..:: FLASHBACK ::..

..:: FLASHBACK ::.

Verashu Suwun, Kamioka Rosa
Utatokat a tőletek telhető legnagyobb sebességgel Észak-Rukongai 67-es körzete felé veszitek. Az út még shunpóval is hosszú, hiszen a külső kerületek egyikéről van szó, és mint ilyen, a híre is éppen elég rossz ahhoz, hogy épeszű lelkek és a gyengébb shinigamik is elkerüljék a harcokban és bűnözésben gazdag területet. Ti most ezt nem tehetitek meg, hiszen a rabok egy része a hírek szerint itt próbál fegyvereket, és talán némi támogatást szerezni a nem túl halálisten-barát lakosságtól, és minél korábban lecsaptok rájuk, annál valószínűbb, hogy sikerrel jártok ellenük.
A bedőlt falú ócska viskók, a kitört ablakok, a beszakadt tetők és az általános felfordulás mind jól jelzik számotokra, hogy megérkeztetek. A pusztítás mértéke egészen döbbenetes, különösen akkor, ha belegondoltok, hogy legyengült, feltehetően azért nagyrészt fegyvertelen rabok vitték véghez. Már-már irreálisan nagy. A szűk utcák tele vannak szeméttel, felborogatott és összetört fabódékkal, üveg- és tetőcserepekkel. Semmi sem maradt épen ameddig a szem ellát, viszont valami hiányzik az összképből. Se vér a földön, sem sérültek, de még a szökött fegyencek nyomát sem látjátok, minden kihalt és üres. Vera, embereidet arra utasítod, hogy kutassanak át néhány házat, hátha csak elbújtak a lakók a vandálok elől, ti ketten Rosával pedig addig az utcákon néznétek kicsit jobban körbe, hátha találtok valami nyomot, ami elvezet titeket a szökevényekhez. Talán 100 métert tesztek meg, mígnem észrevesztek egy, a fal mellett alvó nagydarab, ápolatlan fickót. Helyi lakosnak tűnik és látszólag semmi baja nincs, mellette viszont egy egészen oda nem illő kard leledzik a falhoz támasztva, melyet furcsa, smaragdszínű aura vesz körül. Közeledésetek hatására nagyot horkantva felébred, és lusta pillantással néz fel rátok. Ahogy felfogja, kikkel is áll szemben, azonnal talpra áll, noha kicsit támolyog.
- Mit akartok, shinigami söpredék???
Szegezi nektek az indulatos kérdést, és ha elég közel álltok hozzá, megérezhetitek az erős alkoholszagot is rajta. Nem csoda, hogy bizonytalanul áll a lábán, hiszen teljesen részeg. Ettől függetlenül a kardot még meg tudja ragadni, és abból ahogy ösztönösen ráfog, nyilvánvalóvá válik számotokra, hogy képzett harcossal álltok szemben. Azonban amint felétek fordítja a fegyvert, hirtelen úgy érzitek, hogy minden erő elszállt a testetekből, a talpon maradás is nehézkessé válik számotokra. Bár bizonytalan léptekkel támad rátok, ti még rosszabb állapotba kerültetek, ütéseitek gyengék, lélekölőtöket pedig jószerivel elő sem tudjátok venni, hogy megvédhessétek magatokat. Csupán széles mozdulatainak köszönhetitek, hogy el tudjátok kerülni a csapásait, de talán van a kezetekben olyan harcstílus, ami még így is hatásos lehet. És ha ártalmatlanítjátok, kérdőre is vonhatjátok a fegyverével kapcsolatban, sőt, talán még a szökött rabokról is tudhat egy s mást.

Azt hiszem, szerencsésnek mondhatom magam, amiért Rukongaiba való kerülésemkor egy békésebb, biztonságosabb környékbe sikerült beilleszkednem. Nem mintha szociológus lennék, vagy ilyesmi, de az ilyen balhés körzetek gyakorlatilag elkerülhetetlenek egy-egy városban. Igazán nem tudom, hogy lehetne elérni, hogy megfeleljen nekik az életkörnyezetük, hiszen enni nem esznek, ugyanis nem éhesek, minden mással viszont elvileg rendelkeznek. Mindegy, nem az én dolgom megmenteni Rukongai lakosságát, azonban az már a feladataim közé tartozik, hogy jobban odafigyeljek a balhésabb körzetekre, ezzel elkerülvén egy-egy potenciális katasztrófát. Hiába, a 46-ok paranoiáját nem olyan egyszerű lecsillapítani, mint amilyennek ideális esetben lennie kéne.
Ami Narao-kunt illeti, látván izgatottságát az utolsó pillanatban meggondoltam magam. Persze, hogy sérti a büszkeségét a dolog, de rá most mégis az internálási egység parancsnokaként van rá szükségem. Az ő feladata a Féregbolyban kialakult káosz megfékezése, valamint a szakasz tagjainak irányítása, s ha valami információt tud meg, ami igazán hasznunkra válhat, szerintem pontosan tudja, hogyan érhet el. Így, érzelmektől s bosszúvágytól túlfűtve amúgy is valószínűbb, hogy veszélyezteti a missziót. Nem áll szándékomban megkérdőjelezni képességeit, azonban mindenkinek így lesz a legjobb.
Az emberek néha hihetetlenek tudnak lenni. El nem képzelné pár tucat fegyvertelen, legyengített szökött fegyencről az ember, hogy mekkora káoszt tudnak okozni viszonylag rövid idő alatt. Gyanítom, próbálnak elbújni előlünk, hiszen azzal biztosan tisztában vannak, hogy nem hagyjuk annyiban szabadulásukat és értük jövünk, hogy elkapjuk őket. Nem beszélve arról, hogy megeshet, hogy súlyosabb bűnöket is elkövethetnek… Büntetésük elbírálása azonban már nem az én hatásköröm. Már amennyiben nem leszünk kénytelenek végezni velük, ugyanis ha túlzott mértékben veszélyeztetik Rukongai lakosságát, nem leszek hajlandó megkegyelmezni nekik. Nincs miért bűntudatot éreznem, nem beszélve arról, hogy igazán éles helyzetben kicsit visszakapok abból, aki régen voltam, s valahol most is vagyok. Nem szeretem ezt az arrogáns énemet, viszont ez is én vagyok, még ha egyre ritkábban is csalogatják a felszínre. Még így is félő, hogy egyik pillanatról a másikra megtörik a varázs és ismét azzá az érzelmektől túlfűtött kislánnyá változok, de mindezt jelen pillanatban nem engedhetem meg magamnak. Nekem vannak fontosabb dolgaim is, mint saját, jelentéktelen problémáimmal foglalkozni. Jelenleg pedig munkásságom jobban leköt nála.
A felfordulás ellenére a raboknak nyomát sem látom. Lehetséges, hogy információim tévesek voltak? Nem, azt nem hinném… A szökött fegyenceknek mégis nyoma veszett. Valószínűleg az egyik épületben bujkálhatnak remélvén, hogy elsiklik felettük tekintetünk, és hogy majd visszavágnak, ha eljött a megfelelő idő. Viszont sajnos elkövették azt a hibát, hogy alábecsültek mindet, shinigamikat is, ugyanis mi gondolkozunk is, és előbb vagy utóbb úgyis megakadályozzuk ármányaikat. Nem vagyunk olyan könnyedén manipulálhatóak, mint amilyennek sokan beállítanak minket.
Szükségét érzem annak, hogy a környéken minden házat átkutassunk, hiszen a legésszerűbbnek azt tartom, hogy valamelyik épületben rejtőznek. Ha kell, még a csatornákat is átkutattatom, bár remélem, utóbbi azért elkerülhető. Kamioka-sant magam mellett tartom, hiszen bízok a képességeiben, valamint abban, hogy ketten együtt talán többre jutunk. Azonban még lélekenergiájuk alapján sem tudnám behatárolni őket, legalábbis nem érzek semmi szokatlant a levegőben, ráadásul a magunkkal hozott Onmitsukidousok is bezavarnak a reiatsu érzékelésembe, így ezen sem támaszkodhatok.
Annál inkább szúrja a szemem egy falnak támasztott kard, aminek kapcsán valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag elfog a rossz érzés. Az a fajta, amikor megérzed a bajt a levegőben, mint egy hatodik érzék, egyszerűen csak érzed, bármiféle ésszerű és racionális magyarázat nélkül. Tulajdonosából a szaké gusztustalan szaga árad, azonban igyekszem kontrollálni arcizmaim mozgását. A férfi ugyanis túlságosan lobbanékony jellemmel rendelkezik, könnyen inzultálható, s még ha valójában nem is áll szándékodban bármit is tenni vele, akkor is tehet elhamarkodott cselekedeteket. Ugyan söpredéknek hív, mindez nem zavar, hiszen a helyében valószínűleg én is így nevezném magam. Mindazonáltal továbbra sem tudok egyet érteni Rukongai lakosságának elégedetlenkedésével, hiszen gyakorlatilag mindenük megvan, amire igazán szükségük van. Jelenleg meg amúgy sem érek rá részeg tatákkal foglalkozni, amikor épp az osztag hírneve forog kockán. Mert én nem fogom megengedni, hogy még egyszer bárki vagy bármi befeketítse a nevünk.
- Nem áll szándékunkban árta… – folytatnám megtérítését, hiszen emberismerő képességemben továbbra is bízok, ahogyan abban is, hogy erőszak nélkül is meg lehet oldani a konfliktust. Vagyis lehetne, ha az illető nem keresné azt önmagától, így azonban megfoszt attól a lehetőségtől, hogy elhitessem vele, hogy ő egy értékes személy. Igazán kár érte, de ha ennyi esze van, akkor nincs mit tenni.
Ugyan a kardot képes megfogni, ez még nem elég; evidensnek érzem, hogy aki csak ennyire áll a talpán, az bizony nem fogja sokáig húzni egy élet küzdelemben. Mégis, mintha csak lassított felvétel részese lennék, mozdulataim egyszerűen képtelen vagyok irányítani úgy, ahogyan kéne. Ugyan támadása elől sikerül elhajolnom, az ezt követő dobási technikám, amivel a földre teríthetném, képtelen vagyok elvégezni. Ugyanakkor kardjából érzem az áradó energiát, mely mintha egyenesen engem és Rosát célozná be… Sikerül úgy éreznem magam, mint valami amatőr, és hasztalan próbálom meg lefegyverezni azáltal, hogy megpróbálom kicsavarni a csuklóját, ennek eredménye viszont az lesz, hogy kis híján sikerül felszeletelnie. Rosának szintén nem úgy végződnek a támadásai, mint amilyenre számítanék tőle, pedig ismerem a képességeit, ő ennél sokkal ügyesebben harcol. A kardom is, olyan nehéznek tűnik… Nehéznek, egyben távolinak, elérhetetlennek, s mint ilyen eszköz, képtelen vagyok előrántani, és egyszerűen, de hatásosan megoldani a problémát. Úgy, szóval a fizikai támadásoknak annyi… Azonban nem csak ebből vagyok képzett. Igaz, az Akadémián annak idején meggyűlt velük a bajom, idővel belejöttem, s már kisebb kombinációkra is képes vagyok a démomágiát illetően.
- Hakufuku. – idézem meg a virágszirmokat fejem köré, s utána már csak szerencsémtől függ, hogy van-e annyi ebben a részegben, hogy képes legyen a szemembe nézni. Amennyiben sikerül a technika kivitelezése, az ájult egyént egy hainawával bénítom meg, miután elvetetem tőle a kardját. Elmenekülni meg úgyse tudna ilyen állapotban előlünk. Az ájulás miatt koncentrációja is megtörne, hiszen feltételezem, minimális figyelmet mégis csak igényel az ismeretlen technika véghez vitele. Így nyugodtan kikérdezhetem a szökött rabokról és a különös fegyverről. Amennyiben technikám sikertelen, egy magamban kimondott Hadou 21: Kakeru Pjouma segítségével idézem meg a fekete nagymacskát, és ha a fazonnak van egy kis esze, akkor inkább azzal foglalkozik, mint velünk, ha nem akar meghalni. Ha pedig mégsem vesz tudomást a veszélyről, akkor meghal. Kétlem, képes lenne túlélni a kidou sebzését.