Valami furcsa távoli neszezést hallok, de kulonosebben nem érdekel. Valoszínuleg csak valamelyik társamat szédíto ero hatása, mivel semmilyen figyelmezteto jelet én nem kaptam. Kicsit koncentrálok és probálom kiszurni a fene lehet ez a zaj, amikor kiderul, hogy egy kisbabával probálnak Suwun idegeire menni. Hát nem mondom jo otlet, kíváncsi leszek it fog rá reagálni. Kozben pedig Oki is elég érdekes helyen van, és ahogy elnézem nagy eséllyel a ház három egymástol legtávolabb eso helyiségébe kerultunk. Mostantol jobban fogok rájuk figyelni, elvégre ahogy eddig láttam az ellenunk elkovetett viccek igencsak hasonloak alapjukban véve. Lassan felegyenesedtem, majd elindultam az ajto felé. Mikor megnyitottam nagy csodálatomra ellenállás nélkul tárult ki, utat engedve a kovetkezo szobába, amely a berendezése alapján egy nappali lehetett. Furcsa helység volt, majdnem kor alaku, ráadásul legalább három ajto vezetett ki belole. Miután a mogottem lévo ajtot becsuktam, valami megutotte a fulemet. Kaparászás, halk neszezés és mintha valami nehéz tárgyakat huznának ide-oda az általam elhagyott szobábol. Mivel biztosra vettem, hogy odabenn senki nincs inkább nem torodtem vele. Szemugyre vettem inkább a másik három ajtot. Nagy meglepetésemre egyik sem volt bezárva. Ketto mogott háloszobák vannak, a harmadik pedig a folyosot takarja. Hirtelen valami éles hang harsong ki az általam elhagyott szobábol. Mikor visszafordulok látom, hogy teljes erejébol veri valaki vagy inkább valami az ajtot. Csodával határos modon az még nem nyílt ki, ám ekkor valami belecsap. Nagyon erosen kezdem azt hinni, hogy valaki heccbol bárddal veri, ezzel fokozva a ház amugy sem kicsi horrorisztikus hatását. Mikor azonban kiszakad belole egy darab, még az én sokat látott szemeim is elcsodálkoznak. Az elozo teremben a magukra hagyott babák mint beindulnak, maguktol mozgásba lendulnek. Néhány máris az ajtonál van és probál kijutni rajta. Ez még nekem is sok. De nem adom fel, nem adom meg senkinek azt az oromot, hogy meglátszodjon rajtam a félelem. Egy kicsit hátrálok de az eddig megszokott pokerarcomat tartva az ajto felé fordulok, és várom a fejleményeket. Hamarosan az ajto megadja magát és azok a bábuk kitolodnak. Az már most biztos, hogy ez valami illuzios trukk lehet. Mivel ez nagy eséllyel valami eros lény hulye humorát, agyszuleményeit és eléggé elragadtatott képzeloerejét tukrozi, nem fogom senkinek megadni azt az oromot, hogy félelmet lásson rajtam. Ráadásul még mindig ott van a folyoso menekuloutnak, ha olyan szerencsétlen lennék, hogy nem tudok lerendezni pár bábut. Ebben a pillanatban valami feltunik, ezért gyors hátrálásba fogok. Mikor elég messze beértem a szoba kozepébe egy hatalmas robbanás rázta meg a házat, aminek hatására én neki estem a mogottem tornyosulo kanapénak. Nem akartam elhinni amit láttam, elvégre ez már mégiscsak sok. Most már elore sejtem, hogy nem lesz olyan konnyu dolgom. A jelenlegi fejlemények szerint Suwun sikeresen telibe kapott egy meteort. Mielott azonban még kedvemre kinevethetném magamat az ajto feladja a kuzdelmet és darabokra hullik. Csendesen megmarkolom a kardomat és támadásra készen várakozom. Most fog az én kuzdelmem kovetkezni...

Miután teljesen meggyőződtem a szobában való egyedül létemre, a szobát átszelte egy recsegő ropogó hang. A padló volt az. Ahogy körbenéztem, láthattam, hogy elég ramaty állapotnak örvend. Amikor levegőt vettem, az alattam lévő deszkák megszólaltak. Ezek után viszont egyre hangosabb és hangosabb recsegés kísérte légvételeimet, majd csend. A vihar előtt csendnek is mondhattam volna. Aztán egy nagy robaj szerűen az egész szoba padlózata egyszerre reccsent egyet. A talpam alatt lévő deszkák kezdtek berogyni, ami aztán a többi deszkát is láncreakció szinten megmozgatta. Végül teljesen befordultak a semmibe és zuhantak velem együtt a sötétségbe. A televízió is látható volt, még mindig sugárzott valamit. Fénye megvilágított pár zuhanó deszkát, de a porfelhőt is kellően láthatóvá tette. Aztán az adás abba maradt, a televízió darabokra tört ezzel egy időben én is földet értem. Kellemetlen volt, enyhén ráestem a karomra, de semmi komoly sérülést se szenvedtem. Még egy pár másodpercig a földön feküdtem, majd erőt vettem magamon és felpattantam. Körbe font a sötétség, csak a "mennyezetet" nézve láttam némi beszűrődő fényt. A hely elég nyirkos volt. A levegőt beszippantva olyan érzetem támadt, mint mikor eső után a szabadban állok, de ezt némi doh szag bővítette ki. Ez idővel eléggé zavaróvá vált. Nehezemre esett kis-gyors levegővételt vennem. Becsuktam a szemem, ritmusosan és nem utolsó sorban hosszan vettem a levegőt. Nyugalom. Próbáltam érzékelni a többiek lélekerejét, de semmi, nem észleltem semmit, mintha valami letompította volna ezt a képességemet. Még nem adtam fel,próbálkoztam, de ekkor valami hozzáért a lábamhoz. Hosszan végig súrolta magát, majd amilyen váratlanul jött, úgy is tűnt el. ~Ez meg mi a frász lehetett? Lehet, hogy az alak a TV-ben mégiscsak létezett, és ő is leesett volna velem együtt? De hisz az ő mozgása nem ért fel ekkora sebességgel, kizárt, hogy ő legyen az. Lehet, hogy...talán az a valami, amit a tetőn láttam? Az elég gyors volt, ahhoz, hogy esélyes legyen erre a posztra, ráadásul itt a terepen volt, ha ismeri az épületet akkor könnyedén eljuthatott bárhova. Kell találnom egy villanykapcsolót,vagy valami fényforrást, mert így még csak érzékelni se érzékelem, ha még egyszer ide jön.~ Vakon eltántorogtam a falhoz, és oldalvást haladva tapogatóztam egy kapcsolóért.

*Érdekes, hogy az idő hogy halad; amikor a meteor elől menekültem, mintha csak ugráltam volna az időben, s már csak egy-két emlékképem van arról, ahogyan feldöntök néhány tükröt. Aztán pedig ismét az előszobában találom magam – most viszont, miközben a heves szívdobogásomra figyelek, mintha minden lelassulna. A könyvet erősen magamhoz szorítom, mintha csak az életem múlna rajta. Ebben a pillanatban jut el tudatomig a felismerés, hogy ezen a helyen a forgatókönyv többet ér, mint a másik két shinigami élete összevetve.
A hangos lihegésem, s zilált külsőm jelzi azt, hogy azért túlestem már egy-két dolgon itt. Csapzott hajamat is oldalra túrom; mivel a tükrökön gázoltam át, a húsomba fúródott szilánkok fájdalmas emlékként figyelmeztetnek arra, hogy még nincs vége. Legszívesebben üvöltenék egyet, amiért valaki efféle röhejes játékot akar játszani velem. Cseppet se szórakoztató ez úgy, hogy nem találom a másik elmét, akivel én is játszadozhatok. A shinigami képességeim teljesen eltűntek, valami leblokkolja őket; a kardommal is gyenge a kapcsolat. Csupán érzem, hogy nem a kardommal van a gond; a helyszín az, ami blokkolja a képességeim. Még egy egyszerű kidout se tudok használni. Lehet, egyszerűbb lett volna felgyújtani az egész házat.
Aztán az idő ismét ugrik egy jó nagyot; a következő pillanatban már a tüzet látom. A plafon gyakorlatilag leszakadt fölöttem, s már nem is emlékszem, hogyan rohantam a szoba másik végébe. Talán lényegtelen is; sokkal fontosabb inkább, hogy ismét hallom a hangokat, amik kísértenek, ha egyedül vagyok. Vannak, akik suttognak, s vannak, akik nevetnek. Egyesek sírnak, mások bíztatnak, vagy épp a bukásom kívánják hangosan. Az egész most egyszerűen összefolyik, s hol az egyiket veszem ki tisztán, hol a másikat. Tudom, hogy csak az agyam szüleménye. Tisztában vagyok azzal, hogy mindezt én vetítem ki a környezetemre. A betegségem mégis egyfajta biztonságérzetet, otthonos kényelmet ad. Egy darabig még mindig riadtan lihegek, mint egy kivert kutya az út szélén, hiszen elvették tőlem azt, ami a legnagyobb önbizalmamat adja, s egy ilyen helyzetben az egyetlen dolog, amire száz százalékosan támaszkodhatok: a shinigami képességeim. Mégis, pár röpke másodpercig hallgatom csak a környezetem dalát, és ismét megemberelem magam. Amikor a következő szobába lépek, már gúnyos vigyor ül ajkamon. A szemeim hatalmasra tágulnak, ám legalább sikerül visszaváltoznom azzá, aki nem hagyja, hogy ócska trükkökkel tőrbe csalják. Csak egy meteor csapódott be a tetőbe, természetesen nem véletlenül akkor, amikor én voltam ott. Ez még nem olyan nagy ügy. A fegyvertáram megcsappant, na és? Az nem jelenti azt, hogy nem nyerhetek, még ha egy kis hátránnyal is indulok ebből az egészből.
Az idő ismét lelassul; minden egyes szívverésem s lélegzetvételem hallom, szinte számolom, amint a falnak támaszkodva haladok. A padlón lévő karmolás nyomokat csak egy pillantásra méltatom, hiszen nem lényeges információ. Inkább az a hatalmas törmelék az, ami a leginkább odavonzza a tekintetemet.
Szinte a falhoz tapadok, miközben közeledek felé. Egy kívülállónak lehet, úgy tűnik, hogy azért teszem ezt, mert valami nyomot keresek, de nem! Csupán a hangokat hallom úgy, mintha a falból jönnének, még ha arcokat nem is látok. A morajlást, zúgolódást viszont jó jelnek veszem. Én vagyok az, ki majd a tébolyba tiporja a másikat. Az idegeim jó helyen edződtek, engem nem fog egy kis természeti csapással kikészíteni.
Ahogyan a törmelék felé tartok, egyszer ismét felszisszenek a fájdalomtól. Az apró tükörszilánk a bal karomba fúródott be, ami nem túl kellemes. Ha majd visszaérek Soul Societybe, az első dolgom lesz megzaklatni a 4. osztagot, hogy csináljanak már vele valamit, hiszen nem akarom, hogy később súlyosabb legyen ez a kis karcolás. Most még csak kellemetlen, de nem élhetek így örökké.
A hangok azt mondják, hogy húzzam elő a kardom. Így a zanpakutomat halkan a kezembe veszem, engedve a hangok intelmének. Most jobb, ha minden apró jelre odafigyelek, amit tudatalattim küld nekem.
Aztán felfedezem, hogy máshogyan is ki lehet jutni ebből a szobából. Valahol kicsit megdől a fal, s egy másik kiutat biztosít így a helyiségből.
A fürdőszoba, ahova lépek – mocskos. A retkes vízre rá se akarok nézni; azonban kénytelen vagyok, mivel egy nagy óriáskígyó emelkedik ki belőle. Semmi bajom a kígyókkal. Nem undorodok tőlük, sőt, kifejezetten szeretem őket. De nincs kedvem most játszani vele. A kardommal suhintok egyet, hogy kettévághassam a hüllőt. Nem lehet olyan nagy cucc, azért én se most kezdtem el a shinigamiskodást. Volt alkalmam már pár hollow-t lemészárolni, ez se lehet olyan nagy cucc.
Élvezem, hogy egy kis vér is tapad a kardomhoz, bár még jobban élvezném, ha a szokásos módszereimet használhatnám. Majd felmerül bennem a gondolat, miszerint lehet, nem véletlenül találkoztam itt egy őrrel. Körbevizslatok a fürdőben, hátha találok valami használható dolgot, ami kapcsolódik a nyomozáshoz. Azonban lépteim ezután tovább is vezetnek; a következő szobába lépek, ahol ha nem vár semmilyen meglepetés, az egyik randomban kiválasztott utat választom, s várom a következő kihívásokat.*

Talán mégsem az év otlete volt a maradás. Erre nagyon kezd engem ráébreszteni a ház is, mivel a babák egyenlore nem adták fel. Már nem sok kell és vége lesz annak az ajtonak. Már most sincs belole szinte semmi, nem még ha hozzá nekiállnak egy bárddal a maradékot lebontani. Nagy nehezen elkezdek hátrálni, és remélem, hogy hamarosan vége lesz ennek az oruletnek. Most kifejezetten sajnálom, hogy Suwun nem olvasta tovább azt a konyvet. Jo lenne tudni mi a jo fenét terveznek még velem. Egyenlore csak annyit tudok biztosan, hogy a szobábol kijon három baba és a tobbi valami miatt megtorpan. Inkább nem érdekel az oka, de ha élve egészben akarom elhagyni a házat le kell oket gyoznom. Szerencsére nem éppen az eros fajtábol valok, szinte porcelánbol vannak. Egy rugással kettot elintézek, utána már kezdek nagyon beduhodni. A harmadikat csak egyszeruen leutom, minek hatására szinte minden része másfelé gurul. Most már tényleg elegem van, probálok eltunni, de valami hang meguti a fulemet. Reflexbol megfordulok és szinte remegek, na persze nem a félelemtol, hanem a duhtol. Valaki nagyon el akarja érni, hogy a frász kerulgessen. A legujabb ellenfelemnek nem kell a szomszédba mennie otletekért, kapásbol megtalálta a legveszélyesebb fegyvert a kornyéken. A kezében egy uj, berrego és szemmel láthatoan alaposan kiélezett láncfurész bujkál. Az ideg már kezd nagyon kapkodni, legszívesebben most rogton kinyírnám azt, aki a házat irányítja. A tobbiek tapasztalataihoz most szépen hozzá adom a sajátomat, és kijon eredménynek, hogy a shinigami képességek befuccsolnak itt. Ha nem lennének saját kulon bejáratu érzékeloim, már biztosan eléggé félnék. Most azonban tudom, hogy egyenlore nem is vagyok olyan rossz helyzetben. Legalábbis a láncfurész még mindig nem olyan agyament otlet, mint a meteor. Ahhoz azért tényleg kellett egy alapos adag elmebaj is, hogy az emberre olyat kuldjenek. Viszont nagyon orulok, hogy Suwunt vette célba. Talán sikerul kicsit lehutenie a fene nagy képét. Oki helyében nem szívesen lennék most, bárki is van itt, jelenleg ezerrel táncol az idegein.
Na jo, most, hogy ezt itt szépen végigondoltam, máris rozsásabb a helyzetem. Kicsit meg is nyugszom majd tovább folytatom a hátrálást a szobábam, mikozben ezerrel reménykedem benne, hogy a bábu felbukik valamiben. Mert oszintén megmondom semmi kedvem kozelebbi ismeretségbe kerulni ezzel a láncfurésszel. Szerencsémre a plafon pont idoben omlik be, maga alá temetve legujabb támadomat. Hát ez lenne a konnyebb rész, de valojában még messze nincs vége a szerencsémenek. A sok vakolat most egy idore el is torlaszolta az ajtot, így van idom korul nézni és menekulo utat keresni még a kovetkezo félresikerult muanyag gyujtemény megjelenése elott. A sors megint nem hagyott tul sok gondolodási idot nekem. Az elobb még szerencésnek vett vakolatomlást kovetoen most megint jott a baj. A tuz is folytatja utját lefelé és lassan elkezdte a padlot felperzselni. Mint az elmult idoszakban oly sokszor, most sem volt sokkal jobb otletem a hátrálásnál. Mikozben probáltam a forro lángnyelvektol távol tartani magamat, mert bár igaz, hogy nem félek a tuztol, de azért ropogosra sulni sincs sok kedvem, egyre inkább sakokba szorultam. Az egyik ajtonak vetettem a hátamat, mikozben a lángok sikeresen felemésztették a padlo egy részét, és most értek el a kanapéig. Nagy levegot vettem, már amennyire tudtam, mivel lassan kezdte a fust elárasztani a helyiséget. A fustmérgezéshez sem sokkal jobban fulott a kedvem, ezért gyorsan megfordultam és ellenoriztem melyik ajtonál is vagyok. Ay egyik háloszoba volt, de most nem néztem meg jobban. Inkább átmentem a másikhoz, ami a folyosora vezetett. Nem akartam csapdába kerulni, ezért inkább azt a helyet kerestem meg, ami a kiut lehet. Még egy utolso pillantást vetettem az immár félig elemésztett lángnyelvekkel teli lakorészre, majd kiugrottam a folyosora. Ott eloszor szinte semmit nem láttam, és a torkon is rendesen megzavarodott. Konnyes szemmel és kohogve probáltam kiegyenesedni, hogy megtudjam, ezuttal pontosan hova is jutottam...

Nyirkos nedves fal, fal, fal, fal. ~Jól elrejtették azt a kapcsolót, mondhatom~. Mintha az örök sötétségre tervezték volna ezt a pincét, már egy jó két perce kerestem azt a kapcsolót, hála az égnek közben nem ért semmi a lábamhoz, így kicsivel nyugodtabban tudtam keresgélni. ~Fal, fal, fal, valami kis kitüremkedés. Oh, igen végre megvan!~ Nagy nehezen megállapítottam, hogy a kis kitüremkedés egyenlő a kapcsolóval, csak a kis pöcök eléggé lekopott. Két ujjam közre fogta a pöcköt, majd egy mozdulattal lenyomta azt. A fejem a kapcsolóval ellentétes irányban, a helység fele fordult. Ahogy felkapcsoltam a lámpát egyből összehúztam a szememet, bántotta a fény, de egy hirtelen légvétel s a szemem kiguvadt a riadtságtól. Egy felém ugró jókora kutya okozta a reakciót. Már csak centikre volt a nyitott szája a nyakamtól, szinte érezhettem volna akár a lehelettét, de egy jellegzetes hang és újra teljes sötétség. Az izzó azzal a szokásos zizegő hanggal kialudt. Vártam, hogy a kutya fogai belém vájódjanak, de semmi. Mintha nem is létezett volna, nem esett neki a mellkasomnak, nem puffant le a földre, semmilyen hangot se adott ki, ami a helyzetben elvárt lett volna. A bent rekedt levegőt most sikerült kifújnom, majd szemem megint összehúzódott. A lámpa újra aktiválta magát. A fény felé néztem, de rájöttem,hogy most nem ez a legfontosabb. A tekintetem hihetetlen sebességgel pásztázta a terepet, de megint csak fal, fal, fal, fal, sehol egy kutya. ~Hova tűnt?~ gondoltam még hitetlenkedve, de egy kicsit nyugodtabban, hogy mégse esett nekem az állat. Amikor pislogtam ,még láttam az emlékezetembe égett kutya alakját. Szürke, drót szőr, sárga szemek és azok a fenyegető fehér fogak. A pincében semmi nem volt, egyedül az egyik falra felszerelt lámpa és a törmeléken kívül. A falakon néhol repedezett a vakolat, egyik sarokban vöröses színű penész ütötte fel a fejét. Ahogy megfordultam láttam a kapcsolót, alatta pedig egy fordított "U" alakú nyílást. Gyorsan letérdeltem és benéztem a lyukon. Kutya itt sincs. Újra felálltam, kerestem egy ajtót, de a jelek szerint csak ez az alagút volt az egyetlen járható útvonal a pince elhagyására. Nem volt mit mást tenni, bevetetem magam az alagút sötétjébe. A pince világítása éppen hogy beszűrődött. Guggolva haladtam, kezem az alagút falát érintette segítve az egyensúlyozásban. ~Ha jól emlékszek, akkor...igen..igen~ Felvillantak a ház eddigi bejárt területei~ igen..elvileg az udvar fele tartok~ Nem is haladtam túl sokat, az arcomat megcsapta a friss levegő szele, ám túlsó fényt még nem láttam. Nem is találhattam volna, hisz hamarosan kiderült, hogy az alagút zsákutca szerű. Megkopogtattam a falat, hátha csak egy sornyi tégla választ el a kerttől, hisz a friss éjjeli nyirkos levegőt továbbra is éreztem. Eredmény semmi, de ekkor egy csepp víz csöppent az arcomra. Felnéztem, s láttam, hogy az alagút ott folytatódik. Ám meglepően mélynek tűnt az alagút, a kijárat mintha sok sok emelettel feljebb lenne. Így is indultam neki, hátamat a falnak nyomtam, lábaimmal pedig lassacskán tornáztam fel magamat. Aztán egy koppanás a fejemen, lefejeltem valamit, nagy nehezen felnyúltam és egy hideg fémet tapogattam ki, tökéletes fogása volt, amit pár centivel feljebb egy másik követett. A létrán folytattam hát a a menetelést, ami ahogy néztem fel, rohamosan csökkent a táv, Lentről még jó 20 méternek is kinézett az alagút, ahogy feljebb jutottam és letekintettem nagyjából nézett ki 4 méternek. Amikor felértem, egy kis "csatorna fedőt" tettem arrébb majd az elvártak szerint valóban a kertet tekintettem meg. Arcomat megcsapta a hűvös esti szél, orromat pedig a füst szag. A füvön is látszódott a fényjelenség, amit akkor láttam meg,amikor a tetőre emeltem a pillantásomat. Tűz borította, és egy ponton össze volt zúzva.
-Te jó szagú, meg se hallottam, hogy valamitől ripityára törik a tető?- mondtam ki hangosan, majd a másik két shinigamira gondoltam ~ Remélem egyik se volt alatta. Vajon hol lehetnek most?~ Ám nem volt több időm ezen elmélkedni. A kertben lévő két fenyő hirtelen dőlni látszott, ráadásul pont felém. Kikászálódtam a lyukból. A két fa törzse még egy utolsót kordult, majd pontosan ott értek földet keresztezve egymást, ahol egy pillanattal ezelőtt még én bíbelődtem. Én ugyanis nagyjából 40 centire feküdtem a földön az egyik törzstől, fejemet beborítva egy fenyőággal és a már kutyánál is tapasztalható légvisszatartós technikát alkalmazva. Levegő kifúj.
-Ez nagyon nagyon közel volt.

*A folyosóra érve már messziről megpillantom Mistyt. Abban a pillanatban a téboly, ami kicsit eluralkodott rajtam, mintha megszűnt volna. Nem fogom egy idegennek megmutatni a valódi énem. Azt viszont megengedem, hogy meglássa a vigyorom; talán csak egy pszichopatán látott ilyet. Már ha látott ezelőtt. Hiszen valószínűleg vele ellentétben én remekül szórakoztam, miközben a kis túrában kalandoztam. A mazochista énem még mindig veszekszik a törékenyebbik felemmel, de kit érdekel? A falak suttogása is megszűnt azáltal, hogy tudom, Misty lát engem. Ez olyan, mintha most lépnék ki a körhintából, ahol szórakoztam egy jót, ám tudom, hogy ezután folytatnom kell a „megszokott” életemet. Hiába maradnék még tovább az őrület fogságában, bár nem tudom, fogságnak lehet-e nevezni, ha én önként maradnék ott.
Ám legalább emlékeztetem magam arra, hogy miért is vagyok itt. Holmi shinigami kötelességek… cöhh. Időtöltésnek tökéletes. Amúgy meg, igazából az sem érdekelt volna, ha hollowwá válok. Szerintem arrancarnak is tökéletes lennék. Nem hogy shinigaminak.
A folyosó felénél persze egy üvegfalba ütközök. A cipőm orra valami keménybe ütközik – ezután észreveszem, hogy megcsillan előttem valami fény. Nem volt nehéz ezután kitapogatni. Bevallom, a tükröket jobban szeretem, mert ez már csak egy olcsó trükk nekem. A tükrökhöz már hozzá vagyok szokva – hisz én magam is egy tükörszobában állok, amikor zanpakutom lelkével beszélgetek, vagy éppen az egyik leghatásosabb, ám annál ritkábban bevetett támadásomat vetem be. Na persze, ezt nem fogom Misty előtt fitogtatni. Túl nagy hatalom ez ahhoz, hogy csak úgy akárkinek elmondjam, mit tudok. S gyanítom, hogy itt még csak nem is működne. Persze nem azért, mert olyan hasztalanok, esetleg hogy én lennék képzetlen, mi több, gyenge hozzá. Erről szó sincs, nem is lehetne, még csak az kéne, hogy valaki ilyesmit feltételezzen rólam. Csupán van valami, ami levédi ezt a helyet, s megakadályozza, hogy kapcsolatba lépjek szeretett kardom lelkével. Nem érzem, hogy itt van – mintha őt zárná el egy üvegfal tőlem, hogy ne tudjunk kommunikálni, érintkezni. Ezzel együtt pedig az egyéb shinigami képességek sem működnek. Abból ítélve, hogy a shunpo nem működött, amikor a meteor elől próbáltam menekülni, gyanítom, a többi kidounak sem veszem semmi hasznát. Kár. Pedig úgy felhasítanám a tudatát annak, aki ezt a vidámparkot működteti.
Látom, hogy Misty ajkai mozognak. Valamit mondani kíván, ám ezúttal elnézem neki, hogy hozzám szólt. Az üvegfal szépen megakadályozza, hogy az alantas hangok eljussanak fülcimpámhoz, de most az egyszer kénytelen vagyok tenni valamit azért, hogy meg is értsem, mit akar az a lány. A kardomat még vissza se tettem – hátralépek tehát, hisz került a testembe már így is elég szilánk, elég, ha a széttört tükrökre gondolok. Csak egy mozdulatba kerül, hogy szilánkok repüljenek a levegőben, haldokló táncukat pedig elmélázva figyelem. Nincs szükségem még többre belőlük, ráérősen lépkedek hát át felettük.
Amikor Mistyvel találkozok, meghallgatom, ha mondani akar valamit, s ha úgy érzem, érdemes válaszolni, akkor megteszem azt. Na persze, kicsi az esélye, hogy egy nálam alantasabb lény értelmes kérdést tesz fel nekem.
A robajló hang, amit meghallok, semmihez sem tudok hasonlítani. A kardomat előreszegezve pördülök meg, hogy aztán szembe nézzek a vízáradattal. Egyből a fürdőszobára asszociálok, meg arra a rusnya kígyóra, aki azt hitte, majd hátat fordítok és elmenekülök előle. Vicces. Nagyon.
A szemeim kerekre tágulnak a döbbenettől; a meglepődöttségtől csak az utolsó pillanatban sikerül a kardomat a helyére tenni. Egy egész álló napom arra fog rámenni, hogy kitisztítsam, s ismét tökéletes, fényes, csillogó és makulátlanul tiszta legyen. Ha most hallanám a kislányt, ki kardom mélyén lakozik, valószínűleg hallgathatnám sokáig, hogy neki csak ebből van elege, és hogy a bácsi, aki a játékot űzi, elrontotta a mókát. Megértem őt. Nekem sem esik jól ilyen csúnya vizesnek lenni.
Csobbanáshang, s hirtelen már a víz alján vagyok. Sikerült még egy nagy levegőt vennem, s elindulok fölfele. A könyv, melyet a ruhám alatt rejtegetek, igencsak elázott; valószínűleg használhatatlanná mosta a betűket a víz, ám nem akarok megkockáztatni egy tévedést.
A levegőm egyre inkább fogy, de megerőltetem magam. Már csak pár karcsapás, s kijutok a felszínre… Látom a Hold fényét magam fölött, a vízben tükröződve, megtörve. Csak követnem kell ugyebár.
Még egy karcsapás… már csak egy méter. Látom mellettem Mistyt, aki úgy tűnik, úszóversenynek nézi ezt az egészet. Még mindig nem fogta fel, hogy én nem vagyok hajlandó vele versenyezni. Én egyedül dolgozom, nem kellenek társak, felőlem akár bele is fulladhat ebbe a mocsokba. Nem méltó rá, hogy „munkatársként” tekintsek rá.
A tüdőm már leszakadni készül; érzem, hogy ha nem jutok ki azonnal a felszínre, akkor nekem annyi. Persze a kétségbeesés csak még jobban pumpál; az élni akarás ösztöne talán? Mindegy, nem lényeges. Jelen pillanatban csak az érdekel, hogy végre friss levegőhöz jussak. A víz áramlata pedig cseppet se segít ennek eléréséhez.
A levegő mintha átszakítaná a tüdőmet. Hideg.
A házon kívülre érkeztünk meg, ám többet egyenlőre nem fogok fel. Egyenlőre csak a köhögéssel vagyok elfoglalva. A szemeim is könnybe lábadnak kicsit, ugyanis ez most tényleg nem volt kellemes élmény. Ám hamar összeszedem magam. Első dolgom, hogy megnézzem, a könyv vajon használható állapotban van-e. Valószínűleg most se tudom kinyitni, és ha mégis, akkor a víztől elmosódott minden betű, minden fontos információanyag. Az eső pedig csak rásegít a dologra. Amint visszaérek Soul Societybe, forró sakéval fogom meglepni magam. Na meg a jó meleg ággyal, miközben azon elmélkedek, hogy milyen jó móka volt ez a küldetés, és milyen szépen kicsináltam a ház tulajdonosát.
Mikor kicsit összeszedem magam, feltápászkodok, ismét kivont karddal, hiszen ki tudja, mi vár még rám.

Egy fura helyen voltam, nem ezt vártam az ajto mogott. Valamiért rosszabbra számítottam. Mikor felpillantottam, ott álltam egy folyoson, oldalt fa borítással. A fényt egy régi típusu lámpa biztosította az átjárout kozepe táján. Pár másodpercig pislognom kellett, hogy az elobb a szemembe kerult fust eltunjon, és tuzetesebben is meg tudjam nézni a helyiséget. Még mindig enyhén kohogtem is, de mivel a tudom végre viszonylag friss levegohoz tudott jutni, már nem volt akkora a gond. Az ajto mogottem nem kezdett el felforrosodni, ami oszintén meglepett, mivel a másik felén egész biztosan szinte a pokollal egy homérsékleten lévo lángnyelvek pusztítanak el mindent. Visszamenni már nem tudok, de talán így sikerul valamiféle utat találnom a tobbiek felé. Az elozo, láncfurészes baba okozta sokk szinte nem is tunt fel, egyenlore nem engedhettem meg, hogy elhatalmasodjon rajtam a pánik.
Felemeltem a fejemet, hogy kozelebbrol is megnézzem, ezuttal milyen félresikerult képzelettel megáldott helyre kerultem. Egyenlore semmi rossz nem volt itt, de korai lenne még elkiabálni. Ovatos léptekkel indultam el a faltol, de alig tettem meg pár lépést egy másik ajton keresztul befutott Suwun. Na ennyit arrol, hogy nem is olyan rossz ez a hely. Most már inkább mennék vissza a lángolo szobába, mint a boszorkány kozelébe. De jelenleg nem engedhetem meg magamnak, hogy kimutassam, mennyire nem szívlelem. Ilyen helyzetben orulnom kellene neki, hogy felbukkant. De valahogy, olyan rossz érzésem van ettol a noszemélytol. Legjobb lenne, ha a kozelébe sem kéne jutnom. Mivel nekem nincs ilyen szerecsém, erot vettem magamon és megszolaltam:
-Van arra ut? - teszem fel a kérdést, mikozben probálok hozzá a leheto legjobb képet vágni, de ez nyilván nem sikerult. Azonban o már nem is velem foglalkozik, az az érzésem a kérdésemet meg sem hallotta. Pár pislogás után feltunik, miért is lehet ez. Valami van elotte, és beleutkozott. Ugy a folyoso kozepe táján lehetett, és kinézetre én azt mondanám, egyszeru uvegbol van. Mielott azonban kozelebb léphetnék, hogy jobban szemugyre vegyem, már ossze is torte. A hangbol ítélve tényleg egy uvegfal volt, ami a ténykedésének koszonhetoen ezer és ezer apro, csillámlo szilánkra omlott. Nem tudom miért, de jobban orultem, amíg ott volt. Most már elkerulhetetlen, hogy a kozelembe jojjon, amitol egész biztosan nem leszek jobban. Nem tudom miért, de ez a lány szinte árasztja magábol a tébolyt, és erre még egy lapáttal rátesz a viselkedése is. Bár orulnom kéne, elvégre már ketten vagyunk, és így kisebb az esélye, hogy valamit nem veszunk észre. Suwun egyenesen felét tart, de én még mindig enyhén viszolygok a kozelében. Nem tudom miért, de az ilyet általában rossz elojelnek veszem. Egyenlore még nem vettem erot magamon hozzá, hogy megmondjam neki, errefelé nem mehetunk, hacsak nincs nála tobb hektoliter víz a tuzoltáshoz. Nagy eséllyel pontosan arra kell mennunk, amerrol o jott. Ott csak nem lehet ilyen szornyu a helyzet. Mennunk... miért kell egyutt? Ezerszer jobban orultem volna, ha Okival hoz ossze a sorsom. Vele legalább lehet beszélni, és nincs olyan érzesem sem, mintha egy kígyokkal teli veremben állnék. Na jo, ennyire nem lehetek gyerekes. Most szépen a szemébe nézek, és kozlom vele, hogy erre nincs tovább, majd mindketten elindulunk ujra a ház belseje felé. Bár remélem lesz valami elágazás, ahol lerázhatom. Fogadok ot jobban érdekelné a ház irányítojának személye, mint a harmadik társunk állapota, ezért ellenállás nélkul engedne engem a saját utamat járni.
Most, hogy a lány kozelebb ért, meg tudom nézni milyen állapotban is van. Hát mit ne mondjak, nincs éppen a legjobb formában. Szemmel láthatoan nyomott hagytak rajta a korulmények, és a teto beomlását nem uszta meg sértetlenul. A borén jo pár karcolás van, és némelyik eléggé ugy néz ki, mintha uveg is lenne benne. Bár szerintem tudomást sem vesz roluk, legfeljebb azért, mert tonkre tették a kinézetét. Ekkor mellém ért, és furcsa pillantást vetett rám. Ebbol azt értettem, hogy az érdekli, amit elobb mondtam, de az uveg miatt nem hallott meg. Na jo, akkor kap egy rogtonzott tájékoztatást a mogottem kialakult helyzetrol:
-Erre nem mehetunk, a mogottem lévo ajto másik oldalán minden szoba kigyulladt, amikor a teto beomlott. - jelentem ki teljes lelki nyugalommal, majd várom, hogy megforduljon. Ezt nem tudom mire vélni, talán valami van arra is? Elofordulhat, mivel nem tul bizalomgerjeszto hangok jonnek onnan. Nem tudom mi az, de nem fogok neki orulni. – Jaj ne! – kiáltom mikor meglátom a hangzavar okozoját. Egy oriási árvíz tart felénk. Ezt biztosan nem fogom tudni feltartoztatni, mivel a képességeim nem mukodnek itt. Halványam még érzékelem, hogy Suwun is megfordul, szembe találva magát a felénk tarto hullámmal. Nincs más választásom, mint nagy levegot venni, és hagyni, hogy elsodorjon a víz. Legalább biztosan nem fogok megsulni a másik szobában, bár a vízbe fulás annyival nem hangzik jobban. Már itt is van, és hatalmas utést érzek a melkasomon, mikor elragad. Pár pillanatig azt sem tudom hol vagyok, majd érzékelem, amint megadja magát az ajto és mi besodrodunk a másik szobába. Itt végre tisztán látok, már amennyire ez a víz alatt lehetséges, és probálom megtalálni azt az irányt, amerrol bejottem. Annak az ajtonak is annyi, most tolem bal oldalra van. Oda kell kijutnom, mielott még elfogy a tudomben lévo levego. Suwun mellettem van, intek neki, és remélem érzékeli, hogy ez azt jelenti, arra van a kivezeto ut. Soha nem voltam rossz uszo, így probléma nélkul sikerul kijutnom a babákkal teli szobába, ahol most furcsa mod semmi nincs. Majd ujabb reccsenést kovetoen, mikor már éppen kezdené a tudom is megadni magát, az ajto beszakad. Már nincs semmi, ami elválasztana minket a kulso résztol. Hatalmas lendulettel kisodrodom, majd nem tul finom modom érkezem a fure. A tudom levegoért kiált, majd egy kohogéssel probál megszabadulni az idokozben bele kerult víztol. Zihálva ulok fel, és probálom kitisztítani a fejemet is. Nem tudom mi volt ez az egész, de legszívesebben kitekerném annak a nyakát, aki ezt a szornyu játékot játsza velunk. Az arcomra kozben hideg cseppek hullanak, szoval az eso még mindig nem állt el. Na nem baj, de legalább kinn vagyok. Mély lélegzetet véve probálom a szívverésemet visszaállítani a rendes tempojába, bár ez nem olyan konnyu, mint amilyennek tunik. Mikor már ugy ahogy sikerult is, korbe nézek. Ugyanott vagyok mint eddig, leszámítva, hogy most minden felázott és lassan egy sártengerre kezd hasonlítani. Jobb lenne felállni, ha nem akarok jo idore ide ragadni. Lassan, minden mozdulatot megfontolva emelkedem fel, mikozben érzékelem, hogy valaki befut. Bár elore sejtettem, hogy csak Oki lehet az, a meglepetéstol mégis sikerult visszaesnem. Ilyen az én formám. Bosszankodva emelkedek fel ujra, és msot már másra sem vágyom, mint egy forro furdore Soul Societyben és egy jo alvásra. Ezt a hulye helyet meg egye meg ott a penész, ahol van...

~Hát ez nagyon nagyon közel volt. Nagyon nagyon közel~ miután sikeresen teljesen felocsúdtam az átmeneti riadtságon feltápászkodtam. Körülnéztem, és sikeresen megállapítottam, hogy a kert részben vagyok, ahogy azt anno valóba már sejthettem. Ám míg akkor még a csoportunk 3 főt számolt, most egy szál magamban álltam, a hajamban padló törmelék és fenyő tűlevelek, az uniformisomon itt ott egy szakadás és egy adag kosz.
~ Hát most lenne jó tudni, hogy a többiekkel mi van. Vissza kéne mennem a házba, hátha végre megjelennek, esetleg valaki segítségre szorul~, ám a szép magas gesztusú gondolataim itt szakadtak félbe. Miközben épp ezeken töprengtem, addig a lábaim körül a fákba új élet szorult. Ráadásul az eddigi megnyilvánulásukon is túl sokkalta agresszívabb gondolatok vezérelhették az ágaikat. Pár métert nem sajnálva közelebb kúsztak hozzám, majd feltehetőleg körbefonva lábaimat megemeltek. Én innentől csapódtam az eseményekhez, miután egy " Mi a.." reakcióval tudomást vettem az ágak lábamra mért szorításáról, majd azok egész testi valómat való megemeléséről. Ezt egy szinte örökké valóságnak számító, de amúgy egy pár másodperces repülés követte, amit egy vízbe csobbanás követett. Gyorsan kiemeltem a fejemet, majd egy adag szutykos vizet távolítottam el a szájüregemből. A hajam a szemembe lógott, így pár pillanatig még nem tudtam megállapítani, hogy hol lehetek, mekkora távot repültem és milyen további veszélyek leselkedhetnek még jelen pillanatban rám. Ám rövid időn belül semmi ilyesmi nem történt, így egy laza mozdulattal függönyszerűen elválasztottam a hajam, a fejemről lehúztam valami tavi rózsára emlékeztető vízi növényt, majd megszemléltem a nedves környezetemet.
Nagyjából egy 6-7 métert repültem, a tavat valószínűleg azért nem vettem előtte észre mert némileg a földbe volt süllyesztve. Volt benne egy kis szökő kút, és egy kis sás, a "parton" pedig egyéb mediterrán, nagy víz igényű növények voltak ültetve. A szökő kúton megakadt a szemem. Egy hatalmas polipot formázott, ami épp egy hajót készült bekebelezni. Elmosolyodtam. Megközelítettem a kutat, de ekkor arra lettem figyelmes, hogy a tó felületén lévő békalencse imitt amott egységes szőnyeg látszata nagy körökben bomlani kezd, és a körök fő jellemzője, hogy egyre több lett belőle és nyíl egyenest felém tartanak. A tó aljzata csúszós volt és ragacsos. A kis körök nem folytatódtak, így kicsit lenyugodtam, ám pont ekkor éles fájdalom hasított a lábamba, ráadásul több helyen is. Felordítottam, majd homlok egyenest a "part" felé vettem az irányt, de a vizes uniformis gátolt a mozgásban. A harapások hol abba maradtak,vagy épp más helyen értek. Kicsi, tűhegyes fogak sokasága mélyült el a combomban és a vádlimban. Valószínűleg a vérre még több valami jöhetett, amit én reménykedve csak halaknak tituláltam, mert egyre több és több ponton éreztem egyszerre friss harapást. A part már csak egy fél méterre volt és a víz is sekélyedett, így egyre nagyobbakat tudtam lépni. Kiemelvén megláttam a valóban halra emlékeztető, ám minden fantáziát felülmúló látszattal bíró lény egyik példányát a combomon csüngve. A teste hosszúkás volt, a feje rövid, ám két hatalmas fehér szem pihent rajta. A szája szinte egy vonalat alkotott, akkorára tátotta, fogai pedig elől hosszabbak, hátul rövidebbek voltak, így szinte az összeset képes volt belép vájni. A hátán egy tarajos uszony volt, ami vérvörös színekben pompázott. Egy hatalmas taslival eltávolítottam a lényt a combomról, majd kivetődtem a szárazföldre és a többi társát is lekapartam magamról. Még pár métert odébb vergődtem, netán a lények egy új képességét is felfedezve megelőzvén. Nem szerettem volna repülő kis vízi bestiák áldozatává válni. Miután kicsit megnyugodtam, feltűrtem a megmaradt hakamám szárát és szemügyre vettem a sebeket. Nem voltak túl mélyek, de mindegyikből szivárgott egy kicsit a vér. A foszlányokból bekötöztem a a sebeket. A kötözés közben végig szaladtak az elmúlt pár percek eseményei, amint épp repülök a látatlanba, majd becsapódok egy rémes kis bestiákkal teli tóba. Az előző gondolat menetem, hogy meg kéne keresnem a többieket szertefoszlott, pillanatnyilag a sebek ellátása volt az egyetlen hasznos dolog, amire fókuszálni tudtam. Ám valamiféle zaj ütötte meg a fülemet. A hang mély basszussal bírt és egyre csak mélyült. Kezdetben nem tudtam behatárolni, hogy honnan jön, mivel a közeli tó vize jól vezette a hangot, s kezdetben némi gyomorgörccsel és bizalmatlansággal pillantottam a tó felé, netán megint onnan érkezik valami áldás. De az irány nem volt megfelelő, s a gyomorgörcs feloldása után a füleim is a házat tartották esélyesnek. A közben záporozó eső lemosta a vért a lábamról, hangja pedig nem bírta a versenyt a ház felől érkezővel. Aztán egy nagy robaj és loccsanó hangok. Megint csak a víz felé pillantottam, de ott újra minden nyugodt volt, így hát a ház felé vettem az utamat. A sarkon túl lépve láttam, ahogy a fal egy jó darabja kitört, víz szivárog belőle, két társam pedig tocsog a vízben, ami a már amúgy is saras földet még jobban feláztatta. A társaim hasonlóan a vizet köpdösték, mint én pár perccel ezelőtt. A föld hihetetlen sebességgel itta a vizet és változott mocsárrá. A segítségükre siettem, hisz a jelek szerint még ők se fogták fel a történteket és a sártenger veszélyével se számoltak még. A megrövidült hakama immáron hasznos volt, bokáig süllyedtem a sárban, de magas térdemeléses lépteimmel egész jól haladtam feléjük. Misty próbált felállni, majd rám nézett, és a látványom hatására visszaesett. Suwun pedig egy könyvel babrált.