Név: Kuroi Shouta
Kaszt: Shinigami
Nem: férfi
Rang: 8. osztag 6. tiszt
Zanpakutuo neve: Karasu no tsubasa (Hollószárny)
Zanpakutuo lelke:
http://rage1986.deviantart.com/art/The-Crow-God-92979308Zanpakutuo parancsszava: Tobimasiyou, Karasu no tsubasa. (Szárnyalj Hollószárny!)
Zanpakutuo shikai-ja: A név kimondásakor a katana és a kardhüvely átalakul és kicsit rövidebb (-10 cm) pengéjű egykezes szablyává válnak, melyeknek pengéje fekete színű.(nem matt) Cuba- ja toll alakúvá válik(2 fekete tollá). A létrejött fegyverek súlygömjeiről 1-1 fekete szalag lóg.
Különleges támadások- Mienai kire (Láthatatlan vágás):A vágás nyomán sűríti és kilövi a levegőt. Bármit elvág ami az útjába kerül. Mivel alapvetően a levegővel dolgozik, a támadás majdhogynem láthatatlan.
- Yougoshiya kazetate (Védelmező szélpajzs) : Pengéit mozgatva az utánuk mozgó levegőt sűríti kemény fallá lélekenergiájával, ami képes elhárítani a gyengébb vagy vele egyező erősségű támadásokat. A nem látható pajzsok mérete mindig a kardok pengéjének hosszúságával és a pengék által bejárt úttal egyezik.
Zanpakutuo tipusa: szél
Felszerelés:Zanpakutuo, fekete felleghajtó, fekete bő szárú szövetnadrág, saru, nyakláncként egy érmét hord amibe egy stilizált holló mintát nyomtak, egy fonott karkötő.
Különleges tulajdonságok: A legvégső pillanatokban is képes nyugodt maradni, ha valahol megjelenik és szól, természetéből fakadóan másokat is képes megnyugtatni.
Előtörténet:
A nevem Kuroi Shouta, egy 18 éves, életerős nyugodt és tisztelettudó gyerek, évfolyamának huszadik legjobbja, az Okinawai goju-ryu karate iskola újdonsült és büszke barna öves tanulója.
Vagyis csak voltam, amíg egy autóbalesetben meg nem haltam hetvenhárom évvel ezelőtt. Nagyon jó napom volt aznap, minden összejött, javítottam a tanulmányi átlagomon, edzésen átadták az új övem vizsga után… egyszerűen csodálatos volt. Még a naplementében is volt időm gyönyörködni és az útra lépve azon ábrándoztam, hogy még felmegyek a temetőbe a cseresznyefámhoz, édesanyám sírjához, ahova kisgyermek korom óta gyakran jártam. De akkor fékcsikorgást és egy tompa puffanást hallottam, majd pár másodpercnyi lebegés után vörösen elmosódott a világ és én belesüppedtem a sötét semmibe. Erről az időszakról nincs semmi emlékem. Ezek után csak úgy magamhoz tértem otthon, körülöttem emberek beszélgettek csendesen, a mondanivalójukat nem tudtam kisilabizálni, ahogy az előttem mozgó és álló fekete pacák valódi formáját sem… próbáltam pislogni, de nem történt semmi, ekkor reflexből felemeltem a kezem, hogy a szememet megdörzsölve javítsak a helyzeten, de nem lett jobb. Kezdtem kétségbe esni, hogy maradandó sérülés érte a szemem. Akkor gondolkoztam el, hogy vajon mi történhetett velem és akkor jutott eszembe a baleset is. Annyira megdöbbentem, hogy észre sem vettem, ahogy az emlékek visszatértével kezd kiélesedni a látásom és a fekete pacák gyászruhás alakot öltenek, a mondanivalójukban pedig helyet kap a részvét a szomorúság és a halálhírem is.
Nem győztem kapkodni a fejem, míg végül a nagy kavargásból kivált édesapám fáradtságot sugárzó arca és megtört tekintete. Könnyezni kezdtem… kezdtem gyászolni édesapám életét.
Lassan teltek a pillanatok és lassan múltak a napok is. Apám gyásza túl nagy volt, hogy cselekedni tudjon így nagyszüleim intézték el, hogy édesanyám mellé temessenek és ne apám családi sírhelyére. Így kerültem ki húsz hosszú évre a temetőben cseperedő és erősödő cseresznyefához. Rengeteg időm volt feldolgozni a halálom, de mégsem tűntem el innen… a legrosszabb választás volt ez a fa a nagyszüleim részéről, mert az emlékeim és az érzelmeim nagy része hozzáláncolt és nem tudtam elszakadni tőle. Így láthattam, hogyan öregszik meg apám és a barátaim, akik még annyi év után is ápolták emlékem. Aztán édesapám egyik évről a másikra nem jött ki látogatóba hozzám… haláláról csupán csak sejtéseim voltak.
Már fájt a szellemlét, a lelkemet a fához kötő lánc égetett és kínzott, míg végül ordítva el nem kezdtem a fába vagdosni a fejem. Valamikor elmúl, valamikor visszajött és tombolt a fájdalom, ilyenkor érdekes módon, ha valaki a fám közelében járt meghallotta a hangom és a kopogást és rettegve elsietett. Az utolsó fél év így telt el, egészen addig a napig.
Kínjaim között fetrengve rám talált egy fekete kimonót viselő nő és nyugodt mozdulattal elővonta kardját. Abban a pillanatban nem tudtam szólni, hogy siessen, mert különben beleőrülök, de egy erőteljes ordítással hangot tudtam adni türelmetlenségemnek.
Aztán… aztán elmúlt a rohamom és én erőtlenül elnyúltam a cseresznyefa tövében. A zihálásomon túl hallottam, hogy közelebb lép, aztán megéreztem, hogy megfogja a vállaim és felültet.
Bemutatkozott és megnyugtatott, hogy olyan helyre küld, ahol minden más lesz majd.
A szemeibe nézve minden késztetésem ellenére elfelejtettem elmorogni, hogy ideje volt már…
Mielőtt még kardja markolatát homlokomhoz nyomta volna megkérdeztem, mi ő, amire csak ennyit mondott: Shinigami
Ezzel a szóval keltem át a Soul Society-be, ahol rövid úton új életet kezdhettem. Egy fazekas családjába kerültem, ahol fogadott apám kitanított, de soha nem tudtam megbékélni ezzel az élettel. Míg ott voltam velük sokat hallottam a shiniagmikról és azon a nyomon haladva felvételiztem az akadémiára. Láttak bennem tehetséget és felvettek, én pedig azon voltam, hogy be is bizonyítsam, hogy érdemes volt próbát tenniük velem.
Igyekezetemnek hála, miután végeztem felvettek a 8. osztagba, ahol a 6. tiszti rangra küzdöttem fel magam.
