Találkozás egy shini… micsodával?! O.O

Milyen kedves fiú, soha nem gondoltam volna, hogy ilyenek még vannak a világon. Remélem anyuék nincsenek otthon, olyan kényesek fiúügyben, mint senki más. Senkit nem vihetek haza, még a barátnőimet sem, mert a biztonsági őrök fél óráig vizsgálgatná, azok meg megijednének és soha többé hozzám sem szólnának, mert túlságosan félnek tőlem, a végén még ezt hinnék, valami maffiafőnök az apám, vagy ilyesmi, pedig ő egy tisztességes üzletember! Takayuki válasza megpirongat, bár igaza van. Szó nélkül viharzik el ezután, még válaszolni sincs időm. Az asztal lapját bámulva, vörös fejjel kalandozom el egy kicsit, vajon a fiú mit fog szólni, ha meglátja, mennyi pénzem van. Nem akarom, hogy csak azért barátkozzon velem és szeressen, mert gazdag a családom, hogy neki is sok pénze legyen, miután összeházasodtunk, utána meg verni fog és bántani és egyáltalán nem lesz velem kedves, sőt talán meg is öl, csak hogy megkapja a pénzemet, miután mindent rám íratott. Nem akarok meghalni, túl fiatal vagyok hozzá, meg félek is, meg amúgy is, biztos nem vagyok a halállistán, hiszen mit keresnék rajta? >< Már nem mintha, a Kuroshitsujiban lennék, mint szereplő, de akkor is, vajon a való shinigamiknak van ilyen listájuk, amik alapján át kell küldeniük az embereket a másvilágra? Nem hiszem, eddigi ismeretségeim alapján semmilyen ilyen dolog nincs a birtokukban. Hirtelen tűnik fel mellettem a fiú, kiszakítván gondolataimból, eléggé megrémítve. Ijedten sikoltok egyet, de amint rájövök, hogy csak Takayuki-kun az, azonnal lenyugszom. Szó nélkül kap fel a hátára, mire én azonnal megkapaszkodom a nyakában, ezzel fulladásveszélybe taszítva őt.
- Jaj, bocsánat >< Arra! – mutatok a kérdezett irányba, miközben jobb és veszélytelenebb fogást keresek a fiún.
Először kissé tengeri betegség kezd úrrá lenni rajtam barátom lépéseinek nyomán, de hamar megszokom és elmúlik. Úgy szeretném elmondani neki, mit érzek, meg azt is, hogy különleges vagyok, de nem tehetem, mert akkor félne tőlem és nem szeretne többé és újra egyedül maradnék és örökké bánkódnék, amiért voltam olyan hülye és elmondtam neki T-T Azonban ezeket elhessegetni próbálván érdeklődöm felőle újra, hiszen olyan keveset tudok még róla! Harcművészet? o.O Még egy ember, aki meg tud védeni *-* És a gyakorlás… na igen, tényleg fontos, és bár én igenis, elhivatott zenész vagyok, de akkor sem szeretek éjjel-nappal gyakorolni, túlságosan kifáraszt, néha egy kis szünetre van szükségem, de az persze a tanáraimnak nem jó, mert akkor nem fogom tudni eléggé a darabot a versenyre, vagy vizsgára, vagy ilyesmire.
- Igazad van, bár én nem szeretek sokat gyakorolni, az idegállapotommal és gyenge fizikumommal amúgy sem menne >< Mellesleg jó, hogy harcművészettel foglalkozol, mert legalább meg tudsz védeni, tudod én magam nem igen vagyok rá képes… - válaszolok neki, bal oldalra pillantva eközben.
Most veszem csak észre, már megérkeztünk a telkünk oldaláig, csak meg kéne találni a kaput. Remélem nem nagyon rémül meg attól, hogy ilyen a kerítésünk, anyuék eléggé paranoiásak, nincs olyan pont, amit ne venne kamera és ne figyelnének őrök, ebben a házban az embernek nincs magánélete, ez az egy baj van vele. Kis mozgolódást érzékelek cipelőm felől, így odanézek, pont mikor megszólal. Amint meglátom az oda gondosan lerajzolt pálcikaembert, elnevetem magam. Ezután azonnal elpirulok és lehajtom a fejem.
- Bocsánat, nem akartalak kinevetni… tudod pálcikaembert én s ilyen mesterien tudok rajzolni ^^ Jaj, ezt talán nem kellett volna… - mondom, még mindig Takayuki fejének búbját pásztázva.
Ekkor azonban megérkezünk a kapuhoz, mely ki is nyílik és két, fekete, sötétített ablakú autó gördül ki az utcára. Megpróbálok elbújni a fiú mögött, ám az első kérlelhetetlenül megáll, ablaka pedig lehúzódik.
- Fiatalember, mit csinál maga a lányommal a hátán? – dugja ki onnan apa a fejét.
- Apu, ez nem az, aminek gondolod, én… én… gyere! – ugrom le hirtelen a fiú hátáról és húzom be őt a hatalmas kapun, rohanva a ház felé, amilyen gyorsan csak tudok.
Hosszabb ez az út, mint gondoltam. Végül azonban, mikor berontunk az ajtón, én azonnal be is csapom azt és kulcsra zárom. Betegségemnek köszönhetően, köhögni kezdek és fulladásroham tör rám, ahogy kimerülten lerogyok a földre, hogy kifújjam magam.
- Bocsáss meg, az én hibám. Tudod apuék eléggé paranoiásak >< Remélem, nem gond, nagyon nagy bajba kevertelek, de ezen egy ideig nem tudnak átjönni. – szólalok meg, két köhögő roham között.
Mikor sikerül feltápászkodnom, megfogom a fiú kezét és a hatalmas előszobán keresztül haladva, felvezetem a szobámig. Ott én kényelmesen leülök az ágyra és kifújom magam.
- Nos, ez lenne a házam és a szobám. Nem ijesztettelek meg nagyon, ugye? – kérdem tőle kicsit elpirulva.

Találkozás egy shini... micsodával? O.O

Csoda, hogy nem menekült el ordítva a közelemből, mikor meglátta az őröket és apám is kérdezősködött, annyira kínosan érzem magam. Itt, az ágyamon ücsörögve, a szobámban, kettesben vele, kamerák és őrök nélkül annyira furcsa. Mármint… soha nem volt velem még ilyen, mindig vigyáztak rám, árgusként figyelték minden mozdulatom. Ez olyan, mintha elszöktem volna itthonról, pedig a saját szobámban pihegek épp. Betegen nem kéne futkároznom, mint egy elmeháborodott, de nem tudtam mit tenni, apu még azt hitte volna, hogy ő a barátom. Mármint persze, kedvelem, de nem úgy… vagy talán még úgy is, de mégsem >< Nem tudom még magam sem, mit akarok, ez nem jó, nagyon-nagyon nem jó. De végre valaki figyelt rám, egy igazi, hamisítatlan fiú, aki nem az én képzeletem szüleménye, hanem tényleg itt van és megtörténik, hogy összeismerkedtünk és barátok lettünk. Csak beteg ne lennék >< Ennél is jobban elpirulok, ahogy végre eljut a fülemig, amit mond. Szé-szép? Mármint én? Habár minden bizonnyal a láztól eddig is eléggé ki voltam pirulva, arcom még vörösebb színt ölt és lehajtott fejjel vizsgálgatom inkább a saját kezemet, megszólalni sem tudok. Ez egy bók volt, ha jól tudom, amit tudok az ilyen szokásokról. Sokszor mondtak nekem már ilyet, például a buszon üldögélő idős urak, akik eléggé félreérthetően néztek végig rajtam, de ezt mindig csak az én szégyenlősségemnek tudtam be. Aoi-chan is említette még korábban, hogy biztos nagyon szeretnek a fiúk, azonban sosem értettem, miért mondja ezt mindenki. Hiszen nem a külső szépség a fontos, hanem hogy milyen az ember belül, és ki tudna szeretni vagy akár csak kedvelni egy ostoba, depressziós fruskát? Azt sem értem, hogy Kanade-senpai és Asu-chan hogyan tudnak elviselni, még Aoi optimizmusa sem hatott rám úgy, mint kellett volna, még most sem tudok rájönni, hogyan találhat mindenben legalább valami kis jót. Persze azt mondják, hogy a virágot nézd és ne a tüskét, de a tüske jobban szemet szúr, bárki mond is bármit. Lehajtott fejjel nézem a saját kezeimet, vendégemről egy kis időre teljesen meg is feledkezem, csak akkor jut eszembe, hogy ő is itt van, mikor megszólal, kissé tétován. Kérdő tekintettel fordítom felé lélektükreimet, hiszen fogalmam sincs, miért mondja most ezt. Nem szükséges mindent megosztania velem magáról, csak mert kíváncsi vagyok. Hatalmas, értetlen szemekkel meredek a fiúra, amikor azt kezdi ecsetelni, hogy ő nem is ember. Meg hogy valami shinigami vagy micsoda… de mi az egyáltalán? o.O A Death Note-ban is vannak halálistenek, de ő nem éppen úgy néz ki, mint Ryuk vagy akármelyik vérfagyasztó szörnyeteg, sőt ő még kedves is. Döbbent elmélkedésemből egy igazi gonosz lény kisugárzása ugraszt ki, mellyel már korábban találkoztam. Alig tudtam elmenekülni előle, ha a rajzaim nem mentenek meg, ma már biztosan nem élnék. Emlékszem arra a borzadályos alakra, a csontos arcra és hosszú orra, erősen beleívódott az emlékezetembe, hiszen mióta itt élek, nem egyet láttam már. Viszont abba még belegondolni is szörnyű, hogy ezek a teremtmények az én otthonom közelében legyenek, azt hittem, legalább betegen van tőlük egy kis nyugtom. Riadt tekintettel rohanok oda az ablakomhoz, hogy megbizonyosodjak róla a saját szememmel, hogy valóban itt van ez a rémálom. Közben megpróbálok nem teljesen bepánikolni és ezzel egy időben figyelni is Taka-kun magyarázatára, hiszen nem szeretném, hogy az én figyelmetlenségem miatt még egyszer meg kelljen ismételnie. Halálistenek, hollowok, most már csak a Full Metal Panic!-ból hiányzik egy Arbarest-ben járó-kelő Sagara Sousuke o.O Igen, hagytam magam megnézetni, pedig néha még ma is rémálmaim vannak a sok véres harctól T-T De megint eltértem a tárgytól… Az eddiginél is nagyobb döbbenettel hallgatom a fiú elhalkuló szavait. És ha már rég halott? Engem nem zavar, volt már egy szellem barátom, még kicsi koromban, ő legalább tudja milyen különlegesnek lenni. Chiaki-chan volt az egyetlen, aki korábban megértett és nemrég jöttem rá, hogy nem csak egy képzeletbeli barát volt, hanem egy szellem. Még mindig nagyon sajnálom, hogy nem jöhetett velünk, pedig mindig mondta, hogy sokkal jobban kedveli a csendet és nyugodt helyeket, biztos nagyon tetszett volna neki itt. Mielőtt Taka-kun megmozdulhatna, megragadom a jobb csuklóját és magam felé fordítom. Rég voltam ilyen magabiztos, de most kivételesen tudom, mit akarok. Elszánt tekintettel nézek egyenesen a fiú két lélektükrébe és szólalok meg.
- Nem zavar, hogy nem vagy ember, az sem, hogy hazudtál. Akarom, hogy itt maradj és szeretnék életben maradni, de sajnos túl gyenge vagyok, hogy segíthessek neked, így magadnak kell megoldanod a problémát. – még most sem mondom el neki, hogy valójában jómagam sem vagyok egyszerű ember, hiszen ha egyszer meghalt, akkor nem tud még egyszer, ugye? ><
Elengedem a karját, majd visszaejtem a kezem az oldalam mellé. Micit sem tudtam fenntartani, ki tudja, elő tudok-e hozakodni egy erősebb teremtményemmel és ha igen, mi fog történni velem, ha megteszem. Talán ez a valami erősebb, mint Takayuki, de akkor mi történik vele? Aggodalmas tekintettel figyelem a fiút, csak remélni tudom, hogy nem fog komolyabban megsérülni.
Egy kis idő elteltével érzem, hogy a lény lélekenergiája eltűnik, majd megpillantom újra barátomat. Sírva vetem magam a nyakába, annyira aggódtam, hogy csúnyán baja esik, én pedig segíteni sem tudok rajta, hiszen nincs a birtokomban olyan erő, meg ezt lehetővé teszi.
- Gomenasai, minden olyan dologért, amit mondtam és nem volt szép, meg ezért a kirohanásomért is. Nekem is el kell mondanom valamit. Nem vagyok normális ember, van egy különleges adottságom, mellyel képes vagyok életre kelteni a rajzaimat. Lehet, hogy nem hiszel nekem, hiszen nem tudom megmutatni, a betegség minden erőmet elszívta. Örülök, hogy te is különleges vagy, így minden bizonnyal meg tudsz érteni. – mosolygok a fiúra, kissé hosszúra sikeredett monológom végén, majd le is huppanok az ágyamra, túl sok ennyi izgalom nekem egy napra.

Találkozás egy shini… micsodával? O.O

Fáradtan nyitom ki két szemem, akár csak minden reggel, mióta megszülettem. Nem emlékszem olyan alkalomra, amikor frissen ébredtem, szerintem sosem történt velem ilyen. Kicsit arrébb fordulok Mici elől, de arra pont nem számítok, hogy az ágy valamilyen furcsa módon megrövidült és egy fájdalmas koppanás kíséretében lezuhanok róla.
- Au! Ki tüntette el a fél ágyat? T-T – szólalok meg panaszosan, de a következő pillanatban felsikítok.
Ez nem az én hangom o.O Nem vagyok jó biológiából, úgyhogy nem tudom, meddig mutálódik egy tinédzser, de az biztos, hogy egy éjszaka alatt lehetetlen, hogy olyanná legyen a hangom, mint egy fiúé o.O Fájó hátsó felemet simogatva vánszorgok el a fürdőszobáig, hogy megnézzem magam, hiszen nem gondolom, hogy csak beszédügyileg lettem olyan, amilyen. Lehajtott fejjel kapaszkodom a mosdótálba, egyszerűen nem merek belenézni a tükörbe, nem akarom látni, ki tekint vissza rám. Végül egy nagy levegővel csak sikerül belepillantanom, de a következő másodpercben már új arcomat tapogatva ülök le a földre erőmet vesztve. Lehetetlen, hogy fiú lett belőlem! Talán… az eddigi életemet csak álmodtam, mint néhány ilyen filmben és most felébredtem a hosszú kómából és amnéziás vagyok, ezért nem emlékszem csak a tévképzeteimre T-T Sírva fetrengek a földön, magzatpózba gömbölyödve, lehet hogy valami fordított világba kerültem és itt mindenki fiú, aki nálam lány és fordítva. Úristen, akkor Kanade-senpai is… a másik nemhez tartozik Sőt, Anao-sensei is És minden barátnőm, akit eddig szereztem T-T Könnyes szemeimet törölgetve sétálok ki végül a fürdőből és nézek körül a szobámban, hátha változott valami. Nem, minden ugyanolyan, mint tegnap volt, nincsenek képek sem meztelen lányokról, sem rock bandákról, csak a rajzaim a falon. Benézek a gardróbomba. Lányruhák és szoknyák tömkelege és csak egy pár nadrág, ami biztos hogy nem jó rám, jelenlegi helyzetemben. Viszont azt hiszem, magasabb lettem, tehát akkor vagyok, mint apu. Égszínkék hálóingemben kimerészkedem a szobámból és úgy sétálok végig a hosszú folyosón, akár egy kommandós. Amint megérkezem a szüleim szobájába, kulcsra zárom az ajtót, majd szélesre tárom a gardróbot és beleásom magam a rengeteg férfiruhába. Az első kezembe akadó ruhadarabokat próbálom fel és furcsa módon, jók is rám. Az összeállítás végül is azt hiszem, nem is olyan borzalmas, mint amilyennek először tűnik. A szüleim azért remélem felismernek, mert ha nem és az őrök meglátják, hogy a lány Midori helyett én vagyok itt, akkor biztosan kidobnak a házból o.O Mint a villámcsapás, érzem meg a kertünkben egy hollow jelenlétét, azonban rögtön akkor előbukkan a közelben egy shinigami lélekenergiája is. Amilyen gyorsan csak tudok, kezdek rohanni a két kisugárzás irányába, ritka nagy bátorsággal. Lehet, hogy ez is a férfiléttel jár? o.O A nagykapun kiszaladva egy pillanatra elgondolkozom, biztos jó ötlet-e, hogy én egyenesen egy lidérc karmaiba szaladok. Még korábban a csípőmre erősítettem egy tokot, benne az egyik kedvenc tőrömmel, melyet most megragadok és félelmetes pontossággal hajítom el azt a kellő irányba. A szörnyeteg apró lélekszemcsékké porlad, én pedig ledöbbenve nézem a semmivé váló hollowot. Nem gondoltam volna, hogy tényleg meg tudom ölni o.O Aggódva pislogok a meglehetősen jóképű fiú felé, aki elől azt hiszem, elloptam a munkáját.
- Öhm… jól vagy? Milyen modortalan vagyok, be sem mutatkoztam >.< A nevem Tsukatani Mi… chinori. Nagyon örvendek. – nyújtom ki felé az egyik kezem, hogy felsegítsem a földről, majd nézek végig rajta.
Valóban nagyon helyes és az alkata is tökéletes és egyszerűen… annyira fantasztikus ez a srác *.* A gyönyörtől ellágyuló szemeimet igyekszem inkább más felé fordítani, mikor eszembe jut, hogy most a férfi nemhez tartozom, úgyhogy nem epekedetek utána, még akkor sem, ha egy bishie, aki valami csúcsszuper animéből bújt elő.

Nagy szerencse, hogy jól van, a végén még talán miattam csapta volna le az a lidérc, vagy ilyesmi o.O Minden esetre, azt hiszem komolyabb baja nem esett, bár nem értek hozzá. A tőrt ráérek később is megkeresni, egyelőre meg kéne tudnom, ki ez a fiú és legfőképp, hogyan csöppent be az életembe. Remélem, ha már shinigami, tud valamit arról, hogyan is lettem ellenkező nemű, mert jó lenne tudni, hogy ez visszafordítható-e. Persze lehet hogy kiderül, hogy ez az egész csak egy rossz álom és egyszer csak felébredek, hiszen azért nem szeretnék életem végéig így maradni. Pirulva nézek végig az egyik legbishiebb srácon, akit valaha láttam animéken kívül, majd el is fordítom a tekintetem, a végén még azt hiszi, hogy meleg vagyok, vagy ilyesmi, az pedig nagyon nem tenne jót az önérzetemnek, főleg ha egész életemre így maradok >.< Bármit vállalok, ha ő jól van, a lényeg hogy ne essen bántódása, mert azt mindenképp a szívemre venném.
- Pe-persze, amit csak akarsz! Pénzem az van bőven, egy ruhatisztítás megoldható, bár a mosógépet nem tudom kezelni - vallom be kínosan elpirulva, hiszen soha nem csináltam még ilyesmit.
Még mindig a levegőben tartott kezemet kissé csalódottan engedem vissza az oldalam mellé, úgy látszik tényleg semmi baja nincsen, ha nem igényli a segítségemet, de azért szomorú vagyok. Ahogy feláll és leporolja magát, jobban is meg tudom nézni magas, izmos alakját, amitől még jobban elpirulok, nem szokásom ilyen fiúkkal szóba állni. Már nem mintha nem akarnék, egyszerűen nem merek >.< Egyszer biztosan le fogom rajzolni, hogy ha talán többet nem találkoznék vele, azért papíron megmaradjon nekem az emléke. Ahogy meghallom a nevét, a döbbenet még a gátlásosságomnál is nagyobb és egy pár percig csak meredek rá, szótlanul.
- Anao-sensei nem is említette, hogy ilyen helyes bátyja van o.O …akarom mondani a húgom mesélt tiédről és még egyszer sem mondott rólad semmit ^^" Pedig ahogy Midorit ismerem, biztos megemlítette volna - pirulok el kínosan megint, csak most sokkal erősebben.
Hangosan megmondtam Tanaonak, hogy tetszik nekem o.O Méghozzá úgy, hogy én is fiúnak tűnök, úgyhogy most már biztos azt hiszi, hogy meleg vagyok, mint a sivatag. Pedig én nem T-T Csak lány T-T Gondolataimból az ugraszt ki, hogy a fiú a nyakamat átkarolva rám nehezedik, én pedig érzem az édes leheletét, ahogy megborzolja az idegeimet. Egyszerre vörösödöm el és kezdek aggódásba, hiszen ez azt jelenti, hogy még sincs teljesen jól, úgyhogy mégis elrontottam valamit o.O Egy hatalmasat nyelve próbálom szóra bírni a számat és lépésre remegő lábaimat, félő hogy nem fogom tudni megtartani a hátamon Tanaot, mert a végén még hamarabb esem össze, mint ő.
- Pe-persze, azt hiszem, menni fog… talán… - felelem neki, de nem fordítom vállamon nyugvó feje felé a tekintetem, csak úgy ömlik rólam a víz, ilyen még a legmerészebb álmaimban sem történt velem o.O
Csoda, hogy hangosan dübörgő szívemet ő nem hallja, az biztosan csak felbátorítaná, hiszen az olyan ikemen fiúk, mint ő, arra játszanak, hogy minél jobban zavarba hozzák az áldozatot, én pedig erre tökéletes vagyok, hiszen már egy érintéstől elpirulok, nem hogy attól, hogy valaki így rám támaszkodik o.O
- Öhm… T-tanao-kun… fáj valamid? Én nem értek hozzá, de nem hiszem, hogy a háziorvosunk lát téged, úgyhogy kénytelen leszek én segíteni rajtad >.< Csak aztán véletlenül nehogy rontsak a helyzeten o.O – aggodalmaskodom, hiszen alapvető ellátást sem tanultam, ha elered az orrom vére vagy hasonló, egyszerűen elájulok.
Igyekszem minél szilárdabban betámogatni a fiút a házba, azután pedig egyenesen fel az emeletre, nem lenne túl jó, ha a biztonsági őrök meglátnának a birtokon két teljesen ismeretlen fiút, úgyhogy a szobámban igyekszem majd segíteni neki. Nem szeretném, hogy még jobban kifáradjon, biztosan így is eleget harcolt, nem szeretném, ha még rosszabb lenne az állapota, hiszen fogalmam sincs, milyen súlyos baja van most. Végül sikerül gondok nélkül beérni a szobámba, amit gyorsan kulcsra is zárok, nem lenne jó, ha bárki is megzavarna minket. Leültetem Tanaot az ágyra, majd beszaladok a fürdőszobába az elsősegélycsomagért, egy kis időre egyedül hagyva a fiút. Míg odabent vagyok, megengedem a hideg vizet a csapból és az arcomra locsolok egy kicsit.
- Tanao a sensei bátyja, ő pedig biztosan nem venné jó néven, ha kimondanám, hogy tetszik nekem, főleg hogy Tanao azt hiszi, hogy fiú vagyok. Úgyhogy semmi esélyem nála, nyugodtan le is mondhatok róla. – próbálom megnyugtatni magam egy lemondó kis szöveggel, míg a tükörképemet figyelem, amit még mindig nem tudok megszokni.
Végül előkutatom a dobozt és kilépek a mosdóból, nem szeretném sokáig egyedül hagyni, hiszen ki van tapétázva a rajzaimmal a szobám, ráadásul ez lányszoba, mit fog rólam gondolni, ha jobban körülnéz? o.O
- Öhm… szóval… mondd, hogy miben tudok segí… - nem tudom befejezni a szót, mivel megbotlom a saját lábamban, nem sokkal előtte és a csomagot kiejtve a kezemből, ráesem az ágyra.
Jó is lenne, ha csak ott puffannék, de az élet velem sosem volt ilyen kegyes, hát most sem az. Egyenesen Tanao-kun nyakába, vagy inkább mondjuk úgy, teljes egészében rajta kötök ki. Fogalmam nincs, mit csináljak, de az persze eszembe sem jut, hogy leszálljak róla, teljesen leblokkolok és csak egy pár centire az arcától, egy főtt rákot is megszégyenítően vörös fejjel próbálom kitalálni, most mit kéne tenni.

Fáj a lába… mit kell ilyenkor csinálni? o.O Lehet, hogy eltört vagy ilyesmi? És ez miattam van? Igen, biztosan én vagyok a hibás, ki más lenne? Már megint rosszat csináltam TT-TT Szerencsére azért sikerül velem feljönnie a szobámig, pedig nem szeretném túlerőltetni, mert hát mi van, ha rosszabbodik? Én meg itt felsétáltatom őt az emeletre… Talán fel kéne vennem és úgy cipelni, akkor jobb lenne, kérdés, hogy egyáltalán elbírom-e? Így is olyan a lábam, mint a kocsonya >.< Nem mondom, hogy teljesen problémamentesen, de azért sikerül felérni a szobámba, ahol azonnal kulcsra zárom az ajtót, majd Tanaot az ágyra ültetve bevonulok a fürdőszobába, hogy kicsit lehűtsem magam. Nem is értem, miért vagyok ennyire ideges, bár ha meglátok egy helyes fiút, mindig így viselkedem, olyan esetleg vagyok TT-TT Talán meg kéne kérnem Kanade-senpait vagy Anao-senseit, hogy tanítson meg pasizni, akkor még lehetséges, hogy egy kicsit fel is oldódom és nem görcsölök be, ahányszor egy bishibb fiúval találkozom. Áh, képtelenség, én az idők végezetéig így fogok maradni, amilyen most vagyok :/ A balesetsorozat folytatódik is, amint kilépek a biztonságot és egyedüllétet nyújtó szobából és Tanao felé veszem az irányt. Nem is én lennék, ha két ballábasságomat most nem mutattam volna meg, hát még azzal is tetézve a dolgot, hogy teljesen ledermedek, mert ilyen helyzetben én még soha az életben nem voltam. Szóval izé… nem is zavarja, hogy ennyire félreérthető helyzetben vagyunk? O.O Miért léteznek olyan fiúk, akik ennyire jól ki tudják használni a menőségüket? TT-TT Miért pont én vagyok a szerencsétlen (nagyon is szerencsés *.*) alany? Még vörösebb színbe váltok, ha ez egyáltalán fizikailag lehetséges. Mit gondolnának anyáék, ha egyszer csak ránk nyitnának, mondjuk pont most? Áldom magam, hogy bezártam az ajtót. Egy hatalmasat nyelve próbálom mozgásra bírni a szám, hogy meg tudjak szólalni, de az elég nehezen engedelmeskedik. Már elhúzódnék tőle, mikor megragadja a karom és a hátamra fordít, hogy ő legyen felül. Meg akar erőszakolni, vagy mi? Nem hiszem, hogy lenne erőm ellenkezni, de hogy így… hallottam már BL-kapcsolatban ilyesmiről, de ha lehet, lányként szeretném megélni az elsőt >.< 16 éves vagyok, persze hogy én még soha! Nem is tudom, kinek magyarázok, csak én hallom a saját gondolataimat… azt hiszem, kezdek megbolondulni o.O Ahogy annyira közel van egymáshoz az én arcom és az övé, egy pillanatra felötlik bennem, hogy mi lenne, ha megcsókolnám, de hát még csak kéne… eddig is biztos azt hitte, hogy meleg vagyok, hát akkor mit fog gondolni rólam ezután? Mellesleg soha életemben nem csókolóztam még, biztosan itt is beégnék, mint mikor eltávolítanit mondtam bocsánat helyett Mori-senseinek T-T Viszont várjunk csak! Tanao fiú… és most én is… akkor lehet hogy ő…? Nem-nem biztosan nem, csak én képzelem be magamnak, biztos hogy csak szórakozik és azért csinálja ezt az egészet, hogy aztán egy jót nevessen rajtam T-T Meg is hallom azt a végzetes szót, ami biztosítja, hogy tényleg csak egy ostoba vicc volt az egész. Én viszont még mindig dermedten fekszem az ágyon, majd egy pár perc elteltével, mintha kómából ébrednék éppen, ülök fel az ágyon én is.
- N-nem, dehogyis… De igen, igen, komolyan gondoltam, boldog vagy?! Gonosz vagy Tanao-kun, utállak TT-TT – pattanok fel hisztérikusan kiabálva, majd amikor kifogy belőlem a szusz, sírva tottyanok le a földre, arcomat két térdem mögé rejtve és olyan kicsire összehúzva magam, amennyire csak lehet.
Tanításom iránti hirtelen kitörését nem tudom mire vélni, de nem is érdekel, mert én most haragszom rá, úgyhogy meg sem fogom hallani, amit mond >.> Villámló szemekkel nézem hirtelen felpattanását, majd ahogy egy furcsa pózba áll és megmerevedik egy pillanatra. Szóval erről is hazudott? Ó, hogy az a… és én hittem neki! Milyen ostoba vagyok T-T Elvakított egy ikemen csodás vonzereje, melynek rajtam kívül biztos mindenki ellen tud állni. Én viszont… Ó Tanao, miért vagy te Tanao? T-T Könnyáztatta szemeimet lassan ráemelem és kissé rekedtesen szólalok meg.
- Miért kéne hinnem neked, ha egész végig mindenről hazudtál? Miről nem mondtál még igazat? Ne fáradj, kitalálom… lány vagy. – utolsó mondatom csak felindultságomnak köszönhető, minden bizonnyal semmi igazságalapja nincsen, Tanao-kun nem lehet lány, mert… mert egyszerűen nem és kész!
- Jobb lenne hazamenned. – szólalok meg, a fiú mellkasát fixírozva, míg felállok, most nem tudnék a szemébe nézni, mert akkor biztos, hogy egyből megbocsátanék neki, képtelen vagyok haragot tartani.
Rá sem nézve indulok el a szobám ajtaja felé kissé bizonytalanul, hogy kikísérjem, nem szeretném, ha eltévedne ebben a nagy házban. Ahogy a kilincsre teszem a kezem, mintha csak kisebb földrengés lenne, remegés fut át az egész házon, így eddig sem stabil egyensúlyomat teljesen elvesztve borulok újra Tanaonak, de most nem akkora erővel, hogy fel is tudjam dönteni. Támaszként azonban tökéletesen használ.
- Bo-bocsánat >.< Ano… mi volt ez? – próbálom valamivel elterelni a témát, az előző kis balesetről, miközben újra elpirulva ugrom el a közeléből.
Odasétálok az ablakhoz, kissé remegő tagokkal és kinézek az üvegen, de semmi változást nem látok, azon kívül, hogy az általam (ne kérdezze senki, hogy csináltam o.O) meggyilkolt hollow teteme már eltűnt.

Ilyen ideges még talán soha életemben nem voltam! Mármint... tulajdonképpen semmi szokatlanra nem készültem, de egyszerűen annyira hihetetlennek tűnt, hogy a legbájosabb osztálytársnőm meghívott a házukba, hogy korrepetáljam őt o.O Teljesen váratlanul ért a dolog, főleg mivel eszembe se jutott volna, hogy Tsukatani-san szóba állna velem, egy teljesen középszerű szürke egérrel. Hiszen ő csinos is, szép is, meg menő barátnői is vannak, elég ha csak Nakano-senpaira gondolok. Ha Tsukatani-san elérhetetlennek tűnik a számomra, ő meg aztán pláne, rám se nézne, hozzám se szólna :/ Ő aztán teljesen más kategória. De én már azzal is elégedett vagyok, hogy Midori-san hozzám szólt, azt hiszem hálás lehetek az ofőnek, amiért emlékeztetett rá, hogy ő még nem adta be azt az esszét a jövőbeli terveinkről. Ez csúnya mulasztás így októberben elején, egy hónapja volt a határidő! Még mindig jobb így, hogy én intézem az ügyet, mintha a tanár-san hívatja emiatt magához a tanáriba, elég szigorú tud lenni :/ Bocsánat, elkalandoztam kicsit o.O Ott tartottam ugye, hogy Tsukatani-san meghívott a házukba, amin én teljesen kiakadtam és bepánikoltam egymillió okból. Korrepetáltam már más lányokat is, de ők egyrészt nem voltak ennyire szépek, másrészt olyan helyeken tanítottam őket, mint könyvtár, osztályterem, ilyesmik. Arról szó sem lehetett, hogy házhoz menjek és belépjek mondjuk egy lány szobájába Nem is tudom mire gondolhatott Midori-san, amikor meghívott, elvégre nem is ismerjük egymást azon túl, hogy osztálytársak vagyunk o.O Igaz én titokban elrejtettem nála White Day alkalmával egy kis csokit, még akkor is ha én nem kaptam tőle semmit Valentin-napon No de nem utasíthattam vissza a kérést, egyébként is szívesen segítek mindenkinek, akinek gondja van a tanulással. Igaz én sem vagyok éltanuló, de állítólag jól magyarázok, és azt hiszem a korrepetáltjaim javuló vizsgaeredményei is alátámasztják ezt... talán. Vagy csak szerencséjük volt
Mindenesetre paráztam rendesen, hatalmas műgonddal készülődtem valamilyen számomra ismeretlen okból. Sosem fordult még elő olyan, hogy idegességemben percenként nézzem meg, hogy nálam van-e a füzetem és a feladatgyűjtemény, meg az íróeszközök... azt majdnem el is felejtettem, hogy megígértem, viszek valami ennivalót o.O" Olyan tökéletes szendvicseket csináltam, amilyenre csak tőlem tellett, és már a gondolattól is olvadoztam, hogy ezeket Tsukatani-san meg fogja kóstolni. Meg igyekeztem elhessegetni azt a gondolatot, hogy mi lesz, ha nem ízlik neki Igazán kár, hogy nincs annyi önbizalma, hogy ő maga elkészítsen valamit, pedig biztos vagyok benne, hogy sikerülne neki! Nagy zavaromban aztán sikerült kicsit időzavarba kerülnöm, így idegesen toporogtam már mindenfelé induláskor, szegény hugimat is csak sietősen öleltem meg, és szinte érthetetlenül hadartam el neki, hogy mit hol talál, ha szüksége van valamire, miközben azon fáradoztam, hogy ne essek hanyatt a cipőm felvétele közben.
A megadott cím felé igyekezve kezdett kicsit gyanús lenni a dolog (arról inkább nem ejtek szót, hogy minden autó visszapillantójában megálltam ellenőrizni, hogy jól festek-e), hogy valami egészen más vár, mint amire számítottam. A város gazdag negyedének utcáira kormányoztam ugyanis a biciklimet a térképet követve, egészen lenyűgöző házak között haladtam el. Azt hiszem valamerre erre lakhatnak a város sztárjai, mint az a divattervező vagy a popbanda, akikért Midori-san annyira rajong. Öhm... meg ne kérdezzétek, honnan tudom A megfelelő utca-házszám kombónál megállva azonban még úgy is tátva maradt a szám, hogy már percek óta villák között körözgettem, kis híján fel is borultam a bicajjal, amikor megláttam a... palotát. Igen, erre minden gyengébb jelző méltatlan lenne o.O Félve merészkedtem közelebb arra gondolva, hogy mi lesz ha kidobnak egy ilyen közönséges gyereket, mint én, de hál'istennek amikor bejelentettem nagy dadogva, hogy ki vagyok és miért jöttem, akadékoskodás nélkül beengedtek. Nem is tudom mit csináltam volna, ha belém kötnek T_T Lépéseim azonban még így is tétovák maradtak, és akármerre néztem, leesett az állam a szépen megművelt kert, a szökőkutak meg a faragott márvány lépcsők láttán @.@
- O-ojamashimasu!
Üdvözöltem a házban lakókat, mondjuk ezt a bátortalan hangot szerintem még két méterre sem lehetett meghallani Már saját magam is cikinek érzem a helyzetet, azt se tudtam mi-merre-hogyan, merthogy egy végtelenül hosszúnak tűnő fél percig tökegyedül voltam az előtérben. Aztán viszont maga Tsukatani-san galoppozott le a messzeségben, de én ettől, mármint az ismerős arctól és a megmentőmtől nem nyugodtam meg ám! Így, hogy a lány végre nem iskolai uniformisban mutatkozott, egyszerűen lélegzetelállítóan csinosnak találtam, szinte teljesen bele is feledkeztem abba, ahogy lassított felvételben közeledett felém, és az aranyló haja lobogott utána, egyfajta különleges varázst adva a megjelenésének. Számomra érthetetlen hatással volt rám a látvány, kiszáradt a szám, a szívem is a torkomban dobogott... Nagyot nyeltem, majd megkíséreltem megszólalni.
- Konishiwa... khm... Konnichiwa, Tsu-Tsukatani...san...
A meghajlást követően már úgy emelkedtem fel, hogy lesütöttem a szememet, és csak félve mertem felpillantani rá egy-egy másodpercre. Földbe gyökerezett lábakkal bámultam a lenyűgöző alakját, ha már a szépséges arcára és a gyönyörűséges szemeibe képtelen voltam belenézni Mintegy varázsütésre jutott eszembe, hogy nekem célom is van itt a mai napon, így ismét megköszörültem a torkom, és folytattam a beszédet... vagyis próbáltam.
- Anou... izé... i-itt vagyok, ahogy ígértem. Örülök, hogy látlak... Tsukatani-san
Pislogtam fel rá bizonytalanul még mindig egy helyben állva, de amíg nem leszek beljebb invitálva, addig ezeregy százalék, hogy nem fogok megmoccanni. Mindenesetre az első kisebb sikerélményem megvolt, képes voltam értelmes kommunikációra *>* Remélem fogunk tudni tanulni, mert jelen pillanatban annyira szétszórtak voltak a gondolataim a lány jelenlététől és látványától, hogy talán még a másodfokú egyenletek megoldókulcsa sem jutott volna az eszembe, nem hogy az anyag, amit mostanában tanultunk. És tényleg, még csak ezt az egyszerű képletet sem tudtam felidézni o.O" Mi lesz így velem? T_T

Legszívesebben a tükörbe vertem volna a fejem. Meghívtam Yuzuri-sant a házamba. Az én házamba meghívtam egy fiút! Egy osztálytársat! Magát Yuzuri-sant o.O Egy pár nappal ezelőtt én mentem oda hozzá, mert sokaktól hallottam, hogy nagyon jól tud korrepetálni, nekem meg bármennyire is nem tetszik, de szükségem van rá. Egész nap azzal foglalatoskodtam, hogy a ház úgy nézzen ki, ahogy még sehogy sem ezelőtt. Mármint nem rossz, hanem pont, hogy jó értelemben, hogy Yuzuri-san méltó fogadtatásban részesüljön és még én is cipeltem azokat a hatalmas vázákat, amiket általában az erőemberek (azaz nálunk a biztonsági szolgálat tagjai) szoktak ide-oda tologatni meg húzogatni. Egy-kettőt el is törtem, de szerencsére a szobalányok gyorsan feltakarították és egész délelőtt hálóingben rohangáltam a házban, kócosan, össze-vissza, hogy minden rendben legyen. Amikor a ház kész volt, legalábbis én úgy láttam, hogy kész van, összehívtam az összes kertészt és szokatlanul ideges és türelmetlen hangnemben utasítottam őket arra, hogy tökéletesen csinosítsák ki a kertet különleges alkalomra, lehetőleg minél hamarabb és ha késnek vagy elrontják, azonnal repülnek. Pedig én nem akartam gonosz lenni T_T
Ezek után jött még csak a fekete leves, a készülődés. A vázacipelés ehhez képest gyerekjáték volt… Még anya gardróbszobáját is áttúrtam és igyekeztem keresni valami jó ruhadarabot, ami méltó Yuzuri-san fogadására, de semmit nem találtam. Teljesen kétségbeesetten rohangásztam az én gardróbomtól anya gardróbjáig, igyekeztem találni valami jó párosítást, keverni a színeket, ruhákat, de sehogy sem találtam meg a legjobb darabot. Sok szép volt, meg minden, de egy sem az az igazán tökéletes. Végső kétségbeesésemben megcsörgettem Touma-senseit, hátha ő tud ajánlani valamit. Talán el kéne mennem vásárolni? Akkor nem jutna elég idő és talán itt sem lennék, amikor Kouhei-san megérkezik, nem, én vagyok a házigazda, nem késhetek el, lehetetlen! Szinte hisztérikusan ecseteltem neki a helyzetet és hogy fogalmam sincs, mit kéne felvennem, pedig ő aztán tudja, hogy mennyi ruhám van, mert egy párszor már kikértem a tanácsát. Szegényt eléggé megrémíthettem, főleg mert úgy beszéltem, ahogy általában nem szoktam, türelmetlen voltam és állandóan a tükörben nézegettem magam, közben egyfolytában a fülemre szorítottam a telefont és majdnem leordítottam Touma-sensei fejét, amikor arról beszélt, melyik párosítás lenne a megfelelő T_T
Végül nagy nehezen sikerült kiválasztani, úgy egy vagy két órás közös tanakodás után a ruhát, a választás pedig végül egy farmer-póló párosra esett, ami az egyik olyan ruhám, amit még nem ajándékoztam el valakinek és több mint két hónapos. Ezt is apától kaptam a tizenhatodik szülinapomra, természetesen Vance McCay darab *.* Kár, hogy eddig nem mertem felvenni a fóbiám miatt T_T Szerencse, hogy Kanade-senpai segítségével már sikerült valamennyire ezt leküzdeni. Van hozzá illő magas sarkú szandálom is, de mivel nem megyek ki és nem szeretném idő előtt összekoszolni a házat, így azt nem veszem fel, amúgy is a bejáratnál van, nekem ott addig nincs dolgom, amíg Yuzuri-san meg nem jön.
Egy, az én lábamnál három számmal nagyobb papucsban rohamléptekkel vágtattam ki a kertbe, hogy megnézzem, hogy állnak a kertészek. Büszkeség fogott el, látva, hogy gyönyörűségesen megcsináltak mindent, ráadásul a bokrokból „kifaragták” a kedvenc állataimat *.* Volt ott mókus, daru, farkas és más csodálatos teremtmények, úgyhogy boldogan megdicsértem őket és biztosítottam róla mindegyiküket, hogy erre a hétre fizetésemelést kapnak. Végül visszakényszerültem a házba, mert odakint majd’ megfagytam kabát nélkül, úgyhogy mivel még nem volt idő, a ház teljes személyzetét legalább kétszer végigkérdeztem, jól festek-e. Mindenki igennel válaszolt, ráadásul őszintén, de azért még visszaszaladtam a szobámba és kisminkeltem magam, ami nálam nagyon-nagyon ritka!
Amikor csöngettek, majdnem kiugrott a szívem a helyéről, már rohantam is az ajtóhoz, de lévén a szobám eléggé messze volt a földszinttől is, nem hogy a bejárattól, elég sokáig tartott, pláne, hogy olyan ideges volt, hogy szinte minden lépésnél megbotlottam a saját lábamban, a lépcsőn meg majdnem legurultam. Persze kiderült, hogy az izgulásnak semmi értelme, mert nem is Yuzuri-san jött meg, hanem apa volt ügyfelei, akiket véletlenül pont mára tettem. Ideges voltam, na T_T Igyekeztem normális mondandót összehozni, ami az értetlen tekintetekből ítélve egyáltalán nem sikerült. Aztán megint csöngettek és most az őr be is szólt, hogy Yuzuri-san van itt. Úristen, mit csináljak? o.O Hosszas tanakodás után feltereltem az urakat a második emeleti nappaliba, aztán már rohantam is vissza, hogy üdvözöljem a legfontosabb vendéget. Vagyis izé, hát igen, nagyon fontos, mert korrepetálni jött és a jegyeim… Ahogy odaértem, sikerült megbotlanom a lábamban, úgyhogy pont előtte taknyoltam el
- Yu-yuzuri-saaaaan… anou gomenne… - már kezdett hasonlítani az arcom színe egy paradicsoméra, miközben igyekeztem felállni.
Annyira kínos volt, hogy pont előtte és pont úgy, mint vendéglátó estem el, annyira, de annyira szerencsétlen vagyok TT_TT Szintén lesütöttem a szemem és úgy álltunk egymással szemben egy pár percig, teljesen némán, amikor rájöttem, hogy nekem kéne beinvitálnom… vagy valami ilyesmi Zavartan csavargattam az egyik szőke tincsemet és a földet fixírozva próbáltam összehozni valami értelmes szöveget.
- Izé… na-nagyon örülök, hogy eljöttél… gyere beljebb. A cipődet vedd le kérlek, az egész ház padlófűtéses, de ha esetleg szeretnél, akkor vehetsz fel papucsot is… csak fehér van De márkából válassz nyugodtan, abból széles a paletta. – mosolyodtam el félénken és a papucstartó felé mutattam.
- Hoztál mindent, ugye? Már nem mintha nekem nem lenne könyvem, meg tanszereim, nem erről van szó, van, tényleg, csak… izé… a szobámba menjünk vagy a nappaliba? Mert ha a szobám feszélyez, akkor lehet a nappali, de kimehetünk a télikertbe is vagy ahová szeretnél, mert nekem mindegy. Nem mintha nem lennének elvárásaim vagy ilyesmi, de… szoba… - fogtam be inkább a szám és félve, óvatosan megérintettem a fiú kezét, hogy kövessen.
Fogalmam sincs, mit válaszolt, tulajdonképpen arra sem emlékszem, én mit mondtam az előbb @_@ Azért elkönyveltem magamban, hogy a szobámban tanulunk, oda közel van a nappali, ahol apa ügyfeleit helyeztem el, amíg nekem dolgom van. Vagy talán jobb lenne előbb velük beszélni? De nem akarom megváratni Yuzuri-sant… Miért ilyen nehéz az életem? T_T
- Ööö… chotto matte… - mondtam, amint beértünk a szobámba.
Visszamentem az ügyfelekhez és megkértem őket, hogy keressék meg az irodát, mert ott többet tudnak segíteni, aztán gyorsan kikísértem őket, majd még elrohantam a konyhába és megkértem a szakácsot, hogy csináljon valami finom zöld teát, mert az most nagyon jól jönne. Azt mondtam, teljesen mindegy, kivel küldi fel, aztán vissza a szobámba.
- Nos, akkor leülhetünk az asztalhoz vagy éppen a földre, ahol kényelmesebbnek gondolod… - önkéntelenül is elpirultam, amikor Kouhei-san szemében néztem, úgyhogy inkább a táskáját kezdtem nézni teljes odaadással.

Nem tudom miért, de teljesen megbabonázott Tsukatani-san, valahogy annyira... különlegesnek hatott így, hiába volt a ruhája valójában roppantul egyszerű. Biztos az teszi, hogy még csak a suli uniformisában láttam, és a szokatlan látvány okozta ezt az érzést. Igen, csak ez lehet az oka, azért bámultam ilyen csodálattal a lányt Mielőtt azonban teljesen elveszhettem volna a látványban és még a nevemet is elfelejthettem volna, megkaptam az ébresztőnek ható jelet az égből. Szinte lassított felvételben láttam magam előtt, ahogy Midori-san lábai összeakadnak, és egyensúlyát vesztve engedelmeskedik a gravitációnak a tehetetlenség törvényéből adódóan.
- Abunai!
Kiáltottam fel figyelmeztetésképp szinte reflexszerűen, és azon nyomban mozdultam, hogy elkapjam a lányt. Valami megmagyarázhatatlan oknál fogva sikerült megakadályoznom, hogy beüthesse magát, cserébe nekem fájt az esése, ahogy rázuhant a karomra. De nem, nem, nem mutathattam ki, meg egyébként sem olyan vészes, kaptam én már ennél fájdalmasabb ütéseket is. Gyorsan fel is segítettem, ahogy a kezeim között tartottam, olyan törékenynek tűnt...
- Se-seemmi baj, mindenkivel előfordul... anou... Ugye nem ütötted meg magad nagyon?
Érdeklődtem a biztonság kedvéért, miután elengedtem és hátrébb léptem, de ezután rögtön le is sütöttem a szemem és zavartan pillogtam jobbra-balra. Remélem nem vette tolakodásnak, hogy megérintettem, nem akartam megbántani, vagy ilyesmi... csak segíteni neki. Még hosszúnak tűnő percekig álldogáltunk egymással szemben, de nem merészeltem annyira pofátlan lenni, hogy megkérdezzem, beenged-e. Különben is, ezek után lehet pont azon morfondírozott, hogy inkább elküld és mondjuk majd a könyvtárban kér meg rá, hogy korrepetáljam. Az sokkal békésebb helyszín, meg minden Azonban végre megszólalt a lány, én pedig egyrészről megnyugodhattam, másrészről meg még tovább nőtt az idegességem, amikor a szobáját kezdte emlegetni. Ami azt illeti, sokkal... te jó ég, mennyi papucs izé... szóval sokkal jobban éreztem volna magam a nappaliban, de még a télikertben is, viszont Midori-san mondandójából azt szűrtem le, hogy ő azt szeretné, ha a szobájában tanulnánk.
- A-azt hiszem maradok a zokninál o.O" - jelentettem ki, lévén ekkora kínálatból félek választani, tuti betalálnám valaki más papucsát. - Eto... igen, elhoztam mindent. És... menjünk oda, ahová te szeretnél, Tsukatani-san
Vettem le a hátamról a táskámat - persze jól bele is gabalyodtam - és mutattam fel azt, utalva arra, hogy ebben vannak a cuccaim, na meg a doboz a szendvicsekkel, amit majd kibontok, ha megéhezünk. Szinte villámcsapásként ért, ahogy megérintette a kezemet, arcomra pedig vörös pír kúszott fel. Egyszerűen annyira aranyos volt, ahogy csavargatta a haját, ahogy zavarában pironkodott... teljesen elolvadtam tőle **.** Azt hiszem ezt a jelenséget hívják az otaku kultúrában moénak, valahol örülök neki, hogy megtapasztalhattam egy hús-vér lánnyal is
Szó nélkül követtem, fel az emeletre, és közben egyik ámulatból a másikba estem a házat látva. Hatalmas és biztosan nagyon értékes kínai vázáktól kezdve a lépcsőnél álló szobron keresztül a furcsán modern nappaliban látott hatalmas tévéig csupa olyan dolgot láttam, aminek az árából simán megélhetnénk a húgommal vagy egy évig tuti o.O Valószínűleg nem csak mi voltunk a házban az egyik helyiség felől átszűrődő beszédfoszlányokból ítélve, ami azért megnyugtató volt. Mármint, láttam személyzetet, de az más... vagyis... mindegy. A szobához érkezve valósággal elkapott a gyomorgörcs, ahogy ráeszméltem, hogy döntő pillanathoz érkezett a látogatásom o.O" Nem igazán voltam lelkileg felkészülve arra, hogy egy lány szobáját lássam, azt az időt, amit saját magam mentális felkészítésével szerettem volna tölteni, arra használtam fel, hogy rácsodálkozzak a ház berendezésére. Nagyot nyeltem, ahogy lassan kinyílt az ajtó, és olyan óvatosan merészkedtem be, mintha valami szentélybe lépnék, ahol egyetlen rossz mozdulat is azzal jár, hogy örökké meg leszek átkozva. És nem elég ez, még a szoba tömény lilás-rózsaszínes színkombinációja is valósággal megvakított, hátra is hőköltem a váratlan, sokkoló látványtól o.O"
- Ha-hai... o.O"
Reagáltam Midori-san már-már rémisztő szavaira, ami azt jelezte, hogy egyedül fog hagyni! Lassan az ájulás szélére kerültem, ahogy becsukódott mögöttem az ajtó, és csend telepedett a helyiségre. Teljesen egyedül voltam egy lány szobájában, amitől olyan rémképek jöttek elő, hogy ha csak megmozdulok is, valahogy biztosan a fehérneműs fiók tartalmában fogok kilyukadni, vagy valami olyasmit találok, amit nem kéne... Mindegy, csak valami irtó ciki helyzetbe kerülnék, amitől Tsukatani-san sikoltozva perverz disznónak bélyegezne meg, aztán úgy képen törölne, hogy kirepülök az ablakon és meg sem állok a Holdig. Eh... kevesebb mangát kéne olvasnom ^^" Nem lenne semmi baj, ha odamennék az asztalhoz, és leraknám a táskám, de azért a biztonság kedvéért egy tapodtat sem mozdultam, amíg a lány vissza nem tért. Talán nem is tudtam volna megtenni az idegességtől amúgy sem.
- A-anou... eto... akkor...
Pánikolva lestem körbe, miután Tsukatani-san visszatért és választási helyzet elé állított. Forgott velem a világ, meg minden, úgy éreztem képtelen vagyok gondolkozni, de azért próbálkoztam becsülettel, miközben a kezemet tördeltem. Másképpen volt berendezve a szoba, mint egy átlagos japán otthon, én meg olyan helyet kerestem, ahol le tudunk úgy ülni, hogy egymásra merőlegesen legyünk. Ha lenne egy kicsi alacsony asztalka, amihez oda lehet üli a földre, az nagyon megkönnyítette volna a helyzetet, de ennek hiányában a számára legideálisabb hely nem más volt... mint az ágy. Paprikavörössé váló arcszínemet egy gyors fejrázással zavartam el, és sóhajtottam egy jó nagyot. Az ajtó mellett lévő íróasztal egyszerűen nem tetszett, a földre leülni meg asztal nélkül talán kényelmetlen lett volna. Egyszerűen döntésképtelen voltam...
- Nagyon... szép ez a ház, Tsukatani-san, hehehe. - tereltem el a témát inkább a tarkómat vakargatva, és idegesen heherészve, de aztán rájöttem, hogy meg kéne emberelnem magam, mert nem fogunk haladni. - Anou... azt hiszem az egyszerűbb részekkel kéne kezdenünk, és aztán fokozatosan haladni a bonyolultabb feladatok felé. Csak öhm... tulajdonképpen mi is az konkrétan, amiből szükséged van korrepetálásra?
Úgy gondoltam ez így tökéletes, kihagytam a döntést, majd ő leültet oda, ahová neki tetszik és kényelmesnek gondolja, én meg alkalmazkodom majd hozzá. Szóval kicipzároztam a táskám és el is kezdtem turkálni benne a példatár és a füzetem után. Igen, elhoztam, éljen. Elő is húztam, csak éppen arról feledkeztem meg, hogy a táskát is fognom kéne, így az szépen lezuttyant és koppant egy jó nagyot a padlón.
- Anou! Gomennasai! Eto... megkérdezhetem, hogy hol tudnék kezet mosni?
Kértem elnézést újra vörösre váltó arccal, aztán leguggoltam villámgyorsan, hogy felvegyem az elejtett holmimat. Nem lehetek ennyire szerencsétlen, miért nem vert meg a sors engem némi ügyességgel? T_T Remélem, Midori-san nem haragszik Nem véletlenül kérdeztem meg azt, amit, le kellett kicsit hűtenem magam, és amúgy is muszáj volt kezet mosnom, mielőtt hozzáfogunk a tanuláshoz. Azért remélem nem fogok eltévedni.

Olyan kínos volt, hogy úgy omlottam a karjaiba, mint a shoujo mangákban a gyenge, védtelen lányok az erős, hős, bishi fiúk karjaiba és annyira, de annyira szégyelltem magam, tiszta paprikavörös lett az arcom, meg minden, miért hát mégis én vagyok a házigazda és erre beleesek Yuzuri-san ölébe! Értitek?! Yuzuri-sanéba! Az térített magamhoz, amikor eltolt magától, én meg újra szilárdan álltam a lábamon… azt leszámítva, hogy úgy remegtek a lábaim, mint a kocsonya. Engem nem szoktak csak úgy elkapni a fiúk, pláne a bishounenek… persze Kouhei nem az vagyis ezzel nem akarom megbántani, mert helyes és annyira, de annyira… szóval bishi is, meg nem is Az életem kész káosz T_T Aztán persze a nyakamba szakadt rögtön a többi dolog, a tanuló helyünk kiválasztása, amit persze megint elszúrtam, mert csak magammal foglalkoztam és a fiú véleményével nem is törődtem, pedig ő tudja, mi nekem a legjobb… vagyis… anou… mit is gondoltam az előbb?
Bevezettem a szobámba, amit először még én sem tudtam pontosan, hol van, úgyhogy majdnem eltévedtünk, de aztán meglett, mert véletlenül majdnem benyitottam Aoi-chanhoz és a mellette lévő szoba az enyém, úgyhogy végülis a küldetés első fázisa teljesítve! Mi lesz a többivel, ha már a legkönnyebb is ennyire nehéznek tűnt? Nagy sietve ott kellett hagynom viszont Kouhei-sant, mert mindig csak apu, meg a munkája! Teljesen elveszik az időmet az ügyfelek, akik olyan szavakkal dobálóznak, amiknek a háromnegyedét nem értem és nem is akarom megérteni, mert Otou-san és Okaa-san is belehalt… Nagyot nyeltem, hogy elkergessen a keserű gondolatokat, mert most figyelnem kell, minden egyes pillanatot megjegyezni és végig Kouhei-kunra figyelni, amíg itt van nálam, mert most ő a vendég, én pedig a házigazda és… hát minden ügyetlenségem ellenére, most ennek a napnak tökéletesen kell sikerülnie és kész!
Szinte lihegve estem be a szobába, de előtte még megigazítottam a nagy rohanásban kicsit összegyűrődött és rosszul álló ruhámat, ujjaimmal kifésülgettem a láthatatlan és érezhetetlen gubancokat a hajamból a közeli hatalmas tükörben, ami igazából a mögötte lévő falat takarta.
Amikor beléptem, még volt valamennyi önbizalmam de az nyomtalanul elpárolgott egy pillanat alatt, ahogy megláttam a tanácstalanul álldogáló fiút a szobám közepén, ahol hagytam. Kissé otaku énem rá akarta vetni magát egy „Kawaiiiiii~!” kiáltás kíséretében és halálra nyomorgatni, de a Midori énem, aki sokkal nagyobb részben volt én, mint nem én, inkább csak remegő lábakkal toporgott a küszöbön és próbálta eldönteni, mi legyen.
- Anou… nagyon szépen köszönöm Családi ökör… akarom mondani örökség ^^” Legalábbis azt hiszem, valami távoli rokoné, aki apára hagyta a házat, meg birtokot… de lehet, hogy csak ők találták ki, hogy érezzek benne egy kis családias hangulatot. A shinto templomok sokkal szeretetteljesebbek, sokszor jártam már a családi templomunkban. Furcsa, hogy apa lemondott az örökségéről, pedig ő az idősebb testvér. Bocsánat, elkalandoztam A korrepetálás… hát… az egyszerűbb egyenletek még mennek, de például amit a legutóbbi órán magyarázott a sensei, abból egyetlen szót sem értettem T_T – pirultam el kínosan és kezdtem a cipőm orrát nézni.
A beszélgetés egy ideig megfeneklett, teljesen el is felejtettem, hogy igazából nekem most akkor ki kéne választanom egy helyet, ahol tanulunk, mert egymással szemben toporogva aligha fog sikerülni. A puffanásra viszont felkaptam a fejem és én is gyorsan lehajoltam, hogy segítsek neki összeszedni azt a pár szétszóródott dolgot, ami kiesett a táskájából. Már szinte minden visszakerült a helyére és én is kezdtem azt hinni, hogy minden rendben, amikor egy óvatlan pillanatban összeért a kezünk Elvörösödő arccal gyorsan elkaptam onnan a kezem és felegyenesedtem, aztán lázasan kutatni kezdtem lomhán vánszorgó agyamban, hogy hol is van a legközelebbi fürdőszoba.
- Anou… a mögött az ajtó mögött van a fürdőszobám, oda nyugodtan mehetsz - mutattam a nem is olyan messze lévő szintén lilás színben játszó ajtóra, ami szinte beleolvadt a falba.
Amint Kouhei-kun kiment, sóhajtva dőltem le az ágyra és nagy levegőket vettem, hogy gyorsan lenyugodjak. Nagyon reméltem, hogy a rendelt teám hamarosan megérkezik, mert már nagyon is szükségem volt rá. Mikor Yuzuri-san kijött, ülő helyzetbe tornáztam magam és pont ekkor kopogtak az ajtón.
- Szóval én arra gondoltam, hogy ha neked is jó… ki az? – hagytam félbe a mondatot a kopogtatásra.
Ekkor belépett az egyik marcona, jól megtermett biztonsági őr, kezében a hozzá képest eléggé apró tálcával és csészékkel, letette őket az íróasztalomra, majd meghajolt és kiment. Mosolyogva integettem neki, aztán gyorsan felálltam és odasétáltam a két csészéhez.
- K-kérsz teát Yuzuri-san? Ööö… nem tudom, milyen fajta, de biztos jó… ha nem ízlik, kirúgom a szakácsot. – nyújtottam át neki az italt, aztán a kezembe fogtam az enyémet is.
- Szóval… sz-szerintem az ágy… lenne a legjobb hely. Kényelmes és puha és látjuk is egymást, miközben… tanulunk. - elvörösödtem, megköszörültem a torkom és inkább belekortyoltam a teába, hogy elhallgattassam magam.
Ha egyetért velem, mert persze én szigorúan csak a tanulásra gondoltam, semmi garázda gondolat vagy ilyesmi, amiket Aoi-chan szokott olvasni az amúgy egyáltalán nem neki való mangákban. Törökülésben leültem, aztán letettem a csészét az éjjeli szekrényre és kissé félénken vártam, hogy Kouhei-kun is leüljön.
- Öhm… Kell valami? Ceruza, füzet esetleg? – előlegeztem meg inkább a kérdést, hiszen van itt belőle bőven és nem akartam félbeszakítani ezzel őt később.

Valami megmagyarázhatatlan légkör vett minket körbe, mióta csak betettem a lábam ebbe a házba. Ő is zavarban volt, meg én is, ez teljesen nyilvánvaló volt. Én a magam részét értettem, hiszen egy csinos lány otthonában rontottam az összképet, ám hogy Tsukatani-san miért volt ennyire vörös, az már rejtély volt számomra. Egyáltalán nem olyasvalaki vagyok, aki miatt zavarba jöhetne egy lány, szóval csak arra tudtam gondolni, hogy azért érzi magát kellemetlenül, mert egy fiú van a házában :/ Sokadszorra fordult már meg a fejemben a gondolat, hogy a könyvtár jobb helyszín lett volna, de most már késő. Jobb lesz, ha megbékélek a gondolattal, és valahogy hozzászokok a környezethez, bármennyire is feszélyez. Igen, ezt kéne tennem, más kérdés, hogy képes leszek-e félretenni mindezt, amikor egy 110%-ban lila szobában kéne koncentrálnom o.O" Minden négyzetcentiméteren látszik, hogy egy lány tulajdona a helyiség ^^" De valahogy csak megbirkózok majd a helyzettel. Az már jó jel volt számomra, hogy mikor Midori-san visszatért a szobába, és válaszolt a kérdésemre, kis híján elnevettem magam, ahogy félrebeszélt Na nem rajta nevettem, hanem csak a "családi ökörség" kifejezésen. Ahogy elnéztem őt pironkodva hebegve-habogni, arra gondoltam, hogy egy ilyen aranyos lányon hogy is lehetne röhögni? Azt hiszem, sőt, biztos vagyok benne, hogy amit most érzek, azt hívják az animés szakzsargonban úgy, hogy moe **.**
Bénaságom persze lecsapott, rosszkor, mint mindig. Épp elég kellemetlenül éreztem magam amiatt, hogy ügyetlenségem kiütközött rajtam, de még Tsukatani-sannak is a segítségemre kellett sietnie, ami még inkább arra késztetett, hogy elsüllyedjek a padlóban T_T Sűrű bocsánatkérésem persze nem maradt el, elvégre milyen dolog az, hogy a házigazdának, aki mindennek tetejébe még lány is, miattam kelljen fáradoznia. Mégis, mikor összeért a kezünk, és megéreztem a bársonyos bőrének az érintését, elakadt a lélegzetem, és felkaptam a fejem, hogy ránézzek. Valahol azt kívántam, hogy bárcsak rajta tartaná a kezét az enyémen, de ő úgy kapta el azt, mintha villám csapott volna belé. Jó néhány másodperc után eszméltem rá, hogy az arcát bámulom, erre a felfedezésre persze elfordítottam a fejemet Én bolond, miket is képzelek...
- Kö...köszönöm, máris jövök!
Hálálkodtam a lánynak, aztán elviharzottam az említett helyiség felé. Igencsak jókor jött, hogy némi frissítő víz közelébe kerülhettem, így szokásos rítusom elvégzése közben mélyeket lélegeztem és igyekeztem lehiggadni. Végül is, ha józanul belegondolok, semmi extra nincs ebben a helyzetben, hiszen tanultam már kettesben lánnyal. Az egyetlen szokatlan a dologban a környezet, és ha ki tudnám zárni a tudatomból, hogy hol is vagyok, akkor menne minden, mint a karikacsapás Rögtön el is kezdtem gondolkodni azon, hogy honnan is kéne nekivágni ennek az egy-két órának, elvégre támpontot is kaptam, és nagyjából be is tudtam lőni, hogy mivel lehet gondja Tsukatani-sannak. Kicsit magabiztosabban és határozottabban tértem vissza pár perc múlva a szobába, bár nekem valamiért kicsit rövidebbnek tűnt a szokásosnál önmagam felfrissítése. Talán csak az időérzékem mondott csődöt, vagy túlságosan elmerültem a gondolataimban? Ki tudja...
- Jaj, ugyan, nehogy kirúgd egy egyszerű tea miatt o.O" Öhm... egyébként köszönöm.
Hüledeztem egy kissé, noha nem aggódtam amiatt, hogy nem ízlene, nem vagyok valami válogatós kaja terén. Az már más kérdés, hogy ha rajtam múlik, akkor bevett szokások szerint étkezek. Az ital pedig igenis finom, sőt mennyei volt, talán nem áll messze az igazságtól, ha arra tippelek, hogy valami drága tea lehet a... még drágább csészében o.O"
- Igen... azt hiszem tényleg ez lenne a legjobb helyszín... mármint az ágy... - Feleltem a szememet lesütve. - E-egyébként miért biztonsági őr hozta a teát? Arra gondolnék, hogy van cselédlány, vagy komornyik, vagy ilyesmi... Már nem mintha baj lenne, csak... tudod...
Próbáltam terelni a témát, leginkább azért, hogy a gondolataimtól megszabaduljak, mert erősen paradicsomszínűek lettek az orcáim arra gondolva, hogy itt vagyok kettesben egy ilyen bájos lánnyal, és az ágyán fogunk... tanulni ugyebár, csakhogy nekem olyan képeket is el kellett kergetnem a fejemből, amik egyáltalán nem illettek ebbe a koncepcióba >.> Ha lenne fal az egyméteres körzetemben, bele is verném a fejem, hogy mégis hogy juthatnak az eszembe ilyesmik egy tisztességes és ártatlan lányról. Biztos a túl sok nem igazán nekem való témájú újságtól kalandozik el a fantáziám tiltott területekre. Pedig nincs is sok ilyen magazinom, csak három-négy... és azokat se én vettem, de nem ám
- Khm... nem, köszönöm, van nálam minden.
Ültem le én is, majd előhúztam minden szükséges kelléket, és a táskát az ágy mellé tettem. Ismét vettem egy mély levegőt, majd felütöttem a példatárat, meg a füzetemet, hogy megkereshessem azokat a feladatokat, amik nekünk kelleni fognak. Az egyetlen probléma mindezzel az volt, hogy juszt se tudtam kiolvasni a betűket, homályosan láttam csak. Értetlenül pislogtam a váratlanul elmosódott munkafüzetre, pedig amikor felpillantottam Midori-sanra, őt bezzeg tökéletesen láttam. Igaz, mintha valamin meg lenne lepődve... Kifejezetten ciki ötlet fogant meg a fejemben, mint megoldás, és hogy ezt teszteljem is, kicsit közelebb hajoltam a szőkeséghez. És valóban, egy bizonyos közelséget elérve, már őt is homályosan láttam. Óvatosan nyúltam a szememhez, hogy kitapogassam kontaktlencséimet, ám azok, ahogy sejtettem, nem voltak a helyükön o.O" És immár kapcsoltam, miért is tűnt annyira rövidnek a fürdőszobában eltöltött idő
- Hoppá. Anou... van egy fontos dolog, amit meg kell tennem, mielőtt hozzákezdenénk
Vigyorogtam kínomban, és ezzel a bájvigyorral az arcomon keltem fel, hogy kibotorkáljak és visszarakjam a fürdőben hagyott okulárémat. Szegény Midori-sant biztos meglepte, hogy miért változott a kék szemem hirtelen barnává, már ha egyáltalán felfigyelt ilyen apróságokra. Gondolatban erősen fészpalmolva tértem vissza és foglaltam ismét helyet. Immár közelre is kiválóan láttam, szóval semmi akadálya sem volt a kezdésnek.
- Ne haragudj, kontaktok nélkül nem látok közelre. - Mentegetőztem a tarkómat vakarászva. - Lássuk csak... nyisd ki a feladatgyűjteményt a 72. oldalon, ééés... bemelegítésként oldd meg az egyenleteket a 302-estől a 310-es feladatig. Ezek egyszerűek, csak a megoldóképletbe kell behelyettesíteni, szóval biztos nem lesz vele gondod. Aztán fogj bele a 311-esbe, az már érinti az elmúlt órák anyagát is. Ha bárhol elakadsz, azonnal szólj.
No igen, onnantól lesz komplikált a diák élete a másodfokú egyenletek tanulása során, amikor hozzá kell fogni az egyenletek rendezéséhez, és a 311-estől pont ezt kell tenni. Az elején még csak egyszerű lépések, aztán már jönnek a nagyobb tudást és jobb logikát igénylő meglátások. Addig pedig, amíg Tsukatani-san el nem akad, én is elkezdhettem kidolgozni a feladatokat, hogy ha gondja van, segíthessek.

Amikor Yuzuri-san elszelelt a fürdőbe, én is úgy éreztem, hogy rendbe kéne szednem magam egy kicsit, de minden piperecuccom ott volt, ahová őt küldtem, szóval oda nem mehettem. A pólóm szegélyét húzogattam és a számat rágcsálva gondolkodtam, hogy akkor hogyan tovább, mert eljutottunk idáig, az csodás, csak… na, azért innen tovább kéne menni ugye, csak egy kis lépést vagy többet mondjuk leülni valahova. Nekem úgyis le kéne ülnöm, még itt összeesek a végén, de fontos vendégem van, ha anyáék itt lennének, biztosan nagyon-nagyon megszorongatnák Yuzuri-san kezét és bármit megvennének neki, mert nekik mindig is fontos volt a jövőm és most, hogy már nincsenek velem, csak gondolatban, igyekszem én is komolyabban venni a tanulást. Tehetek én róla, hogy matek óra közben jutnak eszembe a legjobb ötletek és muszáj őket lerajzolnom, amíg a tanár olyan amúgy is érthetetlenül és zagyván magyaráz? T_T Néha megpróbálom követni, hogy mit mond, de hamar elvesztem a fonalat, úgyhogy inkább foglalkozom azzal, hogy jól legyen árnyékolva, amit még előző órán elkezdtem. Én tényleg szeretnék figyelni, a művészettörténet órákon egyetlen rajzom sem készült még, csak ha Mori-sensei kért meg egy-két könnyedebb vázlatra. Büszke vagyok rá, hogy mégis felfigyelt rám és arra az egy dologra, amiben jó vagyok, mert ő a kedvenc tanárom és felnézek rá *.* Ha ő azt mondja, szépek a rajzaim, akkor én el is hiszem, még ha mindenki más is győzködött róla előtte, hogy jók, én csak akkor lehettem igazán biztos benne, ha olyan személy is legalább egy pillantást vetett rájuk, akiről úgy gondolom, hogy pártatlan. Mondjuk Mori-sensei biztosan nem részrehajló a véleményével, talán csak egy kicsit, mert a diákja vagyok, de például Kanade-senpai biztosan akkor is azt mondaná, hogy szépen rajzolok, ha csak pálcikaembereket tudnék csinálni, mert ő a barátnőm. Mármint nem úgy értem, hogy hazudna nekem, mert azt biztosan soha nem tenné, csak megszépítené az igazságot, mert ő jószívű és tudja, hogy milyen vagyok, úgyhogy kedves lenne velem, ha nem lennék különleges meg semmi, én ismerem és szerintem ő az én egyik legjobb barátnőm még ha néha kicsit furán is viselkedik.
A tea is megérkezett, sőt Yuzuri-san is visszatért, semmi gond, úgyhogy végre én is elengedtem a pólóm szegélyét, nehogy azt higgye, hogy esetleg miatta vagyok ilyen feszült, mert nem! >.< Vagyis igen, de nem úgy, hogy tetszene, persze igazán helyes fiú, meg okos, ráadásul rajta van a jövőm, mert ha rendesen akarom vezetni a vállalkozást, amit Okaa-san és Otou-san rám bízott, akkor jónak kell, hogy legyenek az eredményeim, különben senki nem fog komolyan venni sem a cégnél, sem az ügyfelek körében, azt pedig nem hagyhatom!
- Nincs mit ^^ Tudod a nagypapám ajánlotta őt nekünk szakácsnak, azt mondta, a teaszertartásokon nagyon tehetségesnek látta és mind a teát nagyon finoman csinálja, mind az ételt. Ha szeretnél valamit, csak szólj nyugodtan, szinte bármit megcsinál neked. Ja igen, ez egyébként Gyokuro tea – mondtam Yuzuri-sanra nézve, aki mintha kicsit más lett volna, mint mielőtt bement a fürdőbe, de arra nem tudtam rájönni, hogy miben, csak… olyan fura volt az összkép.
- Hát… nem tudom, vannak szobalányaink, de gondolom nekik más dolguk van. Azt sem tudom, hány szoba van ebben a házban, biztos nehéz rendben tartani mindent… meg aztán rám is vigyázniuk kell, ha már a hálószobám szinte az egyetlen hely a házban, ami nincs bekamerázva – kacsintottam rá a fiúra mosolyogva.
Nekem egyáltalán nem volt furcsa, hogy szinte napi 24 órás felügyelet alatt állok, szóval már azt is könnyed hírként fogadtam volna, ha kiderül, hogy valaki figyeltet, még a szobámban is. Persze akkor biztosan halálra rémülnék, hiszen valaki minden percben kukkol, nézelődik utánam és tudja, hogy mit mikor csinálok, de én nem tudom, hogy ki az, lehet hogy el akar rabolni és váltságdíjat követelni!
A teáscsészével a kezemben én is letelepedtem az ágyra, de ahogy kényelmesen elhelyezkedtem és már a számhoz emeltem volna a csészét, hogy igyak belőle, Yuzuri-san vészesen közel hajolt hozzám o.O Tiszta vörös lett a fejem, azt hittem, meg akar csókolni vagy ilyesmi, de én erre még nem voltam kész, meg amúgy is, nem igazán ismerjük még egymást, csak beszélgettünk egy kicsit és most ő itt van a házamban, a szobámban és… szó szerint az ágyamban De ez most nem azt jelenti, persze hogy nem azt jelenti, hogy mi bármilyen járásszerű valamibe keveredtünk volna, közel sem, ő csak segít nekem, hogy jobban értsem a matekot, igen, úgyhogy nincs is miért elvörösödnöm és saját magamnak mentegetőznöm, de én mégis ezt teszem, mert nem tudok mást csinálni, mert itt van… hé, hová lett Yuzuri-san? O.o
- Óh, értem már! Akkor ezért volt olyan furcsa a szemed. M-mármint nagyon szép szemed van… vagyis én nem úgy, hanem… hanem máshogy, mármint… na T_T – Teljes kétségbeesésemben legszívesebben most süllyedtem volna a Föld közepéig.
Inkább kihalászva szokásos kék pamacsos ceruzámat temetkeztem bele a feladatgyűjteménybe, vörös arcomat is igyekeztem elrejteni a füzet mögé, csak onnan pillantottam fel néha-néha tanítómra, hogy mit csinál, míg én a matekkal szerencsétlenkedem. Nem akartam ilyen hamar segítséget kérni és az első pár feladat egész könnyű is volt, de a 311-es feladatnál már azt sem tudtam, mi meg hogy T_T
- Anou… Yuzuri-san, én ezt nem értem… olyan béna vagyok, nem is értem, miért vesződsz velem… - motyogtam halkan, ahogy kicsit felé toltam a feladatgyűjteményt és rámutattam, hol tartok.
Figyelmesen hallgattam a magyarázatot és még jegyzeteltem is hozzá, még a szemüvegemet is feltoltam volna az orromon, ha lett volna, hogy mutassam, milyen komolyan veszem a tanulást. A fiú igazán jól magyarázott, teljesen megértettem, hogy mit mondott, pedig órán mintha csak… franciául beszéltek volna >.> Egyszer szeretnék elmenni Franciaországba, azt mondják, hogy ott esznek csigát, ami kicsit fura szokás, de ha valaki, akit ismerek előbb megkóstolja és úgy gondolja, hogy finom, akkor én is megeszem. Amikor osztálytársam befejezte a magyarázást és szaporán bólogattam és hümmögtem, hogy értem és tényleg értettem is, mert olyan jó példák is volt benne, meg minden *.*
- Öhm… de azért… most, hogy ezzel végeztünk… - próbáltam kinyögni esetlenül a kérdést, de hát biztos nem marad itt, mert nem én vagyok a világ közepe és neki biztosan nálam fontosabb dolgai is vannak még T_T – Sz-szóval azt szeretném kérdezni, hogy azért még itt maradsz nálam egy kicsit, ugye? N-nagyon örülnék neki… - daráltam el gyorsan, csukott szemmel.
Csak lassan, félénken nyitottam ki pilláimat és néztem reménykedve a fiúra, mert igazán jó társaságnak bizonyult eddig, még ha nem is beszélgettünk másról túl sokat, csak a tanulásról, de nekem is barátokat kell szereznem végre, olyanokat, akik nem csak azért szeretnek, mert sok pénzem van és tudom, hogy Yuzuri-san egyáltalán nem ilyen ember. Ő olyan, akiben megbízhatok és számíthatok rá és én ezért nagyon tisztelem őt, mert én, akármilyen egyszerű is egy kérés vagy egy ígéret, biztos hogy nem fogom tudni megtartani, mert borzasztóan béna vagyok, pedig mindig úgy szeretnék segíteni a barátaimnak T_T

Úgy éreztem lassan, mármint nagyon lassan, de csillapodott az idegességem. A felettébb szokatlan, minden pillanatban ellenem dolgozó körülmények ellenére már képes voltam józan gondolkodásra... többé-kevésbé. Képessé váltam az előttünk álló feladatra koncentrálni, pedig... eh, még midig nem hiszem el, hogy hol is vagyok éppen. Azt hiszem kelleni fog még pár óra vagy inkább pár nap, hogy megemésszem, egy lány meghívott magához, még ha csak tanulni is. Ráadásul nem is akármilyen lány, hiszen Tsukatani-san azon kevés általam ismert iskolatársam között volt, akik tetszettek is. Így jobban belegondolva ez akár egy lehetőség is lehetett volna számomra, hogy egyszer végre a sarkamra álljak és megmondjam egy lánynak, hogy csinosnak tartom és tetszik. Egyszer már megtettem, de az még általános iskola harmadikban volt és teljesen egyértelmű, hogy nem éreztem át a szavaim súlyát Csakhogy így 16 évesen ez két dolog miatt is lehetetlen volt, legalábbis Tsukatani-san esetében. Egyrészt, és ez az általános problémám, nem volt merszem megtenni. Kínos volt az ilyesmit kimondani, és persze tartottam attól, hogy mi van, ha visszautasítanak. Jelen esetben a lány simán kidobathatna, aztán soha többé nem is szólna hozzám minden bizonnyal, és mindketten kellemetlenül éreznénk magunkat a másik közelében, ezt pedig semmiképpen sem akartam. Másrészt viszont ez a látogatás nyilvánvalóvá tette számomra, hogy még akkor se lenne esélyem Midorinál, ha történetesen nem lennék ilyen szerencsétlen és szürke. Tisztában voltam vele, hogy Tsukatani-san módos, hiszen sokszor láttam nála új és drága kütyüket meg ilyesmiket, de arról sejtelmem volt, hogy... ennyire Az égegyadta világon semmi keresnivalóm nincs nekem, egy éppen csak megélő fiúnak egy ilyen gazdag lány mellett ^^" Reménytelenségemet kifejező halk sóhajt hallattam, valahogy már meg sem lepett, hogy a teáról, amit a kezemben tartottam, még akkor se férne bele a családi költségvetésbe, ha dolgoznék is a suli mellett.
- S-souka... tényleg nagyon finom ez a tea ^^ - feleltem szűkszavúan, leginkább azért, mert már megint nem tudtam hová legyek éppen. Azt hiszem meg fogok bolondulni, ahogy a lány mosolyogva rám kacsintott, megint elvörösödtem és lesütöttem a szememet. Nem tudom eldönteni, hogy ez a helyzet, amibe kerültem, az áldás vagy inkább átok, talán mindkettő. Egy szőke angyal kínoz
Egy pillanatra becsuktam a szemem és rákoncentráltam a szapora légzésem helyretételére. Feszültségemet az is újra felkorbácsolta, hogy ezek szerint az egész ház be van kamerázva és figyelik minden lépésünket. Tsukatani-san persze már biztos megszokta, sőt, talán neki ez a természetes, de... te jó ég, remélem nem fog senki botorságokat hinni o.O Hiszen jelenleg csak annyit tudnak, hogy Midori-san és én kettesben tartózkodunk a szobájában o.O" Remegve ráztam meg a fejemet, elvégre biztos tudják, hogy miért vagyok itt, csak én pánikolok feleslegesen. Mondjuk nem lepne meg, ha random időközönként benéznének hozzánk, hogy minden rendben van-e ^^"
- Ne haragudj, remélem nem ijesztettelek meg. Ostoba ötlet volt így... tessék? - magyarázkodtam az előbbi akcióm után, miután immár kontaktlencséimmel a szememben visszatértem a szobába. Azt hiszem sikerült zavarba hoznom Tsukatani-sant, pedig nem akartam, hogy bármi rosszat higgyen, hiszen én nem tennék semmi olyasmit. A szavai értelmét viszont csak a mondatom közepén fogtam fel, vagyis nem voltam benne biztos, hogy jól fogtam-e fel, mert egyszerre dadogott és hadart a lány, de mintha azt mondta volna, hogy szép a szemem
- Kö... köszönöm - nyögtem ki, miközben úgy éreztem mindjárt elszédülök. Fogalmam sem volt, hogy miképpen kéne értelmeznem mindezt, hogy csak javítani akarta magát azért, mert azt hitte, megbántott, vagy hogy csak kicsúszott a száján valami, amit nem is akart kimondani... Nagyot nyeltem és válaszolni akartam, hogy az ő szemei is szépek, de... de nem mertem kimondani T_T
- Tudom, különös hogy színes kontaktlencsét használok. Igazából babona, nem pedig valami egyéb ^^" - mondtam helyette kissé remegő hanggal, de aztán inkább én is a példatáram fedezékébe rejtettem a zavaromat. Kicsit remegő kezekkel álltam neki a feladatoknak, és eleinte nehezen ment az összpontosítás, azonban valahogy sikerült megnyugodnom nemsokára, hiába visszhangoztak a fejemben azok a bizonyos szavak.
A ceruzám sercegése volt az egyetlen hang, amit hallottam egy jó darabig, így egy kicsit megijedtem, mikor Tsukatani-san hirtelen megszólalt. Vettem egy nagy levegőt, és egy picit közelebb húzódtam a lányhoz, hogy lássam, hol tart és mi a gond. Ahogy sejtettem, a 311-essel kezdődtek a gondok.
- Nyugodj meg, nem nehéz ez, nekem se ment az elején - nyugtatgattam mosolyogva. Furcsa módon most, hogy matekról volt szó végre, minden gikszer nélkül ment a beszéd és a magyarázás is. Szerencsére a tanulópartnerem is megértette, hogyan kell megoldnia a feladatokat, néha hiába teszek meg mindent, nem tudom megérteni a másikkal az anyagot. Pedig mindig igyekszem sok példát fűzni a magyarázatokhoz, hogy legalább abból le tudják vonni a jó következtetéseket, ha már túl bonyolultan fogalmazok a számukra. Bármilyen ijesztőnek is tűnt eleinte, hogy milyen korán elakadt az anyagban Tsukatani-san, kiderült hogy nincs rossz feje a matekhoz, csak a "szájába kell rágni" hogy milyen lépésekkel kell megoldani egy-egy problémát. Így nem csoda, hogy az órán nem érti, nem is értem miért nem így magyaráznak a tanárok :/
- Azt hiszem ennyi - jelentettem ki a példatárra ránézve úgy egy órával később. Ezután már olyan feladatok jöttek, amik már nekem is gondot okoztak volna és nem is voltak részei az órai anyagnak - Nézd, levázlatoltam neked, hogy az egyes típusfeladatokat hogyan ismerheted fel, és hogy milyen lépésekkel tudod megoldani őket. Ha ezt megtanulod, a dolgozat legtöbb feladatát a kisujjadból ki fogod tudni rázni. Egyébként ügyes voltál, jó tanítvány vagy
Toltam eléje egy szépen, átlátható formába rendezett papírlapot, amit aközben csináltam meg, hogy segítettem neki. Igyekeztem azokat a részeket kiemelni, amik gondot okoztak Tsukatani-sannak, és felhívni a figyelmét a hibalehetőségekre is. Remélem nem fog hülyének nézni, hogy ilyen dolgokhoz veszem a fáradságot, bevallom valószínűleg nem vagyok teljesen normális ebből a szempontból, de egy ilyen biztosan sokat fog segíteni a lánynak a tanulásban, és ha örömet okozok vele, illetve tényleg segít, akkor úgy vagyok vele, hogy megérte.
- Ööö... azt hiszem... semmi akadálya. Nem mondtam meg a húgomnak, mikor érek haza. Miért, szükséged van még valamiben segítségre? - érdeklődtem kedvesen, a fejemet kissé oldalra döntve. Pont nemrég néztem meg az órám és még bőven volt a délutánból, szóval nem kellett sietnem sehová. Tanulni úgyis csak azután tudok, hogy a húgom lefeküdt aludni, addig nem nagyon szokott békén hagyni. Meg egyébként is sokkal szívesebben töltöm az időt Tsukatani-san társaságában, mint semmittevéssel otthon Kicsit feszengve nyúltam végül az ágy mellett heverő táskámért, hogy elpakoljam a matekkal kapcsolatos cuccokat. Azért meg kellett állapítanom, hogy még mindig kényelmetlenül éreztem magam ebben a szobában, viszont turkálás közben megakadt a szemem egy dobozon, amiről majdnem megfeledkeztem. Hirtelen újra gombóc került a torkomba, és most, hogy megtudtam egy s mást a lány életkörülményeiről, még szánalmasabbnak éreztem a csomag tartalmát. Mégis megpróbáltam leküzdeni félelmemet, és remegő kezekkel elővettem az egyszerű, fekete dobozt.
- Anou... az a helyzet, hogy arra gondoltam, majd biztos megéhezünk tanulás közben, és bátorkodtam néhány szendvicset csinálni indulás előtt, és... szóval ha éhes vagy, vegyél nyugodtan Bár biztosan nem olyan finom, mint amit egyébként szoktál enni ^^" - mondtam el az elmondani valót kicsit akadozva, majd felnyitottam a dobozt és megkínáltam Tsukatani-sant. Tényleg csak egyszerű tojássalátás szendvics, de mégsem voltam valami biztos benne, hogy ízlene-e a lánynak, hiába adtam bele a szívemet-lelkemet, hogy minél jobban sikerüljön. Most különösen fontos volt, hogy finom legyen, hiszen Tsukatani-san fogja megkóstolni... már ha meg fogja. Az biztos, hogy én addig nem eszek belőle, amíg ő nem vesz el egyet, pedig már éhes voltam kicsit. Nem akartam illetlen lenni.
- T-tényleg, amúgy a szüleid nem fognak... mármint... nem lesz abból gond, hogy én itt vagyok? N-ne érts félre, nagyon örülök hogy vendégül látsz, d-de te fiú vagy, én meg lány... má-mármint fordítva o.O" - ez volt az a pont, amikor olyan zöldségeket kezdtem el beszélni idegességemben, hogy inkább a szám elé kaptam a kezem és befogtam. Fogalmam sincs, hogy miért jöttem megint ennyire zavarba, de előjött egy rossz szokásom is, csak most vettem észre, hogy állandóan a pulóveremet piszkálom, húzogatom ^^"
- Sz-szóval érted mit akarok mondani, nem szeretném ha bajba kerülne miattam egy ilyen bájos és aranyos lány, mint amilyen... te vagy - fejeztem be halkan, a szememet lesütve. Azt hiszem kimondtam valamit, amit nem kellett volna, de valahogy nem bánom, hogy kicsúszott a számon, csak megijedtem egy kicsit attól, amit mondtam. Nem bírtam már magamban tartani, és remélem nem érti félre, nem szántam semminek, csak...
- Ne haragudj, hogy össze-vissza beszélek... nem a te hibád - fel voltam rá készülve hogy a földre térdeljek és bocsánatot kérjek miatta, ha esetleg megbántottam volna. Azt hiszem ideje lett volna kicsit felfrissítenem magamat, mielőtt valami olyasmit mondok...

Még a Raion találkozón valóra vált apró kis álmaim egyik leglehetetlenebbike, méghozzá hogy találkoztam a Fatal Error két tagjával is! Egyszerre! Értitek, mindketten ott voltak, ugyanolyan különlegesek, mint én és még autogramot is szereztem, hát nem az volt a világ és eddigi szánalmas kis életem leges-legcsodásabb napja? Dehogynem *.* Ráadásul belementek, hogy eljönnek a bulimba, ami meg aztán pláne feldobott, csak az volt az egyetlen gond, hogy a szóban forgó parti… ma lesz o.O Teljes, zilált valómban végigfutottam már az egész Tsukatani-birtokot, előbb keltem, mint hogy Hidari-san ébresztetett volna, ami valljuk be, ritka. Ragaszkodott hozzá, hogy ő legyen a biztonsági őr, szóval kerítenem kell neki is egy öltönyt, mert szerintem biztos, hogy nincs neki, csak terepszínű dzsekije, meg ilyesmik. Egyszer el kell vinnem vásárolni magammal, még ha ellenkezik is, alaposan ki fogom kupálni azt az elavult, egyáltalán nem trendi stílusát. Ez már a huszonegyedik század, tessék úgy öltözni! ._.
Aprót köhintettem csak a trécselő szobalányoknak, akiknek az lett volna a dolguk, hogy mindent előkészítsenek a bulihoz a… hát nevezzük bálteremnek, mert kicsit tényleg olyan volt. Azok rögtön el is rohantak a dolgukra, én pedig árgus szemekkel figyeltem őket és még lesbe is állítottam Micit, hogy szóljon, ha esetleg valami nem úgy megy, ahogy kéne. Igazán kedveltem a személyzetet és általában nem szoktam szigorú lenni velük vagy úgy egyáltalán felemelni a hangom, mert az nem az én stílusom és tudtam, hogy sokkal jobban dolgoznak, ha szeretik is a munkájukat, meg azt sem akartam, hogy engem megutáljanak és kibeszéljenek a hátam mögött vagy ilyesmi. Ki tudja, talán már most is csinálják, hiszen annyira szerencsétlen vagyok, tuti nevetnek rajtam, mikor nem hallom T_T
A szervező nyargalt felém szinte a semmiből, alig tudtam elugrani előle, mert nem sikerült lefékeznie a márványpadlón és elcsúszott. Nem múlott sokon, hogy azt az értékes, régi vázát is feldöntse, de szerencsére mellette csúszott neki a falnak… Hevesen magyarázni kezdett a szemüvege igazgatása közben, hogy a jégszobrokat ki kéne tenni, meg a világítást hova helyezzék és megjött a diszkógömb is, szóval minden teljes káoszban van és csak én tudok segíteni, mert én vagyok a buli főszervezője, szóval nekem kell mindent eldöntenem, ha az oly’ sok pénzért felfogadott profik nem tudnak megegyezni. Tudtam, hogy nem kellett volna egyszerre öt embert felvennem erre a munkára
Tényleg minden a feje tetején állt a bálteremben, kétségbeesésemben majdnem el is sírtam magam, de visszatartottam, nem ronthatom el a hangulatot pont most, hiszen nekem kell erősnek lennem és tanácsot adni! Sóhajtva pillantottam le a papírokra, amikre a tervek voltak felvázolva, aztán a már felállított színpadon árválkodó mikrofonba beleszólva, kezembe vettem az irányítást, amennyire tudtam. Szervezői készségeim nem mondtak olyan hamar csődöt, mint számítottam volna rá, a hosszú asztalt is kirakták, amire rápakoltak minden drága és finom ételt-italt, ami elvileg Sky-sanék kedvence. Legalábbis az újságokban ezt olvastam
Egészen elégedetten szemléltem hosszú, hangos kiabálásom eredményét, a mindenhová fénypászmákat szóró diszkógömböt és a színes reflektorokat, a jégszobrokat is a helyükre tették, azt a gyönyörű, hatalmas jéghattyút egyenesen középre tetettem, mert olyan szép, nem lehet betelni vele, meg úgy hallottam, Umi-san szereti az ilyesmit *.* Órámra pillantva egy hangos sikkantással vettem tudomásul, hogy mindössze két órám van rendezni a kinézetem, úgyhogy ott hagyva csapot-papot, rohantam is fel a szobámba. Hosszú hálóingem szélében majdnem felbuktam egyszer-kétszer, de szerencsére mindig sikerült megkapaszkodnom valamiben… még ha az az egyik szobalány nyaka is volt
Bocsánatkérések közepette hátráltam el a nőtől, aztán rohantam tovább, egyenesen a szobámig. Bevettem magam a gardróbba és felpróbáltam vagy húsz ruhát, mikor találtam egy cetlit az egyik dobozon, ami egészen újnak tűnt. Hidari-san írásával volt rajta valami, de inkább nem foglalkoztam vele, csak kibontottam. Örültem, hogy gondol rám és ad valami ajándékot, pedig semmi ünnepem sincs. Arcomról viszont leolvadt a mosoly, mikor kiemeltem az „ajándékot”. Egy fekete, hosszú nadrág volt, de jó bő szárral és bokánál erősen összehúzva, a felsője pedig inkább hasonlított olyan ruhára, amiben az északi sarkra mennek, mint olyanra, amiben buliba. Azért felvettem, természetesen jó volt rám, viszont egyáltalán nem tetszettem magamnak. A garbó nyaka majdhogynem a számat is eltakarta, tisztára úgy éreztem, mintha csak olyan arab ruhában lennék, az a cha… nem tudom mi, de a kalap az tényleg megkoronázása volt az egésznek, lelógott róla valami fekete vászon, amin én átláttam, de a tükörbe nézve a saját arcomból semmi nem látszott.
- Ez azért már mégiscsak túlzás! – rontottam be nagybátyám szobájába, bár nem volt ott, úgyhogy csak a magammal hozott ruhadarabokat szorongattam tanácstalanul.
Borzalmasan néztek ki, de nem akartam megbántani őt, úgyhogy inkább visszamentem a szobámba és eltettem az ajándékot jó mélyre, hátha esetleg jó lesz még valamire. Újabb hosszú és kínkeserves keresőút után végre rátaláltam a tökéletes ruhára, ami igaz, egyáltalán nem volt csillogó, de első látásra beleszerettem… vagyis második, mert ugye biztos, amikor megvettem, akkor is ránéztem és biztos azért is fizettem ki, mert ugyanolyan érzéseket váltott ki belőlem akkor, mint most *.*
A csengő hangja szakított ki gondolataimból, így véletlenül magamra borítottam az egész adag csillámport, aminek egy részét a hajamra akartam szórni. Tudom, hogy nagyon nehéz lesz utána kiszedni, de olyan jól néz kiiiii~ T_T Rohamléptekkel nyargaltam az ajtóhoz, hogy beengedjem a jövevényeket, de az egyik őr már megtette helyettem, szóval szaladtam vissza a fürdőbe, bár a csillámmal, mely egész testemet menthetetlenül beborította, nem tudtam mit kezdeni, de azért kisminkeltem magam, meg a frizurámat is rendbe szedtem egy kicsit. Mikor lesétáltam a lépcsőn, újra szólt a csengő, tudtam, éreztem, hogy ezek most már ők lesznek *.* Én magam nyitottam ki nekik a bejárati ajtót, de először csak álltam percekig, némán bámulva három legfontosabb vendégemet. Mikor rájöttem, hogy mit csinálok, elpirultam és meghajoltam.
- Nagyon örülök, hogy el tudtak jönni mindhárman! Fáradjanak beljebb, a parti már elkezdődött, egyenek-igyanak, amit tetszik. Igyekeztem olyan ételt rendelni, amit szeretnek, bár nem tudom, sikerült-e… - tereltem őket be a házba kissé bizonytalanul, végülis életemben ez volt az első olyan ünnepség, amit csak úgy szerveztem, ráadásul én, nem is anyáék.
Utána el is szaladtam, magukra hagyva őket, hogy üdvözöljek még néhány vendéget, főleg Okaa-san és Otou-san ügyfeleinek gyerekeit, akik elvileg a barátaim voltak. Szerencse, hogy az egyetlen dolog, amit könnyen megjegyzek, azok a nevek, különben már biztos nem tudnám, ki az a hisztis, barna hajú lány, aki éppen kritizálja Rii-san kedvenc italát >.>
- Anou… eto… karaokéznának velem? - Tévedtem a három idol felé újra, a színpadra mutatva. – T-tudom, talán túlzás a színpad, főleg hogy én nem is nagyon merek nyilvánosság előtt beszélni meg semmi, de… úgy sajnálom, hogy elrángattam magukat ide, biztosan borzalmasan érzik magukat T_T – hajtottam le a fejem sóhajtva.
Nem is tudom, hogy gondolhattam, hogy én egyáltalán rendezzek ilyen eseményt, amikor egyáltalán nem értek hozzá, biztos mindenki csak azért jött el, mert Anya és Apa régen olyan gyönyörű bálokat szerveztek minden évben, főleg karácsony környékén, amikor mindenkinek kötelező volt fehérben megjelenni és az tényleg olyan volt, mint egy bál *.* Olyan kár, hogy ők már nem tudnak ebben segíteni…

Lelkesen bólogattam, majd áttanulmányoztam a jegyzetet, amit Yuzuri-san elém tolt. Egészen érthető volt a maga módján, amin meglepődtem, hogy még nekem is O.o Ráadásul azt mondta, hogy jó tanítvány vagyok, pedig olyan sokat értetlenkedtem, meg minden hogy én már biztosan kiadtam volna a magam útját, ezért szerintem inkább ő a jó tanár Vajon mit szólna hozzá, ha megmondanám neki, mit gondolok? Már egyszer kimondtam, hogy szép a szeme, az is hasonló végülis, de az ilyen személyes megjegyzéseket nem illetlenség túlzásba vinni?
Megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy igent mondott arra, hogy itt marad, bár én igazán nem akartam feltartani, ha valami fontosabb dolga van, akkor nyugodtan menjen… csak én úgy élvezem a társaságát és szeretek vele a beszélgetni, meg csak úgy teázni és most ez a délután is olyan jó volt, pláne hogy fiú barátaim igazából nincsenek, csak Yuzuri-san, mert… mert csak. Nem merek hozzájuk szólni T^T Az nem kínos, ha megkérdezek egy fiút, hogy lenne-e a barátom, de nem úgy, hogy úgy ahogy általában, csak úgy egyébként, mert én nem is tudom, hogy van ez a járás dolog, nekem még sosem volt merszem ahhoz, hogy megkérdezzek egy fiút, hogy mi lenne ha, pedig engem már sokszor hívtak el randira, de általában teljesen elvörösödve visszautasítottam valami ostoba, átlátszó kifogással, mert alig ismertem őt és úgy nem mondhatok igent! Vagy… vagy de? A randi nem arról szól, hogy megismerjük egymást? De az tényleg olyan kínos, mert mégiscsak szépen fel kell felöltözni, meg elmegyünk valami teázóba vagy étterembe vagy csak valami szép, békés helyre piknikezni, de a legfőbb, hogy kettesben leszünk és beszélni kell! Én nem bírok beszélni, ha ketten vagyunk! T_T Jó, Yuzuri-san más, mert őt ismerem, bár nem úgy igazán, csak úgy egyébként, de még vele sem tudok normálisan megszólalni, csak akkor tudtam kérdezni, mikor tanultunk, mert akkor egy kicsit el is felejtettem, hogy csak ketten vagyunk.
- Öhm… hát… nem igazán segítség, csak… olyan egyedül érezném magam ebben a nagy házban Aoi-chan megint máshol tekereg, nagyon tudom ilyenkor félteni, de sötétedés előtt általában hazajön. Nem tudom, ilyenkor merre jár, már azon vagyok, hogy utána küldök valakit, figyelje meg egy napját, csak attól félek, hogy lebuknék és akkor mérges lenne rám – sóhajtottam egyet gondterhelten.
Bármelyik rajzomat küldeném utána, biztosan felismerné őket, hiszen mindig megmutatom neki, ha végeztem eggyel, hogy mondjon róla véleményt, ami igaz, általában nem túl tartalmas. „Ezt nekem adod? Van még neki hely a szobám falán *.*” Minden esetre, még ha általában elvörösödve, de visszautasítom is a kérést, mert szükségem van még a rajzaimra, nagyon örülök neki, hogy Aoi-chan így gondolkozik a rajzaimról, főleg hogy szinte ő az egyetlen, akinek eddig meg mertem mutatni… meg Kanade-senpai Ő is hasonló véleményt alkotott, bár általában nem kezdett rögtön kapálózni a kép után, de én nem is bánom, tudom, hogy attól még tetszik neki. Amikor először találkoztam vele, akkor is olyan szépen megdicsért és azóta mindig elismeri, ha megmutatom neki. Mondjuk én nem szeretek kérkedni, mert az szerintem nem szép dolog és nem is nagyon merem mutogatni sem a rajzaimat, meg Aoi-chan az unokahúgom, a senpai pedig a barátnőm, úgyhogy ők talán kicsit elfogultak… bár Kanade-senpai akkor is azt mondta, hogy szépek a rajzaim, mikor először találkoztunk
- Óh… igazán nem kellett volna fáradnod, bármit kérsz, a szakács szívesen megcsinálja, hiszen a vendégem vagy, nem kell ilyenekkel bajlódnod - Nem szeretném, igazán nem, hogy Yuzuri-san miattam csináljon ilyesmit, persze azt meg sem merem kockáztatni, hogy esetleg nem lenne finom, mert biztosan az, csak hát azért mégiscsak én hívtam meg a házamba és ő itt vendég, ráadásul segített nekem, most úgy érzem, hogy semmit nem adtam cserébe! T^T
Ujjaim közé ragadtam egy szendvicset és beleharaptam. Igazából nem nagyon tudtam, mire számítsak, végülis még sosem kóstoltam Yuzuri-san főztjét. Végülis ez nem főzt, csak egyszerű szendvics, de mégiscsak ő csinálta, gondolom a tölteléket is, meg minden… bár kétlem, hogy a kenyeret ő sütötte volna, de miket is gondolok, végülis a kenyeret nem sütni szokás, hanem megvenni a boltban, meg hát ennek is olyan bolti-kenyér íze van… na nem mintha meg tudnám mondani, hogy minek van bolti íze és minek nincs, mert ahhoz én túl sokat eszem étteremben, meg olyan ételeket, amiket frissen fogtak ki és sosem láttak csomagolást, de a szakás például biztosan meg tudja különböztetni a sima, bolti kaviárt attól, amit mi szoktunk felszolgálni az ünnepélyeken vagy csak egyszerű munkaebédeken, amire anyáék mindig meghívják az ügyfelet és megvendégelik, hogy könnyebben belemenjen az üzletbe jóllakottan. Nem is tudom, Otou-san hogy gondolhatta, hogy a helyébe tudok lépni, hiszen sosem leszek olyan jó, mint amilyen ő volt, még ha sokat is tanultam tőle és végig tudnám sorolni a gyilkosságra és testi sértésre vonatkozó törvények összes cikkelyét és kiegészítését is! T^T
- Hogy? Bocsánat, nem figyeltem A szüleim… hát… ők biztosan nem haragszanak. Tudod ők… nemrég tragikus körülmények között elhunytak. Ezért hiányoztam Júniusban egy pár napot a suliból – magyaráztam lehajtott fejjel, miután megettem a szendvicset.
Zavartan birizgáltam a pólóm szélét és igyekeztem jókedvűnek tűnni, de ezek az emlékek mindig elszomorítottak, pláne hogy csak pár hónapja történt az egész, ráadásul a szülinapomon. Nem is kívánhatna gyerek ennél borzalmasabb születésnapi ajándékot, mondhatom… Beleharaptam alsó ajkamba és idegesen rágcsálni kezdtem, ahogy csend telepedett ránk, azonban mikor Yuzuri-san újra megszólalt, meglepetten kaptam fel a fejem, de hamar pirulva el is fordítottam másfelé.
- Óh, nagyon köszönöm… te is igazán… öhm… kedves fiú vagy. Igazán – motyogtam zavartan.
Yuzuri-san azt, mondta, bájos vagyok O.o Ez szinte abszurd és hihetetlen, hogy egy fiú nekem valaha is ilyet mondjon, pláne hogy Yuzuri-san. Az ő közelében valahogy sosem tudtam megszólalni, még annyira sem, mintha más fiúkkal beszédbe elegyedni, de valahogy úgy tűnt, mintha ő sem akarna beszélgetni velem, úgyhogy pláne nem volt merszem csak úgy odamenni hozzá. Örülök, hogy legalább valami indokom volt arra, hogy elhívjam magamhoz és kicsit jobban megismerjem, ráadásul rájöttem, hogy egyáltalán nem utál engem, sőt! Még… kedvel is O.o
Kissé bátortalanul vettem el egy újabb szendvicset és egyik kezem a kenyér alá rakva, így próbálván felfogni a morzsákat, beleharaptam a készítménybe. Egy ideig csukott szemmel élveztem a tojást és néhány, mellé kevert zöldség ízét, de mivel csukva volt a szemem, azt sem vettem észre, hogy ahogy újabbakat haraptam a szendvicsből, a tejfölös keverék először lassan elkezdett kifolyni belőle hátul, ahol nem láthattam, majd furcsa, hideg valami csöppenése a ruhámra vett rá, hogy végre ránézzek a világra és elcsodálkozzak a látottakon. A fél saláta a pólómon landolt, a másik a takarómon. Az én drága, új takarómon! TTT_TTT Ijedten felsikkantva ejtettem ki kezemből a maradék szendvicset, ami szintén végigszánkázva a ruhámon, az ágyneműn végezte, úgyhogy felpattanva kirohantam a fürdőbe egy adag zsebkendőért, hogy feltöröljem valamennyire a mocskot, amit csináltam. Hatalmas adaggal megpakolva tértem vissza, azonban akárcsak korábban, megbotlottam a saját lábamban és zúgtam előre, egyenesen az ágyra. Arcom szinte pontosan telibe találta a foltot, amit eleve fel akartam törölni, úgyhogy egy kicsit még a hajam is salátás lett. Ajkaimat összeszorítva próbáltam visszatartani a sírást, nem lehetek ennyire ügyetlen, pláne Yuzuri-san előtt nem! Belemarkoltam a takaróba, éreztem, ahogy összegyűrődik ujjaim között, végül nem bírtam ki, pityeregni kezdtem a salátának. Lassan felemelve a fejem, arcom szőke tincseim mögé rejtettem, majd egy zsebkendőbe dugtam, hogy semmiképp se lássa, mennyire borzalmasan nézek ki és azt sem szerettem volna, ha sírni lát, hiszen nem az ő hibája volt! Én vagyok szerencsétlen T_T Hatalmas levegőket véve igyekeztem lenyugodni és nem zokogni, úgyhogy még mindig a zsepibe rejtve arcomat, szólaltam meg rekedt, sírós hangon.
- Sajnálom… ha… ha nem haragszol, most talán jobb lenne, ha elmennél. Az egyik szobalány majd kikísér. Holnap találkozunk – motyogtam, igyekezve elfojtani az egyre inkább felkívánkozó könnyeimet, továbbra is a földet pásztázva sűrű hajam függönye mögül. Nem akartam, hogy elmenjen! Valójában nem! De annyira borzasztóan nézek ki…

Kis híján félrenyeltem Tsukatani-san válaszát hallva, csak némi köhögés árán sikerült többé-kevésbé helyretennem magam, és ismét némi összeszedettséget mutatni. Na most, távol áll tőlem, hogy esetleg valami orbitális ostobaságra gondoljak, de egy kezemen sem lehetne megszámolni azokat a lányokat, akik azt mondták, hogy szép a szemem, aztán nem sokkal később egy szimpla korrepetálást követően megkérnek, hogy... maradjak ott a társaságnak, mert... ilyen még soha nem volt o.O" Egyszerűen nem tudtam mire vélni a lány viselkedését, és hiába tudom, hogy biztosan csak félreértem, de csak ott motoszkált a fejemben, hogy... hogy hát valamilyen lehetetlen oknál fogva szimpatikus vagyok Midorinak Mondjuk tudom én, hogy legfeljebb barátként tekinthet rám... majd, ha esetleg még fogunk beszélgetni máskor is, mert engem a lányok mindig csak barátként kezelnek, ha egyáltalán kezelnek valahogy, mert ugye többnyire inkább ignorálnak :/ Így hát marad a puszta gondolat, hogy mi lenne, ha egyszer egy olyan csinos és aranyos lány, mint Tsukatani-san, egyszer csak belém esne, deee... igazából mindegy is, mert úgysem érzem magamban a bátorságot, hogy egyszer elhívjak valakit randizni, mikor amúgy is ki leszek kosarazva, az meg ugye esélytelen, hogy a másik nyisson felém... Khm... csak tudnám miért szaladnak el ennyire a gondolataim Tsukatani-sannal kapcsolatban :/
- É-értem... - nyugtáztam végül a tarkómat megvakarva. Ugyan nem tudtam, ki Aoi-chan, de látszott a szőkeségen, hogy tényleg aggódik érte. Csak azt nem tudom, hogy mennyire leszek én szórakoztató, hiszen ha beszélgetni kéne, többnyire megnémulok Meg amúgy is unalmas társaság vagyok, biztos voltam benne, hogy Tsukatani-san meg fogja bánni a döntését... lehet jobb lenne, ha inkább rájönnék, hogy valami dolgom van és udvariasan elköszönve távoznék inkább. Akkor Tsukatani-san sem csalódna bennem, és én is elkerülnék egy... néhány hosszú, kínos csendet :/ Szerencsém volt, hogy ott volt még a tarsolyomban a szendvics, így legalább tudtam valamit kezdeni azzal, hogy egyedül vagyok egy lánnyal a szobájában, és már nem is tanulunk. Ami azt illeti, erről egészen elfelejtkeztem a tanulás hevében, de most hogy ez eszembe jutott, azt hiszem újra kivert a hideg veríték Több, mint zavarba ejtő volt egy ellenkező nemű osztálytársam személyes szférájába ilyen mélyen beférkőzni, ráadásul pont egy olyasvalakiről volt szó, aki, hát mit tagadjam, kifejezetten tetszett
- Jaj, izé... nem volt fáradság elta... egyáltalán, Tsukatani-san! Nem szeretném, ha miattam fáradnál egyébként sem - feleltem a fejemet felkapva, aztán valahogy a mondat végére ismét sikerült lesütnöm a szememet és elhalkulnom, mint úgy általában. Teljesen természetesnek véltem, hogy viszek valami ajándékot, ha már van olyan kedves valaki, hogy vendégül lásson, nekem pedig erre futja, meg erre van kreativitásom. Arra viszont nem számítottam, hogy Tsukatani-san ennyire jó körülmények között él, hogy finoman fogalmazzak, és most nem csak azt éreztem cikinek, hogy ennyire... közönséges uzsonnával tudok csak szolgálni, hanem azt is, hogy tulajdonképpen érdekelt volna, hogy mit is kezdene az a szakács velünk ^^" Mindenesetre feszülten figyeltem, ahogy elvesz egy ilyen háromszög alakú szendvicset, mert hát hiába tudtam, hogy ebben nem vagyok olyan nagyon béna, azért az elég kellemetlen lett volna, ha kiderül, hogy a lány nem szereti a tojást, vagy nem felel meg az ízlésének ez a bigyó. Többfélét kellett volna csinálnom, csak most erre nem igazán volt időm :/ Bíztam benne, hogy azért kapok valamiféle reakciót, ilyen ízlik-e neki vagy sem stílusban, hogy megnyugodjak, de ez valahogy csak nem akart megérkezni, sőt, úgy tűnt, hogy mintha a figyelme is elkalandozott volna Midorinak. Biztos azért, mert nem tudja eldönteni, hogy meg tudja-e enni vagy sem ^^" Mondjuk abban azért bizakodtam, hogy ha nem találná ehetőnek, akkor már letette volna, és ez nem történt meg, szóval... talán ízlik neki mégis Megkockáztattam, hogy végre leveszem róla a szemeimet és abbahagyom az aggódást, bár a feszültségem azt hiszem így is meglátszott azon, ahogy a pólómat gyűrögettem meg a kezemet tördeltem. Most hogy észrevettem, nyilván abba is hagytam, de magamat ismerve két perc múlva újra piszkálni fogok valamit a kezemmel
- Jézusom... rész... őszinte részvétem, Tsukatani-san, én nem... szóval sajnálom, nem akartalak megbántani! T_T - kaptam fel ismét a fejem tágra nyílt szemekkel, ijedten, aztán újra azonnal le is hajtottam bűntudatosan, miközben nekiálltam átkozni magam. Én és a hülye szám, egyszer próbálok beszélgetni, és ez lesz belőle T_T" Sajnálkozva pillantottam fel Tsukatani-sanra, hogy aztán le is vegyem róla a tekintetem a számat elhúzva. Bele se mertem gondolni, hogy ez milyen érzés lehet neki, és hihetetlenül hülyén éreztem most magam azok után, hogy kósza gondolataimban irigykedtem arra, amije van... amikor ennél sokkal-sokkal értékesebb dolgok nincsenek már meg neki, míg nekem megvannak. Igaz szétszakadva és távol tőlem, de az Atlanti-óceán túloldalán ott vannak és ha ritkán is, de láthatom őket, ha hazajönnek egy-két hétre. Legszívesebben megöleltem volna a lányt, csakhogy ehhez se merszem, se jogom nem volt, én csak egy idegennek is beillő osztálytárs voltam számára. Csak azért voltam itt, hogy segítsek neki megérteni a matekot, nem lelki társnak, támogatásnak, vagy ilyesminek szánt, amikor meghívott. Arra én azt hiszem nem is volnék jó, bár türelmesen meghallgatni meg tudok bárkit éppenséggel, nem zavar, ha panaszkodnak nekem valamiről.
Gondolatmenetemből egy kétségbeesett sikkantás rántott ki, azt hittem kiugrik a szívem a helyéről, olyan rémülten pillantottam fel Tsukatani-sanra. Elképzelésem sem volt, hogy mi baja lehet, és csak annyit láttam, hogy hirtelen felpattan és kirohan a fürdőbe o.O" Kezemet a mellkasomra téve igyekeztem lenyugtatni a légzésem és a torkomban dobogó ketyerét visszadugni a helyére, és eközben sikerült felfedeznem az ágyneműn landolt tölteléket is valahogy. Egy halk 'oh' csúszott ki a számon, nem igazán értettem, hogy miért kell ezért pánikba esnie és a hangok alapján lebontania a fél fürdőszobát, így nagyokat pislogva figyeltem, ahogy Midori visszatért egy nagy halom törlőkendővel a kezében. Ám nyugalmam csak pillanatnyinak bizonyult, mivel a lány nem kis ijedtemre megbotlott és elég durván ráesett az ágyra. Nem tudtam időben reagálni, pedig kaptam fel a kezemet és mozdultam feléje, hogy elkapjam, de én nem vagyok Superman, hogy a másodperc törtrésze alatt megmentsem a bajtól ^^"
- Tsukatani-san! Anou... jól vagy, minden rendben? - kérdeztem félénken az ágyon fekvő angyaltól, kezemet kacskán, aggódva kinyújtva feléje. Válasza azonban villámcsapásként ért, az a szín, az a remegés a hangjában... hirtelen összeszorult a szívem és csak arra tudtam gondolni, hogy az egész az én hibám. Ha nem ilyen szendvicset csinálok, hanem kerítek időt mondjuk rántott húst sütni, akkor nem eszi le se magát, se a takarót, nem kell összetörnie magát ijedtségében, és most nem esik el úgy, hogy fáj neki. Szokás szerint bármit teszek, bárhogy is próbálok segítőkész vagy figyelmes lenni, a visszájára sül el a bénaságom miatt T_T
- Ne haragudj, sajnálom. Eto... köszönöm a vendéglátást ^^ - tápászkodtam fel lesújtva az ágyról, és a táskámat összecipzározva a vállamra vettem azt, majd elindultam kifelé. Még az ajtóból vettem a lányra egy sajnálkozó pillantást, aztán a fejemet fogva kiléptem a szobából. Dühösen csikorgattam a fogamat, hogy így elszúrtam ezt az egészet. Megbántottam Tsukatani-sant, igazából teljes joggal dobott ki. Remélem azért még szóba fog állni velem, ha nem is holnap rögtön, de egy-két hét vagy hónap múlva. Nagyon szimpatikus lány volt, borzasztóan sajnáltam volna, ha így ér véget. Bár... tulajdonképpen ez az n formám, semmi olyasmi nem történt, amihez ne lennék hozzászokva. Mégis, most sokkal keserűbb szájízzel hagytam el a házat, mint máskor hasonló esetben. Ráadásul még az uzsonnás dobozom is otthagytam a kapkodásban .__.