Nakashima Miharu

Jelszó: Doesn't matter who it is, I'll fuckin' break 'em.
Név: Nakashima Miharu
Kor: 35év (de 16nak látszik)
Kaszt: shinigami
Rang: 9. osztag 6. tisztje
Születési idő: szeptember 3.
Külső: kb.167 cm, hosszú kék haj, nagy huncut zöld szemek, karcsú test
Jellem: szószátyár kisasszony, minden őrültségben benne van, imádja a férfiakat, nem szereti, ha valaki nála jobb ezért szorgalmasan képzi magát, hogy ő lehessen a legjobb

Zanpakuto:

Név: Pi-kokkuburu (Kékpáva)
Kinézet: fekete tok, semmi különleges és kék markolat
Igazi alakja: http://quizilla.teennick.com/user_images/G/GO/GOO/googlybear1990/1134277593_rhillssure.JPG
Shikai alakja: két kék színű hatalmas legyező, amelyet egy hosszú lánc köt össze
Típus: szél
Parancs szava: Soratobu, Pi-kokkuburu (Repülj az égen, Kékpáva)
Támadás: 1. Kakikiru (Hasítsd): ezt a támadást használva szélből pengék keletkeznek a két legyező körül
2. Amakakeru (Szárnyalj): megfogom a láncot, és egyre gyorsabban forgatom, amíg megjelenik egy tornádó és azt a saját reiatsumal töltöm meg és képes vagyok irányítani
Belső világom: egy kék tó és az azt körülvevő fák
http://vanilla04.freeblog.hu/files/ffffff7.jpg

Előtörténet

Életem:
A nevem Nakashima Miharu. Nem mindennapi életem volt. Édesapám titkos ügynökként dolgozott és 4 éves koromban rejtélyesen eltűnt, ebből adódóan anyukámmal élek, aki ügyvédként dolgozik. Karakura városában láttam meg a napvilágot.
Egy szokványosnak tűnő napon suli után átugrottam egy barátnőmhöz. Miután jót beszélgettünk haza indultam. A késő délután borongós volt, alig hogy elindultam esni kezdett az eső. Mikor félúton jártam sötétedni kezdett (mi kell még ahhoz, hogy teljesen megrémüljek?). Miközben egyedül sétáltam felfedeztem, hogy egy sötét tekintetű alak követ. Azt gondoltam, ha nem figyelek oda, akkor egy idő után megunja, de nem így történt egyre és egyre közelebb ért hozzám. Jobbnak láttam, ha futni kezdek, hátha el tudok menekülni előle, a rejtélyes alak is futni kezdett. Egy felüljáróhoz értem felszaladtam, de a fura fickó utolért, megragadta a kezem és lefogott. Elővett egy kést és így szólt:
- Add ide az értékeidet és nem foglak bántani.
Hevesen ellenkeztem, de nem akart elengedni. Nekifeszített a korlátnak, de abban a pillanatban megcsúszott és egy óvatlan mozdulattal meglökött mire én átestem a felüljáró korlátján.
Mikor felébredtem annyit láttam, hogy az út körülöttem le van zárva és a rendőrök próbálják tisztes távolban tartani az ott tolongó tömeget. Ekkor megpillantottam a mentősöket amint egy lányt letakarnak, és a mentőautóba helyeznek. Mikor már jobban magamhoz tértem körülnéztem és észrevettem édesanyámat amint a rendőrfőnökkel beszél. Odasiettem megkérdezni mi történt. Beszélni kezdtem, de az édesanyám felém sem fordult mintha meg sem hallotta volna, hogy neki beszélek. Elszaladtam megkérdezni egy járókelőt, hogy mi történt. Mikor az úton szaladtam volna át megpillantottam egy autót, de már nem tudtam kitérni előle. Mire észbe kaptam annyit láttam, hogy a kocsi csak úgy átsuhant a testemen.
Ekkor döbbentem rá mi történt valójában.

Élet a halál után:
Már körülbelül 2 hete bolyongtam a városban. Végignéztem a temetésem és naponta ellátogattam anyukámhoz.
Egyik nap mikor a barátnőimet figyeltem észrevettem egy nagyon ronda lényt. Rám támadt én pedig futni kezdtem, de nem hagyott menekülni. És ebben a pillanatban felbukkant egy fura öltözékű de sármos férfi kardal a kezében. Nekitámadt a szörnynek és kettévágta a szörny arcán lévő maszkot mire az eltűnt. Odaszaladt hozzám és féltően kérdezte:
- Ugye jól vagy? Nem esett semmi bajod?
*Megilletődve hebegtem*
- Jól vagyok, semmi bajom.
Aztán mikor összeszedtem magam kíváncsian beszélni kezdtem.
- Köszönöm, hogy segítettél. De mond, ki vagy te?
- Egy shinigami vagyok. – hangzott a felelet - Egy Lelkek Világa nevű helyről jöttem azért, hogy segítsek az olyanoknak, mint te. És most elküldelek egy jobb helyre.
- Hová? Kikhez? Miért? – kérdeztem
- Olyan helyre kerülsz majd ahol sok a hozzád hasonló lélek és nem fognak majd bántani az ehhez hasonló szörnyetegek.
- Akkor még ez utolsó kérdés, ha szabad. – mondtam
- Persze.
- Mi a neved? – hangzott az utolsó kérdésem
- Morita Kyousuke a nevem és a 13 védelmi osztag egyik oszlopos tagja vagyok.
- Köszönöm, remélem, még találkozunk egyszer.
És elküldött arra a jobb helyre, amit emlegetett.

Így lettem halálisten:
A hely ahova kerültem számomra teljesen új volt. Néhány lélek megmondta hol is vagyok pontosan, hogy ilyen olyan kerület, de én mindössze a Peremvidék nevet jegyeztem meg. Nem tudom mennyi ideje lehettem már ott, mert 2 év után már nem számoltam a napokat. Egy unalmas nap, ami úgy indult, mint a többi (császkálással a nem tudom milyen kerületben). És ekkor alig hittem a szememnek, megpillantottam az egykori megmentőmet. Futni kezdtem felé és a nevét hajtogattam:
- Kyousuke úr! Kyousuke úr!
Már majdnem odaértem mikor összefolyt előttem minden és hirtelen elsötétedett a világ. Mikor kinyitottam a szemem nagyon elpirultam, hisz azt láttam h Kyosuke úr karjaiban fekszem, aki aggódóan figyel.
- Mi… Mi történt? - hebegtem
- Nem tudom, futottál és összeestél, még jó hogy elkaptalak.
- Ez az érzés… Mi? – kérdeztem.
- Hogy érted? Csak nem megsérültél?
- A hasam fura hangokat ad ki és egy számomra érthetetlen érzés fogott el.
- Edd ezt meg. Hátha jobban leszel. – mondta, és átadott egy kis csomag ételt.
*Megettem*
- Köszönöm, máris jobb.
- Ez azt jelenti, hogy benned is megvan az erő.
*(- A jedi erőre gondolsz? Ja, elnézést ez nem az a történet)*
- Milyen erő?
- Az erő arra, hogy shinigami légy. Ha akarod, elviszlek a Lélektovábbképző akadémiára.
- Jó!
- Tudsz járni? – kérdezte nagyon aranyosan.
- Persze.*Felálltam, de azon nyomban össze is csuklottam*
- Hát akkor majd viszlek én.
Felkapott és már mentünk is. Be is iratkoztam amint odaértünk. Elköszöntem Kyousuke úrtól.
Szorgalmasan tanultam, hogy egyszer én is halálisten lehessek. Elérkeztem a vizsgákig ahol végre bizonyíthatom mit is tudok és mennyit fejlődtem. Az írásbeli nem volt akadály számomra viszont a szóbelitől kicsit tartottam. A szóbeli vizsgán megjelent a 9. osztag kapitánya is, amitől csak még izgatottabb lettem, de végül jól sikerült. Nemcsak hogy átmentem a szóbelin, de a 9. osztag kapitánya felkért arra, hogyha sikerül átmennem a gyakorlati vizsgán is, akkor majd az ő osztagához csatlakozzam. Így már nagyon boldogan vágtam bele a harcba a hollowokal. Bár azt hittem simán menni fog, mégis nehezen melegedtem bele. Mikor már jól ment felbukkant 4 óriás lidérc. A vizsgáztatókat szemelték ki maguknak és mikor velük végeztek a vizsgázókra támadtak. Már sok fiatal shinigami tanonccal végeztek. De mikor az én társaim felé vették az irányt én vakmerően eléjük ugrottam, mert azt gondoltam, hogy, szájkaratéban jó vagyok és akkor talán ez is menni fog, de ekkor az egyik hollow karjával oldalba vágott és repültem 30 m-t akkor már máshogy kezdtem gondolkodni. Igazából gondolkodni sem volt időm hisz alig láttam és azt sem tudtam mi történt. Elvesztettem az eszméletem és mikor felébredtem egy gyönyörű tónál találtam magam. Felültem és láttam a tó felet lebeg egy nő, akinek rettentő bájos arca volt. A pillantása nagyon hívogató volt ezért elindultam felé. Mikor odaértem kérdezgetni kezdtem annak a reményében hogy majd válaszol.
- Elnézést, nem tudja hol vagyok? Vagy hogy, hogy kerültem ide?
És ő ezekre így válaszolt:
- Nem kéne itt lenned, segítened kellene a társaidnak.
-Na és hogyan azt megtudnád mondani, mikor erre a helyre kerültem és amúgy is kevés az erőm ahoz hogy segíteni tudjak.
- Nem tudod hol vagy? - kérdezte kicsit felháborodva
- Nem, télleg fogalmam sincs. Mert mért is kéne tudnom?
- Ez itt a belső világod...
- Értem. Akkor te pedig az én zanpakutuom vagy ugye?
- Na végre..jó, hogy leesett. Meg, hogy érted azt, hogy nem vagy elég erős? És velem mi van, azért vagyok, hogy velem harcolhass.
- De ez így nem fog menni, hisz még a nevedet sem tudom, így nem lehetünk egyenlő rangú társak.
- A nevemet csak akkor tudod meg, ha igazán figyelsz majd a hangomra.
- De hát figyelek, minden szavadon csüngök.
- Jaj, nem úgy gondoltam te ostoba, látom még mindig nem érted mi kell ahhoz, hogy eláruljam a nevemet.
És ezzel hirtelen újra a saját világomban találtam magam. Hát mivel jobb ötletem nem akadt nagy nehezen feltápázkodtam. És újra nekitámadtam a szörnyeknek. Mikor már másodszor sodort el a csapásuk 30m-re akkor valami furcsát hallottam. Egy hang volt az, hasonlított a zanpakutuom hangjára. Ennyit hallottam csak
Soratobu, Pi-kokkuburu.
És ahogy ezt meghallotam már tudtam mit kell tennem elismételtem :
- Soratobu, Pi-kokkuburu.
De csak nemtörtént semmi. Mégegyszer elismételtem:
- Soratobu, Pi-kokkuburu.
Na ekkor már hirtelen a kardom átváltozott két hatalmas legyezővé amit egy hosszú lánc köt össze a fogásánál. Na ekkor már nagyon örültem és magabiztosan áltam a szörnyek elé ismént harmadszorra, de ekkor mikor már támadhattam volna a 9. osztad kapitánya és a hadnagya jelent meg előttem és két csapással végzett az összes óriás hollowal
Amikor végeztek a lidércekkel hozzám fordultak:
- Ügyes vagy! Ezzel kijelentem, átmentél a vizsgán és egyben felvételt nyertél a 9. osztagba.

Így lettem én a 9. osztag 6. tisztje ^-^

( A történetben szereplő Morita Kyousuke nevű karakter nem multi karakter és engedélyt kaptam arra hogy szereplőként tüntessem fel a nevét a történetben)