-Hogy miért négyesben?-nézek mérgesebben az espadara.-Gondoltam, hogy talán diplomáciai úton is megoldhatnánk, de úgy látom, hogy ti csak a harcból értetek.-összeráncoltam a homlokom. Kardom markolatát erősen szorítottam. Kitsu értetlenül nézett rám, mint aki fel sem fogta, hogy mit mondtam neki. Megcsörrent a telefonom, megkaptuk az erőfeloldást.
Katai, én nem tudom, hogy most mit csinálsz, de sok sikert...-a nemsokára körülöttem megjelenő izzó légörvény jelezte, hogy bizony most tekintélyes mennyiségű reiatsut engedtem szabadon. Kardom lángolt, a szívem csak úgy vert. Ránéztem Kitsura, aki még mindig ott ült és nézte a show műsort
Tudom, hogy te vagy az erősebb, de az erősítésig feltartalak...-felemeltem a kardom és keresztül hasítottam a levegőn. Egy nagyobb méretű tűzgolyó máris ellenfelem felé tartott.
Egyenlőre ennyi elég lesz, megvárom, hogy erre mit lép...

/Sorry, egy kicsit készen vok, most nem megy a kedvesség annyira ^^"/

-Hmm...úgy tűnik elszámoltam magam... - hallottam a távolból a hangját, bár nehéz volt pontosan kivenni a szavakat.
Az előző támadásommal sikerült valamijét eltalálnom és a ceroja is elég pontatlanra sikerült. Elgondolkodtam, hogy valóban egy espadaval van-e dolgom vagy csak ennyire figyelmetlen volt. Inkább ez utóbbiban maradtam, mivel nem válhat előnyöm semmilyen szintű ellenfél lebecsüléséből.
A robbanás hatására támad por rövid időre elrejtett Tadeo elől, és a reiatsu maradványok miatt is nehéz lett volna érzékelnie. Viszont ez a helyzet támadási szempontból nekem sem kedvezett, mivel én sem tudtam, hogy ellenfelem hol is tartózkodik pontosan. Kissé hátrébb shunpozva próbáltam tisztes távolságba kerülni a veszélyzónától, ám ekkor megéreztem az espada lélekenergiáját magam mögött.
-Lehetetlen! - döbbentem le és próbáltam védekezésre emelni a kardom, de hihetetlen sebességgel sújtott le rám.
Mély vágást kaptam a hátamra és egy jókora lökést, mikor a fordulás után a katanáink összetalálkoztak. Még csak meg sem kezdődött az igazi harc, már döntő csapást mértek rám. Egyik kardomat a földbe szúrva feltámaszkodtam a porból, majd igyekeztem összeszedni magam. Felnéztem Tadeora, de csak a mérhetetlen szánalmat éreztem a szeméből. Nem tudom, hogy a tehetetlenség vagy a helyzet abszurditása, de hasonlóan éreztem én is magam iránt.
Aztán megtörtént a csoda, amire már régóta vártunk. A kommunikátorból felemelő szavak hangzottak el...
-Az erősítés úton van és használhatják a teljes erejüket. Üzenet vége.
~Soha jobbkor! - húztam ki magam a hír hallatán.
-Az előbb kérdezte, hogy korlátozva van-e az erőm! Nos a teljes válasz, hogy kinek ne lenne korlátozva az ereje. Mindenki visszafogja magát, csak a harc végén ad bele mindent. De én még a shikaiomat sem engedtem szabadon. Ebbe nem gondoltál bele Tadeo Dellomeurtre? - nem tudom miért is kezdtem bele a mondókámba, talán a saját magam megnyugtatása véget.
Ellenfelem továbbra is nyugodtan állt, mintha meg sem hallotta volna előző mondandómat. De ha nem mozdul, akkor tartunk Neki egy kis bemutatót. Felemeltem a két katanát és magamat összeszedve a lehető leggyorsabban igyekeztem felvenni a shikai alakomat. A viharfelhők heves gomolygással gyülekeztek felettünk jelezve a kardom átváltozását.
-Konseki sitahe tengoku, Sora inazuma! - idéztem meg zanpakutom első szintjét.
Az átváltozott katanával azonnal távolsági támadást intéztem Tadeo felé két Rakurai formájában, hogy mozgásra kényszerítsem. A tervem eddig a pillanatig sikeresnek bizonyult, mivel Tadeo kissé hátrálni kezdett.
Mögé shunpoztam és feloldottam a pecsétet.
-GENKAI KAIYO! - a paradicsommadár szimbólum szertefoszlott és végre használhattam a teljes erőmet.
Késlekedés nélkül ugrottam magasabbra és Tadeo nyakára célozva lőttem ki rá egy Raikama-t...

A támadásom elkerülhetetlenül tartott a magas rangú hollow nyaka felé. Egy hatalmas villanás jelezte, hogy a sarló becsapódott és nem kerülte el a célpontot. Mintha valami ellenállást éreztem volna a szellemi energiájában, de nem tudtam megállapítani, hogy pontosan mit is tehetett. A robbanás keltette felhőben ekkor megpillantottam a még mindig talpon lévő ellenfelemet.
-Hmm...hatásos támadás... - vizsgálgatta az espada a villámsarló által vágott sérülést, majd ujjairól lerázva a vért komolyabbra fordította a harcot.
Ismét kezdhettem kétségbe esni, de nem hagyta annyiban a dogot. Még fel sem ocsúdtam belőle, hogy a legerősebb támadásomat egy két karcolást leszámítva képes volt hárítani máris további gondokkal kellett számolnom.
-Rendben van. - ezzel a zanpakutoját maga elé emelte és ressurecciónra készült.
~Nem hagyhatom. Ha felszabadítja a kardját, semmi esélyem nem lesz. - tudatosítottam a helyzetet és közben az ellenlépésen gondolkodtam.
Az espadanak rontottam, hogy megakadályozzam a zanpakutoja szabadon engedését. A terv tökéletes volt, azt leszámítva, hogy amikor megfelelő közelségbe értem a Tadeo által gyűjtött reiatsu nyomásától nem kaptam levegőt, így a kardommal képtelen voltam lecsapni rá. Összeszedve minden erőmet egy villámot összpontosítottam az egyik kardomba és azzal próbáltam megállítani az átalakulást.
-Amburar, Condenado Alma! - szabadította fel teljes erejét Tadeo.
~Fenébe, elkéstem! - shunpoztam hátra és kerestem az előző támadásom nyomát az espadan, de nem találtam látható sérülést.
Arra a megállapításra jutottam, hogy a nehéz légzés nem volt jótékony hatással a támadásom erejére és ez a szörnyeteg biztos elég kemény bőrrel rendelkezik, hogy ne lehessen csak úgy szeletelni. Ekkor vettem észre, hogy bár folyamatosan rengeteg szellemi energia szabadult fel az ellenfelemből, a légzés mégsem okoz olyan nehézséget, mint a közvetlen közelében. Mivel a fegyvere az előző állapotához képest elég apró, így a távolsági harcot kell előnyben részesítenem.
~Csak tudnám mi a fenét képes csinálni azzal a húsklopfolóval?! - aggódtam kissé a balta képességei miatt.
~Mindegy is, a lényeg, hogy én irányítsam a harcot. - indultam egyre magasabbra, hogy ezzel is követésre késztessem. ~Gyere csak, ha szeletelni nem tudlak, majd a villámokkal sütlek ropogósra Te hatalmas tehén!

Mint oly' sokszor mostanában, ismét a jelentések fölé görnyedve töltöm időm legnagyobb részét. Csodálkozva tudom konstalálni, hogy ezek a 8. osztagos shinigamik mindenről tudnak jelentést írni. Azon sem csodálkoznék, ha egy székelési szokásokról szóló vastag irathalmazba botlanék. Annyira szétunom a burám, hogy ebben a pillanatban épp a tollamat próbálom egyensúlyozni a homlokomon, kisebb-nagyobb sikerrel. Hál' istennek Katai épp egy küldetésen van, így én nyugodtan ejtőzhetek az irodában. Gyorsan felpattanok a székből, majd magamhoz ragadom a Chiyo-chantól kapott bögrét, s neki állok a teakészítésnek. Nem telik bele pár percbe, s a finom nedű már ott gőzölög az asztalomon.
~Végre megkóstolhatom!~ - fogalmazódik meg a gondolat, miközben lassan közelítek a bögre felé. Uraharának szerencsére sikerült még szereznie a múltkori teafűből, ugyanabból a fajtából, amelyből készült italt hadnagyom kiöntött a múltkor. Már csak pár centire vagyok a poharamtól, amikor ideges kopogás szakítja félbe rituálémat. ~Miért? MIIIIIIIIÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉRT? T^T~
Teljesen összetörten kiáltok ki egy „Szabad!"-ot, majd hátra dőlök a székemben. Már tudom, hogy az életben nem fogom megkóstolni ezt a szar löttyöt. Az ajtó lassan félrecsúszik, s egy tisztet pillantok meg ellőtte. Tiszteletteljesen meghajol, majd egy intésemre beljebb lép a helyiségbe. Látszik rajta, hogy ideges, s hadarva elmondja az üzenetet. Katai, és egy bizonyos Suzumiya Shoko bajba keveredtek, s a vörös kód lépett érvénybe. Minél hamarabb erősítésre van szükségük. Nem is teketóriázok sokat, hanem Zanpakutoumat felkapva rögtön útnak is indulok. Villámgyors árnyékként vágok át egész Seireteon, majd egy előre megnyitott senkaiba vetődök. Miközben ugyancsak villámtáncomat használva sietek végig az átjárón, gyorsan egy pokollepkét idézek, hogy mutassa nekem az utat.
Rövid időn belül megnyílik az átjáró az emberek világába. Kihasználva, hogy az egyik leggyorsabb kapitány vagyok a Gotei 13-ban, seperc alatt meg kell érkeznem a küzdelem helyszínére. Már a távolból is érzékelhető a rettenetes mennyiségű reiatsu.Ha jól gondolom egy Espadaval vagy Privaron Espadaval van dolgunk. Vagy talán mindkettővel egyszerre. Nem is csoda, hogy két hadnagy nem tudta megállítani őket. Sőt, megkockáztatom, hogy meglepő életben maradásuk. Szinte már elmosódottan látszódom az irdatlan sebességtől, de nem lassíthatok. Minden perc számít, s lehet, hogy csak egy hajszálon függ a sorsuk. Már látótávolságon belül vannak, s az egyik arrancar végzetes csapásra készül. Egyetlen szökkenéssel és haorim fehér villanásával, a lidérc és Katai között termek, majd alkarommal könnyedén kivédem az ellenség félelmetes erejű csapását.
- Yare-yare, Katai! Már egy percre sem hagyhatlak magadra? - kérdezem vigyorogva a hadnagytól, miközben tekintetemet nem veszem le az előttem szobrozó hollowról. Ha jól érzékelem - és jól érzékelem - akkor ő lesz az Espada. Egy pillantással felmérem a többieket is. A kissé meggyötört állapotban lévő shinigamiről megállapítom, hogy ő Shoko, míg az arrancarhölgy biztosan a Privaron. Érdeklődő arckifejezéssel tekintek vissza a lényre, akinek farka még mindig az alkaromat támasztja. Egy laza lökéssel eltávolítom a közelemből a testrészt, majd várom, hogy ellenfeleim magukhoz térjenek. Már felvették valódi alakjukat, így egy érdekes összecsapásra kerülhet sor. Természetesen csak akkor, ha nem szeretnének önként és dalolva távozni.

Próbálkozásaim Tadeo ellen folyamatos sikertelenségbe torkollottak, amióta felvette valódi alakját. A támadásaimat meg sem érezte, míg én percről-percre az életemért küzdöttem. Nem éppen fair felállás, de ezzel kell kezdeni valamit, így folytattam a támadásokat és próbáltam gyenge pontra lelni.
Feltűnt, hogy az espada valami miatt a közelharcra törekszik. Nem volt kedvem kipróbálni, hogy miért is szeretne ennyire a közelemben lenni, így igyekeztem tartani a távolságot. Ami újabb kellemetlenségként ért, hogy az általam már biztonságosnak ítélt jó pár métert a farkával simán átéri. Mire erre ráeszméltem már csapott is felém, de a lábaim nem mozdultak elég gyorsan és hogy elkerüljem a farkát inkább elhasaltam...
A következő pillanatban a "várt" becsapódás elmaradt és amikor kinyitottam a szemem egy fehér haori lobogott előttem.
- Yare-yare, Katai! Már egy percre sem hagyhatlak magadra? - kérdezett egy vegyes érzelmeket kiváltó hang.
Amint felnéztem megbizonyosodtam, hogy a hang tulajdonosa nem más, mint ...
-SI-SI-SIERA-SIERASHI-TAICHO?! - döbbentett meg a látvány és kérdeztem szinte kételkedve abban, amit látok.
Ekkor jutott eszembe, hogy eddig még soha sem hívtam taichonak, mivel nem tartom rá alkalmasnak, de most kivételesen jól időzített és ennek lehet az életemet köszönhetem. Viszont az a gúnyos vigyor, ami kiült az arcára a kérdése nyomán visszaránt a valóságba.
-Mit keres maga itt? - érdeklődök a szokásos stílusomba, mialatt feltápászkodom a földről.
Nem igazán örülök neki, hogy ilyen állapotban lát, meg annak sem, hogy pont Ő az aki megmentett, de egy áldozat ne válogasson.
Közben észreveszem, hogy Shoko is felénk tart és egy pillanat alatt az ellenfele is Tadeo mellett terem. Valamit beszélgetnek, amiből túl sokat nem értek, mert egyrészt az önmagam összekaparásával és a talpon maradás nehézségeivel is meg kell birkóznom. Persze továbbra is kíváncsian nézek Yuusukéra, hátha illet valami válasszal, hogy mégis minek köszönhetem a jelenlétét. (Ami talán ez egyszer éppen jól jön! - a szerk)

-----------------------------------------------------------
bocsi de idegroncs vagyok. majd legközelebb több lesz