Név: Ashigaka Shikamazu
Kor: 20
Nem: Férfi
Kaszt: Shinigami
Kinézet: 185 cm magas, átlagos testalkatú, vállig érõ barna haj, barna szem, nyugodt arc jellemzi, valamint Shinigami ruha
Felszerelés: Zanpaku-to, neve: Jigoku Hi/tûz típusú (a pokol tüze) (ha valami baj lenne a japán nevekkel, akkor bocsi:D)
Shikai: Gyere elõ Jigoku Hi! (ha valaki tudna japán megfelelõt mondani, azt megköszönném
). A penge mindkét irányban megnyúlik, körülbelül 15 centiméter széles lesz, akárcsak a védõrács.
Technikák:
1. A támadó erõ Shikai szinten megnövekszik, de nagyobb energiát is igényel, hogy mozgatni tudjam...
2. A kard vörösen izzani kezd, pokolbeli hangokat hallat és ezután kimondva: Végezz vele Jigoku Hi(szintén megköszönném a japán megfelelõt) Az egész kard lángol és ezután a tûz sárkány alakban tör elõ. Ez a támadás szinte a használója egész reiatsuját felemészti.
Bankai: majd késõbb
Elõtörténet:
Életem elsõ pár évét homály fedi... Tulajdonképpen, ha jobban belegondolok voltaképp az egészet. Rukongai egyik negyedében éltem. Átlagos gyerekkorom volt, a szüleim, ahogy csak tudták, mindent megadtak nekem, ámbár nem kívántam sokat. Fogalmam sem volt a múltamról, míg nem a tizennegyedik születésnapomon az ember, akit az apámnak hittem, tudatta velem, hogy mégsem õ az apám.
- Fiam, beszéltem róla anyáddal és úgy döntöttünk, hogy elmondjuk neked az igazat, mivel egyre több jel utal arra, hogy a szunnyadó erõd ébredezik.
- Igazat? Szunnyadó erõm? Mégis mirõl beszélsz?
Semmit nem értettem, de a beszélgetés folytatódott.
- Mi... Mi nem az igazi szüleid vagyunk.
- Micsoda?
- Ahhoz, hogy megértsd az egészet a leges legelejérõl mondom el a történeted és csak remélni tudom, hogy a legvégén meg tudsz bocsátani nekünk. Én és anyád kettesben éltünk itt ezen a helyen, amikor egy esõs napon az éjszaka sötétjében egy fehér haorit viselõ Shinigami jelent meg a házunk elõtt.
- Egy kapitány? - döbbentem le teljesen.
- Igen. Mi még jobban meglepõdtünk, mint te, ugyanis nem egyedül jött. Egy csecsemõt hozott... Meg se tudtunk szólalni, de szerencsére kisegített minket.
- Rátok hagyom õt, mert nálam nincs biztonságban.
Átnyújtott téged és anyád, ha bátortalanul is, de elvett majd erõsen magához szorított, a titokzatos valaki, pedig megfordult és elindult, de még a szeme sarkából visszanézett.
- Ha felnõ, mondják meg neki, hogy ne keressen.
Egy szempillantás alatt eltûnt. Mi, pedig boldogok voltunk, mert egyébként soha nem lehetett volna gyerekünk és szerettünk volna, ezért amit csak tudtunk megadtunk neked, de amúgy sem voltál válogatós gyerek.
- Ezek... Ezek szerint az apám... egy kapitány volt?
- Igen, de rögtön az után, hogy itt hagyott téged, pár napra rá megtudtuk, hogy eltûnt és nem lehet tudni, hogy él-e még...
- Értem...
- Azért láttuk ezt fontosnak elmondani, mert egyre több furcsaság történik mostanság, és lehet, hogy annak a hátterében a te erõd áll.
Egybõl átfutott az agyamon egy gondolat:
- Ki akartok dobni? - kérdeztem, higgadtan.
- Szó sincs róla, csak úgy véljük, hogy nem lenne jó, ha hagynád elveszni a benned rejlõ tehetséget... ezért is támogatnánk, hogy jelentkezz az egyik Shinigami akadémiára.
- Értem.
Többször is mondták már a nevelõszüleim, hogy korom ellenére már jóval több komolysággal rendelkeztem, így kezdeti meglepettségemet legyõzve hamar megnyugodtam most is és mérlegeltem a helyzetet... Igent mondtam.
Másnap már fel is vettek az akadémiára és kezdetét vette a kiképzésem. Démonmágiából inkább az ártalmatlanító technikák mentek jobban, de a támadó részét is sikeresen megtanultam.
A kardforgatásból inkább átlagos voltam, mint sem jó, de azért nem panaszkodhatok. Itt esett meg elõször, hogy kapcsolatba léptem a Zanpaku-tommal. Nyugodt, békés természete van, akárcsak nekem, és sikerült is elérnem a shikai szintet. Eddig is volt önbizalmam, és erre a shikai "rátett még egy lapáttal", így örömmel vállaltam el az õrjáratozást Karakura keleti részén, hiszen tudtam, hogy csak így van esélyem bekerülni a 13 Õrosztag valamelyikébe. Másodmagammal jártuk azt a körzetet és végeztünk az arra tévedõ egy-két hollowwal.
Viszont egy nap hatalmas reiatsut éreztünk a társammal, --akit Morikubonak hívtak és a szolgálatok alatt remekül összebarátkoztam vele-- és egybõl tudtuk, hogy ezek nem akárkik. Amint odaértünk a helyszínhez megláttunk két óriás hollowot, akik, amint észrevettek minket, egybõl ránk támadtak. A csata elkezdõdött. Habár már ismertem a Zanpaku-tomat valamiért eddig õt csak egy sima fegyvernek tartottam, viszont itt gyökeresen megváltozott a szemléletem. Morikubo már elõhívta a shikait és ádáz küzdelem folyt közte és az egyik hollow között.
- Mire vársz még, Shikamazu? Hívd elõ a shikai-od!
- Tudom!
Koncentráltam és kimondtam a hívószót, de semmi nem történt
- *Mi a...*
Egy hatalmas üvöltés és mire odanéztem már az egyik óriás Hollow vadul lesújtott, amit én reflexeimnek köszönhetõen sikeresen kikerültem, viszont a második támadása telibe talált és több métert repülve a levegõben, végül megfordulva talpra érkeztem, de a bal karomat teljesen felszántotta a borotvaéles karmaival, így csak a jobb kezemre számíthattam.
- Shikamazu! Jól vagy?
- Persze! Semmi bajom!
Ez nem volt igaz, de nem akartam, hogy miattam aggódjon.
És ekkor valami fura dolog történt. Megszólalt egy hang.
- *Meg akarsz halni?*
- Ki van itt?
Gyorsan körbe néztem, de senkit nem láttam, csak a felém közeledõ óriás hollowot.
- *Meg akarsz halni?*
Most se láttam semmit, csak az egyik óriás Hollow magasba emelkedõ kezét, de a következõ pillanatban már máshol találtam magam. Ahogy körbenéztem nem akartam hinni a szememnek. Mindenfele lepusztult házak romjai, égõ jármûvek, úttorlaszok, vörös égbolt… mintha szó szerint a pokolban lennék, pont ott, ahol az akadémián legelõször kapcsolatba léptem a kardommal.
- Megint itt?
- A lelked legmélyén... máshol nem beszélhetünk... még.
A hang birtokosa is megjelent elõttem, aki egy ember volt. Emberi kinézet, emberi ruhákat viselt és semmi sem utalt arra, hogy lakozna benne valamilyen erõ… kivéve egy dolgot.
- Jigoku Hi. Miért nem tudtalak elõhívni?
- Megmutatom.
A kinézete a másodperc tört része alatt megváltozott, az emberi arc helyett, egy vörös, fekete csíkokkal teli fej jelent meg, az izmai legalább a tízszeresére nõttek és az egész teste a szó szoros értelmében lángolt.
- Most meghalsz!
És elrúgta magát a földtõl, egy szempillantás alatt véget vethetett volna az életemnek, de a keze pár centire az arcom elõtt megállt. Én felkészülve a legrosszabbra becsuktam a szemem és vártam a biztos halált, de nem ez következett be. Amikor kinyitottam a szemem, ugyanaz az ember állt elõttem, akit legelõször megláttam.
- Elszomorító, hogy megijedsz saját magadtól.
- Akkor az akadémián miért tudtalak elõhívni?
- Mert akkor nem hollow-kal harcoltál.
- Eszerint félek?
- Igen, de nem értem mitõl... erõd is van, tehetséged is... és egy igaz bajtársad, aki segít neked... semmi okod félni.
- Rendben, van megpróbálom.
- Hibás válasz. Ne próbáld, csináld!
Az egész teste fényleni kezdett és kard alakot vett fel, ami azután a kezembe szállt. A következõ pillanatban újból a valóvilágban találtam magam és magabiztosan mondtam ki a hívószót.
- Gyere elõ Jigoku Hi!
A kardom alakja megváltozott és felvette a shikai formát. Ezután
minden olyan gyorsan történt. A Hollow lesújt. Az azutáni másodpercben már kettészelve elporlad. A szabadon engedett Zanpaku-tom segítségével végeztem vele. Morikubot a hollow sarokba szorította és már csak egy csapás választotta el a biztos haláltól. Gyorsan cselekedtem. Futni kezdtem és amikor a hollow közelébe értem, felugrottam a levegõbe majd lesújtottam. A kardom úgy ment át rajta, mint kés a vajon és egybõl elporladt.
- Jól vagy, Morikubo?
- Persze. Köszi, hogy megmentetted az életem.... Amúgy nem semmi a Zanpaku-tod.
Gyorsan végeztem a két óriáshollowal, viszont ennek ára is volt. A hatalmas kardot forgatni nem egyszerû és mivel az amúgy sem sok reiatsum elfogyott a kezeim súlyosak lettek és a kardom belesüllyedt a betonba. Teljesen kifáradtam ettõl a pár suhintástól. Az erõsítés pont akkor ért oda, amikor mi már elvégeztük a munka nehezebb részét. Erõsen elcsodálkoztak a Zanpaku-tom kinézetén és miután megtudták, hogy megmentettem a társam életét, egybõl felfigyeltek rám. A 6. osztagot ajánlották nekem, hiszen õk is onnan voltak. Röpke két év alatt rengeteget edzettem, sok barátott szereztem és szépen lassan felfelé kúszva a ranglétrán, most 3. tiszt vagyok és folyamatosan a Bankai elsajátításán dolgozok, de persze a legfõbb célom, hogy megtaláljam az igazi szüleim. Az eddigi kísérletek nem voltak sikeresek, de nem adom fel!
