Név: Kohime Shiroyuzuki
Kaszt: Shinigami
Rang: -
Nem: nő
Kor: kb. 20 évesnek néz ki, de már ő sem tudja, hány éves
Felszerelések: a katana-kinézetű zanpakutoja, plusz a deréköve, amihez simán hozzá rögzíti fontosabb ingóságait.
Születési dátum: június 19.
Kinézet: Vékony, mozgékony alkatú, arca szépnek mondható, alakja egy zöldfülű shinigami képességeinek megfelelő. A shinigami egyenruháját viseli állandó jelleggel, derekán öv van, amihez kulacs tartozik, és hátöve, amin szeretett fegyvere pihen tokjában. Haja Barna, térdéig érő, enyhén hullámos, szeme mahagóniszínű.
Shinigami: Kohime Shiroyuzuki
Zanpakuto neve: Yoruhime (éjhercegnő)
Zanpakuto fajtája: tűz
Zanpakuto shikaia: shikai alakban a penge elvékonyodik, a markolat keresztvasa leválik, könnycseppmotívumok díszítik a pengét
Zanpakuto támadása: „Kelj fel, Yoruhime (Éjhercegnő)!” A parancsszó kimondásának hatására fekete tűz keletkezik, a penge pedig leválik, és távolsági harcra használható, vagyis egyszerűen leválik a markolatról, és az ellenfelet veszi célba.
„Tűzkönny!” a parancsszó hatására izzani kezd a penge, és pajzsot von a gazdája köré, de csak nyolc órára.
Előtörténet
Két kishúgommal éltem a japán fővárosban, a húgaim ikrek, de rémesen lusták voltak. Édesapám rendőr volt, anyám tűzoltó, édesanyám meghalt egy akció során mentés közben, nem voltam több kilenc évesnél. Nagyon magam alatt voltam akkor, de átvettem a háztartást, emellett suliba jártam. Anyám elveszése után apám teljesen magába fordult, alig szólt hozzánk, maximum a köszönésig jutott el. Azért hébe-hóba elfogadta a segítségünket, már amikor a húgaim, Hitomi és Ichirin nem lustálkodtak szokásukhoz híven. A suliban nem volt sok barátom, a lányok könyvmolyságom és más világnézetem miatt kiközösítettek, csak néhány fiúval voltam jó viszonyban. Amikor otthon a házimunkát végeztem, mindig átjöttek vagy segíteni, vagy lelki segítséget nyújtottak, de nem igazán volt szívem rájuk támaszkodni. De beszélhettem is nekik, csak én jártam az eszükbe, hiszen egyedül én voltam olyan jó hozzájuk. Apám nem éppen örült nekik, de én sose küldtem el őket, hiszen én álltam be anya helyére, így apa csak tűrte az osztálytársakat. Aztán egy nap az osztályteremben szórakoztunk, és ki gondolta volna, hogy ennyire váratlan lesz. Tizennyolc voltam, amikor a baleset történt. Az ablakban ültem, szokásosan a könyveimet bújva, rajtunk kívül senki nem tartózkodott bent, elvégre ebédszünet volt. Shikonának meg volt az a rossz szokása, hogy fiút akart mellém, és aki természetesen a legjobb barátom volt, Hikara, folyton nekem lökte, hogy öleljen meg. Ám most nem számítottak rá, hogy ez nem fog jól elsülni, a hirtelen lökéstől leestem az ablakból, a második emeletről. Nos, az eredmény végzetes volt számomra, vagyis átsegítettek a túlvilágra. Persze nem szándékosan. Apán rendőr lévén majdnem lecsukatta őket, ha nem jut eszébe, hogy hisz a szellemekben, és ő azt akarta, hogy békében távozzak. Így elengedte őket. Az első pár hétben még lélekként kóboroltam, és láttam, hogy a halálom helyszínére Hikara és a barátaim mindig vittek virágot. Ennek örültem. Valamelyik nap összefutottam egy shinigamival, aki munkáját teljesítette, vagyis átküldött Rukongaiba.
Ott aztán összehaverkodtam pár lélekkel, természetesen a hatodik körzetben, és folyton bosszantottuk az idősebbeket, mivel hogy kaját kellett szereznünk. Aztán valamelyik nap járt a körzetben egy shinigami, és mi pont olyan szerencsések voltunk, hogy láthattuk. Ez után elhatároztuk, hogy shinigami leszünk, de csak nekem és Shakurának volt lélekenergiánk, így mi mentünk a shinigami akadémiára, de előtte jól kiedzettük magunkat hozzá. Az akadémián sem volt sok barátom, ám összebarátkoztam egy fiúval, szóval Shakurán kívül még Jingai volt a barátom. Így tanultuk át az éveket hármasban. Még a vizsga előtt lementünk terepgyakorlatra az emberek világába, ám akadt egy kis probléma. Pár hollow garázdálkodott a környéken, de elintézték, hogy a társaikkal bekerítsenek minket. A senseiek, akik kísérőként velünk jöttek, azt parancsolták nekünk, hogy tűnjünk a helyszínről, de mi hárman ott maradtunk, vagyis ellenszegültünk. Vakmerő módra segíteni akartunk. Én hülye módon magamra hívtam egy hollow figyelmét, szerencsére csak pár napos, szóval nem régen változhatott át akkor. A csúnyasággal való harcomkor ismertem meg az imádott fegyverem képességének egy részét, így fel tudtam venni a harcot ellenségemmel. Szerencsére sikeresen végződött az eset, ugyanis az akkori kapitányok közül kettő kijött, pokollepkével hívtunk erősítést. Akkor határoztam el, hogy a nyolcadik osztagba fogok menni. A vizsgám sikeres lett, sajnos barátaim eredményéről semmit nem tudok. A nyolcadik osztagba jelentkeztem, újonc lévén várom, hogy munkám haszon legyen az osztag számára.