- Hmm, végzős? Biztosan felvesznek majd valamelyik osztaghoz, hogyha már nekem is sikerült - nevetett kedvesen a lány, miközben először fel sem tűnt, hogy már tegezi az illetőt.
- Ohh, és ha megkérhetlek tegezzük egymást, mert... - mondta kicsit zavartan, de a miértje már nem jutott eszébe - ömm, elvégre... ömm... mind egy! - gabalyodot bele a mondatba, és pirulva fordította oldalra a fejét.
Tulajdonképpen nem is akart miértet mondani, csak úgy gondolta, hogy illene megmagyaráznia, de hát nem sikerült. Lázasan kutatott az agyában valami téma után, hogy elfelejthesse kis botlását, mikor is a nagy gondolkozás közepedte ténylegesen megbotlott. Nyöszörögve próbált feltápászkodni a földről, miközben kis zacskójának tartalma újfent szétszóródott a földön, vagyis inkább a cukrok és a konzerv, me a pénztárca, ami szerencsére ezúttal nem engedte szabadjára a benne levő yen-eket, ezzel is kevesebb fáradtságot okozva a szerencsétlen lánynak, akinek az arca lassan örökre vörös marad folytonos baklövései miatt. ~Most biztosan nem talál alkalmasnak a feladatra! Nem igaz, hogy ilyen köves legyen az út.~ Még lába is csúnyán sajgott, mivel szokásához híven mezítláb járkált, de próbált nem venni tudomsát róla, hanem próbálta összekapkodni a földön heverő dolgait.

- Hát, először csak a záróvizsgákra kell odafigyelni, ha az megvan majd lesz időm arra gondolni, hogy hova is jussak be.
Pillantok magam elé a messzeségbe. Be nem vallanám a lánynak, hogy nem vagyok biztos benne, hogy azzá akarok-e válni. Elég kétarcú érzések sorjáznak bennem azzal kapcsolatban, hogy nekem tényleg szükségem van-e erre az egészre. Halálistenestül, mindenestül. Ugyan most erre támaszkodok, ezekbe az értékekbe kapaszkodok, amiket ez az új világ adott nekem, de a szívem mélyén még érzem, hogy nem felejtettem el a régi életemet és még reménykedek, hogy visszatérhetek. Így, vagy úgy. Talán ezek miatt a kételyek miatt nem tudtam még nevet adni kardomna, Névtelennek.
Kezem a katana nyelére téved, jól esik megérinteni. Nem veszem észre, de szokásommá vállt, hogy egyfajta biztos pontként gondolok rá: ha kételyek gyötörnek, vagy kétségbeesve érzem magam, akkor kezem önkénytelenül felkeresi a derekamon.

Tűnődésemből az a tudatosoló tény "ébreszt fel", hogy a lány egy tompa puffanással eltűnik mellőlem. Meglepetten pillantok le, majd miközben magam előtt látom a Seitereinél némi kis leírást adó tisztet ~ - Meg fogod ismerni, nyugi, nem lesz vele gondod. Ő... amolyan... *Látom, hogy keresi a megfelelő szót, miközben kicsit nevetséges kecskeszakállát huzogatja* igazi jelenség. *Mondja és egy komikus szemöldökmozdulattal próbálja nyomatékosítani a szavát.*~ a halovány mosoly visszaköltözik az arcomra és magam elé suttogom: Igen, jelenség.

Arcomról azonban pillanatokon belül lelohad a mosoly, ahogy hallom, hogy valaki egy fiút szólít meg. Már épp leguggoltam, hogy másodszor is segítsek összesedni az elgurult macskatápokat és egyéb vásárolt cuccokat, mikor a hang irányába fordulok. Látom, hogy felém közelednek, ígyhát kiegyenesedek, kezemben az épp összekapkodott 2 db. konzervvel.
- Ki kérde... Kezdem, majd futva végigfutom a férfi kinézetét, mozgását, arcát... a ruhán lévő jelképből tisztán látszik, hogy melyik osztaghoz tartozik[igaz?:S], majd pillanatokon belül arra is rájövök, hogy hadnaggyal állok szemben[remélem nem tévedek, hogy rájöhetek], az arcból pedig máris gyorsan kapcsolok, hogy...
- ...Kamitora Kenzo hadnagy? Öhm, információm lenne Ön számára. Koshirue Owando vagyok, az Akadémia Hallgatója, végzős. Örvendek!
Futva felkeresem Minori tekintetét és igyekszek odaadni neki a 2 db. konzervet, amit eddig szorongattam.

Remélem, hogy nem tévedtem. A tegezős témát, pedig önhatalmúlag még pár perc erejéig "behűtöttem" - Ahogy felénk a földön mondták.

Kamitora látta hogy a fiú jól tudosult és meghallgatta a bemutatkozását.
-Üdvözöllek Owando és téged is Minori. Na mond Owando mien híred van nekem. De inkább menjünk el a közeli vendéglőbe mert megint éhes vagyok.
Kamitora megfogta a fejét és nevetet. Majd mentek a vendéglőhőz.
-Owando és melyik osztaghoz szeretnél menni? Mert ha jó harcos vagy akkor jöhetsz a 11.osztaghoz is ahol jó helyed lenne föleg ha szerets te is harcolni.
Mikor megérkezdtek a vendéglőbe Kamitora egy seregnek elegendő kaját rendelt magának amit hamar megevett.
-Na és milyenek a tanárok mert az én időmben elég kemények voltak.

Minori még egy kicsit elidőzik a földön dolgai szedegetésével, mikor egy árnyékot lát meg maga előtt, és mikor felnéz látja, hogy egy hadnagy áll előtte, a karjára kötött jel pedig a 11-es osztag jelképét viseli. Mint akibe villám csapott bele, ugrik fel helyéről, és gyorsan beletuszkolja zacskójába cuccait, még a mekapott tápot is elfelejti megköszönni, ami nem szokása.
- Üdvözletem hadnagy! - hajol meg gyorsan, ám hangja nem csengett már olyan vidáman.
Nem mondhatott nemet az invitálásra, ugyanis nem talált megfelelő kifogást, ezért követte őket. Mikor helyet foglaltak Minori egész végig az asztalt bámulta, idegesen játszadozva kezeivel. Ám mikor a kérdés elhangzott a hadnagy részéről ilyedten rántotta fela fejét.
- Nem hinném, hogy Owando-san a 11. osztagba való! Szerintem neki kéne eldöntenie, hová akar kerülni! - jelentette ki szinte rémülten.
Majd rájött, hogy udvariatlan volt egy hadnaggyal szemben - Ömm, elnézést a kitörésemért... - majd újra lehajtotta a fejét.
Szinte teljesen megáltozott, nem mert Kamitorára nézni, csak Owando-ra tett néhány tétova pillantást. Az igazat szólva rettegett a 11. osztagtól.

Az ebédlőbe érve egy pillanatra elidőzök a küszöbön. Mostanra az akadémián is véget ért a tanítási idő, ígyhát tekintetemmel ismerősöket keresek. Lassan biccentek 1-2 embernek, majd beljebb vonulok és követem a hadnagyot és Minori-t az asztalhoz.

- Hadnagy, sajnos nincs sok időnk. Nem akarnám siettetni, de kérem... gyorsan falja be majd a rendelést!
Mosolyodok el haloványan. Odébb húzom a székem, hogy se közvetlenül Minori, se a kapitány mellett ne üljek. Középreigazítom, hogy mindkettejükkel tudjak szót váltani.

- Hadnagy, a gólyák első hollow-vadászatáról lenne szó. Elvileg Önt és a kapitányát már felkérte az Akadémia egy üzenetben, hogy egy megadott időpontban nézzen körül a földi világban és ellenőrizze, hogy minden rendben van. Másnap, amennyiben rábólintanak már érkeznének is a gólyák. Természetesen akkor is igényelnénk, hogy legyenek készenlétben, amennyiben valami nem várt probléma merülne fel.
A hadnagyra pillantok, hogy figyel-e rám... nos, felmerül bennem az a kérdés, hogy az étel esetleg több nem-e fog majd több figyelmet kapni mint én, úgyhogy igyekszek gyorsan és tömören fogalmazni, majd távozni.

- Én értesítem most így Önt, hogy úgy 1-2 órán belül indulunk. Reméljük, hogy velünk tud jönni.
Szólok, majd részemről ennyi is. Hamarosan bejelentem, hogy távoznék már...

...a kérdés a hadnagy részéről hangzik el, de Minori megelőz a válaszban. Meglepetten pillantok rá hirtelen a reakcióját hallva és be kell vallanom: egy kissé neheztelek is rá, amiért beleszólt kettőnk beszélgetésébe.
- Nem tudom pontosan, hogy nekem kell igényelnem a bekerülésem, vagy egy az egyben majd a vizsgázók, netalántán a kapitányok döntik el, hogy szükség van-e rám és ha igen, akkor melyik osztagba illenék a legjobban.
De ha jól emlékszem, akkor talán én fogok végképp dönteni, az akadémia pedig értesíti a számomra általuk megfelelőnek szánt osztagok kapitányait, hogy nézzék meg a vizsgáimat, vagy, hogy számukra esetleg megfelelek és akkor a kapitányok ajánlatokat tehetnek nekem, hogy hol várnak szívesen. Már amennyiben a vizsgákon túljutok.
Ez már megint a szokásos, hivatalos, tárgyalási hangnem, érzelemmentes arccal és hangszínnel.

Majd szedelőzködni kezdek, oldalpillantásokat vetve Minori felé: attól tartok, hogy nem érzi jól magát. A kifakadását is furcsálom. Nos, rendben va, akkor agyunk neki egy esélyt:
- Hadnagy, nekem még fel kell keresnem Hana-hadnagyot a hírrel, ígyhát ha megbocsát távoznék is.(Főként mert semmit nem rendeltem, mégis itt ülök.)
- Minori elvileg elkísérne, így beszéltük meg, hacsak azóta nem változott a véleménye. Úgyhogy engedelmével távoznák/nánk.
Meghajtom a fejem tisztelettudóan, majd részemről távoznék is.

Kamitora meglepödött Minori megszólalásán de elkezdet vigyorogni ami nálla elég ritka dolog.
-Minori nem kell félned nem vok olyan gonosz.
Majd mikor folytata az evést amit 3 pincér hozott addig Owandot hallgatta. Mikor felkérte Owando Kamitorát akkor megszólalt.
-Nos Owando persze hogy megtisztitjuk a helyet a kapitánnyal de ha ő nem ér rá akkor egyedül lerendezem ami nem fog sok gondomba kaerülni- Hangosan nevetet Kamitora.- de remélem nem lesz baj ha a nyomotokban leszek?
Majd újra elkezdet enni. Már lassan befejezte mikor Minori és Owando szedelőzködnek és ebből Kamitora tudta hogy a kis barátai menni készülnek.
-Nos rendben remélem majd még találkozunk és ha keresnél az osztagomnál és nem lennék ott akkor a Sayan-jin bárban megtudják mondani hol vagyok. Na további jó szórakozást ja és Owando holnap az iskolába menj és ne csavarogj. Na viszlát.
Kamitora még egy darabig evett majd kifizette a számlát ami nem volt kevés majd elindült az osztagjához. De útközben meg látta Kempachi ivóját.
-De rég voltam itt egye fene bemegyek.

A lány egész idő alatt szorongott, és Owando beszéde szokatlanul hosszúnak tűnt a számára. Ám mikor a fiú a távozást emlegette hitelen lepattant a székéről.
- Természetesen elkisérlek, hiszen megigértem! - mosolygott Owando-ra, bár inkább igen hálás, mint vidám mosoly volt - Viszlát hadnagy! - hajolt meg mélyen Kamitora hadnagy előtt, majd sietve beérte a fiút.
Kiérve szívott egy jó nagy levegőt.
- Bocsáss meg az iménti kitörésemért, nem tudom mi ütött belém... - próbálta menteni magát, ugyanis nem akarta, hogy Owando esetleg nehezteljen rá amiatt, hogy beleszólt egy fontos emberrel való beszélgetésébe - Egyszerűen csak nem szeretem a 11. osztagot. Az ottani emberek nagyon... - majd egy kis ideig a megfelelő szót kereste - ... durvák.
Bár szerencséjére épp a hadnagy nem volt ilyen, de sajnos összetalálkozot már nem kevésszer a többi tiszttel, azonban nem szivesen emlékezett vissza a történtekre...

Meglepve pillant le a lányra és közsen indulnak el, hisz megvárta őt a helység előtt. Tiszteli őt azért, hogy elnézést mer kérni, hogy meglátja és belátja, hogy mikor cselekszik nem illendőt. Természetesen amúgy sem tudna haragudni rá, azonban ezzel végképp emelkedik még egy fejet a shinigami.
- Nincs semmi baj, nem haragszom Rád. Köszönöm, hogy elmondtad, hogy mi a véleményed róluk, így könnyebb a választásom. Viszont Téged sajnáltalak, hisz láttam rajtad, hogy szégyelted a véleményed.
Enyhül meg a fiú, miközben lassan újra megindultak az úton és együtt haladnak. Ahogy akár alig fél órával ezelőtt...

A fiú szórakozottan játszik a kardjának markolatával, keze körbejárja, rászorul, elengedi, újabb fogást keres rajta. Persze az egész csak ujj-játék, feltünő annak, aki felfigyel rá. Keze folyamatosan rajta babrál, miközben a fiú tekintete a távolba réved.

- Miért választottad a 6. osztagot Minori-san?
Hangzik hirtelen a kérdés. Úgy tűnik, hogy Koshirou magában eldöntötte a tegezés kérdését.

A lány megkönnyebbül a kedves szavak hallatán, és újra visszaté arcára az a gyermeki mosoly.
- Viszont Téged sajnáltalak, hisz láttam rajtad, hogy szégyelted a véleményed.
Erre nem tud semmit se mondani, csak halkan hümmög, egy kicsit szomorkássá válva. De örül, hogy újra kettesben vannak, kellemesen érzi magát a fiúval. Majd tekintete véletlenül téved Owando kezére, ahol katanáján babrál, de csak mosolyog rajta. Ám a hirtelen feltett kérdés kicsit kizökkenti.
- Hát... Tulajdonképpen nem is tudom... Talán... mert a 6 a kedvenc számom - nevetett fel, de aztán belegondolt, hogy valami komolyabb indok is kéne - először azt tudtam, melyik osztagba nem akarok kerülni. Egy osztályba jártam egy fiúval, aki folyton engem tett nevetségessé... - tudta, hogy ez egy kicsit enyhe a valósághoz képest, de nem talált megfelelő szót - és megtudtam, hogy ő a 11. osztagba akar menni. Aztán hallottam hírét a 6. osztag kapitányának, és kicsit megismertem a tiszteket is, és úgy tűnt, hogy ez egy tiztességes osztag, és a tisztek is kedvesek voltak. Többé kevésbé hamar be tudtam illeszkedni, és jól éreztem magam. Csak azt sajnálom, hogy a kapitány nagyon elfoglalt, ezért még nem igazán ismerem... - itt kicsit szomorúbb lett, de ez persze nem tartott sokáig - de te még tényleg nem foglalkoztál komolyabban azzal, hogy melyik osztaghoz szeretnél csatlakozni? - nézett fel kíváncsi tekintettel a fiúra.

[Minorival: célirányos séta, a városból kifelé]


A fiú még egy pár pillanatig nem válaszol Minorinak. Nem rá figyel, továbbra is a távolba réved tekintete, Névtelen babrálását azonban nem haggya abba.

Gondolataiban most a földön jár. Hamarosan újra abban a világban lehet, ahonnan származik, szabadabban és még kevesebb kötöttséggel, mint halála óta bármikor. Már érzi, ahogy egyik felének szíve hevesen ver, alig várja, legszívesebben rohanna a megbeszélt gyülekezőhelyre, hogy induljanak, mennyenek végre, hogy újra láthassa szeretteit, szüleit, tesvéreit.

Emlékei között gázolva különös érzése támad. Nem tudatosul benne a lány hangja, bár kétségtelenül hallja, egyszerűen nem foglalkozik vele. Soha nem érezte még magához ilyen közel azt a pillanatot, amikor újra otthon lehet. És egy pillanatra belevillant az agyába, hogy belepusztul, ha az pillanat nem lesz előtte a következő perceken belül.
Azonban e gondolatára már különös fény-árnyék vetült. Egy érzés indult el testében, amely végighaladt a tagján és szinte simítva-fájdalmasan tépte ki őt emlékei közül. Teste minden egyes zsigerét kiszakította abból a különös kábulatból, amit az emlékekben és vágyálmokban való elmélyülés jelentett számára.

Döbbenten riad fel, szinte felébred. Szemei tágra nyílnak, tüdejéből távozik a levegő, miközben köhögési ingere támad. Az érzet mintha kihasította volna gondolatai közül, ő maga pedig rekedten, krákogva suttogott el egy nevet, amit maga sem hallott tisztán.
A név ott volt a fejében, mintegy jelölve az érzést, vagy jelképezve azt. Egy pillanatra felvillant a fiú előtt, majd el is tűnt, mint az álom, túl gyorsan ahhoz, hogy felfogni képes legyen. Mint egy szöveg a szem előtt, amire mire ráfókuszálna a szem, már el is tűnik.

Felnyőgve-sóhajtva, válaszol abban a pillanatban, teljesen tudattalanul, valahonnan a legmélyéről szedve-kaparva elő a gondolatokat:
- A 13. ... az 1. ... a 13. osztagba fogok kérelmezni... *Szól elfúló hangon, majd krákogva leviszi a hangsúlyt, aztán ellentmondva önmagának mégis folytatom:* ... lehetséges még a 3., a 6. osztag is.
Rendkívül zavartan pillant le Minorira, hogy ő mennyit látott az iménti "csöppnyi káoszból". Keze már egyeltalán nem érinti a kardot, sőt: az imént elég hirtelen kapta el róla az ujjait.
Végül próbál javítani a helyzeten:
- Még nem vagyok biztos magamban... Mondja végül becsukott szemmel, csak egy pillanatot kérve, amíg rendbe szedi magában gondolatait és vesz egy mély levegőt.

Észrevette, hogy a fiú nem egészen figyel rá, és kissé elmerül gondolataiban. Aztán majdnem a fele osztagot felsorolta, végül megállapodott a bizonytalanságban. Minori csak mosolygott rajta. Ő is sokszor szokott elmerülni magában.
- Tulajdonképpen én is szinte az utolsó pillanatban jutottam döntésre, és még ráérsz választani. Mellesleg... Min gondolkodtál el annyira az előbb? Már ha szabad kérdeznem - kezeit megint összekulcsolta hátul, és kíváncsian pislogott felfelé.
Időközben kezdett sötétedni, és a shinigamik egyre jobban folytak, majd felváltották őket a fiatalok bandái, akik épp egy szórakozóhely felé igyekeztek, vagy csak az utcán lödörögtek. A levegő is kicsit lehűlt, de még nem volt kifejezetten hideg. Egy kellemes hűs fuvallat pedig kifejezetten jól esett a lánynak.
- Talán izgulsz a holnap miatt? - kérdezte egy kis szünet után.
Tulajdonképpen ő maga is izgult, hiszen nem szokták a földre küldeni, éppen ezért igen rég volt már az élők világában.

Egy pillanatra komolyan a lányra pillant, és elgondolkodik rajta, hogy megbízzon-e benne és elmondja-e, hogy mi is történt vele. Majd végül döntés határoz: elmondja.
- Az előbb... egy kicsit elmerültem magamban.
Döcögnek ki belőle a szavak, lassan, elgondolodva. A lányra pillant, hogy lát-e valami lefitymáló arckifejezést rajta, majd némileg felbátorodva folytatja:
- Sokszor szoktam még gondolkodni a régebbi életemen. Tudod, nem Rokungaiban születtem. A halálom után kerültem oda.
Újfent Minorira pillant, bár lassanként újra szemére kúszik az a fátyol, ami jelzi: újra elmerül régi emlékeiben.
- Jól esik újra és újra a családomra gondolni. Gondolatban velük lenni. Ezt jelenti nekem az, mikor elmerülök a régi gondolataimban. Tudom, hogy el kéne engednem őket, azonban nagyon nehéz. Tudod, különös érzés, hogy hiába haltam meg, lényegében véve még élek... és akár vissza is térhetnék hozzájuk.
Mélyen felsóhajt. Nem szokott ennyire "könnyedén" kinyílni, azonban olyan régóta örlődik már eme emlékek fölött, hogy szinte teljesen maga alá temették. Az előbb mintha ezen terhek egy részétől szabadult volna, ahogy az az érzet végigzikázott volna. Mintha ebbe a valóságba majdnem tövestül rántotta volna vissza és azokat az emlékeket "hatástalanította" volna. Talán ezért is tud beszélni róla ilyen "könnyen".
- Úgy érzem, mintha 2 életem volna... egy lenne a mostani shinigami létem, a másik pedig az, amit hátrahagytam. Úgy érzem, hogyha azt mondanám, hogy az emlékeim jelképezik a régi életem, akkor Névtelen az, aki jelképezi az újat. És most... ahogy újfent elővett a nosztalgia... mintha Névtelen megelégelte volna és... úgy tépett volna ki belőle. Egy pillanatra magam előtt láttam a nevét is. Meg hallottam a fülemben. De már nem tudom, hogy mi lehetett az. Túl... múlékony volt.
Szól a férfiú és beszéde végeztével beharapja a szája szélét. Szabad kezét ökölbe szorítja, másik katanájára szorul.
Komoran tekint maga elé, nem is néz Minorira. Csak lép, mély levegőt vesz, kifújja. Öklét lassan felengedi...

Először meglepődött, hogy a fiú ennyire kiönti neki a szívét, végül pedig kellemes érzéssel töltötte el, hogy talán megbízik benne, ezért mesél ilyn hosszan. De szivesen hallgatta amiket mond, és maga elé bambulva fogta fel lassacskán a szavak jelentését.
- Közel vagy a zanpakuto-d nevéhez. De tulajdonképpen máris adtál neki egy nevet, mielőtt elárulta volna. Sokat törődhetsz vele... - nézett Koshirou-ra, aztán újra a földre szegezte tekintetét - tulajdonképpen én most irigykedem rád... - itt kicsit tétovázott, de végül már nem foglalkozott a szavaival, egyszerűen csak el szerette volna mondani valakinek - ..., mert én szinte egyáltalán nem emlékszem arra az időre, mikor még éltem... Csupán aprócska emlékekre, amiktől csak még kíváncsibb vagyok, de hiába... Csak a Rukongai-ban töltött időkre emlékszem... Illetve egyvalami van, amire emlékszem az életemből. Ugyanis mindegyik aprócska emlékemben szerepel valaki, akinek nem emlékszem az arcára, a hangjára, egyszóval semmilyére, csak azt tudom, hogy ott volt velem... szinte mindig. És úgy érzem, hogy ő nagyon fontos volt számomra, de mégse emlékszem rá... - itt kicsit elhalkult és egy pillanatra megállt - Koshirou-san... Szerinted ha nem emlékszem rá, akkor nem is volt olyan fontos a számomra? Vagy csak kitaláltam, hogy emlékezzek valakire amikor még éltem? - hangja szomorkás volt, és úgy hangzott, mintha egy kislány mondta volna, de komoly hangon...

Lassan bólint a lány szavaira. Igen, ő is így véli: hogy az a név a kardja neve volt. Talán még nem jött el az ideje, hogy megtudja a nevet, de a kard közbeavatkozott és kitépte őt a merengésből, az emlékek felhalmozásából. Sőt, nem csak kitépte, hanem mintha szét is cincálta volna azokat. Valahogy az emlékek lényegüket vesztették, üresebbek lettek, mint eddig.

És most, ahogy döbbenten és némán hallgatja a lányt, Minorit, a shinigamit, a 6. osztag 3. tisztjét, a lányt, a nőt, a gyermeket egyszerre.
Mert egy élet elevenedik fel előtte: Egy valamikori lány, valamikori emlékeiből áll össze egy másik élet. Egy másik ember másik élete. A hideg fut végig a hátán és ez talán nem csak a lehülő idő végett van ez így. Libabőrös lesz, ahogy Minorit hallgatja. Az az arc, az a csodálkozó-döbbent-nevető-komor arc sok mindent elárul a benne kavargó érzelmekről.
Csodálkozik, hogy mások is vannak így mint ő: halálukkal jutottak ide.
Megdöbben, hogy valaki képes elfelejteni a múltját.
Nevet, hogy végre társra lelt valaki személyében.
Komoran éli bele magát abba az érzelmi zavarba, amely így Minoriban kavaroghat.

Súlyos kérdések szegeződnek rá. Zavartan pillanat a lányra, majd egy pillanatra lehunja a szemét, hogy összeszedje a gondolatait, azt amit ő eddig tapasztalt és amilyen gondolatok megfogalmazódtak benne:
- Ha ő benned és veled él, mióta csak az eszedet tudod, akkor ő hozzád tartozik Minori! Ennyi idő után talán az eszed már nem tudja, hogy ő valós-e vagy sem. De a szívednek tudnia kéne! Hallgass a szívedre, hallgasd meg, hogy mit mondd! Ha ő azt mondja, hogy létezik, akkor higyj neki és ne kételkedj. Csak... fogadd el és... élj vele!

Mondom szívből, zavarodottan, büszkén, őszintén. Megzavar a test és a hang paradoxonja, de akkor is hat rám, hol mint a férfira, hol mint az apalelkületűre, hol mint a shinigamira. Ügyetlenül ölelném magamhoz, mint vígaszra vágyó kislányt, vagy húznám magamhoz, mint egy asszonyt, hogy így könnyítsek fájdalmán, vagy csak állnék és néznék rá és hagynám, hogy egyedül küzdjön meg a démonjaival.
És nem azért nem mozdulok, mert nem akarok segíteni. Nem mozdulok, mert nem tudok. Mert letaglóz ez a lány, a benne rejlő erővel, kitartással, kételyekkel. Nem bírok megmozdulni, csak... csodálom Őt.

A fiú szavai hatására erőteljesen belemarkolt kimonojába, szíve környékén, majd fogait is összeszorította. Meg akarta akadályozni a hirtelen feltörő könnyeket. Nem azért, mert szégyellte őket, hanem mert nem tartotta igazságosnak, hogy most sírjon. Hiszen az emberek többnyire akkor sírnak, ha szomorúak, ő pedig egyáltalán nem volt szomorú. Hiszen talált egy osztagot, ahova beilleszkedett, és most egy barátot Koshirou személyében. Ő maga legalábbis már így tekintett rá. Hihetetlen, hogy csak ma ismerkedtek meg egymással, de máris mennyi mindent megtudott a fiúról, és ő maga is neki mondta csak el, hogy mi bántja legbelül már régóta. Csupa boldog esemény, amik miatt most nincs joga sírni! Ezért csak egy nagyot szipogott, végül Koshirou felé fordult és elmosolyodott. Habár szemei csillogtak a feltörő könnyek miatt ő csak lágyan és vidáman mosolygott.
- Na de ne legyünk ilyen borongósak! Főleg ne miattam - mondta régi, csevegős hangján - nem szabad beletemetkeznem a múltba, hiszen most a jövővel kell foglalkozni! - nevetett fel felszabadultan.
Nem kellet már neki sem ölelés, és semmi más. Egyszerűen megnyugodott a fiú jelenlététől.
- De hallgatok a szívemre, és egy napon ki fogom deríteni, hogy ki volt ő... - fordította tekintetét a földre, hangja pedig kicsit halkabb lett, de nem váltott vissza búsra vagy komorra, inkább határozott volt, és gyermeki - egy nap mindenkire emlékezni fogok! - mintha egy kisgyerek tett volna egy fogadalmat. Aztán halványan elpirult - Köszönök mindent, Koshirou-san! - fordult ismét felé.

Ketten lépdelünk. Magunk vagyunk már, mögöttük a Várossal, Seiterei felé. Hűvösebb már a szél és talán erősebb is, hisz erre nincsenek már házak, kapuk, udvarok, amik felfogják: az úton lépdelnek.

A lány szipog, a fiú pedig csak csöndesen halad mellette és bár nem szól, nagyon figyel a lányra. Keze zanpakutoján nyugszik. A kard könnyedén hasítja a fiú oldalán a szelet, meleg a markolat, ahol a tanonc fogja fegyverét.

A fiú pedig csak figyel, hallgat és tanul:
"Teljesen igaza van Minorinak, soha nem szabadott a múltban élni. Soha nem szabadott folyton hátratekintve járni. Amit elmondtam neki is, azt magamnak is meg kell tanulnom: a szívemmel emlékezni rájuk és nem az eszemmel. Ezt szeretnéd Te is, igaz Névtelen?"
Teszi fel magában a kérdést és a karddal együtt, némán bólint rá.
Melegség és a hála érzete árasztja el a lelkét. Ígyhát szinte felkuncog a lány szavai hallatán:
- Bolondabb vagy Minori, mint hittem! Pillant le a fiú, meleg mosollyal arcán, enyhe iróniával a hangjában, a másik tekintetét keresve: Én tartozok mindezért hálával. Mindezért, amit elmondtál és amire tanítottál! Fogadd el köszönötemet mindezekért!

Néz rá a fiú és lassan, csöndesen bólint: Köszöni az érzést, mint a lány hozott az életébe, köszöni a tanácsot, mi által közelebb került, hogy elfogadja önmaga shinigami mivoltát és köszöni ezt a ma délutánt, a beszélgetést. Örök hála érte.
De Seiretei lassan, óhatatlanul közeledik feléjük.

A fiú szavain pár pillanatra a meglepettség költözik, majd újonnan visszatér a kedves mosoly.
- Tudod, amikor legelősször találkoztunk először azt hittem, hogy te szinte nem is mosolyogsz, de örülök, hogy nem így van! - mondta nevetve.
Majd előre tekintett és kissé elszontyolodott, mikor látta, hogy egyre kevesebb a ház, és egyre közelebb kerülnek uticéljuk végéhez. Nem akarta ezt! Egész késő délután, és még estig szivesen sétálgatott volna akár céltalanul Koshirou-val az oldalán. Végre teljesen feszültségmentesen érezte amgát, miközben valaki mással beszélt. Nem kellett ügyelnie a rangok közti különbsgére, és a hivatalos, tiszteletteljes viselkedésre. Végre az lehetett, aki valójában.
- Olyan gyorsan telik az idő... Nem szeretem ezt - törte meg a kis szünetet egy apró gondolattal- hiába öregedünk olyan lassan, mégis olyan gyorsan telik el minden jó dolog. De...- kapta fela fejét a földről - legalább megtörént! - mosolyodik el megint.
Nem jellemző rá a komorság, ezért is változtatta meg gyorsan a véleményét.

Ahogy mentem vissza az osztagomhoz észre vettem egy régi ismerőst.
-Hello Isake.
-Hello Kamitora.
-Mi történt veled Isake? Már rég nem láttalak.
-Hát tudod Kamitora én egy küldetésen voltam a földön.
-Értem Isake.
-Na és Veled barátom?
-Semmi említésre méltó.
-Merre mész Kami?
-Az osztaghoz vissza.
-Megyek én is veled.
MAjd fogtuk magunkat és elindultunk az osztag irányába.

Ahogy mentünk hirtelen korogni kezdett a hasam.
-Isake te nem vagy éhes?
-De.
-Akkor álljunk meg itt az étteremben és együnk.
-Rendben.
Ahogy ettünk közben arról a pár hónapról beszéltünk mikor nem láttuk egymást.

Feleslegesnek tartottam, hogy csupán az ágyamon feküdjek, és ott töltsem a szabadidőmet, mikor körbejárhatom az egész várost. Így is tettem. De most nem szóltam senkinek arról, hogy elmegyek.~Csak nem lesz semmi baj...~Próbáltam magam meggyőzni, és kis mértékben sikerült is. De most irány a város. Kerülgettem az embereket, elhaladtam egy pár osztag és az akadémia előtt. Egy két helyen megálltam nézelődni. Ilyen volt például a kajálda, amit még Hana mutatott. Ettem egy pár tányér levest, majd előkotoráztam a pénztatyómból az összeget. Miután ezzel végeztem, a szemem megállt az étkező melletti bolton. Gondolkoztam...~Bemennyek, ne mennyek? Áh, bemegyek!~Döntöttem el magamban, majd benéztem, hogy mi jót lehetne venni. Megláttam a polcon Genni kedvenc müzlijét//ha itt van ilyen//, ezért vettem neki egy dobozzal. Biztos fog neki örülni. De még nem fejeztem be a kis kalandomat. Tovább haladva megláttam Kamitorát és az egyik haverját.~Mennyi barátja van ennek? Egyet se ismerek, csak Kakarottot.~Elméskedtem, de mivel nem akartam ott álldogálni és nézni, ezért odamentem hozzájuk.
-Helló! Ken Aruya vagyok!
-Üdv, az én nevem Isake!
-Csá!
-Mi járatban?
-Enni fogunk, amint kihozzák a kaját.
-Értem. Miújság az osztagnál?
-Kicsit unalom, nincs kivel edzeni.
-Értem. És veled, Isake?
-Semmi különös!-bólintottam, majd kihozták a kajájukat. Természetesen Kamitora elég sokat evett, de mindegy, nem zavart. Vártam, hogy most ő hozzon fel valami jó témát.

Ahogy Isakeval vártuk a pincért hirtelen megjelent Ken.
-Csá Ken.
-Hellosztok.
-Mi a helyzet veled barátom?
Majd hírtelen hozták a rendelésem. Majd Isake meg én mint akik nem ettek hetek óta neki álltunk enni. De én evés közben beszéltem Kenhez.
-Na és a barátnőddel mi a helyzet?(Teli szájjal beszélek)
-Kami először nyeld le az ételt.
Nagyot nyeltem majd újra elmondtam a kérdést. Eközben Isake végzet.
-Nos barátaim én megyek mert fáradt vagyok. Ken örülök hogy megismertelek. Kami te meg légyszí fizesd ki a számlát.-Mondta ezt mosolyogva.
-Mi? Na ne csináld!
De addigra elment Isake.
-Na Ken hol tartotunk? Jah télleg mki van a barátnőddel?

-Remélem nem Gennire gondolsz...
-Ööö...de!-azzal picit fejen kólintottam a pincér tálcájával egy kicsit
-Ő a hadnagyom...Egyébként remélem nem ütöttem nagyot.
-Annyira...
-Bocsesz. Nah, neked van barátnőd?-folytattam egy kis tapogatózós kérdéssel, de nem akartam pofátlan lenni.

Ahogy Ken fejbe vágot a pincér tálcájával én hirtelen megkérdeztem.
-Miért kaptam?
-Mert megérdemelted. Télleg neked van barátnőd?
-Hát nincs de most nem kell mert fejlődni akarok.
Majd folytatam az evést. De magamban megkérdeztem magamtól hogy miért nincs barátnőm. De még én magam sem tudtam a választ. Na de nem érdekelt tovább ez a kérdés.
-Na és valami említésre méltó történt amíg a földön töltötem a szabadságom? Valami megváltozott?

~Bal lábbal felkelés = megmentő kerestetik~

A reggeli felkelésről nem lehet a legjobbakat mondani, főleg nem, ha az ember arra ébred, hogy éppen két tiszt veri az ajtót, mivel nagyon sürgősen dönteni kell közöttük valami ügyben. Oké, félkómásan kitámolyogtam a fürdőszobába, rendbe szedtem magamat, már amennyire, majd megpróbáltam felfogni mi is az az egetverő probléma, ami miatt egy hadnagyot hajnali fél hatkor ki kell ugrasztani az ágyából. A mondandójuknak persze a felét sem értettem, majd mikor végre leesett, hogy valami szép kilátással rendelkező szobán vesztek össze, majdnem felrobbantam a méregtől. Elég magas hangot megütve adtam a tudtukra, hogy hova menjenek a problémáikkal, persze csak miután jelentkeztek a takarítók mellé kisegítőnek a következő két hétre.
Mivel még elég korán volt, nem volt kedvem az irodába bemenni, és meghosszabbítani az ottani "száműzetésemet", inkább a várost vettem célba, hátha találok még egy olyan hamar kelőt, akivel elbeszélgethetek a maradék időben. A belváros teljesen kihalt volt, szinte senki és semmi nem kóborolt az utcán. A folyópartot vettem célba, és letelepedtem a víztől egy méterre a fűre. A nap már felkelt, így lassan a fény kezdett mindenhova bevilágítani, ezzel életet lehelve a környékbe. Ebből persze nem sokat vettem észre, sokkal jobban lekötött a vízfelület csillogása. A látványban elmerülve nem is hallottam az esetleges mellettem elhaladókat, szinte álmodtam végig.
Nem tudom mennyi idő után tértem magamhoz, de rájöttem, hogy hamarosan már illene befáradnom a munkahelyemre, hiszen a legtöbben reggel szoktak keresni. Óvatosan felkeltem, majd elindultam felfelé a kissé meredekebb partszakaszon. Eddig nem vettem észre milyen os a harmatos pár helyen a fű, de most már kezdett feltűnni. Alig pár lépés után megcsúsztam, és esésben kezdtem el visszafelé megtenni az utat egyenesen a vízbe. Már előre felkészültem rá, hogy egy sikítás kíséretében megkapom a reggeli zuhanyomat, amikor valaki erősen elkapta a derekamat, ezzel megtartva. Bárki is volt az illető, ebben a pillanatban nagyon hálás voltam neki. Mikor sikerült megállnom a saját lábamon végre, óvatosan rá pillantottam. Egy fiatal tiszt volt, ahogy elnéztem, nem a mi osztagunkból. Az arca egyáltalán nem volt ismerős. Egy pillanat alatt azonban összeszedtem magam, és végre rávettem a számat, hogy illendően kifejezze a háláját.
-Nagyon köszönöm! - szólaltam meg még mindig gyenge hangon. Hiába, a sikoltozás nem volt soha az erősségem...