Kingyo

Tárgy: Re: Kingyo Csüt. Márc. 07, 2013 8:51 am

Teázgató, beszélgetős találkozás.
Rendben, akkor maradok, és nem maradtál le semmiről sem.

~Még mindig gyermek, de becsületes, tisztességes, aki nem rest a hibáit elismerni.~ Jegyeztem meg magamban, ahogy Airisu-kun őszintén bocsánatot kért az szervezésében esett hibáért. Viszont ez a hiba nem volt akkora, hogy gátolta azt, hogy akiknek beszélgetniük kell, beszélgessenek. Sakura-chanom és Aikawa-san beszélgettek, az ifjú meg teljesen elmerült a gondolataiban, a kicsi világában. ~Talán még most is az osztaga ügyein gondolkozik? Vagy csupán kihasználja az alkalmat, s csak a sütemény és a te ízének adja gondolatait? Bármelyik is az, láthatóan megszakadt a külvilággal a kapcsolata.~ Gondoltam el, miközben néztem a fiatal rokonomat.
- Tényleg hasonlítasz rá, és ismerve, hogy Airisu-kun és Misa-chan, vagyis Misaki-chan mennyire jó kapcsolatban voltak, nem csodálom, hogy Misa-nak nézett. ^^ – Jegyezte meg lelkesen a kedvesem a beszélgető partnerének.
- Nézzed el neki, Chiyo-chin, valószínűleg neki a legfájdalmasabb, hogy elvesztettük, valamint talán nem tudta, hogy mégis miket mondjon, milyen sorrendbe, tudod, hogyha valamiből túl sok van, könnyen belezavarodhatunk, hogy azt se tudjuk, hogy melyikkel kezdjük. ^^ – Nyugtatta a lányt Sakura.
- Airisu-kun. Mivel te igazán fiatalon kerültél Rukongaiba, valamint valószínűleg nem emlékszel az Emberek világa béli életedre, így arra, hogy Urufunak születtél, ezért megkérdem, és egyáltalán nem erőltetem, hogy csatlakoznál a Soul Society-béli Urufu családhoz? – Kérdeztem a fiatal rokonom, miután már újra ezt a világot szemlélte, valamint miközben a lányok beszélgettek.
- Arról nem tudok, mit mondani, hogy amit elmondtál, hogy a nevelőapád igazat mondott-e, viszont annyit biztosan állíthatok, hogy ügyes kislány volt, valamint tényleg általában ő volt a csínyek, kis kalandok kiagyalója. Valamint tényleg volt annyira makacs, hogy úgy egy hónapra eltűnt egyszer, és egy karddal tért vissza, amit egy bűnözőkkel, gonosz alakokkal teli körzetből lopott, csak, hogy bizonyítsa, hogy shinigami létre termett. Csupán sajnos csúnya, elfertőződött sérülésekkel tért vissza, és talán egy nagyon lassan ható méreggel is találkozhatott, vagy volt olyan sérülése, amit én, a rohadt életbe nem vettem észre, így azt meggyógyítani sem tudtam. Viszont a barátod, Chiruochiba, a mi kis hulló falevelünk elhatározta, hogy a gyógyítók útját választva shinigaminak áll, hogy segítsen rajta… – Itt egy kicsit elhallgatott, talán észrevette, hogy olyanokról fecseg, amikről talán nem igazán kellene, vagy csupán túlzottan eltért az eredeti gondolat menetétől. – Szóval, eleven kislány volt, és hogyha mind eljöttünk volna shinigaminak, akkor szerintem vagy a második, vagy a tizenegyedik osztag oszlopos tagja lenne, mivel csak ez a kettőt hiszem olyan osztagnak, amik képesek lennének arra, hogy lekössék. Hogyha nem bántalak meg, te melyik osztagot ékesíted? ^^ – Kérdezte mosolyogva. – Mi a harmadikban szolgálunk. – Tette hozzá, mint bíztatóan, hogy nyugodtan elmondhatja, hogy mely osztag tagja.

Ősrégi eszmék, elfeledett családfa, netán megleltem?

Egy ideje néha-néha kérdezősködök, hallgatok, figyelek, hátha hallok olyan hírt, szóbeszédet, miszerint vannak mások is a Gotei kötelékeiben, akik a klánomba tartoznak. Viszont sokáig, csupán olyanokkal találkoztam, akik csak engem ismernek, mint Urufu, illetve senkiről sem tudnák feltételezni, hogy bármilyen köze lenne a családomhoz.
Egy nappal ezelőtt, az ebédszünetünkben, miután Sakura-channal az osztag társalgójában elfogyasztottuk az ebédünket, a kedvesem jóváhagyása mellett elmentem Kenpachi kocsmájába, ahol egy egykori osztagtársammal találkoztam. Ővele utoljára pár évvel ezelőtt találkoztam, mikor valami érthetetlen októl vezérelve áthelyezését kérvényezte a tizenharmadik osztagba. Pár pohár sake után elpanaszolta, hogy az osztagában van egy nő, aki egy küldetése óta folyamatosan visszajárkál a helyszínre, hogy valamilyen régi tekercseket elhozzon onnan. Mivel már párszor, elvétve hallottam róla, vagyis elméletileg róla, ezért ezzel felkeltette a kíváncsiságomat, ezért megkérdeztem, hogy ki ez az osztag társa, de erre csupán annyit tudott mondani, hogy valami rukongai-i neve van, már amennyire vissza tudott emlékezni. Viszont még annyit el tudott mondani, hogy többször is látta a Kingyoba bemenni. Valamint nagyjából körül írta, hogyan néz ki.
Elnéztem a teázó felé, hátha ott találhatom a nőt. A teázó ajtaját felnyitottam, aztán beléptem, s tekintetemmel keresni kezdtem. Kisvártatva a terem egy félreeső asztalánál megláttam egy valakit, aki láthatóan valami réginek kinéző tekercsbe volt temetkezve. Elindultam feléje, s félúton már láttam, hogy megtaláltam a shinigamimat. Mikor az asztalához léptem, hogy elnézést kérve megszólítsam, ő felnézett rám.
- Youkoso. – Biccentettem feléje viszonozva a köszönést. – Csatlakozhatok az asztalához? – Miután engedélyt kaptam rá leültem a felkínált helyre.
- Köszönöm az invitálást, de egyelőre nem kérnék semmit sem. – Hárítottam el a nő meghívását a jobbom felemelésével, s enyhe biccentéssel, amit a bemutatkozásom követett. – Urufu Yashuhiro vagyok, a harmadik osztag harmadik tisztje. Hogyha nem tévesztem össze valaki mással, akkor kegyedről már hallottam szóbeszédeket. – Kezdtem bele a mondandómba. – Minden ilyen szájró’ szájra keringő beszédnek egy közös pontja vagyon, hogy kegyed régi iratokat – pillantásom a jelenleg is nála lévő tekercsre esett rövid időre – hozott magával az Emberek Világából. Egy osztagtársának, aki nekem egykori osztagtársam volt, és kedves ivó barátomnak elmondásai alapján sikerült tenmagamnak megtalálnia önt. Kérem, ne ijedjen meg, nem valami hivatalos parancsra, vagy talán hivatalból jüttem, hanem személyes kíváncsiságból. Viszont mielőtt elmondanám, hogy miféle kíváncsiság vezetett el önhöz, meg szeretném kérdezni a nevét.
A körzetről, ahonnan jött még nem hallottam, de ez nem csoda, hiszen ez eddig sosem foglalkoztam ilyesmivel.
- Honshin-san, – folytattam a mondandómat, ahogy bemutatkozott – kíváncsiságom tárgya az ön kedvtelésének tárgya is egyben. Hogyha elárulja, és szabad tudnom, akkor megtudhatom, hogy a tekercsek, régi iratok mikről, vagy tán miről szólnak? – Bár kíváncsi voltam, a szememben mégsem tükröződött egy vadidegen számára a kíváncsiság, hiszen csupán rideg, fürkésző komolyság ülhetett benne. Viszont ki már régebbről ismer, az annak feltűnhetett, hogy a világfájdalom, a magányba kívánkozás, a melankólia egyáltalán nem látszódott benne, hanem helyette egy hajszálvékony, halovány remény száll hintázott benne, hogy hátha valami olyanra bukkantam véletlenül, vagy a sors keze által, ami fontos lehet, vagy kapcsolódhat a családomhoz.

Tárgy: Re: Kingyo Kedd Márc. 12, 2013 6:53 am

Ősrégi eszmék, elfeledett családfa, netán megleltem?

- Egy vendég, aki nem étel-vagy italfogyasztása miatt tért be ide? Milyen szokatlan. – a megszokott nyugodt hangomon szólok, azonban apró meglepettség csillan meg a szememben, majd jobb tenyerem élével megtámasztom államat, miközben az idegen arcát mustrálom. Olyan érzés költözött belém, mintha ismerném, ámbár ez lehetetlen, hisz még sohasem találkoztam személyével.
Neve hallatán még levegőt is megfeledkezek venni. Régen nem váltott ki más ilyen zaklatott cselekedetet tőlem. Örültem? Féltem? Megijedtem? Vagy a meglepettség váltott ki belőlem ilyen hatást? Nem tudom. Azonban neve olyan hirtelen ért, s annyi régi emlékkép mutatkozott meg lelki szemeim előtt, hogy kénytelen voltam lehunyni szememet, s mély levegővétellel megkísérelve kordában tartani nyüzsgő gondolatomat.
Az emlékképek emberi gyermekkoromból származhatott, mikor régi tekercsekkel a kezemben lelkesen kérdezősködtem egy nálam sokkal idősebb hölgytől. Olyan ismerős volt az arca… fájdalmasan szorult össze a mellkasom, ahogy a nő arcát próbáltam minél inkább felidézni magamban. Inkább nem erőltettem.
- Hmm. – tekintetemet a régi iratra vezettem, melyet óvatosan tartottam kezeimben. Számomra olyan volt, mint egy felbecsülhetetlen kincs, hisz nem egy papírba régi életem volt belefoglalva, melynek ismeretére szomjaztam. Ámbár, ha az illető valóban az, akinek mondja magát, akkor nincs mitől tartanom. Azonban a gondolat, miszerint családom egykori tagjai, még ha néhány tagja is, a Gotei 13 kötelékét erősítik meglepő, és nehéz elfogadnom. Évekkel ezelőtt még azt sem tudtam, hogy ki vagyok valójában, most meg… hirtelen minden az ölembe hull.
- A pletykák szállnak, az igazság mögöttük, netán létezik? – kérdezem, inkább magamhoz beszélve, mintsem a velem szemben üllő férfinak, ki rokonomnak vallja magát. Gondolataimat némileg megmenti a pincér, ki az általam rendelt nedűt teáskanna és egy kerámiapohár kíséretében helyezte elém egy fatálcán felszolgálva. A gőzölgő ital illata elfeledtette velem egy pillanatra a zavaros dolgokat fejemből.
- S szabad megtudnom Sanbantai sanseki, hogy mégis mire számít, mit foglalnak magukban eme régi tekercsek? – szemeimet Yashuhiro-kunéba fúrom. Hűvösek, metszőek, mint aki rengeteg dolgot átélt már, melyek miatt talán megtörve, kissé zordan áll a külvilághoz, azonban mégsem tudok eltekinteni ama halvány csillanástól mely ékesítette egyetlen szemét eme pillanatban. Vajon mire számít?
- Tudja… sokan mondták, hogy fejezzem be, s ne menjek oda vissza, mert csak magamra haragítom a feletteseimet. De még egy olyan kíváncsi lelket sem sodort felém a „sors” már amennyiben létezik, kit érdekel a tekercs tartalma. – lehunyt szemmel osztom meg vele eme információkat, miközben a két mondat között belekortyolok lassan teámba, hogy kiélvezzem a kellemesen ízesített nedű minden örömteli pillanatát. Mire várok, megértésre?
Mély sóhaj hagyja el az ajkaimat, miközben lehelyezem az asztallapjára a teát tartalmazó poharat. Pár percig nem emeltem el a gőzölgő italról, s a barna asztallapról a tekintetemet, mintha csak a múltba révednék vissza, miközben folytatom beszédemet.
- Ön tudja, hogy mit jelent a „Yuriye no Honshin”? – kérdezem költőien, s kis szünet után folytatom. - Tulajdonképpen mindez egy szójáték, s az illető, ki adta, rémisztő, mintha tudta volna ki is vagyok valójában. A jelentése: „Liliomok kegyelméből meglelni a valódi érzéseket”. A körzetre jellemző adottság, hogy aki ott jár, sokkal őszintébb magához, egyszerűen kivetkőzik magából. De a Honshin egyik átirata „Meglelni az elvesztetett”. – a tálcán mellékelt kéztörlő sarkára írom rá a Honshin két különböző kanjiját, hogy lássa miképpen is értem ezt, s ő maga is össze tudja hasonlítani a kettőt. - Ezek a tekercsek elmesélik, mit vesztettem el. – rendesen összehajtva a tekercset nyújtom át Yashuhiro-kunnak azt. Bár szívem oly’ hevesen ver, mint egy szárnyát boldogan csapkodó repülni tanuló kismadár, s torkom összeszorul, mintha rózsatövis keresztezné minden egyes teacsepp útját, mégis őszinte kíváncsisággal várom, miképpen fogadja a történetet, melyet a régi lapok tartalmaznak.

„Bujdosó kakukk,
a teaszüretelők
hallják a hangját?”

Tárgy: Re: Kingyo Kedd Márc. 26, 2013 5:40 pm

Ősrégi eszmék, elfeledett családfa, netán megleltem?

Valóban akár szokatlan lehet az, hogy valaki nem tea, vagy sütemény, vagy fürdés okán téved bé Kingyo falai közé. Viszont vannak, kiket beszélgetésre idehínak, vagy ő maga kíván beszélni valakivel. Én ez utóbbi csoportba tartozom. Figyelmemet nem kerülte el az, ahogy a nevem hallatára reagált. ~Tán régrűl ismer engömet? Vagy tán klánom, vagy családom egy tagját? Innen Soul Society-ből, vagy tán az emberek világából?~ Viharoztak át a kérdések a fejemen.
- Régi emlékeket. – Feleltem kérdésére kurtán. Teljesen igazat szóltam, hiszen tényleg azt reméltem a tekercsek által őrzött emlékek valahogy az Urufukhoz kapcsolódik, s így csupán azt nem árultam el, hogy azok a régi emlékek mikről lehetnek emlékek, vagy hova köthetőek.
- Öröm számomra, hogy mégsem hagyott fel eme tevékenységével, s ennek köszönhetően a híre is eljutott hozzám is. Valamint ezé’ alkalmam nyílhatott legalább találkozni valakivel, aki szintén érdeklődik a múltért, az Emberi Világ iránt. Jó magam szintén rendelkezik az emberek világából származó iratokkal, mit ecsém egyik leszármazottja diktált. – Osztottam meg feleletként arra, hogy elmondta azt, szóltak neki, hogy ne járkáljon vissza, viszont ő mégis megtette.
Kérdésére, hogy tudom-é, hogy mit jelent a neve csupán egy „Ömm…”-öt tudtam felelni, mivel egyrészt nem értettem, hogy miért mondja, másrészt tényleg nem tudtam volna azonnal kijelenteni, hogy tudom-e, vagy sem. Viszont úgy tűnt, hogy kérdésére nem várt választ, mivel kis szünet után ő maga adta meg reá a választ. Miközben a kanjikat néztem megállapítottam magamban, hogy abban teljesen egyet kellett értenem, hogy igaza van, viszont akkor még nem is tudtam, hogy mennyire is.
- Hogy mit vesztett el? Tán a… – Kérdeztem volna, hogy „Tán a múltját rejti-e a tekercs?”, de mikor kinyitottam tekercset egy név ütközött a tekintetembe. Urufu Kaoru. Lefagytam, nem tudom meddig ideig bámultam ezt az egy nevet elkerekedett szemmel. Ezután olvastam csupán tovább, s ami a következő névig kiderült, hogy Kaoru a tekercs írója, s a tekercs a húgáról, Mae-ról szól. S itt újra elakadtam, valahogy nem bírtam tovább olvasni, egyszerűen le voltam sokkolódva, mivel a tekercs emléke tényleg a klánomhoz, családomhoz köthető, valamint ott zúgolódott a nő kijelentése, hogy „Ezek a tekercsek elmesélik, mit vesztettem el.”, valamint emellett egy érzés is ott zúgott. Egy olyan érzés, miszerint cáfolatlanul az előttem ülő hölgy, aki Yuriye no Honshin néven mutatkozott be igazából Urufu Mae. S ez a kettő így egyben olyannyira hihetetlennek hangzott, tűnt, hogy csupán lassan tudtam feldolgozni, legalább annyira, hogy a tekercset újra összehajtva visszanyújtsam annak, aki nekem nyújtotta.
Egy ideig csupán a köztünk lévő asztalt és tartalmát néztem, még mindig emésztgetve a megtörténteket. Jobbom enyhén megremegett, szám szárazabb lett, torkom szaké után vágyakozott, amit tán a fejem is javallott, viszont teázóban voltunk, így ezt teával kellett helyettesítenem.
- Gome! – Intettem egy szabadnak tűnő felszolgáló felé. – Jázmin teá szeretnék rendelni, arigatou. – Rendeltem mégis csak egy teát. S ezután csupán néhány mély levegő vételt követően néztem csak föl az asztal túloldalán ülő nőre.
- Te Urufu Mae vagy? – Kérdeztem nyersen, viszont hitetlenkedő, de mégis reménykedő, kíváncsi hangon, s vártam a válaszát. A válaszát, amivel kapcsolatosan nem is tudtam, hogy miben reménykedjek, hogy helyeslő választ adjon, vagy sem.

Spoiler:

Tárgy: Re: Kingyo Pént. Márc. 29, 2013 2:59 pm

Teázgató, beszélgetős találkozás.
Akkor jó. ^^"" Köszönöm, Yashu-ojiiniisama

Úgy tűnt, hogy Sakura-neesan csupán kíváncsi volt, hogy mikor ismertük meg egymást, semmi különlegesség nem lehetett a kérdése mögött, viszont nem volt sokáig időm a beszélgetésükre koncentrálni, mivel Yashu-niisama egy szokatlan, vagy legalábbis számomra szokatlan kérdést szegezett nekem.
- Itto… Már az is nehezemre esett egy kicsit, hogy felfogjam, hogy rokonok vagyunk. Viszont az, hogy te, Yahuhiro-ojiiniisan Sakura-neesan férje vagy, és az én Emberek Világa béli családom egyik felmenője, így mindenképpen rokoni szállak fűznek minket össze, ezért a válaszom, hogy szívesen igent mondok a felkérésednek. – Válaszoltam kérdésére a lehető legnagyobb őszinteséggel.
- Ano… Yashu-ojiiniisama, hogyha tudok segíteni bármiben, nyugodtan szóljál. Hogyha másban, akkor az egészségetek vizsgálatában, vagy gyermeketek világrajövetelében tudok segítséget nyújtani, vagy olyan shinigamikat hozzátok kirendeli, aki tud segíteni. – Ajánlottam fel segítségemet igencsak öreg rokonomnak, aki még vérszerinti rokonom is.
Véletlenül, vagy talán nem véletlenül, ki tudja, hogy a tényleg istenek, szellemetk, hogy kívánták, de sikerült valahogy, vagy szerencsémre, vagy nem annyira szerencsémre elkapni Chiyo-chan és Sakur-neesan beszélgetéséből annyit, hogy Misa-chanról volt szó. Csupán ömmgettem, halat utánoztam, vagyis tátogtam, bár ők észre sem vehették, hiszen egymással beszéltek, és felém nem figyeltem, de attól még kicsit érzékenyen érintett a beszélgetésük témája, hiszen Misa-channál jobb barátot keresve sem találhattam volna akkoriban. Mindig kalanddal, szórakozással fűszerezte meg az unalmasabb napokat, s bár egy-pár dologban ellentétek voltunk, mégis majdhogynem elválaszthatatlan társak voltunk.
~Hogyha akkor, mikor abba a veszélyes körzetbe ment, hogyha vele mentem volna…~ Látszott rajtam, hogy hogy újra megszűnt a kapcsolatom a külvilággal, s régi, vagy annyira még nem régi emlékeim között elvesztem. ~Akkor talán segíthettem volna... áh, dehogy, csak hátráltattam volna TTTT.TTTT Bele se akarok gondolni, hogymi is lett volna vele akkor ~
Magam előtt láttam Misa örök eleven leány volt. Viszont, hogyha Kira-niikunhoz csatlakoztunk ég, felhő kémlelésre, akkor ő is képes volt lefeküdni, s velünk együtt élvezni az égen úszó felhők által mutatott változatos formák megnevezéses játékot. Valamint csak úgy elfeküdni a virágos réten, s csak pihentünk, feküdtünk, élveztük a pillanat békés kellemességét, amit egy gonosz felnőtt sem rontott el. Viszont ő talán ennél még jobban élvezte, mikor a gonosz felnőtte orra alá borsot törve vizet, cukorkát, meg ilyeneket loptunk, de volt, hogy nem csak a saját kis családunknak, hanem másoknak is, s ilyenkor általában ők is csatlakoztak, segítetek. Így visszagondolva Misa-chan jobban élvezte, mikor valami aktívabb kalandban volt részünk. Mozgalmas eseményeket jobban szerette, de a lazábba, pihenősebb, lustább dolgokat sem vetette meg, legalábbis, mikor én ott voltam, ezt tapasztaltam.
Kisvártatva magamhoz, vagyis vissza a jelenbe étem, s észrevettem, hogy mostmár nagyon is nem Misa-chan társaságában, hanem Chiyo, Sakura-neesan és Yashuhiro-niisama társaságában vagyok. Belekortyoltam a teámba.
- Chiyo…-chsan neked is megfelel a tea, amit választottam? ^^ – Kérdeztem tőle, főleg azért, hogy a messze, kellemes múltba elkalandozott figyelmem után, valahogy megpróbáljak bele csatlakozni a beszélgetésbe, ami körülöttem folyik.

Tárgy: Re: Kingyo Hétf. Ápr. 29, 2013 6:47 am

Ősrégi eszmék, elfeledett családfa, netán megleltem?

Régi emlékek, amit buzgón keresek, mégsem lelem azt.
Yashuhiro-kun feleletére elmerengek, s igencsak a helyébe tudom képzelni valómat. A múlt ködjében eltűnt képeket még jómagam is keresem a mai napig, talán örökre, hogy minden üres hézagot ismét fény borítson be, s tisztánlátás. Ugyan bízom az Emberek Világában meglelt irattár tartalmában, hogy a legtöbbjét a homályos ködbe burkolózott emlékképek az olvasottak hatására kibontakoznak előttem, akárcsak az utóbbi időben.
- Ez roppantul érdekesen hangzik, sanbantai sanseki. ^.^ Bár tény, hogy a Gotei 13 köteléke sajnos úgy tartja, jobb a múltat elengedni, mintsem kutatni utána. Bölcsnek is ítélném ezen eszmét, ha emlékeim nem hagytak volna el Rukongai tágas mezeire kerülésem során és kísértenének időnként rémképekként álmomban – tartottam szünetet, miközben teámból elfogyasztottam pár apró kortyot. - Talán vétettem valamit a múltban, amiért az Istenek így büntetnek engemet. – fűzöm hozzá ködösen. Megannyi magyarázaton töprengtem már, miérteken, hogy mégis mivel érdemelhettem ki mindezt, ugyan felelet nem igazán várt gondolataim áradására.
Szó mi szó, a fölösleges beszédet berekesztettem, így is többet fecsegtem a kelleténél. Talán a tea váltja ki ezt belőlem, esetleg asztalpartnerem szimpatikussága az oka, nem tudom. Mindenesetre kiemelkedő félt találtam benne, ki érdemes a fölösleges szóáradatom hallgatására.
Játékos kíváncsisággal vártam reakcióját az Emberek Világából származódó tekercs felől. Fogadni mernék, hogy a név, állítólagos fivérem neve nem mond neki semmit sem, s érdeklődve várom, hogy homályos utalásommal az elvesztett személyazonosságomra kívántam célozni. Azonban reakciója roppantul szokatlan, sőt mi több meglepő volt számomra. Egyáltalán nem erre számítottam, hogy úgy reagál egy olyan család régi irataira, mintha rémeket látott volna pergamenre vetve. Kíváncsian fürkésztem sápadt arcát, bizonytalan mozdulatait, egy pontba meredő tekintetét csészém fölött. Már-már azon morfondírozva, hogy esetleg beszédpartneremet a rosszullét kerülgeti és nem ártana, ha rendelnék az uraságnak valamit, melyet elfogyasztva összeszedné magát. Azonban eme felindulásomat elvethettem ugyanis önállóan megoldotta az elmémben felmerülő gondolatot.
Jómagam mindeközben igyekeztem a lehető legtermészetesebben viselkedni, hiszen jól tudom, mennyire arrogánsak lesznek attól egyesek, ha szünet nélkül figyelve van minden levegővétele. De hát, ha jellememből fakadóan én imádok szórakozni bizonyos tetteken, akkor sajnálatos mód nem tudom megállítani a késztetést, mely eme udvariatlanság köpönyegébe burkolható cselekedetre terel engem.
Abbahagytam a finom nedű békés kortyolgatását. Tekintetemet laposan meresztve előre a barna asztallapra. Mély sóhaj hagyja el ajkaimat, miközben csészémet lassan a tálcára helyezem, mindeközben pillantásomat egyenesen a sanbantai sanseki szürke íriszébe fúrom.
- Csak cseresznyefák tudnak hátat mutatni, a tavasznak – osztom meg az előttem ülővel Josa Buson korom ifjú haiku írójának egy alkotását. - Miért ilyen? Tán meglepett? Reménykedik? De legfőképpen… netán kíváncsiság az, ami önben lappang most, Yashuhiro-kun? – kérdezem költőien, s meg se várva válaszát folytatom. - Talán igen, talán nem. Éjjel – nappal kívánom, hogy biztos legyek ebben, ugyan emlékképek tisztulnak meg lelki szemeim előtt az olvasottakra, s inkább érzem magaménak a tekercsben szereplő nevet, mintsem a Rukongaiban rám aggatott beszédes megszólítást, de… – tárom fel előtte a kétségeimet a tekerccsel szemben, hangom megcsuklik a feltenni kívánt kérdés előtt. - Vajon ki vagyok én? Yuriye no Honshin, avagy Urufu Mae? – csüggedten vezetem tekintetemet az asztalon elhelyezkedő tálcára, ahogy töprengek az alábbiin, melyben oly’ bizonytalan vagyok, vagy csak egyszerűen nem kívánom belátni, hogy családra leltem?

„Bujdosó kakukk,
a teaszüretelők
hallják a hangját?”

Tárgy: Re: Kingyo Szomb. Május 18, 2013 6:40 am

Ősrégi eszmék, elfeledett családfa, netán megleltem?

Igen, a múlt, legalábbis az emberi múltunk felé tényleg ígyen éreznek sokan. „Nincs múlt, nincs az, hogy ő ez meg ez volt.” Rémlett fel Kagami Kanata-sama hangja. Tán igaza volt, s legfőbb fontosságú, hogy most kik vagyunk, viszont hogy megértsük magunk, hogy tudjuk hova tartunk, ahhoz tudnunk kell, hogy honnan jöttünk. Bár vannak, kik e-nélkül is tudnak élni, fejlődni, de nem mindenki vagyon így. Én nem, s mint látom az előttem ülő hölgy sem.
A tekercs ezeddig szokatlan módon kavarta fel a lelkivilágom. Egyben öröm, s hitetlenség, egyben izgalom és rémültség. Az érzelmek, mint a hamar beköszöntő tél első, váratlan hóvihara, annyira lefagyasztott, s tán ez a belső világomra is hatással lehetett, mivel a farkas prüszkölését hallhattam mélyről. A rövid, tömör kérdésem, tán illetlennek tűnhetett, de valahogy nem bírtam ennél hosszabban kifejteni a kérdést. Szerencsére a beszélgetőpartnerem nem mutatta jelét annak, hogy megsértettem volna az illem által megkövetelt összes távolságtartást, óvatosságot mellőző kérdésem.
~Hogy miért? Talán mert én nem vagyok cseresznyefa. Bár reménykedtem, mégis meglepődtem, igen, reménykedem.~ Kérdéseire a választ csupán önmagamban tudtam egyelőre megadni. ~Kíváncsiság mindenkiben ott van, de most bennem élénken itt van.~ Úgy gondoltam, hogy az érzései, tapasztalatai, miket említett már megválaszolták az önön magának szegezett kérdést. Viszont még kétségei vannak, a felől, hogy ki is ő. ~Lehet, hogy nem a véletlen sodort egymáshoz minket, no meg a kíváncsiságom, ami igazából mozgatott, az felsőbb szférákból ihletett.~
Megérkezett a teám, s miután a kedves mosolyú felszolgáló újra magunkra hagyott, csak azután szólaltam meg, hogy segítséget próbáljak nyújtani neki a kérdésére adható válasz megtalálásában.
- Az, hogy ki is vagy igazából, azt csupán te tudhatod, senki más. Nekem vannak emlékeim életemből, így tudom, hogy ki voltam akkor, azt is tudom, hogy ki voltam Rukongaiban, és most tudom, hogy ki vagyok. Viszont, hogyha az az ifjú samurai, akinek születem, akiként meghaltam, nem létezett volna, akkor az alkoholista, kóborló ronin lélek sem létezett volna, aki Rukongaiban voltam. És, hogyha még ő sem létezett volna, akkor az ön előtt ülő életkedvtelen szemmel, s éles pengével rendelkező, sake ivó shinigami sem létezne, aki viszont most vagyok. – Lehet, hogy nem a legjobb képet festettem föl magamról, viszont úgy éreztem, hogy ennyire feltárjam az igazságot, az szükséges. – Mindünk életében meg van ez a lánc. Így a tiédben is. Hogyha hiszel egy idegennek, akkor elhiheted nekem, hogy mikor éltél, akkor te voltál Urufu Mae, akiről, Kaoru-san ír a tekercsben. Rukongaiban biztosan te voltál Yuriye no Honshin. És, hogy most ki vagy? Azt neked kell tudnod, hiszen te éled az életed. – Talán már maga a teám illata, vagy talán a beszélgető partnerem kisugárzása, vagy csupán ilyen rövid idő elég volt, hogy túltegyem magam az érzelmi viharon, azt nem tudom, csupán azt tudom, hogy valamiért megnyugodott a lelkivilágom, vagy annyira felkavarodott, hogy már nem éreztem, s így újra képes voltam az illedelmes beszédre, illetve az összeszedett gondolatokra.
Bele kortyoltam a teámba, s meg kellett jegyeznem magamban, hogy még mindig finom teákat készítenek. Kettő kortynyi szünetet hagytam, hogy feldolgozza a tőlem hallottakat.
- És, hogy a jövőben kik leszünk? Az főleg a döntéseinken fog múlni, viszont, hogyha ismerjük a múltunkat, tudjuk, hogy kik vagyunk, akkor megláthatunk egy képet, hogy kik leszünk, s így az életünk vízfolyásán evezve akár be is folyásolhatjuk, hogy azt a képet elérjük, vagy éppen a túlparti révbe érjünk. Közben álmodozhatunk, s annak megfelelően a megfelelő evezőcsapásokkal változtathatjuk a csónakunk irányát. – Engem is meglepett, hogy mennyi mindent mondtam, s úgy éreztem, hogy esélyt kell adnom az előttem ülő hölgynek, hogy szóhoz jusson, így újabb korttyal lazítottam el az idegeimet, s türelmesen vártam az észrevételeit, reakcióit. Egyáltalán nem lepett volna meg az, hogy elmém épségét megkérdőjelezze, mint ahogy a megvetés, vagy sajnálat az alkoholhoz fűződő viszonyom okán, talán csak az, hogyha minden szavamnak teljes hitelességet adott volna, talán az lepett volna meg leginkább, de közel sem annyira, minthogyha egy lidérc bukkant volna fel a közelünkben.

Tárgy: Re: Kingyo Kedd Május 21, 2013 9:28 pm

Álarcok nélkül

Valóban. Biztos vagyok benne, ennyi idő után újra itt tényleg teljesen más érzés. Talán fél év, s gyökeresen megváltozott Kagami-san kisugárzása. Sokkal kevesebbet mosolyog.
Érthető a diszkrétség, amit azon időszak felé táplál, amit nemrég töltött el odaát. Mennyi is lehetett? Talán fél év. Azonban van valami ezzel kapcsolatban, ami egyszerűen nem hagy nyugodni. Nem áll szándékomban megsérteni, de néha azzal ártunk a leginkább a barátainknak, ha nem beszélünk, s nem mondjuk ki azt, amit valóban gondolunk. Sóhajtok egyet, s félresöpröm azt a szemembe lógó, rakoncátlan tincset, ami már kissé csiklandozza az orromat.
- Ai... - kezdek bele, s kicsit előrehajolok. Szemeimmel mélyen az övéibe nézek, mintha célom az lenne, hogy a legőszintébb reakciót szűrjem le hideg íriszeiből. Muszáj feltennem végre ezt a kérdést, mert úgy érzem, ha nem teszem meg, s tovább kímélem, akkor ártani fogok vele neki. Pedig tudom jól, ha kimondom, ami a leginkább foglalkoztat, akkor sokkal jobban fog fájni neki, mintha hallgatnék. De neki lehet, most épp erre van szüksége. Valódi problémákra. Valódi érzelmekre.
- Nem lehet, hogy valamit mégis csak te csinálsz rosszul? - nem csupán arra célzok, hogy Ai gyakran hajlamos önmagát áldozatként feltüntetni, holott valójában csupán arról van szó, az évek alatt elhidegült az érzelmektől. Pedig legbelül ő egy fantasztikus nő! Nagyon erős, nagyon kitartó, s tele van szeretettel! Csupán egyszerűen fél tőle.
- Tulajdonképpen azt nem értem, miért jöttél vissza. Mindeddig úgy hittem, a nulladik osztagból nem lehet visszajönni. Ha viszont visszajöttél, esetleg visszaküldtek... - megakad a mondat a torkomban. Nehemere esik kimondani, hogy személy szerint úgy vélem, Ai megbukott shinigamiként. Pedig nem csak mint shinigami, hanem mint nő, is nagyon erős. Azonban ha valaki visszajön a nulladik osztagtól, csupán ennyi idő után, én úgy vélem, valamiért még sem felelt meg oda. Talán a legnagyobb szégyen, amit egy olyan erős shinigamit, mint Kagami-san, érhet.
Talán meglátszik rajtam, hogy kissé még én is zavarodott vagyok. Nem szokásom az emberek számára nyíltan kimondani, mi az, amit valójában gondolok, és igaznak vélek. Jobban szeretem őket a helyes irányba terelni. Ai viszont gyakorlatilag most sokkal rosszabb állapotban van, mint amikor megismertem - mint amikor elvesztette meg nem született gyermekét. Csupán ő nem veszi önmagán észre, mennyire segítségre van szüksége. Neki kell a mentor, számára szükséges egy mester, aki lelkileg és testileg is képes lehet őt helyre billenteni. Egy olyan mester, akire képes odafigyelni, felnézni, s minden tanácsát, minden tanítását makacskodás és arrogancia nélkül befogadja. Én nem tudom, alkalmas lennék-e rá. Tisztában vagyok vele, hogy szeret rám támaszkodni, de attól félek, nem hallgatna rám. Pedig nagyon sokmindent tudnék neki tanítani. Harmóniáról, érzelmekről, nyugalomról... mindarról, amire valójában szüksége van.
- Tulajdonképpen amíg elhiszed, hogy nem vagy boldog, addig nem is leszel az. Pedig igazán mindent meg tudnál szerezni, ami valóban boldoggá tesz. - a hangsúly a valóbanon van. Tisztában vagyok vele, hogy Ai szeret kérkedni. Szeretett kapitány lenni, szeret egyszerűen magas rangban lenni. Mindezt pedig kétlem, hogy jelenlegi osztagában megkaphatná. Viszont lehet, tudok számára valamit, ami sokkal inkább hozzáillő feladat lenne. Ami valóban cél lehetne. Hiszen Ainak éppen ez az egyik fő baja, nem? Egyszerűen nem találja jövőjét! Márpedig stabilitás nélkül képtelen lesz rendbetenni magát.
- A 46-ok tanácsától kaptam egy kérvényt, tudod. Egy három fős, kapitányi szintű shinigamikból álló brigádot szeretnénk létrehozni, az Onmitsukidoun belül, első sorban adminisztratív feladatokra, valamint testőrség gyanánt. Úgy vélem, jelenlegi pozíciódban képtelen lehetsz bármiféle jövőképet alkotni, így szeretném, ha tagja lennél ennek az alakulatnak. - beleszürcsölök a teámba, s a többi süteményből is falatozgatok kicsit. Sokat beszéltem megint, ideje lenne kicsit másra is használnom a számat. A süteményeknek pedig sosem tudtam ellenállni. *.*
- A zanpakutok harmadik szintű feloldása? Nekem miért lenne rá szükségem? - nevetem el magam egyből. Teljesen feleslegesnek vélem, ha csak rágondolok, én mire vagyok képes a saját kardommal. Megtörlöm a kezem egy szalvétában, majd zanpakutomat az asztalra fektetem. Ai még sohasem látta a fegyveremet.
- Még soha semmit sem beszéltem neked Kagamiról, ugye? - Kagami persze a zanpakutom neve. A széttört tükör megannyi titkot rejtegethet még maga előtt. Én azonban nem vélem úgy, hogy keresnem kell őket, nálunk az sosem működött. Elégedett vagyok saját képességeimmel úgy, ahogy vagyok.
- No persze, Kagami az a kard, akiről nem is igazán lehet beszélni... Persze, mindenki azt gondolja, hogy a saját zanpakutoja a legkülönlegesebb, de Kagami mégis más. Ő különlegesebb. - simítok végig a tokján. Egyszerre csodálom és félem azért a hatalomért, amit képes adni. Na persze, csínján is bánok vele.
- Ami azt illeti, kicsit vérszomjas, meg néha türelmetlen, de nem ez az, ami a legfélelmetesebb zanpakutová teszi, ami valaha is megszületett. Tudod, a volt kapitányom egyszer azt mondta, hogy ő még bottal sem nyúlna hozzá a kardomhoz, miután megismerte a képességét... - cseverésző hangon mesélem el, bármiféle hatásvadászat nélkül. Tényeket, megtörtént eseményeket közlök. Körülbelül úgy, mintha egy híradóban közölném a mai híreket.
- Na persze, ha kíváncsi vagy, megoszthatom veled Kagami titkainak egyikét, amennyiben legalább akkora diszkréciót vállalsz iránta, mint távozásod iránt a nulladik osztagból. Persze, ha csak nem félsz, valóban nem félsz attól, hogy olyan élményben lehet részed, amit nem biztos, hogy megköszönsz nekem. Mert Kagami a legfélelmetesebb és legkegyetlenebb zanpakuto Seireitei-ben. Mert ő meg tudja neked mutatni, milyen az, amikor tényleg boldogtalan vagy. - van valamiféle furcsa imádatom kardom felé, még annak ellenére is, hogy egyébként én elítélem azt a fajta kíméletlenséget és szadizmust, amit kardom lelke preferál. Érthető okokból nem is használom gyakran, s zanjutsum sem valami kimagasló emiatt, sőt, abból vagyok a leggyengébb. Arra viszont épp elég, amire szükségem van.

Tárgy: Re: Kingyo Pént. Jún. 14, 2013 4:02 am

Ősrégi eszmék, elfeledett családfa, netán megleltem?

Család… a tekercsben írtak erről is beszámol, lévén saját testvérem Kaoru hagyott hátra erről nyomokat. Én mégis elfeledtem őket, de Rukongaiban kerestem a társaságot, azokat, kiket megvédhetek, szerethetek, gondoskodhatok róluk. De most mégis félek, csupán a gondolatától, hogy itt: Sereteiben, ráleltem valódi családomra, akikhez igazán tartozom, emellett rájöttem… vagyis inkább lelkembe költözött egy afféle sejtelem, ki is vagyok, lehetek én valójában. De vajon miért félek az igazságtól, amit mióta az eszemet tudom szüntelenül kerestem?
Feketénél is
sötétebb az életed.
Sors osztott lapot.
Yashuhiro-kun szavai arra ösztökélnek, hogy magambanézzek. Így történt, hogy hirtelen vörösarany páncélban pompázó barna farkasommal találom szemben magamat a pirosszínű szélforgókkal borított tágas mezőn, ahol mindig kellemes szél pörgeti eme barátságos eszközöket és távol, a horizonton villámok cikáznak, s mennydörgés töri meg a csendet. Kazagurumaru borostyánszín szemeivel fűrkészett, tekintete beszélt helyette, azt a kérdést sugallta, miért menekülök önmagamtól?
Be kéne látnom, el kellene fogadnom, vagy csak hinnem kell magamban? Yashuhiro-kun szavai lehetőséget tárnak elém, egy új életet, egy új Urufu Mae-t, mely csak arra vár, hogy életét én alakítsam.
Apró szusszanással nézek a farkas szemeibe, ki egy bólintással jelzi, hogy tegyek belátásom szerint, majd a viharok világa elmosódok tekintetem előtt, ismét a teázóban ülök, s velem szemben Yashuhiro-kun arra vár, hogy reagáljak mindazon gondolatokra, melyet megosztott velem.
- Megtisztelve érzem magamat, hogy az előttem ülő életkedvtelen szemű, s éles pengével rendelkező, sake ívó shinigami ilyen remek filozófiát vezetett le számomra – ennyi bók talán még sosem hagyta el ajkaimat olyan felé, ki meg is érdemli, s nem merő gúnyból, hanem valóban tiszteletből szól. - S remélem az új Urufu Mae kíváncsisága sem lesz tolakodó ön számára, Yashuhiro-kun, ha érdeklődik az Urufu klánról, melynek emléke apró foltokként él csupán benne. – iszom ki poharam tartalmát teljesen, majd rendelek újabb adagot a kellemes nedűből, hogy békés iszogatás közben hallgathassak kalandos történeteket, nagyszabású eseményeket, elképesztő kalandokat Yashuhiro-kun szájából az Urufu klánról, ahova tartozom és amelyet sajnálatos mód mind – mind elfeledtem, ahogy Rukongaiba kerültem. Rukongaiba, mely egy új életet, egy új kezdetet kínál, de ennek áraként elfeledtett igazságot, s azt, ki valóban vagyunk, de mint minden virág: a Liliom is elvirágzik.

Tárgy: Re: Kingyo Vas. Aug. 25, 2013 8:13 am

Ősrégi eszmék, elfeledett családfa, netán megleltem?

Láttam, hogy elmélyülve gondolkodik, nem kívántam megzavarni tevékenységében, így újabb kortyot ittam a teámból. ~Vaj’ miért nem saket kértem? Tán a hely, igen, ez olyan hely, ahol a teáké a vezérszerep.~ Rövid, gyors gondolatmenetem végén egy újabb kortyot ittam a teából, ami kellemesen esett, viszont még sem sake volt. :|Nem sokkal azután, hogy letettem a teámat a kezemből a várt reakciók közül a legmeglepőbbel találkoztam. Hitt nekem, sőt még megtisztelve is érezte magát. Egyáltalán nem kívántam semmiféle filozófiai megfogalmazást mondani, csupán a véleményemet fejtettem ki. Bár, lehet, hogy a szavaimban az őseink szavai csenghettek. Hiába van emlékem a múltamról, mikor ember voltam, én sem emlékszem mindre.
- Öröm hallani, hogy az előbbi kis mondanivalóm ennyire önhöz szólt. Valamint azt is jó hallani, hogy úgy döntött, hogy a jövőjét ezen a módon köti össze a múltjával még szorosabban. A kíváncsiság, egyáltalán nem zavar, Mae-chan. Tudja, valamikor régen, mikor még nem léteztek samurai-ok, akkor élt egy férfiú. Ez a férfiú akkoriban feltűnő fegyvert forgatott, a katana egyik ősét, minek a neve már rég feledésbe merült. Harcos ember volt, viszont sokakkal ellentétben ő nem hatalomért, vagy kincsekért ragadott fegyvert. Egyáltalán nem ezekből az okokból. Ő a szerettei életéért harcolt, önön magával mit sem törődve. Viszont egy gonosz youkai megkísértette, nagyobb erőt ígért neki, cserébe csupán egyetlen egy emlékét, de azt sem akkor, hanem csak néhány év múlva fogja elkérni, mikor újra találkoznak. A férfiú mit sem sejtve, hogy mekkora árat fog fizetni az erőért, belement a ravasz, agyafúrt youkai alkujába. A szellemlénytől kapott erővel minden szerettétől távol tartotta a rájuk leselkedő fenyegetéseket. Öt évvel azután, hogy találkozott a youkai-jal, éppen egy rabló után haladt az erdőben, mikor újra találkozott a gonosz szellemmel, aki a jussát, egy általa választott emléket kérte a férfiútól. A férfiú haladékot szeretett volna kérni, hogy miután a rablót, akit üldöz megbüntette, azután újra találkozzanak, és akkor odaadja bármelyik emlékét. Viszont a youkai nem ment bele, sőt azt mondta, hogyha nem veheti el azonnal a jussát, akkor a férfiútól nem csak az erejét veszi el, hanem az életét is, és a halála után a rabszolgája lesz. A férfiú egy mély levegőt vett, s a várandós feleségére gondolva inkább bele ment, hogy a szellem azonnal megkapja a jutalmát. A gonosz, ravasz youkai belenyúlt a férfiú fejébe, lelkébe és elvette tőle a legnagyobb kincset, mit ember magáénak tudhat, a család emlékét. Miután a szellem végzett a gonosz tettével el is tűnt, olyan gyorsan, ahogy megjelent. A férfiú kisvártatva tovább indult, hogy a rablóval megküzdjön, viszont az igazi okát már nem tudta, csak azt, hogy harcolnia kell vele. Nem sokkal később a nyomára akadt, s meg találta az ellenfelét, akivel megküzdve visszaszerezte azt, amit a rabló elvett tőlük, valamint büntetésképpen levágta annak a kezét. Ezután elindult a visszaszerzett zsákmánnyal, viszont azt már nem tudta, hogy hova, kinek kell elvinnie, csupán azt érezte, hogy valakinek szüksége van rá. Napokig bolyongott az erdőben, mikor egy éjszaka, ahogy alvóhelyet keresett magának, sebesült farkast talált, ami egy nyúlcsapdába volt belegabalyodva. A sérült, fáradt állatot kiszabadította, sérüléseit ellátta, s ételét megosztotta vele. Az állat evett, s utána visszament a falkájához. Következő éjjel, mikor újra álomra akarta hajtani a fejét megjelent előtte az a farkas, akit kiszabadított, valamint mellette egy nagyobb, az alfa és mögöttük egy még nagyobb, egy szellemfarkas. A férfiú mozdulni sem mert. A szellemfarkas emberalakot öltött, s a férfiúhoz lépett, hogy jutalmul, amiért gyermekét megmentette kérhet tőle bármit. A férfiú nem érezte úgy, hogy igazán szüksége lenne bármire is, csupán a lelkében érzett ürességet, ezért azt kérte a farkas szellemtől, hogy azt szüntesse meg. A szellem hümmögött nyolcat, azután, azt mondta, hogy három nap múlva visszatér hozzá, és megszünteti az ürességet, de figyelmeztette is, hogy ez gyengeséget hozhat rá. A férfiú érezte, hogyha az üresség megszűnik a lelkéből, akkor bármire képes lesz, ezért nem bánta, hogy gyenge lesz. A szellem, ahogy ígérte három nap múlva visszatért hozzá, a kezében a ravasz, gonosz youkaitól visszaszerzett emlékkel. „Jól meg gondoltad a kívánságod, fiú?” Kérdezte tőle a szellem, mire a férfiú egy félreérthetetlen igennel válaszolt. Ahogy a férfiú visszakapta a családja emlékét, karjai elgyengültek, lábai összerogytak, s térdre esett. A farkasyoukai meglátta a férfiú tiszta szívét, ami csak a szeretteiért dobogott, s megsajnálta. Nyolc szőrszálat letépett a bundájáról, s a férfira szórta. „Ennek segítségével te, és a falkád bármikor egymásra fogtok tudni találni.” Mondta, s aztán eltűnt. A férfiú kisvártatva újra elég erőt érzett lábaiban, és haza ment, ahol már várta felesége, és a szíve alatt hordott gyermekük. A férfiút Urufu Ryuuzaki néven ismerték onnantól, s tőle eredezik az Urufu klán. Legalábbis a legenda szerint. – Nem tudom, hogy miért ezt meséltem el, viszont a lelkemben élő farkas türelemmel, kíváncsisággal hallgatta végig a legendát. Viszont saját bőrömön, vagyis halálomon tudom, hogy a legendák túloznak. Hiszen még lélekként, mikor az emberek világában a családomat figyeltem, hallottam, hogy a halálomnak olyan szerepet tulajdonítanak, hogy annak okán lesz, lett béke a földeken. Viszont ennek a hallomhoz semmi, de semmi köze nem volt. Egy nyílvessző átszúrt, meghaltam, ennyi, se több, se kevesebb. Viszont tény, hogy a halálom utáni győzelmek hoztak változást a népünkre, ami egyfajta békét hordozott magával, valamint az is tény, hogy mi Urufuk, valamiért könnyebben felismerjük egymást.
- Hogyha az új Urufu Mae a kíváncsiságát kérdésekbe önti, akkor azokra szívesen válaszolok. – Mondtam egy alig látható halvány mosolyszerű kíséretében. Valamint egy arc jelent meg a szemem előtt, egy öreg arc, a nagyapámé, apám apjának arca, ő szeretett mesélni a múltról.

Tárgy: Re: Kingyo Vas. Szept. 22, 2013 7:07 am

Ősrégi eszmék, elfeledett családfa, netán megleltem?

Várromot járván,
régi kút friss vizével
kezdem a múltat.
Egy biccentéssel köszöntem meg csupán a felszolgálónak, mikor újabb csésze zöldteát rakott le elém. Figyelmemet nem vezette el semmi sem Yashuhiro-kunról, még a nedű édeskés illata sem, mindenképpen hallani akartam minden egyes szavát, elejétől a végéig, egy apró mondatfoszlányról sem akartam lemaradni. Mindeközben egy halovány emlékkép libbent szemeim elé, melyben egy tavaszodó kert látképében, egy apró gyermek hallgatja az idős hölgy meséit. Őszinte kíváncsisággal a szemében, lelkesen várva a történet tetőpontját, kis kezeivel görcsösen kapaszkodva a hölgy ruhájába. Most, ebben a pillanatban úgy éreztem, hogy az a gyermek én vagyok, s bár az öregasszony arcát nem látom teljes egészében, tisztán érzem, közel álltam hozzá egykoron. Vajon ki lehet ő? Számtalan emlékképemben megfordult már, ami a legváratlanabb pillanatokban bukkant fel lelki szemeim előtt, a Kaoru által írt tekercsek olvasása során vagy csupán egy álommal teli éjszakát követően. De erre a kérdésemre még egyszer sem kaptam választ, pedig mennyire áhítozom utána!
Yashuhiro-kun története nosztalgikus érzéseket ébreszt bennem. Bizonyos sorok még ismerősen is csengtek belőle, mintha már nem egyszer hallottam volna eme régmúlt történetet. Az Urufu – család eredete, vajon igaz? Netán a farkas szellemnek köszönhetően ülünk most itt, egymással szemben Yashuhiro-kunnal, hogy lassacskán visszavezessen régi önmagamhoz? Lehetséges, hogy azok a mágikus szőrszálak segítik Yashuhiro¬-kunt és ennek köszönhetően talált reám is, amikor jómagam teljes egészében veszteni láttam az ügyet?
Mennyi kísérteties talány, ami megmagyarázásra vár. Nem hiszek a természetfeletti dolgokban, a „szellemek” létezésében, túlságosan földhöz ragadt vagyok ahhoz, csupán annak hiszek, amit saját két szememmel látok. Seretei világát is csupán azért tudtam olyan könnyedén befogadni, mert akkor még nem tudtam előző életem létezéséről. Mostanra már tudom, megújultam, ismét régi önmagam kezd dominálni jellememben. Yuriye no Honshin véglegesen is elbúcsúzik, s Urufu Mae lép helyébe. . .
Verssel teleírt
legyezőm szétszakítom,
búcsút kell venni.
- Szerettem ezt a történetet gyermekként – tettem szóvá, amint Yashuhiro-kun befejezte a beszédét. A történet végéig furcsán éreztem magam, emlékek képei tisztultak meg és peregtek le előttem. Megmagyarázhatatlan érzések törtek rám, mint hullámok a tengert szegélyező sziklára. - azt hiszem... Egyes részleteit, mintha egykoron hallottam volna már, s mindazok ellenére, hogy bizonyos részei lehetetlen momentumokból áll, hiszen youkaiok nem léteznek, persze ezt csak így, felnőtt fejjel ismerem fel. Mindezek ellenére az érzés, miszerint szeretem mindezek ellenére, nem enyhült. – kortyolok bele a teámba, mely még mindig kellemesen meleg volt. Itt, a Kingyoban mindig remek minőségű nedűket készítenek, s eme zöldtea sem kivétel ez alól, ez is az egyik oka, hogy szeretek ide járni.
A kérdés feltevésének a lehetőségére túl sok minden tolakodott hirtelen az elmémben, arra várva, hogy szavakba öntsem és megosszam Yashuhiro-kunnal. Szeretek tanulni, de mégis olyan kellemetlen volt ez az egész, annak tudtában, hogy múltam mennyire képlékeny még. Szóval, mit is kérdezhetnénk?
- Számtalan kérdésem van azzal kapcsolatban, amit tudni szeretnék még kilétemről, családomról. Tudom, hogy Kaoru a fivérem, míg szüleimről az emlékem igen haloványak, s nem egy alkalommal megjelenik előttem egy idős hölgy arca is, kihez nem tudok nevet párosítani. Általában nem látom arcát… netán ő is családunk tagja? Mindazonáltal, Yashuhiro-kun, igaz, nem akarom leterhelni kérdéseimmel, s legfőképpen nem kívánok tolakodó lenni, így ha nem óhajt, nem válaszol. . . de szívesen meghallgatnám, hogy került ön Sereteibe, vannak mások is klánunkból, netán eme régi történet ösztönözte arra, hogy megkeresse a családunk tagjait? – némileg zavartan szegeztem tekintetemet csészém tartalmára. Elbizonytalanodtam afelől, hogy szabad-e nekem egyáltalán ilyen kérdéssel terhelnem az előttem ülő személyt, még ha friss meggyőződésem kezd lenni, rokonok vagyunk. Egyszerűen képtelen voltam gátat szabni kíváncsiságomnak.

Tárgy: Re: Kingyo Pént. Szept. 27, 2013 11:14 pm

Ősrégi eszmék, elfeledett családfa, netán megleltem?

Emlékek, mik ki tudja, hogy honnan jönnek elő. Nem tudtam eldönteni, hogy örültem annak, vagy csak kellemes érzés volt hallani, vagy esetleg csak furcsállottam, de az is lehetett, hogy tudatosan jól esett, hogy felismerte a történetet, amit elmondtam. Viszont az, hogy szerette, az biztosan az öröm lángjaival legyezett meg, bár arcomon, csupán egy félszeg mosoly jelent meg. Valahogy nem igazán éreztem a mosolygást, mint cselekvést magamnak valónak.
- Örülök, hogy kellemes emlékeket sikerült elő csalnom. – Mondtam kedves hangot megütve.
Ki ittam teám maradékát, s enyhén remegő kézzel visszatettem az asztalra. ~Mi ez? #.O?~ Kérdeztem magamtól, de ahogy ez átfutott az agyamon felismertem a remegés okát: elvonási tünet. Remegő kezemet hasamhoz emeltem, másikkal rákönyököltem, s az államat támasztottam, minthogyha nagyban gondolkodnék azon, hogy hogyan fogalmazzam meg azt, amit mondani kívánnék.
- Elképzelhető, hogy az az idős hölgy a nagyanyja lehetett, de az sincs kizárva, hogy a klánhoz tartozó, egy másik család öregje, ami természetesen nem jelenti feltétlenül azt, hogy semmilyen rokoni szálak nincsenek köztetek. Egy másik találkozásunk alkalmával, hogyha szeretnéd, akkor mutathatok neked egy családfát.
Még mindig könyököltem a remegő kezemen, viszont közben a hátizmaimban is elkezdett egy enyhe rángás szaladgálni, mint valami eleven gyerek. Vettem egy mély levegőt, elsődlegesen, hogy rángó tagjaim felett úrrá próbáljak lenni, és miután kifújtam a levegőt a választ is folytattam.
- Igen, vannak mások is, egyszer majd bemutatom őt, és szerintem meg fog lepődni, hogy ki az. – Nem kívántam egyelőre elmondani, hogy Airiusu-kun is a klán tagja, ezt meglepetésnek szántam. – Viszont nem ezme a történet ösztönzött, vagyis elsődlegesen biztosan nem, legfeljebb, mint régi emlék, ami a tudatom mélyéről, a múltból segített. Engem csupán… khm… a család hiánya indított el.
Az idekerülésem történetét direkt a végére hagytam, mivel az hosszabb választ igényelt, valamint megfontoltabb szavakat, amiknek előkeresését nem könnyítette meg az alkoholt kívánó testem.
- Az akadémiát elvégeztem, s úgy kerültem a Gotei 13 tizenegyedik osztagába. – Kezdtem bele egy újabb mély levegő vétel után a történetbe. – Akár ennyit is mondhatnék, de gondolom, hogy érdekelne téged, hogy miért. Nem, nem az éhség miatt. – Újabb mély levegőt vettem. – Több száz évvel, majd fél évezreddel ezelőtt az emberek világában, a shogununk hadba hívott minket is. Ez a háború volt az utolsó, s ennek az egyik győztes csatájában, egy nyílvessző miatt – újabb levegő vétel – elhagytam a testemet. Napok, hetek, hónapokig ott voltam a családom közelében, hogy tovább védjem őket. – Egy mély levegővételnek álcázott remegés elnyomás. – Egy alattomos rajtaütéskor a jegyesem, és bátyja, a legjobb barátom szintén életüket vesztették, ők a Zenko család tagjai voltak. Nem kellett sokáig várnunk, hogy egy shinigami rukongaiba küldjön minket. – Újabb remegést elnyomó levegővételt hajtottam végre. – Én távol kerültem kedvesemtől, s vagy egy és fél száz éven keresztül kerestem őket, rukongait járva, alkoholba fojtva. Mikor megtaláltam őket, ők boldogok voltak, új családjuk volt. A kedvesem, a bátyja és három kölyök. Úgy döntöttem, hogy letelepedek, s a háttérből védem őket. Kevesebb sikerrel, mint többel. – Mély levegőt vettem, nem kívántam még elmondani, hogy Akira-t, a legjobb barátomat, a jegyesem bátyját megöltem, pedig, hogy a Gotei kötelékeibe léptem, éppen ez adta meg az okot. – Egy súlyos, általam okozott baleset ébresztett rá, hogy nem szabad a közelükben lennem. – Még Yozora-t is kihagyta, mert őt sem akartam egyáltalán megemlíteni, és akárki, akármit mond én voltam a hibás. A teljes bal kezem megremegett. – A tizenegyedik osztagban… Nos, megváltoztam… Igen, ez a jó szó. Szerintem valamilyen véletlen folytán átküldtek a hetedik osztagba tizedik tisztnek, viszont valószínűleg rájöttek, hogy tévedés történt, s ezért a harmadik osztagba küldtek tovább… – Ekkor vettem csak észre, hogy annyira belemerültem a mesélésbe, hogy nem csak a Seireiteibe való kerülésemet, hanem a harmadik osztaghoz érkezésemet is elmondtam.
- Remélem egyáltalán nem untattalak. – Mondtam egy újabb remegő hullámot álcázó mély levegő után. – Valamint egyáltalán nem terhelsz a kérdéseiddel, jelenleg úgy is amolyan… szabadnap félém van. – Tettem hozzá, bíztatva, hogy nyugodtam kérdezhet, bár az már nem volt biztos, hogy válaszolni is fogok tudni rá.

Tárgy: Re: Kingyo Csüt. Okt. 31, 2013 10:48 am

Éjjel ne nézz fel –
Az égadta világon
nincsen emléked .
Bűn netán az emlékezés, az elfeledett emlékekből születő kíváncsiság, a kérdés, mely az elfeledett emlékek visszatekintéséből ered? A szó, melyet kimondasz, mely szíved legmélyén ül, amit valójában megtartanál magadnak mélyen titokban, de a múltba való úszkáláskor felmerülő megfékezhetetlen kíváncsiságod mégis kimondatja veled... Bűn ez?
Lelkem morajlik, a szélforgók lepte békés szántómező viharfellegei éles nyelvüket hányják-vetik valós énem mezőire. El, el onnét most, de rögvest! Nem kell ide most bú, s fellegek, kíváncsiságomat ezúttal kiélem, nem akadályozhat meg benne semmi sem! Nem, nem, viharfarkas. Te, lelkemet őrző szamuráj, nem kell ösztönöznöd, bátorítanod, rávenned arra, amit magam is tudok: meg kell tennem. Még ha a kétség, a tiszta ész szava oly hangos is fejemben! Vagy netán ezt kívánod elnyomni? Morgásoddal hát ezért csapsz ekkora zajt, hogy ne figyeljek eme ékes szavakra, s tegyek úgy, ahogy érzek, egyszer az életben? Oh, biz, te vagy lelkem segítője, én hű támogatom, időnként mégis, mily nehéz ezt elismerni, de amikor ráébredek! Furcsa érezni, mindig is szokatlan volt, a bizsergés, mely ekkor átjárja lelkemet, s mintha a belső világom szántóját elöntő eső ekkor örömből áztatná el titkos földeimet, örömből, hogy én, Urufu Mae, Yuriye no Honshin végre rászántam magam, s érzek, a kíváncsiságnak élek!
A szél magára
kapja a függönyt, s rohan
ki a viharba.
- Családfa? – rágódtam, boncolgattam magamban eme szó jelentését, eme apró kifejezés tartalmát. Lelkem boldogságtól repesett, s mellkasomban dobogó erő a félelemtől, s izgalomtól egyaránt zakatolt. Lelkes ütemet verdeset, mint kismadár szárnyai, mikor szülők nélkül, ezúttal magától állja meg a helyét a levegőben.
Még mindig nehéz volt felfognom helyzetemet: család. Rokonok! Testvérek, szülők, nagyszülők, unokahúgok és még sorolhatnám! Mind-mind ölembe hull, mindaz, ami talán eddig hiányzott nekem. S meghökkenés apró miazmája ült ki arcomra, ahogy újonnan megismert barát, nem, inkább rokon, igen, olyan jó érzés ezt mondani! Még ha csak magamban is… Rokonom, ki elárulja, mily szándék vezérelte arra, hogy megkeresse a klán tagjait.
- A család hiánya… Yashuhiro-kun, talán furcsa lesz önnek, hogy együttérzésemet fejezem ki. Azonban ez járja át perpillanat lelkemet. Tudom, helyesbítve megértem, hogy miről beszél, s nemes e szándék, miképpen cselekszik, amiért az Urufu-klán tagjait, legyen az nővér, báty, szülő, akár gyermek felkutatására adta a fejét! Nagy, határozott, erős lélekre ad tanúbizonyságot ez, mely lenyűgöz engemet. Bár… miket is fecsegek! Mióta társaságával gazdagította magányos asztalomat meglepetésből zuhanok még nagyobb meglepetésekbe, s bár nem hiszek az ilyesmikben, mert túlságosan realistának tartom magam hozzá, mégis: reményt adott nekem!
Tekintetemet Yashuhiro-kun egyetlen szem szemébe fúrtam, ahogy hosszú monológom végén hálám jelét kívántam átadni szavaimat, és a meghatott pillantásommal. Meghatott. Milyen furcsa kifejezés ez, talán nem is úgy néz ki a mimika, avagy tekintet, melyet gondolataimban magamra öltök, mint ahogy én azt oly’ naivan elképzelem. Talán semmi sincsen úgy, ahogy valójában gondolja az ember, mégis hozzáad egy jelzőt, mellyel elhitetheti magának azt, amit akar. Miképpen én is tettem az imént, már téveszmékben kezdtem ringatni magamat. Hát ezért nem érzem helyesnek az érzelmekkel teli gondolkodást, nem éri meg, elragad a racionális földtől és meggondolatlan balgaságra ösztönöz.
Mikrokozmoszként
a Káosz kényszerébe
zűrzavart vetítsz?
- Oh – zavartan pillantottam poharam tartalmára. Nem foglalkoztam azzal, hogy a csésze kong az ürességtől, a zavarodottság elég volt arra, hogy kiváltsa belőlem a szimulálás kényszerét, s játszva „beleigyak” a tartalmába. Próbáltam feldolgozni, hogy az iménti szóóceán tőlem származik, s nem mástól, mindeközben Yashuhiro-kun történetét érdeklődve hallgatva Sereteibe kerülésétől az osztagokig. Bár szívesebben hallgattam volna részletesebben is az akadémián és a tizenegyedik, illetve hetedig osztagban töltött éveiről.
- Kérem, dehogy untat! – Biztosítom a tényről, szabadkozását hallván. - Szívesen meghallgatnám még a részleteket is – mondtam vontatottan, ahogy igyekeztem feldolgozni az elhangzottakat. - De nem erőltetem. Amint késznek talál arra, hogy megosztja velem minden pillanatát a múltból Yashuhiro-kun, én itt leszek és örömmel meghallgatom. – Igyekeztem mondandóm során mosolyt varázsolni arcomra, még ha eme mimika rendkívül távol áll tőlem normál esetben. Egy próbát megért, azért rendkívül örülök, hogy egy tükröződő felület sincs a közelünkben, talán nagyon is csalódnék az eredményben. S beszéde során nem tudtam nem észrevenni feszültségét, a testén úrrálevő remegéseket, melyet oly’ keményen próbált elnyomni. Némán intettem a felszolgálónak, s odasúgva rendeltem Yashuhiro-kun számára egy némi különleges ínyencséget. Megfeledkezve arról, hogy szervezetem mennyire nincs hozzászokva az alkoholhoz, és milyen nehézségekkel bontja le eme káros anyagot, melynek okán folyton a fejembe száll.
Lefojtott mozgás –
még így is sok érzelem
látszik a maszkon.
- Szabadnapféle? – kuncogok. - Akkor egy csónakban evezünk Yashuhiro-kun, hogy éljek eme közmondással. S kérem, meséljen magáról, szabadidejét netán mindig a klán tagjai felkutatásával tölti? – ahogy kérdésem elhangzik, a pincér meghozza rendelésemet. Két pohár alkohollal átitatott teakülönlegesség.
- Legyen a vendégem! Ne haragudjon, de nem tudtam nem észrevenni sápadtságát, és végtagjait átjáró remegést, rendkívül nehéz lehet az alkohol rabjaként, s ha már így feltartom, remélem, az ízlésének ez megfelel. Kérem, kóstolja meg, Yashuhiro-kun – mutatok a pohárkára, ezzel jelezve vegye magához az egyiket. Jómagam pedig a másikat emeltem magamhoz, de még nem ittam bele csupán kezemben szorongattam.

Tárgy: Re: Kingyo Szomb. Nov. 02, 2013 5:39 am

Ősrégi eszmék, elfeledett családfa, netán megleltem?

Őszinte szavak. Így tudnám jellemezni azt, amik Mae-chan száját elhagyták. Erős lélek. S így ő magát. Ahogy eddig megfigyeltem, vagyis láttam, ő, nálam sokkal jobban képes uralkodni lelke viharain. Míg én csupán elfojtom, letagadom, rejtegetem, megvetem, félem azokat. Kardom éles, de harcban vágyom a halált, hogy több kárt ne okozzak, de míg meg nem halok, játszom az erőset, s okítom a gyerekeket, kik, remélem, nem követik majdan el az én hibáim.
Erősnek akarom magam mutatni, de csak ridegség látszódik. ~Lehet hiba volt felkeresnem Mae-chan-t és Airisu-kun-t?~ Én vagyok a legidősebb, de hiába nem ősz a hajam, s nem hullott ki minden fogam, mégis én vagyok a leggyengébb.
Nemes szándék? Vagy inkább önző? Sakura ő maga keresett fel, ő velem akart lenni. Airisu-kun az öccse lett Rukongaiban, de én felbolygattam ezt, s belerángattam elméjébe az Urufukat, pedig neki már megvolt az új neve. Mae-chan-nak is megvolt az eddigi, új családja, de én jöttem, s talán örökre, vissza nem varhatóan elszakítottam tőlük. Bár ő maga is kutatott, ő maga is érdeklődött a múlt egy része iránt, de lehet, hogy jobb lett volna, hogyha nem ültem volna le az asztalához, csupán egy másik asztalhoz ültem volna, de nem egyedül, hanem a Kedvesemmel, ittunk volna teát, én emlékezetembe véstem volna a 13. osztagos Rukongai nő arcát, s végül visszatértünk volna az osztagunkhoz. Ezzel szemben család hiány miatt, s egy reményszál csábítása végett betörtem az életébe.
- Ez kedves öntől. – ~Túl kedves…~
Viszont szemében őszinteséget láttam, azt, hogy így is gondolja.
- Egyszer, talán, lehet, hogy részletesebben is mesélni fogok. – Biccentettem felé, mint egy ígérve, hogyha eljön az ideje, akkor részletesen fogok válaszolni neki, de most nem. Nem éreztem azt, hogy megérdemelné azt a büntetést, hogy nyomoromat feltárjam elé. Eleddig Sakura az egyetlen, aki hallotta meséimet. S bár így is elfogad, fáj még mindig a múlt. Talán jobban hallgatnom kellett volna Kgami Kanata-sama-ra, s felednem mindent a múltamból, mindent, az Akadémia előttről? Vajon akkor még mindig shinigami lehetnék? Vagy már valamelyik fogdában lennék? Vagy zanpakutou-mtól, shinigami-ságomtól megfosztva újra Rukongai nyomornegyedében kötöttem volna ki? Nem tudom, s egyelőre nem is fogom tudni.
- Szívesen válaszolnék igennel, de nem tehetem. Neutral

– Nem azért, mert gyakorlok, vagy olykor próbálok Sakura-val foglalkozni, hanem azért, mivel néha keresem a bajt, máskor a pohár, vagy csésze fenekét. ~Már csak az alkohol segítségével tudok valamelyest ellazultabb állapotba kerülni?~ Ennek rémisztő gondolatnak kellett volna lennie, viszont egyáltalán nem éreztem annak. Viszont, talán jó pontnak írható, hogy kellemes gondolatnak sem, egyszerűen, mint tény villant elő a fejemben.
Ahogy Mae-chan által rendelt teák megérkeznek, egyből felismerem az alkohol bujkáló illatát.
- Köszönöm. – Lassú, kimért mozdulattal nyúlok az ital felé, s ugyan ilyen mozdulatokkal emelem számhoz a folyadékot. Háborgó testem megnyugodott, ahogy az első korty lecsúszott a torkomon. Tényleg köszönettel tartoztam neki, de nem kimondottan csak az italért, hanem inkább a figyelmességéért. Ezzel együtt mintha a szégyen érzete is átsuhant volna rajtam, talán azért, mivel ő még nem ivott bele, mikor én már igen.
- Szabadidőt magamnak nem sokat engedek, mivel… szabadulni szeretnék láncaimtól. Amit nem a papírmunkára fordítok azt gyakorlással, vagy gyakorlatoztatással töltök. Mint harmadik tiszt igyekszem kivenni részem az osztagom shinigami-jainak fejlesztéséből. S ha már szóba került az edzés, hogyha úgy látja jónak, akkor örömmel segítek. Bár a kidou – a szó kiejtésénél a hideg futott végig a hátamon, s megrázzkodtam, mint amikor valaki számára undorító dolgot lát, vagy ahhoz ér hozzá – és a zanpakutou-val való kapcsolatban egyáltalán nem állok jól, így ezekben nem tudok segíteni.
Újabbat kortyoltam az alkohollal ízesített teába. ~Talán habozott bele inni?~
- Kidouban Airisu-kun biztosan tud, s szívesen segít, kedves és értelmes gyerek. Még egyszer köszönöm a figyelmességedet. Hogyha nem sértem meg a kérdésemmel, akkor nem nagyon szoktál inni, alkoholt, igaz?

Tárgy: Re: Kingyo Hétf. Jan. 06, 2014 9:05 am

Egy küldetéssel indult, egy teázással folytatódott… vajon mi lesz belőle?

Szóval vége a küldetésünknek. Sértetlenül megúsztam, leszámítva néhány zúzódást, amit még a taposás ejtett rajtam, de történt már velem sokkalta rosszabb dolog is, mint pár kék folt a testemen. Az a lány, akivel az utolsó ellenfeleinket gyűrtük le, már előbb szimpatikusnak tűnt, de ezen a harc közepette nem volt nagyon időm elagyalni, mert pár másik szörnyet kellett megagyalni. Höhö, szóvicc. Hogy mennyit számít egy igekötő! Az egyikkel az alaposabb gondolkozást jelenti, a másikkal pedig már az elverést. Nekem speciel inkább a másodikból jutott ki a több, de mostanában döbbenten veszem észre, hogy egyre többször és többször kezdek el gondolkodni. Azonban ez nem mindig jó, hiszen, utolsóként, vagyis utolsó előttiként el készült hagyni a termet a kiszemelt hölgyemény! Gyorsan kihúztam magam, nagy levegőt vettem és utánamentem, hiszen itt volt a kínálkozó alkalom, hogy próbát tegyek, vajon mit tudok csinálni kezdőként egy ilyen csinos lánnyal:
- Kisasszony! - Szólítottam meg pironkodva – - Lenne kedve eljönni a küldetés után egy kis teára? Bizonyosan jót tenne a felfrissülés egy ilyen küldetés után. Tudok egy teaházat itt a közelben. Egyébként Raimaru Minashaku vagyok, örvendek.
Beszéd közben szégyenlősen vakargattam a tarkómat, és idétlen vigyort vágtam, még akkor is, amikor választ kaptam kérdésemre. Ugyan visszautasításra is számítottam, inkább reméltem az elfogadást, hiszen tényleg tetszett a lány, bár ezt elég buta módon mutattam ki, viszont a szerencsém van, ezt először csak egy udvarias gesztusnak véli, és nem rettenti vissza valakinek a felkérése, aki két fejjel fölötte van. Természetesen az előbbi esetben sem keseredem el, mert számítok rá, de ha valamilyen csoda folytán igent mond, úgy invitálom, hogy jöjjön, majd magam is elindulok. Tudtam, hogy merre van a teaház, mert korábban is mentem el előtte sokszor. Magabiztosan kerülgettem az embereket, azért sűrűn pillantgatva, hogy nem maradozik-e el/tűnik-e el útitársam mellőlem, esetleg talán elmenekül. Közben próbáltam beszélgetést kezdeményezni. Ha már bemutatkozott, akkor ezt kihagyom, ha pedig nem, akkor megkérdezem ezt is:
- Egyébként kit tisztelhetek kegyed személyében? Ha jól sejtem, még nem mutatkozott be, és a küldetés alatt sem sikerült megtudnom a nevét.
Természetesen a hangnemen, valamint a megszólítási módon változtatok, ha ezt kifejezetten kérte a kisasszony, de amíg nem tudok semmi konkrétat, inkább maradok ebben a hivatalosabb hangnemben, ki tudja, kivel van dolgom, és különben is, így követeli meg az alapvető udvariasság, különösen a nőkkel szemben. És nem is gyerek vagyok, hanem felnőtt ember, ahogy, remélem, ő is. Nem túl magas, de arca és idomai már kifejezett nőiességre utalnak, habár manapság nem ritkák a koraérett fiatalok, viszont én reménykedem abban, hogy valóban egy felnőttet szólítottam le, mert más esetben pedofília gyanújával rács mögé kerülök, amit cseppet sem szeretnék. Hatare egyszer csak elkezdett fészkelődni a ruhámban, és egy ásítást hallottam, ami elég hangos volt ahhoz, hogy a mellettem haladó nőnek is eljusson a füléig. Aztán még ki is mászott a ruhámból, és megkérdezte:
- Van valami ehető itt kéznél?
Rögvest a falhoz is vágtam volna, ha nincs velem a kisasszony, így azonban csak egy erőltetett mosollyal válaszoltam:
- Nincs még, de perceken belül lesz.
Majd visszadugtam a kis állatot a ruhámba, majd pironkodva fordultam a nőhöz, már ha ott volt egyáltalán:
- Elnézést kérek, a kis kedvencem. Mesélek róla, ha gondolja.
Mindeközben egyszer csak megérkeztünk a teaház ajtajához. Miközben ajtót nyitottam a hölgynek, ezt mondtam:
- Kérhet bármit, én állom önnek. Van egy kis megtakarításom, és, habár nincs az összes nálam mindig, eleget tartok magamnál általában, hogy egy költségesebb teadélutánt is finanszírozzak. Szabad?
Kérdeztem udvariasan, majd amikor leültünk, és odajött a pincér, azt mondtam:
- Jómagam egy zöldteát és némi kekszet kérnék. Ön mit parancsol, hölgyem?
Kérdeztem meghívottamtól.

Tárgy: Re: Kingyo Kedd Jan. 07, 2014 9:47 am

Tea-randi

Nem tudom, mi a szokásos módja egy randevúra hívásnak, mivel még senki nem hívott el, de azt hiszem, ez most egy randevúra hívás. Igazából csak az furcsa benne, hogy éppen egy küldetés után vagyunk, ráadásul egy olyan után, amiben harcoltunk, sőt, még enyhe karcolásokat is összeszedtem a karjaimon, bár azok inkább csak lemosást és fertőtlenítést igényelnek, kötözést nem. Igazából öt perc a mosdóban elég is, ha nem zavarja, hogy ugyanabban a ruhában maradok.
- Öhm… izé… persze, nagyon szívesen. Fon Miho vagyok, és nyugodtan szólíthat a keresztnevemen.- nem ismerem az Emberek világát, ezek a megtisztelőnek ható megszólítások bizonyára onnan származnak, legalábbis, ha Soul Societyhez tartoznának, valószínű hallottam volna már őket. Nem mintha különösebben érdekelne az etikett. - Kicsit rendbe szedem magam, öt perc.- mivel nem először vagyok az első osztag barakkjaiban, részben a küldetéseim, részben Kaito-sama miatt, gyorsan megtalálom a mosdót, lemosom a karjaimat, és amennyire tudom, megmosakszom. Szerencsére nem izzadtam meg nagyon, és a lila ruhám is csak kicsit szakadt el, néhány öltéssel kijavítható, tehát viszonylag szalonképes vagyok. Kaito-sama azért páros lábbal rúgna ki egy nemesi partiról, még akkor is, ha csak Yuuken-dono őreként lennék ott.
Bátortalanul viszonzom a szőke fiú mosolyát, miközben mellette sétálok. Kedvesnek tűnik, kifejezetten helyes, és erős is, ahogyan néhány órája láttam, az egyetlen negatívum, amit eddig észrevettem, hogy kissé bizonytalan. Ez, persze elég furcsa tőlem, az én magabiztosságom is elfogy, amint nem falra mászásról, harcról vagy edzésről van szó. Pár mondat alapján különben is butaság analízist készíteni másokról. A Féregbolyban ezt megtanulhattam abból, hogy a létező legkülönbözőbb shinigamikat kell őrizni, akik közül van, aki látszatra veszélyes, és azért került be, de valójában nem tett semmit. És éppen így van, aki látszatra ártatlan, de nagy az esély rá, hogy egy második Aizen vált volna belőle, ha szabadon marad.
Egy kicsit csodálkozva néztem, hogy mit csinál a fiú, aztán kiderült, hogy nem hozzám beszél, hanem van valami a ruhájában, ami képes beszélni, esetleg hasbeszélő. Mielőtt feltehetném a kérdést, meg is adja a választ, bár még mindig nem értem pontosan, hogy mi lehet a kis kedvenc. Ahogy haladok a szőke shinigami mellett, számára valószínű észrevehetetlenül készülök fel rá, hogy szükség esetén elugorjak a közeléből. Sajnos, valakinek, aki az én családomba születik, sosincs teljes lazítás, mindig támadásra számítunk. Nem vagyunk képesek máshogy élni.
- Megnézhetem? Szabad?- tényleg kíváncsi vagyok, hogy mi van a ruhájában, és nem csak azért, mert érdemes mielőbb tisztázni, ha esetleg ez valami rossz vicc akart lenni csak. Néhány, az általam fújt akváriumban tartott halon kívül még nem láttam sok háziállatot Soul Societyben, és amit láttam, az sem beszélt.
Egy kicsit elgondolkozom rajta, hogy ne fizessek-e magamnak, elvégre, a férfi nem nemes, és valószínű nincs olyan magas beosztásban, hogy gazdagnak lehessen mondható a fizetéséből, de végül elfogadom. Egy csésze tea nem nagy kiadás, és megsérteném vele, ha magamnak fizetnék. Rögtön rá is bökök az első szimpatikus teára.
- Én egy csipkebogyó teát kérek.- miután felvettük a rendelést, hirtelen nem tudom, mit kellene mondanom. Általában jól beszélek, köszönhetően annak, hogy anyu tanított színészkedni, és rengeteg verset és könyvet olvastam, ráadásul előre szoktam gyártani a mondásaimat, de ez most teljesen más. Ez most olyan, mint egy randevú, itt nem tudom, mi lenne a jó indítás. Talán hagyni kéne őt beszélni, de lehet, hogy ő is olyan ideges most, mint én. Bár, kicsit idősebbnek tűnik nálam, neki azért nem én lehetek az első. - Egyébként melyik osztagban szolgál?- azt hiszem, fontos, hogy először megtudjak róla néhány dolgot. Közben elkezdem kitalálni, hogy magamról mit lenne érdemes elmondanom. Lehet, hogy például a kiképzésemet és az edzéstervemet nem kellene, az biztosan elijesztené.

Tárgy: Re: Kingyo Szer. Jan. 08, 2014 6:31 am

Egy küldetéssel indult, egy teázással folytatódott… vajon mi lesz belőle?

Útitársam be is mutatkozott, ahogy azt el is lehetett várni egy ilyen hölgytől, bár én ezt nem tettem meg, hiszen ki vagyok én, hogy elvárásokat támasszak egy teljesen ismeretlen felől. Amíg elsietett, hogy megmosakodjon, én háttal a falnak támaszkodva gondolkodtam. Miho, azt mondta. Szép, és viszonylag egyszerű név, nem úgy, mint az enyém. Amíg ezen gondolatok jártak a fejemben, megérkezett Miho~san, és elindultunk. Ahogy azt vártam is, nem teljesen biztos a dolgában, a mosolyáról ez lerítt. Közben meg is érkezett elmaradhatatlan és egyetlen barátom, hogy udvariatlanul a kajáról kérdezzen, és válaszoltam neki, Miho~san meg is kérdezte, hogy mi az, és látni szerette volna. Én ezt nem tagadtam meg tőle, csak nem bántaná, ha meg mégis ez a szándéka, akkor meg tudom védeni a kis jószágot, na meg ő is el tud szaladni.
- Hogyne szabadna? Hatare, gyere csak, mutatkozz be szépen Miho~sannak!
Természetesen, ha morgolódva is, kiugrált felemelt kezemre, és ott megállt.
- Hatare vagyok, örvendek a szerencsének.
Mondta álmatagon, de nem hagytam, hogy visszamásszon eddigi tartózkodási helyére.
- Az emberek világában találtam rá, két hollow megpróbálta felfalni. Én kimentettem a karmaik közül, és azóta elmaradhatatlan társam majdnem mindenhol. Csak kicsit féltem, mivel módosított lélek, s őket elmondása szerint el akarták pusztítani, és félek, hogy ennyi idő múltán sem kímélnék meg, ezért vigyázok rá. Most itt a nagy forgalmú utcákon kevésbé aggódom, de a teaházban mindenképp el kell majd bújnia.
Miután ezt elmondtam, végre megengedtem neki, hogy visszamenjen rejtekhelyére, mi pedig meg is érkeztünk. Miután odajött a pincér felvenni rendelésünket, és mindketten elmondtuk, rögtön meg is magyaráztam:
- A keksz ennek a kis éhenkórásznak kell, különben panaszkodna, hogy ő semmit se kapott.
Erre elégedetlenül elkezdett az említett elégedetlenül fészkelődni, amit én egy mosollyal nyugtáztam. Ez már nem zavart, vagy erőltetett mosoly volt, hanem igazi, szívből jövő. Ezután kicsit nagyobb csend következett a mi részünkről, és szerencsére nem nekem kellett megejtenem a kezdő lépést, a lány megtette helyettem. Most már magabiztos mosollyal válaszoltam neki:
- A hatodikban, hatodik tisztként. És te?
Amint kimondtam, már éreztem, hogy nem így kellett volna, hiszen ezzel egyrészt megint jó eséllyel megfúlhat a beszélgetés, másrészt meg se engedte, hogy letegezzem. Ezt mindjárt korrigáltam is következő kérdésemmel:
- Bocsánat az előbbi hangnememért, csak eddig még nemigen voltam ilyen helyzetben. Szóval szabad tegezzelek?
Ez megint ügyetlenül sült el, én pedig nem akartam, hogy az első benyomása az legyen rólam, hogy egy bizonytalan valaki vagyok. Új helyzetben mindenki bizonytalan, például egy világéletében sivatagban élt, ámde bátor, rettenthetetlen és magabiztos férfi sem biztos, hogy megtartaná utóbbi tulajdonságait akkor, ha például meglátná az óceánt. Hiszen az óceán hatalmas, sötét, mély és kiszámíthatatlan, ő pedig aligha láthatott nagyobb állóvizet egy oázisnál. Így voltam én is: Nemigen ijedek meg semmitől, hiszen majdnem az egész gyermekkoromat a csatornában töltöttem, ahol pedig igazán nagy, szőrös pókoktól kezdve, elpusztult, rothadásnak indult és penészes, döglegyekkel körülvett patkányon át egészen emberi végtagokig sok mindent láttam, hiszen szülővárosom nem arról volt híres, hogy békés, vagy hogy nincs bűnözés. De mindenkit megrettenthet egy teljesen újfajta szituáció, ahol talán egyetlen hibán múlik, hogy végig tudom vinni, vagy bukom az egészet. Én inkább előbbit akartam, valamint azt, hogy ne olyan lapos dolgokkal teljen el az egész, hogy „Finom a tea!” és hasonlók. Tényleg meg akartam ismerni Miho~sant, és úgy sem akartam indítani, hogy megmutatom neki izomtól duzzadó karomat, bár az is volt, de nem azt szerettem volna, hogy egy magamutogató idiótának könyveljen el, akinek nincs sütnivalója, csak teste van, és abból él. Igaz, hogy a fejem nincs tele mindenféle okossággal, de megvan a magamhoz való eszem.
- És, mivel töltöd a napjaidat, amikor nem vagy szolgálatban? Van egyáltalán ilyen eset?
Kérdeztem, mert ez az a kérdés, amit talán első találkozáskor érdemes feltenni, többek között. Ezek után pedig egyelőre nem volt több kérdésem, átadtam neki a stafétát, hogy neki is legyen esélye megismerni engem.

Tárgy: Re: Kingyo Vas. Jan. 12, 2014 8:02 am

Tea-randi

- Örvendek, Hatare!- érdekes ez a kis lény, soha nem láttam még hasonlót, és ráadásul még beszél is. A története is érdekes, különösen az, hogy valaki el akarja pusztítani, úgyhogy természetesen megjegyzem, hogy létezik. Persze, ez valószínű a tizenkettedik osztag dolga, én pedig sosem kedveltem őket, úgyhogy nem tervezem, hogy bármit jelentek. Amíg Kaito-samának nem kell, vagy nem jelent veszélyt, addig tőlem nem kell tartania.
- Kik akarják elpusztítani?- időközben leülünk a teaházban, felveszik a rendelést, amit biztosan gyorsan ki is fognak hozni. Elég színvonalasnak tűnik ez a hely, legalábbis, lényegesen jobb, mint azok a kocsmák, ahonnan a letartóztatásra jelölt tiszteket szoktuk elhozni. A 46-oknak talán be kellene tiltaniuk egy vagy két évre az alkoholfogyasztást kísérletképpen, kíváncsi lennék, mennyivel csökkenne le a veszélyes elemek száma. Gyanítom, legalább a felével.
- Persze, nyugodtan tegezz! Én az Omnitsukidou nyolcadik tisztje vagyok.- akármennyire azt próbáljuk magunknak elmagyarázni, hogy a mi osztagunkba több képzettség kell, és a többi osztag általában csak a „gyalogság” szerepét szolgálja, mint kiderült, magasabb rangban van nálam. És valahogy ez a rang is alacsonynak tűnik nekem, az alapján, ahogy harcolni láttam, nem sokban marad el egy hadnagyi szintű shinigamitól. - Nem gondolkoztál még azon, hogy előléptetést kérsz? Erősebbnek tűnsz egy átlagos hatodik tisztnél az alapján, amit láttam.- lehet, hogy túlzottan karrieristának tűnök, úgyhogy lehet, hogy nem kéne többet beszélnem az osztagokról. Különösen, hogy az én munkaköröm titkos, úgyhogy ha ezen a témán tartom a beszélgetést, a végén majd nem fogunk tudni válaszolni a kérdéseire.
Szerencsére Minashaku eltereli magától a beszélgetést más irányba, igaz, már lehet későn, mert a kérdéséből úgy jön le, hogy azt hiszi, soha nem szoktam szórakozni. Lehet, hogy sikerült ezt máris elrontanom. Persze, azért, mert most kerülném a témát, még fontos része lesz az életemnek mindig a hivatásom, úgyhogy ha ez zavarja, akkor ebből amúgy sem érdemes egy teánál többet remélni. Még soha nem volt semmilyen kapcsolatom, nem akarom, hogy az első rögtön egy félresiklott legyen. Persze, ha nem siklik félre, akkor lehet nem is akarok már másodikat.
- Hát, tényleg sokat dolgozok, otthon is sok munkám van, de azért van hobbim. :oA kedvenc szórakozásom az üvegfújás, de szeretek még úszni, olvasni és színészkedni is, bár nem hiszem, hogy valaha felérnék profi színészekkel. Meg persze szeretek edzeni is…- hú, ezt lehet megint nem kellett volna mondani. Persze, a külsőmön azért láthatja, hogy nem vagyok gorilla termetű, úgyhogy ez talán nem zavarja. - Te, mit szeretsz csinálni? :oAz Emberek világában születtél, vagy te is itt?- egyelőre, úgy tűnik, hogy hasonlóan félénken álltunk hozzá ehhez a beszélgetéshez mindketten. Ettől persze, még nem fogom azt mondani, hogy bizonytalan, én sem tartom magam annak, ez talán csak annyit jelent, hogy ez egy különleges alkalom.

Tárgy: Re: Kingyo Hétf. Jan. 13, 2014 8:58 am

Egy küldetéssel indult, egy teázással folytatódott… vajon mi lesz belőle?

Hála az egeknek! Miho~sant szerencsére nem zavarja kis barátom, legalább is ennek semmi jelét nem adta, talán egy furcsa nézéstől eltekintve, de hát ez érthető, hiszen ilyet még valószínűleg nem látott nagyon. A kérdésére lehalkított hanggal válaszoltam, nehogy valaki véletlenül legyen itt, aki a hallottakat rossz dolgokra használná fel:
- Eredetileg a módosított lelkek arra készültek, hogy a csatában elesett shinigamik testeit újra harcra lehessen ösztökélni, ezt azonban a Negyvenhatok Tanácsa embertelen módszernek ítélte, és elrendelték, hogy pusztítsák el az összes ilyen teremtményt. Azonban az ő alkotója – Böktem Hataréra – ezt nem hagyta annyiban, és megmentett közülük annyit, amennyit lehetett. S ő egyike azon néhánynak, akik valóban túlélték. A többivel nem tudom, mi lett, de ő megmenekült, és csak az számít. De erről, kérlek, hallgass, mert nem szeretném, ha bántódása esne.
Mondtam, majd ki is hozták a rendelést. Magam elé vettem a kekszet és az én teámat, majd nyugtáztam, hogy valóban a második osztaghoz tartozik, és a küldetésből szerzett kósza információim nem tévesek. Rá is kérdezett arra, amitől kicsit tartottam: hogy nem kevesellem-e a tisztségemet. Keserűen felnevettem, majd belekortyoltam a teámba.
- Ez a rangosztás már elég régen voltam, én pedig azóta már sokat fejlődtem, s a nálam feljebb lévő rangok némelyike is megüresedett. Talán tényleg fogok egy előléptetést kérvényezni, de nem hiányzik a munka. Persze, szeretek harcolni és fejlődni, de ugyanakkor a dolgozás passzív részét nem nagyon szeretem. Csak ülni, és firkálni a papírokat... Brrr. Az erőszintem valóban magasabb, mint egy átlag hatodik tiszté, de nem szeretem fitogtatni, és csak akkor veszem elő leginkább, ha mások is veszélyben vannak, egyébiránt pedig olyan keveset mutatok meg magamból, amennyit csak lehet, az ellenfeleim amúgy is hajlamosak lebecsülni, és én szeretem abba a hitbe ringatni őket, hogy nincs mitől tartaniuk. Na de miért is kanyarodtam el ennyire? A tisztségemről kérdeztél, én meg a taktikáimnál kötöttem ki.
Szerintem örült, hogy a hobbijáról kérdeztem, szemlátomást nagy terhet vettem le a válláról ezzel, ugyanakkor az arckifejezéséből akár azt is ki lehetett olvasni, hogy kicsit megbántottam, hiszen a kérdésem kicsit olyan volt, mintha úgy indítanék, hogy egy unalmas valakiről van szó. A válaszának hangneme megerősít abban a hitben, hogy kicsit illetlen volt az én kérdésemé, de elég érdekes dolgokat tudtam meg abban a néhány másodpercben, amiben elmondta a munkán kívüli tevékenységeit. Olvasást én is folytattam már, színészkedésről is volt alkalmam hallani, régebben sokat úsztam, amíg volt rá lehetőségem, és az edzést soha nem hanyagoltam el.
- Mesélnél nekem erről az üvegfújásról, hogy miből áll? Azt nagyjából tudom, hogy ezzel dolgokat lehet készíteni üvegből. Van nálad esetleg valami, amit te készítettél? Nagyon kíváncsi lennék rá.
Egyre bátrabb lettem, ahogy telt az idő, végre úgy tűnt, ezúttal semmi sem sül el balul. Az ő kérdése után úgy döntöttem, hogy azzal, hogy válaszolok kérdésére, egyúttal bevezetem az egyik közös hobbinkba:
- Én személy szerint híve vagyok minden sportnak. És a sport alatt azt értem, amit jelent is, hiszen az alkoholizálás például nem sport, az egy rögeszme. A mozgást kedvelem, azt pedig minden formájában. Noha harcművészetet így kifejezetten soha nem tanultam, gond nélkül meg tudom védeni magam talán több ellenfél ellen is, ha azok kellőképpen képzetlenek, vagy nincsenek hozzászokva a csoportharchoz. Olyankor néha csak egy-két rántás a jó embert jó irányba terelve, és így kvázi élő pajzsot kreálok magamnak. Tudom, hogy ez nem a legtisztább módja a harcnak, de az a lényeg, hogy megvédd magad, nem? A szabályokat a versenyekre kell tartogatni, ha élesben vagy a harcmezőn, ki tartja észben, hogy nem éppen sportszerű egy ellenfélnek hátracsavarni a kezét, hogy az arcával háríts egy másik csapást? Jó, igaz, ez egy elég durva példa, és lehet, hogy nem is kifejezetten etikátlan, mindenesetre egy szabályszerű párviadalon nem épp előnyös az ilyen fogások használata. Egyébként remélem azért a kérdésem megfogalmazásával nem bántottalak meg, de nem sűrűn láttam még nem szolgálatban lévő Második Osztagos tisztet. Nekem is mindig az első a kötelesség, de nincs annyira sok, hogy emiatt a fél életemet szolgálatban kelljen töltenem, vagy többet. Rám, úgymond ilyen alacsony tisztű shinigamira bízzák a legalja munkákat általában, ha nem a tudás és a tapasztalat számít inkább, mert akkor legtöbbször én jövök szóba, ha nem kell, mondjuk hadnagyi szint, de egy kezdő Halálisten már kevés. Az edzésem pedig általában két végletben fejeződik be: vagy kiderül, hogy dolgom van, vagy már össze akarok esni. Utóbbi esetben kicsit még nyúzom magamat, de akkor már a hazamenetel is egy munkának számít. Nyújtani, meg levezetni már általában otthon szoktam, mert, ha már összeesem, legalább otthon tegyem, és ne a takarítónak kelljen megböködni, hogy „nem itt van a szobád, hé!”.
Következő kérdésére csak keserűen felnevettem:
- Az emberek világában. Azt pedig, úgy érzem, itt meg kell említenem, hogy az első igazi küldetésemen volt alkalmam végignézni, ahogy porig rombolják a fél szülővárosomat, ráadásul összefutottam az apámmal is…. akiből szörnyszülöttet csináltak. De, elég kellemetlen erről beszélni, nem beszélhetnénk valami másról?
Miközben beszéltem, szórakozottan pöckölgettem felfelé a hüvelykujjammal az egyik kekszet, majd, mondandóm befejeztével odaadtam Hatarénak. Ő is először hallott erről, úgy éreztem, adni kéne neki még valamit, amit ezzel együtt megemészthet, majd magam is bekaptam egyet, kortyoltam a teából, és újból a lány felé fordultam:
- Ne haragudj, hogy ezt így elmondtam neked, de kikívánkozott belőlem. Remélem, ettől még jól fogsz aludni. És arra is megkérlek, hogy ne sajnálj, hiszen túléltem. Legalább is nem ember kezétől haltam meg, de erről sem beszélnék szívesen. És te egyébként szoktál valami rendhagyót csinálni, valamit, ami elüt a megszokásaidtől? Én például néha nem hagyom teljesen helyben azt, aki igazán felbosszant. Engem pedig nem könnyű, és annak legtöbbször megvan a böjtje!
Nevettem, hogy megtörjem a valószínűleg kialakult gyászos hangulatot, és valamiféle mosolyt csaljak Miho~san arcára. Végtére is csak nem hagyhattam olyan búskomor arckifejezésben!

Tárgy: Re: Kingyo Szer. Jan. 22, 2014 6:44 am

Tea-randi

- Rendben, nem szólok senkinek.- sajnos, ha a család érdeke úgy kívánja, és egyszer kelleni fog egy módosított lélek valamiért, nem biztos, hogy meg fogom tartani ezt az ígéretemet. Ami a Goteit illeti, nem hinném, hogy különösebben veszélyes lehet a shinigamikra nézve, úgyhogy amíg nem derül ki, hogy mégis baj van vele, nem fogom jelenteni.
Belekortyolok a teámba, miközben hallgatom a kérdésemre a választ, és csak bólogatok hozzá, nem akarom félbeszakítani. Mindig irigyeltem azokat, akik képesek úgy tekinteni a tisztségekre, mint jelentéktelen dolgokra, és akik képesek rangok nélkül élni. A Fon klánban nagyon sokat számít a presztízs, a rang, a képzettség, még az én rangom is nagyon kevés, összehasonlítva Soifon nagynéni egykori kapitányi rangjával, vagy Seiran nagybácsi Féregboly-parancsnoki pozíciójával. A két bátyám még nálam is alacsonyabb rangot kapott, persze, ők idegen osztagban kezdtek, nem egy rokonuk keze alá osztották be őket. Már az is megtiszteltetésnek vehető a jelenlegi képességeimmel, hogy a gyerekeket edzhetem. Ha ennél többet szeretnék, nem állhatok meg a ranglétrán. Ebből a szempontból, egy egyszerű shinigami családnak, vagy egy Rukongaiból jött shinigaminak egyszerűbb dolga van, csak magának tartozik elszámolással.
- Hát, nem tudom, mit mesélhetnék róla. Az üveg készítésekor forró és folyékony, ilyenkor szokták megformálni az alakját. Igazából, én csalok, a zanpakutom üvegtípusú, úgyhogy nekem nincs különösebben nehéz dolgom. Majd egyszer látogass meg, megmutatom, amiket eddig csináltam.- rámosolygok, és újra belekortyolok a teámba. Csak miután leteszem a csészét, veszem észre, hogy sokkal nyugodtabb vagyok, mint általában, és nem azért, mert alkohol volt a teában. Pedig ilyen szituációkban ideges szoktam lenni, főleg, hogy ez elkönyvelhető valami randifélének.
Kicsit értetlenül hallgatom a fiú hosszú monológját, miközben enyhé oldalra billentem a fejem. Nem értem, hogy hogyan került témába, hogy hogyan szokta legyőzni az ellenfeleit, és ami engem illet, nem is érdekel különösebben, mert nem tervezem, hogy ellene harcoljak. Persze, erről is tudok beszélgetni, de ez sem jobb téma a munkánál. Főleg, hogy nekem ez a kettő gyakran egyet jelent. Azután, persze, meg is értem, hogy miért kezdett el erről beszélni: benne is az a sztereotípia él az osztagom felé, ami a legtöbb shinigamiban, és azt hiszi, hogy valami harcmániás vagyok, aki kéjes élvezettel hallgatja, hogyan törik ki valaki lábát.
- Én tanultam harcművészetet, de engem sem arra tanítottak, hogy szabályok szerint harcoljak. A szabályok hátráltatnak. Ami pedig a második osztagos tiszteket illeti, ha nincsenek szolgálatban, nem igazán különböznek a többi shinigamitól. Civilben nem könnyű minket felismerni, olyankor látszik az arcunk.- rólam, azt hiszem, nehéz megmondani, hogy hányadik osztagba tartozom, még úgy is, hogy hasonló külsőm van, mint a leghíresebb családtagomnak. - Én mindig egy kicsivel próbálom csak túllépni a tűrőképességem határát, ha edzek, abban próbálom mindig erősíteni magam, amire szükségem lehet a küldetéseim során. A családunk legfiatalabb tagjait én edzem, nagyjából így, persze, a saját tűrőképességük határai szerint.
Az arcomra csak kevéssé ül ki, ahogy a küldetése történetét hallgatom, talán csak a szememben látszik, hogy átérzem, amit mond. Én ugyan még soha senkit nem veszítettem el, de rengeteg könyvet olvastam, és anya darabjaiban sok olyan szerepet játszottam, amibe bele kellett élnem magam. És, azt hiszem, egyedül az őrök között, én vagyok az egyetlen, aki emberi hangon beszél a Féregboly foglyaival, akik közül nem egynek nagyon szomorú története van. Elég szörnyű lehet, ha valakinek hollowvá változik az apja, és el kell pusztítsa.
- Nagyon sajnálom, Minashaku. Nem kell erről beszélned, ha nem akarsz.- egy pillanatra bátortalanul megérintem a fiú kinyújtott kezét, azután gyorsan visszahúzom a kezem, és két kézzel megmarkolom a teáscsészét, és iszok egy kortyot. Érzem, hogy egy kicsit kezdek elpirulni, úgyhogy még egy nagy kortyot iszok a meleg italból. Mielőtt zavarba jöhetnék, szerencsére, Minashaku feldob egy másik témát.
- Rendhagyó dolgot? Öhm… várj, egy pillanat, gondolkoznom kell.- mivel van napirendem, természetesen tudom, mi az, ami lényegesen elüt tőle, mi az, ami furcsa lehet másoknak, de a legtöbb dolog, ami beugrik, unalmas, államtitok, vagy csak simán nem publikus. Azért, végül mégis eszembe jut valami, ami talán megfelel. - Talán az elég rendhagyó, hogy ősszel is szoktam úszni a tengerben. Elég egyedi, sajátos érzés, egyszer mindenkinek ki kell próbálnia, csak fel kell készülni a hideg elleni védelemre kijövetel, és nem szabad sokáig bent maradni a vízben egyszerre.- elmosolyodok, ahogy leteszem az üres csészét, csak az egyik ujjam marad átdugva a fülén. Hirtelen nem tudom, mit kellene még mondanom, hogy ne akadjon meg a beszélgetés, és ne tűnjön úgy, hogy csak udvariasságból kérdezgetek. Elég ritkán ismerkedek, úgyhogy nem tudom, miket szokás kérdezni, rengeteg dolog érdekel, de nem tudom, mit illik. Nem véletlen, hogy nem engednek be a nemesi fogadásokra, legalábbis, nem, mint vendéget, testőri egyenruhában, egy sarokban nem zavarok senkit.
- Sok barátod van az osztagodban? Én még új vagyok a sajátomban, fél éve végeztem az Akadémián, csak a bácsikámat, Seirant ismerem onnan.- amellett, hogy tényleg érdekel, és esetleg még tippeket kapok a barátkozáshoz, azt is szeretném óvatosan kipuhatolni, hogy Minashakunak van-e barátnője. Lehet, hogy csak azt hitte, megijedtem, és kedvességből meghívott egy teára, úgyhogy jobb ezt mielőbb tisztázni. Az persze elég direkt lenne, ha rákérdeznék, hogy van-e barátnője.

Tárgy: Re: Kingyo Szer. Jan. 22, 2014 8:28 am

Egy küldetéssel indult, egy teázással folytatódott… vajon mi lesz belőle?

Miho~san válasza tényleg megkönnyebbültté tett, és nem gondoltam, hogy ezt felrúgná, hiszen nagyon megörültem annak, hogy kis kedvencem biztonságban van, és különben sem látszott olyannak, aki nem tartaná meg ígéretét. Válasza után pedig végre láthattam rajta egy kis mosolyt, ami nekem nagyon tetszett. A kérdésem igazából csak udvarias gesztusnak indult, de örültem, hogy érzelem tükröződését láthatom az arcán, és méghozzá pozitív visszajelzést, ebből azt szűrtem le, hogy nem untatom, habár lehet, hogy nem volt helyes következtetés. Arra pedig, hogy a zanpakutou-jával könnyíti meg a saját dolgát, én is felvidultam kicsit:
- De jó neked! Én a zanpakutoummal legfeljebb az áramellátásomat tudnám biztosítani, és azt se hosszú távon. Te meg bezzeg maradandó műalkotásokat kreálsz A látogatásról pedig lehet szó, nem vagyok túlságosan semmivel és senkivel lekötve, munkám sincs nagyon.
Az ez utáni beszédemmel kicsit mellélőttem, azt láttam, ugyanis Miho arckifejezése meglehetősen értetlenné vált, oldalra billentett feje is ezt jelezte. Mikor a végére értem, megtudtam, hogy teázó partnerem a harcművészetben jártasabb, habár ő sem a szabályok híve, és ennek örültem. Nem nagyon tudnám igazság szerint elképzelni, ahogy valaki harc közben tényleg azt nézi, hogy szabályosan kezdte-e sarokba szorítani az ellenfelét. Mint már megemlítettem, az ellenfél legyőzése a lényeg, a regulák a párbajokra vannak kitalálva. A fiatalabb családtagok edzése pedig nagyon szép feladat, hiszen ha majd nagy harcosok válnak belőlük, akkor büszkén mondhatja, hogy ő indította el őket ezen az úton. Persze lehet az is, hogy hálátlan feladat, elvégre gyerekeket edz valószínűleg, ők pedig nem nagyon tudnak koncentrálni a kijelölt feladatra, minden másfelé figyelnek, csak arra nem, amire kéne. Tudom, hiszen én is voltam gyerek, nem is olyan szörnyen régen. Az együttérzést jóleső érzéssel fogadom, nem sűrűn esik meg az ilyen. Mikor megérintette a kezemet, úgy éreztem, hogy nem hiába hívtam meg, lesz valami eredménye. Igazság szerint azon lepődtem volna meg, ha ez az érintés egy-két másodpercnél tovább tart, vagy ha nem jön tőle zavarba. Én egy biztató mosollyal reagáltam rá. Első válasza következő kérdésemre kicsit megdöbbentett, hiszen mindenki csinál valamit, amit általában nem szokott, vagy mások nem szoktak, és épp ezért különleges ez a szokása. Amikor végre eszébe jut, és elmondja, újfent megeresztek egy mosolyt, részint mert mosolyogni való, részint mert ő is mosolygott, de utóbbi jobban közrejátszott benne, egyszerűen felvidított ez az arckifejezése.
- A hideget én általában jól bírom, de az olyan vizet nem igazán szeretem, mióta még kisebb koromban csúnyán megfáztam egy ilyen fürdőzés alkalmával, azóta általában kerülöm a vizet nyáron kívül, hacsak nem elég meleg, hogy egészséges maradjak.
Következő kérdésére készültem válaszolni, amikor második mondatát meghallottam, és kicsit nagyobbat dobbant a szívem, és megint keserűen válaszoltam:
- Seiran, mi? Ő is ott volt azon a bizonyos első küldetésemen, már nem is emlékszem igazán, mi volt köztünk, de nem kifejezetten baráti hangulatban váltunk el egymástól. Barátaim sincsenek igazán, inkább csak ismerőseim, eddigi legrosszabb találkozásom pedig szintén az osztagtársammal volt, de egy komolyabb kötelékem sincs, se baráti, se egyéb, leszámítva persze ezt a kis gézengúzt - Böködtem meg játékosan Hatare orrát, majd engesztelésül egy kis darab kekszet adtam neki – De rajta kívül tényleg, se barátom, se családom, talán ennek köszönhetem azt a sok szabadidőt, amin már lassan szeretnék változtatni.. Mármint a kapcsolatok hiányán. Egyébként lehetne, hogy simán Minának hívsz? A teljes keresztnevemtől valahogy kiráz a hideg
Aztán egy picit elmerengtem, de Miho-ról egy pillanatra sem vettem le a szememet, minden egyes mozzanatát akartam látni, leginkább pedig még egy mosolyt. Csak egy kicsit hosszabb gondolkodás után jutott eszembe:
- Jaj, hiszen üres a csészéd! Kérsz még egyet?
Tudtam, amint kimondtam, hogy ez úgy hangzott, mintha egy beteget ápolnék éppen, ezt ki is akartam rögtön javítani:
- Elnézést, néha túlmegyek a határon, ami a gondoskodást illeti, talán észre is vehetted. Azonnal megéreztem, hogy rossz kifejezést használtam, ami a gondoskodást illeti, hiszen nem olyasmit teszek. Csak meghívtam teára, amitől mondjuk egy kicsit többet remélek. - Tehát, kérsz még teát?
Kérdeztem, ahogy belekortyoltam az enyémbe, ami nem fogyott még teljesen el, de erről tettem inkább, hogy a pincért, ha úgy alakul, ne kelljen kétszer hívni, mert én mindenképp szeretnék még kicsit inni.

Tárgy: Re: Kingyo Pént. Jan. 24, 2014 4:43 am

Ősrégi eszmék, elfeledett családfa, netán megleltem?

Lesből jött a szél
őszi levelek hadát
terítette le.
Lelkem megnyugodott, ahogy megtettem az első lépést. Érzelmeimet záró kalitkát kinyitottam, s láttam a szélforgókkal tarkította világom lakója elégedett bólintását. A vihar hangja boldogan csenget, nem keserűségből, szomorúságból, elveszettségből játszotta az ismert szimfóniáját. Szívem megkönnyebbült, ahogy láttam lelki társam elismert pillantását, hogy ösztönöz mindarra, amit tenni próbálok, amit tenni készülők, amit megvalósítok.
- A sansekiknek ilyen komoly lenne a feladatuk? Ne haragudjon Yasuhiro-kun a kérdésem miatt, azonban én csupán egy vagyok a 13. osztagból, nem rendelkezem ranggal, így azt sem tudom, miféle kötelezettségei lehetnek egy olyan shinigaminak, ki minél közelebb áll a hadnagy és a kapitány szintjéhez – teszem fel kérdésem, s egyúttal magyarázom is meg ennek miértjét.
- Netán problémája van a zanpakutojával, Yashuhiro-kun? – hunyom le szememet, s halvány mosoly bukkan fel arcomon, ahogy régi emlékek ötlenek fel gondolataimban. Kazagurumaruval mi is nehezen találtuk meg a közös összhangot régebben, azonban a mai nap már el se tudnám képzelni az életemet nélküle… támogatása, segítsége nélkül. Kazagurumaru nem hiába a részemből született, s ebből kifolyólag vált a társammá, a barátommá, egy családtaggá, akire életemet bárhol, bármikor szemrebbenés nélkül rábíznám. - Ne vegye magára Yashuhiro-kun, nekem is volt kezdetben problémám a Zanapkutom lelkével, de ha az ember elfogadja másik énjét és nyíltan próbálja megismerni, rájön, hogy valójában mennyire nem is állnak távol egymástól, sőt, sokkal jobban hasonlítanak, mintsem különböznek. Legalábbis nekem ez volt a tapasztalatom.
Őszi tisztásról
hol van már tavalyi hó
fagyos paplana.
Mesélem el saját esetemet, bár nem igazán részletesen, csupán érintem a témát. Nem kívántam személyes tapasztalataimmal untatni Yashuhiro-kunt, főleg, hogy volt nem egy eset, amivel nem igazán dicsekednék. S miközben beszélek, játszok a kezemben tartott csészével, bár tartalmát még mindig nem kóstoltam meg. Habozok. Szívem mélyén még mindig nem sikerült túllépnem eme félelmemen, még most is tartok a benne lévő anyag számomra káros hatásától.
- A mágia tudománya igencsak szűken érdekel, sajnos jellegzetes, beismert hibáim közé tartozik, hogy csak azt tudom elsajátítani, amit valóban akarok. Ha nem látom értelmét a kidou megtanulására nem is megy. Az Akadémián nem egyszer ütköztem emiatt akadályba, az oktatók számtalanszor kifejezték ezen felfogásom miatt a nem tetszésüket. Ők bíztak rátermettségemben, de elutasítottam tanácsaikat. Bár őszinte leszek, eleinte megpróbáltam… mégsem tudtam változtatni mindezen – vallottam be őszintén. - Airisu-kun? Netán ő is egy lenne a meglelt családtagok közül, Yashuhiro-kun? – szemöldököm felszökik a gondolatra. Hiszen kerestem az elveszetett, s most hirtelen mindez az ölembe hullt. A gondolat, hogy nem vagyok egyedül, valahogy megnyugtatja a lelkemben tomboló vihart, de, hogy még többen lennénk, ez egyszerűen lenyűgöz. Már-már felfoghatatlan számomra.
- Azaz igazság, hogy az alkoholos italok kifognak rajtam, Yashuhiro-kun – eleinte némi meglepettség suhan át arcomon a kérdés hallatán. Azonban nem volt okom elrejteni előle az igazságot. Némi bűntudattal vallom be gyöngeségeim egyikét. - Igazán hálás lennék, ha meginná helyettem, még ha udvariatlanság is kérnem ilyet öntől. De kár lenne a nedűért, nemde Yashuhiro-kun? – ajánlom fel italomat szemrebbenés nélkül. Ilyen tisztán átlátható volt a fenntartásom az itallal kapcsolatban? Ez rendkívül kellemetlen. S igazán remélem, hogy nem utasítja vissza Yashuhiro-kun az újabb italt számára nagyobb szűkség van, mintsem teli csészével a hátam mögött távozzak majd később az üzletből. Sosem fordult elő ilyesmi és nem most szeretném elkezdeni.

Tárgy: Re: Kingyo Kedd Jan. 28, 2014 7:17 am

Tearandi

- Rendben… izé… neked mikor lenne jó? Jövő héten ilyenkor azt hiszem, nincs semmi dolgom délután.- úh… ez annyira rosszul jött ki megint. Jó, ebből nyilván következtethet rá, hogy mennyire előre meg vannak tervezve a napjaim, és sokan mondják rám emiatt, hogy nem vagyok elég spontán. Most viszont feleslegesen idegeskedek, butaságokon.
Szerencsére, nem próbálkozik semmivel a butaságom után, és nem is mond semmit, úgyhogy az, hogy ilyen meggondolatlanul megfogtam a kezét, gyorsan egy múló pillanat lesz. Nem szeretnék semmit elkapkodni, és azt hiszem, néhány szó után még egy ilyen érintés is bőven túl megy a határon.
- Az időzítés a lényeg, nem szabad néhány percnél tovább bent maradni, és utána azonnal meg kell szabadulni a vizes ruháktól meg kell törülközni, és azután egy rövid időt melegben kell eltölteni. Próbálkozz először egy perccel, abból nem lehet baj, a gyerekek is annyival kezdtek.- persze, van, aki egyszerűen utálja a hideget, sokan pedig messze nincsenek azon a szinten egészségi állapotot, mint egy nyolc-tíz éves Fon, és még ez is sok nekik, kétlem, hogy ez a fiú olyan könnyen megfázna.
- Hát… Seiran bácsi kemény ember, de ha jobban ismered, rájössz, hogy rendes ember. Néha én is kicsit ijesztőnek találom, bár ebből a szempontból a másik bácsikám egyértelműen mérföldekkel felette áll.- annak ellenére, hogy Kaito-samat tisztelem talán a legjobban a világon, Soifont nem számítva, és kicsit hasonlóan érzek iránta, mint apám iránt, tőle még én is tartok. Nem is azért, mert félek, hogy megbüntet valamiért, egyszerűen csak van, akinek ilyen a kisugárzása. Ez megvan Soifonnak is. Lehet, hogy ez különbözteti meg a főágat a mellékágtól.
- Oké, Mina. Nekem sajnos nincs becenevem, már így is elég rövid. Sajnos, a barátkozáshoz nem tudok tanácsot adni. Nincs igazán barátom nekem sem.- a családtagjaimon kívül, nem sok ember van, akikkel sokat beszélek. Néhány Féregbolyba zárt fogoly, akikkel minden nap váltok pár szót, szintén néhány őr, akik Yuuken-donot őrzik, meg néhány látásból ismert figura. De azt hiszem, ennél több kell hozzá, hogy valakit barátnak nevezz. Talán a barát olyan családtagnak tekinthető, akivel nincs vérségi kapcsolat.
- Igen, igyunk még egyet, de most én fizetek.- remélem, nem sértődik meg, de tényleg nem azért akarok helyette fizetni, mert én nemes vagyok, és jobban állok pénzügyileg. Egyszerűen így tartom illendőnek, és mivel nem szeretem, ha lenéznek érte, ha lány vagyok, nem várom el ilyenkor sem, hogy ezeket az előjogokat, mint például az ajtóban előre engedés, megtarthassam.
- Van valami kedvenc alakod, állatod? Szeretnék csinálni neked egy üvegszobrot ajándékba, mire meglátogatsz.- idegeneknek még soha nem adtam ajándékot, vagy engedtem őket közel magamhoz, talán itt az ideje.

Tárgy: Re: Kingyo Csüt. Feb. 13, 2014 9:20 am

Ősrégi eszmék, elfeledett családfa, netán megleltem?

Sanseki… Vaj’, hogy jutottam ide? Mit követett el az osztag, hogy pont én kerültem ebbe a pozícióba. Nem nekem kellene, hanem Sakura-nak, igen, neki kellene sanseki-nek lennie. De én voltam az, akit kineveztek. Ez felelősség, hisz az osztagban a harmadik legmagasabb rang ez. Lehet, más osztagokban egy harmadik tiszt nem vállal ekkora szerepet, de nekem kell. Kell valami, amivel törődhetek, kell valami, ami elvonja figyelmemet a fájdalomról. Tán a klánt is csak ezért akarom feléleszteni itt, Seireitei-ben?
- A kérdése jogos, aki megharagudna érte, talán nem való harmadik tiszti rangra. A kérdésére viszont nem tudok egy határozott igennel válaszolni. Talán ismeri azt a szólást, hogy „Ahány ház, annyi szokás.” Szerintem ez az osztagokra is igaz. Viszont azt feltételezem, hogy az egyes osztagok sanseki-jei között van annyi hasonlóság, hogy komolyabb, fontosabb, vagy netán többrétű feladatot látnak el, mint kik rangban alattuk állnak. Kérem, ne értse félre, természetesen más tisztek munkája is fontos, még a tisztség nélkülieké is, hiszen ők alkotják az osztagot, a többiek meg vezetik őket, de mit ér egy vezér, ha nincs serege? És egy sereg mennyire lehet hatékony vezér nélkül? Egyik nincs meg a másik nélkül. – Utolsó mondatokat úgy éreztem, minthogyha nem is én mondtam volna, hanem valaki a múltból, s én csak őt ismételtem volna. Vettem egy mély levegőt. – Hogyha nem is lenne kötelező, én akkor is segíteném az osztagtársaim fejlődését. ~Hogy menekülje a magam bajától.~
Zanpakutou… Számhoz emeltem a csészét, mielőtt válaszoltam volna. Talán sosem voltunk jóban. Mégis engedi erejének egy részét használni. Nekem ennyi elég volt, nem is vágytam többre. Megfelelő volt ez, hiszen valahogy az életemet idézte? Békésebb időben katana, harcban nodachi. Én meg voltam mindig is elégedve Urufu-val, viszont ő velem sose, csupán… vele. A dühömmel, azt szerette mindig is, hogyha a harag, a féktelen düh vezérelt. Én viszont utáltam, és féltem tőle mindig is. Hiszen neki köszönhetően öltem meg egy testvért.
Belekortyoltam a teámba. Szomorú emlékek öntöttek el, de könnyem nem csordult, arcom nem rezdült, csupán akkor, mikor szóra nyitottam a számat. Hiszen megvolt a válaszom, s az erőm hozzá.
- Nem, nekem nincs bajom vele. Ő nincs megelégedve velem. ~Vagyis ezzel a felemmel, a másikat viszont szereti.~ Erejének csupán töredékét adja nekem, ez talán másoknál büntetésnek hatna, de nálam nem így van. Engem nem zavar, sőt talán örülök is neki. ~Mert az, akit támogatna, azt én utálom. Nem akarok olyanná válni. Inkább a halál…~
Úgy hiszem, kissé meglepett, hogy a kidou-k őt sem érdeklik. Azt hittem, hogy csupán én vagyok gyenge belől, bár én nem azért, mert nem érdekel, hanem mert irtózom tőle. Kagami Kanata-san tanácsa után, idővel beláttam, hogy igaza volt, hogy tényleg fontos a démonmágia használata mindünknek, viszont ez sem változtatott azon, hogy idegen tőlem.
- Nincs egyedül, tőlem is távol ál a kidou. Airisu-kun… – Néhány pillanatra, egy lélegzetvétel erejéig eltöprengtem, hogy mennyit is mondjak el róla. – Szintén a családunkba tartozik. Nagyon fiatalon került Soul Society-ba, így emlékei nincsenek az emberi életéből, hogy megismerhettem annak a véletlennek köszönhető, hogy jegyesem, Sakura és a bátyja… Akira… – Fájt kimondanom a nevét, hisz hogyan mertem bűnös testem szájára venni a nevét? – Rukongai-ban őt is öccsüknek fogadták. Jelenleg a negyedik osztag egy kiváló, kitűnő tisztje. – Minden bizonnyal kiváló gyógyító lehet, hiszen ő az osztag kapitánya, s egy kapitánynál, a tömegből jobban kitűnő tiszt nemigen van.
Jól sejtettem, hogy nem bírja az alkoholt, ez erény, s nem hiba. Az a hiba, hogyha valaki jól bírja, mert az biztosan sokat ivott már… Nekem ez hibám, de azt hiszem, próbálok megszabadulni tőle. Vaj’ sikerül-e? De nem ez a fontos kérdés, hanem, hogy akkor miért rendelt magának is ilyet.
- Ezt a tulajdonságát ne rója fel hibájaként. – Bele kortyoltam a teámba, s majdnem vissza is köptem, mikor a felajánlást meghallottam, de sikerült meglepettségemet visszafognom. Illemszabályok és gyarlóságom hármas kereszttűzébe kerültem, de mire leraktam a csészét, megtaláltam a megoldást. – Elfogadom a teáját, viszont kérem, hagy rendeljek önnek valamilyen teát. Mondja, mi a kedvenced? – Ezt követően le is adtam a rendelést.
- Bocsánatát kérem előre is, még a kérdésért is. Kedve engedi, hogy elmeséljek egy nem igazán vidám történetet, az emberi életem céljáról, mit családom… családunk helyezett a vállamra, s azt, hogy az hogyan virágzott ki halálom után? – Bár a nagyját csupán a könyvekből tudom, de mikor olvastam, mindig is éreztem halványan, belül, hogy igaz. Valamint kopottasan, de emlékeim is voltak a végéről. Szomorú témája volt a történetnek, mit mesélni kívántam, de valamiért úgy éreztem, hogy ezt el kell mesélnem. Talán ebből választ kaphatunk, hogy miért is akartam Seireitei-ben újra alapítani klánunkat. Viszont azt is megértettem, hogyha nem kívánta hallani.

Tárgy: Re: Kingyo Vas. Feb. 23, 2014 4:11 am

Egy küldetéssel indult, egy teázással folytatódott… vajon mi lesz belőle?

A lány bizonytalanságán enyhén elmosolyodtam, válaszára pedig enyhén hátradőltem, gondolkoztam egy kicsit, majd azt mondtam:
- Azt hiszem, magam is teljesen szabad vagyok. Mondjuk egy péntek délután? Az mindig bejön!
Kacsintottam rá, majd bekaptam még egy darab kekszet. Már nem sok maradt. Miután felvilágosított arról, hogy miként kerülhetném el a megfázást, válaszoltam:
- Hmm.. Köszönöm a tanácsot, ezután talán szívesebben mászom be a vízbe. Habár gyerekkoromban még erre sem volt meg a lehetőségem, de most már megvan.
Amit Seiranról elmondott, annak végül is hajlamos voltam hinni, hiszen… milyen legyen egy tiszt, akinek tulajdonképpen az a feladata, hogy másokkal keményen bánjon, feltételezem legalább is, nem ismerem a Niibantai feladatkörét. Azonban a mondata utolsó része megint kíváncsivá tett, azonban ha nem akar beszélni, nem fogom faggatni.
- A másik nagybátyád? Megtudhatnám ki ő? Ha ilyen félelmetes, talán hallottam róla. Ha máshogy nem, hát az osztag nagytermében, csendben elsuttogott pletykákból.
Nevettem. Reméltem, hogy végre átragad rólam rá a jókedv, vagy ha eddig is megtörtént már, akkor kimutatja.
Megkönnyebbültem, hogy sikerült elérni a teljes keresztnevem további kimondását, a becenevem sokkal rövidebb, könnyebben kimondható. Azt megértettem, hogy neki nincs beceneve, nem is kell. Viszont a célzásomat a kapcsolatok hiányához köthetően félreértette, de egyelőre nem volt gond. Az ivást sem utasította vissza, viszont most ő akart fizetni. Ezt nem tagadtam meg tőle, ha akar, akkor fizessen nyugodtan, nem egy fontos dolog, olyankor pedig különösen jó engedni annak, akivel mélyebb kapcsolatot szeretnék kialakítani. Következő kérdésére Elgondolkoztam.
- Modell kellene? Mert ha nem, akkor vagy a zanpakutou-m, vagy Hatare. Egyiket se szívesen adnám ki a kezemből, gondolom mindkettőt érted. Ha nem kell modell, akkor is mondjuk inkább a zanpakutou-m, az nem lesz gyanús, ha meglátják nálam, érted. Nem jönne ki olyan jól, ha vendégeim vannak, meglátják a polcon üveg Hatarét, és elkezdenének kérdezősködni. Ha meg a kardomat veszik észre, akkor meg tudlak reklámozni, hogy milyen szép dolgokat csinálsz Szóval inkább a kard, bár azt inkább kiengedett állapotban, így simán olyan közönséges, shikai-ban pedig nagyon szép, szerintem legalább is. Aztán, majd ha egyszer elérem a bankai formát, arról is készíthetsz egyet, ha gondolod, bár nem tudom, hogy hogy fog kinézni, bár csak nem szenved hússzoros méretnövekedést, mint Soifonnak. Nem láttam személyesen, hanem hallottam… már nem is tudom kitől. De nem is számít igazából. Legalább is remélem.
Mondtam, majd odaintettem a pincért, és leadtam az én rendelésemet. Ugyanaz volt, mind előzőleg: egy csésze zöld tea, és egy kis keksz. A csészét, csészealjat és a keksz tányérját segítőkészen odaadtam a pincérnek, nem az a fajta voltam, aki nézi, ahogy szenvednek miatta valamivel, úgy, hogy segíthetnék nekik, de nem teszem, az nem az én világom, arra ott vannak az öntelt, minden hájjal megkent nemesek, meg azok, akik szeretik annak képzelni magukat. Én reális önképpel rendelkeztem, tudtam, hogy semmivel se vagyok különlegesebb, mint mások, de a múltam ellenére sem vagyok sajnálatra méltó. Biztos vagyok benne, hogy nem csak nekem volt olyan cudar gyerekkorom, és végül is túléltem, nem? És már a halálom előtti pillanatokban eldőlt, hogy hollow-vadász leszek, és ebben a pillanatban kicsit többet tudok tenni célom érdekében, mint akkor. Ha a pincér el akart úgy menni, hogy Miho~san nem választott, jeleztem neki, hogy várja meg, ha pedig ez megtörtént, akkor gyorsan kiagyaltam egy kérdést, hogy megakadályozzam az idegőrlő, kínos csend kialakulását:
- Te élvezed a munkádat? Tudom, buta kérdésnek hathat, de sokan vannak úgy, hogy nem szeretik a munkájukat, csak valamilyen külső behatás miatt csinálják, mondjuk a jó fizetés, vagy hasonlók.

Tárgy: Re: Kingyo Szer. Márc. 19, 2014 7:30 am

Tea-randi

- Nem hiszem, hogy nagyon pletykálnának a nagybátyámról, nem olyan közismert a neve. Fon Kaitonak hívják, és azt hiszem, inkább azért ijesztő, mert ő a családunk feje, és nem tolerálja a hibákat. Persze, ha tolerálná őket, lehet, hogy ma meghaltam volna.- ami azt illeti, talán nem is Kaito-samától félek, hanem a saját hibáimtól, a csalódástól. Ha elrontanák valamit, amit rám bíznak, nem is biztos, hogy a büntetés lenne az, amitől félnék, hanem attól, hogy elveszítem a bizalmat. Kaito-sama nagyon sok bizalmat fektetett belém, csalódást okozni neki olyan, mint elárulni.
A mondandója végén a fiú odahívta a pincért magához, ami nagyon hasznos volt számomra, mert amíg rendelt, volt időm kicsit átgondolni, hogy mit válaszoljak arra, hogy kigúnyolta a nagynénim, aki egyben a példaképem, a gyerekkorom egyik legnagyobb hőse, és talán a mai nap is bearanyozza a napom, ha találkozok vele valahol, ráköszönök, és visszaköszön. Hallottam, hogy milyen Bankaija van, és hogy ő azt szégyennek érzi, és próbálja eltitkolni, most pedig kiderül, hogy már a családunk jelenlétében is viccelődnek rajta. Lehet, hogy Soifon néni már nem kapitány, de még mindig megérdemelné a tiszteletet azután, hogy Shihouin Yoruichi árulása után talpra állította az osztagot, gyakorlatilag egyedül, érdemtelen hadnagyokkal az oldalán. A modern Omnitsukidou elsősorban az ő érdeme.
Így, hogy van egy kis időm végiggondolni, azért megértem, hogy nyilván nem bántásnak szánta, csak egy nagyon rossz, átgondolatlan viccet lőtt el. Akármennyire nem túl pozitív ez a szememben, a szándék alapján különbséget kell tenni, és nem támadom le rögtön azért, mert ellőtt egy rossz, átgondolatlan viccet.
- Köszi, de megoldom modell nélkül is, úgyhogy nem ezen múlik, ha szeretnéd, hogy a zanpakutod csináljam meg, akkor csak meg kell mutatnod valamikor, elég jól megjegyzem a részleteket néhány másodperc alatt.- iszok egy kicsit a teámból, egyrészt, hogy összeszedjem a gondolataim, másrészt, hogy rászánjam magam a folytatásra. Félek, hogy ezzel elijesztem azt a fiút magam mellől, aki szóba állt velem, mint nővel, életemben először, de akkor is jobb, ha elmondom neki a véleményem. Ha egyszer feleség leszek, sem tervezem, hogy minden mellett csendben maradok, mindent szó nélkül hagyok.
- Soifon közeli rokonom, és más kislánykorom óta a példaképem, ez pedig egy olyan dolog, ami őt nagyon zavarja. Kérlek, ne viccelődj ezen!- arra nem kérdezek rá, hogy hol látta a nénikém bankaiját, vagy kitől hallotta, de azt szeretném, ha legalább a jelenlétemben nem viccelődnének ezen, mert elég bántó.
- A munkáját az élvezi, aki élvezni szeretné, Mina, ez ennyire egyszerű. Sajnos, nem beszélhetek a munkámról, de hidd el, a legtöbb shinigami utálná, én mégis jól érzem magam ott is. Csak hozzáállás kérdése.- nem túl szórakoztató olyanokat őrizni, akik örökre börtönbe vannak zárva, sokan azt sem tudják, miért, és a rokonaik sem tudják, hogy élnek-e még egyáltalán. Én ebben a munkában is megtaláltam az érdekességet abban, hogy jobbá varázsolom a rabok életét apróságokkal, megismerem őket valamennyire.