg. Kivételes módon nem ugrik a nyakamba, bár most igazán jól esett volna egy kis szeretet. Úgy tűnik, van valami a kezében, de innen nem látom, hogy mi az.
- Yuuuu-chaaan!! Yuuuuu-chaaaaaaaaaaaaaaaan!! - hallatszik messziről a hangja, viszont amikor már közelebb ér, azt is értem, hogy miről beszél. - Yuu-chan, Yuuuuuuuu-chan segíts segíts segíííííts, szörnyű dolgot műveltem, és nem tudom hogy tehetném jóvá, és nem, én nem akartam, de hiába, megtörtént, aludtam, nem is tudtam róla, annyira sajnálom, és nem direkt, még véletlenül sem direkt, isten ments, hogy direkt, de így esett, és én nem, és most nem tudom, és ugye ugye... Meg tudod javítani?
- Megjavítani? - nézek rá értetlenül, miközben feltűnt a megnyomorított pokollepke. Értetlenül bámulok rá, hisz' az üzenet átadása után meg kellett volna semmisülnie. - Ajh-ajh, nem lesz egyszerű. Nyugodj meg, Chiyo-chan, nincsen semmi baj! Igazából azt sem értem, hogy még miért van meg. Rendes körülmények között, mostanra már szellemi részecskékké manifesztálódott volna. Amúgy mi történt vele? úgy néz ki, mintha lecsapták volna egy légycsapóval. Na mindegy, megpróbálok valamit...
Fél kézzel magamhoz szorítom a lányt, míg ő átteszi az én kezembe az aprócska lényt. Ugyanilyen anyagból képződik a Vaizardok maszkja is, szal' ha minden igaz újjá tudom éleszteni. Néhány másodpercre lehunyom a szemem, azután elengedem érzékeimet. A tenyeremen lévő élettelen kis postás, fekete pontként jelenik meg a lélekenergiától fénylő testrészen. Ha sikerül eléggé koncentrálnom, akkor talán új életet tudok lehelni belé. Még csukott szemmel is látom, ahogy az apró, ezüstfehér pontocskák elkezdik körbevenni a pokollepkét. Apró elektromos kisülések táncolják körül, ahogy testfelépítése visszanyeri eredeti formáját. Egy utolsó villanással végbe megy az akció, s mire íriszeim ismét felvillannak az állatka már tova is száll. Most legalább egy hónapig röpködni fog céltalanul, mert elég sok reiatsut fecséreltem el. Azonban sikeresnek könyvelhető el, hisz' a kreatúra életre kelt. Már éppen ördögien felkacagnék, mint Dr. Frank Einstein, amikor eszembe jut, hogy hol is vagyok. Ezért csak megköszörülöm a torkom, s Chiyo-chanra kacsintok. Ha most egoista lennék, akkor azt mondanám, hogy ez egy isteni csoda volt! Viszont nem vagyok az, így inkább csendben maradok, s várom a többiek érkezését. Hamarosan a két másik tiszt is feltűnik. A szokásos formaságok után (köszöntés, stb.- stb.) már csak Nobura vártunk. Elég régen elküldtem már azt az üzenetet, így nem értem, hol a fenében lehet eddig. Kérdésemre hamarosan választ kapok, hisz' feltűnik, vidáman integetve. Azonban egy percbe sem telik bele, hogy arccal a porban heverjen. Megbotlott valamiben és pofára esett... Kezemmel a homlokomra csapok, majd végighúzom egész arcomon, miközben megcsóválom a fejem. Remélem küldetés közben nem fog beleesni valami karokkal teli verembe ehhez hasonlóan.
- Jó reggelt! Bocsánat a késért! - csendül kissé remegve hangja, azután rögtön bocsánatot is kér. Igaz, hogy késett, de Kapitányként nem kellene érte elnézést kérnie... Legalábbis én biztos nem csinálnám. Megvárom, míg úgy-ahogy összeszedi magát mielőtt beszélni kezdenék. Kicsit megköszörülöm a torkomat, majd magabiztosan megszólalok.
- Jó reggelt Mindenkinek! - köszöntöm újra az egybegyűlteket, azután kezemet a hátam mögött összekulcsolva elindulok a kapu felé. Nincs több elvesztegetni való időnk. - Aki nem ismerne Sierashi Yuusuke Taichou vagyok, a 8. osztag vezetője. Küldetésünk egyszerű... Bemegyünk, likvidáljuk az ellenséges csapatokat, felszedjük a cuccot és kijövünk. Ezeket lehetőleg emberveszteség nélkül kellene megejteni, szóval ne haljanak meg! Semmi pánik. Jómagam és Nagano Kapitány figyelni fogunk rá, hogy többnyire biztonságban legyenek. Már amennyire ez megoldható egy ilyen akció során... Most pedig szedjék a lábukat, mert még napnyugta előtt a bázisukhoz akarok érni.
Ellenfeleink önteltségüknek köszönhetően, megfeledkeztek rejtekhelyük álcázásáról. A Titkos Mozgó Alakulat, néhány nappal a rablás után felfedezte a pusztában kiemelkedő építményt. Több emberrel védik, akik hasonlóan néznek ki, mint a szemtanúk által leírt támadók. Frontális támadással szinte lehetetlenség bejutni, így valami kerülő utat kellesz majd találnunk. Kíváncsi vagyok azokra az új fegyverekre, amit sikerült kitalálniuk. Ha valóban fel tudják venni a versenyt egy Zanpakutuoval, akkor jó lenne párat belőlük leadni a 12. osztagnak, vizsgálat céljából. Még megteszek néhány könnyed lépést előre, azután Shunpora kapcsolok. Reményeim szerint olyan sebességgel haladok, hogy még követni tudnak.

Mire végre odaértünk - pár másodperces volt az út, tekintve a mániákus shunpo tempóm. Reméltem, hogy Kyousuke nem nyír majd ki mert csöppet megpörgetett tempóval jöttünk... Szóval, mire odaértünk, ott volt a 8. osztag kapitánya, azaz Sierashi Yuusuke. Aztán még ott volt egy aranyos lány is, és a fejemben máris esküvői ruhában tündökölt: tudtam hogy teljes mértékben oda-vissza vannak egymástól. Imádtam boldog párokat látni, bár eléggé látszott rajtuk, hogy türtőztetni akarják magukat - valószínűleg a küldetés miatt.
- Jó reggelt mindenkinek! Majd tovább figyeltem a pokollepke megmentésére tett sikeres kísérletet. Jajj de ennivaló... na várjunk csak... miért van ez még életben? Rég ki kellett volna szenvednie apró szellemi részecskékké. Csak nem mutálódnak az újabb pokollepkék????
Befutott a küldetésünk másik vezetője is. illetve... beesett. Ugyanis szaladt, valamiben megbotlott, és szó szerint pofáraesett. Nagyon sajnáltam szegényt, pontosan tudtam, min megy át most. Mennyire ciki az ilyen... Mondjuk neki sokkal cikibb, mert ő kapitány, és tőle elvárná az ember, hogy ilyen aprócska koordinációs problémái ne legyenek. Vagy... lhetnek, végül is ki tudja...
Nagyon értelmes gondolataimból Sierashi kapitány röpke monológja zökkentett ki.
- Aki nem ismerne Sierashi Yuusuke Taichou vagyok, a 8. osztag vezetője. Küldetésünk egyszerű... Bemegyünk, likvidáljuk az ellenséges csapatokat, felszedjük a cuccot és kijövünk. Ezeket lehetőleg emberveszteség nélkül kellene megejteni, szóval ne haljanak meg! Semmi pánik. Jómagam és Nagano Kapitány figyelni fogunk rá, hogy többnyire biztonságban legyenek. Már amennyire ez megoldható egy ilyen akció során... Most pedig szedjék a lábukat, mert még napnyugta előtt a bázisukhoz akarok érni.
És azzal shunpor is kapcsolt. Pár pillanatig a többiekkel néztük azt a helyet, ahol még pár másodperce állt, majd mindannian shunpora kapcsoltunk, és követtük a reiatsuját.
Felvettem az ütemét, és igyekeztem tartani a tempóját, ami többé - kevésbé jól ment. Aztán eszembe jutott, hogy ha megállunk, megkínálom nyalókával a kis csapatunk másik nőnemű tagját. Ha nem tetszik neki, legfeljebb a fejembe hajítja... De remélhetőleg szimpatikus leszek neki és elfogadja, sőt megeszi.... miközben shunpoztam, azon gondolkoztam, hogy mi mást is lehetne csinálni egy epres nyalókával. Halálra verni biztos nem lehet vele senkit sem.

- Megjavítani? - kérdezett vissza Yuu-chan, miután én egy szuszra, levegővétel nélkül elhadartam a történteket. Ez kicsit el is bizonytalanított, mivel ezek szerint valami butaságot mondtam, de ha az a kis állat meghal, belőlem könyörtelen gyilkos válik, aki egy ilyen ártatlan kis lénynek is habozás nélkül elveszi az életét, akkor tök mindegy, hogy butaságot mondok e vagy sem, ugyan úgy gyilkos leszek!
Hirtelen riadalmamban és lelkiismeretfurdalásomban Yuu-chanhoz bújtam, miközben ő furábbnál furább, számomra teljesen zagyva szavakkal bombázott. Mikor rákérdezett az előzményekre, arcomat az oldalába fúrva egy nyekkenéssel párosítva jeleztem, hogy nem kívánok beszélni a részletekről, és mélységesen megkönnyebbültem, amikor Yuu-chan is inkább a művelet megkezdésére koncentrált a lényegtelen apróságok helyett.
- De szééééép.. - ámuldoztam fél szemmel, mikor az operáció közben szíííínes fénylő pontocskák meg csíkok meg mindenféle csillogó akármik táncikáltak Yuu-chan tenyerén. Simán lepipálna egy utcai mutatványost!
Mikor a lepkécske felébredt és tovareppent, boldogan sikongatva tapsikoltam körbe Yuu-chant, majd ismét végignéztem a gyülekezőkön. Néhány új ember is érkezett, köztük a küldetés másik vezetőjével, a frissen kinevezett Nagano Nobu kapitánnyal. Kicsit meglepődtem, mikor szegénykém egy hatalmas zakóval köszönt be, legszívesebben odaszaladtam volna a hogylétéről kérdezősködni és felsegíteni, de azt hiszem az csak még rosszabb fényt vetett volna rá.... Úgy sajnáltam a kis maflát, hiszen tudom ám milyen dolog, amikor az embert a saját szeleburdisága és kétbalkezessége bélyegzi meg, szívem szerint jól megölelgettem volna...
Még együttérzően pillogtam volna felé egy ideig, de hamarosan ismét Yuu-chanra terelődött a figyelmem, amikor megkezdte az értekezletet vagy hogy szokták hívni az ilyen tájékoztató jellegű akármiket. Oooolyan de annyira nagyon kúlos volt, ahogy ott állt és szinte költői beleéléssel szavalta a mondandóját, miközben haorijába bele-belekapott a szél... Én csak álltam és bambultam és megint csak álltam és megint bambultam.. És sitty sutty, egyszerre csak egymagam voltam, a többiek meg sehol! Egy kis nézelődés után észrevettem a népemet a messzi távolban, úgyhogy gyorsan utánuk is eredtem. Egész hamar sikerült beérnem az egyik lányt, de a kezdeti túlzott igyekezet miatt addigra már szívem szerint kiköptem volna a tüdőmet.

Éééés valóban nem ők értek oda utolsónak. Bár éppenséggel a küldetés vezetője a 8. osztag kapitánya és egy másik tiszt már a helyszínen volt, de legalább volt valaki, aki csak utánuk ért oda. Legszívesebben örömtáncot járt volna, mert voltaképp ő tartotta a késési idő rekordot, de végül két okból nem tette meg. Egy: túl lusta volt, hogy elkezdje; kettő: elég hülyének nézték volna, ha egy győzelmi táncot kezd el járni egy ilyen apróság miatt. Számára még is nagy dolog volt, ezért bárgyún mosolygott, amíg a másik kapitány is megérkezett. Előtte még megejtették a köszönést, mint ahogy az a hasonló helyzetekben lenni szokott. Az érkező kapitány belépője igen érdekesre sikerült, amit valószínűleg sokan megmosolyogtak volna, ha nem lett volna olyan magas beosztásban. Kyousuke ezt azért sem tette, mert ismét sikerült elszundítania a Zanpakutojára támaszkodva. Ez a kis jelenet szerencsére szolgált annyi hangzavarral, hogy felébressze rövid, de mégis igen kalandos álmából.
- Szal ez az új kapitány, mi? – szólt oda egyetlen ismerőséhez Mayához elég halkan ahhoz, hogy a lány ne hallja meg. Első benyomása az volt, hogy a tag egy kicsit még újnak érzi magát helyzetben és a kezdeti szerencsétlenkedéseit nehezen tudja leplezni. Amúgy meg nem érdekelte semmi, csak arra gondolt, hogy milyen jó lett volna még aludni egy kicsit.
Ezzel szemben a csapat minden egyes tagja talált valamit, amivel kizökkentette őt ebből a helyzetből. Éppen a küldetést vezető kapitány kezdett bele rövid ám annál tartalmasabb monológjába. Még egyszer köszöntötte a jelenlévőket és el is indult. Menet közben kezdte el magyarázni a feladatot, ami egyáltalán nem tűnt egyszerű feladatnak. Sierashi taichou a mondandója végére ért és itt Kyousuke fel is fedezett valami érdekeset. Mégpedig, hogy bázisuk van a tárgy tolvajainak.
~ Hát ez jó! Legalább nem kell nyomozáson és egyéb unalmas dolgokon elpazarolni a drága időmet ~ gondolta. Azt a drága időt valószínűleg úgyis piálásra vagy alvásra használta volna, de lényegében annak örült, hogy nem kell keresgélni. Talán nyomkeresésben sem jeleskedett volna és így, hogy egy anélküli helyzet adódott tökéletesen azonosulni tudott a feladattal. Nem vesztegették tovább az időt és elindultak a bázis felé. Ilyenkor Kyousuke sem maradt le társaitól ugyanis lustasága ellenére nagyon is gyorsan tudott mozogni. Talán az adott neki mindig energiát, hogy sokat aludt és fáradhatatlanra pihente ki magát. Valójában maga a mozgás pörgette fel és bármennyire is nem vallotta be magának, de a sajátos módján igenis izgatott volt, hogy ismét egy küldetést kapott. Mivel állítólag elég sokan vannak ahhoz, hogy egy ilyen kis csapat mindenkivel végezzen, ezért kell valami figyelemelterelés. Bár két kapitánnyal az oldalukon Kyou nehezen hitte el, hogy valóban nem tudnának elbánni azokkal a tagokkal.
Kivételesen gyorsan járt az agya a dolgokon, illetve az is nagy szó, hogy egyáltalán járt az agya, de hamarosan egy gondolat fogalmazódott meg a fejében. Tudta, hogy valakinek vállalnia kell a szerepet, hogy a figyelmet felhívja magára. Mivel a csapatban ő volt az, aki egyelőre semmilyen közeledő magatartást nem tett senki felé ezért kapásból betámadta a Sierashi taichou-t egy kérdéssel/kéréssel. Image építésként kellett egy kicsit jópofiznia.
- Taichou ha volna valami különleges feladat, akkor azt szívesen elvállalnám – itt egyértelműen nem takarításra gondolt a későbbiekben. Csak pörögnie kellett az adrenalinnak, hogy ne aludjon vissza.

Kihalt puszta és hullaszag. Ezen két jelenség kíséri utunkat, amint átlépünk Seiretei biztonságot nyújtó határán. Számomra úgy tűnik, mintha az egész területet felperzselték volna. Eközben az egyik 6. osztagos beér, majd rögtön egy kérdést intéz irányomba. Csupán szemöldököm felhúzásával mutatom, hogy kissé meglepődtem. Különleges feladat? Ez az egész küldetés az, nem tudom mire vágyakozik még.
- Persze, hogy ne lenne! - szólalok meg vidáman. - Maradj életben, utána még meglátom mit tehetek.
Hangomban mintha egy cseppnyi gúny csengne, de hát mit várt? Majd felelőtlenül előreküldöm, hogy Őt vágják le leghamarabb? Nevetséges... A legjobb megoldás az lesz, ha együtt maradunk. A szétválással csak rést nyitunk a védelmünkön, s mint tudjuk sok lúdból nagyobb vacsora készül, mint egy disznóból. Vagy valami hasonló mondás... Az a lényeg, hogy egyesével könnyeben el tudnak intézni minket. Áhh, ettől a túl sok elmélkedéstől megfájdul a fejem. Gyorsan abba kell hagynom, mert különben még baj lehet belőle. Rossz előérzetem van, és viszket a tenyerem. Mit is jelent ez? Pénz jön a házhoz vagy valami ilyesmi, asszem. Ennek megörülve kicsit felszabadultabban Shunpozok tovább, de rögtön lefagy a mosoly az arcomról, amint megpillantom a távolban az ellenség gigászi építményét.


Robusztus falak, koponyaszerű kupola és megannyi világító fáklya, amelyek még hátborzongatóbb külsőt adnak a monstrumnak. Szerencsénkre hatalmas sziklaképződmények veszik körül a helyet, így könnyen elrejtőzhetünk a figyelő tekintetek elől. Egy intéssel némán jelet adok a megállásra, azután egy szökkenéssel a legközelebbi kőegyüttes mögé ugrok. Különös módon egyetlen ellenséges lélekenergiát sem érzek. Összeráncolt homlokkal realizálódik bennem a dolog, miszerint olyan szinten lehetnek, hogy el tudják rejteni a szellemi energiájukat. Mozgolódás támad a várban, valószínűleg épp most van az őrségváltás. Ilyen távolságból nem látom rendesen, de mintha az összes őr hasonló ruhát viselne. Valami szektás dologra gyanakszom, pedig mindig is utáltam az ilyet. Felsóhajtva fordulok vissza társaim felé, arcomon tükröződik az érzés, miszerint nem nagyon szeretnék egy rituálé részese lenni, aminek köszönhetően feláldoznak egy flúgos istenségnek. Amúgy is túl jóképű és fiatal vagyok még a halálomhoz. Tőlünk néhány méterre egy patak folydogál, s én szórakozottan figyelem a sebesen rohanó, mocskos vizet.
- Nos, hogyan jussunk be? - teszem fel a kérdést, csak úgy mellékesen, mert hirtelen semmi nem jut az eszembe. - Egy frontális támadáshoz szerintem kevesen vagyunk...
Ahhoz képest, hogy milyen magabiztosan indultam el, most lövésem sincs, hogy miképpen jussunk be. A legegyszerűbb az lenne, ha rájuk robbantanánk az egészet, de akkor biztosan megsemmisülne az a szar is, amit vissza kell vinnünk. Tekintetemmel végigkövetem a víz útját, ami a távolban eltűnik. Pont a bázis mögött! Régebben itt állhat ez az épület, és előtte csak nem erre használták, mint most. Egy erődítmény lehetett, csak a 46-ok Tanácsa feleslegesnek vélhette, így kiürítették, így ezek könnyedén beköltözhettek. Újabb hibás döntésük vált az ellenség hasznára. Mocsaras területre építették, és a földben lévő gázok még azóta is égnek itt, mióta meggyújtották anno. Ezek az örökké égő tüzek pöttyözik a területet, így még a szürkületben is adnak egy bizonyos támpontot. Lassan körvonalazódni kezd bennem az ötlet, amit megosztok a többiekkel is a végső döntést úgy is Naganoval kell meghoznom, de mindenkinek jobb, ha tisztában vannak a tervvel.
- Át kell kelnünk a lápon... - intek a hátam mögött elterülő ingovány felé. - A víz talán az erődből jön, azonban kerülőúton kell mennünk, ha nem akarjuk, hogy észrevegyenek. Egyetért, Nagano Taichou?
Minden építő jellegű ötletet szívesen fogadok, hisz' biztosan nem csak a két szép szeméért csináltak belőle kapitányt. Legalábbis nagyon remélem. Biztos olyan a csávó, aki stresszhelyzetben a legjobbat is ki tudja hozni magából, viszont az életben meg szerencsétlen. Remélem így van, különben itt fogjuk hagyni a fogunkat. A kapitányi Haori kezd egyre mocskosabb lenni. A fenéért nem csináltak ebből terepszínűt? A fehéret lehet a legkönnyebben kiszúrni. Habár biztosan nem gondoltak arra, hogy egy kapitány a sárban térdelve gondolkodik egy egyszerű behatoláson.

Hamarosan utolértem Sierashi taichout, és nyomoban ott volt a másik lány is. Kyousuke már ott volt, és valamiről beszélt a kapitánnyal, aki kissé idegesnek tűnt. Aztán elállt a szemem -szám is, mert az ellenségnek annyira szuper-űberkúl rejtekhelye volt, hogy az szerintem nem volt fair. Hatalmas, impozáns, kissé félelmet keltő. Tökéletes horrorr-kastély. Azonnal beleszerettem, de mielőtt valami hülyeséget mondtam volna, gyorsan közelebb léptem a mellettem levő lányhoz, és mosolyogva bemutatkoztam neki:
-Szia! Én Chizuki Maya vagyok, a 6. osztag 4. tisztje. Szóval... kérsz egy nyalókát? - nyújtottam felé egyet. Igen, ez egy elég béna bemutatkozás volt, de remélhetőleg szereti majd a cukrot. időközben befutott a Nagano kapitány is, akire nagy szemeket meresztettem, mert felcsillanó szemekkel nézte a kezemben tartott nyalókákat. nemár... most ő is szereti? Az túl király lenne... azért próba cseresznye alapon odaslattyogtam mellé, és ugyanazt a szöveget lenyomtam neki is, mint a másik lánynak. Persze sokkal tisztelettudóbban. Aztán a legnagyobb ledöbbenésemre elfogadta a nyalókát, majd mindhárman gyorsan Sierashi kapitányra kezdtünk figyelni, mert beszélni kezdett.
- Nos, hogyan jussunk be? Egy frontális támadáshoz szerintem kevesen vagyunk... Át kell kelnünk a lápon... A víz talán az erődből jön, azonban kerülőúton kell mennünk, ha nem akarjuk, hogy észrevegyenek. Egyetért, Nagano Taichou?
Titokban azon a véleményen voltam, hogy talán úszni kellene, mert az már úgysem ronthatna egyikünk kinézetén sem tovább. Mindannyian egyre feketébbek lettünk a ránkragadt kosztól. Úgy hallottam, ez nem csak nekem nem tetszik, de gyorsan félretettük a nemtetszésünk, és az ellenfelekre összpontosítottunk.
Érdeklődve figyeltem az épület szerkezetét, valami gyenge pontot keresve. Az épület kialakítása előtt azonban majdnem kalpot emeltem magamban.
- Olyan a kialakítása, hogy nagyon óvatosnak kell lennünk. Szerintem nagyon kevés helyen fogunk tudni úgy elmenni, hogy ne vegyenek észre... - szólaltam meg. Reméltem, hogy senki sem tol le, mert megszólaltam...


{ Bocs, csak így tudtam neked is nyalókát adni XD }

A nagy sietségben nem igen volt időm nézelődni, de mégis valami fura, hátborzongató érzés ragadott magával egy idő után. Mikor beértem annyira a népet, hogy körbeleshessek, teljesen elámultam a tényen, hogy ilyen kihalt és lepusztult részei is vannak Soul Societynek, amiket nem hogy nem láttam eddig, még hallomásból se sokat tudtam róla.
Éppen nekiálltam volna hevesen szörnyülködni tájékozatlanságomon és a rémisztő tájon, mikor hirtelen a küldetésre érkezett másik lány mellém lépett, majd bemutatkozásként nyalókával kínált.
- Umm.. Szia, Yasuji Chiyoko, tizenharmadik osztag! - vigyorogtam ezervattos mosollyal a lány felé. - Nyalók, deszuper, köszönööööööm! - sipákoltam egy sort, mielőtt eltüntettem volna az édességet a számban.
Igazán kedves lánynak tűnt ez a Maya-chan, még Nagano kapitányt is megkínálta, aminek én is nagyon örültem személy szerint, rossz volna, ha másik vezetőnk egész nap szontyologva lógatná az orrát.
Miután konstatáltam magamban a dolgokat, eszembe jutott, hogy nem ártana újfent körbenézni, hiszen elvileg megérkeztünk az ellenfél rejtekhelyéhez, vagy mi....
- Uvaaaaaaaaaaaaaaaaa - csúszott ki a számon a döbbenet hangja, amikor szembesültem a robosztus építménnyel, ami bár minden bizonnyal baromi ijesztőnek akarta mutatni magát, bennem nem keltet félelmet annak ellenére, hogy nem vagyok valami bátor típus.
Az egész inkább hasonlított valami extrapuccos gyógyfürdőre, amit a lemenő nap fényei világítanak meg, ahogy utukat megtöri a feltörő gőz és pára. Teljesen elvarázsolt a látvány, aminek köszönhetően álmodozásaim végeláthatatlan tengerén Yuu-channal csücsültem az egyik egyik gőzölgő mocsárnak álcázott élménymedencében egészen addig, amíg pont Yuu-chan nem ráz fel ábrándjaimból.
Elég tanácstalannak tűnik, bár őszintén nem tudom mi baja lehet itt, a földi paradicsomban! Talán csak izgul, hogy nem sikerül elfoglalni a fürdőt, mert láthatólag ő is alig várja, hogy elmerüljön valamelyik medencében!!
Szinte alig hallom szavait az iszappakolásról meg a svéd masszázsról, csak hevesen bólogatok, jelezvén, felőlem bárhol kezdhetjük, akár a csúszdáknál, akár a pezsgőfürdőnél. Úgy fest, Yuu-chan elsőként az iszappakoláshoz ragaszkodik, mert hevesen integet arrafelé, és mivel nekem végül is tök mindegy, vidáman szökkelek a mutatott irányba

Maradjon életben. Ma már másodszor hallotta az utasítást, így semmi új információhoz nem jutott. Hülye kérdésre hülye válasz. Bár a hősködés valóban felesleges lett volna így csendben maradt és nem nyaggatta idióta kérdésekkel a többieket. Látta, hogy Maya igen közeledő a kis csapat másik lány tagja felé, de ő nem csatlakozott senkihez.
Shunpoval továbbhaladva folytatták az útjukat, mígnem egyszer csak egy hatalmas erődszerű és nem túl barátságos kinézetű építményhez értek. A vizuális hatásokat még rontották azok a szagok, amelyek a mocsárból törtek elő. Mocsok és bűz. Ezekkel Kyousuke nagyjából minden nap találkozik. Leginkább azokon a napokon, amikor többet vedel a kelleténél és másnap reggel egy árokban vagy még rosszabb helyen ébred fel. El is kezdődött a nagy ötletelés, hogy miként juthatnának be.
Sierashi taichou ötlete jónak tűnt és pont összefüggésbe is került az előző gusztustalan, mocskos lápos gondolattal. Tehát a szó szoros értelmében nem jutnak be tisztán. Nem akart közbeszólni, mert teljesen egyet értett a tervvel. Azon kezdett gondolkodni, hogy a fehér haorik mennyire koszosak lesznek vagy inkább terepszínűek a bugyogó mocsártól. Na, de a kosz témán felülemelkedett és lassan elkezdett araszolni a mocsár felé. Végül megállt, mert nem akart nagyon távol kerülni a társaitól és a tíz méteres távolságot elegendőnek tartotta.
A szag, ami terjengett nem is bűzös volt, hanem inkább kábító. Legalábbis Kyousuke számára, akinek piaszaga bőven elnyomta azt a szagot, amit a láp bocsájtott ki magából. Ilyenkor neki is jólesett volna egy nyalóka vagy egy rágógumi.
- Hangolódj a helyzetre Kyousuke! – bíztatta magát hangosan. A többiek szemében talán furcsa volt, hogy magában beszélt, de ez nem az őrültség jele volt, hanem csak az a gyermeki drukk, ami mindenkiben ott van. Úgy látszott, hogy sikeresen, mert kívülről tényleg sokkal energikusabbnak tűnt. Ez az állapot azonban csak pár másodpercig tartott, amikor is Kyousuke túlnyugtatta magát és a vérnyomása olyan szinten indult meg zuhanórepülésben, hogy állva elaludt. A legjellemzőbb és küldetésben nem épp a legelőnyösebb tulajdonságai közé tartozott. Narcolepsiának hívni egy kicsit erős kifejezés lenne, de ahhoz hasonló „betegség” volt. Hamar 18 karikás álomba merült és ki is jött belőle, mert egyensúlyát vesztette és majdnem elesett. Szerencsére nem sikerült megismételnie a Nagano taichou által korábban bemutatott mozdulatot.
Tényleg, az új kapitány olyan szótlan volt, pedig Sierashi taichou különösen az ő véleményét kérte ki a terv helyességéről. Megkapta a javítási lehetőséget, amivel valószínűleg élni is fog. Elvégre nem véletlenül lett a 7. osztag kapitánya. Kyou rászegezte a tekintetét és várta, hogy valamilyen konstruktív ötlettel szolgáljon a csapat előrehaladása érdekében.

Remek, látszólag mindenki egyetért a kerülő úttal. Egy apró bólintással adom a többiek tudtára, miszerint én is erre gondoltam. Mondjuk így is-úgyis arra mentünk volna, ám tisztább, ha megkérdezem. Mindenki felkészül az akcióra, habár Chiyo-chan elég elvarázsoltnak tűnik. Úgy bámulja azt az épületet, mintha valami luxushotel lenne Dubaiban. Eközben Nobu megszabadul haorijától. Elkerekedett szemekkel figyelem, hogy mit csinál. A kapitányi köpenytől semmilyen esetben nem szabadulunk meg, csak ha mindenképp szükséges. Inkább nem teszem szóvá a dolgot, azonban talán nekem is le kellene venni. Viszont ez a ruhadarab jelzi kiváltságunkat, miszerint a Gotei 13 vezető közé tartozunk. Így kockáztatva a lebukás lehetőségét magamon hagyom. Felelőtlenül választottam ki rejtekhelyünket, hiszen simán rá lehet látni erre a területre.
~Vajon miért nem rendeltek el még riadót?~ - teszem fel magamban az egyszerű kérdést. Túl elbizakodottak lennének? Esélytelen. Egy ilyen szintű akció kitervelése rengeteg időt, valamint zseniális elmét igényel. A Király szeme egy félelmetes tárgy, s még én sem tudom, hogy mire is képes valójában. Talán mindannyiunk végét is jelentheti. Ezért is kell minél hamarabb visszaszereznünk és olyanokra bízni, akik értenek hozzá. Az őrség mozgolódni kezd, itt az idő! Némán, csupán kézjelekkel jelzem; indulunk. Kiugrom eddigi rejtekhelyemről, majd rögtön Shunpora kapcsolok. Gyorsan mozgó árnyként siklom az ingovány felett, amelyből kénbűz és az oszló hús szaga árad. Undorodva emelem fel tekintetemet, azután már csak az erődre koncentrálok. Elég kimerítő olyan sebességgel mozogni, hogy csak elmosódott foltokat tudjanak látni az emberből. Azonban egy érzés nem hagy nyugodni. Ez így túl egyszerűnek tűnik... Az ellenség helyében én már rég kiküldtem volna egy portyázó csapatot. Akiknek sikerült egy ily' jól őrzött tárgyat ellopni - emberveszteség nélkül -, azoknak több eszük is lehetne. A csobogó víz hangja egyre erőteljesebben dobol a fülemben, ami csak azt jelentheti, hogy már a közelben vagyunk. Néhány másodperc múlva már ismét szilárd talaj fut a lábunk alatt. Kormos sziklák és kőtörmelék mindenfelé. Nagy csata lehetett itt, legalábbis a környék erre utal. Olyan, mintha egy meteorit csapódott volna be a közelben. Kissé megrázom a fejem, azután egy éles bal kanyart veszek.
Sok időbe tellett, de végre az erőd déli oldalán vagyunk. Nem figyelek oda, ezért majdnem lezuhanok több emelet magasságból. Hm, ki gondolta volna, hogy ekkora árok van itt. Nem lett volna kellemes belezakózni ebbe a lyukba. Habár víz van az alján, viszont az nem épp valami tiszta.
- Fasza... - csúszik ki a számon a szó,a mint jobban körülnézek. Több láb magas nyílás húzódik a vár oldalán, amit vastag acélcsövekből épített rács hálóz be. Legjobb tudomásom szerint, az ilyen helyeken vezették ki a szennyvizet. Viszont akkor meg túl tiszta az a lenti víz. No, nem mintha annyira szarban szeretnék úszkálni, de ez akkor is furcsa és kezd egyre furcsább lenni. - Remélem senkinek nincs ellenére egy kis lubickolás...
Fordulok a többiek felé féloldalas vigyorral. Úgy tűnik, hogy az agyam kezdi megadni magát a sok izgalomnak, s végképp örült leszek. Már most se sok hiányzik, ám még tartom magam. Visszafordulok a mélység felé, majd óvatosan leveszem haorimat. Miután összehajtogattam egy nagyobb szikla alá dugom, hogy meglegyen mikor visszaérek. Erősen megkötöm az övemet, azután megszabadulok egyenruhám felső részétől is. Azonban mivel jól magamhoz kötöttem, így rajtam marad. A bountos találkozás óta még nem gyógyultam meg teljesen, ezért a bal karomat, valamint a felsőtestem egy részét, vastag fehér kötés takarja. Kissé megborzongok, amikor a víz hőmérsékletére gondolok, de azért egy szaltóval levetem magam a szirtről. Egy szaltó után már nyílvesszőként suhanok a mélybe, azután gyakorlott mozdulattal becsapódok. Valószínűleg emberként ezt nem éltem volna túl, de mivel már shinigami vagyok meg sem kottyant. Belerázkódom a landolásba, de azért serényen kezdek el kalimpálni az árral szemben. Pár pillanat kimerítő tempózás után már meg tudom fogni az egyik csövet. Azonban a lyukak kisebbek, mint gondoltam. Egy felnőtt ember már nem tudna átférni rajtuk. Elmélkedve lebegek a hideg és piszkos vízben, amikor beugrik a megoldás. Lélekenergiát koncentrálok a kezembe, azután halkan kiejtem a technika nevét.
- Hadou 54: Haien! - amint kiejtem a szavakat, erős fényű láng lobban a kezem körül, ami pillanatok alatt megolvasztja a fémet. Még néhányszor elismétlem ezt a műveletet. Miután kellő nagyságúnak vélem a lyukat felkiáltok a többieknek. - Jól van, jöhettek!
Megvárom, míg mindannyian leérnek és csak utána úszok beljebb. A vízszint hamarosan apadni kezd, s már a lábam is leér. Kirázom a vizet a hajamból, miközben lassan előhúzom Zanpakutoumat. Lépések zaja hallatszik, azután legalább egy tucat hasonló öltözékben feszítő alak lép elő. Azonban úgy tűnik, hogy még jönnek többen is.


Arcukat csontszerű maszk fedi, ami a vaizardokéra emlékeztet. Kivont kardmarkolattal állnak, bár egyikben sincs penge. Azzal akarnak agyonverni minket? Képemen magabiztos vigyor villan, amint a víztől csöpögő ruhában kilépek a szárazföldre. Az egyik felém fordítja a fejét, majd valami érthetetlen nyelven beszélni kezd. Szavai valami parancsot rejthetnek, hisz' ketten megfordulnak és elsietnek. Hirtelen pulzáló hang hallatszik, s a kardmarkolatok sem üresek már. Ezüstkéken vibráló energiapenge nyúlik ki az egyszerű tárgyból. Életemben nem láttam még ehhez hasonlót, így jobb lesz, ha vigyázunk magunkra. Ahogy a gondolatsor végére érek, újabb parancs hangzik el, aminek következtében ránk vetik magukat. Néhány csapás után már lihegve vagy kénytelen hátrálni. A fegyverük leszívja a reiatsut! Az egyik felvijjog, majd a magasba ugrik, s kardját döfésre húzza. Chiyo-chan a célpont. Körbe vagyok véve, így csak reménykedni tudok. Eközben Nobu is hasonló helyzetbe kerül mint én, s több csapás is tart egy időben felé. Maya és Kyou szerencsés módon együtt maradtak, ám egyre inkább szorítják őket visszafelé a vízbe. Két maszkos felmászik a falon, majd elrugaszkodnak onnan. Hátba támadják a két 6. osztagost... Végre sikerül egy támadást bevinnem, aminek következtében széles vágás nyílik az egyik ellenfél mellkasán. Azonban nem vörös vér buggyan ki, hanem lila! Hitetlenkedve nézek felé, miközben döfések és csapások tömkelegét hárítom. Nem sok lélekenergiát vesznek el, de ilyen tempóban kellőképpen le tudnak gyengíteni ahhoz, hogy többen sikeresen elintézzenek minket.



U.i.: Elnézést a késésért! Remélem a reag hossza mindenkit kárpótol.

Yuusuke kapitány vezetésével el is indultunk, méghozzá azonnal shunpoval. Libasorban, szinte egymás sarkában rohantunk villámgyorsan Sierashi kapitány után. Előttem Nagano kapitány ment, utánna én, és a mögöttem alakuló sorrendről fogalmam sem volt.
Először valami valószínűleg dögökkel teletűzdelt szutykos víz fölött- fel is kavarodott a gyomrom, de nem voltam annyira nyafogós, hogy szóvá tegyem. Ráadásul hülye sem- ki tudja, hol lappangnak valahol kémek az ellenség sorai közül? Bár, ha nem mazochisták, biztos nem ebben a szennyvízben...
Hamarosan újra szilárd talajon futottunk, és pár pillanat múlva az erődön haladunk felfelé. Mellettünk mély szakadék terült el, és kissé felállt tőle a hátamon a szőr. Előttem hirtelen lefékeznek, és én is gyorsan takarékra állítom magamt, hogy ne kössek ki halomban rajtuk.
- Remélem senkinek nincs ellenére egy kis lubickolás...
Dehogy... szívem minden vágya beleugrani abba a vízbe. Sierashi kapitány levetődött, mi pedig szépen, libasorban utánna. Igyekeztem szorosabbra fonni magamon a ruhát- kivételesen egy szűkebb darabot vettem fel, aminek kifejezetten örültem, így legalább majd kevesebb ellenállásba fogok ütközni kalimpálás közben. Becsapódtam a hideg, büdös vízbe, és úszni kezdtem a többiek után. Sierashi kapitány lyukat robbantott a rácsba, mi pedig csendben, a lehető legkisebb zajjal nyomultunk utánna. Hamarosan a vízszint is csökken, majd már mindannyian járunk a bokáig érő lében, amikor lépéseket hallunk meg.
Furcsa lények jelennek meg, és karjdjukban nincs penge. Valamiért bevillan a jedi-kardok képe, de gyorsan el is hesegetem. Aztán visszavillan, mert valami olyasmit varázsolnak elő kardjaikból, mint a jedik. Betámadnak minket, és engem meg Sukét elkezdenek visszaszorítani. Én előréntottam a kardom és úgy hátráltam, majd megtámadtam őket. Igyekeztem elkerülni furcsa kardjuk érintését, ezért elég furcsa mozdulatokat is tettem. Azonban párat sikeresen kiiktattam, és ennek módfelett örültem. De ezek a dögök nem akartak fogyatkozni... A mellettem küzdő Sukéra pillantottam, majd ehy hirtelen ötlettől vezérelve az előttem sorakozó furcsa, vaizard-aszkos lények felé tartottam kezem, és többször is elismételtem ezt a pár szót:
- Bakudou 09: Geki! - jónéhány lényt lebénítottam, de a kis tömeg így is elég aktív volt... sajnos.

Úgy látszott senkinek semmilyen ellenvetése nincs a Sierashi kapitány által felvetett ötlet ellen, tehát gőzerővel vethették bele magukat a feladatba a megbeszéltek szerint. Egy kis testbeszéd jelzi, hogy indulhatnak. Mindenki Shunpora kapcsol, hiszen eleve gyorsan kell haladniuk és így a legkisebb az esélye, hogy észreveszik őket. Kyousuke legalábbis reméli, hogy nem buknak le még a bejutás előtt.
Hamarosan meg is érkeztek a helyhez, ahol megkezdődhetett a különböző akrobatikus ugrások bemutatása. Mókának nagyon is jó lenne, ha a víz tiszta lenne és nem a jelenlegi helyzetben lennének. Ugyanis a csendben való behatolást elég nehéz úgy kivitelezni, ha az ember egy szép kis csattanósat ugrik a vízbe. Pedig Kyousukénak más helyzetben nem lett volna ellenére egy segges ugrás, ami általában lefröcsköli azokat is, akik a víz közelébe se kívánkoznak.
Hát sajnos vagy nem sajnos, de a szituáció nem engedte meg ezt a luxust, úgyhogy miután már majdnem minden társa, kivéve Nagano kapitányt, leugrott úgy döntött, hogy követi őket. Így hátrahagyta az újdonsült kapitányt, akinek a sereghajtó szerep jutott. Azonban stratégiailag valószínűleg ez volt a legjobb felállás, hogy a sor elején és a végén van a csapat két legerősebb tagja.
Gondolatai visszatértek a jelenbe és próbált fejjel tompítani a vízbe érkezésnél. Nem akarta, hogy hatalmas csobbanás legyen, amire az ellenség felfigyelhet és kiszúrja őket, ezért próbált minél élesebb szögben a vízbe csapódni. Zanpakuto-ja a tokkal együtt a kezében volt, hogy ez se zavarja, ha esetleg nem úgy sikerül az ugrás, ahogy azt előzőleg elképzelte. A kivitelezés viszont teljesen jól sikerült és hamarosan már a lyuk felé úsztak, amit Sierashi kapitány volt hajlandó csinálni nekik egy Kyousuke számára ismeretlen Kidou-val.
Bejutottak és úgy látszott, hogy nem figyelt fel rájuk senki. A látszat pedig csalt, mert a következő pillanatban több maszkos alak tűnt fel, akik nem éppen vendéglátás céljából sorakoztak fel előttük. Az egyikük megszólal, de értelmes beszéd helyett csak valamilyen a Shinigami csapat számára értelmetlen utasítások összességét mondja két társának. Kezükben csak a kardjaik markolata látszott, de ezen rövid időn belül változtattak, amikor is a markolatokból kiemelkedtek a fénylő pengék.
- Ez meg mi a rák?! – kérdez rá Kyousuke, de tudja, hogy valószínűleg úgysem kap választ. Kitől is kaphatna? Elég egyértelmű a helyzet, hogy olyan fegyverek ezek, amilyeneket még senki sem látott a kis csapat tagjai közül, sőt talán az egész Seireiteiben még hasonlóval sem találkoztak.
A nem éppen barátságos fazonok egyből nekik is vetették magukat és mindenki számára elkezdődött a harc. A számbeli fölény egyértelműen az ellenség számára tudható be, de ezt megszámolni senkinek nem volt ideje. Egyedül Maya maradt mellette szerencsére, de mindkettőjüket hevesen támadták és lassan visszaszorultak a vízbe. Ezt a szituációt hamar meg kell, hogy fordítsák több okból is. Nem szabad hátrálniuk a vízbe, mert ott nehezebb küzdeni, a víz is koszos, és ha nem akarnak elszakadni a többiektől, akkor gyors kontratámadásra lesz szükség. Néhány másodperces vívás és kardösszeakasztások sorozata után ki lehetett következtetni, hogy mi a különleges kardjaik képessége. Egy nagyon rövid gondolatmenet során Kyou arra a következtetésre jutott, hogy kétféleképpen lehet ezek ellen sikeresen harcolni. Vagy Kidou-t használnak vagy próbálják minél rövidebb időn belül kivégezni őket, hogy ne szívják el az összes energiájukat. Persze ezek csak találgatások voltak, de próbált az ösztöneire támaszkodva eszerint cselekedni és átállt védekezőből támadó pozícióba majd a Shunpo-t alkalmazva igyekezett mindig egy ellenfél háta mögé kerülni és onnan leszúrni őket. Természetesen emellett figyelnie kellett a védekezésre is.

Sikeresen védekezünk a támadó sereg ellen, hisz' egyre többen terülnek el a mocskos kőpadlón. A Kiduok úgy tűnik hatásosak ellenük, azonban én még mindig fáradhatatlanul darabolom ellenségeinket. Arcomat a ráfröccsent vér mocskolja, ám szerencsére nem az én vérem. Körülöttem egyre nagyobb hallomban gyűlnek a testek, s már a mozgás is kezd nehézkessé válni. Egy shunpoval kikerülök támadóim köréből és reiatsut gyűjtök a kezembe. Az előbb használt technikámat hívom újra, bár ezúttal más cél eléréséhez szükséges.
~Hadou 54: Haien!~ - visszhangzik a fejemben a gondolat. Mutatóujjammal egyenként a maszkosokra mutatok, aminek hatására izzó, lila lángba borulnak, s rögtön hamuvá égnek. Már régen nincs arra szükségem, hogy szavakat használjak a démonmágia alkalmazásához. Eközben Chiyo-chan egy félfordulatot tesz, aminek következtében a maszkos elrepül mellette, de már nem sokáig élvezheti a szárnyalást. A lány egy határozott mozdulattal utánacsap, s véres árkot húz az ellenfél hátán. Büszke vigyorral nézek felé, miközben mozgolódás támad a hátam mögött. Elkerekedett szemekkel nézek magam mögé, hisz' ezeknek már rég halottnak kellene lenniük. Elnyújtott visítás hallatszik, amint ellenfeleink nagy része ismét lábra áll. Immár nem foglalkoznak spéci fegyvereikkel, hanem elkezdik magukról letépkedni a fekete köpenyt. Maszkjaik a nagy csattanással érnek földet, s hullanak ezernyi darabra. Hamarosan egy új, groteszk látvány tárul a szemünk elé.


Kinézetük szinte nélkülöz minden emberi vonást, leginkább elfajzott hollowokra hasonlítanak. Azonban semmilyen lélekenergia nem árad belőlük, ami igen furcsa. Minden élőlénynek, tárgynak lennie kell valamilyen kisugárzásának, hiszen szellemi részecskék alkotják. Viszont ezek a lények mintha pont ezekkel táplálkoznának. Hirtelen a vámpírok képe sejlik fel az elmémben. Azok is vért ittak, mert volt benne valami, ami hiányzott a sajátjukból. Jah, biztos itt is ez a magyarázat. Ha egyszer Hollywoodban megmondták, akkor az úgy is van! Zseniális gondolatmenetemen elmélkedve térek ki az egyik karmos kéz csapása elől, majd shunpomat alkalmazva Chiyo-chan mögött termek. Átkarolom a derekát, s száguldok is tovább. Megpróbálok közelebb férkőzni a többiekhez, ám hirtelen két dög is nekem ugrik, aminek hatására elvesztem az egyensúlyomat, s bezuhanunk egy eddig lezártnak tűnő helyiségbe. Két gyors vágással ártalmatlanítom a támadóimat, ám amikor ki akarnék menni a helyiségből hirtelen eltűnik az ajtó. Ma már harmadjára lepődök meg, mert realizálódik bennem: csapdába estem. Néhány pillanatig a sima kőfalon pihentetem a kezem, miközben a megoldáson gondolkodok. Egyértelmű, hogyha kirobbantom a falat ránk dől az egész épület. Így nehéz szívvel, de a folyosó másik vége felé vesszük az irányt. Fura érzés kerít hatalmába, mintha valami húzna magához...

[Mesélés]
Eközben a Maya-Kyou-Nobu trió elkeseredett harcot vív az űrlényszerű mocskokkal. Habár a Kiduok hatnak rájuk, hatásuk egy idő után elenyészik, amint sikerül megemészteniük az azt alkotó reiatsut. Egyre több marcangoló karom tart felétek, amelyek igen élesnek tűnnek a fáklyák fényében. S nem csak annak tűnnek, de azok is! Egyre hátrább szorultok, bár most szerencsére nem a vízben kötöttök ki, hanem egy kihalt folyosón. Mivel Sierashi eltűnt közületek, így a továbbiakban Nobu veszi át az irányítást. Különös módon, amint a járatban vagytok a lények támadása abbamarad. Ez gyanakvásra adhat okot. Lassú, óvatos lépésekkel haladtok előre, s a legkisebb neszre is felkapjátok a fejeteket. Túl nagy a csönd, ami valamiért mindannyitokat zavarja. Puritán kőfalak vesznek körül benneteket, egyenlő közönként fáklyák dobják fel az amúgy unalmas és jelentéktelen dekorációt. A 7. osztag kapitánya vezeti a kis csapatot, amikor hirtelen rálép egy rejtett csapda elindítójaként funkcionáló kőlapra. Fojtott kattanások sorozata hallatszik, majd mintha valami nehéz tárgyat kezdenének húzni valahol. Nobu előtt hirtelen eltűnik a padlózat, s egy hatalmas szakadék tátong a helyén. Eközben mögöttetek lezáródik a folyosó és a lezárófal mozgásba lendül. Egyértelmű, hogy a mélybe akarnak taszítani titeket. A másik oldal messzebb van egy shunponál, s mivel a folyosó magassága nem haladja meg a 2 métert, így még egy méretes ugrással sem tudnátok mit kezdeni. Más megoldást kell találnotok, mielőtt a gödörben végeznétek.

Csak nem akartak fogyni ezek a különös lények, pedig milyen jó is lenne. egyre nagyobb halomban hevertek körülöttünk a tetemeik, büdös vérük pedig sajnos ránk fröccsent. Ahogyan körbepillantottam, mindenki a tudása legjavát alkalmazva harcolt, én pedig azon gondolkoztam, hogy mihez is kezdjek ezekkel a dögökkel. Elfogyni nem akarnak. A reiatsut azt eszik rendesen, mert ahányszor a testemhez ért egy pillanatra a pengéjük, mintha valami szívná az egész belsőmet. Bár még meg is karcoltak, és a seb jobban fájt a szokásosnál. Azért nem voltam rest megháláni az ilyen apró kis szívességeket nekik: egyet gyomron szúrtam, a másiknak meg egészen véletlenül lerepült a feje. Elégedetten nyugtázom, hogy már kezdünk szert tenni a hőn áhított, csupa nagy betűs előnyre, amikor mozgolódás támadt a már halott lények között. Na várjunk csak... ezeknek már nagyon nem kéne mozogniuk! Mélyet sóhajtottam, hogy elfolytsam feltörő kiáltásom, amikor is az elméletileg hullák nagy ívben felpattantak, lerángatták magukról a ruháikat és a maszkjaikat. Valami szívettépően ocsmány látvány táruét a szemünk elé, ráadásul a hangok is teljesen mások voltak, mint amiket eddig kiadtak. Valószínűleg a maszkok torzították el őket. Mindenesetre sikeresen felénk indultak a karmaikkal, és valami rejtélyes okból így még nehezebb volt belük bírni. Már nagyon azon voltam, hogy mindjárt shikai-t aktiválok, amikor is a szemem sarkából láttam, amint Chiyo-chan és Sierashi kapitány valami eddig észrevétlen helyiségbe zuhannak be, majd a bejárat is lezárult. Nem volt több időm velük foglalkozni, ugyanis a lények mind engem, mind pedig a másik két társam egyre hátrébb szorultunk. Azonban most nem valami vizesárokba kerültünk, hanem valami kihalt folyosóra. Kissé lihegve tartottam továbbra is védekező állásba a zanpakutuomat, várva a további támadást. Azonban itt jött a következő meglepetés, aminek kicsit sem örültem: a lények megálltak, és nem jöttek tovább. Sőt, inkább hátráltak. Nagy szemekkel pislogtam rájuk, majd hátrébb léptem. Nem jöttek. Mélyet sóhajtottam, majd miután kilihegtük magunkat, megszólaltam:
- Chiyo-chan és a kapitány le...zuhantak valami verembe. Bár értük nem igazán aggódok.. - mondtam félhangosan. Lassú, óvatos léptekkel haladtunk előre a kihalt folyosón, és szinte percenként hátrapillantottunk, nem-e követnek minket. Szerencsére nem. Nagano kapitány vezette a kis csapatunkat, én pedig mögötte lépkedtem. Szuké is ott jött velünk, figyelve minden apró zajra. Egyszer csak csikordulás, dübbenés, és megnyílik alattunk a föld. Legalábbis közvetlenül előttünk, mert még éppen a padlón álltunk. Így is a szívroham kerülgetett, mert shunpoval át nem jutunk ezen a mély vermen. Mögöttünk újabb dübbenések, csikordulások, engem a szívroham kezd el kerülgetni, amikor meglátom a közelgő falat, amivel lezárták mögöttünk a folyosót.
- Te jószagú... ez nagy baj... - motyogtam, majd gondolkozni próbáltam. Vegyük alapul az illúziót. Ilyen trükköt vagy csapdát anno csak a filmekben láttam... ott sem ez volt a vég. Lehet ilyen láthatatlanná tévő valamit is alkalmazni a vermen. Hülye és nagyon elszánt lenne az ellenség, ha nekiállt volna több ilyen vermet kotorni ebben a sötétben. - Mi lenne, ha... - szólaltam meg, majd hátrapillantottam. A fal már fél méterre se volt tőlünk. A szívem a torkomban dobogott, és vártam a halált, amikor eszembe jutott valami. próba szerencse alapon rátettem a lábam az előttünk elterülő semmire. Illetve levegőre, ami a szakadék fölött terült el. Azonban ez a levegő egészen járhatónak bizonyult. Egy másik lépés kíséretében már a szakadék fölött álltam, és kerestem, hogy hová léphetek legközelebb. Olyan volt, mintha láthatatlan farönkök lettek volna elénk leverve, mert hol lehetett valahová lépni, hol nem. Mindig más helyen voltak a rönkök, én pedig igyekeztem mindig jó helyre lépni...

Mayával és Nagano kapitánnyal karöltve pusztították a feléjük közeledő ellenségeket. Első pillantásra úgy tűnt, hogy bár sokan vannak, és egyre többen jönnek azért sikeresen veszik fel a harcot ellenük. Persze senki sem tökéletes, főleg Kyousuke ezért természetesen ő is kapott egy-két „ajándékot” az alakoktól. Az egyik egy nagyjából 5-6 cm-es vágás volt a hasán, ami legelőször egy kicsit zavarta a harcban, de egy jól kivitelezett Hadou 31: Shakkahou-val sikerült elég időt nyernie, hogy összeszedje magát.
- Ezért megpusztulsz te kis tee… - mondta a sérülés okozójának fenyegetően. Elég érdekes, de inkább ostoba fenyegetés volt ez a Gotei 13 egyik tisztjétől. Elvégre ezek a figurák nem egy nyelvet beszéltek velük.
Zanpakuto-ja egyetlen mozdulatával sújtott le és a maszkos kifeküdt. Azonban az öröm nem tarthatott sokáig, mert ahogyan az egy horror filmben lenni szokott a rosszfiúk ismét felkeltek halálos sebesüléseik ellenére is. Egy kicsit máshogy festettek, amint elkezdték ledobni magukról a maszkokat és a köpenyeket. Ez a mozzanat aztán valóban horrorisztikussá változtatta az egész helyzetet.
Most már nem a fegyvereikkel, hanem undorító űrlényszerű karmaikkal támadták őket. Bár ez a fajta harcmodoruk nem volt olyan kifinomult, mint a karddal való vívás és így talán még könnyebben is lehetett volna támadni őket, de mivel nem fogott rajtuk eddig semmilyen Shinigami trükk, Kyou is jobbnak látta, ha hátrálnak. Sierashi kapitány és a csapat másik női tagja is eltűnt, de hogy hol és mikor azt ő nem láthatta, mert akkor éppen nagyon lefoglalta a harc.
Végül olyannyira szorították vissza őket a lények, hogy hamarosan egy szűk járatban találták magukat. Furcsamód azonban minden zaj abbamaradt és már nem üldözték őket. Pont jókor lett vége a sci-fi horrornak, mert Kyousuke éppen átment volna a Men in Black-et is megszégyenítő gyilok üzemmódba. Persze, persze…
Természetesen az amúgy sem bizalomgerjesztő külsejű erőd rejtegetett még számukra meglepetést. Nagano kapitány, mint a trió legmagasabb rangú tagja ment elől. Aztán valamit csinálhattak, mert egy rejtett csapdát sikerült beindítaniuk, ami miatt a padló eltűnt előttük és még egy közeledő fal is a mélybe akarta taszítani őket. Ötlete sem volt, hogy hogyan juthatnának ki az egészből, úgyhogy inkább ráhagyta a gondolkodást két társára. Azonban nem volt idejük percekig gondolkodni, mert a fal annál azért egy kicsit gyorsabban közeledett. Egy hirtelen és merész ötlettel Maya kilépett a semmibe. Meglepő módon azonban nem zuhant le, hanem állt a levegőben.
Hősünk állt leghátul és a fal már hozzáért az egyik kezéhez, aminek hatására ő is a lány után ugrott. Hamarosan tapasztalta, hogy nem mindenhol van ám járható út ezen a láthatatlan valamin, de Maya levette a vállukról a feladat nagy részét azzal, hogy legelöl ment. Így csak őt kellett követniük.

Lassan, szinte a falhoz tapadva haladunk egyre előrébb a szűkös folyosón. Jól megtanítottak rá, a fal mellett vagyok a legnagyobb biztonságban, hisz' általában mindig középen vannak a csapdák. Viszont ha nincs igazam és tévedek, akkor hamarosan nagyon nagy bajban leszünk. Halk neszezés hallatszik, s a lélegzetvételünk is szokatlanul hangosnak tűnik. A plafonról ismeretlen eredetű folyadék csöpög a nyakunkba, de szerintem jobban járunk így, hogy nem tudjuk mi is az valójában. Hirtelen megtorpanok, majd ismét előhúzom Zanpakutuomat. Chiyo-chan a hátamnak ütközik, aminek következtében majdnem vágok egy hasast. Ez nem lenne túl jó, mert épp most fedeztem fel valamit, aminek köszönhetően izgalmasabb lett volna a séta. Vékony acélhuzal van kifeszítve a két fal között, amely valószínűleg egy csapdát indíthat be. Elég hülyeségnek tűnhet a következő húzásom, de valahogy ki kell iktatni ezt a szart. Kissé hátrébb tuszkolom a mögöttem lévő lányt, azután egy határozott mozdulattal kettévágom a huzalt. Kattanások sorozata hallatszik, majd néhány másodperc múlva megnyílik felettünk a kő. Rémült ordítással vetődök előre, pedig ép az ellenkező irányba kéne. Egy hatalmas fejsze csapódik ki a magasból és suhan kettősünk felé. Katanámat magam elé kapva próbálom megvédeni magunkat, azonban a lendület tovább sodor.
~ A fenébe, ez nem lesz így jó!~ - fut át az agyamon a gondolat, miközben a monstrum egyre közelebb kerül Chiyo-chanhoz. Egy szemvillanásnyi idő alatt kipördülök fejsze útjából, ám rögtön cselekedni is kezdek. Ujjaimba lélekenergiát koncentrálok, majd egyszerre öt kisebb Byakurayt küldök a pallos felé. Hatalmas fényrobbanás támad, ami elvakít mindkettőnket. Fémes kondulás hallatszik, s amint elül a füst a további pusztítás is láthatóvá válik. Eltérítettem a csapdaként szolgáló halálosztót és ennek köszönhetően egy tetemesebb darabot sikerült kiszakítanom a folyosó falából. Nem nagyon izgat a dolog, hiszen ha rajtam múlik levegőbe repítem az egész kócerájt. Kézen ragadom Chiyokot és máris rohanok tovább, nehogy a fejünkre szakadjon pár tonna kő. Kardomat jobbnak látom kézben hagyni. Már percek óta csak megyünk és nem találkozunk senkivel. Se egy ellenfél, se egy újabb csapda. Mintha valaki azt akarná, hogy nagyobb sérülés nélkül érkezzünk meg színe elé. Nem komálom, ha kötélen rángatnak, szal' biztosan be fogom lapítani annak a köcsögnek az arcát, amelyik játszik velünk. Végre valahára fényt látok az alagút végét, de remélem ez nem földi pályafutásom végét jelzi. Mármint a második végét, mert ugye egyszer már megmurdeltem még anno százötven éve. Óvatosan lesek ki a fal mögül, s egy pillanatra eltátom a számat.
Egy gigászi csarnokba sikerül érkeznünk, melynek boltozatát nem is látom innen. A terem kör alakú és padlóját igen értékesnek tűnő márvány borítja. Ha úgy alakul megpróbálok néhány darabot hazavinni belőle Seireteibe, biztos jól mutatna a kertben. A legkisebb neszre is odafigyelve sétálunk a helyiség közepére. Kisebbségi érzet fog el, amint feltekintek. Ez igen furcsa, hisz' még nem éreztem ilyet soha. Hirtelen egy ismeretlen reiatsu tűnik fel a színen, s érthetetlen módon rögtön szorongás fog el. Egyetlen ugrással Chiyo-chan előtt termek, hogy akár testemmel is megvédjem az esetleges támadás ellen.
- Legyetek üdvözölve! - zendül egy megnyugtató hang a terem másik végében. Eszeveszettül gyors lehet, mert még azt sem láttam mikor lépett be a csarnokba. Pedig egész végig kémleltem a környéket! Az idegen előre lép, majd egy szempillantásnyi idő alatt tőlünk három méterre jelenik meg újra. Éjszín köpenyt visel, arcát aranyból készült, drágakövekkel kirakott maszk fedi. Ám hamarosan megszabadul Tőle és laza mozdulattal a padlóra ejti. Amint jobban végigmérem arcomra kiül a döbbenet, hirtelen meg is szédülök, csupán Zanpakutuomra támaszkodva tudok állva maradni.
- Te?! - kiáltok fel elhűlten, azután összeszedem magam. A meglepődöttséget pedig felváltja a harag. Villámgyors shunpoval lendülök előre és kardom pengéje máris az idegen nyakának feszül. - Hogy mered megsérteni az emléket azzal, hogy felveszed az alakját, mocskos féreg?!
- Higgadj le, barátom. - szólal meg kedvesen, azután szinte gyengéden félrelöki fegyveremet. Azonban ez olyan hatással van rám, mintha egy ágyúgolyó szállt volna a mellkasomnak. Összeszorított fogakkal csúszok vissza kiindulási helyemre, s féltérdre zuhanok. A csávó erősebb, mint ahogy először gondoltam.
- Az vagyok, akinek hiszel. Régen találkoztunk, sok megbeszélni valónk van. - hangja kimért, nyugodt. Úgy tűnik nem harcra készül, de azért tesz egy tétova intést. Ez valószínűleg egy jel lehet, hisz' hamarosan a terembe vezető összes bejárat lezáródik. Csapdába estünk. Ismét...

[Mesélés]

Maya leleményességének hála sikerrel vettétek az első akadályt. Sietősen haladtok tovább a folyosón, miközben lehetőségeiteket latolgatjátok. Egy erős lélekenergiát érzékeltek, ám nincs benne semmi emberi. Még csak arrancaré sem lehet, annál sokkal tisztább, fényesebb. Kétségtelen, hogy hamarosan rátaláltok a keresett tárgyra! Azonban még van néhány akadály, ami még utatokat állhatja. A folyosónak lassan vége, s egy barlangszerű csarnokba juttok. Egy barlangtó tárul a szemetek elé, melynek közepén egy nagyobbacska sziget terül el. Onnan áramlik ez a megfoghatatlan erő. Már épp indulnátok felé, amikor artikulálatlan üvöltés hangzik fel a barlangban. Az egyik mellékjáratból egy legalább három méter magas szörny vágtat elő és vesz rögtön célba titeket. Feladatotok egyértelmű. Végeznetek kell a szörnnyel, aminek bőre olyan kemény, mint az acél és a gyengébb Kidou-k egyszerűen lepattognak róla.

---

---