Fujishiro Ranmaru

Tárgy: Fujishiro Ranmaru Vas. Feb. 22, 2009 5:40 am

NÉV: Fujishiro Ranmaru

KOR: 25 éves (valójában 230)

NEM: Férfi

KASZT: Shinigami, aki elhagyta Seiretei-t (a 2. Osztag volt hadnagya)

FELSZERELÉS: 1 db Zanpakuto; egy rajzfüzet, kelékekkel együtt; egy kis doboz, amiben régi emléktárgyait tartja és egy fekete utazó köpeny

KINÉZET: Egy szőkésbarna hajú és mogyoróbarna szemű fiú vagyok. Általában a fekete köpenyemet hordom, fekete farmernadrággal és egy sötétbarnás pólóval. Mindkét fülemben egy-egy kis ezüstkarika helyezkedik el, s nyakamban is egy ezüst nyaklánc. Zanpakuto-mat mindig a derekamon hordom, közvetlenül a köpeny alatt.

ZANPAKUTO:
NÉV: Aisuhebi (Jégkígyó)

FAJTA: Jég

SHIKAI: A markolat mentén két jégkígyó jelenik meg, melyek körbefonják a pengét, végül teljesen beborítják. Ezután 10 db jégtüske emelkedik ki a kardból, amiket ki lehet lőni az ellenfélre, s azután rögtön vissza is nőnek. Ha valakit átszúr vele, annak hús egy része megfagy, ám minden harcban csak 1-szer használhatja.

PARANCSSZÓ: Ga ue Ageru, Aisuhebi! (Emelkedj fel, Jégkígyó!)

LELKE: http://kepfeltoltes.hu/090222/boy_of_the_ice_www.kepfeltoltes.hu_.jpg
http://kepfeltoltes.hu/090222/sword_www.kepfeltoltes.hu_.png

TÁMADÁSOK: Aisu Sebone// Jégtüske

A szó kimondása után a pengén lévő tüskék egy suhintás hatására elválnak róla, és az ellenfél felé repülnek. Becsapódáskor 1 méter sugarú körben megfagyasztja a környezetében lévő dolgokat. Ám ha egy testbe hatol be, akkor a sejteket bénítja meg, ám ez csak korlátozott ideig működik.

Aisuarashi // Jégvihar

Ugyan az, mint a fenti technika, azzal a kivétellel, hogy a használó a magasba dobja a kardot, majd az elkezd pörögni, s úgy szórja szét a több száz jégtüskét, melyeknek ugyanolyan hatása van.

BANKAI: Ezt a szintet még nem képes tökéletesen irányítani. Egyetlen egyszer használta, azt is a Goroto elleni harcában. A szó kimondása után az ég beborul, és finom hó száll alább, amely tornádóként körbeveszi a használót. Ez az átalakulási idő.
Ez után egy hatalmas jégkígyót idéz meg, amely magával a jéggel is képes egybeolvadni, majd máshol feltűnni. Ezen felül, a használó is a kígyó testében lehet, s váratlanul kiugrani a abból, így tökéletes meglepetésszerű támadásokra. A kígyó hátát egymáshoz sorakozó jégtüskék, míg hasát egy vastag ”bőrpáncél” védi, amit teljesen lehetetlenség ketté vágni.

PARANCSSZÓ: Taeru Hone ue gi Toushou, Aisuhebi! (Hozd el a csontig tartó fagyást, Jégkígyó!)

Fujishiro Ranmaru Icedragon_by_Kakashi_kun_www.kepfeltoltes.hu_

TÁMADÁSOK: Okanaura // Fagyos Lehelet

Aisuhebi szájából egy fehér lehelet száll ki, amely mindent megfagyaszt, ám ez már maradandó sérüléseket okoz. Ezt a fajta jeget csakis a használó képes eltüntetni, mert ha valaki megpróbálja széttörni, a megfagyott ellenfél is darabokra tör. Még ha ki is szabadul a jég fogságából, mozgása sokkal lassabb lesz, hála a különleges jeges anyagnak, amely jéggé fagyasztja a sejteket, s csak hónapok múltán lesz képes újra gyors mozgásra.

ELŐTÖRTÉNET: Egy borús, sötét éjjelen születtem, Rukongai 70. tartományában, amit őszintén megmondom, egyáltalán nem egy vidám település. Sajnos ott a kórházat még egyáltalán nem építették fel, így egy teljesen ókori szülést kellett végrehajtani, amely közben anyám teljesen legyengült, s mozogni is alig bírt. Folyton lázas volt, s egyik betegség követte a másikat.
Abban a szörnyű körzetben meg kellet tanulnom megvédeni magamat és minden nap a túlélésért harcoltam. Míg édesanyám otthon betegeskedett, én addig apámmal a közeli termésmezőre osontunk és onnan loptuk a napi ételt. Szerencsére nem sikerült egyszer sem elkapni minket. Szinte mindent dolgot rühelltem az életemben, kivéve egy dolgot: a rajzolást. Apám se értette, mit eszek én azon, viszont anyám nagyon örült neki, hogy inkább művészkedek, mint rossz fát teszek a tűzre. Évekkel később polgárháború tört, ki, amiben majdnem az egész falum elégett. Azon a rettenetes éjszakán elvesztettem az anyámat, az egyetlen embert, aki igazából megértett. Apám ennek hatására ivásba folytatta bánatát, s előszeretettel vezette le rajtam a dühét. Egészen addig a napig. A szobámban teljes sötétség volt. Könnyes és rémült arccal bámultam apámra, akinek a kezében egy eltört üveg volt. Tudtam, mit akar velem tenni. Egyszerűen féltem a haláltól és nem akartam még több vért látni. Apám felüvöltött, mire nekem rontott. Védekezően előre emeltem a kezeimet, s egy robbanás hangja töltötte be a szobát. Ijedten nyitottam ki barna szemeit. A látvány teljesen ledöbbentet, csak remegni voltam képest. Nem tudom hogyan csináltam, de a szellemi energiámat egy gömb formájában összegyűjtöttem a kezemben, s apám szív tájékát teljesen átlőttem. Sőt még a tető is megsérült. Édesapám holtan rogyott össze, én pedig, világgá mentem. Hallottam a csavargóktól, hogy 3 napi járóföldre egy hatalmas, körbekerített város helyezkedik el, amely a Seiretei, azaz a Tiszta Lelkek Városa nevét viselte, ahol a hozzám hasonló furcsa személyek élnek és ezek a Shinigami-k. Ám mire odaértem, teljesen ki voltam száradva, s az út alatt csak egy-két gyümölcsöt tudtam lopni a kertekből. Már közel voltam a hatalmas falhoz, mikor minden homályosodni kezdett, majd végül elájultam.
A legközelebbi emlékem, hogy egy teljesen üres szobában ébredek, s egy lapos ágyban fekszem. Furcsálkodva könyöklök fel, majd alaposabban szétnézek. Az egyik ajtóból madárcsicsergés hallatszik, így érdeklődve indultam a faajtó felé, majd lassan eltolva gyönyörködtem a tájban. Egy apró kis tó, amely kavicsokkal körbe volt rakva és egy virágzó cseresznyefa helyezkedett el a kertben. Szótlanul leültem a fapadlóra és percekig bámultam, s hagytam, hogy a nyári szellő összeborzolja a hajamat. Hirtelen egy apró köhögést hallottam, ami inkább figyelemfelhívásnak tűnt, sem hogy egy enyhe megfázásról lenne szó. Ijedten fordultam meg, mire egy magas, hosszú fekete hajú és vérvörös szemű, mosolygós alak állt előttem. Újabb percekig némán bámultam a férfit, majd elővéve a jó modoromat gyorsan meghajoltam előttem.
-Konichi wa! A nevem Fujishiro Ranmaru!- hadartam el gyorsan, miközben szemeimet erősen összeszorítottam.
Lassan meghallottam, ahogy leül elém, és kedvesen megsimogatja fejemet. Csodálkozva tekintettem a mosolygós arcára, s majdnem könnybe szöktek a szemeim.
-Ejnye, nem kell sírni. Itt már biztonságban vagy. A nevem Goroto Juii és a 2. Osztag Kapitánya vagyok.- simogatja tovább fejemet.
-Akkor én...- kezdek bele mondandómban.
-Igen...A Tiszta Lelkek Városában vagy...Éppen egy küldetésből jöttem vissza, mikor téged láttalak meg az út közepén. Nem lett volna jó, ha valami bajod esik.- mondja egy újabb kedves mosollyal.
-Arigatou, Goroto-sama...- hajtottam meg újra a fejemet.
-Ugyan, nincs mit!- legyint kedvesen a kezével. -Viszont, gondolom nem ok nélkül vagy itt. Miért jöttél?- kérdi.
-Nos...- szipogok egy nagyot. -Rukongai 70. tartományából jöttem, és a csavargóktól hallottam, hogy van itt egy olyan hely, ahol a magam fajtákat nevelik és erősítik.- válaszolom, miközben térdre ülök.
-Áhm...Tehát a Lélelktovábbképző Iskolát keresed. Miért gondolod, hogy különleges vagy?- teszi fel az újabb kérdést.
-Hát...- kezdek bele.
Kezemet a magasba emelem, s koncentrálva kevéske lélekenergiámat elképzelek egy gömböt, ami erősen fénylik. Mikor szemeimet felnyitom, a kezemben ott világít a gömb. A férfi érdeklődve dörzsölgeti állát és szemléli a technikámat.
-Hmm...Érdekes...Ilyen fiatalon.- gondolkozik el, majd felém néz. -Ranmaru-kun, nem volna gond, ha ideiglenesen én volnék a nevelőd?- kérdezi tőlem.
Nos mindenre számítottam, de erre nem. Néhány percig gondolkoztam, s a lehetőségeket mérlegeltem. Az előző életem teljesen tönkre ment. Itt az ideje egy új életet kezdeni. A Goroto-ra néztem, s mosolyogva bólogattam. Ekkor kezdődött el Shinigami pályafutásom.
Első napjaim a Lélektovábbképző Akadémián eléggé ijesztőnek tűntek. Főleg a tanároktól lehetet félni, habár volt köztük jófej is. S itt találkoztam lelkem egy részével, azzal a személlyel, akivel együtt fogok harcolni. Ő volt az én Zanpakuto-m, Aisuhebi. Csodálattal hallgattam minden este hősi történeteit, amelyeket maga alkotott, s én a kedvéért lerajzoltam. Az évek csak úgy teltek, s végül befejeztem tanulmányaimat. Goroto-sama örömére mindenből kitűnően vizsgáztam. Ekkor következett csak a beválogatás, amitől ismét reszkettem. Ám ahogy letettem a vizsgámat, már másnap bekerültem a 2. Osztaghoz. Ráadásul Tiszti rangon, amit ha jól sejtettem, Goroto intézet el. Véleménye szerint az én jégtámadásaim teljesen másfajták, mint a többiekké, habár ezt én sem értettem nagyon. Folytatódott izgalmas életem, ahogy a Halál Istenek munkáját végeztem nap mint nap. Az egyik nap viszont különös esetet jelentettek. Egy olyan Hollow-val találkozott a 2. Osztag Shinigami-jai, amely képes volt a hátán lévő három csáppal lemásolni a Zanpakuto-k képességeit. Veszélyes küldetésnek ígérkezett.
Amint átléptünk az átjárón, máris megéreztük a lidérc hatalmas erejét. Összesen 5-en voltunk az osztagból, s mind a szellemi energia felé tartottunk. Mikor megérkeztünk, egy parkkal találtunk szembe magunkat és azon belül egy játszótérrel, ahol egy kisgyermek lélek rohant az életéért. Nem kellet sok, s máris feltűnt a ronda szörny. Üvöltése az egész területet körbeölelte. Egy Shunpo-val a kis lelket elkaptam, may biztonságos helyre elrohantam vele. A társaim ugyanúgy tisztek voltak, s jobbak is nálam. Úgy véltem, könnyedén leverik őket. De hatalmasat tévedtem. Mire elvégeztem a kis lelken a lélektemetést és visszaértem a harctérre, minden barátom darabokra tépve feküdt a földön. Dermedten néztem a vérfagyasztó látványt, mikor egy alvilági kuncogást hallottam magam mögül. A szörnyű fenevad mögöttem állt, csápjait kígyózóan a magasban hordta, s nyelvével csapkodott néhányat.
-Nocsak...A desszert is megérkezett? Kukukukuku...- nevetgélt a lidérc.
-Te...rohadék...- sziszegtem felé, s előrántottam Aisuhebi-t.
Annyit legalább tudtam, hogy nem szabad a kardom és a Hollow csápjaival találkozni, különben biztos végem. Ám nem sikerült valami jól. A csápjai nagyon élesek voltak, s jó néhány sebet ejtett a vállamon és arcomon. Lihegve markoltam a Zanpakuto-m markolatát, és néztem farkasszemet a végzetemmel. Próbáltam egy jó tervet kiötleni, ami az utolsó pillanatokban sikerült. A Shunpo segítségével a fenevad elé kerültem, majd mögé, és így váltottam a helyemet, hogy összezavarjam, majd végül kardommal lesújtottam rá. A hatalmas füst kezdett eloszlani, s döbbenten vettem észre, hogy két csápját feláldozva megmentette saját életét, ám én is hatalmas bajban voltam. Megmaradt csápja a derekamra volt összekötve, s hatalmas lendülettel egy fába vágott. Nyöszörögve estem le a talajra, s a különböző érzések járták át a testem. A fájdalom a vállamon, amitől alig bírok mozdulni, a gondolat, hogy társaim sorsára jutok, és hogy mindenkit cselben hagyok. Ám hirtelen kardom szavát hallottam meg.
~Kellj fel!...Támadj!...És hadd meresszem fogaimat a lidércbe!~ követelte Aisuhebi.
Tekintetemet lassan a szörny felé fordítottam, ami már nem volt a régi. Íriszem kristályként csillogott, s végtelen düh áradt ki belőle. Hirtelen eltűntem a lídérc szeme elől, s mire észbekapott, máris mindkét lábától megszabadult. Fájdalmasan fetrenget a porban és próbált kezeivel elkúszni, hogy mentse nyomorult életét. Egy pillanat alatt megjelentem a csillagos ég tetején, ahol mögülem a Hold világított. A szúrás olyan pontos volt, hogy a Hollow mindkét kezét a földbe szúrtam. Ismét egy fájdalmas üvöltés töltötte be a területet.
-Te...szemétláda...- nyögte ki az utolsó szavait, miközben unott arckifejezéssel támaszkodtam kardomra.
-Itt a vég...- motyogtam.
A Hollow elkezdett rángatózni, s teste teljesen megmerevedett. Lassan ellöktem magam a kardomtól, s leguggolva a lidérc maszkjához, gyengéden megpöcköltem, mire a teste elkezdett repedezni, végül darabokra tört. Borzasztóan kimerült voltam, de legalább annyi erőm maradt, hogy megnyissak egy kaput, s azon át egy pokollepkét elküldtem, segítség gyanánt. Végül újra sötétedni kezdett minden, mire ismét elájultam.
Mikor felébredtem, a szobámban ébredtem, körülöttem pedig egy orvos, Goroto-taichou és még néhány személy állt az osztagból az ágyam mellett, akik bizonyára kedveltek. Kisebb örömünneplés következet, hogy sikerült legyőznöm egy ilyen hatalmas erejű Hollow-ot. Ám a meglepetés csak holnap érkezett meg. Goroto-sama a szobájába hivatott, s a harmadik, negyedik és az ötödik osztag hadnagyi voltak rajta kívül jelen. Örömmel jelentették be, hogy hadnaggyá léptetnek elő. A döbbenettől szóhoz se bírtam jutni, de azért mosolyogva vettem át a hadnagyi pántot.
Ismét hónapok teltek el, s egyre jobban kezdtem belejönni a hadnagyi munkába, s már a Bankai-om tanulmányozását vágeztem, mikor egyik éjjel felfedeztem valami szörnyűséget. Késő este volt, s épp vittem egy nagyobb írathalmot a kapitányomhoz. Illedelmesen kopogtattam, de nem jött válasz, így hát beljebb invitáltam magam. Nagyot nyöszörögve a papírokat az asztalára raktam, mire kis vörös notesz esett ki valahonnan. Érdeklődve megvizsgáltam, s csak az volt a különös, hogy a plafonba rejtették, vélhetőleg egy álcázó kidou-val. Lassan kinyitottam, s döbbenten olvastam el a benne leírtakat.

|A BELSŐ HOLLOW IRÁNYÍTÁSA| PROJEKT
(...)
51. Alany: Sikertelen| Az illető meghalt.
52. Alany: Sikertelen| A belső Hollow felemésztette. ~ Megsemmisítve
53. Alany: Sikertelen| A belső Hollow felemésztette. ~ Megsemmisítve.
54. Alany: Sikertelen| A belső Hollow felemésztette. ~ Megsemmisítve.
55. Alany: Félsiker| A belső Hollow előtört; képes volt megtartani; pusztítani kezdett. ~ Karanténba zárva.
(...)

Remegő kezekkel helyeztem a füzetet az íróasztalra. Szemeim teljesen kitágultak, s alig hittem annak, amit olvastam. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy Goroto-taichou ilyenre vetemedne. Ám hirtelen egy ismerős hangot hallottam meg magam mögött.
-Nocsak...Nem is tudtam, hogy ilyen kíváncsi vagy, Ranmaru-san...- mosolyodott el.
-T...Taichou! Mégis mit jelentsen ez?!- emeltem meg a hangomat.
-Egy orvgyilkosnak nem tartozom válasszal.- vigyorodik el, s felkiált. -Őrség! Őrség!-
-Micsoda?- döbbenek le, ám a következő pillanatban egy őr máris lefogott, s 3 bárd a nyakamnak szegeződött.
-Ranmaru-san utánam kutatott, s meg akart ölni! Azonnal vigyék a tömlöcbe!- ordította.
Már éreztem, hogy mindjárt elshunpozunk a helyről, mikor megláttam önelégült vigyorát.
-Te szemétláda!- vesztettem el a fejem.
Ám máris a tömlöcöknél voltunk, s egyből beledobtak az egyikbe, miközben elvették a Zanpakuto-mat, és egy olyan anyag volt a falakban, hogy nem voltam képes Kidou-t használni. Dühödten sziszegve vágtam magam a sarokba, s próbáltam rájönni, hogy a példaképem, aki szinte már az apámnak hittem, miért tesz ilyen szörnyűséget?
Éjfél fele járt, s békésen szuszogtam a sarokban, mire kulcszörgést hallottam, s reflexszerűen felpattantam. Megdöbbenve láttam, hogy a 2. Osztag két tisztje volt az, Uru Koimo és Tedomo Haku, akik mosolyogva néztek rám.
-Gyorsan, Ranmaru-san! Bármikor visszajöhetnek az őrök!- fogta meg a karom Koimo és húzott magával, majd a kezembe nyomta Aisuhebi-t.
Érdeklődő arckifejezéssel néztem mindkettőjükre, hogy vajon miért segítenek nekem, hisz szinte mindenki azt hiszi, hogy egy gátlástalan kém vagyok.
-Mi is hallottuk Goroto-taichou beszélgetését veled.- hajtotta le a fejét Haku.
Én is sajnálattal hajtottam le a fejemet. Magam sem értem, miért kellet megtörténnie, de mint tudjuk, a Sors útjai kifürkészhetetlenek.
Ezek után sikeresen kiszöktettek az Osztagok között, s még az egyik kapuőrt is megkérték, hogy nyissa ki nekem az átjárót. Ekkor váltam bujdosóvá.

Tárgy: Re: Fujishiro Ranmaru Vas. Feb. 22, 2009 5:41 am

Csak néhány napja jártam Rukongai nagy sivatagjait, mikor egy kis falu tűnt fel. Örömmel vettem, hogy itt végre megpihenhetek egy kicsit. Valójában fogalmam sem volt, hogy mit tegyek ezután. Hamarosan egy kocsma tűnt fel, s némán beléptem rajta. Egy magától működő zongora, néhány részeg ember és egy csoport, akik az asztaloknál pókereztek. Tisztára a vadnyugaton éreztem magam. Halk léptekkel sétáltam a pulthoz, hogy kérhessek egy italt. Vártam néhány percet, mire egyre jobban kezdett melegem lenni. Hirtelen hatalmas fény áradt be az utcákról és sikolyok százai hallatszódott. Éreztem, hogy a föld kezd remegni, s valami tart a kocsma felé. Egy gyors Shunpo-val sikerült kijutnom onnan, ám mire visszanéztem, a vendéglőből csak hamu maradt. A következő pillanatban azt vettem észre, hogy valaki gyomorszájon rúgott, mire egyenesen a földbe fúródtam. Néhány percig beletelt, de nyöszörögve sikerül kijönnöm a gödörből.
-Örülök, hogy még nem haltál meg.- hallom az ismerős hangot, majd ördögi kacaját.
Szemeim elkerekedtek, mikor maga Goroto-t láttam, ahogy a levegőben áll, s ördögi vigyorral tekint le rám.
-Ugye nem hitted, hogy ennyivel megúszod?- hallatszik sátáni hangja. -És most védd magad!- kiáltotta el, majd a következő pillanatban már előttem volt.
Éppen hogy csak sikerült hárítanom a támadását, máris jött a következő és az azután. Nem is voltam képes támadni. Kardjaink egyre jobban szikráztak, ahogy egymásnak csapódtak, mikor sikerült egy ház tetejére Shunpo-zni. Kardomat egy suhintással magam mellé hozom, majd elkiáltom magam.
-Ga ue Ageru, Aisuhebi!- s máris átváltozott a Zanpakuto-m.
Ám abban a pillanatban ő is szabadjára engedte kardja erejét. Goroto támadásai tűz típusúak voltak, s kardja átváltozása lényege, hogy a pengéből egy lángcsóva lesz, amivel pusztító lánggömböket képes kilőni. Máris rázúdítottam a Jégvihar támadásomat, ám ő azt egy könnyed suhintással ki is védte. Dühödten rontottam neki. Éreztem, hogy a düh teljesen elemészti a testemet. Egy gyors Shunpo-val felé kerültem, majd onnan akartam levágni, mikor valami döbbenetes történt. Puszta kezével megfogta Aisuhebi-t. Teljesen lemerevedtem a látványtól. Feje lassan megfordult, s arcán egy ördögi vigyor volt.
-Csak ennyi?- kérdezi csalódottan.
Ám mire észhez kapok, máris egy hatalmas rúgást mért a bordáimhoz, s a ropogások hallatán jó néhány el is tört. Fájdalmasan sziszegve zuhantam, s egy házba csapódtam, amit sikerült teljesen elpusztítanom. Fájó sebeim voltak, s közben próbáltam a romok közt meglapulni, hátha elmenekülhetek.
-Menekülni akarsz? Ilyen gyáva vagy?- kérdezi ismét csalódott hangnemben.
Reszketve emelkedtem meg és dőltem neki a még éppen maradt falnak, miközben vérző karomat fogtam. Egyre jobban fáradtam, s éreztem, hogy lábaim felmondják a szolgálatot.
-Tudod, azon gondolkoztam, hogy vajon ki engedet ki? Én Haku-ra tippelek...Vagy Koimo...netán mindkettő...Szerinted büntetésnek jó lesz, ha levágom mindkettő karját?- vigyorodik el.
Ebben a pillanatban valami furcsát éreztem. Olyan érzés volt, mintha lelkem legmélyéről egy hirtelen energia emelkedett volna föl, és az összes elgyengült testrészembe áramolna. Tudtam, hogy barátaim védelmére kell szánnom ezt a hatalmas erőt, amit kaptam. Íriszem teljesen elfehéredet, s ismét a kristályos csillogás vette át a helyét. Fejemet reszketve felemeltem, szájamból kisebb patakban csordult ki a vér, s szemeimben ott volt az erő, amivel képes vagyok legyőzni ezt a férget.
-BAN...- szólalok meg, mire Goroto arca szinte elfehéredik.
Az ég egy pillanat alatt beborul, s a hó kezd el esni, ami teljesen hihetetlen, főleg, hogy sivatagban vagyunk. A hulló hó kezd körülöttem forogni, mire kardomat az ellenfelem felé fordítom.
-...KAI!- ordítom.
A hó tornádóként körbevesz, s egészen az egekig nyúlik. Hatalmas szélvihar keletkezik, s Goroto kénytelen volt hátrálni. Ám csak suhintok egyet a kardommal, mire az örvény végbeszakad.
-Taeru Hone ue gi Toushou, Aisuhebi!- ordítom el magam.
A férfi lemerevedve bámulja a hatalmas jégkígyót, mely dühödten liheg le rá. Néhány pillanat múlva Goroto-taichou megmozdul, és kardjával nekem ront. Szemeimet lehunyom, ahogy a kígyó fejéről bámulok le rá. A fenevad szája kinyílik, s fehér köd oszlik szét. A volt kapitányom csak későn veszi észre, hogy test nem mozdul, mire Aisuhebi felüvölt, s Goroto felé tart. Nincs mit ragozni, a kígyóm fogaival elkapta, s az égbe feldobta. Ezek után fordult egyet, majd egy akkor csapást mért farkával rá, hogy még azt se tudtam, hol landolt. Hirtelen émelyegni kezdtem, mire Aisuhebi-t szuszogott egyet, s darabokra tört. Fáradtan zuhantam az ürességbe, de boldog voltam. Sikerült végeznem egy Kapitánnyal, de az is csak szerencsén múlott, hogy nem használta a Bankai-ját.
A következő, amire emlékszem, egy földi szoba, amiben egy álarcos férfi ült, s vélhetőleg engem várt, mikor ébredek. Most jött a magyarázkodós rész, hogyan kerültem ide, miért segített, stb...
Nos pontosabban a férfi neve Garon, s anyám volt barátja, aki Vaizard, akárcsak az anyám. Persze a hír meglepett, de megpróbáltam gyorsan feldolgozni a dolgot. Életemet mostantól az anyámhoz hasonló személyekkel fogom tölteni, azaz a Vaizard-okkal. Ám egy furcsa gondolatom nem hagyott nyugton. ”Vajon én is Vaizard vagyok?”

//Elnézést, de túl nagyra sikerült, és külön kellet elküldenem ^^" //

Tárgy: Re: Fujishiro Ranmaru Vas. Feb. 22, 2009 8:26 am

Szép hosszú előtörténet, eltartott egy ideig, mire elolvastam. xD Természetesen ELFOGADOM.

Lélekenergiád: 10,000
Ryou: 4000
Szint: 2.

Jó játékot! ^^