Előtörténet:

Jelszó: Doesn't matter who it is, I'll fuckin' break 'em.
Név: コナミチカ (Konami Chika)
Kaszt: Shinigami
Rang: 10. osztag 3. tiszt
Nem: Lány
Kor: 1900ban születtem, meghaltam 1915 telén (pont a születésnapomon). Közel száz éves vagyok, habár kinézetre még mindig 15.
Felszerelések: Zanpakuto
Születési dátum: 12. 14.
Kinézet: Hófehér haj, a vége sötétebb szürkés, vállig érő, két oldalt derékig érő rész, aminek az aljára kis karika pengék vannak ráfáslizva. A szem narancs-vörös átmenet. Rendes Shinigami egyenruha, annyi különbséggel, hogy a kezeim piros ujjatlan kesztyű van. A nyakon egy nyakörv. Egyébként kb. 160 cm magas.
Jellem: Kissé csendes, azonban barátságos, akik megismerik, vidámnak látják, nyugodt, nem sok mindennel lehet felidegesíteni, azonban ha egyszer sikerült, akkor nehéz lenyugtatni, társait utolsó csepp erejével is védelmezi, egy kissé lassú felfogású (ezért elnézést kér előre is), nem valami türelmes.

Zanpakuto neve: YukiTora (Hótigris)

Zanpakuto fajtája: Jég, víz (hó?)

Zanpakuto shikaia: A kard egy átlátszó (olyan, mintha jég lenne) külsőt vesz fel (nem lesz törékenyebb, sőt még keményebbé és könnyebbé válik) Chika mellett rengeteg, több ezer hópehely jelenik meg, melyeket parancsszavakkal irányíthat, majd később a sima kardmozdulatokkal.

Zanpakuto támadása:
„Blokkold!” ~ „Itehoume!” –A kard ellenfél felé való kinyújtásával, a hópelyhek rátapadnak, és megolvadva, majd megfagyva a földhöz, vagy bármi máshoz hozzáfagyasztják az ellenfelet. Esetleg testrészek blokkolására is lehet használni.
„Tépd szét!” ~ „Kagizaki!” –Ezzel a paranccsal egyszerűen pengékként funkcionálnak a hópelyhek. Használható előtte az előző parancs, ekkor nagyobb a hatásfoka.


Történetem:
Életemben:
1900 telén születtem. Az első világháború elején éltem, nagyjából egy évvel halálom előtt, Japán is hadba lépett. Egy teljesen normálisnak mondható családba születtem, két ikertestvérem volt, Rika, és Risa. Én voltam a legidősebb. Édesapám egy egyszerű alkalmazott volt az egyik hadászati cégnél. Édesanyám otthon nevelt minket. Japánban, Tokióban éltünk.
Egy egyszerű állami általános iskolába jártam, a testvéreimmel egy osztályba.
A jegyeim nem voltak rosszak, sőt, a húgaimhoz képest igenis jók voltak, de még így sem feleltek meg a szüleim elvárásainak. Azt akarták, hogy tökéletes legyek és kitűnőek legyenek a jegyeim. Mindig hajszoltak, hogy tanuljak többet, és kevesebbet foglalkozzak a barátaimmal, pedig igazán nem mondható az sem, hogy olyan sokat foglalkoztam volna a barátaimmal. Egy magán középiskolába kerültem be. Az egyenruha cuki volt, az osztályom teljesen normális. A jegyeim sem változtak, ugyan az új osztályomban volt néhány igazán jó barátom. Ők is normálisak voltak, csak semmi extra. Azonban volt valami különleges bennem… valahogy hallottam a halottak hangját, nem szerettem hallgatni őket, mindig emlékeztettek arra, hogy egyszer én is meghalok, és olyankor a hideg rázott. A testvéreim nem hallották őket. Egyszer, pont télen, épp iskolából hazafelé, meghallottam egy hangos üvöltést, akkor még fogalmam nem volt, hogy mitől származhat, (ma már tudom, hogy ilyen a lidércek üvöltése) Egy ösztön azt súgta, hogy meneküljek, és hirtelen megindultak a lábaim, fogalmam nem volt arról, hogy merre is futok tulajdonképp, csak egyenesen előre. A kikötő egyik mólójának végén álltam meg. Láttam néhány halászhajót és csatahajót a vízen és a kikötőben is. Egyszer csak ráléptem egy, tócsára, ami meg volt fagyva, megcsúsztam, pont bele a vízbe. A víz hideg volt, és ha ez nem lett volna elég, nem is tudtam úszni. Egy percen belül elsüllyedtem és megfulladtam.

Lélekként, és a peremvidéken:
A következő, amire emlékszem, hogy egy temetőben vagyok, körülöttem egy gyászoló család. Mikor közelebb mentem hozzájuk, láttam, hogy ez az én családom, ekkor ránéztem a sírra, aminél voltak, az én nevem állt rajta.
Ekkor tudatosult bennem, hogy halott vagyok.
„Hát mégsem egy álom volt” –mondtam.
Néhány hétig kóboroltam a városban, megnéztem a helyet, ahol meghaltam, azonban nem csak ezt láttam.
Láttam lelkeket, akik csakúgy, mint én, kóboroltak. A távolból megláttam egy szörnyet is (lidérc volt), és láttam egy fekete kimonót viselő nőt (ő egy Shinigami volt), aki megölte azt. Ugyanez a nő, meglátott engem, közelebb jött hozzám, és így szólt:
-Egy jobb helyre küldelek, ahol nem kell nézned a háborút! –mondta nekem.
Én csak néztem rá, mikor megfordította a katanáját (utólag tudtam meg, hogy ők Zanpakutonak nevezik), és a markolatot lassan a fejem felé tolta.
-Ne félj, nem fog fájni! –És ekkor hozzáérintette a homlokomhoz.
Hirtelen valamiféle fény vett körül, szép lassan eltűnt az a világ a szemem elől, amelyikben a nő volt.

Amikor felébredtem, már egy teljesen más világ volt előttem, egy zöld mezőn ébredtem, elég nagy volt a fű és fújt a szél. Egy kék színű kimonó volt rajtam és mezítláb voltam.
miután körülnéztem, megpillantottam két férfit, akik csak néztek rám, s közben beszélgettek:
-Vajon ki lehet ez a lány? –Kérdezte az egyik.
-Nem tudom, még soha nem láttam erre, biztos most küldték át.
Odamentem hozzájuk:
-Öhm… Jó napot! Megmondanák, hogy éppen hol vagyok?
-A peremvidék 14. körzetében –Válaszolt az egyik férfi a kérdésemre.
Őszintén nem sokat értettem abból, amit mondott, de mindegy, ráhagytam.
-Gondolom, a kisasszonyt most küldték át. -szólított meg a másik férfi.
-Átküldeni? Ezt úgy érti, hogy az a fekete kimonós valaki, mikor a fejemhez érintette a kard markolatának a végét, akkor ideküldött?
-Minden lélek, akit lélek temetnek, ide érkezik, a peremvidékre.
-Értem… -Feleltem rá, de még mindig nagyon homályos volt előttem a dolog.
-Az egyik család majd biztosan befogad…
Végül így is lett. Egy 4 tagú család 5. tagja lettem.
Egy anya, két fiatalabb fiú és egy lány testvér, és az ötödikként én.
Minden nap segítettem a háztartásban.
Már lassan 5 éve éltem a peremvidéken.
A faluban azt mondták, hogy sok lélekenergiám van, mármint hozzájuk képest. A faluban volt néhány velem egykorú, ők tanítottak sok dologra a Shinigamikkal, Hollowokkal, és Soul Society -vel kapcsolatban. Néhány trükkre is megtanítottak. Elég fogékony voltam az efféle dolgokra és még élveztem is. Habár akkor még nem voltak komolyabb elképzeléseim.
Majd egyszer egy nap, épp a faluban sétáltam, néhány Shinigami kirakott az egyik hirdetőtáblára egy felhívást, miszerint a Lélektovábbképző Akadémiára toboroznak új Shinigami jelölteket. A gyerekek, akik korábban Shinigamisat játszottak, mind ott voltak, és mesélték, hogy majd egyszer ők is oda fognak járni, és hatalmas Shinigamik lesznek, esetleg még kapitányok is. Én csak kuncogtam magamban. Azok is, akiktől tanultam, mind Shinigamik akartak lenni. És akkor volt egy olyan érzésem, hogy én is ezek közé a személyek közé tartozom, nekem is ez az álmom.
Mikor hazamentem a sétából, anya elé álltam azzal a kéréssel, hogy engedjen el a Lélek továbbképző Akadémiába.
Azt mondta, hogy nyugodtan menjek, nem tart vissza, ha ez az, amit én szeretnék.
Beadtam a jelentkezésemet.
A felvételin kitűnő eredménnyel jutottam tovább. Néhányan a faluból szintén jöttek velem, közülük ketten velem egy osztályba kerültek.
Kidouk használatában ügyeskedtem leginkább, azonban később a teljesítményem lerontotta az egyik visszatérő álmom, amit már nevezhetnék rémálomnak is.
Ebben az álomban mindig egy vörös szempár nézett rám, és amiatt az átható tekintet miatt, képtelen voltam aludni. Lassan már az órákon is meglátszott rajtam a fáradtság… elmeséltem az egyik tanárunknak -aki nagyon aggódott értem-, és ő azt mondta, hogy valószínűleg a Zanpakutom lesz majd az álmok okozója. A tanár szerint az álmokat lehet irányítani, tehát ha talán megszólítanám az álomban a szempár tulajdonosát, vagy válaszolna nekem, vagy megszűnne az álom. Még aznap éjjel, mikor visszatért az álom, hozzászóltam:
-Ki vagy te? –ez a kérdés érdekelt a legjobban.
-… Tora –csak ennyit hallottam, és ezt sem teljesen tisztán.
-Mond még egyszer!
-… Tora –megint csak a töredékét hallottam.
-Nem értem. Mond el még egyszer, kérlek! –Ekkor a szempár pislantott, mintha azt mondaná ezzel, hogy akár mondja még egyszer, akár nem, akkor sem fogom teljesen tisztán érteni.
Akkor hallottam meg az ébresztő csengőt, és felkeltem.
„Majd ma este már hátha értem” -gondolkoztam. Aznap sokkal frissebbnek éreztem magam, biztos azért, mert nem ijedtem fel az éjszaka közepén.
A tanár megkeresett már első óra után. Érdeklődött, hogy mi történt az álmomban. Elmeséltem neki, hogy megkérdeztem, ki ő és, hogy nem hallottam tisztán, amit mondott.
Az álom aznap este nem tért vissza, pedig nagyon tudni szerettem volna, mit akart mondani…
Amíg a Lélektovábbképzőre jártam addig nem is tért vissza, vagyis… mielőtt az utolsó vizsga megkezdődött volna, aznap éjszaka újra láttam a szempárt.
-Ki vagy te? –Próbálkoztam újra a régi szöveggel.
-A nevem YukiTora. -Most hallottam, végre meghallottam, amit mondani akart, habár elég halk volt, de már értettem a szavait.
-Yuki…Tora? –Ekkor a szempár lecsukódott. Hirtelen az egész környezet megváltozott körülöttem. Egy barlangban találtam magam, idebenn kellemes volt az idő, szép zöld fű nőtt, habár nem tudtam, hogy napfénytől elzárt helyen, hogy nőhet fű. Előttem egy kőszentély volt. Egy tigris istennek állítva. A szentélyen egy kis patak folyt keresztül, majd tovább az egyik kőfal felé, s eltűnt. A falon lámpások voltak. Mindegyikbe szentjánosbogarak voltak belehelyezve, melyek az állandó sötétségbe fényt hoztak. Tetszett a látvány, megnyugtatott. Ahogy körbenéztem, megláttam mögöttem egy kijáratot, ahonnan hófehér fény szűrődött be. Elindultam kifelé. Miközben közelítettem a barlang kijáratának végéhez, észrevettem, hogy odakinn hó van. Szinte vakított, ahogy a fény ráérkezett. Kiértem. Csodás látvány tárult elém, egy hegyen voltam, voltak a bejárat előtt hóval borított fák, azonban ez nem sokat takart abból a látványból, amit egy hófödte hegycsúcsról látni lehet. Itt már kicsit hűvösebb volt, de nem zavart. A hegy alját felhők borították, és még pár másik hegyet láttam kilógni a felhők alól. Az ég gyönyörű kék volt… a hó vakítóan csillogott. Kiszaladtam a hóba. Ekkor megszólított valaki, YukiTora volt az. Egész végig ott állt a barlang bejárata mellett. Most láttam először többet a szemeinél, végül is úgy nézett ki, mint egy tigris. Fehér bundája volt, fekete csíkokkal. A nyakában volt egy piros nyakörv egy kis csengővel.
-Ez a te világod –mondta nyugodt hangon.
-Az enyém? –ültem a hóban.
-A lelkedet tükrözi –Válaszolt nekem, aztán folytatta –Most nyugodt vagy, akárcsak a hó, a szél, az időjárás. Hallod ezt a csendet? –Rábólintottam –És ezt a nyugalmat, érzed?
-Igen.
-Te nem félsz tőlem?
-Nem. –Ekkor átalakult a tigris egy férfivé. A férfinek szintén gyönyörű vörös szemei voltak, tökéletes nyugalmat sugárzott a tekintete. A haja színe akár a hóé, a nyakában ott volt a piros nyakörv, rajta a csengettyűvel. Fehér volt a ruhája, egy vörös kendő volt az oldalán és tabit viselt a lábán. Ez a személy ugyanaz, mint a tigris.
-Mert én a részed vagyok. A lelked egy része. Nélküled ez a világ nem létezne, ahogy én sem… -egy kicsit elhallgatott- Lassan már menned kell. Nem sokára ébresztenek titeket.
-Igen.
-Ha bármikor szükséged van rám, szólíts a nevemen! Segíteni fogok.
-Rendben. –Ekkor egy szürke örvényben minden eltűnt a szemem elől. Majd felkeltem.
Még aznap reggel, a vizsga előtt megkerestem a tanáromat, akivel eddig is beszéltünk YukiToráról. Elmeséltem neki, hogy meghallottam a nevét, és egy különös világban beszélgettem vele. Megdicsért, és azt mondta, hogy most már nem lesz gond a Zanpakutommal.
A vizsga abból állt, hogy beosztottak minket csapatokba, minden csapat kapott egy-egy felügyelőt. A helyszíne egy mesterséges környezetben volt, az emberek világában, a környék el volt kerítve, és jelzést kaptak a felügyelők, ha valami megpróbált behatolni azon. Néhány gyengébb lidércet fogtak be, hogy azokon mérjék az erőnket. A vizsga problémamentesen indult, én azzal a 2 személlyel voltam egy csapatban, akikkel annak idején egy faluban laktunk, majd egy osztályba kerültünk. Az erőnk közel azonos szinten volt. A felügyelő minden lépésünket figyelte. Már a vizsga vége felé mindannyian ki voltunk fáradva, és akkor küldtek ránk több lidércet.
-Mi van már?! Miért most küldik őket? –zsörtölődött az egyik társam.
-Nem tudom… -ekkor az egyik maszkját átlóban áthasítottam- De nem hiszem, hogy hagynának minket itt kipurcanni.
-Én már hallottam olyanról, hogy valaki vizsgázott, és a felügyelő jelenlétének ellenére, meghalt.
-Akkor az a figyelő nem figyelt annyira, mint a mienk.
Egyre csak többen jöttek.
-Na jó! –már ideges lettem- Ennyi volt. Nem fogom őket egyesével vagdosni.
„Nem kell!” –Hallottam meg YukiTora hangját a fejemben. – „Használj engem!”
-YukiTora! –Ekkor a kardom megváltozott, könnyebbé vált, és úgy nézett ki a pengéje, mintha jégből lenne, emellett rengeteg hópihe vett minket körül.
„Mond utánam: -Tépd szét, Hótigris!-, és nyújtsd a kardod az ellenfeleid felé!”
-Tépd szét, Hótigris!” –Kiáltottam és egyszerre az a lidérc, amelyik felé nyújtottam a kardomat, darabokra esett. Majd aztán egy ívben elhúztam magam előtt a kardot, és a hópihék követték a pengét, amelyik lidérc az útjukba esett az megsemmisült. (Habár csak azért, mert gyengék voltak.)
Nem sokkal ez után, a felügyelő intett, és a lidércek már nem jöttek többet. Ezután odaszólt hozzánk, hogy a vizsga véget ért, az eredményeinket majd később közlik velünk. Nagyon fáradtak voltunk már, szinte összeestünk. Én mégis nagyon boldog voltam, hogy végre képes vagyok használni a Zanpakutomat.
Másnap kijelentették, hogy kik mentek át és kik nem. Én természetesen átmentem.
A 10. osztagban kezdtem a pályafutásom, az egyik gyengébb tisztségen, majd ahogy erősödtem, úgy kerültem egyre előrébb. Jelenleg, mint ahogy látható, a 3. tiszt posztját töltöm be náluk.

hihi:3 Arigatou:3
gondolom ami hibákat felsoroltál azokat javítsam ki:3

Kijavítottam amiket hibaként feltűntettél:3