Engedély: Yorutól megkapva!

Mesélő: Nincs, a postjaink alapján alakul a történet

Előzmények: Egy boltban módosított lélekkapszulák százaival rendelkeznek. Mentholos cukorkaként árulják őket, és kezd egyre nagyobb kavarodás lenni.
A Shinigamiknak is feltűnik a dolog, és két önkéntest - Suzumiya Shoko-t, a 6. osztag kapitányát, és Chizuki Mayát , a 6. osztag hadnagyát - küldenek ki az Emberek Világába, hogy oldják meg a helyzetet. Annyi probléma azonban felmerül, hogy nemcsak a shinigamik akarják a több száz kapszulát... Néhány Arrancar is meg akarja szerezni őket, kísérletezés céljából.

Feladat: Kideríteni, hogyan történhetett ez meg, megkérdezni a boltost, hogy tudja-e, mit árusít, leszámolni az Arrancarokkal és visszavinni Soul Societybe a kapszulákat.

Korán volt, és ki voltam készülve. Előző nap elveszett a karkötőm, és emiatt depressziós reiatsut sugároztam szerte az egész Lelkek Világába. Sóhajtozva lépegettem a folyosókon, és még a nyalókámat sem akartam megenni, csak búsan fixíroztam. Bár igyekeznem kellett volna a gyülekezési hely felé, csak lassan topogva vonszoltam magam. Egyik kezem a Zanpakutuomon nyugodott, másikban a nyalókát szorongattam elszántam. Mikor kiléptem a 6. osztag épületéből, megállapítottam, hogy jó idő van. Kissé földerülve értem el a kiindulási helyhez, ahol a kpitány várt rám.
- Jó reggelt, kapitány úr! Elnézést kérek a késésért! - szóltam, és mellé léptem. Kissé ideges voltam, ugyanis nem egy hétköznapi küldetésre kell elmennünk. Nem mintha aggódtam volna a testi épségmért, vagy valami, csak hát... mentholos cukorként árusított módosított lelkek... Na jó, azért megsérülni se volna valami jó...
Felpillantottam a kapitányra, aki a Senkai kapu megnyitását végző Shinigamikat figyelte. Kezdtem izgatott lenni, mert kíváncsi voltam, mi sül ki ebből a küldetésből...

- Nem mondhatnám... - válaszoltam, majd kapitányom nyomában beléptem a Senkai kapun, és hamarosan meg is érkeztünk Karakurába. Egy utcasarkon találtuk magunkat, én pedig összehúzott szemmel próbáltam megállapítani, hogy hol is vagyunk. Rég voltam itt, és akkor sem itt kötöttem ki... De az idő határozottan jobb volt, mint akkor. Forróság volt, amit jócskán enyhített a feltámadó gyenge szél. ELővettem a kis rózsaszín telefont, amit mindig megkapok, ha az Emberi Világba jövök. Hiába magyarázom, hogy lehessen válogatni a színek között, nem hallgatnak rám. De most, majd, hogy hadnagy lettem, kénytelenek lesznek beújítani a fekete és a zöld telefonokat is. Amikor kinyitottam, már ott villlogott a képernyőn az utca és a házszám.
- Taichou, menjünk erre! - indítványoztam, majd imádott kapitányom válasza után el is indultunk. Előkerestem azt a nyalókát, és bekaptam. Végülis, ki tudja, nem -e nekem kell majd megállapítani, hogy melyik cukorka cukorka, és melyik módosított lélek... Ebben az esetben könnyen meghalhatok az elfogyasztott cukormennyiségtől, és akkor soha többé nem érezném az epres nyalóka felemelő ízét, csupán a mentholra emlékeznék. Ez pedig iszonyú lenne...
Hamarosan meg is láttuk a boltot, amelyelőtt hosszú sor kígyózott.
- Népszerű lehet... - állapítottam meg a zöld cégért fixírozva.

Kissé megakadályozta a boltba való bejutásunkat az előtte felhalmozódott tömeg, így hát közös megegyezés alapján kapitányommal a bejárathoz közel sétáltunk, és megálltunk. Aktívan folytattuk várakozási tevékenységünket, én pedig elgondolkoztam.
Vajon hány módosított lélek szaladgál már Karakurában az újonnan ajándékba kapott testével? Bár, ezt nem a mi dolgunk felkutatni. Valószínűleg erre a nemes feladatra mást jelölnek ki. Mily csodás...
Gondolataimból a boltból kilpő kisebbfajta csoport risztott ki, akiknél egy-egy papírzacskó volt, melynek tetején egy-egy csomag mentholos cukorka volt. A frász állt belém tőlük, és szinte rémülten pillantottam a kapitányra, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve cslelekedtem is. Shunpoval feléjük iramodtam, és elkaptam a zacskók tetejéről a cukrokat. Mivel nem volt magas reiatsujuk, nem láthattak, még azt sem vették észre, hogy a csomagok eltűntek a zacskójukból. Ez azonban csöppet sem segített a rajtam elhatalmasodó bűntudaton, és szememben könnyekkel tértem vissza a kapitányhoz, kezemben a zacskókat szorongatva.
- Rémes, hogy ezt tettem... - ebben a pillanatban nagyon utáltam magam. - Remélem megérte, és van ezek között valódi lélekkapszula is. - mondtam kicsit elvékonyodott hangon, majd rosszkedvűn néztem a fogyatkozó tömeget. Nagyon rossz érzés volt ezt megtenni, de tudtam, hogy muszáj volt. Remélhetőleg megmentettem pár lelket így, és maradhatnak a szüleiktől származó testben...

Kapitányom szavai visszairányítottak önmagamhoz- vagyis ismét idegbeteg nyalókafüggő énem állt a bolt előtt. Kemény elszántság lett rajtam úrrá, és mikor kapitányom meglódult a tömegben, én a nyomában loholva siklottam át az emberek között, légiesen, mint egy szellem. Egy suhintás, és a raktárt zárva tartó láncok máris a porba hulltan hevertek, én pedig gyorsan körbeshupoztam a termen, és az összes elérhető mentholos cukorkát vagy lélekbogyót rejtő zacskót beletömtem a ruhámba. Mikor legközelebb kapitányom elé kerültem, megcsodálhattam nagyra, sőt, hatalmasra táguló szemeit, amint pillantása a hasma felé téved. bár nem voltam orvos, de egy kilenc hónapos terhes is simán megirigyelhette volna tekintélyes méretűre dagadt pocakomat. Teljesítményem nem volt semmi, végülis úgy öt másodperc alatt jutottam el arra szintre, amelyért mások hosszú éveken át végeznek kemény fizikai munkát, és amelyért a kisasszonyok kilenc hónapig várnak. Lévén nem volt nálam sem kukászsák, sem egyéb tárolóeszköz, az egyetlen elérhető forrásba gyömöszöltem a cuccot: ez pedig a ruhám volt. Kapitányomtól elfordulva a padlóra ürítettem zsákmányom, majd felé fordultam.
- Wooooaaaaw.... - ezen hangfurmátum igyekezte tudatni a külvilággal, hogy meglepődötten szemlélem a több méter magas dobozokat, melyeken a " Mentholos Cukorka" felirat díszelgett, alatta hasonló színű, de kisebb betűkkel : " Made In China". - Legalább a minőségről már van fogalmunk. - közöltem szerényen pislantva a toronyra, majd rávetettem magam az első dobozra, és elkezdtem felbontani. Műveletem befejezése előtt előkaptam a zsebemből két plüssfigurát, és egy olyan bökős valamit, amivel a lelkeket szedjük ki a póttestből. Kapitányom felcsillanó tekintete jelezte, hogy már sejti, miféle ördögi tervet dédelgetek magamban...

Egészen elszánt ámokfutást kezdtem el, és percek alatt két cukorkahegy között ültem, sűrűn pislogó plüssök társaságában. Kapitányom egy széken foglalt helyet, és onnan pillantott néha rám. Én pedig a rózsaszín kis bökőssel másodpercenként nyírtam ki az új testet kapó lelkeket, egyre bőszebben ráadásul. Mi az hogy ez a vacak is RÓZSASZÍN?! Csak azért, mert nőből vagyok, muszáj ezt rám erőszakolni? Legközelebbi küldetéskor férfinak öltözöm be...
Kapitányom megmerevedett, majd támadó állást vett fel. Hamarosan én is megéreztem, amit ő: egy csepp Gargantana megnyílt, és egy ocsmány Arrancarr bukkant elő. Imádott kapitányom mellé álltam, és szavainak engedelmeskedve rárontottam az Arrancarra.
- Juhéjj! - tört ki belőlem az öröm, mikor láttam, hogy nem valami kis satnyaságot sóztak rám. Villámgyorsan ütköztek össze kardjaink, majd pár perces közelharc után megszólaltam: - Mi a neved? Tudni szeretném, kit nyírunk ki. - Valami olyasmit morgott, hogy Sandoza. Nos, nem tudtam jól hallottam-e, de ezt ismételtem meg. Illendőségi elven én is bemutatkoztam, és tovább támadtam, míg ő védekezett. Sajnos nekem is korlátozták az erőmet, ezért nem engedhettem szabadon magam, de azért gondolkodtam harc közben, és így keztem el lassan előnyhöz jutni... Sikerült megvágnom, és amikor egy szaltóval tértem ki a támadása elől, ő is megkarcolta a bőröm. Gondolkoztam rajta elég alaposan, hogy mit csináljak, de végülis döbtöttem, és elhagyta az ajkaimat ez a pár szó:
- Hikaru oyobi iya yuurei, Tendou tetsubun!- majd máris feltekeredett mindkét karomra a két szalag, és megkönnyebbülten pillantottam az ellenfelemre. Így már könnyebben támadtam, és valamiképp a sebességem is megnőtt. Ahhoz azonban ez is elég volt, hogy egy elegáns kis csapásom kivédésével a falba csússzon a mi drága Arrancarunk.

- Igenis, kapitányom! - siettem a válasszal, majd kitértem a támadások elől. Még mindig nem alkalmaztam shikai-t, de úgy tűnt, az Arrancar nem érzi jól magát a bőrében... Hamarosan felvette eredti alakját, ami számomra csöppet horrorfilmes- dizájnú volt. Kicsit frászt is kaptam tőle, ezért hátrébb is shunpoztam tőle...
- Húha, de gyönyörű vagy. Láttam már nálad szebbet is, az már biztos... - szólaltam meg, miközben az eredeti alakot öltött Arrancarrt vizslattam.



Miután egy szempillantás alatt mérlegeltem, és eltűntem előle, egy X-szerű csapással támadtam meg, és ez egy csöppet erőteljesebb támadás volt. Az Arrancar- farkas, azaz Sandoza majdnem kitért előle, de sikerült egy mély karcolást ejtenem a mellkasán. A szájából valami fekete lét fújt felém, én pedig igyekeztem egy nagyobb ugrással kikerülni. Ahol a falat, padlót érte, mély lyukat mart. - Szóval savas köpet... - mormogtam mintegy magamnak, amikor is Sandoza kitért, és a kapitányom felé iramodott. Eközben egy jeges hangot hallottam meg magam mögött. Tehát jól éreztem előbb az új jövevény érkezését... A félhomályból egy Arrancar nő bukkant fel, és felém sétált.



- Üdvözletem! Jöttem cukorkáért. Sandoza, látom hogy meghaladnak téged, így hát - hajolt meg elegánsan. Én még mindig pislogtam, fél szemmel a harcolásba belekezdő kapitányomra. - jöttem kicsit játszani... Bár te talán a fél ínyemre sem leszel elég, cukorka. - villantotta rám a szemeit, majd felém iramodott.
- Hazudjak? Áhh, túl aranyos és őszinte vagyok... - szóltam, miközben hárítottam a kardjával rám mért csapást, és hátrataszítottam. - Kicsit sem hiányzott a társaságod, de ha már itt vagy, érezzem magam jól, nemdebár? - és egy elegánsnak nem igazán nevezhető, de mindenképp kecses rúgással gyomron küldtem. - Mellesleg mi a neved? - névmániám van, tudom. De szeretem tudni az ellenfeleim nevét, és akinek ez nem tetszik, menjen cukrot fonni.
- Marcia. Te? - kérdezte, miközben erőteljes ellentámadást indított. Most én csúsztam hátrébb, de újult erővel támadtam meg. - Chizuki Maya. - hangzott a válasz, és igyekeztem úgy aprítani, hogy a berendezés ép maradjon valamennyire, és túl hangosak se legyünk. Végülis kinek lenne jó, ha idecsődülnének az emberek? Akkor káosz lenne, és vigyázni kellene rájuk is. Úgy meg hogy nyírjak ki valakit?!


{ Marcia-nak kereshetnél te képet, és így meghatározhtnád a képességét is. Nem akarok nagyon ünzőnek tűnni ^^ }

Kapitányom parancsa, mely szerint hívjam fel a lelkek világát, kissé problémás volt. Mégis hogy, mikor mindkét kezemben egy-egy másfél méteres kard fityeg?! Úgy tűnik, nincs más választásom.... szépen megszüntettem a shaikai-om, és előkaptam a kis ezüstszínű telefont. Jobban hasonlított egy gombócból kiálló két szívószálra, de hát ez van... A fülemhez tettem, miközben figyeltem a harcba belemélyülő kapitányom. Biztos csak azért csináltatja ezt, mert én ilyen kis gyenge vacak vagyok... ő fél kézzel feltartja mindkét Arrancarrt, valószínűleg semmi problémát nem okozna neki a megsemmisítésük...
Mindenesetre hamarosan meghallottam a vonal másik végén egy ismerős hangot, és miután elmondtam a szükségeseket, szinte azonnal éreztem, hogy az erőm megnő. Arról, hogy kapitányom mit érzett, nem tudok semmit, viszont láttam, hogy remekül harcolt. Az eredti alakját felvett arrancar szőrét borzolva meredt a kapitányra, és gyorsan felé iramodott, fogait vicsorgó ínyére felhúzva. Felbukkant mögötte, majd előtte, és kitátott szájából fekete folyadékot "köpött" a kapitány felé...
Előrántott kardommal feléjük igyekeztem, hogy a másik Arrancarr ne tudja hátba támadni a kapitányt. Időközben ismét elsuttogtam shikai-om aktiváló szavait:
- Hikaru oyobi iya yuurei, Tendou tetsubun!- és le is fékeztem a kapitány hátánál. A helyzet komolyságát némiképp oldotta talán, hogy sikerült tekintélyes mennyiségű port felkavarnom a poros raktárban. Eszembe ötlött, hogy vajon mikor takarítottak itt utoljára... de hamarosan a porfelhőből felém csapó kard kizökkentett elmélkedésemből.

Egyetlen pillanatra hátam kapitányom hátához ért, és ő máris eltűnt mögülem. Miköözben Marcia támadásait hárítottam, hátrapillantottam, és egy felém reppenő fekete savas köpetet pillantottam meg, Nem volt többre szükségem, shonpoval azonnal kitértem előle, és aprócska megkönyebbüléssel nyugtáztam, hogy sebességem a korlátozás feloldása miatt többszörösére nőtt. Marcia mellett bukkantam fel, és mértem rá egy oldalirányú támadást. Egy dühös szitkozódás hagyta el ellenfelem ajkait, a másik páros felé villant tekintetem. Kapitányom pont akkor döfte szven a farkast, én pedig a dühöngő támadás elől mögé léptem, majd mivel - utáltam hátba támadni - elélptem, és onnan támadtam, de eltűnt. Lefékeztem, és nem láttam sehol. Utánna mögöttem bukkant fel, és egy villámgyors kardcsapással akart leszúrni. Megpördültem, és a zanpakutuom élével kivédtem támadását. A fény végigrohant a pengémen, és ekkor egy nyugodt hang ütötte meg a fülemet.
- Maya! Tereld a hátsó bejára felé, ha odakint folytatjuk a harcot, akkor azzal senkinek sem ártunk...
És mennyire igaza volt! Hisz ha idejönnek, akkor ez a dög pajzsnak használhatja őket! Shunpoval a közeli hátsó kijárat felé lépegettem, az Arrancar pedig velem is jött. Szembefordultam vele, és támadtam is, de előtte úgy gondoltam, a gyorsabb végkifejlet elérése érdekében...
- Hikaru oyobi iya yuurei, Tendou tetsubun!- a kardom felizzott, kettővé vált egy tizedmásodperc alatt, és a szalagok is villámgyorsan feltekeredtek karomra. Megnövekedett sebességgel támadtam, és a két karddal ellenfelem mellkasát támadtam meg....

Még azelőtt, hogy elértem volna a tzámadásommal, felvette az eredti alakját.
- Egy... rénszarvas? - néztem nagyot, majd shunpoval kitértem a Bara elől, melyet megindított felém az arrancarr. Időközben újabb reiatsukat érzékeltem, és legszívesebben morogtam volna egy szép és jó hosszú sort, de mivel el voltam foglalva Marciával, inkább hallgattam. Kezdtem hosszúnak tartani a küzdelmünket, és kicsit meg is voltam ijedve. Ha előtör a másik személyiségem, nem sokat fogok törődni a körülményekkel, nekikezdek aprítani. Miközben megtámadtam oldalról, egy kidou-t küldtem rá:
- Bakudou 01: Sai! - kiáltottam, és egy pillanatra a kapitányomra pillantottam. Két, újonnan érkezett arrancarral kezdett harcba bocsátkozni. Az egyikük elővonta a kardját, és támadt is. Elég gyorsnak tűnt innen szemlélve, de gyorsan el is kaptam róla a tekintetem. Marcia kitért a kidoum elől, és nekem támadt. Agancsaival a zanpakutuoimat "elkpta" és hátrataszított. Én egy shunpoval eltűntem előle, és mögötte bukkantam fel. Éreztem, amint egyre idegesebb leszek, és megtörténik, amit nem szerettem volna. Gonosz mosoly terült szét az arcomon, és a Zanpakutuoimat X-alakban emeltem magam elé.
- Nos eljött az én időm. - mondtam hidegebb hangon, mint ahogy beszélni szoktam. - Hyoukai hagane! Ranpu ibara!- szóltam, majd a pengém felizzott, elfolyósodtt és hirtelen tűzzé vált. Körülöttem lobogott, én pedig hideg mosollyal figyeltem a tűzből kiváló száz apró pengét, mely az arrancar felé siklott a levegőben. Fél szemmel a másik harcoló csoport felé pillantottam, és láttam, hogy kedvenc kapitányom milyen jól helyt áll. Az egyik oldalról támadt, a másik aljas módon a kapitány mögé került pár méterre. Míg az oldalt támadó karddal támadt, addig a kapitány mögött levő egy Barát indított útnak. Újra az én ellenfelem felé pillantottam, mivel biztos voltam benne, hogy a két arrancarr nem sok nehézsget fog jelenteni kapitányomnak...

Kapitányom nagyon jól helytállt, és az arrancarok máris hátrányba kerültek. Az egyik már fel is veszi eredeti alakját, ami egy tigris volt. Csak nem átlagos méretű... vagy másfél méter nagy döge lett. A szájából rengeteg apró, rendkívül gyors jégpengét indított útnak kapitányom felé. Én már itt rámondtam az "Ámen"-t, mert semmi esélye kapitányom tűz alapú zanpakutuoja ellen egy gyenge kis jégszilánknak. Kénytelen voltam feladni a másik harc figyelését, mert Marcia támadt. Olyan volt, mintha egy láthatatlan erőfalat irányítana, és a támadásom visszairányította felém. A körülöttem keringő tűz magába fogadta a tüskéket, és elsötétedett. Hideg moyollal fixíroztam a rénszarvast, majd úgy döntöttem, ideje rövidre zárni a dolgot. - Milyen kedves. - szóltam hidegen, előtérbe engedve a másik részem. - A saját támadásom akarod ellenem fordítani? Az nem fog menni. - shunpoval kitértem az ő ellentámadása elől. Mellé kerültem, majd kimondtam egyik kedvenc kidoum nevét: - Bakudou 09: Geki! - végső esetben nehézkesen kitért a kidou elől, de én nem haboztam: - Ranpu ibara! - a tüskék jórésze ezúttal talált, és égették a bőrt az arrancarról. Aztán már mást is, de nem kívántam megvárni, hogy hogyan végzi. Kapitányomra pillantottam, és láttam, amint az eredeti alakját felvett arrancarr ellen harcol. A tigrisszerűség kitátott pofával változtatta a helyzeteit, és folyamatosan támadt. Őszintén szólva nagyon kíváncsi voltam, hogy meddig bírja még. Lassú léptekkel indultam feléjük, a shikai-om is megszüntettem. Legalább egy kis minimális takarékosság... A másik arrancarr a kapitány mögött volt, és úgy festett, pillanatokon belül felveszi az eredeti alakját. Úgy döntöttem, hogy egyelőre nem avatkozom be, nem akarom a kapitányt zavarni. Remélem az egyik arrancarr felfigyel rám, és rám támad...

Kapitányom védekezésre kényszerült, én pedig előrántottam a kardom, amikor felfogtam hogy a kaméleon- arrancarr rám pályázik. Az arrancarr felém iramodott, és Sonídot használt. Majd a következő pillanatban mintha surranást hallottam volna magam mögül. A zanpakutuomat automatikusan forgattam, és a ritkás csattanáshangok azt mutatták, hogy az ösztöneim úgy - ahogy rendben vannak. Gondolkoztam rajta, hogy mivel tudnám az arrancarr láthatatlanná tevő képességét ellensúlyozni. gondolkozzunk csak... a kaméleonok a környezetük miatt fejlesztették ki ezt a képességet. A ragadozók elleni védelem miatt vált szükségessé. Wááá... mi a fenét kezdjek én ezzel? T-T
- hikaru oyobi iya yuurei, Tendou Tetsubun! - suttogtam. Így azért már könyebben gondolkoztam. Jobbnak láttam ugyanazt tenni, mint az előbb. - Hyoukai hagane! awai tate! - szóltam, és így már kevésbé tartottam a támadástól. Bár még így is igyekezett megtámadni, de a tűzpajzsom fellángolt, és valószínűleg alaposan megégette. Így volt egy kis időm imádott kapitányomra figyelni.
mint mindig, most is mindenféle erőlködés nélkül harcolt, és én igyekeztem mellőzni fanoltságomat. A tigris-arrancarr megállt egy helyben, és kitátott szájából egy Barát indított kapitányom felé, majd Sonído-val mögé került, és onnan kezdte el a jégtüskéit szinte megállás nélkül zúdítani kedvenc kapitányomra. Aggódtam is, bár ekkor egy pillanatra kénytelen voltam magamra figyelni. Az arrancarr, aki úgy tűnik, mindenáron engem akart - szintén egy Barát indított felém. Nem voltam benne biztos, hogy a pajzsom ki tudja védeni a Barát, ezért inkább egy Shunpoval arrébbtáncoltam. Shunpozás közben továbbra is ott volt a testem körül a tűzpajzsom.

Kezdett idegesíteni, hogy állandóan meggyűlik a bajom az arrancarokkal, ezért úgy döntöttem, hogy az immár láthatóvá vált kaméleonnal minél gyorsabban végzek. Odapillantottam imádott kapitányomra, aki pont ebben a pillanatban végzett ellenfelével. Nem láttam értelmét, hogy sokáig tétovázzak, ezért a sérült kaméleonra szegeztem tekintetem, és felé mutattam. - Bakudou 09: Geki! - szóltam újból, és ezúttal a kidoum is talált. A kaméleon lebénult, én pedig hideg mosollyal közelítettem felé. Ekkor megütötte a fülemet egy robbanás és kapitányom kissé mérges hangja:
- Ez csak egy figyelem elterelés lett volna? Minden esetre meg kell néznünk! - szól, és el is indul nyomban. Én pedig tovább közelítettem az arrancarr felé. - Nos... Sayonara. - szóltam, majd elsuttogtam: - Ranpu ibara! - a tűztüskék kiváltak a körülöttem lángoló pajzsból, és belefúródtak a megdermedt arrancar testébe. Az pedig hamarosan elégett... Shunpoval kapitányom után indultam, és meg is lérkeztem. Nagyjából tippeltem, meg a reiatsujából is éreztem, hogy ő az, akibe félreskierült fékezésem következtében belemegyek. A füsttől alig láttam valamit, de már éreztem...
- Ezek... megint. -sóhajtottam a végét. Rendkívüli agyi aktivitásról adhatott tanúbizonyságot ez a megszólalásom, de reméltem, kapitányom is tudja, hogy mire értem. A füst kezdett eloszlani, én pedig azt vettem ki az egyre élesedő körvonalakból, hogy egy zsákba kapkodják páran a gondosan kiválogatott lélekcukrokat. Illetve a lélekbogyókat. agyvizem egy pillanat alatt felforrt, és hideg, csattanó hangon meg is jegyeztem nekik: - Héééé! Mit gondoltok meddig szenvedtem én azzal, hogy kiválogassam őket? Letenni, de azonnal! - azonban nemhogy letették volna, hanem egyre intenzívebben kezdteék el pakolni. Kapitányommal megindultunk feléjük, és közben elkaptam a beszédfoszlányukat. Az egyikük már megnyitotta a Gargantanát, és már bele is lépett.
- Igyekezzetek már, könyörgöm! Kellenek ezek a vackok Aizen-samának... Készen álltok már? Húzzunk már HM-be... - Úgy tűnt, nem figyeltek ránk... mindannyian beléptek a gargantanába, és el is tűntek. Nagy szemekkel pislogtam a helyre, ahol semmivé váltak.
- Menjünk utánnuk. - kértem a kapitányt teljesen fölöslegesen. A parancsot értelmezve menni is kellett utánnuk. méghozzá gyorsan. Megnyitottuk a Senkai-kaput, és átléptünk rajta. Igyekeztem pontosan célozni, és nem a kőre esni. Fenékre érkeztem, hála remek egyensúlyérzékemnek. Nem tudtam ezellen tenni semmit sem... Csak akkor lehetett valamire ngem használni, ha küzdelemben figyelni kellett. A közelben meghallottam az ismerős hangot, és halkan lopakodva, reiatsumat a lehető legnagyobb mértékben visszaszorítva, elrejtve közelítettem meg őket.