Lélekkapszulák cukorként! Ez meg hogy lehet?! //Lezárva//

Egy homokhalom mögött lapultam, és hallgattam a beszélgetésüket az arrancaroknak. Óvatosan kisandítottam, és megállapítottam, hogy jobban utálom őket, mint hittem volna. Nagyok voltak és rondák. Bár volt köztük egy aranyos is. magas, fekete hajú és zöld szemű. A hollow maszkjának egy darabját videlte a szeme alatt. Bár az arrancarookat utálni kell, tehát vele sem szimpatizálunk... Nagyot sóhajtottam, és ekkor ért mellém kapitányom is. Hol volt eddig? Valamit biztos működött... összehúzott szemmel mértem végig, bár közömbös képet vágott. Halvány gyanú kezdett bennem ébredni, csak még nem jöttem rá, mi iránt. Pár másodpercig még tétováztunk, majd egy jellel mutattam a kapitánynak, hoggy támadni kéne. Mert ha mi nem, majd megteszik ők. Vagy lelépnek, megint... Azonban a döntés terhét levette a vállamról az egyik arrancarr, amelyik egy Barát indított útnak felénk. Shunpoval elugrottam onnan, és még mielőtt földet értem volna, kirántottam a zanpakutuomat.
~ Ez rövid volt! Jobban figyelj oda! - hallottam meg egyetlen egy félkalácsos kardszellemem hangját a zanpakutuom szellemének. Shiro hangjában a szokásos perverz felhang mellett mintha türelmetlenség is csengett volna.
~ Eeee... most piszkálsz, vagy aggódsz értem? Eldönthetnéd. A lényeg, hogy kikerültem, nem?- gondoltam, majd a felém iramodó arrancarra pillantottm. Az volt az, akit az előbb véletlen tévedésből szimpatikusnak láttam. három arrancarr, megint az előbbi harcfelállás lesz, hacsak nem válok szimpatikussá egy másik arrancarr számára is...
Odapillantottam kapitányomra, aki előrántott karddal hárította az előtte levő arrancarr támadásait. A másik az oldalát támadta, majd egy Sonídoval szintén elé került, és készült elsütni egy Barát. Nem volt több időm őket figyelni, mert az engem megcélzott arrancarr előrántott zanpakutuoval támadt nekem.
- Óóóóhhh, közelharc? - csillant fel a szemem. - Ezt már nagyon szeretem... - mosolyogtam egyet, majd hárítottam.

A kapitány odaáll hadnagya mellé, aki rámutat, hogy kik lopták el a lélekkapszulákat. Három arrancar, de egyik sem tűnik erősebbnek az előző háromnál, így valószínűleg az előző harcmodor lesz most is a leghasználhatóbb.
Nem sok idő van gondolkodni a további taktikán, mivel egy eléggé gyors bara vágódik a két shinigami közé, de nem okoz kárt, hisz' egy-egy shunpo használatával könnyedén kikerülnek a támadás hatóköréből. A kapitányt pillanatokon belül ismét támadás éri, mégpedig az egyik a háromból előrántva kardját, odalép a kapitányhoz és saját tengelye körül megpördülve, egy erősebb és dinamikusabb támadást akar végrehajtani, ám ez a fizikai erő még kevés a shinigaminak, aki erőt visz kardjába és egy ellencsapással megállítja. A fémes csattanás hangját szikrák kísérik, amint a két fél ellöki magától a másikat. Shoko most már mindkét kezével fogja zanpakutoja markolatát. Habár elég gyenge ellenfelekről is van szó, egy idő után még a kapitány is elkezd fáradni...
Úgy tűnik a shinigaminak egy perc nyugta sincs, hisz' az előző kardcsapása után megjelenik még egy arrancar a jobb oldalán és az is emeli fegyverét, ám az inkább leszúrni kívánja Shokot, hisz vízszintesen kitolja fegyverét a shinigami felé, aki, hogy a csapást elkerülje, kardjával maga elé, egy balról jobbra irányzékolt csapással elüti a pengét, amely már majdnem húsába szúródik.
Az arrancar ennyivel nem akarja feladni, mivel egy sonidot követően eltűnik, majd a másik arrancar mellett megjelenve elsüt egy barát a kapitány felé...
- Sangai! - hallatszik a parancsszó, melynek folytán erőteljes tűzgolyók törek elő a kapitány fegyveréből. A terv az, hogy a bara és a tűzgolyók találkozásakor keletkező füstöt kihasználva támadja meg a két ellenségét.
Végre ideje is engedi, hogy hadnagyára vessen egy pillantást. A lány közelharcba keveredik ellenségével, aki pár összecsapás után egy különös harcmodort vet be... Mikor összecsap Maya fegyverével, kardjának pengéjén gyűjti reiasut egy bara kilövéséhez, nem pedig kezét használja... Ez lehet meglepi a hadnagyot, de biztos, hogy megfelelően reagálva el bírja kerülni a támadást, majd egy hasonlóan erős csapással meg bírja sebezni ellenfelét...

Akármennyire is igyekeztem jól harcolni, azért rajtam is meglátszik, ha már kezdek fáradni. Nem mintha nem élvezném a harcot, csak én sem vagyok fáradhatatlan... ráadásul szokatlan módon igyekeznek Barát tolni a képembe. A zanpakutuomat elrántottam az ő kardjától, és hátrébb ugrottam. Magam mögött port toltam, így kicsi porfelhő vett minket körbe. Aprót köhintettem, ugyanakkor megláttam a felém reppenő Barát. shunpoval kitértem, ugyanakkor valamiben megbotlottam, és sikerült majdnem elesnem. Érdekes lehetett ahogy megmentem magam egy ugrással, de most nem volt időm a saját bénázásomon nevetni. Zanpakutuommal hárítottam a támadó arrancarrt, és közben kapitányom és ellenfelei harcát fixíroztam. Az arrancarr látva balul elsült támadását, hátra lépett, de már így sem kerülhette el a Bara és a tűzgolyók találkozását. Robbanás, fülsértő hang, füst. Úgy láttam, kapitányom ellentámadást indított. Az egyik arrancarr Sonído-val hátrébb lépett hogy mentse magát, majd parancsszava elhangzása után kibontakozott az eredeti alakja, ami egy sasfejű tigris volt. Ráadásul jó nagy is volt, és valami fehér füstöt kezdett el fújni a kapitány felé. Ekkor azonban oldalba taszítottak, én pedig dühösen pillantottam az ellenfelemre. Bár ő szinte ártatlan képet vágva lesett vissza rám, és támadt. Megint Barával, én pedig kitértem egy Shunpoval. Végül úgy döntöttem, hogy követem kedvenc fehérhajú kapitányom példáját, és támadok. Shunpoval az arrancar felé léptem, és ujjamat felé szegezve szóltam:
- Byakuray! - majd nem habozva aktiváltam a pajzsomat. - Hikaru oyobi iya yuurei, Tendou tetsubun! awai tate! - így legalább majd jobban védve leszek. Megint szakítottam magamnak pár másodpercnyi időt hogy kapitányom küzdelmét nézegessem: úgy tűnt, az eredeti alakját felvett arrancarr képessége az, hogy a füstjével dermeszt. Legalábbis erre tudtam tippelni... Bár kapitányom mindeddig sikeresen elkerülte a füsttel való találkozást.

Ellentámadás sikeresnek bizonyult, mivel mindkét ellenfelét meghátrálásra kényszerítette, sőt az egyik még fel is élesztette erejét. A kapitány nem sokat látott a lángoló füstfüggöny mögül, de abban biztos, hogy még most kell támadnia, amíg az arrancarok nem sejtik mire készül.
A füstön átvágva, kardjával fentről lefelé irányuló csapással akarja levágni ellenségét, ám az egy sonidoval ismét meghátrál. A kapitány végre megfigyelhette ellensége kinézetét... Valahonnan nagyon ismerős volt neki, az arrancar szinte teljesen úgy néz ki, mint egy griff, s mikor száját kitátva fehér füsttel árasztotta el a körülötte lévő levegőt, Shoko inkább egy shunpoval hátrébb ment, mivel nem tudja, hogy mire is képes az arrancar. Kardját maga mellé emeli, majd belevág a levegőbe, s felkiált;
- Sangai! - ismét lángoló golyók repülnek ellenfele felé, de azok furcsa mód nagy sercegéssel ki alszanak, mikor elérik a fehér füstöt. - Ez meg mi lehet? - kérdezi morogva a kapitány, majd egyszer csak hideget kezd érezni. Úgy érzi, hogy ez az alacsony hőmérséklet egyenest az arrancar felől jön, ki most vicsorgó tekintetével kémleli a kapitányt.
Shoko úgy dönt, hogy fáradtsága ellenére nem veszthet ezen a szinten, s ezért muszáj lesz még magasabb szintre emelni a harcot...
- Ban-kai! - s kardja széteső pengéjének darabkái lebegik körbe, majd egy erős villanás után végre megpillantható Suzumiya Shoko kapitány bankaija. Fénylő páncélján megvillan a forró Hueco Mundoi napsütés, palástjába kap a szél, s lángoló kardja arra figyelmeztet, hogy ellenségeinek csúfos végük lesz, továbbá sokkal több védelmező fénypont veszi körbe - Hikarinniou... - mondja el bankaija nevét, csak amúgy tájékoztatásként...
Pillantásával a másik arrancart figyeli, aki nem változott még át. Látszólag megijedt a kapitánytól, így annak hadnagyát vette célpontba a másikkal együtt, így már Mayának két ellenféllel kell szembenéznie mindaddig, amíg kapitánya nem jön neki segíteni. Akivel a hadnagy már korábban harcolt sem akarta tovább visszafogni magát, átalakulás után egy óriás anakonda alakját veszi fel, mely, ha körbecsavarodik áldozatán, komoly sérüléseket tud okozni...
A kapitány visszafordul a griffhez, aki időközben elindult felé, s közben még mindig körülötte lebeg a fehér fagyasztó füst, amely nem hagyja nyugodni a kapitányt. Gyorsnak kell lennie, ha nem akarja jégszoborként végezni, így mindkét kezébe fogja zanpakutoját és egy erőteljes fizikai támadást akar bevinni ellenségének lángoló kardjával, ami remélhetőleg lángolni is fog, amíg az arrancar el nem halálozik. A kapitánynak sietnie kell, mivel nem tudja, hogy hadnagya meddig képes még kihúzni két átalakult arrancarral szemben, mivel időközben már a másik is felvette resurrection formáját, melyben egy nagy medvéhez lehetne a legjobban hasonlítani. Száját kitátja, s egy hatalmasa üvölt, akkorát, hogy még a homok is beleremeg, s Maya felé megindul egy kör alakú szürke támadás, mely valószínűleg egy elég erős hanghullámot tartalmaz ahhoz, hogy megsüketítse azokat, akiket eltalál. Talán a legjobb az lenne, ha a hadnagy menekülésre fogná magát, amíg a kapitánya a segítségére nem siet...

Mondhatni boldog voltam, amikor egyszerre két arrancarral találtam magam szembe. Egy is bőven elég volt, és nem tudtam, meddig tudom magam tartani a kettő ellen. Kapitányom aktiválta a bankai-át, amiről arra következtettem, hogy ő is kezd fáradni. Mélyet sóhajtottam, miközben hátraugrottam az anakonda támadása elől. Azonabn a hátam mögött ott árt egy medve, ami olyan ocsmány volt, hogy a szívroham is megkörnyékezett. Shunpoval elléptem úgy, hogy ne tudjanak egyből blokkolni, ha valami véletlen folytán támadnék. Azon gondolkoztam, mikor mozgósítsam a tartalék energiáim. Pillantásom a tőlünk jópár méterre levő, hatalmas fekete zsákra- táskára esett. Nyilván abban vannak a lélekkapszulák. Elhatároztam, hgy amint tehetem, felnyalábolom a zsákot. Most azonban igyekeztem aktívan támadni a medvét, és kideríteni, hogy mi is a képessége. Úgy tűnt, az anakonda simán rám szeretne tekeredni, bár azt kénytelen voltam megállapítani, hogy sajnálatos módon elég gyors. Shunpoval tértem ki a hanghullámok elől, felvont pajzzsal, és azon töprengtem, hogy milyen ellentámadást vigyek véghez. Kezemet a medve felé tartottam, és egyetlen másodpercre nyitottam szét a pajzsot, amíg a kidou nevét elmondtam:
- Bakudou 49: Kuro Shitsui!

Ugyan tudja, hogy a tűz legnagyobb ellensége a jég, mégis bízik benne, hogy zanpakutoja képes lesz legyőzni az ellentétes stílusú elemet, aminek tulajdonosa még indig felé tart, s a körülötte lebegő fagyköd eléggé nyugtalanító.
A kapitány, kissé vicsorogva ugyan de lelkiekben felkészül az elkövetkezendő másodpercek megpróbáltatásaira, majd kardjának markolatát erősen megszorítja. Egyre közeledő ellensége szemébe néz, majd szabadon engedi erejének még egy részét, melyet szinte már fojtogathatná a gyengébbeket. A kapitány szélsebesen elindul az arrancar felé, a mögötte lévő homok léptei nyomán felkavaródik.
Az arrancar sonidot használva, a kapitány pedig egy shunpoval gyorsítja be magát. A két egymás irányába tartó erő egymásnak feszülése miatt nagy levegőáramlatok is létrejöttek, majd a homokot felkapva a két ellenfél körül körkörösen mozgatni kezdték, mintha csak egy tornádó közepén lennének. A kívül álló személyek nem láthatják, hogy mi történik odabent, csupán a homokszemek apró sercegéseiből keletkezett nagy sivító hang jelzi, hogy a benne lévők éppen az összecsapásra készülnek...
A két fél villámgyors lépéseikkel megjelennek egymás előtt, majd egy gyors farkasszemezés után az arrancar a karját, a shinigami pedig kardját emeli a magasba, majd mikor az idegek már pattanásig feszülnek, lesújtanak egymásra. Hatalmas hangrobbanás keletkezik, mikor az ellentétes hőmérsékletek keletkeznek, s a homoktornádó felett villámok hasítanak keresztül az égen. Odabent a kapitány és az arrancar újra és újra egymás felé suhintanak, s a két elementális erő találkozásánál mennydörgés hangja rázza meg a környéket. A villámok a homokba csapódásukkor a méteres homoktömböket olvasztanak izzó üveggé, midőn a két ősi erő hadakszik egymással.
Az arrancar a fagyasztó füstjét a kapitány köré gyűjti, miközben az is koncentrálja a fénypontjait, s a hideg-meleg találkozásánál sistergés hallható. Shoko erejét gyűjtve fellángoltatja kardját, s egy "Sangai"-val megsebzi az arrancart, aki a pillanatot kihasználva, mikor a kapitány védtelen, ködét irányítva lefagyasztja annak bal karját. A shinigami felkiált a hirtelen jött fájdalomtól, de tudja, hogy ha karjáról gyorsan felolvasztja a jeget, akkor nem érheti sok sérülés, így fénypontjainak egy részével azt veszi körbe, hogy a jeget eltávolítsák róla. Közben a jobb kezében lévő kard lángja kissé lejjebb adja magát, miközben a kapitány ide oda suhint, hogy az ellenfelét távol tartsa magától. A sas fejű fenevad úgy tűnik összeszedte magát az utolsó tűzgolyó okozta ártalmak után, s most jobb mancsával le akarja csapni a kapitány, aki csupán fénypontjai maradék részével segítségével bírja visszatartani őt. A jég ekkor végre felolvad a shinigami karján, legalábbis már bírja mozgatni, s az nagy darabokban letörik róla. A karja valószínűleg nem sérült meg túlzottan, hisz' egy kis fájdalomnál többet nem is érez.
Végre bal karjával is megmarkolja fegyverének markolatát, s úgy dönt, hogy felfedi bankai-ja támadását;
- Hikarikatana! - kiáltja, s kardjával belehasít a levegőbe. A penge nyomán a levegő felizzik, majd tüzes lándzsák tömkelege indul meg az arrancar felé. A támadás nagy részét még így is kivédi a fagyasztó köddel, ám a maradék része beleszúródik testébe, s belülről égetni kezdik. A griffszerűség most már nem tud mit tenni, hogy az összecsapásból győztesen kerülhessen ki... Elérte ereje határát, s a végtelen tűz belülről emészti fel. A kapitány nem akarja, hogy sokat szenvedjen, így egy shunpoval közelebb lép, majd kardjának egy újabb suhintásával lemetszi ellenfele fejét. Az arrancar elterül a földön, s a létrejött tornádó is rövidesen megszűnik. A shinigami ugyan már fáradt, de tudja, hogy hadnagyának még mindig szüksége van rá. Az eltűnő tornádó miatt máris szemügyre veheti, ahogy Maya egy kidouval elveszi a medve látását, s az egy helyben tántorog, miközben mancsait az arcára teszi. Az anakonda ekkor a homokba fúrva magát eltűnik, majd a hadnagy háta mögött kibújik, s szeméből előtörő piros színű sugárral veszi tűz alá a lányt. Nem tudni, hogy a medve meddig lesz még így lebénulva, de a hadnagynak sietnie kell, mivel az anakonda nem titkolt célja, hogy elkapja, s összeroppantsa csontjait...

Mélyet sóhajtva tértem ki a megvakult medve támadása elől, majd úgy döntöttem, ideje lenne tőle megszabadulni. Shunpoval léptem mögé, és már nem igazán érdekelt, hogy mi lesz a következménye a támadásomnak. - Ranpu ibara! - szóltam hangosan, tisztán érthetően. A tüskék lángolva száguldottak felé, és bár hatalmas termetével és gyorsaságával sikerült párat kivédenie, jónéhány lángoló pengém, melyek tüskének látszottak, testébe fúródtak negyedfokú égési sérüléseket okozva. Testén láttam az elszenesedett húst, és éreztem az émelyítő szagot is. Még ezelőtt, felbukkant előttem a kígyó-hollow, és valami vörös sugarat indított útjára felém. Most mivel támad ez? Röntgensugár? Lézer? Valószínűbb, hogy lézer, mert a röntgennek semmi hasznát nem veszi... Nem a csontjaim egészségi állapotára kíváncsi ő, inkább arra, hogy mikor tud végre megakaparintani magának és halálra szorítani. Akkor pedig a testemben a szorítás hatására felrobbannak az erek, megszűnik az agy vérellátása, és agyő, Maya! Nem igazán kívántam ilyen halálra, ezért egy gyors, mégis egyszerű cselhez folyamodtam: lehajoltam, így az arrancarr támadása a saját társát érte, az pedig még a kidoum hatása alatt volt- váratlanul érte a támadás. felordított, és bár társa megszüntette a vörös sugarat, eleget kapott a medve ahhoz, hogy halálát lelje.
- Megölöd a saját társad? Nagyon nem vagy rokonszenves... - közöltem vele árnyalatnyi rosszallással a hangomban. Persze tudtam, hogy nem a medve-hollow volt a célpont, hanem én, de akkor is jólesett ennyi minimális gonoszkodás. Most már "csak" ezzel az arrancarral kell elbánnom, és uánna lehet hogy go haza... ha nem jönnek többen, és itt a hangsúly a HA-n van. Mély levegőt vettem, bár az sem sokat segített rajtam: a levegő poros volt és száraz, ráadásul a megégetett medve miatt hányingerkeltően büdös. Kissé fel is fordult a gyomrom, de azonnal meg is szűnt. Nem nagyon tudtam, hogy a kígyó-arrancar hogyan tud Sonídozni lábak nélkül, de mindenesetre Sonídozott. Ráadásul gyorsan. Mozdulatlanul, ledermedve álltam, és néztem a fölöttem felbukkanó arrancarra. Szeme vörös tűzben égett, és megindított felém egy vörös sugarat. Rövid ideig a rémület kerített a hatalmába, és gondolataimban szinte visítva mondtam: awai tate, awai tate... Mint kiderült, feleslegesen: a pajzsom fellángolt és körbefogott, de a támadás így is eléggé érzékenyen érintett. A földre zuhantam a láthatatlan erőtől, és szédülve tápászkodtam fel...

Kissé meglepődve figyeli hadnagyának harcmodorát, aki, nem csak hogy kikerüli az anakonda támadását, még ki is használja annak támadását, s a medve élete rövid úton véget ér.
Mikor látja, hogy a kígyó látszólag felülkerekedik hadnagyán, s támadása erősen megcsapja azt, úgy dönt most már mindenképpen össze kell magát kapnia, s segítséget kell nyújtania a lánynak.
Mikor elindulna, már majdnem eldől, de egy shupoval segít magán, s újra egyenesbe jőve megindul a két harcoló felé, ahol a kígyó úgy tűnik nemes egyszerűséggel rá akar esni az imádott hadnagyára. Rövid úton Maya mellett terem, majd lapjával vízszintesen maguk felé tartja zanpakutoját, s a lezuhanó anakondát azzal próbálja visszatartani.
Mivel úgy tűnik, hogy ez nem vezet sok jóra, így egy erősebb lökéssel odébb dobja az arrancart, majd figyeli, ahogyan az nagy puffanással elhasal a homokon, s lassan újra feléjük közelít. A kapitány ekkor így szól hadnagyához;
- Mutassuk meg ennek a senkinek, hogy milyen erős is valójában a "tűz" osztag! Lángjaink söpörjenek el mindent! - mondja a biztató szavakat a lánynak, majd felsegíti, s s mindkét kezével megmarkolja zanpakutoját. Érzi, hogy már nem fogja sokáig bírni, hisz' azért nem olyan erős még ő, hogy naphosszat irtsa az arrancar népséget. Abban viszont biztos, hogy hadnagyával az oldalán képesek lesznek akár egy csapással is elintézni a kígyót.
- Most! - adja ki a parancsot, mikor már elég közel ér hozzájuk az arrancar. A kapitány a bal válla fölé kapja lángoló fegyverét, s egy keresztirányú suhintás közepette ezt kiáltja;
- Hikarikatana! - s a penge nyomán felizzik a levegő, majd lángoló lándzsák tömkelege hasít az arrancar felé. Hadnagya is támadást indít, s ketten együtt már képesek egy összehangolt támadással leteríteni a kígyót, ami most leszenesedve fekszik a földön...

Kapitányom pont a legjobbkor jött segíteni, és közös erővel leterítettük az arrancarrt. Lihegve ültem le a homokba és fogtam meg a fejem. Egyre jobban hasogatott. Ha visszatérünk SS-be, meg fogom rohamozni a 4. osztagot egy halom fájdalomcsillapítóért... Fene se tudja, nem lett-e valami komolyabb bajom ettől a lézershow-tól. Kinyúltam, és kicsit sem foglalkoztam vele, hogy jön-e újabb támadó sereg. Elővettem a vizeskulacsom és alaposan meghúztam. majd kapitányom felé nyújtottam, bár nem tudtam, hogy finnyás-e. Mert bizony vannak olyanok, akik nem isznak másik ember után... utólag belegondolva jobb lett volna ivásom előtt odaadni a kapitánynak a kulacsot...
Pár perc múlva elég energiát zsedtem össze, hogy elmásszak a táskáig. Felnyaláboltam, a nyakamba akasztottam, és felálltam. Aztán majdnem le is ültem egyből, mert nagyon nehéz volt a sok lélekbogyó. Így belegondolva több százat válogattam ki több ezer cukorból... mekkora szadista munka volt ez... mélyet sóhajtva léptem vissza imádott kapitányom mellé, és lerogytam.
- Ezek nagyon nehezek... - nyögtem ki, és kissé összeráncoltam a homlokom. Ez a hülye fejfájás egyre rosszabb lett. Aztán a boltosra gondoltam. - Szerintem a boltos semmit sem tudott. Inkább tűnik valami véletlen bénázásnak... máskor is volt már ilyen . - feküdtem el a homokban. Arra gondoltam, hogy még vagy két percig pihenünk, mert a kapitányom is eléggé lestrapáltnak tűnt. Majd felültem, és fel is álltam. Erőt vettem magamon, és hozzáláttam, hogy megnyissam a hazavezető utat SS-be...

Az arrancar kileheli lelkét, s füstölögve fekszik a homokon nem messze a shinigamiktól. A kapitány és a griff-arrancar harcából származó megolvadt homok időközben forró üveggé vállt, s most lágy izzásával csak tovább melegíti ezt az amúgy is forró sivatagot.
A kapitány sűrűn kapkodja a levegőt, s nem mond nemet, amikor hadnagya vízzel kínálja. Elveszi az üveget, majd jókat kortyolgat belőle. Hirtelen észbe kap, hogy nem kéne meginnia az összeset, így vissza adja a lánynak, aki utána elmegy a zsákért.
Látszólag nagyon el van fáradva, nem bírja már el a terhet, de a kapitány amúgy sem engedte volna, hogy ő vigye, így mikor a hadnagy visszér hozzá, hogy lepihenjen, elhúzza tőle a zsákot, s ő is leül a homokra.
- Ez elég komoly feladat volt, de ne aggódj, máris visszatérünk Soul Societybe... - szól a hadnagyhoz, aki felkel, s megnyit egy kaput. Ő is feltápászkodik, s kardjának erejét elzárja. Visszatérve szokásos alap-reiatsu kibocsátásához, a körülötte lévő levegő abbahagyja az "izzást". Reméli, hogy már nem találkoznak több hollow-val, s utazásuk visszafelé "eseménytelenül" zajlik majd le.
A hadnagy megnyitja a kaput, majd belép rajta. A kapitány is követi, igaz kis időeltolódással, mivel a hátán lévő zsák tényleg nem mondható könnyednek. Fejét megvakarja, s távozik Hueco Mundobol nem túl kapitányos feelingjével.
Visszatérve Soul Societybe leadták a lélekcukorkákat a 12. osztagnál, de nem akarják tudni, hogy mit fognak velük művelni, úgy is tudják, hogy mi a sorsuk... Kapitány és hadnagya mindig is jószívűek voltak, s most is azok. Nem támogatják az érző lények megsemmisítését, de mivel nem tehetnek ellene semmit, így inkább nem is szólnak közbe, csupán a háttérből vetnek rosszalló pillantásokat az intézkedőkre. Remélhetőleg Soul Society többet nem követ el ilyen hibákat és nem kell majd ismét "fajirtást" tartani úgy, mint a Quncyknél, a bountoknál és a mostani módosított lelkeknél...

//Köszönöm a játékot imádott hadnagyom! ; )//
Vége!

Üdvök!

Gratulálok a küldetés befejezéséhez! ^^ Mindketten kaptok 1500 lélekenergiát, és 2000 ryout. ^^