Amachi:
Név: Amachi Akace
Nem: Férfi
Kor: 30 (19-nek néz ki)
Kaszt: Shinigami
Osztag: 11. osztag tisztje
Felszerelés: Zanpakuto
Születési dátum: 02.20
Kinézet: Vékony, viszont izmos testalkatú. Eléggé magas fiú KB 191 cm, ami miatt sokszor kigúnyolták kortársai. Haja majdnem vállig érő, fel van állítva neki. Szeme színe barna, de a bal oldali szeme vörös, mióta megsebezték egy karddal. Egy pipa van mindig a szájába amit
állandóan szív. Jellem: Eléggé barátságos típus, az akadémián és ember korába is rengeteg barátja volt akiket akár az élete árán is megvédett. Persze azért tud mogorva lenni főleg
ha sértő dolgokat mondanak róla vagy barátairól.
Kard lelke:
Zampakuto:
- Neve: Akai Tenma (Vörös Démon)
- Fajtája: Tűz (támadó, védő)
- Parancsszó: Himei Tenma (sikíts démon)
Ezután egy kibírhatatlan sikoly hallatszik, a kard átalakul a shikai formába és
két lángoló szárny jelenik meg mögöttem.
- Shikai forma:
Zampakuto támadása:
- Támadó: Horobosu!(pusztíts) Ekkor a kardból lángok törnek elő és körülöttem egy méteres körzetbe elég minden. A kardal hasítok egyet a levegőbe és villámgyorsan az ellenfél felé elindul egy hatalmas lángcsóva.
- Védő: Oou!(védelmezz) Amikor az ellenfél támad hirtelen a kardot a földbe szúrom és kimondom a parancsszót ezután megjelenik a kard lelke, kitárja a két kezét és megakadályozza a támadást bármilyen erős. Ez a technika rengeteg lélek energiát fogyaszt ezért sűrűn nem érdemes használni meg nem is ajánlott.
Előtörténet:
Tokióban nőttem fel, kiskorom óta érdekelt a harcművészet. Ezért nagyon sok időt töltöttem nagybátyámnál, aki Tokióban egy nagyon ismert harcművész volt. A neve Haka Akace volt. Rengeteg harcstílust ismert a karatétól egészen a ninjutsuig. Én hét éves korom óta nála edzettem soha egy napot nem hagytam ki. Mindig azt mondta nekem, hogy sose adjam fel a harcot mert egyszer én fogom megvédeni a világot a gonosztól. Egyedül ő volt az aki hitt bennem. A szüleim nem nagyon tudtak velem foglalkozni, mivel édesapám, Isuky Akace orvos volt ebből adódóan nagyon sokat kellett dolgoznia, így nagyon kevés ideje maradt rám. Édesanyám, Tiri Hiyamesi alkoholista volt. Soha nem törődött velem, mindig csak ivott és apámmal veszekedett. Emiatt tizenöt éves koromba el is költöztem nagybátyámhoz. Minden jól ment nála edzettünk folyamatosan, ám egy nap betörők jöttek a lakására sajnos nagybátyám nem tudta magát megvédeni, mivel a betörőknek fegyverük volt és egyszerre lelőtték. A férfi aki meg ölte a nagybátyám engem is le akart lőni, de a társa megállította. Elvitték a megspórolt pénzt és soha többet nem hallottam róluk. Az edzéseket nem hagytam abba, meg amúgy is én örököltem nagybátyám edzőtermét, amit én vittem tovább. Igaz, hogy mióta Haka meghalt, nem sok ember járt már ide, de azért fent tudtam tartani a termet. Egy viharos napon, mikor meglátogattam apámat elindultam hazafele, tudtam, hogy meg fogok ázni, mert nem volt nálam esernyő. Sétáltam az esőben, hisz nagyon szerettem esőbe sétálni, valamiért az megnyugtatott, sosem értettem miért, Haka szerint a bennem lévő tüzet oltotta mindig ki. Indultam át a zebrán egyszer csak megláttam egy autót, ami nagyon gyorsan hajtott felém, elkezdtem futni, és hirtelen megcsúsztam a vizes úton és elájultam. Mikor felkeltem nagyon megijedtem, mivel a testem ott hevert az úton szétlapítva és egy lánc volt a mellkasomon. Pár perc múlva mikor elállt az eső megjelent egy két járó-kelő és egyszerre hívták a mentőt. Nem értettem, hogy mi történt ezért elindultam a mentő után. Reménykedtem, hogy csak egy álom, de sajnos nem volt az. A temetés alatt észrevettem, hogy a mellkasomból egy lánc lógott ki. Elkezdtem cibálni, de a lánc nem szakadt. Hamar belenyugodtam, hogy ez ott fog maradni. Hónapokig csak mászkáltam az utcákon, figyeltem embereket, hogy mit csinálnak, és még találkoztam más lelkekkel is, akik elmesélték, hogy velük mi történt. Pár hétig csak járkáltam föl-alá, míg hirtelen a távolban megláttam valami nagy lényt. Eléggé kíváncsi voltam ezért közelebb mentem. Egy fura maszk volt az arcán és egy lyuk a mellkasán. Nem tudtam, hogy mi lehetett az. Aztán váratlanul rettenetesen hangos hangot adott ki, amiből az első benyomásom, hogy nem lesz valami barátságos egy lény. Ezért elkezdtem futni, a lény jött utánam és közbe ezt ismételgette:
- Ne fuss el nem foglak bántani.
- Kit akarsz te átverni?! Azt hiszed, elhiszem?! - kiáltottam vissza lihegve
miközben futottam amerre láttam.
És akkor szemből láttam egy nőt, egy kardal a kezébe és eléggé fura öltözetben.
~ Na basszus már ez is engem akar? - gondoltam magamban.
És akkor felugrott és könnyed mozdulattal kettévágta a maszkot, amitől a lény
szertefoszlott. Hát először nem is tudtam, hogy mit mondjak azután letérdeltem a
fáradságtól
- Mi vagy te?
- Én egy Shinigami vagyok.
A shinigami elmondta, hogy Soul Societybe fog küldeni és, hogy ott majd
biztonságba leszek.
- Belőlem is válhatna shinigami? - kérdeztem tőle.
- Hát ezt én nem tudom megmondani, de jóval nagyobb a lélekenergiád, mint egy
átlagos léleké.
- Kö...
Mire kimondtam volna, hogy köszönöm a homlokomra tette a markolatát és valamiféle világos alagúton haladtam végig. Egy számomra nagyon furcsa világba kerültem, a shinigamik világába. Megismerkedtem a hellyel, bár egy kicsit sok időbe telt. Emlékeztem, hogy az a shinigami mit mondott: "...jóval nagyobb a lélekenergiád, mint egy átlagos léleké." Nem tudtam, hogy alkalmas voltam-e egyáltalán rá, de meg kellett próbálnom. Nagy szerencsémre az akadémián úgy látták van bennem valami, amit talán lehet tovább fejleszteni. Nos, én az osztály bohóca voltam. Mindig mindenkit megnevetettem még a tanárokat is. Egyszer elvittek minket az emberek világába vagyis én akár azt is mondhatnám, haza. Tesztelni akartak minket. Egy-két kisebb hollow-ot idecsaltak és azokkal kellett megküzdenünk. Én és barátom, Yuraka Seshou akivel egy csapatban küzdöttünk kitaláltuk, hogy lógjunk el egy kicsit és keressünk egy sokkal nagyobb hollow-ot. El is indultunk és egy utcába, ahol történetesen én laktam találkoztunk egyel. Nem volt valami túl nagy, de azért annyira kicsi se volt, amin gyakoroltunk. Hát kisebb sérülésekkel a hollow-ot legyőztük. Persze ez az öröm csak addig tartott, amíg visszaértünk arra a helyre, ahol gyakoroltunk. Mert a tanár a velünk jött annyira ideges volt ránk, hogy nekünk kellett lebeszélni, hogy nehogy kérelmeztesse az akadémiáról való elbocsájtásunkat. Szerencsére meggyőztük. Nos az akadémiát sikeresen elvégeztük, de sajna Yuraka nem abba az osztagba került ahova én. Őt a 9. osztagba vették be. Én viszont a 11. osztagba kerültem be.
