Adatok

Jelszó
Doesn't matter who is it, I'll fuckin' break'em

Név
Sakai Kotomi

Kaszt
shinigami

Rang
nibantai sanseki
az Onmitsukidou internálási egységének parancsnoka

Nem
lány

Kor
22

Felszerelések
egy baseball ütõ
határidőnapló

Születési dátum
április 3.

Kinézet

Kotomi legszembetűnőbb testi adottsága a gyönyörű, kék szeme, mely azonnal magához ragadja a tekinteteket. Hosszú, szürke haja, melyet egy fekete hajpánttal fog meg, teljesen eltakarja homlokát, illetve széles, de vékony szemöldökét is. 176 centis magasságához 61 kilós súly és atletikus testalkat párosul. Hagyományos shinigami uniformist hord, övének bal oldalára egy baseball ütő van tűzve.

Jellem

Érett gondolkodású, gondoskodó természetű. Rendkívül önzetlen, nem habozik mások érdekében áldozatokat hozni. Könnyen barátkozik, de ki nem állhatja a lusta, illetve arrogáns embereket. A memóriája nem túl fényes, különösen a nevekkel akad gondja, ezért mindig magával hord egy határidőnaplót, melyben az aznapi teendői és a számára szükséges nevek listáját tartja. Hobbijai a festés és a zenélés, remekül főz, isteni süteményeket készít. Imád sportolni, ami nem meglepő annak tükrében, hogy mekkora tehetsége van hozzá.

Zanpakuto

Név
Mayoi Neko [Kóbor Macska]

Kinézet
Kék markolatú, ovális markolatvédőjű katana, melyet Kotomi a baseball-ütőjében tárol.

Típus
erő

Zanpakuto lelke




Parancsszó
Hikkake [Karmolj!]

Shikai

Shikai képesség
Megduplázza a lány sebességét és erejét illetve felére csökkenti a reakcióidejét.

Képességek

Zanjutsu

Nem túlzás azt állítani, hogy vívásban tudása és képzettsége már egyenértékű egy kapitányéval. Félelmetes tehetsége van a kardforgatáshoz, mely már ugyan emberi életében is kiütközött a kendóedzéseken, de akkor még nem foglakozott vele komolyan. Mindkét kezével ugyanolyan jól harcol, hagyományos és fordított fogásban is eredményesen vív. Stílusa könnyed, és mentes minden felesleges mozdulattól, védelmét esztelen támadásokkal nem lehet áttörni. De igazi ereje mégis a vívása kiszámíthatatlanságában rejlik, egyik pillanatról a másikra tud váltani egyik fogásról a másikra, illetve gyakran váltogatja a kardot viselő kezét is.

Hakuda

Mint az Onmitsukidou előkelő pozícióban lévő tisztje és az internálási egység parancsnoka, pusztakezes harcban a legkiválóbbak közé tartozik. Mozdulatai gyorsak, rendkívül pontosak és nagy erő van bennük. Akár saját magánál jóval nagyobb darab ellenfeleket is könnyedén tud hatástalanítani, és egyszerre több ellenfél ellen is képes harcolni fegyver nélkül.

Kidou / Távolsági harc

Lélekenergiája használatához nem nagyon ért, ezért csak kevés, alacsony szintű démonmágiát tud alkalmazni, és azoknak is többségében gyenge az ereje. Emiatt kifejezetten hátrányos a helyzete, ha olyan ellenféllel kerül szembe, aki inkább távolról támadja.

Hohou

Shunpója pozíciójához képest átlagon aluli szinten áll, hosszú távon nem tudja tartani a lépést és hamar elfárad benne. Leginkább csak harc közben használja.

Fizikai tulajdonságok

Atletikus testalkatának köszönhetően izmaiban jelentős erő lakozik, de gyorsasága és mozgékonysága is figyelemreméltó. Legnagyobb erőssége azonban mégis a kiváló állóképessége.

Intelligencia

Bár memóriája nem jó és nehezen tanul elméleti dolgokat, sportos kifejezéssel élve ’játékintelligenciája’ magas szinten van. Többségében helyes döntéseket hoz harc közben és gyorsan meglátja ellenfelei gyengéit, amelyeket aztán igyekszik ki is használni.

Előtörténet

Kobe, 1988. április 3. Hajnali négy óra volt, mikor a Sakai-család első gyermeke, aki a Kotomi keresztnevet kapta, felsírt. Édesanyja, Kana és édesapja, Satoshi boldogan, könnyes szemekkel néztek össze az apróság láttán. Egy álmuk vált valóra. Hat éve házasodtak össze, azóta szerettek volna gyereket, és most végre sikerrel jártak. Az apa egy multinacionális cég vezérigazgató-helyetteseként roppantul elfoglalt ember volt, ám ezt az eseményt a világ minden kincséért sem hagyta volna ki, ahogyan közel másfél év múlva a második lányuk, Hitomi születését sem. De Satoshi hiába vált kétszeresen is apává, a munka az munka, és bármennyire is szerette volna, nem sok időt tudott otthon tölteni. Így a kislányok nevelésének terhét édesanyjuk vette vállára, és kitűnő szülőnek bizonyult, hiszen mindketten illedelmes, és szófogadó gyermekek voltak.

1995-ben a nagy földrengésben házuk elpusztult, így a család praktikusnak látta, ha inkább a fővárosba költöznek ahelyett, hogy újat építenének, hiszen apjuk vállalatának a székhelye Tokióban volt, így ha nem is sokkal, de többet lehettek együtt. Mihelyst a lányok megkezdték az iskolát, nyilvánvalóvá vált, hogy nem csupán szüleik szemében különlegesek. Zsenik voltak. Hitomi intelligenciában magasodott kortársai fölé, Kotomit pedig hatalmas tehetséggel áldotta meg az élet a sportok és a mozgás területén. Nem volt olyan mozdulatsor vagy gyakorlat amit szinte azonnal ne tudott volna hibátlanul megismételni. Tökéletesen kiegészítették egymást, és szemben sok testvérpárossal, ők nagyon jóban voltak egymással, elválaszthatatlan barátokként élték mindennapjaikat. Még az iskolában is, mivel Hitomi osztályt ugrott azért, hogy non-stop együtt lehessenek. Nyilvánvaló volt, hogy Kotomi az egyik sportklubhoz fog csatlakozni, hatalmas küzdelem zajlott a „kegyeiért” a toborzók között. Ő végül a softballt választotta, bár maga sem tudta volna megmondani, hogy miért nem kosarazni vagy cselgáncsozni kezdett mondjuk. Ahogy az várható volt, szó szerint hetek alatt a csapat vezéregyéniségévé vált, nagyon gyorsan elsajátította az alapokat és töretlenül fejlődött a játéka, miközben az öltözőben is kedvelt figurává vált. Hitomi persze rövidesen követte őt a csapathoz, ahogy az is természetes volt, hogy Kotomi a gyenge-közepes tanulmányi eredményei ellenére ott segít testvére diákönkormányzati munkájában, ahol tud. Emellett közösen jártak kendóedzésekre is, amit aztán végül abbahagytak, noha Kotomi ott is remekül teljesített annak ellenére, hogy sosem vette igazán komolyan. Mindketten az iskola legtevékenyebb diákjai közé tartoztak, és mint ilyenek, hatalmas megbecsülésben részesültek mind a tanári kar részéről, mind a diáktársaktól.

Aztán eljött a középiskola időszaka, ahol az első perctől kezdve nyilvánvaló volt, hogy ugyanolyan népszerűek lesznek, mint az elementárisban. Ráadásul itt az osztálytársak is sokkal tevékenyebbeknek bizonyultak, így az 1-1 osztály szinte hetek leforgása alatt kivívta a legösszetartóbb és legszorgalmasabb közösség nevét, amit csak tovább erősített az elsöprő népszerűségnek örvendő műsoruk az iskolában hagyományosnak számító tavaszi fesztiválon. A Sakai-lányok persze a sporttal sem hagytak fel. Ugyan az itteni softball-csapat sosem tartozott a legjobbak közé, azonban a véletlen, vagy talán a sors folytán egy rendkívül tehetséges játékosokból álló alakulat jött össze az elsőévesekből. A vezéregyéniség természetesen a bámulatos ütőátlaggal rendelkező Kotomi volt, Hitomi pedig a dobók között számított átlagon felülinek. A csapat meggyőző fölénnyel verte végig ellenfeleit a bajnokságban és könnyedén hódította el a bajnoki címet. Nem egyszer, hanem rögtön egymás után kétszer. A harmadik és egyben a csapat utolsó éve valamelyest másképp alakult, mivel megjelent a színen egy komoly rivális középiskola csapata, akik hasonlóan megalázó módon győzték le az összes ellenfelüket. Nyilvánvaló volt, hogy a döntőben öldöklő küzdelmet fog látni a közönség és hogy a győzelemhez minden kulcsjátékosra szükség lesz. Épp ezért volt ijesztő, hogy Hitominak, aki időközben a csapat legjobb dobójává vált, megsérült a válla az egyik mérkőzésen, ezért kétségessé vált a játéka a döntőben. Azonban a lány szerencsésen felépült, és a fináléban a legjobb összeállításában léphetett pályára a suli csapata. A rendkívül pontdús meccs végig szorosan alakult, de az utolsó inningben Kotomi eldöntötte a cím sorsát a mérkőzésen elért negyedik hazafutásával, így zsinórban harmadszor is övék lett a trófea. A hazaúton azonban buszuk váratlanul megcsúszott a vizes úton és az árokba borult. Bár Kotomi megúszta horzsolásokkal, testvére már nem volt ilyen szerencsés, ugyanis kirepült a járműből és teste egy fának csapódott. Hitomit kritikus állapotban szállították kórházba, sérülései annyira súlyosak voltak, hogy hetekig kómában feküdt. Ugyan felépült, de gerincsérülése tolószékbe kényszerítette és a mozgásképtelenség depresszióba lökte a lányt. Kotomit nagyon megviselték a történtek, húga lelkiállapota rá is hatással volt. Szüleivel minden erejével azon dolgozott, hogy visszakaphassák a régi Hitomit, emiatt Kotomi a softball-lal is felhagyott és magántanuló lett, csak hogy testvére mellett lehessen és támogathassa mindenben. Szülei időközben pénzt és időt nem kímélve próbáltak találni valamiféle gyógymódot a lány gerincsérülésére, de csak tehetetlen gerincspecialistákkal és hamis ígéretekkel hitegető pénzéhes csalókkal találkoztak. Végül jó másfél évvel a baleset után kaptak egy e-mailt egy neves orvos-genetikustól, aki azt állította, hogy tud gyógymódot. A család eleinte szkeptikus volt, de a professzor hírneve elég volt ahhoz, hogy hitelesnek tartsák. Három hónapos terápia kezdődött, melynek végén a lány lába csodával határos módon tényleg megmozdult. A felépülés innentől biztosnak tűnt, és a család visszakapta a régi Hitomit is. Happy End? Nem. Egy éjjel a házukat egy csapat testrabló képességgel bíró lidérc támadta meg, és a mit sem sejtő Kotomi és szülei az áldozatukká váltak. A helyszínre érkező shinigami nem tehetett mást, meg kellett ölje a három embert, hogy a hollowokat elpusztítsa.

Halálát követően a Rukongai jobbnak számító környékére került. Bár nem emlékezett semmire az utolsó életben töltött napjából, gyorsan felfogta hogy mi történt vele és hogy hol is van éppen. Mióta Hitomi a saját állítása szerint a balesete óta látta a szellemeket, már semmi sem lepte meg. Miért pont valami olyasmi hökkentené meg, mint ennek a helynek a létezése, ami többé-kevésbé megfelel a menny fogalmának. Ugyanakkor nem gondolta volna, hogy koszos, poros utcák alkotják, és hogy a családjától el lesz szakítva. Magányosnak érezte magát, így elhatározta, hogy megkeresi szüleit és testvérét. Éjt-nappallá téve kutatott utánuk, természetesen eredménytelenül, hiszen a 320 kerület összes lakójából kellett volna három embert megtalálnia, ráadásul nem tudhatta hogy Hitomi megúszta a lidércek támadását. Nagyjából két hét vándorlás után akadt össze egy shinigamival, aki érezve benne az átlagnál magasabb lélekenergiát, azt tanácsolta neki hogy próbáljon meg shinigamivá válni, úgy könnyebb dolga lesz a keresésben is. Így megpróbálkozott az éppen akkortájt megtartott felvételi vizsgával, és bár gyenge eredménnyel, de bejutott az Akadémiára. Mintha csak az iskolát folytatta volna, annyi különbséggel hogy nem angolt, matematikát vagy történelmet tanult, hanem lidércekről, zanpakutókról vagy a Gotei 13-ról szerzett ismereteket. De persze a legnagyobb különbség a szeretett húga hiánya volt és az, hogy a hazamenetel nem azt jelentette, hogy anya és szerencsés esetben apa fogadta otthon. Az egyedüllét szörnyű érzését még úgy sem tudta elkergetni, hogy osztálytársaival remekül kijött, csakúgy mint anno az emberi élete alatt. Nem volt más választása, a tanulásba vetette magát, hogy elterelje a gondolatait. Hitomi is folyton nyúzná, hogy tanuljon, hiába nem maradt meg a fejében ez a sok blabla a reiatsu használatáról meg a kidoukról. Jegyei persze eleinte borzalmasak voltak, az egyetlen terület ahol sikerélménye volt, az a két komoly mozgást igénylő tárgy, a zanjutsu és a hakuda volt. Tanárai rögtön felfigyeltek a lányra, aki szinte rögtön elsajátította az összes mozdulatot és tökéletesen oldotta meg az összes szituációt amelybe belekerült. A tanáriban bizonyára furcsa lehetett, hogy Kotomit a tanerő egyik fele az egekig magasztalta, a másik meg ha ugyanarról a tanoncról volt szó, csak katasztrofális eredményekről tudott beszámolni. Lassan azonban javulni kezdtek az eredményei az elméleti anyag tekintetében is, hiszen azt az energiát, amelyet másoknak vívásra és pusztakezes harc gyakorlására kellett fordítania, ő magolásra használhatta. De annak ellenére, hogy keveset gyakorolt, még így is alig-alig tudták őt legyőzni, utolsó két évében már egyszer sem akadt legyőzőre sem hakudában, sem vívásban. Legtöbb diáktársa csodálta a kakkoi lányt, népszerűségét önzetlensége és segítőkészsége csak tovább fokozta. Pont mint régen.

A hatéves akadémiai képzés harmadik évében - bár lélekenergiája kezelésével még eléggé hadilábon állt - már készen állt arra, hogy letegye a vizsgákat, ám egyetlen bökkenő még volt: nem ismerte a zanpakutója nevét. Ugyan a belső világába már gond nélkül be tudott jutni, és beszélni is tudott a vad és agresszív cicalány képében megjelenő kardlelkével, de nevét még nem hallotta meg, akárhogy fülelt. Ennek ellenére kiemelkedő képességei miatt elkezdhette a vizsgákat és előre megajánlották neki az Onmitsukidou harmadik tisztjének és ezzel együtt az internálási egység parancsnokának pozícióját is, ha sikeresen teljesít. Minden rendben ment, azonban vizsgája azon részén, ahol egy valódi hollowot kellett volna legyőznie egy váratlanul erős lidérccel került szembe, aki rövid idő alatt a lány fölé kerekedett. Kotomi hamarosan reménytelennek tűnő helyzetbe került, ám hirtelen a belső világában találta magát, vele szemben pedig zanpakutójának lelke aludt békésen összekuporodva, legalábbis amíg ki nem nyitotta egyik szemét és rá nem nézett a shinigamira.
- Nem gondolod hogy itt lenne az ideje megosztanod velem a terhet? - szólt lustán Kotomihoz.
- Mi? Miről beszélsz?
- Tch… tudod te azt jól. Mindenkin segíteni akarsz, de te magad segítséget nem fogadsz el. Ébresztő, ribi, nem fogod fel hogy azért vagyok, hogy EGYÜTT harcoljunk? Engedd már meg hogy kölcsönadjam az erőmet, légy szíves! A francba már, dögölj meg másodszor is három év alatt ha annyira erre vágysz…
A roppant dühös cicalány mondandója végre felnyitotta a szemét. Hogy talán már itt az ideje egy kicsit saját magának is élni és alacsonyabb lángra venni azt a fene nagy önzetlenségét, ami ha nem hal meg idő előtt, valószínűleg tönkretette volna az életét. Ez a felnyílt szem pedig most azt vehette észre, hogy a lidérc halált hordozó tenyere éppen feléje tart, miután sikeresen eltakarította az útból a lány segítségére siető vizsgáztatóját.
- Hikkake, Mayoi Neko!
Kiáltott fel, végre aktiválva zanpakutója shikai szintjét. Váratlanul légiesen könnyűnek érezte magát, mintha tonnás súlyt vettek volna le a hátáról. Olyan volt, mintha mindent lassított felvételben látna, miközben az ő mozgása megmaradt ugyanolyan. Könnyedén kerülte ki a kezet, majd villámgyorsan felugorva mélyen belevájta a kesztyűjén található karmokat a meglepett hollow maszkjába, amely így elérte végzetét. A shikai szint teljesítésével az utolsó akadály is elhárult előtte, és fenntartások nélkül beléphetett a Gotei 13 kötelékébe.

Számára nagyon szokatlan volt a környezet, amibe csöppent, hiszen egészen eddig a pontig diák volt, aki legfeljebb nyári munkát végzett, most viszont egy katonai szervezet legkatonásabb osztagába került, ahol olyan dolgokat kellett csinálnia, amelyekről pár éve még álmodni sem mert. Ráadásul mindenki róla beszélt, hiszen egyrészt feleannyi idő alatt végezte el az akadémiát mint mások, másrészt valódi villámkarriert futott be, nagyon kevesen kezdték ilyen előkelő pozícióban pályafutásukat, mint ő. De ezen Kotomi cseppet sem akadt fenn, tette amit mondtak neki és közben igyekezett képességeit még tovább fejleszteni, hogy megfeleljen a rendkívül magas elvárásoknak, amit vele szemben támasztottak, miközben ismételten keresni kezdte családját szabadidejében a Rukongai labirintusában. Egy nap aztán egy olyan shinigamit sodort útjába az élet, akit már ismerhetett volna, ha éppen magánál van, amikor találkoznak. Egy pofonegyszerű felderítő küldetést kapott, de a melléje beosztott halálisten igencsak furcsa pillantásokat vetett rá. Nem bírta ki, hogy ne kérdezzen rá a miértre.
- Nee, valami van az arcomon?
- Ööö… nem, nem, semmi… csak… azt hiszem én voltam az, aki a kvázi… lélektemetésed csinálta.
Tágra nyílt szemekkel meredt rá a másik tisztre, majd hirtelen megragadta a ruhájánál fogva és finoman rázni kezdte.
- Mi történt velem? Hogyan haltam meg? Mi lett a szüleimmel? És a testvéremmel?
Záporoztak a kérdések Kotomi szájából a megilletődött férfire, aki miután nagy nehezen szóhoz jutott elmondta, amire emlékezett: a testüket lidércek szállták meg és ő volt az, aki a lelküket megszabadította. Ám ő csak három emberre emlékezett, és biztos volt benne, hogy több lidérc nem volt a környéken.
- Lehet hogy ő még él… lehet hogy Hitomi még él!
Ugrott ujjongva az értetlenül pislogó shinigami nyakába. Vidámságát innentől kezdve nem lehetett róla levakarni, hiszen ha húga még életben volt, őt nagyon egyszerű lesz megtalálnia. De ahhoz el kellene jutnia az emberi világba, ami nem tűnt túl egyszerű feladatnak, tekintve hogy ilyen önző okból garantáltan nem engednék el, kötelességei pedig teljes egészében a Soul Society-hez láncolják. Úgy gondolta, hogy a problémát a legegyszerűbben úgy lehet kiküszöbölni, ha legalább egy hadnagyi pozícióig eljut, hiszen ha legalább hadnagyi rangban vagy, nem kell külön engedélyt kérned a senkaimon használatához. Azóta lebeg célként a szeme előtt a fuku-taichou poszt és a mai napig is keményen dolgozik azért, hogy előléptessék.