-Nyahaffuffuuuff.... - adtam ki magamból a hangot, amikor is popóra esve átugrottam az utolsó cölöpről vagy miről a biztonságot jelentő túlpartra. Gyorsan feltápászkodtam, és helyet adtam ez érkező Sukénak és Nagano kapitányak - még a kezemmel is segítettem nekik, ha igényelték. Aztán egy megkönnyebbült sóhajjal figyeltem, amint a fal átjön a mélynek tűnő szakadékon. fémes csikordulásokkal, fa törésének hangjaival tarkított útját pedig pontosan előttem fejezte be, úgy tíz centivel. Azért nagy lelki nyugalommal álltam ott, majd hátat fordítottam. Már a megtörtént eseményekre visszagondolva is ki akart szakadni a szívem, nem hogy arra gondolva, mi jön még ez után! Zihálva, tágra nyílt szemekkel meredtem a mellettem levő két hímnemű shinigamira, majd halkan megszólaltam:
- Én kész vagyok... még egy ilyen, és elveszetm a fejem... vagy nekimegyek az első valaminek, amit meglátok... - nyöszögtem, és igyekeztem arrább mászni. Ha volt valami problémájuk, megvártam míg elrendezik, majd fülemben hallgatva szívem alapos kopácsolásást, megindultam.
- Nagano kapitány, elnézést... Önnek kellene elöl mennie! Biztosan zavarja, hogy elvettem az előjogát, elnézést! - surrantam az előbb megnevezett szmély mögé lehajtott fejjel. Biztos szét fog tépni... A minimum, hogy megöl... vagy feldarabol... engesztelésül elővadásztam egy nyalókát - az utolsót, ami nállam volt - és a kezébe nyomtam. Majd megvárva a reakciót, miután elindultunk, kissé megnyugodtam. Egyre gyorsabb tempót vettünk fel, és egyre nagyobb részét hagytuk magunk mögött a folyosónak.
- Mi várhat még ránk? Ha már az elején ilyen dögökkel találkozunk... - roppant megnyugtató lehetett feltett kérdésem, ezért inkább hallgatásba burkolóztam. Egyszer csak mintha valami remegni kezdett volna a mellkasomban. Aztán egy másodperc múlva előhúztam a zanpakutuom - nem láttam, hogy a többiek mit tettek, de több, mint valószínű, hogy a kapitány már rég így jön.... A folyosó a végéhez közeledett, én pedig kissé remegő kézzel markolásztam zanpakutuom. Megint keveredett bennem a félelem és az elszántság. Ha meg kell halnom, úgyis meghalok, fejttőre is állhatok... szép, rövid életet hagyok magam után...
~ Depressziózzál má' te kurva! Hát pofád befogod! Én nem döglök még meg, te se! Kussolj és takaroggyál nagyon gyorsan előrefele! - összerándultam a fejemben felhangzó hangtól, de el is töltött azonnal valamiféle égető, szinte perzselő nyugalom. Mindig ilyet éreztem... ugyanakkor megállapítottam azt is, hogy foglamam sincs, mivel fogunk találkozni. Túl fényes, túl más a reiatsuja... mire ezt végiggondoltam, egy barlangszerű csarnokba jutottunk be, ahol egy szép nagy, szinte kilométeres sugarú tavacska terül el.
- Hogy a fenébe... kerül ez ide?! - döbbentem le egy röpke fél pillanatra, aztán tekintetem a közepén ékeskedő szigetecske felé tvedt. onnan jött az a megfoghatatlan, fényes energia... Talán.... - ....pont az a Kirákly Szeme?!! - fejeztem be hangosan a gondolatmenetem, és ezzel valószínűleg a szívrohamot hozhattam a többiekre, hiszen a csendben majdnem üvöltésnek hhangzott kirobbanó mondatom. Lépek párat a sziget felé, szinte teljesen meggyőződve elméletem helylességéről, amikor iszonyatos üvöltést hallok meg. Megpördülök a tengelyem körül, és meglátom az egyik mellékjáratból elővetődő ocsmányságot. - Hogy iért ver minekt az ég ilynekekkel... - sóhajtok fel, majd kezemet felemelem: - Hadou 04: Byakuray! - azonban a kidou lepattant róla. - Fene vigye az acélbőröd, te dög! - morogtam, majd elugrottam előle, mert betámadt. végülis, ha minden törik, kidouzhatok én erősebbet is, csak hát akkor problémák merülnek majd ám fel....

Egy kissé kimerítő ugrabugrándozás után végül sikeresen átértek a túlpartra. Kyousuke a felé nyújtott segédkezet szívesen elfogadta, de inkább csak jelképes módon, minthogy tényleg szegény lányra helyezze egész testsúlyát. A puha, selymes kéz érintése jól esett hősünknek. Legalábbis egy pillanatra kirántotta a valóságból és nem koncentrált a küldetésre. Egy virágos dombtetőn aludt és három kedves és nem utolsó sorban szép lány szolgálta ki. Kyounak gyakran voltak ilyen és ehhez hasonló ábrándjai, de a kép el is tűnt a fejéből. Hiszen ő még mindig a küldetésen van. Jól tudta, hogy a gondolatai nem kalandozhatnak el mindenfelé, mert egy pillanat alatt történhet bármi olyasmi, ami megfordítja a dolgok egyelőre szerencsés menetét.
Pihenésképpen kicsit leporolta a ruháját és megigazította a Zanpakutoját. Aztán Maya megszólalt:
- Én kész vagyok... még egy ilyen, és elveszetm a fejem... vagy nekimegyek az első valaminek, amit meglátok...
- Nekem semmi bajom nincs ezekkel a dolgokkal. Legalább van valami, ami ébren tart – mondta széles mosollyal és ásított egyet.
Neki valóban jót tett, ha folytak az események, mert akkor tudta magát csak eléggé felpörgetni, ha tényleg valódi izgalmakba kerültek. A séta részét nem is szerette az egésznek, mert az monoton volt számára és unalmas. Szerencsére ez a nyugodtság jól jött sok helyzetben, de éppen ezért nem is volt benne az a versenyszellem, ami sok más shinigami társában megvolt. Ezért is lehetett ő a csapat talán leggyengébbik tagja. Persze a gyengeség relatív fogalom és azért benne is ott lappangott a vágy, hogy a következő szintre léphessen, de mindig kellett valami esemény, hogy ez megtörténjen.
Elmélkedés közben hadnagya udvariasan előreengedte a Nagano-taichout, ezért rá hárult a sereghajtó feladat. A sor végén kullogott és néha hátratekintett, hogy nem követi-e őket valami vagy valaki. Később beindult a beszélgetés, amikor is Maya olyan kérdéseket tett fel, amikre válasz nem nagyon volt.
Ezután érkeztek el ahhoz a bizonyos tóhoz. Furcsa volt az a szellemi energia. Talán már meg is találták volna a keresett tárgyat? Kyousuke ledöbbenve nézte a szigetet és nem tudta elképzelni mire lehet képes az a valami, amit keresnek, de biztos volt benne, hogy nagy dolgokra.
Bambulni nem sok ideje maradt ugyanis egy nagy és ocsmány valami rontott be a barlangba. Egy Byakuray le is pattant róla, úgyhogy ha meg akarják sebezni nagyobb dolgokra lesz szükségük.
- Megpróbálom feltartóztatni addig, mondjatok idézést is a Kidou-k elé! – kiáltotta vissza társainak. Utólag jutott eszébe, hogy talán a kapitányt nem kellett volna letegeznie, hiszen azt nem nagyon illik még a hadnagyoknak sem. Elővette a Zanpakutoját és egy Shunpoval megpróbált a szörny mögé kerülni majd onnan hátba támadni azt. Remélte ez a hatalmas méret azzal is jár, hogy elég lomha az újonnan jött „vendég”.

Egyre furábban éreztem magam, amióta elhagytuk a többieket. Nem szokásom vívódni, amikor épp pezseghetne bennem az adrenalin, mikor bármelyik pillanatban felbukkanhat a következő csapda vagy ellenfél, vagy akármi, de akkor nagyon nyomasztott egy ködös kis felvetés, miszerint nem csak a véletlennek köszönhető, hogy leváltunk a csoporttól.
Az kétségtelen, hogy velem nem sok kezdeni valója lenne annak az akárkinek, aki emögött az egész mögött áll, nem kell különösebben nagy észlénynek lenni ahhoz, hogy valaki rájöjjön, bizonyára Yuu-chanra pályázik az illető. Nem tudom, hogy Ő elgondolkodott e már ezen, mert igazság szerint levegőt venni se nagyon mertem, nem hogy megszólalni, minden esetre éreztem, hogy feszült. Nagyon feszült. Talán csak azért nem pityeregtem el magam, mert jó erősen harapdáltam a szám szélét abban a reményben, hogy hátha kijózanít. Hát tévedtem. Jobb is volt , hogy szorosan a fal mellett haladtunk, annak támaszkodva meneteltem monoton előre, miközben mindig elhatároztam, hogy a következő lépéshez már összeszedem magam. Az önhipnózis kellőképpen lefoglalt ahhoz, hogy nemes egyszerűséggel belecsapódjak a hirtelen megtorpanó Yuu-channak, aki egy kis lavírozás után csak megtalálta az egyensúlyát annak ellenére, hogy mikor utána kaptam volna, taszajtottam rajta még egyet, ahelyett, hogy segítettem volna neki felvenni az előző pozícióját.
Már rég be nem állt volna a szám, ha normális körülmények közt vagyunk, de így csak bűnbánóan meregettem a szemem Yuu-chanra, aki szemlátomást valami tök mással volt elfoglalva. Épp átkandikáltam volna a válla fölött, hogy megnézzem mit ügyködik, amikor hátrébblökdösött, és talán elvágott valami akármit. Katt katt katt.... Felnéztem a plafonra, ahonnan a fura hangokat véltem hallani, majd úgy is maradtam. Tágra nyílt szemekkel, szoborrá dermedve csak néztem és néztem, vártam, hogy két egyenlő darabba vágjon egy pallos, ami könyörtelenül zuhant felénk. Valami fény is volt már meg egy fura érzés is, simán elhittem volna, hogy meghaltam. A hirtelen támadt nagy ködben el is kezdtem pásztázni a környéket, hátha felbukkan az az ipse, aki eldönti, hogy a mennybe kerülünk e, vagy a pokolba. Őt nem igen találtam, úgyhogy nem ellenkeztem, amikor valaki kézenragadott és vonszolt maga után. Egy kis idő után rájöttem, hogy Yuu-chan az a bizonyos illető, így már valamivel nagyobb életkedvvel futottam a még mindig végtelennek tűnő folyosón.
Már épp kezdtek felsejleni előttem az éhenhalásunkat megörökítő rémképek, amikor valami fényforrás jelezte, hogy talán most már meg vagyunk érkezve valahova.
- Legyetek üdvözölve! - Köszönt valami ismeretlen hang. Ha jól sejtem, cikázott is párat, mire elénk ért ez a hátborzongató csuklyás, maszkos idegen. Bizonyára csak a pózőr bemutató miatt fedte el arcát, mivel hamarosan megvált a maszkjától.
Hirtelen úgy éreztem magam, mintha tiszta erővel mellkasba rúgtak volna, de nem azért mert olyan rémisztő lett volna a fazon, vagy bármi, hanem mert Yuu-chanból egy szempillantás alatt olyan düh szabadult fel, ami halálra rémített. Nem tudtam, hogy ki áll előttünk, csak azt, hogy el akarom kergetni Yuu-chan keserű gondolatait, vagy megvédeni őt a rossz érzésektől bármi áron. Hiába kaptam utána, már rég nem volt mellettem, a férfi torkához szorította kardját. Földbegyökerezett lábbal hallgattam végig kettejük párbeszédét, miközben éreztem, hogy arcomon végigfolyik a könnyem.
Yuu-chan lassan visszavonszolta magát mellém. Láttam, hogy alig áll a lábán, így nem is nagyon csodálkoztam, mikor térdre rogyott. Leguggoltam mellé, miközben figyeltem a csuklyás szövegelését. Nagyon úgy tűnt, hogy ő és Yuu-chan régről ismerik már egymást, ami talán sok mindent megmagyaráz. Féltem, sokkal jobban mint eddig, de még is teljesen másként. Úgy éreztem, néhány dolog elkerülhetetlenül be fog következni, bár mennyire is akarom, hogy ne így legyen. Szenvedni fog, akiért mindent megtennék, és mégse érne semmit bármilyen feláldozásom. Dühített, hogy tehetetlen vagyok. Csak guggoltam Yuu-chan mellett, és igyekeztem roppant magabiztosnak tettetni magam úgy, hogy belül reszkettem.

Küzdve a fájdalom okozta hányingerrel próbálok lassan feltápászkodni, miközben Chiyo-chan igen segítőkészen támogat ebben. Egy nagyobb adag véres nyálat köpök oldalra, amiben jól láthatóan több van a rubintvörös folyadékból. Valószínűleg elharaptam a nyelvem, miközben visszaverte a támadásomat. Egyre inkább elragad az indulat, mely remegő kezemen is meglátszik. Úgy tűnik valóban Ő az. A férfi, kit bátyámként tiszteletem, s aki már több évtizede meghalt. Ám kétségtelen, hogy visszatért a másvilágról. Magabiztos mosolya mindennél jobban idegesít jelen pillanatban, azonban a belőle áradó lélekenergia régi emlékeket idéz bennem. Megszámolni se tudom hányszor kerültem a földre, mert nem tudtam legyűrni Őt. Egy pillanatnyi ideig a mellettem guggoló lányra pillantok, majd tekintetem ismét visszatér újdonsült ellenfelünk felé. Nem tesz egyetlen fenyegető mozdulatot se, viszont ennek ellenére ismét irányába emelem katanám. Némán tapogatva megkeresem szerelmem kezét, azután finoman megszorítom azt.
- Nem lesz semmi baj... - szólalok meg fojtott hangon, habár én sem hiszem el, amit mondtam az imént. Szavaim meggyőzőkéségét rontja a szám szélétől lecsorduló, vékony vérpatak. Idejét sem tudom annak, mikor sikerült ilyen gyorsan megsebesíteni. Általában mindig gyengébb ellenfelekkel kerültem szembe, bár voltak kivételek. Futólag bekötött bal karomra nézek, amely mintha megérezte volna gondolataimat, hirtelen görcsbe rándul. Nem ez az első esett mostanában, azonban nem hagyhatom, hogy a fájdalom elterelje a figyelmemet. Most nem egyedül vagyok, így lehetőleg Chiyo-chant is védelmeznem kell. Ingerülten szorítom meg jobbommal a sérült testrészt, ám kardomat még mindig nem engedem ki a kezemből. Másodpercek telnek el némán, míg sikerül ismét kiegyenesednem. Ebből sikerül egy cseppnyi önbizalmat merítenem, s immár sokkal magabiztosabban csillogó szemekkel nézek a csuklyásra. Ismét villámtáncot alkalmazok, de ezúttal sérült karomat rántom ütésre. Elég meggondolatlanul cselekszem, viszont nem úgy tűnik, mintha az aranymaszkos védekezni akarna. Öklöm akadálytalanul suhan az arca felé, majd el is találja azt. Magam is meglepődök kissé, amint az irdatlan erejű ütés betalál. A csont hátborzongató reccsenéssel törik el... Ám a kín az én kézfejembe szúrja ezernyi pengéjét. Ezen kis akciómmal sikeresen eltörtem legalább két-három ujjamat. Az állkapocs tulajdonosa ugyan megtántorodik egy kicsit, de semmi észrevehető sérülés nincs rajta.
- Ezt tényleg megérdemeltem... - mondja komolyan, azonban hangjában nevetés bujkál. Úgy tűnik remekül szórakozik szerencsétlenkedésemen. - Ejnye-ejnye, Yuusuke. Régebben jobb volt a modorod. Be se mutatsz a barátnődnek? Mi történt veled az évek alatt?
Ismét elkap a harag, s igen nehezemre esik, hogy ne nyársaljam fel az előttem álló férfit. Viszont válaszokra van szükségem és a teremben Ő az egyetlen, aki ilyenekkel szolgálhat. Fásultan ejtem sajgó kezem az oldalam mellé, azután érzelemmentes hangon ledarálom a szokásos szöveget.
- Yasuji Chiyoko, bemutatom régi barátomat, mentoromat és „testvéremet"... - itt elcsuklik egy pillanatra a hangom, s acélkék íriszeimet az ellenfél borostyánszínű szemeibe mélyesztem. - ...Shala’zhar Kenshint. A modorom pedig még mindig a régi, habár néhány kedves ismerős halála igen jellemformálóan hat az emberre. Főleg, ha kiderül az egyikről, hogy nem is annyira halott, mint hiszi. Hol a fenében voltál?!
Utolsó kérdésemet már ordítom az arcába. Jó bátyóhoz illően tűri kirohanásomat, majd egyik kezével megragadja a vállamat. Úgy viselkedik, mintha pár napja váltunk volna el, nem pedig egy évszázada. Ugyanolyan erő és magabiztosság árad az egész lényéből, mint régen. Mindig is ilyen akartam lenni, s azt hittem elértem a célom, amint kapitány lettem. Most azonban rádöbbentem - Kenshint látva -, még van hová fejlődnöm. Kifinomult érzékeimnek hála tudom, hogy még vaizard képességeimet bevetve is kevés lennék ellene. Hihetetlennek tartom, hogy valaki ilyen szinten erős legyen. Túlszárnyalja összes eddigi ellenfelem erejét, még a Primera Espadájét is. Barátságosan magához von és fél kézzel átkarol. Chiyo-chan felé fordulunk, aki még magányosan álldogál nem messze tőlünk. Hangja halk, de mégis kitűnően értem mit mond.
- Hosszú történet, ám igen tanulságos. - kezdi kacagva, azután hirtelen elkomorul. - Kutattam. Miután túléltem a zuhanást és a hollowok csapatát rájöttem: nem mehetek vissza Seireiteibe. Majdnem fél évszázadnyi kalandozás és keresgetés után megtudtam a szörnyű igazságot. Yuusuke... A 46-ok Tanácsa rendelte el azt a támadást kettőnk ellen! Pontosabban ellenem, hisz' el akartak hallgattatni.
Mondatai tompán csengnek fülemben, először meg sem értem igazán szavai jelentését. Nagyon is jól tudom, hogy a Tiszta Lelkek városát korrupt bürokraták irányították, de erre még én sem voltam felkészülve. Megpróbálni megölni egy embert csak azért, mert az igazságot kutatja. Ez abszurd... Mégis hallani történeteket arról, miszerint Soul Socyetit csak egy módon lehet elhagyni. Hullaként... Agyam racionális része küzd az információ ellen, viszont a szívem mélyén már tudom; Kenshin minden szava igaz. Segélykérően villantom íriszeimet az ellőttünk álló nőre, hogy mondjon valamit. Egy világ kezd bennem összeomlani, s ez nem épp a legszerencsésebb a jelenlegi helyzetben. Társaink még mindig keresik a Király szemét, valószínűleg halálos veszélyekkel dacolva. Lassan mégis megmozdulok és eltávolodok barátomtól. Akármi is történt, én még mindig egy Taichuo vagyok és vigyáznom kell a beosztottjaimra. Shala’zhar kérdő tekintetétől övezve sétálok vissza a lány mellé. Óvatosan végigsimítok Chiyoko arcán, aztán egy csókot lehelek a homlokára. Rossz érzés fog el, viszont meg kell tennem. Ez a kötelességem...! Ismét megpördülök a tengelyem körül és Zanpakutuomat fenyegetően magam elé tartom. Egyetlen porcikám sem kívánja ezt az összecsapást, de ez elkerülhetetlen. Nem megyek el a szem nélkül, s Kenshin kötve hiszem, hogy magától átadja.
- Minden szavadat elhiszem. - jelentem ki végül egyszerűen. - Vannak viszont olyan dolgok, melyek megváltoztak az eltűnésed óta. Már egy új rendszer van fennállóban, ami különbözik a régitől. Ezen rend őre vagyok én is, és biztosan tudom, hogy rossz célokra akarod használni az ereklyét. Nem akarlak bántani, hisz' bátyámként szeretlek, de ha nem adod át önként, akkor kénytelen leszek erőszakot alkalmazni.
Látom, arcára kiül a szomorúság, amit lassan a hideg eltökéltség vált fel. Lelöki fekete köpenyét, így már láthatóvá válik a hátán pihenő, bézsszínű shirasaya katana. Csettint egyet, ennek hatására legalább egy féltucat csuklyás-maszkos szörny ront be a csarnokba. Már régi ismerősként köszöntöm őket, tudván mit is rejt álarcuk. A lények lassan körülfognak minket, ezzel a menekülés legkisebb szikrája is elvész, és a legbátrabb féreg máris Chiyo-chan felé ugrik, vészjósló károgást hallatva.
- Fájó szívvel hallom, de elfogadom döntésed. - mondja kimérten, miközben előhúzza fegyverét. Az acél búgva kúszik elő hüvelyéből. - Gondolom Te is megérted, hogy ezek után nem engedhetlek el. Sajnos, én és a prófétáim hamarosan végzünk veletek, azután a társaitok következnek, akik egyre közelebb kerülnek a szemhez...

//Felújított előtörténetemben olvashattok egy kicsit arról, hogy miért is akarták eltenni Kenshint láb alól. ^^ //

[Mesélés]

Akciótok során világossá válik, hogy a Kidou-k erősebb fajtái jelenthetnek csak veszélyt a lényre. Kyousuke megpróbálja hátba támadni, ám pengéje szikrát hányva pattan le a szörny hátáról. Ingerülten fordul felé, ezzel lehetőséget adva egy újabb támadás kivitelezésére. Azonban sietnetek kell, mert a troll egyre ingerültebben csapkod a 14. tiszt felé, aki egyre nehézkesebben bír eltáncolni a hatalmas öklök elől. Lehetséges, hogy Shikait is kellesz használnotok, hisz' Kyou példájából már tudhatjátok, hogy az egyszerű acél nem hatol át a bőrén. Hirtelen ötlettől vezérelve a szörny eliramodik, s mindannyitokat félrelökve a közeli kőfalhoz siet. Fájó puffanással értek földet, miközben ő egy közeli állócseppkövet ragad magához, fegyver gyanánt. Őrülten suhint vele felétek, ezzel is növelve eddig sem elhanyagolható veszélyességét. Jobban teszitek, ha kivonjátok a forgalomból, mert talán meg is sérülhettek miatta. Minél gyorsabban sikerül feltápászkodnotok, annál jobb. Eközben a Király szeme még mindig csalogatóan fénylik a távolban, apró hullámai pedig mintha egyre nagyobb erővel töltenének el benneteket. Ezen kívül, mintha reflexeitek is gyorsabbak volnának. Valami nagyon furcsa dolog van készülőben!
//Nos, ebben a körben már megölhetitek az ellenséget. Hogy milyen módon, azt rátok bízom.//

Igazán jólesett Nagano kapitány megnyomorgatása, és széles mosollyal fojtottam belé a szót, amikor igyekezte kimagyarázni a helyzetet:
- Ugyanugyan! Jólesett megnyomorgatni a kaptány urat, ha nem bántom meg a közléssel. - mosolyogtam rá, és figyeltem kicsit később hatalmasra tágult szemekkel Suke magánakciójára. - Nemár! Gyere vissza! - kiabűltam neki, mert volt egy olyan érzésem, hogy ebből semmi jó nem sül ki. Együttes erővel kellene támadni, nem így! Így csak baja fog esni! Aztán meg vihetjük a 4. osztaghoz. Nem mintha nekem kevesebb esélyem lett volna sérülések beszerzésére... Amint egy igen erős kidoun gondolkoztam, megéreztem valamit. Még nem jöttem rá hogy mi, de apró, mégis egyre erősödő hullámokban öntötte el a testem. Éreztem, hogy egyre intenzívebb kinyírhatnékom van, ennek pedig kezdtem megörülni: hiszen a szörny beszerzett egy gyilkolóeszközt. Nagy sietségében alaposan feldöntött engem és Nagano kapitányt - arról, hogy Suke hová pottyant, fogalmam sem volt. Fájó alsó végtagomat porolgatva álltam fel, és gyilkos pillantást vetettem a szörnyre. Aztán gyorsan hátrébbtáncoltam pár lépést: hiszen beszerzett egy kiváló gyilkolóeszközt: egy állócseppkövet. Dühösen legyintgetett felénk, én pedig nem győztem félreugrálni. - Nekem ebből most már tényleg elegem van! - mordultam fel, és az egyik nagyobb cseppköre ugrottam. Így sikerült majdnem felérnem a szörnyike mellkasát. Éreztem, hogy a reflexeim felgyorsulnak, amin nagyon elcsodálkoztam. A sziget felé pislogtam, ahol - most már teljesen meg voltam róla győződve- a Király Szeme volt. Attól kapjuk az erőt? Biztos, hogy nem csak én érzem... Előrántott zanpakutuoval mutattam felé, és szólaltam meg halkan: - hikaru oyobi iya yuurei, Tendou tetsubun! ranpu ibara! - ezzel meg is voltam. Két kezemben a kardmarkolat megmaradt, a feltekeredett ezüstszalagokról nem is beszélve. Az élénken csapkodó cseppkődarab méretre faragásán elmélkedtem. Lángoló tüskéimet megindítottam felé, és az utolsó pillanatban mégis inkánn a szörnyike nyaka felé intéztem támadást, majd Shunpoval ellléptem a lecsapni készülő fegyver elől. A kapitány felé pislogtam, hogy ő mit akar tenni, majd újabb támadást intéztem a szörny ellen: lángoló pengéimmel célba vettem a karját, amellyel a fegyverét fogta. Az volt ragyogó ötletem, hogy megszabadítom "fweelesleges" végtagjától.

Úgy látszott, lassan de biztosan Yuu-chan kezdte összeszedni magát, bár erősen gyanítottam, hogy leginkább lángoló dühe szolgált energiaforrásként.
Az idegen borzasztó erősnek tűnt, talán még Yuu-channal is elbánna, főleg jelenlegi állapotában.. Mégsem támadt, csak állt, hátborzongató mosollyal az arcán méregetve minket, mintha csak tovább akarná feszíteni a már így is pattanásig feszült húrt.
- Nem lesz semmi baj... - Hallottam a minden bizonnyal nyugtatónak szánt szavakat, de azt hiszem az én most kevésbé magabiztosabb hősöm elsősorban magát próbálta szugerálni. A kézszorításra egy bíztató mosollyal próbáltam reagálni, ami legalább annyira lehetett sikeres, mint Yuu-chan bátorítása.
Egy szempillantás, és úja egyedül találtam magam. Egy hatalmas ütés, egy hatalmas reccsenés.... És ha jól láttam, bár a csuklyás fazon volt az áldozat, még sem ő sérült. Nagyot nyekkenve kaptam a szám elé a kezem.
- Ejnye-ejnye, Yuusuke. Régebben jobb volt a modorod. Be se mutatsz a barátnődnek? Mi történt veled az évek alatt? - Hangzott el a valószínűleg csak újabb provokációként szolgáló megjegyzés. Mintha csak azt akarná, hogy Yuu-chan kimondva tudatosítsa magában, hogy ki az, aki előtte áll, akivel talán percek múlva élet-halál harcot kell vívnia.
Először Yuu-chan egetrengető üvöltése csalt könnyeket az arcomra, ahogy végigdübörgött a jéghideg termen, aztán pedig a férfi története arról, hogyan akarták eltenni őt láb alól sok sok évvel ezelőtt. Először demagóg handabandának tartottam az egészet, de amikor Yuu-chan döbbent arcára néztem, egy pillanat alatt világossá vált számomra, hogy az egész szörnyűség minden pontja igaz. Gyűlöltem magam, amiért nem tudok segíteni a férfinak, akit szeretek, de úgy látszott, lassan valami elhatározásra juthatott, mert immár magabiztosabban indult meg felém. A szomorúságtól görcsbe rándult az arcom mikor homlokon csókolt, nem akartam elengedni, csak eltűnni innen, együtt, Vele, és elfelejteni ezt az egész rémálmot.
Yuu-chan eltökélt monológja alatt még szipogtam pár sort, de mondatai valahogy engem is észhez térítettek. Elöntött az ilyenkor rám oly jellemző vakmerőség meg bizakodás, hogy "bármit bármikor legyűrök, most meg hogy Yuu-chan is itt van, pláne!", így nem is nagyon ért váratlanul, amikor a hirtelen előbukkanó lények közül az egyik rám rontott.
- Tomoru, Nishibi! - kiáltottam túl a károgó szörnyet, mire megjelent a tüzesen izzó körpenge a kezemben. Végtagjaimat egyből átjárta a meleg, lelkemet pedig az elszántság, ahogy Nishibi fénye megvilágította a csarnokot; a kardom shikai alakja valahogy mindig felfed előttem egy részt, egy részt belőlem, amit eddig nem ismertem.
Habozás nélkül lendítettem meg a chakramot fejem felett, majd egy keresztvágással eltávolítottam a ronda izé fejét a testéről. Nishibi lendülete által megfordulva találtam szembe magam két csúfsággal, ám mit sem törődve velük kaptam a fejem a két férfi felé. A csuklyás úgy látszik rászánta magát a támadásra, ám mégsem kerített félelem a hatalmába, hisz az a Yuu-chan az ellenfele, akire az életemet is rábíznám bármilyen körülmények között.

Ez az előrefutós, figyelemelterelős taktika elég rosszul sült el. Bár azt nem várta, hogy a Zanpakuto-ja széthasítja majd a szörnyet, de mégis eléggé meglepődött, hogy milyen könnyen pattan le róla a penge. Legalább arra elég volt a kis hősködése, hogy ezt is kiderítse.
~ Szóval gyenge Kidouk-kal és Shikai nélkül esélyünk sincs ellene – gondolta. Bár Nagano kapitány egyelőre még semmit nem villantott. Bizonyára azért, mert Kyou elég ostoba módon olyan helyre került, hogy nem adott neki lehetőséget a támadásra. Egy kicsit bántotta is a dolog, hogy elszúrta a helyzetet a hevességével. Úgy gondolta, hogy ő csapat legfeláldozhatóbb tagja ezért futott neki olyan nagy elánnal a szörnyetegnek. Viszont utólag átgondolva tényleg nem ment semmire a forrófejűségével. A monstrum most őt támadta és bár a sebessége nem is tekinthető gyorsnak, de a barlangban egy kicsit nehezebb volt helyet találni a menekülésre, mint nyílt terepen.
Aztán valamilyen okból kifolyólag nem támadta tovább hősünket, hanem más irányba fordult és elindult a kiszelmelt cél felé. Ez egy pillanatnyi időt adott Kyou-nak arra, hogy másra koncentráljon és ennek hatására a lény ledöntötte őt a lábáról. Ez azonban annyira sikerült neki, hogy Kyousuke egészen az egyik falig csúszott és majdnem egy szép kis krátert sikerült létrehoznia a barlangban.
Ahogy felállt valami furcsa ízt érzett a szájában. Az íz apró, de kellemetlen fájdalommal társult. Véres nyálat köpött a földre majd megtörölte a száját. Utálta a vér ízét, főleg ha az a sajátja volt. Bár ki nincs ezzel így?
Felnézve látta csak meg, hogy mi volt a célja a szörnynek az előbbi eseménysorral. Új „fegyverével” sikerült megnövelnie a támadásai – amik tulajdonképpen a csapkodó, hadonászó mozdulatokban merültek ki – hatótávolságát.
A vér íze mellett valami mást is tapasztalt, de ez már pozitív hatást gyakorolt rá. Nem tudta, hogy a többiek is érzik-e vagy csak ő, de mindenesetre a hirtelen erőnövekedést még nem határolta be. Abban biztos volt, hogy másfajta volt ez, mint amikor például megtudta a kardja nevét és sikerült elsajátítania a Shikai-t.
És ha már a gondolatmenet a Shikai-nál tartott, akkor Maya pont aktiválta a sajátját és támadást is indított vele a továbbra is hevesen csapkodó óriás ellen. Kyousuke gondolkozott rajta egy ideig, hogy neki is váltania kéne, de aztán elvetette az ötletet. Főleg mivel az ő kardja akkor is csak közelharcban tudna érvényesülni úgy viszont útját állná a lány támadásainak, aminek legjobban talán ő maga inná meg a levét. Ha Shikai-al nem is, de Kidou-val tud segíteni. Nem ismert erős démonmágiákat, de úgy gondolta, hogy egy gyengébbet is az előnyére fordíthat.
- Hadou 31: Shakkahou! – kiáltotta el magát. Tenyere azonban nem a szörny felé irányult. A vörös tűzlövedék a barlang tetején logó cseppkövek felé száguldott. Remélte, hogy egy nagyobb és élesebb darab agyonnyomja vagy akár fel is nyársalhatja az ocsmány teremtményt. Igyekezett úgy célozni, hogy se őket se pedig a Király szemét ne találja el egyetlen leomló szikladarab sem.

Villanás, halk csattanások, emésztő fájdalom. Brutális erővel csapódok az egyik mögöttem lévő oszlopnak, majd egy fojtott kiáltás kíséretében újra a márványpadlón landolok. Katanám nem sokkal messzebb érkezik a földre. Mellkasom fürgén emelkedik, azután süllyed alá. Eltorzult arccal szemlélem a felsőtestemen végighúzódó vágást. Nem túl mély, ám alig pár centin múlott, hogy nem a lélekkapcsomat találta el. Kenshin ki akar nyírni, ez kétségtelen, vagy legalábbis szívesen megfosztana minden halálisten erőmtől. Reiatsu-mozgást érzékelek, s csak a vakszerencsének köszönhetően tudok még idejében félre gurulni. Az érkező Byakuray porrá robbantja ott a kőzetet, ahol alig néhány másodperce még a lábam volt. Sikerül pont a fegyverem mellé érkezni, így most azt magamhoz véve próbálok meg ismét lábra állni. Olyan erőkülönbség van kettőnk között, amelyet képtelen vagyok áthidalni. Tehetetlenségemben legszívesebben ordítanék, ám ezzel beismerném gyengeségemet. Ismét érzem a vér izét a számban, habár ez már biztosan nem a számból származik. Valószínűsíthetőleg belső vérzésem van és legalább két bordám eltört. Hm, nem épp a legjobb arány... Eközben ellenfelem ráérősen sétál felém kifejezéstelen arccal. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy sikerült megsebeznem. Sőt, az is nagy szó lenne, ha meg tudnám érinteni. Akkor tudtam eddig elég közel kerülni hozzá, amikor ő is azt akarta. Igazából nem is a lélekenergiája magasabb, hanem sokkal több tapasztalattal rendelkezik, mint én. Siereteiben a legképzettebbek egyike vagyok, de ez csak a shinigami technikákra korlátozódik. Shala'zhar mozdulatait figyelve megfigyelhetőek egyedi jelek, amelyeket még nem láttam máshol. Egy önmaga által kifejlesztett harcmodor szerint küzd, ami ellen esélytelen vagyok jelenlegi szintemen. Szédelegve strázsálok az oszlop maradványainak dőlve, próbálva erőt gyűjteni. Hirtelen shunpora gyorsítok, s ellenfelem előtt jelenek meg újra. Katanámat döfésre rántva próbálom visszaadni az előbbi kölcsönt, azonban NEM vagyok elég gyors! Nemes egyszerűséggel fordít egyet a csuklóján, ezt követően fegyverem hegye beleütközik a kard lapjába. Újabb villámtánccal elugrok a közeléből, mielőtt még további sérüléseket okozna.
- Add fel, Yuusuke... - hallatszik régi bajtársam zengő hangja. - Nem vagyunk egy súlycsoportban, ezt Te is tudod! Miért nem vettünk véget ennek a huzavonának, s halsz meg végre?
Gúnyos kacaj harsan, amint felteszi kérdését. Nehezemre esik, de mégis sikerül színlelt jókedvet erőltetnem magamra. Sérült balommal egyik belső zsebembe nyúlok, majd hamarosan egy vértől mocskos papírdobozt húzok elő. Már a víz is eláztatta, amikor megérkeztünk, azonban inkább csak Kenshin idegesítésének céljából vettem elő. Mindig is utálta a nikotinfüggőségem. Azt mondta, hogy ez fog egyszer a sírba vinni. Most pedig Ő próbál eltenni láb alól... Mily' ironikus. Eszemben sincs meggyújtani, hisz' csöpög belőle a vér. Számba lököm a dohányrudacska szűrős végét, aztán fogást váltok Zanpakutuomon.
- Sok mindent elfelejtettél. - jegyzem meg csendesen. - Például azt is, hogy sosem adom fel! Készülj, mert most meg foglak ölni! BAN-KAI!
Az utolsó két szótag hatására borzalmas mennyiségű reiatsu szabadul fel, de vissza kell fognom magam, ha nem akarok kárt tenni Chiyo-chanban. Lélekölőm rögtön felveszi a szokásos vívókard formáját, és én is sokkal jobban vagyok, amint feloldottam az erőkorlátot. Végtelenül könnyűnek érzem magam, akár egy madár. Íriszeimben ezüstszín láng ég, mely a testemben tomboló lélekenergia kivetülése. Ágyúgolyóként lövök ki előre, méretes krátert szakítva ennek következtében. Kenshin meglepődve kényszerül védekezni, s ez nekem kedvez. Precíz csapásokkal próbálom lefegyverezni, ám Ő még mindig tartja magát. Búgócsiga módjára pörgök ide-oda, testem körül nyolcasokat írva le az ezüstfényű pengével. Kapkodva hárítja támadásaimat, de a Bankai sebességemmel még ő se bír el. Hamarosan sikerül visszaszorítanom, majd egy villanásnyi idő elég ahhoz, hogy fegyverem a vállába marjon. Felszisszenve ugrik távolabb, bár a fájdalom ellenére, mintha büszkeséget vélnék felfedezni a tekintetében. Következő csapásommal megpróbálom lecsapni a fejét, de ekkor eltűnik előlem. Rémülten fordulok hátra, hisz' tudom mit próbál elérni. Kedvesem épp most végez az utolsó fertelemmel, de pont háttal áll nekünk. Oly' szintű félelem fog el, amit eddig még nem éreztem életem során. A saját sorsom nem igazán érdekel, ám a szeretteimmé annál inkább. Apró csillanás elárulja ellenfelem pozícióját! Artikulálatlan üvöltés kíséretében hívom elő belső hollowom, aki rögtön válaszol is. Csontszínű, fekete csíkokkal díszített maszk kezd materializálódni az arcomon, s rögtön érzem reiatsum tetemes növekedését. A gondolatnál is gyorsabban mozdulok, majd közvetlenül a lány mögött tűnők fel újra. Shala'zhar meglepi újdonsült gyorsaságom, hiszen kiesik a ritmusból, így esélyt adhatva a támadásra. Azonban sikerül alábecsülnöm őt. Kezét végighúzza katanája élén, ennek hatására rubintvörös vér áztatja el a fegyvert.
- Utau, Kohrihime! (Dalolj, Jéghercegnő!) - szól halkan. Szavai hatására Zanpakutouja elvékonyodik és egy hófehér vívókard alakját veszi fel. Nagyon hasonló az enyémhez, csak nincs rajta az a három tüske, amely sokkal nagyobb sebzést biztosít nekem. Rettenetes sebességgel szúr előre, amint én csak arrébb ütni tudok. Így a penge nem a szívembe, hanem a bal felkaromba szúródik. Először semmi furcsát nem érzek a szokásos fájdalmon kívül, ám hamarosan ez megváltozik. Olyan érzés fog el, mintha egy jégkockákkal teli hordóba raktam volna a karom. Félve pillantok oldalra, s látom, hogy nem alaptalanul. Végtagom helyén most egy fagyasztott húsra emlékeztető valami lóg. El is felejtettem Kohrihime képességét, miszerint amihez hozzáér az rögtön kőkeményre fagy. Nem nagy veszteség jelen pillanatban, ám kissé féloldalassá fogja tenni az harcstílusomat. Vakon suhintok egyet ellenségem felé, hisz' aranyszín szemeimet már Chiyo-chan felé fordítom. Bocsánatkérő pillantást lövellek felé, amiért ilyen helyzetben kellett megtudnia legnagyobb titkomat. Eközben Kenshin távolabb ugrik, miközben én újra a balomra fordíthatom tekintetemet. Semmit nem érzek felőle. Se fizikai, se lélekenergiai szempontból. Azonban a jég egyre csak kúszik felfelé. Lassan beszívom a levegőt, azután egy egyszerű csapással leválasztom a használhatatlanná vált kart. Amint megvagyok ezzel, némán fújom ki a lent tartott lélegzetet. Szerencsére az erek olyan szinten hibernálódtak, hogy egyetlen csepp vér se serken ki a csonkból. Ismét felveszem haorimat, ezzel eltakarva gyengeségem bizonyítékát. Ezek után reiatsut gyűjtök az öklömbe, majd egy szót suttogok a beállt csendbe.
- Cero... - az ezüstkék halálsugár elementáris erővel robban ki az említett testrészből, és suhan a próféták mestere felé. Hangos robbanás, nagy füstfelhő jelzi, hogy támadásom célba talált. Már csak az a kérdés, hogy mennyit értem vele. A füst tovaszáll, így én megrökönyödve pillanthatok régi bajtársamra.
~Ez nem lehet!~ - visszhangzik a fejemben a gondolat, míg újra térdre rogyok. Esélyeink az életben maradásra épp most estek a nulla szintjére.

Suke felelőtlen támadása majdnem keresztbe tett nekem, és mivel rá nem is igazán figyeltem, majdnem a vesztemet okozta a dolog. Nagano kapitány hősies akciójának köszönhetően sikerült életben maradni, apróbb karcolásokkal. Miután visszahelyeződtem saját lábaimra, első dolgom volt nagyon alaposan megölelgetni megmentőmet.
- Ezer hála és köszönet, Nagano kapitány! - nyomorgattam lelkesen rajta még párat. Majd engedtem lélegzethez jutni, és szúrós tekintetet vetettem Sukéra. Láttam rajta hogy nem gondolt ránk az akció közben, és emiatt mintha lelkifurdalása lenne. Inkább meg sem szólaltam: még el is fordultam tőle, nehogy olyat mondjak neki, ami büszkeségében megsértené. Még egy olyan lehetetlen alak is, mint én, tudja mit jelent az ilyen. Ráadásul nem létezik olyan shinigami aki legalább egyszer ne lett volna meggondolatlan. A hibáinkból tanulunk, mindannyian, és jobb, ha én meg sem szólalok: hiszen nállam ki lehetne felelőtlenebb? Éppen ezért felvettem hűvösebb arcaim egyikét, és hátradobtam hosszú hajam. Mielőtt megindultam volna a sziget felé, odanéztem a szörnyre. Úgy tűnt, hogy többet már nem fog minket molesztálni, ami szinte mérhetetlen megkönnyebbüléssel töltött el. Fel is sóhajtottam, és halkan csengő - Suke miatt mmég mindig hűvös dühhel teli - hangon megjegyeztem:
- Legalább ez a hollow vagy mi már megpusztult. - elkezdtem sétálgatni a barlangban, kezemet a falon húzva. Valami hideg nyálka volt rajta, amit gyorsan bele is töröltem a shinigami ruhámba. Kezdtem magamat enyhén szólva furcsán érzni: kicsit mintha nyüzsgött volna a fejemben valami, mintha a föld fölött mászkáltam volna; magyarán: szédültem. Nem gondoltam volna, hogy valami súlyosabb sérülést szereztem be, maximum a nyálka lehetett mérgezett: egyedül abból kaptam meglehetősen sokat mostanában. Gyorsan le is néztem a ruházatomra, és egy apróbb szájhúzással nyugtáztam a dolgot: ilyen retkes évek óta nem voltam. Úgy döntöttem, hogy jót fog tenni egy kis friss víz a tarkómra: már az sem érdekelt, hogy koszos-e a víz. Ha hazaérek, úgyis azonnal megfürdök és a shikaiommal elégetem ez alatt a küldetés alatt használt ruháimat. Odasétálgattam, és mielőtt kezemet a vízbe merítettem volna, megszűnt a szédülésem is. Hirtelenjében tudatosodott bennem: egy az összes eddiginél furcsább reiatsut éreztem meg. Mondjuk az ilyesfajta lélekenergiákat mindig is dajátságosan érzékeltem... A tudat, hogy nem voltam megmérgezve, megnyugtatott, és a mázsás kő is egy másodperc alatt eltűnt a mellkasomról. Miután csöppet homályossá vált látásom kitisztult, a közelben felfedeztem egy zöldes fényű láncot. Elég gyér volt a magából árasztott fény, inkább neveztem volna izzásnak a dolgot. Ezt a gondolatmenetet gyorsan félretéve megragadtam a láncot, és egy darabig húztam kifelé - amíg bírtam. Amikor megakadtam, gyorsan segítségért szóltam: - Kérlek, segítenétek? - közösen könnyebben boldogultunk: nemsokára a felszínre került egy csónak. Az egész ladik úgy nézett ki, mintha ősidők óta állna itt. Mégis, szinte biztos voltam benne, hogy meg fog bírni bennünket. - Szerintem elbír bennünket. Tudom, hülyeség, de akkor átmegyek elsőre én, és majd átjövünk egyesével, jó? - kérdeztem elmyújtott hangon. Még mindig nem voltam a régi önmagam, de ez most annyira nem tudott zavarni. gyorsanbeléptem a ladikba, és miután sikerült majdnem kizuhannom belőle, úgy döntöttm: állva maradok és meg sem moccanok. Kissé meglepődtem, mikor két társam is beállt mellém. Értem nem lett volna kár, mert nem vagyok olyan erős, és ha én meghaltam volna, akkor ők még mindig törhetnék a fejüket hogy hogyan jussanak át a szigetre. De így, hogy velem jönnrk, megnő az esélye annak, hogy problémás lesz az életben maradásunk... Végülis ki tudja, hogy ez egészen véletlenül nem egy újabb csapda-e? Kissé megilletődötten piszkáltam meg a két shinigami oldalát - azért arra vigyáztam, hogy hajó ne boruljon fel - és nyomtam a kezükbe egy- egy szem cukrot. - Köszönöm... - mert azért valljuk be, még ha felelőtlen is vagyok, én is szoktam félni, és aki olvasta a Harry Pottert, annak itt erős dípelhetnékje támadhat... Halk zökkenéssel érkeztünk meg a szinte talpalatnyi szigetre. Ahol megpillantottuk a keresett tárgyat... Kiugrottam a csónakból, és elégedett mosollyal szaladtam a Király Szeméhez. - Tudtaaa~aam! - visítottam egy közepeset nagyon lelkesen, de azért lehet hogy a dolog furcsán hathatotta többiekre még mindig hűvös hangom miatt. Miután kis csoport módjára körülálltuk a Szemet és szemlélni kezdtük, kinyílt, és egy energiagömb lesett minket végig alaposan. Aztán egy furcsa kis áramütést érezte, amint megláttam benne egy furcsa jelenet...
Még olyan öt éves körül lehettem. Bátyám a kertünkben állt, és egy labdával játszott, én pedig a hintával voltam elfoglalva. Anyáékat vártuk haza, mert a nővérünk aznap jött haza a kórházból. Meg is érkeztek a szüleink - kisírt, vörös szemekkel. Saeko meghalt... Az orvosok nem értették miért.
Kicsorduló könnyeimet képtelen voltam visszatartani, és gyorsan hátraléptem. régóta nem gondoltam erre, és nem most akartam... Gyorsan letöröltem a feltörni készülő sírás nyomait, és mikor felnéztem, megdermedtem a rémülettől. Csobbanás hallatszott, és vizihullák tömege mászott elő. Ott láttam köztük Saekot, Kait, Yukét, anyám, apám, még Nabe-kunt is. Mindenkit, akit egy kicsit is szerettem. Reszketve léptem hátra és markoltam meg a zanpakutuot. Nem értettem, mi történik, visítani akartam. Sosem rémültem még meg ennyire. Fogalmam sem volt hogy hogyan kerülnk ide a szeretteim... Pillantásommal a Yukét formáló vízihullát figyeltem, és még hátrébb léptem. Gyorsan odapillantottam a Szemre, és láttam hogy bezárult. - Ez nem lehet... ez ne..em lehet. Ez csak egy rémálom... csak egy rémálom... - szorosan lehunytam a szemem, és azon imádkoztam hgy tűnjön el a sok rémlátomásnak látszó vízihulla. Azonban amikor a hideg, nyálkás kéz érintését megéreztem a bőrömön, felvisítottam, és támadtam: zanpakutuommal lecsaptam a kezét. - Hadou 04: Byakuray! - kiáltottam bal kezem előrenyújtva. Yuke és KAi szétporladt. Ekkor értettem meg, hogy az egész egy illúzió... - Kidoukkal talán győzhetünk! - mondtam remegő hangon, és újabb kidoukat bocsátottam útjukra. Az érzés, hogy a szeretteimet pusztítom, azonban szinte elviselhetetlenül fájt...

Az optimista hangulatom megingott egy kicsit, amikor láttam Yuu-chant irdatlan erővel egy oszlopba fúródni. Majdnem el is taknyoltam egy helyben állva, kapásból rohantam volna oda, és csak nehezen szereztem vissza az egyensúlyomat egy féligmegindulás után. Ez Yuu-chan harca, és ahogy elnézem, rengeteget jelent neki, hogy legyűrje azt a fickót, úgyhogy még ha menne is valamire velem, akkor sem akarnék beavatkozni kettejük párbajába.
Közben persze a mögöttem tanyázó csúfságokról tökéletesen megfeledkeztem nagy aggodalmamban, úgyhogy az egyik maszkos egy jól irányzott mozdulattal kis híján szíjat hasított a hátamból. Szerencsére megúsztam egy nem túl mély vágással, bár így is megtántorodtam a fájdalomtól. Nishibit újra a magasba emelve indultam meg előző támadóm felé, ám a másik négyet sem ejtették a fejére, hamarosan felismerték számbeli fölényüket. Nemsokára körbezárva találtam magam, ahonnan az egyetlen esély a szabadulásra az volt, ha végzek mind az öt lénnyel. Kicsit meg is szeppentem, valahogy nem nekem lett kitalálva ez a tömeges öldöklés, bármennyire is tudok élvezni egy egyszerű küzdelmet. Ám a maszkosok hamarosan lépésre kényszerítettek, mikor megindultak felém, úgyhogy afféle elkeseredett ámokfutásba kezdtem, miközben fél szemmel igyekeztem nyomon követni, mi történik Yuu-channal. Félelmemet intenzív vagdalkozásban próbáltam kiélni, nem gondolva semmire, csak menni előre, és vágni, ami pengét ér. A gondolkodás hiánya sok sok sebet eredményezett, de már régen nem fájt semmi sem. Amikor az utolsó lénnyel is végeztem, pihegve estem térdre a hideg márványpadlón. Alig vehettem végre egy mély lélegzetet, mikor hirtelen mintha összeesett volna a tüdőm egy hatalmas mennyiségű lélekenergia súlya alatt. Yuu-chan bankaia.. Sose láttam még.... Eddig csak elképzeléseim lehettek az erejét illetően, amik most, hogy mozdulatlanná dermeszt ez az irdatlan reiatsu, mind nevetségesen naivnak tűnnek.
Yuu-chan egyszerre sokkal gyorsabbnak, magabiztosabbnak tűnt, ami engem is újra jobb kedvre derített. Úgy tűnt, hamarosan vége ennek a keserves harcnak és hazamehetünk, megpróbálni elfelejteni ezt az egész szörnyűséget, vagy legalábbis lelkiekben feldolgozni a történteket.
Nehezen követtem csak az eseményeket, mivel nincs hozzászokva a szemem ekkora gyorsasághoz, mégis újra blokkoló félelem lett rajtam úrrá, amikor az idegen, mint oly' sokszor, ismét eltűnt.
Mintha lelassult volna minden.... Az idő megállt, és csak Yuu-chan üvöltése volt az, amit hallottam. Aztán valami fura... Nagyon nagyon fura, rémisztő érzés... Elkerekedett szemmel próbáltam rájönni, hogy mi is történik, hiszen Yuu-chan lélekenergiája mintha teljesen megváltozott volna, mintha nem is ő lett volna az, aki még így a számomra megfagyott időben egy pillantás alatt mögém került. Felemeltem a fejem, hogy lássam az arcát, ám csak egy ijesztő szempár nézett vissza rám egy csontszerű maszk mögül. Szólásra nyitottam a szám, de nem jött ki hang a torkomon, csak remegő habogás. Az ereje sokszorosa annak, amit alig bírtam elviselni, mikor felvette a bankai alakját, de legfélelmetesebb mégis a tekintete volt. Azok a szemek, amiknek ismertem minden egyes rezdülését, amik olyan sokat elárulnak Róla, és amikben felismerem az embert akit szeretek, akkor olyan leírhatatlan hidegséget tükröztek, hogy beleszakadt a szívem. Nem tudtam miért történik ez az egész. Csak ültem, figyeltem Őt továbbra is lassított felvételben és szótlanul néztem végig, ahogy a másik férfi a húsába mereszti a pengéjét. Yuu-chan rám nézett, és én ismét láttam őt a fájdalmasan ismeretlen szempár tükrében. Nem bírtam tovább, a könny csak úgy patakzott még mindig mozdulatlan arcomról, pont úgy, ahogy a dermesztő jég kúszott fel Yuu-chan karján. Fel se fogtam mi történik, egy mellettem földet érő kar kemény koppanása térített csak magamhoz. A kétségbeesés eltorzította arcomat mikor sikítottam, bár én nem hallottam magam. Csak az előző éles hang visszhangzott fülemben, mintha soha nem akarna elmúlni. Apró szilánkok repültek szerteszét, ahogy a jéggé fagyott, halott hús földet ért....
A következő, amire emlékszem, egy kéken világító fénynyaláb, ami hatalmas robajjal csapódik be valahová. Füst, és én újra nem látok semmit. Nem tudtam eldönteni, hogy egy rémálomban vagyok-e, vagy pedig meghaltam.
Nyöszörögve keltem fel a földről, és csodálatomra minden teljesen igazinak tűnt, mikor újra kitisztult a levegő. Reménykedtem, hogy csak a megzavarodott elmém produkálta az előző rémképeket, ám mikor a földön guggoló Yuu-chanra, és a bal karjának helyére pillantottam, rá kellett jönnöm, hogy ez a színtiszta valóság.
Már nem érdekelt semmi, se büszkeség, se önbecsülés, se bátorság. Odarohantam Yuu-chanhoz, ráborultam, és olyan erővel szorítottam, hogy feljajdultam a fájdalomtól.
- Yuu-chan... Yuu-chan, hazamegyünk.. ugye? Ígérd meg, hogy hazamegyünk, együtt... És hogy soha, de soha nem esik bajod. Nem eshet bajod..... Szeretlek....
Fél perc múlva már nem tudtam volna felidézni, mit mondtam akkor. Csak azt, hogy az arcomon végiggördülő könnyeket már nem a félelem szülte.

Ha tetemes kockázattal is, de a szörnyet sikerült elpusztítaniuk. Maya abszolút erős támadása könnyedén távolította el a szörny egyik karját, aminek hatására pont belegyalogolt a ráeső cseppkövekre. Csakhogy egyetlen tényezővel nem számolt, mégpedig, hogy Mayára is ugyanúgy ráeshetnek azok a hatalmas sziklák. Szerencsére azonban nem így történt. Bár nem szerencsének, hanem Nagano taichou-nak hívták, ill. hívják a személyt, akinek hála Maya kikeveredett a helyzetből.
Bár technikailag Kyou ölte meg a szörnyeteget már a második súlyos hibáját követte el a küldetés közben. És ráadásul egymás után. Volt tehát oka, hogy mérges legyen magára és úgy látszott Maya is eléggé ideges volt rá.
A lányra nézett, de aztán lesütötte fejét. A küldetés közepén feleslegesnek tartotta, hogy belemenjen egy kínos beszélgetésbe. Nagano taichou felé pedig biccentett egyet, hiszen azzal, hogy megmentette a csapat egyetlen női tagját a haláltól, magát Kyousukét is megmentette attól, hogy esetleg a küldetés után valamilyen súlyos büntetést rójanak ki rá. Duplán rossz érzés lett volna neki, hogyha a 46-ok tanácsa felmenti őt a shinigami tevékenységei alól és még egy élet is a lelkén száradt volna.
~ Te idióta! Nem a társaidat kell leölnöd! – szidta magát gondolati úton.
Viszont azt is tudta, hogy nem leánytáborban vannak és nem foglalkoztathatja végig ez az egyetlen gondolat. Továbbhaladva egy zölden fénylő láncot találtak. Teljesen neonfényszerű hatást gyakorolt Kyousukéra. Nem mintha annyira elmélyült volna az emberi kultúrában és sokat tudott volna a neonlámpákról. Magát a zöld színt nagyon szerette, de ez az árnyalat nem sugallt semmi jót. Nem érezte úgy, hogy ami a lánc másik végén lesz, az valami barátságos dologhoz vezet.
Maya elkezdte húzni a láncot és az elég rossz fényt vetett a két férfira, hogy nem ők húzzák, hanem csak nézik a jelenetet. A segítségkérésre természetesen ő is odaugrott, majd közös erővel sikerült kihúzniuk valamit…
Ha gonosz dolgot nem is, de egy apró csónakot találtak a lánc végén, ami nem tűnt annyira erősnek, hogy hármukat kibírja.
Ezt valószínűleg nem csak ő vette észre, mert Maya felajánlotta, hogy átmegy egyedül a csónakkal, és ha átér, akkor majd szól, hogy jöhetnek ők is. Ismét ciki pillanat. A nőt küldjék előre? Elég nagy dilemma.
Kyousuke bepattant a lány mellé, akit azután Nagano kapitány is követett.
- Közös lesz a sorsunk – jelentette ki kategorikusan. Így hárman elindultak a sziget felé. Szerencsére evezni nem kellett, mert a ladik magától indult el. Valamilyen erő mozgathatta. A lényeg, hogy a program működött és bár mind tudták, hogy nem séta hajókázni mennek Kyou-nak egy kicsit jól esett nem hajszolni magát. Itt volt egy kis ideje lehiggadni, összeszedni a gondolatait és tiszta fejjel nekivágni az új feladatnak, ami sejthetően nehezebb lesz, mint az előzőek.
Megérkeztek a kis szigetre és végre sikerült megtalálniuk a tárgyat. Mielőtt odament volna a Király szeméhez körbenézett, hogy nincsenek-e már ott Sierashi kapitányék. Nem látta őket, ami egy kis aggodalomra adott okot. Aztán elhessegette a gondolatot. Egy kapitány valószínűleg túlél egy ilyen kalandot, hogyha neki is sikerül. Biztos jól vannak csak elakadhattak valahol.
Aztán odasétált a tárgyhoz. Mielőtt bármelyikjük megfoghatta volna, a gúla alakú doboz kinyílt. Benne volt a szem és ez valószínűleg csak a tárolásra szolgált. A vörös fény egy kicsit megzavarta Kyousukét és hunyorognia kellett, de egy pillanattal később már mást látott a gömbben. Egy régi jelenet az életéből. Ekkor már shinigami volt és az Akadémiáról megismert régi barátaival ment egy küldetésre. A képek, mint egy rövidre vágott filmszalag úgy ugráltak a részletek között.
Aztán a vízből előtörtek azok a furcsa lények. Ijesztő volt a kinézetük, de amelyikek Kyousuke felé tartottak mind ismerősek voltak neki. Ha nem is teljesen, de azért a karakteres vonalak alapján megismerte egykori barátait: Fukudát és Kinjit. Másik kettő pedig két előző kapitánya arcát birtokolja. Ebből a négyből egyet valóban ő ölt meg a múltban, hiszen az egyik barátja az volt, aki annak idején elárulta Soul Society-t és Kyousuké-nak kellett végeznie vele. Most, hogy újra látta borzasztó fájdalom töltötte el a szívét. Lehet, hogy még egyszer meg kell hoznia ugyanazt a szörnyű döntést, sőt még három hozzá közel állót is meg kell ölnie.
- Hadou 04: Byakuray! – hallatszik a háta mögül.
Már nagyon elege volt a helyből és egy rövid pillanatra lehunyta a szemét. Neki egy örökkévalóságnak tűnt, de sikerült meghoznia döntést. Hirtelen felnyílt szemében nem a szokásos barna szín tükröződött. Bár nem váltott át Shikai-ra, de hatalmas mennyiségű reiatsut szabadított fel magában. Zanpakutoját támadó állásba helyezte, majd körülbelül két mozdulattal megszabadította ellenfeleit a fejüktől, aminek hatására mindenük eltűnt. Végzett.
Lassan visszacsúsztatta fegyverét a hüvelybe és fújt egyet.
- Alattomos illúziók!

Helyzetünk kétségtelenül kezd kilátástalan lenni. Súlyosan megsérültem, s ellenségünk sokkal nagyobb erővel bír, semmint-hogy Chiyo-chan elbírjon vele. Összetörni látszom, hisz' én már érzem azt a megfoghatatlan hidegséget a levegőben, ami belőlem is árad, ha előhívom a bennem rejtőző szörnyet. A felszálló füst még mindig elég sűrű, így semmit sem látunk. Ekkor kedvesem jelenik meg mellettem, s észrevehetően kezd kiborulni. Oly' erővel szorít magához, melybe még a bordáim is beleroppannak. Azt hiszem most jutott el tűrőképessége határára, és nem tett túl jót neki a fagyott végtagom látványa. Sután próbálom jobbommal átölelni valahogy, miközben egyre jobban rázza a zokogás.
- Yuu-chan... Yuu-chan, hazamegyünk.. ugye? Ígérd meg, hogy hazamegyünk, együtt... És hogy soha, de soha nem esik bajod. Nem eshet bajod..... Szeretlek.... - el-elcsukló hangjának hatására, mintha tucatnyi csorba tőr fúródna a szívembe. Szinte fizikai fájdalomként él át, hogy látnom kell a lány szenvedését, akiért az életemet is feláldoznám. Hirtelen repedés szalad végig a maszkon, azután egy halk reccsenéssel megadja magát, s semmivé válik. Halk nyögés hagyja el a számat, amikor belehasít a kín leamortizált balomba. Az erőlöketnek hála nem nagyon éreztem, de most elemi erővel tör rám. Homlokomat a lány homlokának támasztom, majd megpróbálok megnyugtató szavakat suttogni felé. Muszáj elhitetnem vele, hogy minden megoldódik, másképp én is összetörnék a helyzet súlya alatt.
- Megígérem! - szólalok meg határozottan, ám még így is megremeg zengő baritonom. - Még annyi minden áll előttünk, szóval muszáj lesz túlélnünk. Túl fogjuk élni! Nem hagyom, hogy bántódásod essen. Míg mozdulnak a lábaim, míg van erő a karomban, míg ver a szív a mellkasomban; harcolni fogok! Nem okozhatok neked többé fájdalmat vagy csalódást, mert... Szeretlek...
Jóleső érzés tölt el, amint kimondom eme egyszerű szót. Eközben eloszlik a füstfelhő, s ismét megpillanthatjuk Kenshint. Megdöbbentő lehet a kinézete Chiyo-chan számára, de én már hamarabb ráeszméltem mi is Ő valójában. Úgy tűnik kutatásai alatt Aizennel is találkozhatott. Arcát csontszerű maszk fedi, aurája pedig az eddiginél is fenyegetőbbé válik. Most már nem csak brutálisan erős a reiatsuja, hanem a burkolatlan gonoszság is kiérződik belőle. Vaizarddá vált, s a lehető legerősebbé, akivel eddigi pályafutásom alatt találkoztam. Komótosan kilépdel a Cerom által vájt mélyedésből, azonban sérülés nem látszik rajta, habár kissé megsínylette kinézete az energiasugárral való találkozást. Ruhája több helyen elszakadt vagy megégett. Nehezen tápászkodok fel újra, ezt követően pedig szerelmem elé bicegek, hogy akár a testemmel is megvédhessem. Shala'zhar közelebb sétál, végül alig tíz méterre megáll tőlünk. Félretolja a vörös díszítésekkel tarkított maszkot, aztán csinál néhány fejkörzést, mintha csak bemelegítene. Arcán gonosz mosoly tűnik fel, amely még hátborzongatóbbá teszi megjelenését.


- Mily' megható... - köpi a szavakat gúnyosan, miközben aranyszínben játszó szemeit acélkék íriszeimbe mélyeszti. - Régen nem voltál ennyire szentimentalista, Yuusuke. Úgy tűnik Te is a legtöbb ember hibáját követed el, pedig már sokkal több vagy egyszerű halandónál! Gyenge vagy, mert az érzelmeidre hallgatsz. Látod mire mentél vele? Botor elhatározásodban - miszerint megmented ezt a lányt - elvesztetted a karod. Az érzések csak gátolnak abban, hogy igazán erős légy...
Hangja hidegen visszhangzik a csarnokban. Továbbra is mosolyog, s ez kétséget szül a lelkemben. Talán igaza van... Mennyivel egyszerűbb lenne, ha nem veszíthetnék semmit. Vajon tényleg túlságosan is emberien viselkedek? Hisz' ez tesz minket értelmes lényekké, nem pedig esztelen állatokká, akik ösztönből cselekednek! Mit is érne az élet a szeretteink nélkül, akikkel megoszthatjuk múlandó létünk apró örömeit? Kenshin téved... A hatalom megfertőzte a szívét, a gondolatait és az egész lényét. Nem képes többé felfogni azokat a dolgokat, amelyek a valódi értéket jelentik. Ezek nélkül valójában Ő a gyenge, és én szánom ezért. Ajkaim diadalittas mosolyra húzódnak, míg Kenshin arcára ráfagy a vigyor. Újult erő önt el, amely még ellenfeleménél is nagyobb. Határozott mozdulattal hívom ismét elő hollow-maszkom, azután támadásba lendülök. Csattanások, villanások. Csupán ennyi érzékelhető pokoli csatánkból, mely oly' gyorsan zajlik, hogy emberi szem képtelen követni. Pengéink szikrát vetve csapódnak egymásnak, azonban túlságosan is erős a Zanpakutuomban tomboló lélekenergia ahhoz, hogy Kohrihime megfagyaszthassa. Egyre inkább kezdek felülkerekedni, ami Shala'zhar kapkodó mozdulatain is meglátszik. Sikerült kiismernem a technikáját, így már sokkal könnyeben tudok harcolni ellene. Üvöltve lő egy Cerot felém, amit sikeresen kivédek, s a padlózat felé küldök. A türkiz halálsugár pusztító erővel csapódik a márványba, és legalább egy öt méter mély krátert hasít magának. Következő szúrását könnyedén ütöm félre, azután diadalmasan elkiáltom magam.
- Itt a vége! - harsogom, majd hirtelen eltűnök eddigi helyemről. Egy különleges shunpo technikának köszönhetően - melynek neve Senka - sikerül két precíz szúrással eltörnöm a Próféták mesterének lélekkapcsát. Arcán meglepődöttség tükröződik, azután előre dől. Egy újabb villámtánccal előtte termek, s nem engedem lezuhanni. Mindkettőnk arcáról eltűnik a maszk, ám e mellett Kenshin kezd lassan szellemi részecskékre bomlani. Itt a vég; ezt Ő is és én is érzem. Nem látom az arcát, de érzem hogy elmosolyodik. Utoljára, őszintén.
- Lám-lám, talán tévedtem... - hallom suttogássá halkult hangját, miközben a lábai már teljesen semmivé lettek. - Mégis csak erősebb vagy, ezen nem változtatnak az érzések. Viszont jól vigyázz, mert egy sokkal nagyobb veszély fenyeget! Aizen hatalma eltörpül emellett, ezért Ő is meg akarja szerezni. Ne engedd, hogy a kezébe kerüljön a Sors Dárdája! Akkora hatalomra tenne szert, amelyet még elképzelni se tudsz... Ne enge...
Mondatát már nem tudja befejezni, mert teljesen részecskékre bomlik. Zavaros szavai erőszakosan tolakodnak a fejembe, de már nem bírom felfogni őket. Érzem, elnyel a sötétség. Zuhanni kezdek, s az eszméletvesztés puha szárnyai körülölelnek.

[Mesélés]

Lassacskán mindannyian rájösztök az igazságra, s habár nehéz szívvel, de végeztek a régi ismerősök képében rátok támadó hulla-haddal. Kimerülten rogytok mind az apró szigetecske kövére, amikor egy hatalmas durranás rázza meg az egész barlangot. Cseppkövek tucatjai zuhannak rátok, ám valamilyen ismeretlen erő megállítja a köveket. Eztán eredeti helyükre teszi őket vissza, mintha egyszerűen visszaforgatták volna az időt. Mindannyian egy emberként tekintetek a Király szemére, amely újabb csodás képességét fedte fel előttetek. Ekkor újabb robbanás hangja hallatszik, melynek köszönhetően tőletek nem messze leomlik a boltozat. Egy magatehetetlen test száguld a sima víztükör felé. A hófehér haoriból egyértelművé válik, hogy Sierashi az. Kétségtelen, ha ilyen sebességgel csapódik be búcsút mondhat az életének.
Nobu és Kyosuke! A lehulló kőtörmelék közt lavírozva valahogy meg kell mentenetek a 8. osztag kapitányát, s eltéríteni a veszélyes közelségbe kerülő természeti képződményeket.
Maya: Te eközben a fenti emelet felé veszed az irányt, hisz' kitudja milyen állapotban lehet Chiyoko.

Sosem gondolkoztam el az életemen. Hogy mit miért tettem... Végülis, akármit cselekedtem is, az hirtelen, reflexszerűen történt. Nem éreztem azt, hogy van más lehetőségem. Mindig, szinte gép módjára tettem, amit kellett. Nem mondom azt, hogy érzések nélkül... De megtettem. Most mégis, szinte mániákusan kerestem azt a háttérben megbújó megoldást, azt a sokak szerint mindig ott levő második esélyt. De... nem találtam. Egyszerűen nem bírtam ránézni a felém közelgő Saekora, Nabe-kunra...Fájt, hogy kardot kell emelnem rájuk. Lehetnek illúziók, mintha a saját szívem tépném ki, tútnám össze... Minden egyes mozdulat, mintha összetörte volna a lelkem.
- Ezt nem bírom megtenni veletek... - szinte már éreztem a bennem feltörni akaró fájdalmat. De nem akartam sírni, nem engedhettem meg. Nagyon régen sírtam már utoljára, és nem most fogom elkezdeni. bár remegett a kezem, felemeltem a zanpakutuot, és vártam. Furcsa, mesterkélt mosoly ült a nővérem ajkán, Nabe-kun pedig olyan tekintettel meredt rám, amilyennel tudtam, hogy a valóságban soha nem nézne rám. Tudtam, hogy lehetek bármennyire is furcsa, vagy rémes, a szeretteim nem néznének így rám. A szemükben nem gyűlölet, gyilkolni vágyás lobogna, hanem mérhetetlen fájdalom, vagy éppen szeretet... amit igyekezhetnek leplezni is.
~ Cselekedj már te barom! - összerándultam a fejemben felhangzó, ismerős, durva hangtól. Kicsit olyan érzés volt, mintha csak Shiro tudna engem ebből a ledermedtségből kiragadni... Pánikszerűen lesújtottam, és hátraléptem, amint láttam Saeko eltorzuló arcát, kiáltásra nyíló száját... Majd eltűnt. Már egyedül a Nabe-kunban testet öltött démonom volt hátra. Nos, valójában nem gondoltam volna, hogy szerény személye ennyire sokat fog nekem jelenteni egy napon. Tényleg nagyon megszerettem, ő lett az én kedves bátyám. Olyan volt, mintha őt "szuggeráltam" volna magamba testvérként. De tényleg nagyon kedves volt velem mindig, és megszívta, ha nem tetszik neki a helyzet. Kiléptem, suhintottam, Nabe-kun alteregója pedig holtan tűnt el.
- Sajnálom, nagyon... Annyira nagyon sajnálom! - hajtottam le a fejem, és engedtem, hogy egy darabig tomboljanak bennem az egymást kergető, keserű érzések. Lassú mozdulattal visszatettem a helyére a zanpakutuomat, és felemeltem a fejem. Nobu-chan még küzdött, Sukéra nem igazán tudtam koncentrálni. Talán még mindig dühös voltam rá... De az már kezdett elmúlni. Igazából nem is számított... Mintha én nem lennék egy szánalmas bolond, aki hagyja magát sodródni az eseményekkel...
Ők is gyorsan végeztek a maguk démonaival, én pedig kimerülten - inkább a bennem dúló érzésvihartól, semmint a küzdelemtől, - lerogytam a földre. Mélyeket lélegeztem, és úgy döntöttem, megtöröm a minket urló furcsa, jeges csöndet. Igazából nem tudtam, mit kellene mondani... De nem akartam hagyni, hogy mindenki a maga mostani sötét, talán depressziós világába forduljon.
- Nobu-chan, én azt hittem, meghalok... - mellesleg ő ajánlotta fel, hogy Nobunak hívjuk... Én pedig kérés nélkül csatolok hozzá valamit, ami remélhetőleg jól esik neki. - Na jó, ezt nem kellett volna mondanom, sajnálom fiúk.- Vártam volna a választ, de ekkor egy hatalmas dörrenés rázta meg a barlangot. Villámgyorsan felugrottam ültőhelyemből, és kezem a zanpakutuomra tettem. Kész voltam kirántani, és szinte vártam, hogy valami újabb szörnyűség tűnjön fel. Ehelyett azonban cseppkődarabok ezrei hulltak ránk, én pedig rémülten, tágra nyílt szemmel néztem a villámgyorsan közeledő darabok felé. Most fogok meghalni...
Ehelyett azonban amikor már a kezem emeltem védekezésre, megálltak. Síri csend lett, mintha megállt volna az idő. A cseppkövek aztán megindultak felfelé, és visszaforrtak az eredeti helyükre. - Mi történt? Ez a szem volt? - fordultam a különös tárgy felé. Nagyot pördültem, amikor újabb robaj kíséretében a közelemben leomlott a boltozat. Hátrébbléptem, és őszintén döbbentem, halálra váltan meredtem felfelé. Aztán megláttam a lefelé zuhanó, magatehetetlen testet. A haoriból látszott, hogy Sierashi taichou az. Nobu-chan és Suke felé iramodtak, én pedig úgy döntöttem, megkeresem Chiyo-chant. Nem tartottam jó ötletnek az egyedül való kószálást, de azért csak elindultam. Ami ilyen ocsmányan elbánt Sierashi taichouval, az lehet hogy még szabadon van? Ha jól láttam, akkor az egyik karja hiányzott? Remélem, tévedtem... Mert ha így van, nem tudom, mivel lehetne meggyógyítani szegényt. Talán a Király szeme képes lenne erre... végülis, ma már csodát és szörnyűséget is véghezvitt... Miért ne tudna segíteni pont Sierashi taichoun? Mellesleg, talán Chiyo-channek is szüksége lesz rá. Hiszen nem tudjuk, milyen állapotban van szegény lány.
- Chiyo-chan! Merre vagy? - szólongattam kedvesen a lányt. Pedig valójában féltem... Féltem attól, hogy milyen állapotban látom újra a lányt...

Nagy nehezen sikerült legyőzni a „belső démonait” és sikeresen visszaverte az illúziót. Társai hasonló módon felülkerekedtek a félelmükön, már ha volt egyáltalán nekik és ők is ügyesen túlélték az akadályt. Kyou nagyon elgondolkozott a történteken. Az mindenesetre biztos, hogy ezeket az illúzióképeket a Király szeme bocsájtotta rájuk, de hogy milyen céllal azt már nem tudta megfejteni.
Talán csak egy próba elé akarta állítani mind a hármukat, hogy érdemesek-e egyáltalán arra, hogy a közelében legyenek egy ilyen hatalmas erőnek. Amikor már azt hitték, hogy mindennek vége egyszer csak hatalmas robajjal cseppkövek ezrei kezdenek a fejükre hullani. Hősünket olyan váratlanul érte az esemény, hogy csak a földre hasalt. Ez volt az egyetlen reakció, amit kiváltott belőle a helyzet. Ennyi kaland után ilyen egyszerű vége lesz az életének? Szikladarabok fogják agyonnyomni? Inkább halt volna meg az ellenség keze által, minthogy ilyen ostoba és szerencsétlen halála legyen. És akkor történt valami…
Az összes szikladarab megállt és, mint egy jó tehéncsorda úgy mentek vissza a helyükre. Az a telekinetikus vagy bármilyen erő, ami mozgatta egyértelmű volt, hogy a Király szeméből áradt. Az előbb még meg akarta ölni őket most pedig az életüket menti meg. Mindenesetre bebizonyosodott, hogy valami óriási ereje lehet a tárgynak és valószínűleg még csak a töredékét látták annak, amire képes. Kezdett világossá válni előtte, hogy a küldetésre két kapitányt is kijelöltek mellettük. Egy ilyen erőforrás semmiképpen sem kerülhet rossz kezekbe, mert ha valóban rájönnek, hogy hogyan kell használni a teljes erejét akkor óriási veszélyben, lehet egész Soul Society, sőt az egész világ.
Az elmélkedésre, mint mindig most sincs, idő ugyanis tőlük nem messze valami átszakítja a boltozatot ezzel nem kevés kőzetet kirobbantva abból. Hamarosan világossá válik előttük, hogy az a valami tulajdonképpen egy személy.
- De hiszen az egy kapitányi haori! – kiált fel Kyousuke – Az Sierashi taichou! – teszi hozzá gyorsan.
A következő gondolatokat, már nem mondja, ki inkább úgy dönt, hogy megcselekszi azokat. Torpedóként robban ki álló helyzetéből és egyenesen a 8. osztag kapitánya felé igyekszik. Egy óriási távolságú Shunpo-val ott terem, de rájön, hogy kénytelen lesz szlalomozni a leszakadó sziklák között. Pedig már majdnem elkapta. Ide-oda lavírozgat és még néhány Shunpo-t bevet mire sikerül elkapnia a kapitányt.
Csakhogy a szikladarabok továbbra is hullnak rájuk, ráadásul teherrel a vállán sokkal lassabban tud mozogni.
- Kéne egy kis segítség! – ordít vissza torkaszakadtából Nagano kapitánynak. Bár valójában nem ismeri a 7. osztag kapitányának képességeit, de reméli, hogy van olyan trükk a tarsolyában, amivel meg tudja tizedelni a sziklatömbök számát. Amint meglátja a menekülés útját egy utolsó Shunpo-val visszamegy a szigetre, vállán a súlyosan sérült kapitánnyal.

Egy örökkévalóságnak tűnt az a pár másodperc, amíg Yuu-chanra borulva próbáltam erőt meríteni a folytatáshoz. Mert abban biztos voltam, hogy csak most kezdődik az utolsó tánc, és nem akartam többé magára hagyni őt; csak mellette lenni, ez volt az egyetlen, amire még képesnek éreztem magam.
Egy halk reccsenés, alig hangosabb a szívdobbanásnál, és arca újra feltűnt, ahogy az azt takaró maszk ezer darabra hullt, amint nem is oly régen fagyott karja tört apró szilánkokra. Ahogy ereje töredékére csökkent, éreztem, hogy hirtelen átjárja a fájdalom, amiről azt hittem, hogy érzem helyette is, valamicskét könnyítve a szenvedésén.
- Megígérem! Még annyi minden áll előttünk, szóval muszáj lesz túlélnünk. Túl fogjuk élni! Nem hagyom, hogy bántódásod essen. Míg mozdulnak a lábaim, míg van erő a karomban, míg ver a szív a mellkasomban; harcolni fogok! Nem okozhatok neked többé fájdalmat vagy csalódást, mert... Szeretlek... - szólalt meg halkan, de mégis olyan erővel fájdalmai ellenére, hogy nem tudtam sírni többé. Rájöttem, hogy valójában csak áltattam magam, mikor úgy éreztem, hogy teljes bizonyossággal hiszek abban, hogy túléljük ezt az egészet. Azok az érzések nem is nekem szóltak igazán, gyötört volna a lelkiismeretfurdalás, ha nem bízom magam feltétel nélkül Yuu-chanra és így akaratlanul bár, de szörnyű terhet pakoltam a vállára.
- Tudom! Tudom..... - nyögtem ki nagy nehezen ezt a két szót, mikor már nem éreztem forró homlokát az enyémen. A másik férfi már egyáltalán nem érdekelt, az sem váltott ki belőlem különösebb érzéseket mikor előtűnt a ködfelhő mögül, arcán azzal a Yuu-chanéhoz hasonló, különös maszkkal. Elvesztettem a fejem, az életemet odaadtam volna érte, hogy szenvedni lássam. Vérfagyasztóan rémisztő érzés volt, nekem, aki sose ismerte eddig a színtiszta gyűlöletet. Életemben először teljes szívből a halálát kívántam egy másik lénynek, akinek ugyan úgy vér folyik az ereiben, aki ugyan úgy eszik, alszik, lélegzik, mint én.
Szavai már nem keltettek bennem félelmet. Nevetségesnek tartottam, ostoba fenyegetőzésnek, amik csak egy olyan ember száját hagyhatják el, aki gyáva szeretni.
Már nem voltam ott. Mikor Yuu-chan újra előhívta a maszkját és a lélekenergiája irdatlan ereje hullámként söpört végig a termen, valami zsibbasztó érzés lett rajtam úrrá. Nem láttam, nem hallottam, csak a tudat keringett a fejemben, hogy vége. Hogy tényleg vége. Hogy nincs több fájdalom, nincs több hiábavaló könnycsepp, nincsenek nagy szavak se ígéretek, csak a valóság, ami annyira élhetetlennek tűnt végtelennek tűnő perceken át. Amit olyan széppé tesz csak az, hogy Ő él.
Hideg volt, és sötét, mikor ki tudja mennyi idő után magamhoz tértem. Egy kis ideig reméltem, hogy csak egy szörnyű álom volt az egész, de amikor hunyorogva körbenéztem a zord helyiségen, a közelmúlt emlékei fájdalmasan tudatták velem, hogy mindez tényleg megtörtént.
- Um... - nyekkentem egyet fáradtan valami ismeretlen hangra, ami a terem másik feléből szólongatott. - Chi.... Chizu-chan? - Kaptam fel hirtelen a fejem, mikor nagy nehezen leesett, hogy nem egy különös angyalszerűség hívogat a túlvilág kapujából, majd minden maradék erőmet összeszedve egy hisztérikus vágta után az érkező nyakába vetettem magam. Szorítottam, öleltem, el se akartam engedni soha. Ha ő rendben van, akkor a többieknek sem eshetett baja, és talán már meg is szerezték azt a ketyerét, amiért ez az elkeseredett harc folyt. Nem is érdekelt már, hogy mi az, és miért kellene is bárkinek is. Bár ne lett volna sose.