Név: Watanabe Yuusuke

Kaszt: Shinigami

Rang: Újonc

Osztag: 13.osztag

Kor: 25

Felszerelések: Zanpakuto

Születési dátum: VI. 03

Kinézet: Egyszerű shinigami öltözéket hord, 185 cm magas, közép hosszú fehér haja minden irányban lelóg tüskésen, kék szeme van. Sportos, túrázástól, hegymászástól edzett test.


Jelleme: Megfontolt, céltudatos, és kicsit kíváncsi. Szereti alaposabban meg ismerni az adott dolgot, ami érdekli. Sokat kérdez, de mindig tudja hol vannak a határok. Inkább kétszer rákérdez egy dologra, hogy biztos legyen benne. Imádja a természetet, naponta hegyi túrázik, vagy egyszerűen csak sétál egy erdőben, esetleg egy parkban leül és hallgatja a természet hangjait, ebből kifolyólag nehezen lehet kihozni a béketűréséből.
Rossz szokása hogy, nem veti meg a szakét.

Zanpakuto: Alap formájában egy egyszerű katana kék markolattal, a tokján egy kék szalag:
http://www.ryansword.com/index.php?main_page=popup_image&pID=157
Zanpakuto neve: Aoki Za Kyodai Souryuu (Aoki a hatalmas azúr sárkány, röviden Aoki, az Aoki jelentése pedig nagy kék fát jelent.)
A kard lelke:http://th00.deviantart.net/fs37/300W/i/2008/270/9/0/Azure_Dragon_by_hardcolico.jpg
Zanpakuto fajtája: Jég

Zanpakuto shikai alakja: Hyouketsu, Aoki! (Fagyassz, Aoki!) parancsszóra változik át a kard a shikai alakjába. Egy jég karddá változik át, ami jégcsapokból áll. A jégcsapok a markolat fölötti fagygömb körül helyezkednek el. Minden egyes jégcsap nagyon éles.

Shikai alak: http://images3.wikia.nocookie.net/soulcalibur/images/thumb/5/55/Sc4-soul-calibur.jpg/300px-Sc4-soul-calibur.jpg

A Zanpakuto támadásai:
első képesség: Shimo nami (fagy hullám): A kard forgatója egy suhintással fagy hullámokat küld az ellenfele felé, ha eltalálja az ellenséget, az rögtön megfagy, így mozgásképtelenné teszi. Hátránya hogy, az ellenfél ki tud térni előle viszonylag könnyen, mert a hullám nem olyan gyorsan halad felé.
Második képesség: Hyoumu (hegyi köd): A kard tulajdonosa a levegőbe emeli a fegyvert, és a parancsszó elmondásával nagyon sűrű és hideg ködöt hív le egy nagy területre közé és támadója közé. Ennek a képességnek az előnye hogy, az ellenfél nem lát át a ködön, ez által nem érzi magát biztonságban. Mivel a Zanpakuto egy jégkard, hideg helyet erősebbé válik, így amikor a köd leereszkedik az első képesség is erősödni fog. Amíg tart a homály és a hideg, a Shimo nami (fagy hullám) jóval gyorsabb sebességgel fog rendelkezni, és nagyobb területet fagyaszt meg.

Előtörténet:

-Elmegyek az erdőbe. Sziasztok, majd jövök később!-Mondtam Yamatonak és Akiyonak. Kaptam egy búcsú puszi félét Akiyotól, és már baktattam is kifele a házból. Korán reggel volt még, Észak Rukongai lakói még csak most ébredeztek, most pakolták ki az árusok a portékáikat, és a legtöbb ember, aki ilyen korán már kint volt a városban,álmosan baktatott az úti célja felé. Cseppet sem lepődtem meg ezen, hisz minden napom így kezdődik. A környék lakói megszokták már hogy mindig ilyen korán korán kelek, viszont azt, hogy egy cseppnyi fáradtság sem látszik rajtam hajnalban, nem tudták meg emészteni. Ezt persze soha sem mulasztották el megjegyezni amikor elmentem mellettük és jó reggelt köszöntöttem nekik. A környékünkön lévő embereket mind ismerem, tisztelem, és jóban vagyok velük de, csak annyira, mint egy ember a szomszédaival szokott jóban lenni. Igazán közel csak néhány ember volt hozzám életem során. Barátaim sincsenek, azok, akik közelebb állnak hozzám, inkább csak ismerősök mint barátok lennének, és nem is tartom őket barátaimnak. Egyetlen egy dolog áll közel hozzám, és talán csak azt az egy dolgot hívom most a barátomnak...a természetet. Fák, bokrok, folyók, patakok, erdők, mezők, hegyek, hegycsúcsok. Fiatal korom óta szeretem a természetet. Megnyugtat és örömmel tölt el ha csak egy erdőben a fák között sétálok, vagy egy hatalmas fa alatt fekszek az árnyékban egy forró nyári napon. Szeretem a természetet, minden részét. Azonban még ezen belül egy van egy kiemelt rész, ami miatt úgy viszonyulok a természethez, mint egy baráthoz...a hegyek. Mindig is jobban szerettem ezt a részét az anyatermészetnek, mint a többit. Ugyanolyan örömmel kezdtem megmászni egy kisebb dombot is, mint egy 2-3 ezer méter magas hegyet. Ahogy ezen elmélkedem észre sem veszem hogy kiértem a városból, és egy mezőn koptatom a talajt. Már látom magam előtt célomat. Reggel kelés után döntöttem el, hogy ma oda fogok elmenni. Egy kis tisztás, mellette kis vízesés, csend, nyugalom. Tökéletes. Néhány percnyi gyaloglás után elértem e kiszemelt helyre. Mélyet szippantottam a friss reggeli párás levegőből. A vízesés alatti kis tóban halak úszkáltak sebesen, csak néztem őket...élvezik az életet gondoltam. A tisztás közepén nem voltak fák, lefeküdtem a fűbe, még vizes volt a harmattól, de nem érdekelt különösebben, és el kezdtem nézegetni a felhőket, gondolkodni, elmélkedni.
Mindenféle dolog az eszembe jutott, amin érdemes elmélkedni...ekkora meg szólalok magamban.
- Öt éve itt vagyok már. Milyen hosszú idő, és csak hosszabb lesz. - gondoltam. Öt éve annak, hogy elhagytam az élők világát, és megérkeztem ide, Észak - Rukongaiba. -Érdekes történet. -gondoltam magamban, és még mélyebbre kúsztam tudatommal a múltba. Néhány perc múlva már aludtam de, nem baj, jó ez így.
Egy vasárnapi kora reggel, télen. Teámat iszogatom épp a konyhában, mikor kopogtatnak az ajtón. -Ez csak ő lehet. Senki más nem jönne ilyen korán. - Gondoltam és elindultam hogy kinyissam az ajtót.
- Jó reggelt Yuusuke! - köszönt Kazuma. Kezet fogtunk, és betessékeltem a konyhába, hogy indulás előtt megkínáljam egy pohár teával.
- Össze pakoltál mindent? -kérdezte.
- Igen, már tegnap délután, mert nem bírtam várni. - feleltem. Az emberi világban lezajlott életem során Kazuma volt az az egyetlen ember, aki barátomnak hívtam. Kis korunk óta ismertük egymást, és minden jóban-rosszban együtt vettünk részt. Azóta is annak tartom, és mindig is annak fogom tartani.
- Te is be vagy sózva mi? - kérdezte vigyorogva. - A jégbarlangnál tovább még nem mentünk a hegyen, és itt az ideje hogy ma megtegyük, és meg is fogjuk.
- Nem mintha a barlang nem lenne csodálatos de, valóban itt az ideje, hogy meghódítsuk a csúcsot. Szerintem nem mi leszünk ma az egyedüli emberek akik próbálkozni fognak. - mondtam.
- Hát ők próbálkoznak, mi pedig meg fogjuk csinálni, hisz milyen régóta készülünk erre már nem igaz?- kérdezte Kazuma.
- Szüleid? Alszanak még? - folytatta.
- Igen, ma nincs munka tudod, ilyenkor szeretnek tovább aludni. Írtam nekik cetlit is, meg egyébként is tudják hogy ma megyünk. - feleltem.
Kazuma jó ízűt cuppantott egy korty tea után, és csak azután szólalt meg. - Éjjel esett egy kis friss hó. Nem sok de, azért vigyázni kell majd vele.
- Vigyázni fogunk. - mondtam.
További néhány perces beszélgetés után nekiindultunk Kazumával a túrának. Fél órás gyaloglás után elértünk a hegy lábához. Köszöntünk a sípálya őrének, az vissza biccentett, és tovább indultunk. Meg sem kérdezte hogy hova megyünk, hisz úgyis tudta.
Elindultunk az emelkedőn. Út közben mindenféle dologról beszélgettünk, ami épp szóba jött, mert valami mindig szóba jött úgyis. Fél órás (bokáig érő hóban való) baktatás után már olyan magasan voltunk, hogy be lehetett látni az egész környéket. Megálltunk..ezen a részen mindig megállunk, hogy körbenézhessünk a jól ismert tájon, amit annyiszor bejártunk már. Mind ketten szerettük a természetet, talán épp ezért is lettünk olyan közeli és jó barátok. Néhány perces nézelődés után tovább indultunk. Kezdett egyre meredekebb lenni az út, és egyre mélyebb lett a hó is. További tíz perces emelkedés után elértünk az eddigi úti célunkhoz, a jégbarlanghoz. Természetesen nem bírtuk megállni hogy ne menjünk be immár vagy századik alkalommal. Mikor öt perc múlva elégedetten kijöttünk a barlangból, tovább indultunk felfele. Izgalmas volt, mivel a barlangnál tovább még nem mentünk soha, és egy eddig ismeretlen utat fogunk most megismerni. Hirtelen elmosódik álmomban a barlangos kép..képszakadás. Felpattannak szemeim, hitelen felülök, mire egy kis mókus esik le rólam a földre, és ijedten felmászik a legközelebbi fára. Várok néhány másodpercet hogy lenyugodjak, mert nem kicsit ijedtem meg. - Nyugalom. - gondoltam. - Hiszen csak egy mókus volt.
A nyugtatás rövidtávon mérgelődés lett, mert milyen már hogy meg ijedtem egy kis mókustól..na mind egy. -Hol is tartottam? Mit is álmodtam?..Igen, meg van. - mondtam magamban és visszafeküdtem a fűre. Időközben már száraz volt a tisztás, megszáradt a reggeli harmat, ebből arra következtettem hogy jó ideje aludhattam már. Kezdtem vissza emlékezni hogy hol tartottam. Reggel, Kazuma, Sípálya, Jégbarlang...megvan. Kezdett ki tisztulni a kép hogy hol is tartottam. Két 20 éves srác jön ki egy barlangból a hegyen, hogy meghódítsák a csúcsot végre.
Egy táblához értünk Kazumával. "Vigyázat! Omlás és lavina veszély" állt a táblán. Kazuma rám nézett. Arcán az elszántság tükröződött, és én ugyan olyan elszánt arccal bólintottam neki. Elhagytuk a táblát. Haladtunk egyre feljebb és feljebb. A hó lassan már térdig ért, ráadásul nagyon laza is volt, emiatt lassan és nehézkesen tudtunk csak haladni. Már láttuk a csúcsot magunk előtt a távolban, ettől még elszántabbak lettünk. Egyszer csak megmozdult valami felettünk. Felnéztem és amit láttam, attól a szívem kihagyott egy ütemet. Egy hatalmas lavina közeledett felénk, nagyon gyorsan, és elsöprő erővel. Esélyünk nem volt a menekülésre. Hallottam Kazuma kiáltását, de látni már nem láttam semmit. Csak sodort minket magával ez a megállíthatatlan erő, és nem tehettünk semmit. - Itt a vég. - gondoltam. -Ezt nem úszom meg. Ennyi volt. - és akkor minden elsötétült. Kinyitottam a szemem. Nem tudtam mennyi idő telt el, mióta fekszek ott a hóban. Felültem, végig néztem magamon. Egy furcsa dolgon azonnal meg akadt a szemem, ami nyomban el is kezdett nyugtalanítani. Egy lánc lógott ki a mellkasomból. - Mi a fene lehet ez? - gondoltam. - Elnéztem balra. Magam mellett ott feküdtem a hóban, eszméletlenül. Csak néztem és néztem. Hogyan lehetséges ez? mi történt? De most nem érek rá ilyeneken gondolkodni, azonnal segítségért kell sietnem, Kazuma talán még életben van. A lavina a hegy északi oldalán volt, a sípálya pedig a déli oldalon van. Lehet hogy még nem is tudják hogy lavina történt. Sietnem kell. - gondoltam - még lehet esélyünk a túlélésre. Leértem a sípályára. Az öreg őr a kabinjában üldögélt, rádiót hallgatott és jó kedvűen olvasgatta az az napi újságot. Odafutottam hozzá és elkezdtem kiabálni neki. - Uram! Baleset történt a hegy északi oldalán! Engem és a barátomat egy lavina sodort el! Kérem hívjon segítséget! - az öreg azonban csak olvasott tovább ugyan olyan jó kedvűen mint eddig. Nem értettem a dolgot. Talán csak szórakozik velem? Odakiabáltam újra. - Hé! Hallja amit mondok?! ENGEM ÉS A BARÁTOMAT ELSODORT EGY LAVINA!- Az utolsó mondatot már ordítottam, de az öreg meg se mozdult. - Mi van itt? Mi a fene folyik itt?! - kérdeztem kétségbe esetten. Elkezdtem visszafele futni a hegyre. Néhány ember előtt elfutottam, de nem vettek észre, pedig kiabáltam közben hogy segítsenek. - Talán nem is látnak? - kérdeztem magamtól - Nem! Az lehetetlen. Visszaértem a baleset helyszínére, és nagyon nagy örömmel fogadtam hogy a hegyi mentők megérkeztek a helyszínre és folyik a mentés. Közel mentem hozzájuk és megszólítottam őket. Nem jött válasz. Kezdtem nagyon kétségbe esni. Ekkor meg akadt a szemem valamin. Egy testen. Egy ismerős test volt az. Akkor döbbentem rá hogy magamat látom. Mikor felkeltem és segítségért rohantam fel sem fogtam mit látok. Kezdtem megérteni hogy mi történhetett, de el fogadni nem tudtam. -Lehetetlen..ez képtelenség. - gondoltam. Három mentős volt a testemnél, az egyik odaszólt a negyediknek aki akkor ért oda. - Meghalt. Nem tudtunk rajta már segíteni.- Meghalt..a szó berobbant a fejembe, minden más kiszorult az agyamból, csak ez az egy szó volt ott...meghalt. Másodpercekig nem érzékeltem semmi mást magam körül. Egyszer csak egy mondat ütötte meg a fülemet. - A társa túlélte, bár élet veszélyben van. Azonnal a sürgősségire kell szállítanunk. - Legalább Ő túlélte. - mondtam. - Ez egy kicsit megnyugtatott. Aztán új kérdések és kételyek férkőztek a fejembe. Hogyan tovább? Mi lesz velem? Itt maradok örökre? A helikopter elrepült a kórház fele, és jobb ötletem nem lévén, elindultam én is a kórházba, hogy lássam mi lesz Kazumával. Beértem a városba. Útközben sok ember mellett elmentem, de egyik sem vett észre. Keresztül néztek rajtam, sőt, keresztül is mentek rajtam. Miután a kórházhoz értem és elkezdtem keresni Kazuma szobáját, mondatfoszlányok ütötték meg a fülemet. - Mi történt Kazumával és Yuusukével? - kérdezte riadtan egy női hang. - Kazuma édes anyja volt az. - Túl fogja élni, bár a a gyógyulása hónapokba fog telni. - válaszolta az orvos. - Viszont, - folytatta az orvos szomorúbb hangnemben - a társa Yuusuke meghalt a helyszínen sajnos. Nem tudtunk már rajta segíteni. - A nő a szájához emelte a kezét, és sírni kezdett. -Ez borzalmas! - mondta férjének aki ott állt mellette és átkarolta. A férfi arcán is a szomorúság tükröződött. Meghalt..ez a szó mintha egy régi ismerősként üdvözölt volna. De nem lepődtem meg, lassan kezdtem elfogadni a valóságot, és ezen nem lehetett változtatni. Kiballagtam a kórházból és elindultam haza felé. Nem tudom miért mentem arra, hisz senki sem fogadna úgy sem, de egyszer még utoljára látnom kell őket. Hazaértem, benéztem az ablakon, édesanyám és édesapám az asztalnál egymásra borulva zokogtak. Megszakadt a szívem ahogy néztem őket. Nem bírtam tovább nézni őket. Elindultam. hogy hova, azt nem tudtam, csak céltalanul bolyongtam a városban fel-alá. Két napja róttam az utakat, utcákat a városban, és lassan kezdtem megszokni hogy egyik ember sem lát meg, és senki sem szól hozzám. Elhaladtam egy férfi mellett, aki az egyik bolt falának támaszkodva állt. Fura fekete ruha volt rajta, és egy kard volt nála. Engem nézett...vagyis valamit nézett amit nyilván rajtam keresztül látott, mert ugye engem senki sem lát. Elhagytam a férfit, egyszer csak rám köszönt. - Üdvözlet!- mondta és mosolygott hozzá. Pislogtam párat, majd vállat vontam és tovább indultam. - Csak képzelődsz!- mondtam magamnak. - Vissza sem köszönsz?- Szólt utánam a férfi. - Ma..Maga lát engem?! - kérdeztem döbbenten. - Igen látlak. - Válaszolta kedélyesen a férfi. - Fukami Yasumutonak hívnak, és egy Shinigami vagyok, vagy halálisten ha így egyszerűbb megjegyezni. - Csak néztem. Nem tudtam eldönteni hogy én vagyok az őrült vagy ő. - És mi dolga van velem Magának? - Kérdeztem, talán egy kicsit hűvösebben is mint kellett volna. -A halálistenek feladata, hogy az emberi világban maradt lelkeket a Soul Society-be juttassuk, hogy ott éljenek tovább biztonságban, mert ez a világ már veszélyes számodra. Természetesen maradhatsz ebben a világban is, nem erőltetlek, csak választási lehetőséget nyújtok neked. - Mondta a férfi. - El kezdtem gondolkozni. Ha igaz amit mond, és tényleg veszélyes ez a világ számomra, akkor el kéne vele mennem, de mi van akkor ha ez az egész csak egy rossz vicc, egy átverés? - Miféle veszély leselkedhet rám ebben a világban? - kérdeztem. - A hollowok. - válaszolta a halálisten. - Eléggé érdekes kifejezés ülhetett ki az arcomra ugyanis gyorsan folytatta. - Szörnyek, akik az emberi világban emberi lelkek után kutatnak, hogy megegyék őket. Fejükön maszk van, minden hollownak máshogy néz ki a maszkja. - Ezt a férfi komoly arckifejezéssel mondta, szóval egyre valószínűbbnek tűnt hogy nem átverés. - Rendben van. - mondtam - elmegyek Magával a Soul Societybe. Ekkor Yasumoto kihúzta a kardját a tokjából, és a homlokomhoz érintette. Vakító fény, néhány másodperces pislogás, és elém tárult az a hely, ahova a halálisten küldött. Körülnéztem, a férfinek nyoma veszett, vagy talán velem sem jött? Elindultam a város belseje felé. Jó ideje bolyongtam céltalanul, ekkora egy nő odajött hozzám, és így szólt.
- Szia! Most érkeztél ide?
- Igen, nem rég. -válaszoltam.
-Van már otthonod?- kérdezte.
-Nincs, nem ismerek senkit sem. - feleltem.
- Gyere, befogadunk a párommal, biztos jól ki fogtok jönni egymással. - mondta kedvesen a nő, és rám mosolygott. -Egyébként Akiyonak hívnak- Engem pedig Yuusukének. - feleltem. Nem tudtam honnan, de úgy éreztem hogy megbízhatok bennük. Mikor elértünk a házukhoz, bemutatott a kedvesének Yamatonak, akivel nagyon jól kijöttünk. Azóta ők a családom, immár őt éve.

Hirtelen megébredtem, de nem egy újabb mókustól, hanem mert el kezdett korogni a gyomrom. Éhes voltam. Senki nem tudta a környéken hogy én rendszeresen étkezek és éhes vagyok állandóan, kivéve Yamatot és Akiyot. Nem sokkal miután befogadtak magukhoz, egy délutáni teázás után már nem bírtam tovább és így szóltam Akiyohoz: - Nagyon éhes vagyok Akiyo. Kérhetnék egy kis kenyeret? A nő éppen mosogatta a teás poharakat és ekkor a keze megállt a poháron pár másodpercre. Én észrevettem, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. - Kenyeret kérsz? Valamit adhatok hozzá még esetleg? - kérdezte. - Köszönöm nem, egy kis kenyér elég lesz.- Aztán a "kis" kenyérből lett egy egész. Magam sem tudtam hogy miért, de az étvágyam óriási volt. Miután meg ettem a kenyeret hátra mentem a kertbe és befeküdtem a fa alá. Estig ott is voltam és néztem a felhőket. Késő délután Yamato hazaért a munkából (én nem vettem észre mert a kertben voltam még), megölelte kedvesét és elkezdtek beszélgetni. Akiyo beszámolt neki a hatalmas étvágyamról. Yamatot kicsit meglepte a dolog, de büszkén fogadta. - El kell beszélgetnünk vele, meg kell tudnia. - mondta Akiyonak. A nő bólintott és kijöttek hozzám a kertbe. A következő fél órában elmagyarázták nekem, hogy miért is van ekkora étvágya étvágyam. Beszéltek nekem a Soul Societyről, a Lélek Továbbképző Akadémiáról, a halálistenekről. Mind az amit hallottam tetszett, de nem éreztem magam eléggé felkészültnek még ahhoz, hogy beiratkozzak az Akadémiára. Ez 5 éve történt. Azóta minden nap mikor kimegyek a természetbe elgondolkodok ezen a dolgon, amit Yamato és Akiyo mondott nekem.
A nap állása szerint dél lehetett és mivel éhes is voltam, jobbnak láttam, hogy ideje visszaindulni. Hazaértem, és neki álltam enni. Akiyo és Yamato a másik szobában beszélgettek. Épp egy szelet kenyeret majszoltam mikor hirtelen belém villant a dolog mint valami villám. Elég felkészültnek és elég erősnek éreztem magam ahhoz, hogy Shinigami legyek. Felálltam az asztalról és bementem Yamatoékhoz. Elmondtam nekik hogy elérkezett az idő, és hogy holnap el fogok menni az Akadémiára beiratkozni. Sugárzott az arcuk az örömtől. Yamato felpattant a díványról így szólt. - Erre szakét kell inni!. - Rendben, gondoltam ki kell próbálni a szakét is...azóta nem vetem meg a szakét sosem, és ha alkalom adódik mindig iszok legalább egy keveset.
Másnap elmentem az Akadémiára, kicsit izgultam, mert nem tudtam mire számítsak, de a jelentkezés után örömmel siettem a kijelölt osztályba. Beértem a tanterembe, üres volt még. Leültem az első padba és vártam. Kezdtek gyülekezni az emberek, és lassacskán meg telt a terem. Kisvártatva megérkezett a tanár, akit azóta is Senseinek hívok , mert sok mindenre megtanított. Elmondta az óra elején a tanulandó tantárgyakat, vizsgákat, és a fővizsgát, ami egy erőpróba lesz mindenkinek. Izgatott lettem. Egy erőpróba? Ott letesztelhetem hogy mennyire vagyok felkészült arra, hogy Shinigami lehessek. Voltak olyan óráim ahol kardot kellett használni, és volt olyan ahol inkább az elmélet volt előtérben és csak aztán a gyakorlat. Ilyen volt a Kidouk használat óra is. Nem tudom miért, de nagyon könnyen megtanultam a Kidouk használatát, talán azért mert sok közülük a természethez kapcsolódik. Viszont annál jobban élveztem a kard használatot, kard forgatást. Az órákon én nyújtottam a legjobb teljesítményt majdnem mindig. Egyszerűen szerettem a karddal bánni. Év vége fele az egyik órán kimentünk a szabadba órát tartani. Meglepődött mindenki, mert eddig jobbára az edzőtermekben gyakoroltunk, mégis a legjobban én örültem ennek, hisz mindig is szerettem a szabadban lenni. A Sensei elmagyarázta hogy itt az ideje, hogy mindenki jobban, közelebbről, mélyebbről megismerje a kardját. - Üljetek le, vagy feküdjetek le, és relaxáljatok, koncentráljatok. -Mondta a Sensei.- Utazzatok mélyen a lelketekbe, és keressétek meg lelketek másik darabját, ami ott él bennetek, és rátok vár hogy megismerjétek egymást, és használjátok az erejét. -Mondta halkan a tanár.
- Nyomban el is lazultam, ha valami akkor ez ment igazán. Álmomban mezőket szeltem át, erdőkön vágtam keresztül, míg nem elérkeztem egy hegy lábához. Nagyon ismerősnek tűnt, de nem tudtam hova tenni. Valami azt súgta hogy felfelé kell mennem, a csúcs felé. Elindultam felfelé, nem mentem, siklottam, repültem. Észre sem vettem. Elhaladtam egy barlang mellett, ekkora jöttem rá hogy hol is vagyok valójában. Tovább kell mennem, nem szabad megállnom, nem értem még el a célom. Nem tudtam mi, de valami folyton ezt súgta a fülembe. Folytattam utamat. Most már biztos voltam benne, hogy a hegy csúcsán van az, amit keresek. De mit is keresek? biztos meg fogom tudni, ha oda érek. Egy kanyar után hirtelen megálltam. Láttam a csúcsot, ott volt előttem nem messze, viszont volt ott még valaki, vagy még valami. Nem tudtam eldönteni mi lehet az, egy hatalmas kék lény, gyíkra hasonlított. Nem, inkább sárkányra. A lény büszkén ült a hely csúcsán és engem nézett. Nem volt kétség, rám várt, és én tudtam hogy a hegycsúcs az úti célom, tovább indultam, minden méterrel fokozódott az izgalmam. Odaértem a lény elé. Rá néztem, inkább felnéztem rá, mert olyan magas volt, mint egy torony. Rám nézett és ekkora megszólalt.
- Hát eljöttél hozzám Yuusuke. Nagyon régóta várok rád, de most megismerkedhetünk végre. Az én nevem.. - - Aoki! vágtam bele a szavába. Nem tudom honnan jött ez a név, de biztos voltam benne hogy ez a neve, nem tévedhettem. A sárkány bólintott lehajolt hozzám, és folytatta az elkezdett mondatot.
- Igen, Aoki a nevem, a lelked része vagyok, mi egyek vagyunk. Most, hogy meg ismertük egymást még erősebb lehetsz az erőmmel.
Lenyűgözött az a teremtmény, egyszerűen nem tudtam megszólalni. A sárkány fejet hajtott előttem, és is ugyan így tettem. Felébredtem. Körülnéztem, a többiek még mind relaxáltak és a kardjukat keresték a lelkükben. A Sensei ott állt egy fa tövében nézte a diákokat. Mikor meglátott rám mosolygott, én pedig csak álltam és néztem ki a fejemből annyira örültem. Haza siettem, és beszámoltam Yamatoéknak az élményemről. Büszkék voltak rám.
Egy hétre az esemény után jött az utolsó vizsga. Már minden vizsgán túl voltam, bár a legkevésbé sem voltam nyugodt ugyanis a vizsgák eredményeit az utolsó vizsga után kapjuk meg.
- Hát eljött ez a nap is. - gondoltam útban az Aadémia felé. Cseppet sem féltem attól ami rám fog várni, felkészültem rá. Mióta megismerkedtem Aokival, nem telt el nap anélkül, hogy azon a kis tisztáson ne beszéltünk volna egymással. Megismertük egymást, és az utolsó nap megtanultam a shikai állapotát előhívni. Nagyon közel kerültem a Zanpakutomhoz. Egyedül őt hívtam barátomnak Kazumán kívül. De ez a barátság még mélyebb volt. Ez bennem volt, bennem élt, és mindig velem van. Megérkeztem az Akadémiára. Kis idő múlva szólítottak. Tudtam mi vár rám, elmondták előre. Kardom markolatára szorítottam kezem, és éreztem ahogy Aoki ereje belém száll. Beléptem a térre, és megláttam a hollowot amit nekem kellett elintéznem. Nagyon magas és nagy darab volt, mégis fele akkora sem volt mint Aoki. Nem féltem tőle. Villámgyors mozdulattal előrántottam kardom és megindultam a bestia fele. Nem kellett előhívnom a kardomat, nem volt szükség rá. Így is úgy éreztem mintha a kard s kezem része lenne. Könnyedén bántam vele. Odaértem a hollow elé. Hatalmas kezével felém csapott, lomhán mozgott, nem volt nehéz elkerülni az ütést, bár az biztos hogyha eltalál, végem. Folyamatosan hadonászott a kezével felém, nem tudtam közel jutni hozzá, nem hagyta. Egyszer csak az egyik támadásánál hagyott egy kis rést két keze között, megláttam és rögtön cselekedtem. Egy shunpoval villám gyorsan ott termettem a fejénél, és hatalmasat vágtam bele. A szörny felordított, majd elpusztult. A tanárok, köztük Sensei elismerően bólintott. Kicsit lihegtem, eléggé megtornáztatott ez a hollow, de büszke voltam magamra. Odamentem a tanárok asztalához és idegesen átvettem az adatlapom. A lap tetején feltüntették az adataimat, gyorsan tovább síklott a szemem a vizsga eredményekre. Jó, jó, jó, jó, kiváló. Megakadt a szemem a kardhasználatnál és harcnál. Kiváló. Boldog voltam hogy ilyen jól teljesítettem az Akadémiát. Hazamentem, megmutattam az adatlapom családomnak. Mindenki ünnepelt és örült. Másnap reggel elégetetten elindultam hogy bejelentkezzek az osztagomhoz.

Előre bocsánatot kérek mindenkitől hogy ilyen hosszú lett...még írtam volna de már így is elég terebélyes.

Bocsánat hogy így három részletben tudtam csak postolni.

Remélem mindent tartalmaz amit tartalmaznia kell, ha mégsem természetesen kijavítom.

Üdv!

Kijavítottam e legtöbb hibát. (remélem)
Talán így már elfogadható, ha nem akkor meg úgyis szóltok és kijavítom.

Ja és bocsi még egyszer azért hogy ilyen nagyra sikeredett, anno 2 éve érettségin nem írtam ennyit szerintem.