Név: Chizuka Maya
Kaszt: Shinigami
Nem: Nő
Rang: 6. osztag 4. tiszt
Zanpakutuo neve: Kyuusen Fenikkusu
Zanpakutuo parancsszava: Sobieru, Kyuusen Fenikkusu [Szárnyalj, Alvilági Főnix]
Zanpakutuo shikai-ja: Amikor kimondom a nevét, a kard vörösen izzani kezd, pengéjén mint az emberi testben az erek, vörös csíkok futnak végig.
- Shisuu [Haláltánc]: A zanpakutuo pengéjéből több száz lángoló penge távozik, melyeket gondolati úton irányít, a különbség annyi, hogy bármilyen fegyvert képes magának belőlük megformálni, s őket képes pajzsként maga elé rendezni.
- Kaenkambo [Lángcella]: a megidézett pengék az ellenfél körül összeolvadva egy áthatolhatatlan börtönt hoznak létre körülötte, melynek fala tűzforró- így esetleges érintés során meg/szétégetheti az adott testrészt- s ez a cella könnyedén szűkíthető, így ráolvasztható az ellenfél testére, s szénné égetheti azt- vagy erősebb ellenfél esetén csúnya sérüléseket okozhat neki.
- a sebessége az átlagosnak sokszorosára ugrik, szemmel szinte követhetetlenné válik
Zanpakutuo fajtája: tűz/hő
Felszerelés: a shinigamik öltözékén túl egy vörös kendőt viselek a nyakamba kötve, valamint egy ezüstnyakláncot, amin egy fekete medál lóg. A kezeimen fekete kesztyűt viselek.
Kinézetem: Egy 173 cm-es, barna szemű és derékig érő barna hajú lány vagyok, elég vékony. Az arcom bal ordalán van egy apró félhold alakú anyajegy.
Kor: 17
Előtörténet:
Annyira fájt már, nem tudtam már semmi másra figyelni, csak arra, hogy egyre erősödik a fájdalom, aztán hirtelen... minden eltűnik.
A közelben, valahol víz csobogását hallottam, de még mindig képtelen voltam kinyitni a szememet. Lassan felszínre törtek az emlékek. Az egyre gyorsuló autó, amint felénk rohan, ahogyan félrelököm a bátyámat az útből, a riadt és döbbent arca, amint elsodor engem az autó, az a rettenetes fékezés, amint érzem hogy a testemet elborítja valami meleg, és az elviselhetetlen fájdalom... De akkor most hol vagyok? Valaki megérintette az arcomat, mire kinyitottam a szemem, és felültem. Egy apró, nekem talán vállig érő kisfiú ült mellettem.
- Hát te ki vagy? -kérdeztem, mert nem fért a fejembe, hogy hogy lehetek itt, mikor meghaltam.
- Én Shinji vagyok... te pedig meghaltál.
- Hogy.. mi?? Vagyis.. erre már rájöttem, de akkor hogyan kerülök ide? Mi ez a hely?
- Ez a Lelkek Világa. Te pedig a Peremvidékre kerültél, mert a lelked tiszta, és semmi rosszat nem követtél el. Mi a neved?
- Chizuki Maya... nekem tennem kellene itt valamit?
- Nem tudom, mire gondolsz... mondd csak, van valakid?
- Nincs... azt hiszem, egyedül vagyok... -ekkor eszembe jutott Kai, és az aggódó, kétségbeesett arca, és sírni kezdtem.
- Ne félj, majd leszek én a családod. Mi itt családokba tömörülünk, hogy könnyebb legyen az élet, és ne szenvedjünk olyan nagyon. Tudtad, hogy aki itt él, az sohasem lesz éhes, vagy fáradt? Persze az ízeket ugyanúgy érezzük...
Ettől kezdve tényleg Shinji lett a családom. Az, hogy mikor még éltem, és mindenki engem bántott, mert gyenge voltam, szinte teljesen feledésbe merült. Itt boldog voltam, a nehéz körülmények mellett is. Egészen addig, míg néhány lidérc meg nem támadott minket. Ekkor már lassan hét éve éltem a Peremvidéken, de akkor láttam először lidérceket. Hatalmas, félelmetes lények voltak, de én nem éreztem mást, csak haragot. A családot, akivel éltem, lemészárolták. A Shinigamik késve érkeztek... ami a legjobban fájt, hogy láttam amint Shinjit a szemem láttára falják fel a lidércek. A sosem volt öcsém... máris elvesztettem. Nem hibáztatok érte senkit sem. Ha valaki hibázott, akkor az én voltam. Mint rég, most is túl gyenge voltam. A Shinigamik közelében megéreztem valamit, valami éhséget, amit már évek óta nem tapasztaltam. Szinte a csontjaimba mart... később tudtam meg, hogy amit éreztem, az a lélekenergiára való reagálásom volt. Hallottam már az Akadémiáról, de nem akartam eddig jelentkezni. De most, most már igen. Meg fogom bosszulni az öcsémet, Shinjit a lidérceken...
Sikerült, bekerültem. Megint hallgatag lettem, de nem felejtettem el élni. Szereztem barátokat, és jól haladtam a tanulásban. Míg éltem, akkor is jó tanuló voltam... Azonban ez a tanulás mindennél jobb volt. A harci gyakorlatokat pedig kifejezetten élveztem. Éjt nappallá téve dolgoztam, hogy el tudjam végezni az Akadémiát, és egyre erősebbé váljak. Fáradozásaimat siker koronázta, és felvettek a hatodik osztagba.
