Komatsuzaki Ennichi

Tárgy: Komatsuzaki Ennichi Csüt. Júl. 23, 2009 1:10 am

Név: Komatsuzaki Ennichi
Kaszt: Shinigami
Rang: 11. osztag, 9. tiszt
Nem: Nő
Kor: 112 (Harminc évesnek néz ki)
Felszerelések: Zanpakuto, egyedi shinigami egyenruha, shakuhachi
Születési dátum: Április 17.

Komatsuzaki Ennichi Komatsuzaki_Ennichi_nagy_www.kepfeltoltes.hu_

Kinézet: Magas, vékony testalkattal áldotta meg a gondviselés, melyhez rövid szőke haj és hamuszürke árnyalatban játszó kék szemek társultak - különleges fordulat a Rukongai néha egyhangú tömegében. Egyedi kinézetéhez szokatlan egyenruhát engedett meg magának, mely minden darabja a fehér legvakítóbb árnyalatában pompázik: testhez álló, szűk bőrnadrág trapéz szabású szárral; a nadrág alá bújtatott, térd alá érő, magassarkú csizma; hosszú, majdnem földet verdeső, szűk szabású bőrkabát, mely ritkán van összehúzva, így néha többet mutatva, mint sejtetve.

Zanpakuto

Neve: Shinitenshi (Halálangyal)
A kard lelke: Shinitenshi egy harminc-harmncöt év körüli férfi képében jelenik meg Komatsuzaki Ennichi előtt, s annak ellenére, hogy tudja, a nő sosem fogja viszonozni szerelmét, ő mégis úgy viselkedik társával, hogy ez nem érdekli. Komatsuzaki Ennichi elfogadja ilyennek a zanpakuto lelkét, hiszen tudja, hogy ők ketten alkotnak egyet, és Shinitenshi egy olyan részét képviseli, aminek ő már régóta nincs birtokában: szenvedéllyel szeretni valakit.

Komatsuzaki Ennichi Shinitenshi_lelke_www.kepfeltoltes.hu_

Fajtája: Kidou
Parancsszó: Korose, Shinitenshi! (Gyilkolj, Halálangyal!)
Shikai: Hosszú élű, egyenes vívótőr, melynek pengéje obszidián fekete, s csak az éle csillog pompás nikkel módjára. Kardgömbjét, ami egy kifacsart harangforma, három tüskével, míves aranyozás díszíti, melyet két oldalán és tetején (a tüskéknél nem) rubintvörös motívumok tarkítanak. Az íves ujjvéd elnyújtva követi a hasított bőr markolat vonalát, hogy a kard végén egy hegyes csúcsban találkozzanak.

Komatsuzaki Ennichi Shinitenshi_shikaia_www.kepfeltoltes.hu_

Shikai támadások:
- Hiyou Toujin (Repülő Penge): A parancsszó elmondása után Shinitenshi pengéje feketén kezd izzani, majd halk robbanás kíséretében, egyenes vonalban leválik a markolatról, célpontja felé repülve. Komatsuzaki Ennichi lélekenergiája új pengét formál az üres markolatra, mely pillanatokkal később már használható is.
A kilőtt penge képes bármilyen felületen áthatolni, csak egy erősebb lélekenergiájú entitás szabhat neki korlátot. Shinitenshi ezen támadása akkora erővel száguld célpontja felé, hogyha egyszer belépett a támadott testébe, ellenállás nélkül halad keresztül rajta, a be- és a kilépési ponton feketén perzselő foltot hagyva. Miután teljes terjedelmében elhagyta a testet, a repülő penge visszaalakul lélekenergiává, hogy ismét Kometsuzaki Ennichit erősítse.
- Kuro Suteingu (Fekete Fullánk): A támadáshoz nem szükséges parancsszó, viszont csak egy bizonyos karmozdulat után aktivizálódik. Egy szúró támadás után, mely során Shinitenshi pengéje felnyársalta a célpontot, Kometsuzaki Ennichi felfelé húzza a markolatot, amitől kard kettéválik, s feketén izzó fullánkot hagy a támadott testében. Miután a támadást végrehajtották, Shinitenshi markolatán egy másik penge jelenik meg Kometsuzaki Ennichi lélekenergiájából, ami rögtön képes a támadásra.
A támadás ugyanolyan erős, mint a Hiyou Toujin repülő pengéje, de ennél a mozdulatnál a fullánk addig marad a támadott testében, amíg Kometsuzaki Ennichi képes fenntartani a megidézéséhez szükséges lélekenergiát. Egy erősebb lélekenergiával rendelkező testében a fullánk nem képes megmaradni, csak a szúrás nyoma látszhat a támadotton.
Azon felül, hogy a penge fájdalmat okoz a célponton, drasztikusan képes lassítani a támadott mozgását (a harmadik fullánk már teljes paralízist okoz), s ha túl nagy a különbség Kometsuzaki Ennichi és célpontja között, akár még lélekenergiát is szipkázhat a támadott testéből.

Előtörténet

Ki voltam a halálom előtt? Nem tudom ... de már nem is akarom tudni. Képek, hangok, illatok és érzések kúsznak néha elő a feledés köde mögül, de semmit sem látok tisztán, semmi kézzelfogható nem tárul elém abból, hogy ki volt az ember, kinek halhatatlan lelke most a Komatsuzaki Ennichi nevet viseli.
Ennichi - azok neveztek el így, akik rámtaláltak átkelésem után. Magamról nem tudtam semmit, így könnyű volt megszokni a nevet, mely nemes egyszerűséggel annyit jelentett: szőke. Különlegességnek számítottam, s bár csodámra nem jártak az emberek, egy pillanatra mindig megállt a levegő, ha valahol megjelentem. De ezek csak másodpercek voltak a mindennapi unalom közepette, céltalan létezés jutott sorsul nekem, csendes hetek, jellegtelen hónapok végeláthatatlan folyama. De mindez megváltozott a cseresznyevirágzás ünnepének második napján, mikor Kelet-Rukongai hatvanhetedik körzetének ünnepségét meglátogatta Komatsuzaki Kenta, a körzet vaskezű helytartója.
Talán szerencsémnek kellett volna neveznem, hogy felkeltettem egy ilyen fontos ember figyelmét és félreérthetetlen vonzalmát. De tudtam, éreztem, hogy amit kér, amit követel tőlem, azt sosem adhatom meg neki, nemcsak azért, mert Komatsuzaki Kenta zsírtól dagadó, izzadó teste önmagában visszataszító volt, de tudtam, hogy más vagyok és soha nem tudnám viszonozni egy férfi szerelmét. De elfogadtam az ajánlatát, a gazdagságot és a hatalmat, ami az ő feleségének kijárt. Így vettem fel a Komatsuzaki nevet, mely az egész túlvilágon töltött életem legrosszabb döntése volt.
A pompa és a fényűzés kellemes volt, s ha nem Komatsuzaki Kenta mellett kellett volna élnem az életem, talán még élveztem is volna. De undorító arca és vadhúsoktól göcsörtös teste napról-napra mind jobban megutáltatta velem az aranykalitkát, melybe férjem zárt. Hányingerrel vegyített gyűlöletem házaséletünkre is kihatott, így nem csodálkoztam, amikor más asszonyok ágyékában kereste az örömöt. Onnantól csak dísz voltam mellette, kitartott fogoly, aki a hatalmas Komatsuzaki Kenta státuszát hivatott hirdetni.
Azonban a bőségben töltött hét évet komor felhők kezdék árnyékolni, és Kelet-Rukongai hatvanhetedik körzetének helytartója alatt rezegni kezdett a léc, hatalma hónapról hónapra fogyott, mint kincstárának kiapaszthatatlannak hitt tartalékai. Bűnözés, martalóc haramiák ütötték fel fejüket az addig békés körzetben, amikor megneszelték, hogy Komatsuzaki Kenta addig oly erős hatalma imbolyogni kezdett. Inni kezdett és a bor mámoros alkonyába menekült, amikor már nem tudta elviselni a rá nehezedő gondok emberfeletti terhét, de volt, amikor már a bor sem volt elég neki, s mérhetetlen dühét valaki máson vezette le. S az a más én voltam. De egyszer elszámolta magát...
A körzet rendőrségi jelentéseit olvasta, szeme gyorsan pattogva falta a lopásokról, gyújtogatásokról, verekedésekről és gyilkosságokról szóló beszámolókat, s szokása szerint már a második kancsó borral is végzett addigra. Ilyenkor mindig azt akarta, hogy én vigyen neki a következő kancsóval, mutatva magának, hogy ebben a házban még mindig ő az úr, s engettem neki, mert a harmadik adag után mindig békén hagyott, s nyugodt éjszakát köszönhettem a szomját oltó bornak.
De most nem így történt, hiszen mikor bevittem neki a harmadik kancsót, már akkor láttam rajta az elméjét elöntő haragot és a saját sorsa fölött érzett fájdalmat. A tálcát szokás szerint az asztalára tettem, de amikor elfordultam volna, hogy borgőzös magányára hagyjam, megragadta a kezem és a földre tepert.
- Ebben a házban én vagyok az úr, majd én eldöntöm mikor mehetsz ki!
- Igen Kenta...
- Ne ellenkezz velem!
Olyan erővel rúgott oldalba, hogy két bordám azonnal eltörött. Egy előző sérülésnek hála vért köhögtem fel, s köptem a padlóra, amiből Komatsuzaki Kenta díszesen hímzett hakamájára is jutott. Férjem dühe ekkor kezdett tajtékozni, mely újabb rúgásokban és ütésekben csúcsosodott ki.
- Ki ebben a házban az úr?!
- Te vagy az Kenta...
- KI?
- Komatsuzaki Kenta, Kelet-Rukongai hatvanhetedik körzetének helytartója!
Sikítottam teli tüdőmből a szavakat, miközben az arcomon megszáradt vért könnycseppek kezdték feloldani. Egy pillanatra megnyugodni látszott, de az a pillanat olyan illékony volt, mint egy csepp víz a sivatag közepén.
Nyakamnál fogva rángatott fel, majd az asztalához dobott. Mélyen vágott a hasfalamba a tömör tölgyfaasztal fényesre polírozott lapja, melyre egy újabb folt vért köhögtem fel. Lassan lépdelt felém, miközben nadrágját tolta le. Csak szuszogni tudtam, vártam arra, hogy megtörténjen az elkerülhetetlen, de amikor...

Már máskor is láttam ezt a férfit. Magas, szikár alakját tetőtől-talpig fekete ruha takarta, csak vállain voltak fémből kovácsolt vértek. Hófehér, egyenes haját kósza szellők kuszálták tincsekbe, mégis mintha mindegyik szál az ő akarata szerint lobogott volna. Koppanó lépései dobbantásoknak hatottak a fülemben, s bármennyire volt idegen a férfi, tudtam, hogy nem kell félnem tőle.
Már nem Komatsuzaki Kenta irodájában voltam, s arcomat sem áztatta vér és könny fájdalmas keveréke. Egy kihalt sikátorban álltam, testem szinte remegett, annyira félelmetes volt a környék, de amint közeledett a másik, egyre csak szertefoszlott félszem. Megállt előttem, majd hosszú pillanatokig egymás tekintetét fürkésztük. Tudtam, hogy ismerem őt, s hogy a nevét és tudnom kellene, de...
- Egyszer már jártál itt...
- Igen. Amikor meghaltam.
- Hát emlékszel?
- Csak részletekre. Emlékszem arra a zöld dzsipre, emlékszem, hogy telihold volt, emlékszem rá, hogy ketten voltak és ...
- Igen?
- Akkor is ott voltál!
- De akkor nem segíthettem...
- És most? Most tudsz segíteni?
- Igen, tudok. Csak mond ki a nevem...
Várt. Mintha minden szívdobbanás egy órát vett volna el az életünkből, olyan lassan peregtek lefelé a képzeletbeli homokóra szemcséi, olyan vontatott ütemben teltek a pillanatok egymás után. Hátrált egy lépést, majd amikor követni próbáltam, marasztalt.
- Csak mond ki a nevem...
- De...?
Elfordult, s lassú léptei egyre távolabb vitték tőlem. Próbáltam utánaszaladni, de a lábaim nem engedelmeskedtek nekem, mintha földbe gyökereztek volna, mintha ólómsúlyok húzták volna őket lefelé. A férfi takarásából két árnyék kúszott elő, vérben forgó szemeik azonnal észrevettek engem, s hörgéssel nyugtázták egymásnak következő lépésüket. Mindkét árnyék kezében hosszú kés villant meg a Hold fényében, s az egyik belenyalt a kés élébe, csakhogy bizonyítsa mennyire éles a fegyvere.
- Segíts!
- Mond ki a nevem.
- De nem tudom!
Szótlanságba burkolózott az idegen, nem válaszolt, csak egyre távolabb sétált, miközben az árnyak egyre csak közeledtek, röhögve-vicsorogva fenve rám a fogukat. Arcuk felismerhetetlen volt, de nem is kellett látnom a vonásaikat, akkor is tudtam, hogy kik ők. Bármennyire próbáltam elfelejteni ezt a két arcot, az ember nem felejti el a gyilkosait, annak grimaszait, amikor megölik őt.
- Segíts ... kérlek!
- A nevem. Mond ki a nevem!
Görcsölni kezdett a gyomrom, mintha újra érezni kezdeném Komatsuzaki Kenta rúgásait, s a csavaró érzet a földre vitt. Sikítani kezdtem, mintha abban bíztam volna, hogy valaki a segítségemre siet. De mint akkor, ötven évvel ezelőtt, most sem jött segítség, s az egyetlen, aki megvédhetne az árnyaktól, megtagadott engem. Tenyeremet csapdostam az aszfaltba, amikor megéreztem a két árnyék bűzét, saját vérem rothadó maradékát. Újabb sikoltás hagyta el a torkomat, de ekkor egy ösztön szavakat formált a puszta ordításból:
- Korose, Shinitenshi! (Gyilkolj, Halálangyal!)
Halálangyal kétely és gondolkodás nélkül engedelmeskedett szavamnak, és a semmiből előbukkanó katanája végére döfte támadóimat. Éreztem, amint arcomra fröccsen gyilkosaim fekete vére, majd végigfolyik hófehér bőrömön, utat találva még mindig remegő ajkaim közé. A sötét métely gyomorforgató érzetet szivárogtatott a számba, mely az ellenkezőjét váltotta ki, mint amire számítottam: élvezetek közepette engedtem, hogy a vér végigcsússzon nyelőcsövemen.
Nem tudtam választ adni, miért élveztem, hogy látom Shinitenshit ölni, de a megborzongtató érzést újra magaménak akartam tudni, s a hosszú évek szenvedése után már tudtam, hogy ki lesz haragom elszenvedője.
- Most már tudok segíteni...
Csókolt meg Shinitenshi, miközben átölelt, majd lassacskán eggyé olvadtunk, egy egész két része lettünk. Éreztem, hogy a kard, ami az imént még Shinitenshi kezében levágta gyilkosaimat, most a kezemben pihent, s oly erősen szorítom, hogy majdnem eltörnek ujjaim.

...de amikor Komatsuzaki Kenta átfordított a hátamra, egyetlen vágással szeltem ketté a torkát, majd fogást váltva a katanán, a gyomor irányából nyársaltam fel a szívét.
Fájdalomtól meggyötört testem elégtételt véve szakított ki magából egy ordítást, elnyomva Komatsuzaki Kenta halálhörgését. Ereiből spriccelve bugyogott elő a rubintszín vér, vörösre festve Shinitenshi fényes pengéjét. Csak félve érintettem ajkaimhoz a gyilkos fegyvert, de ízlelni akartam férjem még langymeleg vérét. Nyelvemmel óvatosan nyaltam le az imént még Komatsuzaki Kenta szívében dobogó testnedvet, s hagytam, hogy szám minden pórusát átjárja a fémes íz, mielőtt lenyeltem férjem ajándékát. Nem tartott sokáig, hogy a sikítások és ordítások mozgolódást váltsanak ki a helytartó palotájának őreiből, de addigra testem már átadta magát az eszméletvesztésnek, megszabadítva engem a további fájdalmaktól.
Csak a teljes felépülésem után tudtam meg, hogy egy gyors vizsgálat után lezárták a gyilkossági ügyet és önvédelemre hivatkozva felmentettek a vádak alól. Régi életemhez nem tudtam visszatérni, hiszen Komatsuzaki Kenta halála után új helytartót választottak a Kelet-Rukongai hatvanhetedik körzetének.

Tárgy: Re: Komatsuzaki Ennichi Csüt. Júl. 23, 2009 1:10 am

Nem maradt választásom, mint belépni a Lélektovábbképző Akadiámia soraiba, ahol nem a múltam, hanem jelenem és jövőm érdekelte oktatóimat. De nem is a férjemmel történtek miatt volt nehéz beilleszkednem a többiek közé, hanem szemmel látható különbségeim miatt: egyedül éreztem magam termetes magasságommal, szőke hajammal és szürkéskék szemeimmel. Bár sosem mondták ki nyíltan, mindig tudtam, hogy köztem és Shinigami tanonc társaim között egy áthatolhatatlan fal emelkedett, melyet minden nappal magasabbra húztak a rólam keringő pletykák.
Igen, utolértek a Kelet-Rukongai hatvanhetedik körzetében hagyott emlékek, s bár az elején még próbáltam harcolni a találgatások ellen, később már nem érdekelt, ki mit gondol rólam. Tudtam, hogy amíg jól teljesítek az iskolapadban és csak a tanulásra koncentrálok, addig nem történhet velem semmi, s bár sosem voltam osztályom legjobbjai között, oktatóim sosem panaszkodtak rám, ami nekem elég volt.
Bár voltak, akik elfogadóbbak voltak velem szemben a nagy többségnél, mégsem tudott kialakulni velük mélyebb ismeretség az előbb említett többség miatt. De nem bántam a dolgok ilyetén alakulását, hiszen az Akadémia hat éve alatt végig volt támaszom, végig volt valakihez fordulnom, amikor már úgy éreztem, hogy nem tudom a következő lépést. Shinitenshi mindig ott volt mellettem, mindig tudta, hogy mivel tud hatni rám, mivel léphetek túl az előttem tornyosuló problémán.
Ez a kapcsolat meg is látszódott a fejlődésemen, hiszen korán kiderült, hogy igen fejlett érzékem van a Zanjutsu és Hohou technikákhoz, és oktatóim álhatatos segítségével komoly eredményeket értem el a kardforgatás művészetében. Akkor még nem tudtam, de a tizenegyedik osztag egyik magas rangú tisztje már az Akadémián eltöltött negyedik évemben érdeklődéssel követte fejlődésemet, amit magam és Shinitenshi erejének köszönhettem. Egészen addig nem tudtam arról, hogy érdeklődnek utánam, amíg vissza nem tértem első utamról, ami a halandók világába vezetett...

- Örülök, hogy végre maga is csatlakozott hozzánk...
Egy hatodéves élcelődött a későn érkezővel, akinek az lett a bűntetése, hogy engem kapott társul életünk első küldetésén. Nem mondta ki, de tudtam, hogy nem örül a lehetőségnek, amit az társaságom fog jelenteni neki.
Hiryuu Akane - így hívták a lányt, akit partnerül kaptam. Bolondos, csapodár jellem volt, mindenkit meg tudott nevettetni, de amikor mellé osztották, jelleme olyan gyorsan lett semmivé, mintha sosem lett volna. Akkor még nem tudtam megfejteni, hogy miért ez az ellenszenv, de nem is érdekelt, mindaddig, amíg végezte a dolgát és nem akadályoz meg a jó eredmények elérésében. Tudtam, hogy fontos ez a küldetés és mérhetetlen precizitást követel meg majd tőlünk, így nem engedhettem a rossz érzésnek, ami Hiryuu Akane felől sugárzott.
Csak annyit tudtunk, hogy egy kontrollált környezetben Hollow-k érkezésére számíthatunk, s a két fős csapatok feladata az lesz, hogy becserkéssze, majd elpusztítsa Hueco Mundo könyörtelen bestiáit. Idegesség fogott el, hogy jól teljesítsek és megfeleljek az elvárásoknak, hiszen különbség van a között, hogy úgy harcolunk egy Hollow-val, hogy bármikor oktatóink "szoknyája" mögé bújhatunk és a között, hogy csak a saját és társunk képességeire bízzuk magunkat. Magamban nem kételkedtem, de Akane híre kételyeket ébresztett bennem.
- Jól van! Egy tizenkét négyzetkilóméteres területet zártunk le, halandó nem tud áthatolni a védőgáton. Amikor megadom a jelet, a két fős csapatok elindulnak, hogy becserkésszék a Hollow-kat, majd ha megöltek egyet, visszatérnek ide. Elég nagy a terület ahhoz, hogy a csapatok ne zavarják egymást...
A hatodéves elmosolyodott, majd egy fejkendőt emelt a magasba, hogy megadja a csapatoknak a jelet az indulásra.
Hiryuu Akane-vel északnak indultunk, az elhagyatott gyártelep egyik nagyobb csarnoka felé, mely közvetlenül a telep kikötője mellett épült. Jól esett a csend, amíg Hiryuu Akane mellett mentem, hiszen így könnyebb volt koncentrálnom a feladatomra. De a lány nem bírta sokáig, nem tudta tovább magában tartani a kérdést, ami a küldetés eleje óta motoszkált benne:
- Ennichi-san, miért utálsz mindenkit?
Meg kellett állnom, annyira meglepett a kérdés. Nem számítottam másra, minthogy egymás mellett végrehajtjuk a feladatunkat, majd elfeledve a közös küldetést, mindketten a magunk útján megyünk tovább. Hiryuu Akane felborította a gondosan eltervezett forgatókönyvemet, s amikor látta, hogy nem válaszolok azonnal, elém állt, hogy újra megkérdezze:
- Nem hallassz? ... Ennichi-san? ... Miért gyűlölsz mindenkit?
- De ... de én nem...
- Nekem ne mond! Amióta megérkeztél az Akadémiára, egyetlen kedves szavad nem volt a többiekhez. És ez megjegyeztük!
- Úgy éreztem, a többiek nem akarnak elfogadni.
- Butaságokat beszélsz... A legtöbb fiú az életét adná, hacsak rámosolyognál, a lányok pedig mind a barátaid akarnak lenni, hogy melletted szebbek legyenek.
Elpirultam... Öt évnyi magány és egyedüllét után megtudni, hogy mit gondolnak valójában az évfolyamtársaim, összezavart, megbontotta addig sziklaszilárd koncentrációm. Akár egy Hollow is felbukkanhatott volna az orrom előtt, azt se vettem volna észre, annyira elragadtak Hiryuu Akane közvetlen szavai.
- Erről nem tudtam...
- Hát persze, hogy nem! Bezárkóztál az elefántcsont tornyodba és nem engedtél senkit sem közel magadhoz. De ezen változtatunk, Ennichi-san! És már tudom is hogyan...
Hosszú monológba kezdett, és sorra vette, hogy milyen helyekre fog elrángatni magával, kiknek mutat majd be és milyen társaságokba szerez nekem belépőt. Mosollyal az arcomon hallgattam végeláthatatlannak tűnő értekezését önmagával, miben kellene megváltoznom és miben kellene a többieknek hozzám idomulniuk. Annyira belemelegedett a mondandójába, hogy teljesen magával ragadott a lendülete, nyitva hagyva ellenségeink előtt több támadási felületet.
- Vigyázz...!
Hiryuu Akane kiáltotta el magát sikoltó hangon, majd egy erős taszítással ellökött a Hollow támadása elől. Sajnos a lendülete nem volt elég ahhoz, hogy kitérjen az ütés elől, így a fenevad megfeszült izmai a csarnok falához dobták a lány apró testét. Hirtelen kellett visszanyernem a koncentrációmat, amit a beszélgetés messzi távolságokba repített, s bárhogy akartam, nem sikerült azonnal visszanyernem teljes lelki egyensúlyomat.
A három méter magas, hátán vastag, rőt prémet viselő vörös Hollow az ájult Hiryuu Akane felé vette az irányt, mintha rólam nem is vett volna tudomást. Megmarkoltam Shinitenshit, és egy szúrt támadással próbáltam magamra terelni a figyelmét, de támadásom félrement, és a Hollow jobb lába olyan erővel rúgott oldalba, hogy több métert repülve kerültem a földre. Az ájulás szélén voltam, de nem adhattam fel, Hiryuu Akane miatt nem adhattam fel.
- Velem kezd, vagy nincs hozzá merszed?
- Nyugodj meg kislány, hozzád is eljutok, de előbb megkóstolóm ennek a csitrinek a lelkét, olyan ínycsiklanodónak tűnik, összefut a nyál a számban!
- Nem engedhetem, hogy Akane-kunnak baja essék... Készülj a halálodra!
- Nagy szavak, még a kardodat sem tudod rendesen megfogni, akkor hogyan akadályoznál meg abban, hogy megkóstoljan ezt a fincsi lelket?
A szörnyeteg visszafordult Hiryuu Akane felé, majd két lépést tett felé, de ekkor kiáltásomra megállt:
- Gyilkolj, Halálangyal!
Lélekenergiám a csúcsra tört, a Hollow már nem tudott figyelmen kívül hagyni, érezte, hogy nagyobb veszélyt jelentek most a számára, mint előtte pár másodperccel. Az egyszerű katana, amit addig szorítottam, hirtelen alakult át Shinitenshi utánozhatatlan formájára, hogy segítse harcomat a vörös démon ellen.
A Hollow széttárta karjait, majd egy hosszú ordítással meresztette hosszabbra vézna ujjain a körmöket karmokká. Rőt sörénye közül vaskos csonkok, roppant tüskék nőttek ki, tovább bővítve saját arzenálját.
- Élvezettel tépem ki a szívedet és zabálom fel!
- Akkor lássuk!
Kiáltottam vissza, majd őrült iramban megindultam a Hollow felé. Amaz sem tett másként és szinte kotorva maga előtt a levegőt próbált egyre közelebb jutni hozzám. Shunpom még nem volt elég fejlett ahhoz, hogy eredményesen tudjam használni, de elegendő volt ahhoz, hogy meglepjem a démont.
Mögé kerültem, s miközben a vádlijába mártottam Shinitenshi pengéjét, már indultam is volna tovább, de a fenevad észrevette, hogy mire készülök és megakadályozott benne. Fájdalmas ordítás közepette lendítette meg karját, hogy karmaival mély nyomot barázdáljon testembe. Alig sikerült kitérnem előle, de az akadémiai egyenruhám így is megsínylette a dolgot. Újra elé futottam, s egy ugrással próbáltam közelebb kerülni hozzá, hogy döfésemmel tegyem használhatatlanná a jobb kezét, de átlátta a támadásomat, és még mielőtt a bicepszébe szúrhattam volna, alkarjával félresodort.
Nem adtam fel, nem adhattam fel! Az ütés egy falnak vágott, de sikerült a lábammal enyhíteni a becsapódás erejét, sőt, ellentámadást indíthattam, ami egy hosszú vágást jelentett a derekán. Újra dühödten ordított fel, majd megrázta magát, hogy erőt nyerjen és folytassa a küzdelmet. Egy hosszú gerendát dobott utánam, de sebességemnek köszönhetően sikerült kitérnem előle, majd egy hirtelen irányváltással újra megindultam felé, hogy kardomat újra a húsába mélyesszem. Kezeit a feje fölé emelte, hogy a földbe tudjon passzírozni, de túl lassan vitte véghez a mozdulatot, így lehetőséget adott nekem, amit a hasán ejtett két vágással ki is használtam. Dühödten ordított fel, amikor már csak a hátamat látta, majd mérges hangon kiáltott utánam.
- Megöllek! MEG FOGLAK ÖLNI!
- Ahhoz el kell kapnod...
- Tényleg? Tényleg?! ... LEGYEN! ... Babani! BABANIII!
Nem tudtam mire vélni a kiáltását, de amikor láttam, hogy a tér meghasad a fájdalmas sikolya után, már tudtam, hogy szövetségest hívott maga mellé. Egy hozzá megszólalásig hasonló Hollow lépett ki a hasadékból, álmos arcával nézve el a vesztésre álló testvére vérző testét.
- Még egy tanonccal sem tudsz elbánni, Babano? Hányszor húzzalak még ki a csávából?
- De nagyon erős ... nekem túl erős!
- Nyivákoló nyápic!
- Ne bánts testvér, segíts rajtam!
- Rendben...
Csak mosolyogni tudtam az intermezzon, de gyorsan arcomra fagyott a grimasz, amikor Babani elordította magát, és ugyanolyan átalakuláson ment keresztül, mint a testévre az előbb. Amikor egymás mellé értek, alig tudtam megkülönböztetni kettőjüket, csak a vágások Babano testén árulkodtak arról, hogy melyik a gyengébb testvér.
- Meg fogod bánni, hogy az öcsémre támadtál...
- Próbálkozz és bukj el!
Nevettem fel, de nevetésem nem volt őszinte, félelemmel volt tele teljes valóm. Babanoval még elbántam volna egyedül, de a két Hollow együttes ereje talán már túl sok volt nekem.
~ Bízz bennem Ennichi...
Megrezzentem. Shinitenshi szólt hozzám, de olyan hangon, amin még eddig sosem. Tele volt a hangja gyűlölettel, haraggal, megvetéssel és gonoszsággal. Még sosem hallottam ilyennek, de a kezdeti meglepettség gyorsan elillant, és gyorsan hozzászoktam Shinitenshi új érzéseihez.
~ Nem egyedül állsz ki ellenük. Legyek szolgád és legyél mesterem!
A szavak úgy visszahangoztak bennem, mintha szent mantrát morzsolnék el magamban egymás után, de pontosan ezek a mondatok kellettek ahhoz, hogy újra megnyugodjak és felkészülhessek az újabb felvonásra. Jobb kezem ujjai Shinitenshi markolatára fonódtak, s olyan erővel szorítottam, mintha sosem akarnám elengedni a zanpakutomat. Harciállásba mozdítottam a testemet, s minden izmom, mint egy felhúzott rugó, pattanásig feszült. Lélekenergiám kiapaszthatatlan forrásnak tűnt, koncentrációm annyira fokuszált lett, hogy minden mást kizártam a világból, csak a Hollow testvérpáros létezett számomra.
- Rajta!
Suttogtam magam elé, mire a Babani őrült kiáltással rontott rám, amit Shunpom használatával tudtam kivédeni. Nem támadóm felé vettem az irányt, hanem a még felkészületlen Babanit vettem célkeresztbe, aki még mindig gyűjtötte az erejét a következő támadáshoz. Meglepetésként érte, amikor levágott jobb alkarja a porba hullott, s egy vágás végigmetszette a fájdalomtól összegörnyedt testét. Másik karjával próbált utolérni, mire visszafordultam és az utánam maró ujjak között kettévágtam bal tenyerét. Újabb ordítást hallatott torkából, mire Babani is odaért, hogy a védtelen bal felemet támadja.
Hatalmas ugrással tértem ki előle, mire utánam akart kapni, de nem ért fel olyan magasra, hogy az egyenruhám foszlányain kívül mást is markoljon. Kiváló pont volt a megfigyelésre a magas ugrás nyújtotta átmeneti védelem, így könnyen felmértem következő támadásom útvonalát.
Amikor újra a gravitáció győzedelmeskedett testem felett, kardomat magam elé tartottam, hogy Babani vállába szúrjam, felnyársalva őt. De itt nem álltam meg, hiszen miután vitt a lendület, úgy húztam a kardomat végig a testén, szinte ketté hasítva a hátát. Bőr sercent, csont roppant vágásom után, majd még egyszer, amikor bal térdénél szeltem ketté a lábát. Gyors léptekkel tértem ki testvére esetlen támadása elől, majd amikor már elég távol éreztem magam, visszafordultam, hogy bevigyem a végső vágásokat.
Babano volt hozzám közelebb, előrenyúló testtartása miatt könnyen vágtam le a fejét, amit aztán jobb felkarja követett. Ideje sem volt ordítani a fájdalomtól, olyan gyorsan csattant Shinitenshi a nyakán. Testvére eszmélve, hogy Babano már nem volt többé, egy újabb, elkeseredett próbát tett, hogy megtámadjon, de már nem tudott mozogni, így a támadás helyett a földre hullott. Nekem már csak annyi volt a dolgom, hogy arcát levágjam a koponyájáról és a pokolra küldjem a fenevadat.
Csak szuszogni tudtam hosszú másodperceken keresztül, majd meghallottam Hiryuu Akane aggódó hangját, amit több másik Shinihami tanonc kiáltása követett. Már nem tudtam válaszolni nekik, csak térdre rogytam, miközben Hiryuu Akane arcát kerestem. Mosolyogtam rá, miközben Shinitenshi kiesett a kezemből, majd lassan eldőltem és elvesztettem az eszméletemet. A harc sokat kivett belőlem és hírnevet adott helyette...

...s ahol két Hollow-val küzdöttem egyszerre.
Hiryuu Akane betartotta a szavát és olyan helyekre vitt, olyan társaságoknak mutatott be, akik annak előtte sosem álltak volna szóba velem. S bár néha terhes volt számomra gondos törődése, azért hálával tartoztam neki. Azóta ezen ismerettségek többsége megkopott, azért könnyebb volt az utolsó két évem a Lélektovábbképző Akadémáin, amit jó záróvizsgával végeztem, s ahonnan egyenes út vezetett a tizenegyedik osztagba, aminek lassan már tizenöt éve. S ez a tizenöt év sem telt el nyomtalanul, de az már egy másik történet...

Tárgy: Re: Komatsuzaki Ennichi Csüt. Júl. 23, 2009 4:08 am

Üdvözöllek a Fórumon! Very Happy

Szép, hosszú előtörténetet írtál, amit öröm volt számomra végigolvasni. Ezért nem tehetek mást, minthogy ELFOGADOM!

Lélekenergiád 5000, kezdőtőkéd 4000 ryou, és 1. szinten kezdhetsz.
Ezen kívül választhatsz 5-öt az animében és mangában is szereplő Kidouk közül, amelyeket fel kell tüntetned elkészített adatlapodon.

További jó játékot! Wink