Név: Shihuru Natsuki
Kor: 17
Nem: nő
Kaszt: Quincy
Felszerelés: 1 db Quincy kereszt, 1 db Hollow-bait, 1 db Sanrei-kesztyű { MÉG nem használom }, 1 db Soushingu, 5 db Seele Schneider, 5 db gintou, 1 db Quincy íj
Kinézet: 168 cm magas, vékony lány vagyok. vörös, hosszú haj, vörös szem.

Előtörténet:

Egy fagyos téli éjjelen láttam meg a napvilágot, tizenhét évvel ezelőtt. Az anyám könnyen megszült: nem szenvedett velem. Ebben az időben már csak pár Quincy maradt még élve. Kiskoromban hallottam olyan beszédfoszlányokat, melyek szerint két ősi család lszármazotta vagyok, de sosem kérdeztem rá. Nem tartottam fontosnak.
Öt éves votam, amikor anyám és apám kivitt a parkba. Ekkor még nem tudtam, hogy mik is a szüleim; azt sem tudtam, én mi vagyok. Azonban mikor az egyik fáról másztam lefelé, egy iszonytató üvöltést hallottam meg. Anyám felkapott, és apám mellé vitt. Nem tűntek meglepettnek, amikor megszólaltam:
- Mi ez a hang?
Pár másodperc múlva egy hatalmas, fekete szörnyet láttam meg. Felsikoltottam az engem eltöltő rémülettől. Apám félretolta anyám, és előrenyújtotta kezeit. Abban egy íj materializálódott, és kilőtt a szörnyre egy nyilat. Az azonban nem hatott rá: közelebb jött, és megsebesítette apát. Én rémülten álltam ott, és figyeltem, amint anyám lobogó hajjal egy ugyanolyan íjat idéz meg, mint apa. A haját furcsálltam: hisz nem is fújt a szél. Azonban úgy tűnt, az a valami engem akar. Felém jött, félresöpörve szüleim támadásait. Én rémülten futottam el előle, és fogalmam sem volt, hogy hogy lehetek ilyen gyors. Sosem futottam még így: szinte csak körvonalakat láttam. A házunknál álltam meg: itt bebújtam a szobámba, és nem mertem moccanni. Az üvöltés egyre közelebbről jött, és valami betörte a zobám ablakát. A pókszerű szörny volt az: véres zájjal. A szájában egy ruhadarabot láttam, ami apámé volt. A dühtől nem láttam: kezeimet közel tettem egymáshoz, és egy teljesen más íjjal puszítottam el a szörnyet.
Hamarosan megtudtam hogy Quincy vagyok, és el is kezdődött a kiképzésem. Anyám volt a mesterem, hamarosan még egy kiképzett Quincy-vel lett gazdagabbb Karakura városa.

Kimondottan téli éjszaka volt: hóesés és szélvihar volt egyszerre. Fázósan húztam összébb magamon a fekete kabátom, és sietősebb léptekkel igyekeztem hazafelé. Most nem féltem attól, hogy megtámadnak: rajtam kívül nincs akkora őrült, aki ilyenkor az utcán mászkálna. Mellesleg, ha megtámadnának, fél perc alatt elintézném őket. Tekintve, hogy jóval gyorsabb vagyok az átlagos embereknél... Befordultam a következő sarkon, és máris az utcánkban jártam. A reiatsum puszta óvatosságból mindig a lehető legjobban visszafogtam, ennek most hasznát is vettem. A házunk előtt ugyanis hét hollow, és egy arrancar állt. Bár már éjjel volt, az utcai lámpák megmutatták azt, amit látnom kellett: anyám vérben ázó holttestét. A hollowok élvezettel dobálták a testét, én pedig egy elnyújtott sikolyt hallattam... A rémület és a harag teljesen magába kerített.
- Ááá, Quincy. Hányat kell még kiírtanunk? - kérdezte az arrancar, én pedig materializáltam az íjam. Lehetséges, hogy még nem látott az enyémhez hasonlót, de így járt. Ez lesz az utolsó dolog, amit életében látni fog.
- Ti... rohadékok! - a hollowok gazdájuk egy ujjmozdítására felém indultak, én pedig azonnal kilőttem feléjük a nyilaimat - egyik sem tévesztett célt. - Vedd fel a kardod, te nyomorult. - szóltam. - Meg foglak ölni.- közöltem vele, majd megindulttam felé. Az első nyilam elől kitért - szóval ő is eléggé gyors. Nem baj, annál jobb.
- Csak nem gondolod, hogy meg tudsz engem ölni? Ha te is olyan gyenge szerencsétlenség vagy, mint az apád és az anyád voltak, semmi esélyed.
- Mit mondtál? Mi közöd neked az apámhoz?
- Az én kis játékszerem végzett vele. Mókás volt látni, ahogy félrelöki anyádat... meg a te visongásod is zene volt a füleimnek...
A düh, a gyűlölet teljesen elvette az eszem: szinte gépiesen cselekedtem. Elővettem egy Seele Schneider-t, ráillesztettem az íja, és kilőttem felé. Hiába volt gyors, ezúttal mozdulni sem maradt ideje. A nyílvessző éles, süvítő hangot hallatva száguldott felé, és átlyukasztotta a torkát. Hogy biztosra menjek, néhány "sima" íjat is kilőttem a testébe, majd megvártam, míg kimúlik. Odarohantam anyám kihűlő testéhez, abban a reményben, hogy nem késtem el, és mégis meg tudom menteni. De tévedtem: a szeretett testet felemeltem, és elindultam vele a sötét, kihalt utcában.