Sötét felhők gyülekeznek Karakura város felett....
Különös hogy Soul Society és Hueco Mundo harcának általában ez a békésnek mondható városka a színhelye. Talán azért mert a középutat képviseli a tiszta lelkek és a romlott lelkű hollowok világa között. Ha nagy távlatokban nézzük az emberek eldönthetik hogy melyik oldalt képviselik majd. Igaz akadnak néhányan akik már életükben kiveszik a részüket a harcból. De a mi történetünknek elsősorban most nem ők a főszereplői.
Sőt most nem is itt fog összecsapni a két világ. Még csak nem is ebben az időben. Felelevenedik a múlt, a régi emlékek.
Azonban most nincs idő nosztalgiázni. Soul society sorsa most tőletek függ maszkos harcosok.
Aizen Souske feltett szándéka hogy megbolygassa a történelmet hogy az az ő malmára őröljön. 100 évvel ezelőtt, mint azt mindenki tudja egy galád kísérletnek hála "megszülettek" az első vaizardok. Pontosan nem tudni, de úgy hisszük Aizen Souskének valószínűleg nem az volt a terve hogy ilyen nagyerejű harcosokat hozzon létre. Ez mégjobban beigazolódni látszik mikor Urahara Kisuke értesül a hírről hogy Arrancarok tartanak a múltba hogy megakadályozzák az ő beavatkozását a vaizardok hollowizációjának segítésében. És miközben a kapitányait és hadnagyait vesztett Seireitei teljesen hollowvá vált shinigamikkal hadakozik, véghezvihesse világuralmi terveit azzal hogy megszerzi a Oukent, a Király Kulcsát. Urahara másodszor menti meg a vaizardokat azzal hogy most az arrancarok után küldi őket.
Ám azonban az információ még nem menti meg a múltat. A vaizardoknak nem sok idejük maradt hogy felkészüljenek az utazásra és megakadályozzák Aizen tervét, de úgy hogy közben szembe kell nézniük a múlttal és egy darabját újraélni. Bizonyára valakinek könnyebben fog menni, de lesz olyan is akit megvisel.
A jövőtök kulcsa a kezetekben van. Ideje indulni...

"Az inga leng. A történet folyamatosan halad előre, de megáll egy pillanatra és visszaleng a múltba. De csak egy rövid időre. Mindazonáltal ezek azok a körülmények amikért az a szörnyű ember olyan messzire ment. Még nem tudhattuk, de most tudnunk kell.
Ez az igazság a "maszkok" mögött..."


(Megjegyzés: Először a vaizardok írjanak, és utána miután tényleg megérkezünk Uraharához, akkor kapcsolódjanak be a shinigamik.
Az arrancarok a Rokungai-ból indulnak.)

-Ez biztos?....Igen értem azonnal indulunk. -tettem le a telefont kissé remegő kezekkel.
Felrohantam az emeletre ahonnan a korlátról kiabáltam le a nappaliba hogy mindenki hallja.
-Idefigyeljetek vészhelyzet van! Urahara telefonált hogy azonnal oda kell mennünk hozzá! Részleteket még nem közölt de azt mondta Aizen keze van benne és hogy a jövőnk függ tőle, szóval komolynak hangzik..... -vettem nagy levegőt, mert az előbbi mondatokat szinte egy levegővel hadartam el.
Nem nagyon foglalkoztam az értetlen fejet vágó emberkékkel hanem kezdtem összeszedni a cuccaimat.
-Mit akar az a nyomorék füves már megint? -vágódott be Masaki a szobába egy Hiyori papucs elől mikor épp a szekrényben kerestem a kabátomat.
-Azt mondta arrancarok után kell mennünk valahova, de szokásához híven megint nem az információbőségéről volt híres.... -sóhajtottam, majd miután felöltöztem a hátamra kötöttem Shugotenshit és lesiettem a földszintre.
Idegesen ácsorogtam és vártam hogy a többiek is elkészüljenek.
-És semmi mást nem mondott Urahara? -rohangászott közben mellettem Yasu
-Nem semmit, épp ezért vagyok már nagyon kíváncsi hogy mi lehet ilyen fontos. -toporogtam
*igazából emlegetett valami múltat is, de remélem nem időutazni készülünk, mert nagyon nincs kedvem visszamenni....*
Idegességemben már meguntam az ácsorgást ezért levágódtam a kanapéra és onnan figyeltem a többieket.
<Úgy ver a szíved mintha lefutottál volna egy maratont. >-szólatmeg aggódva Shuu
*Mi van ha tényleg vissza kell menni? Én nem akarom....* -kezdtem el már majdnem könynezni
< Nyugi, nem kezdj már el bőgni nekem. Tudod hogy úgyis visszajövünk ide ha vége, és ki tudja lehet hogy megint csak összehadovált hetet havat az a fazon. > -nyugtatgatott kedvenc őrangyalom
*Igazad van...a régi dolgok miatt már amúgy is kár aggódni*-sóhajtottam egy nagyot, majd kivonultam a konyhába egy kis narancsléért. Remélem hogy mire visszaérek a nappaliba, már legalább egy valaki útra készen lesz.

- Hali Shiori! – köszöntem, miközben a napon rám jutott edényeket mosogattam, már majdnem végeztem.
Lehetséges, hogy észe sem vett… Mostam tovább a zsíros edényeket és majd meg ütött a buta. Már ott akartam hagyni, mert ennyi tányért, edényt meg mi mindent takarítani, hát ez kész unalom. Már vágytam valami izgalomra.
- Mi ez a nagy ricsaj?
- Urahara hívat. Valamilyen Pendulumról beszélt.
- Időutazás… a múltba?
- A múltról is beszélt, nem lehetett érteni.
- Értem, akkor mindjárt végzek ezekkel, pár perc és felkészülök.
- Rendben.
Egy perc alatt sikerült hatalmas iramban elrendezni a koszos étkezésre való eszközöket, aztán rohantam a szobámba.
Ott megkerestem a villanykapcsolót nagy nehezen. Ránéztem a páncélzatomra és eltöprengtem, hogy mit történhetett régen, ami fontos info lehet, miközben a múltban kutakodunk. Utána a katana tartóhoz álltam s elvettem Hakuryuujint.
~ Vissza a múltba Haku, remélem, erre fel vagyunk készülve.
~ Hogyne lennénk, hiszen itt állunk nem?
~ Igaz, de még akkor megjelennek az Arrancarok és ez így nem lesz könnyű.
~ Ez igaz, de még nem változtattak meg semmit, még létezünk.
~ Minél előbb oda kell érnünk.
Megfogtam az egyik sarokban lapuló három szöges háti zsákomat és beletömködtem a kimonómat, amit még a „Nagy Szekrénybe” raktam annak idején. A helyettes kapitányjelző karszalagot meg elhagyta menekülés közben. Gyorsan bekaptam valamit a mini hűtőmből és rohantam az Urahara boltba.

*Éppen az egyetlen még viszonylag ép bútoron, a kanapén fekszik kényelmesen elterülve, miközben egy mangát olvasgat elmélyülten, ezzel kitúrva mindenki mást a helyről. Ebből aztán hamarosan semmi sem lesz - arra eszmél fel ugyanis, hogy valaki nemes egyszerűséggel lerúgja onnan, végül pedig hárman is elfoglalják a kanapét...*
- Mi a francot csinálsz, Kensei?!
*Méltatlankodik, meglátva az ellene elkövetett merénylet fő okozóját, majd feltápászkodik a padlóról, és az egyik dobozra ül.*
- Belehaltál volna, ha megkérsz, hogy menjek arrébb?
- Úgysem hallgattál volna rám...
- Honnan veszed?
- Már vagy tíz perce próbálunk onnan kirobbantani...
*Erre már nem válaszol semmit, hanem csak sóhajt egyet. Jobb lábát megtámasztja a karfán, és térdére könyököl, és folytatja az olvasást. Ekkor kiált le Shiori...*
- Elég gyorsan alkalmazkodik.
*Jegyzi meg halkan, a másik vizard hangerejére célozva. Rövid idő múlva aztán feltápászkodik a dobozról, és ráérősen a szobájába sétál, hogy ott hátára köthesse Herufuaiát. Előtte azonban kabátját veszi fel.*
- Hihetetlen, hogy ilyen gyorsan elkészült majdnem mindenki...
*Csodálkozik el, amikor leér a lépcsőről, és észreveszi, hogy a többség indulásra készen várakozik - hirtelen nem is tudja, mikor volt az utolsó ilyen alkalom ezelőtt...*

-Idefigyeljetek vészhelyzet van! Urahara telefonált hogy azonnal oda kell mennünk hozzá! Részleteket még nem közölt de azt mondta Aizen keze van benne és hogy a jövőnk függ tőle, szóval komolynak hangzik.....-Mondta Shiori kétségbeesetten. Sachiko csak nagyot nézett, és próbálta magát összeszedni. Már a többség is kész volt az indulásra.
- Mi ez a nagy ricsaj?
- Urahara hívat. Valamilyen Pendulumról beszélt.
- Időutazás… a múltba?
- A múltról is beszélt, nem lehetett érteni.
- Értem, akkor mindjárt végzek ezekkel, pár perc és felkészülök.
- Rendben.
~Hogy micsoda?... Szóval erről van itt szó... akkor jobban teszem, ha én is alaposan felkészülök... -gyors léptekkel indult meg a szobája felé, és kardját magához vette. Majd aztán ő is belépett a gyülekezők közé.
-Nagyon komolynak tűnik ez a dolog...
-Jah, bár nem vágom mivan...
-Hülye, ez biztos valami eget rengető dolog lesz... Főleg hogyha Aizen van a dologban...
~Huh, megint mekkora fejetlenség lesz itt...-gondolta magában, ahogy kényszerből a kardja hüvelyét tisztogatta.

A csapat hamarosan össze is gyűlt és sietve elindultunk Uraharához. Útközben elég szótlan voltam. Még Shugotenshit sem kötöttem a hátamra hanem a kezemben szorongattam. Ahogy megérkeztünk egyre vészjóslóbb lett az aura. Különösen mikor megláttam Kisukét, aki most mellőzni látszott a szokásos tenyérbemászó stílusát.
A hátsó terembe vezetett minket ahol már ott volt Hito és Kazuma.
Majd Urahara ismertette a tényállást...
-Ugye ezt nem mondod komolyan Kisuke? -néztem rá kétségbeesett szemekkel, de a komoly pillantásból amit válaszul kaptam egyből bizonyosságot nyertem. Ahogy az információ eljutott az agyamig úgy lettem egyre falfehérebb.
-Shiori minden rendben? -lengette meg előttem a legyezőjét
-Szerinted Kisuke.....? -próbáltam összekaparni magam a padlóról- És pontosan milyen régre megyünk vissza? 100 évvel ezelőttre?
Urahara bólintott. Szörnyű érzés volt de örültem hogy nem korábbra megyünk vissza. Akármennyire is szerettem Haruot, belerokkantam volna ha újra látom és megint el kell vesztenem. Most mikor már végre sikerül túltennem magam a halálán. Több mint száz év után ez már amúgy is igencsak esedékes....
-Nyugodj meg -tette a vállamra a kezét Shuu -Hallottad Kisukét...inkább gondoljuk át mire lesz szükséged. hogy is néztél ki akkor?
-Majdnem pont úgyanígy, leszámítva a tetoválást, és a lélekenergiát....A tetováláson könnyű segíteni egy sállal, de a lélekenergia már bajosabb.
-Vaizard néni. -rángatta meg a karomat Ururu- Ezt Kisuke bácsi készítette önöknek. -nyomott a kezembe egy fekete köpenyt.
-Reiatsu elfedő köpeny? -nézegettem a ruhadarabot- Ez nagyszerű! Köszönöm. -szorongattam
Akármennyire is próbáltam megbarátkozni a gondolattal, még mindig nem nagyon akaródzott visszamenni és látni a gyászoló önmagamat...De aztán eszembe jutott hogy ha megfutamodom, talán nem is lesz jövőm....
Annyira elmerengtem hogy észre sem vettem a többiek reakcióját, ám amikor körbenéztem rajtuk sem sok lelkesedést láttam.

- Érdekes egy ruhadarab. De az, hogy mindegyik Vaizardon ugyanolyan köpeny lóg… Szerintem kicsit túlságosan feltűnő. Ide szerintem pecsét kell, ami lezárja erejűnket.
~ Semmi áron nem akartam lebukni, ezért tettem fel egy javaslatot. Bevallom a ruhadarab se semmi, igazán jó ötlet. Kíváncsi vagyok, hogy a hollow énünk rakoncátlankodni fog-e, ha a múltban leszünk. Nincs kedvem átélni újra a Hollow énem tombolását. Újra űzött vadként bujdosni Soul Society-ben. Olyankor jól jönne a Gargata. Kár, hogy még nem tanultam meg, pedig egyszerű lehet, azt hiszem. ~ Úgy éreztem, mintha mindenki engem bámulna.
- Miért nem figyelsz Hito, rád is ugyanúgy tartozik, mint mindenkire. – szidott le Urahara, de nem igazán érdekelt miért szólt rám. – Gondolkozzatok milyenek voltatok akkoriban, és ahhoz függően változtassátok meg a külsőtöket.
Felálltam és magammal vittem egy szobába a kék táskámat. Ott szépen átöltöztem a régi egyenruhámba. Kimentem és visszaültem a helyemre.
- Nem azt mondtam, hogy most azon nyomban.
- Tudom… hiányzik a helyettes kapitány karszalagom, ja és valaki tud adni egy senbon-t?
A bajszos férfi tudott is adni egyet, miközben rejtegetni próbálta háta mögött egy kék, kézi kötésű pulóvert.
- Köszönöm, és szép darab. Lesz mit eladnod zsebpénzkért.
Gyorsan kontyba kötöttem a hajam, akár mint régen. Közben nyomasztóan éreztem magam. Viszont, ha élni akarsz, akkor mindent meg kell tenni.
- Sudár a hajad ribanc.
- A te szájadból ez dicséret Masaki. – ezzel elintéztem a dolgot és figyeltem tovább. Nincs sok kedvem bármire is.

*Ez felettébb szokatlan. Nem elég, hogy mindenki elkészült pár perc alatt, még Uraharához is rekordidő alatt érkeznek meg... Valahogy senkinek sincs túl sok kedve beszélni az úton, mintha mindenkit megülne valami ismeretlen, ugyanakkor rendkívül nyomott hangulat... A helyzetet súlyosbítja, hogy még Urahara sem a szokásos tenyérbemászó modorával jön, hanem egyből rátér a lényegre...*
- Nem megyek. Menjenek azok, akik kapitányi rangon szolgáltak...
*Jelenti ki elszántan.*
- Wakahisa kisasszony, remélem, tisztában van azzal, mennyivel drágább más üzletekben a kedvenc cigarettája...
- Merre is van az a kapu?
*Változtatja meg álláspontját kelletlenül ugyan, de egy pillanat alatt. Azonban még mindig nem akaródzik mennie... A fene sem akarna visszatérni röviddel hadnagyi kinevezése utánra egy olyan helyre, ahol az osztag többsége alig akarta elfogadni felettesének...*
- Csak azt tudnám, milyen hajam volt akkoriban...
*Jut eszébe a mentő ötlet, azonban ez a terv is gyorsan kudarcba fullad.*
- Ez könnyűűű~! Egy szalaggal fogtad össze mindig, és frufrud is volt, Shun-chan!
- Kösz a segítséget, Mashiro...
*Csap homlokára bosszúsan. Hogy a fenébe ne emlékezett volna rá, csak így legalább egy kevés esélye volt a maradásra...*
- Azonban akkor "valamivel" hosszabb volt a hajam...
*Szólal meg ismét. Ekkor azonban Tessai vesz elő valahonnan egy ollót, és csattogtatja vígan, arra célozva, hogy majd ő kialakítja Shun egykori frizuráját... Ezzel pedig a legkisebb menekülési útvonal is megszűnt...*
- Adhatnál vagy három karton cigit az útra.
*Mondja végül pár perc gondolkodás után, teljesen beletörődve az időutazásba.*

-Parancsoljon, Sachiko néni!
-Köszönöm, Ururu ^^-vette kezébe a köpenyféleséget és belebújt, hogy megnézze hogy is néz ki magán tudva. ~Nem is olyan rossz... sőt, pont a méretem... vajon honnan tudhatta Kisuke úr, hogy ekkora a méretem?-ezen töprengett, mikor a szeme sarkából megpillantotta Tessait ahogy felcsillan szemüvege és az ollóval fenyegetőzik Shun felé. Egy vízcsepp legördül homlokán Sachikonak, aztán kis sóhajtás közepette hangosan gondolkodni kezd.
-Hogy is néztem ki azelőtt...? Jajj ha jól emlékszem, akkoriban nagyon hosszú hajam volt... Na most mit csináljak? Vagy ha kérdezik, mondjam, hogy frizura alakítás volt....? Áh, nem veszik be!-ebben a pillanatban a háta mögött nem messze egy jól ismert hang ordibálását hallotta, amitől egy kisebb szívrohamot kapott, és hevesen legyezni kezdte arcát.
-Mi a faszom ez?! Ezt a szart kéne felvennem?!
-Szerintem, neked jól állna Masaki! Úgyis a fekete a színed, nem? ^^
-Cöh, neked csak csönd, szentfazék!
-Okéé, nem szól~~tam! ^^"-léptem kicsit arrébb, nehogy elvigyen az akkor már élesített atombomba. ~Azt hiszem jobb lesz, ha viszem magammal a katanám, az az első... aztán valamit még a hajammal kéne kezdeni...

Mielőtt levonultunk volna a föld alatti terembe ahova szegény Masakit már lecipelték, Urahara kiosztotta a kimonókat, és a megfelelő haorikat. Mikor elvonultam felöltözni akkor jött csak a dilemma...
-Úristen hogy is kell megkötni ezt a hakamát?! Már vagy száz éve nem volt rajtam ilyen ruha.... -közködtem azzal hogy magamravarázsoljam a kimonó minden darabját- Á megvan!- kiáltottam fel megkönnyebülten mikor végre úgy állt ahogy kellett. Magamravettem a haorit is. Olyan furcsa érzés volt megint így kinézni...kicsit összeszorult a gyomrom. De aztán vettem egy mély levegőt és a nyakambatekertem a sálat hogy eltakarjam a tetoválásom, majd végül felvettem a fekete köpenyt is.
Aztán mind levonultunk az átjáróhoz. Furán festett az összegyűlt csapatunk...mint valami szekta, így ezekben a köpenyekben. Ezen kicsit elmosolyodtam, hogy hogy nézne ki ha egyszer így vonulnánk végig a városon...szerintem hívnák az ördögűzőket. A nagy gondolkodásomat Urahara szakította félbe mikor ismertette azt a kevéske kis információt amit erről a kapuról tudni lehet.
-Ez határozottan nem sok.... -markoltam meg az oldalamra kötött Shugotenshit.
-Ne félj menni fog! -hallottam meg biztató hangját, mire elmosolyodtam.
-Nagyon remélem....
Majd Kisuke jelt adott hogy indulhatunk. Mindenki rohanni kezdett. Hirtelen azt vettem észre hogy képeket látok a falon...nem nagyon volt időm belemélyedni, de ahogy láttam a saját életem emlékképei voltak. Láttam ahogy megérkeztem a raktárba, ahogy otthagytam az előző lakhelyemet...és így tovább egyre visszább a múltba.
Éreztem hogy közeledek...egyre fájdalmasabb volt nézni az emlékképeket...észrevettem hogy nedves az arcom...az egyik kép teljesen eltörte a mécsest. Harou sírjánál álltam zokogva...emlékszem szinte nap mint nap kijártam, mert nem tudtam elengedni. Ahogy megláttam hirtelen megálltam és teljesen összetörtem.
-Valaki nekem kiabál...-hallottam egy hangot és tértem magamhoz. Ahogy előrenéztem láttam hogy jócskán lemaradtam a többiektől és azonnal utánukeredtem. *Ha még pár másodpercet ott töltök, biztos örökre itt ragadok... *-borzongtam bele, és töröltem le a könnyeimet.
Már nem volt sok időnk, ezért egyre idegesebben nézegettem az falakat, majd hirtelen felkiáltottam.
-Azt hiszem ez lesz az! -mutattam az egyik portál felé, és úgy láttam a többiek is hasonlóképp vélik.
Nem is hezitáltam egyből belevetettem magam és egy pillanat múlva a Kisuke által említett elhagyatott épület mellett értem földet. Jobbnak láttam gyorsan feltápászkodni és odébbmenni mielőtt a többiek rámpotyognak. Félrevonultam és körbenéztem.
Seireitei gyönyörű volt, mint mindig...kicsit talán hiányzott is mikor el kellett hagynom...

*Hősiesen tűri, hogy az univerzális Tessai olyan állapotba hozza haját, ami legalább nyomokban emlékeztet a száz évvel ezelőtti frizurájára. Ami meglepő az egészben, az az, hogy a hosszát leszámítva szinte megszólalásig hasonlít is rá...*
- Hű, nem gondoltam volna, hogy ilyen profi fodrász vagy...
- Nagyon szépen köszönöm, kisasszony!
*Jegyzi meg, amikor egy tükörben szemrevételezi az eredményt. Már csak egy simítás van hátra: a szalag... Néhány másodpercen belül pedig már az is ott virít hajában, hála ismét Tessai-nak, aki segít vele összefogni Shun tincseit, mivel a nő nem tudja megcsinálni magának - bár ez nem is csoda, száz év távlatából valószínűleg mások se emlékeznének ilyesmikre...*
- Csak egy probléma van... Nem látok ki normálisan a frufrum alól...
*Vakarja meg fejét tanácstalanul, majd végül, megfeszített figyelemmel bámulva a padlóra, odasétál a többiekhez, akiknek éppen Urahara tartja a további eligazítást. A boltos beszédének fonalát nagyjából felvéve bele is szól annak mondandójába:*
- Ugye nem leloptátok valakikről?
*A kérdésre adott válasz ugyan nem sikerült valami hihetőre, azonban nincs kedve tovább kötekedni, inkább szó nélkül elkezd átöltözni. Kisebb-nagyobb szerencsétlenkedések során végül sikerül magára öltenie a shinigami-egyenruhát a hadnagyi karszalaggal együtt. Kicsit elcsodálkozik, amikor észreveszi: még arra is gondolt a boltosnak álcázott szadista, hogy Shun öve az átlagosnál valamivel szélesebb volt...*
- Ó, kisasszony, szorosabbra húzza össze nyakánál a kimonót, hogy ne látszódjon a tetoválása... És a piercingjeitől is váljon meg...
- Vettem...
*Sóhajt fel, majd engedelmeskedik Kisuke utasításainak. Testékszereit egyik zsebébe süllyeszti - remélhetőleg nem fogja egyiket sem elhagyni...*
~ Remek... Már megint azok a jól ismert "apró betűk"... ~
*Indul el rohanva az átjáró felé Urahara jelzésére. Ahogy belép a kapun, először észre sem veszi a falon kavargó képeket. Kis idő után tűnik fel számára, hogy mintha ismerős jelenetek vennék körbe - addig túlságosan az ajtókra figyelt... Ugyan próbál csak felületesen törődni az emlékképekkel, nehogy azok hatalmukba kerítsék, néhol kénytelen kicsit többet elidőzni... Harca belső hollowjával. Az első napok a raktárban; mikor még mindenki a helyét kereste. Hihetetlen, mennyire sikerült összekovácsolódniuk az elmúlt időszakban... Shun is már nem társaiként, hanem családjaként gondol a többiekre, habár az esetek többségében igencsak problémás az a família...
De már itt is a következő emlékkép. Áthelyezése a nyolcadikból a harmadik osztagba. Ezt követi nem sokkal újdonsült osztaga egy részének magára haragítása, majd pedig hadnagyi kinevezése.*
~ Ez lesz az! ~
*Pillant a legközelebbi kapura, majd nagy erőfeszítések közepette átlép rajta. A többiek is ezt az átjárót választják szerencsére, ami nyugalommal tölti el. Pedig olyan szívesen leállna itt néhány percre nosztalgiázni... Hihetetlen érzés volt, amikor megtudta, hogy hadnaggyá léptetik elő, bár maga sem értette, miért. Azonban nem mindenki örült Shun sikerének...*
- Áh...
*Koppan nagyot a Kisuke által említett elhagyatott épület mellett - fejét pont beverte valami kiálló fába... Emiatt nem is tud olyan gyorsan felpattanni, mint Shiori, ezért előfordulhat, hogy hamarosan többen is rá fognak esni...*

Ahogy Kisuke elregélte az átjáróról való tapasztalatait, Sachikoban még az ütő is megállt. Szerencséjére vagy nem, de egy bénító mágiával nem engedték, hogy szétszéledjen vagy elmeneküljön a társaság. Hamarosan indulót fújtak. A lány a lehető leggyorsabb formáját próbálta valahonnan előkaparászni, valahogy az az pár perc nem volt az ínyére. Pillanatokig semmi különöset nem látott vagy érzékelt. Egy oltári nagy, sötét alagút, aminek mintha sosem akarna vége lenni. A tömeg nyomult előre, ő sem akart nagyon lemaradni. Ezekben a percekben képeket kezdett el látni az alagút hosszan elnyúló falain. Olyan ismerősnek találta ezeket. Hát persze, hisz ezek a fontos emlékeinek képei... Mikor szobát foglalt a vaizardok között... mikor Kisuke tanítani kezdte... egyre régebbi emlékek törtek föl benne. Fájó emlékek. Elérkezett ahhoz a részhez, mikor kezdő shinigamiként átváltozott, és megmaradt csapatát ízekre szedte. Szíve megtört, ebben a percben legszívesebben visszafordult volna, de azt sem bánta volna, ha az alagút örökre elnyeli. Megrázta fejét, hogy végre kapjon észbe... a legfontosabb most a küldetés. Nem tántoríthatja el céljától az érzései, itt most a feladatra kell koncentrálnia! Szíve hevesen vert, nem bírta tovább nézni a képeket. Abban reménykedett, ha egy kicsit jobban rákapcsol, talán előbb kiér ebből az útvesztőből. És hamarosan így is történt. A csoport egy része már átjutott az ajtón, mikor ő következett. Egy nagyobbfajta fénysugár, és máris Seireitei-ben találta magát. Az érkezése nem volt az a bökkenőmentes, ugyanis a nagy sebesség révén nem bírt időben megállni, így az akkor feltápászkodó Shun-on vélte magát.
-Jajj te jó ég! Ne haragudj, Shun! Nem direkt volt!-kezdett el ijedtében hadonászni, majd igyekezett lemászni vaizard társáról. Pár lépést arrébb ment a kaputól, nem akarta, hogy valaki hátulról leteperje. Leporolta magát, majd körbenézett.
~ Seireitei... milyen csodás egy hely... Ugyan az a pompa és béke, mint azelőtt... Sajnálom, hogy mindezt itt kellett hogy hagyjam...-igazította meg magán kimonoját. A csapat lassacskán megérkezett.
~Egy gond van... a hajammal nem tudok mit kezdeni... ebben az időben még elég rövid hajjal császkáltam...-nézett végig hosszú barna haján ~Valahogy nincs erőm levágni... remélem vannak olyan fafejűek és nem veszik észre a változást... Bár ezzel nem akarom lebuktatni magunkat...