Miután kissé odébbsétálgattam a csoportunktól, egy ágon csücslő valaki reiatsujára lettem figyelmes.Kiáramló reiasujának apró részéből arra következtettem, hogy nem barát. Sőt. Inkább ellenségnek tippeltem volna, csöppet módosítva egy arrancarnak. Gondolkozás nélkül utánaeredtem - egy kisebb elrugaszkodással máris a faágon teremtem, és követtem az előttem cikázó, kék hajú illetőt. Mivell egyre inkább beértem, a földön folytattuk a "kergetőzést." Nekem mindegy volt, merre megy- de kezdtem unni, és lehet, hogy a kis drága csapdába akart csalni, ezért gyorsabb tempót fölvéve megelőztem. Kezem a zanpumon tartva ráköszöntem:
- Hát szijja! Egyem azt a cukker fejedet, minek szaladsz ennyire? Nem eszlek én meg egyből. - mosolyogtam egyet rá, és már biztos voltam benne, hogy kivel állok szemben.- Mondd csak, neved is van? Feltételezem, nem valami teadélutánra akarsz engem meghívni. Ha annyira nem tudsz megszólalni, hát legyen, bemutatkozom előbb én: Chizuki Maya vagyok.

Korábban keltem, mint ahogy szokásom szerint kellett volna. Valami különös oknál fogva csak forgolódtam az ágyban, ahelyett, hogy visszaaludtam volna, így inkább kikászálódtam a dunyha alól, hogy ha már aludni nem tudok, hasznossá tehessem magam.
Az, hogy az ébrenlét levakarhatatlanul belém fészkelte magát, nem jelentette azt, hogy majd' kicsattantam a frissességtől na meg amúgy is igen rossz kelő vagyok, így mogorván dünnyögve szidtam magamban a világot mialatt a lépcsőn vonaglottam lefelé.
Amíg a kávémat főztem feltűnt, hogy valami nem stimmel a konyhában, de csak pár perc tátott szájjal való bambulás után sikerült észlelnem egy, a hűtőre mágnessel erősített papírfecnit. Hiába forgattam az üzenetet bármely irányba, minden szögből olvashatatlan maradt, amit betudtam az író hiányosságainak a szépírás terén továbbá annak, hogy amúgy sem látok valami jól, pláne nem korán reggel. A konyhaasztalon pihenő, általában receptböngészésre használt nagyító segítségével negyed óra alatt sikerült dekódolnom a szöveget, ami a következőképp hangzott:
Kellemes szerda hajnalt, Señor Zubarán! kukuku
Remélem kellemesen aludt, bár mintha kissé forgolódott volna, mikor látogatást tettem önnél az emeleten. kukuku >
No, mielőtt azt hinné, hogy bosszantani kívánom csupán, kérem lazítsa el összerándult arcizmait, és olvasson tovább. Tudomásom szerint unalmasan tengeti a napjait, és vágyik már egy kis kihívásra, nem igaz? Ha csekély érdeklődést is mutat a dolog iránt, keressen fel és beavatom a részletekbe!

Szívélyes üdvözlettel: Urahara Kisuke

Ui.: Jaj, majd elfelejtettem említeni... Wakahisa kisasszony is jelen lesz

- Az a nyomorult.... Még mit nem.... - Morogtam dühösen a levélre, majd galacsinná formáztam és a ház túlsó végébe hajítottam. Eszem ágában sem volt annak az alávaló gazembernek az első füttyére ugrani, és különben is rendkívül aljas trükknek tartottam visszaélni Mi Vida nevével.....
Egy óra tettetett érdektelenség után már Urahara boltja előtt álltam. Hiába győzködtem magam, hogy csakis és kizárólag Shun miatt jöttem, valóban furdalt egy kissé a kíváncsiság, továbbá a kalandvágy is csillapíthatatlanul lobogott bennem legnagyobb bánatomra.
A boltba lépve senkit nem találtam, így egyéb elképzelésem híján az alagsor felé vettem az irányt, ahol hamarosan rá is akadtam az ördögien vigyorgó kereskedőre.
- Nocsak, micsoda meglepetés! Már azt hittem el se jön, a többiek már távoztak is!
- Ne szövegelj feleslegesen, inkább halljam a részleteket.... - intettem le duzzogva, miközben igyekeztem minél inkább jelét adni annak, hogy egyáltalán nem örvendeztem a hajnali látogatásnak, és kedvem se sok volt ott tartózkodni abban a bűnbarlangban.
Miután végighallgattam az előadást, hanyagul hátraintve "búcsúztam" Uraharától, majd jómagam is eltűntem az átjáróban. Valóban sikerült rendesen elkésnem, hiszen a túloldalt se találkoztam senkivel, csupán pár ismerős reiatsut éreztem a távolból. Nem siettem, hogy utolérjem őket annak ellenére, hogy Mi Vida jelenlétére is figyelmes lettem, hiszen egy hatásos belépőt mindig tetemes késés előz meg.
Épp azon morfondíroztam, hogy melyik oldalról és milyen szögben libbentsem meg csodásan fénylő hajkoronámat mikor megjelenek, erre valaki más jelent meg a hátam mögött.
- Csak nem meguntad az életed? - fordultam hátra összevont szemöldökkel, mivel gyűlölöm ha fontos elmélkedéseim közben megzavarnak.

Nagy megkönnyebbüléssel fogadtam, hogy Yuusuke nem tart igényt a társaságomra, mint ahogy én sem az övére. Érdekes módon ma az átlagosnál is antiszociálisabb vagyok. Úgy éreztem leginkább el sem kellett volna jönnöm, hanem a szobámban pusztulni otthon és valami hasznos, ám kényelmesebb dologgal elfoglalni magam. Bár ahogy végiggondoltam, semmi értelmes feladat nem jutott az eszembe, szóval óvatos léptekkel folytattam az utam az elveszett shinigamik felkutatását megcélozva.
Végignézve a tájon rá kellett jönnöm, hogy úgy vonultunk, mint egy csürhe, így nem csoda, hogy észre vettek minket és úgy emeltek ki embereket tőlünk, hogy mi ebből semmit nem érzékeltünk. A nyomaink vizsgálgatása közben feltűnt egy reiatsu a távolból. Gyorsan felugrottam egy fa tetejére és minimalizálva lélekenergia kibocsátásomat vártam, hogy ki a közeledő egyén. Rövid időn belül rájöttem, hogy a felelőtlenül áramoltatott szellemi energia nem másé, mint Yuusuke barátnőjéé, Yasuji Chiyoko-é. Nem éreztem késztetést, hogy most "elmés" beszélgetésbe bonyolódjak Vele, így tudomásul vettem, hogy legalább megvan és bíztam benne, hogy nem vesz észre. Így is történt, majd miután kellő távolságban tudtam, fedezékemet elhagyva kerestem tovább az eltűnt shinigamikat vagy a rájuk utaló nyomokat.
Nem is kellett sokáig nyomoznom, mivel a keresés nyomán észre vettem egy nem természetes képződményt, ami megközelítve kiderült, hogy mesteri ügyességgel megalkotott csapda. Miután egy Byakuray-yal sikerült aktiválni a rendszert kiderült, hogy ez a vacak nem csak kivégzi a bele tévedő szerencsétlent, de még el is rejti, hogy fel se tűnjön.
~Ördögi szerkezet, ha kezem közé kerül az alkotója a saját kütyőjével végzem ki, az szent! - forrongtam a dühtől.
Tovább indulva, hogy már tudtam mi után kutasson a szemem, bíztam benne hátha találok még túlélőket, akiken segíthetek. Bár kissé hiú remény, de mégis csak a társaim, akik ha élnek számítanak a segítségre. Találtam is néhány aktivált csapdát, benne az áldozatokkal, de megvizsgálva Őket rá kellett jönnöm, hogy rajtuk már nem segíthetek. A csapdák túl jók voltak, nem volt esély a túlélésükre. Mikor már elég borzalmat láttam, úgy döntöttem, hogy inkább a csapatom után indulok jelenteni az eseményeket.
A következő pillanatban valaki a hátamra ugrott és elemi erővel kezdett szorongatni. Nem csak az ijedtségtől, de a tüdőm térfogatának a folyamatos csökkenésétől is egyre rosszabbul lettem. Első gondolatom az volt, hogy ismét Hikari maradt le a csoporttól és így próbál játszani vele, de ha ez Hikari én esküszöm, hogy három hónapig kényszermunkára küldöm.
-Sziaaaaa szépfiúúúúúúúúúúúúúú! - ordított a fülembe egy ismeretlen hang, valószínűleg örökre halláskárosultá téve.
Gyorsan rá kellett jönnöm, hogy megnyomorítóm nem más, mint egy pink rémálomból szabadult arrancar lány. Elsőre nem tudtam eldönteni, hogy ébren vagyok vagy álmodom.
~Ez a megjelenés környezetszennyezés! - jegyeztem meg magamban végigmérve a lány ruháját!
Bár a beugróját felmérve rá kellett jönnöm, hogy az agyi kapacitásához pont megfelelő. Aztán rá kellett döbbennem, hogy a fülemben még mindig visszacseng az ordítása, ami iszonyatos fejfájásba kezdett átcsapni. Ettől persze rögtön bepöccentem. Lerázva magamról a kis piócát rögtön leordítottam a fejét...
-MÉGIS MI A FRANCÉRT SIKETÍTESZ MEG??? - kiabáltam rá, nem végiggondolva, hogy csak a mérgemet akartam ezzel kiadni, vagy mert nem hallottam a saját hangomat, bár lehet, hogy mindkettő egyszerre.
-ÉS MINEK UGRÁLSZ RÁM? MEG VAGY HÚZATVA? ATTÓL, HOGY ARRANCAR VAGY MÉG ESZEDNÉL LEHETNÉL! - fakadtam ki továbbra is telezengve az addig csendes erdőt.
Valahogy antiszociális lelkem egyáltalán nem vágyott erre a nőszemélyre! És ennek hangot is adtam.
-Mielőtt belekezdenél... - fojtottam belé a szó - ...nem harcolok Veled! - közöltem ridegen.
-Nem akarom tönkretenni a már az erdő nyomait magán viselő ruhádat... - közöltem némi gúnnyal, ami bár nem volt szándékos, de kijött belőlem - ...szóval jobban teszed, ha tudomásul veszed és szépen visszamész játszani Huenco Mundo-ba! - bár a javaslataimat többnyire nem veszik figyelembe a hollowok, azért én kitartó vagyok. Egy próbát megér, ha ezzel elkerülhetek egy harcot...

A lány szemmel láthatóan nem volt normális. Sok furcsa emberrel találkoztam már életemben, de ő ütött mindenkit.
Az meg nem nagyon érdekelt, hogy hogy néz ki, hiszen csak egy arrancar volt. Lehet, hogy kívülről úgy tűnik, a légynek sem tud ártani, de bellül akkor is csak egy hülye hollow.
És én a hollowokat akkor szeretem amikor kilehelik a lelküket.
Most sem voltam ezzel másképp. Hiszen ez is csak egy harc volt a sok közül, ugyanolyan mint a többi. Nem patkolhatok el. Legyőzöm és megyek tovább. Egyszerű lesz.
Legalábbis azt hittem.
De amikor szabadjára engedte a lélekenergiáját, világossá vált, hogy nem lesz könnyű dolgom.
A kardom ott pihent a hüvelyében. Egyenlőre még nem használom, először is kidouval kipuhatolózom a tudását. Éppen mozdultam volna, hogy villámtáncba kezdjek, de hirtelen hangokra lettem figyelmes. Két új személy ért a tistásra.
Arrancarok...
Ez egyik rögtön köszöntötte is a bolond csajt. Látszott rajta, hogy ő se százas.
-Most akkor mindegyikőtökkel harcoljak egyszerre?-
Ekoor az új lány a negyedik tisztáson tartózkodó személy felé fordult. Róla már el is feledkeztem. Ő is arrancar, és bizonyára azért jött, hogy harcoljak vele.
Felé fordultam.
-Te is velük vagy? Veled fogom kezdeni, mert te férfi vagy.-mondtam, majd kardomra tettem a kezem és felkészültem a támadásra.

Úgy tűnt, hogy a faágakon ugráló egyén nagyon jól érzi magát, és ráadásul néma is. Minimum. De lehet, hogy a süketség is társult hozzá, mert csak nézett ki a fejéből. Heves pislogásba kezdtem, majd közelebb léptem hozzá. Halkan szóltam neki, jelezve pozitív kedvemet. Nem akartam, hogy szegénynek csak annyi jöjjön le, hogy valami vérszomjas állat szabadult rá. - Halihóóóóóóóóóóóóó! Hékáááás! - kiabáltam utánna elszántan. Még mindig semmi reajció. Kezdtem kicsit ideges lenni, mert szerettem volna már valamit kezdeni vele. Lehet, hogy elmélyülten rohanok egy csapdába? Nos, végülis miondegy... úgyis szétszedek valakit, egyedül nem küldenek el a nemlétbe... Félmosollyal az arcomon ugráltam ágról - ágra, és mikor már végképp a türelemvesztés határán voltam, becéloztam az egyén hátát: - Hadou 04: Byakuray! - őszintén reméltem, hogy vagy őt találom el, vagy az alatta levő ágat, és akkor jó nagyot esik... Örömmel láttam, hogy az alatta levő ág megreped, reccsen, majd zuhhani kezd a föld felé...

Elgondolkodva sétálok a 12. osztag kapitánya mellett, amikor egy eddig ismeretlen férfi tűnik fel a semmiből. Tiszteletteljesen köszönt, azután kihív egy párbajra. Érdekes, hogy ilyen jól nevelten viselkedik ellenfeleivel. Apró bólintással jelzem egyetértésemet, s kissé távolabb sétálunk a csoport többi tagjától. Nem pocsékolja az időt, máris egy Barával támad. Az energiagömb zúgva szeli át a teret, pontosan felém tart. Megvető pillantással illetem a támadást, majd bal kézfejemmel lazán eltérítem, így az egy közeli fa törzsébe csapódik, hatalmas darabot kitépve a növényből. Ám nincs időm örülni kis akciómnak, hisz' egy sonidó után máris jobb oldalamon terem, katanájával megpróbál megvágni. Kapitányi haorim meglebben, amint könnyedén kitérek a támadás elől. Angelonak csak az üres levegőt sikerül szétszelnie ott, ahol az előbb még Én álltam. Úgy tűnik megölésemet kapta feladatul, így nem szabad alábecsülnöm. Lassan fejem mögé nyúlok és megragadom Dotonryuu markolatát. A hideg acél búgva kúszik elő a sayából, tökéletesen sima felületén megbotlik a napsugár. Érzem, ahogy eltölt az erő kardom érintésétől. Acélkék íriszeim vészjóslóan villannak, nem sok jót ígérve. Ideje, hogy válaszoljak előbbi próbálkozására. Gyors villámtánccal kerülök elé, egy alulról felfelé tartó vágással próbálva megsebezni ellenfelem. Valószínűleg kivédi, ezért hátrébb ugrok és reiatsu koncentrálok tenyerembe.
- Hadou 73: Souren Soukatsui! - hallatszik mélyen zengő baritonom, amint elkiáltom a Kidou nevét. Mindent elsöprő kék energiavihar csapódik ki a már előbb is említett testrészből, célja pedig a fehér ruhás arrancar. Nem vagyok tisztában valódi erejével, ezért talán még sikerül is kivédenie támadásom. A sugár hatalmas robbanás kíséretében csapódik be, ennek köszönhetően méretes füst- és porfelhő emelkedik. Ráérősen sétálok a kráter közelébe, mert ugye kétségtelenül sikerül csinálnom egyet. Rövid töprengés után hangot adok gondolataimnak.
- Tudja Angelo, nem akarom megölni Magát. - szólalok meg az övéhez hasonlatos hangnemben, habár szavaimból ismét kiérződik egy kevéske gúny. - Nekem csak a főnökei kellenek, fölösleges végeznem egy jó harcossal. Nos, mit szól? Félre áll vagy csatlakozik több száz fajtársához, akiket már a Pokolra küldtem?
Hangom hideg tárgyilagossággal csattan, ámbátor nem hiszem, hogy elfogadja kompromisszumomat. Önhibáján kívül lidérccé vált, így agykapacitása még mindig alig súrolja egy kifejlett szarvasmarha szintjét. Biztos Ő is olyan, mint Aizen pribékjei. Agymosott zombik, akik csak uruk parancsára tudnak cselekedni, máskülönben tehetetlenek. Csalódott sóhajjal veszem tudomásul, miszerint megint nekem kell megtisztítanom egy lelket, s visszaterelnem a helyes útra. Rendes embernek tűnik ez a csávó, remélem következő életében jobban jár. Ezen gondolat által vezérelve szorítom meg katanám tsukáját, így várva a férfi előjöttét a ködből.
~ A végén csak egy maradhat...~ - villan át agyamon egy nevetséges sorozat sokat ismételt szövegrészlete. Szám széle kissé felfelé görbül, tudván, Én leszek az az Egy. Fél kézzel előhúzok egy szál cigarettát, azután ajkaim közé illesztem. Rövid időn belül öngyújtóm is előkerül, ezt követően máris vidáman kacskaringózik az ég felé a kesernyés dohányfüst. Muszáj volt rágyújtanom, nem bírom ezt a stresszt!