Az idő nagyon szépen tud haladni, ha az ember jól érzi magát és boldog, de már messze nem ilyen kegyes velünk, ha esetleg valamit el is kéne érni. Két hét alatt engem sikeresen több inger ért, mint máskor egy év alatt, és sajnos nagyon nem tudtam vele megbirkózni. A belsőmben egyre többször éreztem, hogy felgyűlik a feszültség, amit ki kéne engedni, csak sajnos nem mindig volt meg rá a lehetőségem. Egyre inkább úgy érzem, egy számító tyúk vagyok, aki mindenkit ki akar csak használni, pedig eddig nagyon reménykedtem benne, hogy soha nem leszek olyan, mint a nők, akiktől korábban irtóztam. A munka sem tudott most lefoglalni, hiába próbáltam arra összpontosítani és reménykedni benne, hogy majd elvonja a figyelmemet, az egész egy veszett ügy volt. Az idegeimnek nem tett jót, hogy megint kénytelen voltam egy hadnagyról lemondani, pedig őszintén őrülök annak, hogy Narát előléptették, és immáron velem egy rangban is áll. Azt kell mondanom, hogy megérdemelte, hiszen nagyon keményen megdolgozott érte, hónapokig tűrte a papírmunka halmokat és az osztag tagjainak szemétkedéseit, ráadásul arra is volt ideje, hogy olyan szintre fejlessze magát, amelyet sokan elképzelni sem nagyon tudnak, mindezt a saját magánéleti válságai mellett. Igazság szerint most nagyon is csodálom őt, hiszen sikerült kiegyensúlyozottnak lennie, míg én egyre mélyebben kezdtem el a semmi felé zuhanni, mintha az egyesen keresztül tudna engem vonzani mindenen, amivel védekezni próbálok ellene. Eleinte még azt hittem, hogy meg tudok állni, mert látom az alját, most viszont már a saját elveszettségem kezd nagyon idegesíteni. Jó pár álmatlan éjszaka alatt addig sikerült eljutnom gondolatban, hogy ebből egyedül nem tudok kiszállni, szükségem van hozzá segítségre, de ezt csak olyantól kérhetem, akivel szemben őszinte is vagyok. Mikor Kojiroval találkoztam, még semmire nem számítottam, azt hittem az az este is egyike lesz a könnyen elfelejthető alkalmaknak, pedig nem ez történt. Akarva-akaratlanul is megkedveltem, alig vártam, hogy újra találkozhassam vele, de még mielőtt ez megtörtént volna, megsebesült. Nem tudom pontosan, hogy mi a baja, de az biztos, hogy jó ideig élvezhette a 4. osztag vendégszeretetét, és hiába faggattam Yukariko-t, mélyen hallgatott az indokokról. Annyit azért elmondott, hogy a sérülése rendbe jött, és hamarosan látogatható, így bízom a profikban és a mai napra hagytam a feladatot. Tudom, hogy ez a látogatás nem lesz túl kellemes, ráadásul pedig kénytelen leszek eldönteni még alatta, hogy mit is tegyek, de próbáltam mindent megtenni, hogy lehetőleg ne kerüljek kínos helyzetbe. Először is még reggel küldtem Kojironak egy pokollepkét, hogy amennyiben nem zavarja, délután meglátogatnám, majd egyszerűen csak hozzá is tettem, hogy remélem szereti az édességet és csak reménykedhetek benne, hogy a figyelmeztetésem miatt nem kapott takarítási rohamot, mert az biztos, hogy még jó ideig "kímélnie kell magát", ahogy a kedves hadnagy figyelmeztetett. Csak éppen nem tudom, ehhez minek kellett neki olyan furán néznie rám, én sem azt terveztem, hogy megfuttatom. Mindegy, szépen beszereztem egy tálca túrókrémes-citromhabos sütit, véletlenül sem házi gyártmányt, pontosabban nem általam alkotottak, az egyik tiszt hozta össze külön kérésre, mivel eltekintettem arról, hogy sikerült a szülinapi csokitortáját valakinek a falra kennie, levakarhatatlan foltban. Mázli, hogy olyan helyre, ahova nem süt a nap túl gyakran és nem feltűnő a korrigált rész. Mindegy, a lényeg, hogy van egy tálca finom süti, és mivel úgy tudom, még mindig nem nagyon pattoghat, szereztem be mellé neki egy könyvet is, hogy le tudja magát foglalni. Ez utóbbit nem volt könnyű megtalálni, igazság szerint fogalmam sem volt róla, hogy milyeneket szeret, végül pár tanács után sikerült találnom egy Sherlock Holmes kötetet is. Nem éppen az én stílusom, de reménykedem benne, hogy neki megfelel. Mára úgyis végeztem, ideje visszakerülni a szobámba, pontosabban a hűtőhöz, a macskabiztosra elzárt sütiért, meg a könyvet is az asztalon hagytam. Ráadásul meg akarok szabadulni a kapitányi haoritól is, a sima egyenruhában nem vagyok feltűnő annyira, és nem kell, hogy mindenki kombinálni kezdjen, ha én átmegyek egy másik osztaghoz. Amúgy is szokásom elfelejteni, na, most direkt csinálom meg... Tíz perccel később enyhe lámpalázzal felszerelkezve álltam meg Kojiro ajtójában, majd győzködtem magamat még fél percig, hogy most már tényleg ideje lenne bekopogni, mert jobb, ha ezen túlesek, lehetőleg mindenféle olyasmi nélkül, hogy a nem létező sminkemet is leizzadom. Végül egy szép nagy levegőt véve bátortalanul párszor hozzá érintettem a kezem az ajtóhoz, hátha sikerül azelőtt bejutnom, hogy valaki felismer...

Jó pár pillanatig még reménykedtem benne, hogy sikerült ismét kihasználnom a csendes stílusomat és olyan halkan kopognom, hogy Kojiro nem hallotta meg, így még van egy nagyon kevés esélyem a menekülésre. Igaz, hogy eredetileg én akartam ma ide jönni, de már akkor meggondoltam erősen magamat, mikor a második osztag területére léptem, és ezen az sem nagyon változtatott, hogy közben elég hülyén néztem volna ki, ha hirtelen meghátrálok és irányt váltva vissza somfordálok a saját szobámba. Az biztos, hogy páran jól kinevettek volna érte és egy ilyen csapás nem sok jót tett volna a női büszkeségemnek sem, pedig arra aztán tényleg rá fér egy kis felturbózás. Éppen eléggé a padlóra került már a bizonytalanságom miatt, most pedig itt az ideje, hogy végre egy kis egészséges önbizalmat is kapjon, ha másért nem, talán azért, mert volt annyi merészségem, hogy önként ide jöttem a helyzetet tisztázni. Igazság szerint ezt már egy ideje meg kellett volna tennem, az aztán nem tett jót nekem, hogy napokig csak magamban rágtam a körmöm, persze metaforikusan a dolgok jelenlegi állása miatt. Ha mást nem, akkor kiderül, hogy szereztem egy újabb barátot, amit sokra lehet értékelni, de semmit nem mondhatok, amíg nem hallottam az ő érveit. Az biztos, hogy nagyon nem lesz könnyű dolgom, hiszen a helyzetem sem éppen szokásos, bárki is találta ezt ki, fogadni mernék, hogy most nagyon eszi a fene. Nem igaz, hogy több száz évig esélyem sem volt rendes kapcsolatra, erre most szépen belezuhanok egy utánozhatatlan katyvaszba. Na, most már mindegy, itt vagyok, Kojiro a nyíló ajtó alapján meg is hallotta a kopogásomat, már nem menekülhetek. Egyébként is, kapitány vagyok, ha egy espada láttán nem parázom be, akkor most minek tenném? Ohm, felejtsük el, erre a kérdésre tudom is a választ, de nem most kéne látszania az arcomon aggodalomnak. Azt addig elrejtjük, amíg szóba nem kerül a kedves vendéglátóm egészségi állapota, ami engem ismerve, nagyon is hamar terítéken lesz. De előtte még illene bemennem, nem hiszem, hogy a küszöbön álldogálás olyan jó programnak számítana bárhol is. Viszonylag hamar bejutottam azért, ezzel teljesen véget vetve a problémának, hogy mi van, ha valaki felismer. Mondjuk jött helyette jó pár másik, azt tekintve, hogy már most sikerült felmérnem, itt olyan rend uralkodik, ami nálam soha az életben nem fog. Oké, nem az, hogy szét van dobálva minden, de nekem tuti, hogy az asztalon van mindig pár könyvem és csak a jó ég tudja hol nem esik keresztül az ember a macskámban. De ez utóbbi ahogy nézem itt is megvan, csak azt nem tudom, hogy hirtelen engem szeretett így meg a kis cica, vagy feltűnt neki, hogy süti van a kezemben. A sajátomból kiindulva gondolom, hogy van esély a másodikra is. De persze közben Kojiro sikeresen elterelte a figyelmem a próbálkozó karmos szőrgombolyagról.
- Semmi baj, én kérek elnézést, hogy csak úgy betoppantam, de sajnos csak mára sikerült magamnak elintézni a szabad délutánt... - jegyeztem meg mosolyogva, miközben pár lépést léptem közelebb Kojirohoz, miközben nagyon próbáltam elkerülni a macskát. Nem mintha bántam volna a jelenlétét, de ha lehet, közvetlenül azután szeretnék csak bokaficam veszélyes helyzetekbe kerülni, hogy leadtam azt a tálca édességet, amivel egész eddig egyensúlyoztam. Nem lenne túl jó dolog, ha most éppen leejteném, vagy felkenném valahova, de szerencsére úgy tűnik, már Kojironak is feltűnt ez, mert elég segítőkészen nyúlt érte. - Ezt pedig talán tényleg jobb lesz, ha átveszed, házi sütemény, garantáltan nem én csináltam. - tettem hozzá mosolyogva, hiszen ha már egyszer voltam olyan kedves és aranyos, hogy szépen közöltem vele, a konyhai szakértelmemet temetni lehet, nem most fogom egy ingyen szívinfarktussal megjutalmazni. Amúgy is beteg, ez nem tenne neki túl jót, meg az én idegeimnek sem. Mondjuk ez se másodlagos indok, mert ha én állok neki sütit alkotni, akkor a türelmem már a plafonon lenne, és annyira sem lennék merész, hogy az eredményt bárkinek is megmutassam a közelemben. Maximum a kukának, mert tudom, hogy nem túl finom az átégetett kormos süti alap és a rosszul megcukrozott máz sem.
- Egyesek lesúgták nekem, hogy még jó ideig nem dolgozhatsz, így hoztam egy kis szórakozást, remélem, szereted az ilyesmit! - jegyeztem meg, miközben lassan a tálca alól elő került a könyv is, amit az egyszerűség kedvéért csak egy szalaggal kötöttem át, ajándék kinézetűre. Remélem nincs meg neki, és nagyjából el is találtam az ízlését, mert nem túl kellemes, mikor valaki annyira nem szeret valamit, hogy inkább unatkozik, minthogy a közelébe menjen. Ezt már csak tapasztalatból is tudom, így egy apró pír kíséretében át is nyújtom neki a kötetet. Léccci, lécci jöjjön be a tippem és örüljön neki. Legalább akkor tudnám, hogy vele kapcsolatban sem tévednek annyira a megérzéseim, és ez igazán sokat segítene...

Fenébe, nem kellett volna talán megemlítenem Kojironak, hogy kicsit elfoglalt vagyok, mert most, ahogy kinéz, biztosan azon fog aggódni, hogy mit hagytam holnapra miatta. Nos, őszintén megmondom, hogy eddig semmit, előre felkészültem rá, hogy valamelyik nap eljövök és idő előtt megcsináltam az összes dögunalmas kérvény átnézését is, amelyeket általában péntekig csak tologatok az asztalomon, utána pedig nagy sóhajokkal szoktam befejezni. Nem a kedvencem, amikor minden kicsi hiba miatt engem keresnek, csak sajnos éppen erősen hadnagy hiányban vagyok, így kénytelen voltam egyedül szenvedni az ilyenekkel. Mindegy, nagy nehezen tegnap már be is fejeztem, a mai adag pedig nem volt valami sok, ezért egyszerűen kijelentettem, hogy délután nem vagyok, aki pedig keresni mer, az nem éri meg a holnapot. Ez a találkozás már így is elég nehéz lesz, semmi szükségem nem lenne még pluszban egy adag pokollepkére is, most pedig mindenki imádkozzon, aki ennek ellenére elküldte, hogy ne találjanak meg, mert még gyilkolni találok valakit.
- Azért elég szépen meg tudom kerülni a dolgokat... - jegyeztem meg mosolyogva, hiszen ha már muszáj elrontaniuk néha az egész hetemet, attól még megtehetik, hogy egyszerűen csak nem veszik észre, amikor korábban végzek a kelleténél. Mostanában mondjuk ez ritka, a legutóbbi találkozásunk óta rövidebb vagyok egy hadnaggyal és amíg nem találok újat, kénytelen leszek egyedül tartani a frontot, ráadásul a teljes műszakot is le kell húznom. Nem a kedvencem, de elég tűrhető tud lenni a dolog általában, főleg, ha közben nem kell egyedül az irodában poshadnom a CD lejátszómmal, hanem kapok pár vendéget is.
- Valójában csak tippeltem, olyannak tűntél, aki szeret elmélyedni a részletekben és ez ugrott be... - jegyeztem meg kicsit elpirulva, miközben próbáltam felfogni, hogy ezek szerint bejött a tippem és minden stimmel. Persze a hálájára nem voltam felkészülve, így sikerült egy pillanatra lefagynom, amikor megölelt és puszit adott az arcomra. Kellett pár pillanat, hogy felfogjam, mi is történt, utána azonban jött a felismerés, hogy hirtelen semmi más nem vesz körül a karjában, mint a béke. Hihetetlen volt, hogy sikerült ennyire megnyugtatnia, jó ideje nem voltam már képes magamtól megtalálni ezt az állapotot. Megadóan simultam az ölelésébe, egyszerűen csak jól esett ez a csend. Egészen addig csak élveztem, amíg újra meg nem szólalt.
- Ugye most csak viccelsz? - fagytam le hirtelen, amikor felhozta a főzés témát, mert kizárt dolog, hogy ezt komolyan gondolja. Ki lenne képes az én nem létező tudásomhoz beáldozni a konyháját, ráadásul közben elviselni, hogy nem tudom garantálni a testi épségét a találkozás végére. Most komolyan, kezdem azt érezni, hogy valaki itt át akar verni. Remélem, nem gondolja, hogy én önként maradni is fogok erre, ehhez nagyon nyomós érv kell. Például a pillantása... Mi? Te jó ég, én most komolyan nem akarom miatta menekülőre fogni a dolgot? Ez már régen rossz. Nem hiszem el, hogy még mindig itt állok...
- Nyugtass meg, hogy az előző csak egy átverés volt! - néztem rá könyörgően, miután elengedett, mivel a konyhai tudásomat nem pont előtte akarom bemutatni, még akkor sem, ha tudom, hogy tisztában van vele, az majdnem egyenlő a nullával. Az egyetlen, amivel eddig nem okoztam bajt, az a nagy kés volt, az is csak azért, mert általában a közös főzéseknél előbb landolt a falban, minthogy valami oda nem illőt vágjak meg vele. De Kojiro sajnos nem úgy néz ki, mint aki ezzel akar engem megijeszteni. Az már rég sikerült és akkor most nevetne. Ajjaj, itt baj lesz... - Phuuu, poroltót is szereztél be, ugye? - néztem rá óvatosan, hiszen ha már nem tudom lebeszélni, akkor legalább a biztonság fontos lenne az ő szempontjából...

Megmondtam én előre, hogy nagyon nem fog neki örülni, ha igazat mondok, pedig tényleg csak egyszerűen el kellett intéznem, hogy ne ma, hanem holnap hozzák a papírokat, amelyeket mindenképp ki kell töltenem a havi költségvetésről. Mondjuk az érdekelne, hogy rajtam kívül hányan teszik meg ezt még, a legtöbbeknek nincs túl sok hangulatuk meg türelmük hozzá, ők is azok, akik a gyűléseken állóháborúkat vívnak a szokásos összeg megnyirbálása ellen. Szerencse, hogy soha nem akarják az én aktáimon keresztül enni magukat még a könyv vizsgálók sem, különben itt nagy bajok lennének. De így minden rendben, egy nap halasztást meg igazán megengedhetek magamnak, hiszen jó ideje nem vettem ki délutánt, hála a munka extra adagjainak. De jó nekem, most nem fogom hagyni, hogy Kojiro aggódása elszúrja a terveimet a gondtalan délutánról. Mondjuk nem tudom ez a gondolat honnan jött, de ráérek később eltöprengeni rajta.
- Ha azon múlna, nekem nem is lenne. Ehhez képest elég sokszor szabadulok el. - jegyeztem meg apró mosollyal, hiszen attól, hogy valaki nagy szemét és engem idegesít a kapitányi ranggal járó kötelességekkel, még nem fogok engedni neki. Azért neveztek ki, mert képes vagyok ellátni a feladataimat, de akkor már tegyék meg nekem, hogy ennyi idő után nem próbálják megmagyarázni, mit és hogyan is csináljak, mert fel találok robbanni. Előtte is szenvedtem eleget, mióta kapitány vagyok, egyszerűen engedéllyel teszem, és ennek a témának vége most és mindenkorra. Inkább Kojirora kéne figyelnem, meg arra, hogy ne nyakaljak el a macskájában, mert még mindig gyanúsan közel van hozzám. De legalább a könyvvel betaláltam, ami jó hír, tekintve, hogy nem nagyon akartam lebőgni a dologgal.
- Mindenkinek van humorérzéke, esetleg nem olyan fejlett, mint másnak... - jegyeztem meg, hiszen nekem egészen eddig nem tűnt fel, hogy olyan sótlan alak lenne, mint amilyennek magát mondja. Igazság szerint nagyon jól szórakoztam a társaságában, és még akkor is, ha nem tudtam pontosan visszaemlékezni rá, hogy egyáltalán poénkodott-e. Bár, én biztos vagyok benne, hogy jó párszor nevettem, de nem tudom megmondani min. Mondjuk akkor is úgy rémlik, hogy Kojiroval voltam és közben nagyon is jókat nevettem. De ha ő nem hisz magában, akkor majd én fogom megmutatni neki, hogy igenis tud vicces lenni, csak nem veszi észre magát gyakran...
- Te aztán bátor vagy! - jegyeztem meg, miközben fogamat összeszorítva hagytam, hogy a konyhába vonszoljon. Esküszöm, ennél még a rémálmaimban sincs rosszabb hely, ennek ellenére én egyre rosszabbul érezhetem magam, mivel csak miatta mégis beléptem. Rendben, nem tudom mi tart itt pontosan, de az biztos, hogy nagyon hatásos ez a helyzet, mivel már most kezdek komolyan kicsit megnyugodni. Talán mert sejtem, hogyha bedobom a törölközőt, akkor elmondhatom, hogy legalább megpróbáltam. De azért egyenlőre teszem, amit mond, az egyenruhám ujját feltűröm és felveszem a kötényt. Nos, nem is rossz dolog, ráadásul pedig remélhetőleg akkor nem rajtam fog landolni a szósz. Mondjuk Kojiroé még viccesebb. - Nem túl jó az angol tudásom, de ha jól fordítom, akkor az inkább hozzám illene... - jegyeztem meg kuncogva, mivel nagyon is kezdett derengeni előttem, hogy mit is jelent a szöveg és biztos vagyok benne, hogy hozzám nagyon is illene a dolog. De valójában ez csak időhúzás, mivel nagyon nem akarok főzni. Azért csak eljött a főzés ideje, mire igyekeztem mindent úgy csinálni, ahogy kérte. A keverésnél még nem volt baj, a vajat is bele találtam a tálba, de amikor már a tojássárgáját kellett külön szedni, nagyon is örültem neki, hogy ott áll mögöttem és segít nekem. A többi kezdett alakulni, mondjuk a keverést most mondom, hogy nem fogom soha megszeretni, mivel eléggé nehéz munka, ráadásul pedig tiszta tészta lett tőle a kezem, ami azt jelentette, hogy jószerével mozdulni sem tudtam. A lehető legjobbkor, valaki nagyon ragaszkodott ugyanis hozzám. - Oh, megtennéd, hogy lekapod a macskát a pultról, a bal kezednél van... - jegyeztem meg, hiszen a kis cica, aki korábban is engem nézett játéknak most kamikaze módra felmászott ide és próbált a kezemhez közel kerülni, közben ügyesen kúszva. Na, fogadni mernék, hogy ide nem szabadna feljönnie, csak éppen nem hallgat senkire...

Kojiro szerencsére nem feszegette tovább a lógásom témáját, bár, éreztem rajta, hogy nem száz százalékig ért egyet a módszereimmel. Valójában ezért igazán nem lennék képes őt hibáztatni, hiszen nem minden olyan elsőre, mint amilyennek látszik és igazság szerint én elég sok mindent megtennék, csakhogy ez a titok ne derüljön ki. Soha senki nem mondta, hogy kapitánynak lenni csupa móka és kacagás, volt részen rosszban bőven is, egyetlen előnye a dolognak, hogy nagyon kevesen léteznek, akiknek joguk van engem felelősségre vonni a viselt dolgaim miatt. Példának okáért a főkapitány megtehetné, de ahhoz kellene valami alap is, amit nehezen találna meg. A papírjaim rendben vannak, az osztag tagjaival nincsenek problémák, ráadásul pedig azt sem tudja rám bizonyítani, hogy nem húzom le a munkaórákat az irodámban, maximum az ellen lehet szava, hogy nem pontosan abban az időben teszem, mint a többiek, hanem korábban kezdem és hamarabb el is szabadulok, de ezen már mások mellett igazán csodálkoznék, ha fennakadna. Amúgy is, most kifejezetten jó alkalmazott vagyok, senkit nem idegelek halálra, ráadásul pedig még nem jelentkeztem, hogy nem tetszik a rendszer, ami megfosztott a hadnagyomtól. Igaz, helyette már keresek újat, hátha sikerül olyanra is ráakadnom, akivel szemben nem lesznek ellenvetései a nagyra becsült tiszteknek. Nem mintha izgatna, csak ne kelljen annyira kemény ellenállással találkoznia rögtön a bejövetel után, az nem lenne igazságos. Egyébként pedig gondolkodás közben esetleg arra is elkezdhetnék végre példát mondani, hogy miből gondolom, Kojironak van humora, bár ez nem olyan könnyű kérdés. Kétségtelen, hogy engem megnevettetett, de sokkal inkább a tetteivel, mint a szavaival. Az más dolog, hogy ő ezt szemmel láthatóan nem tartotta fontosnak, de attól én még szándékozom a dolgot a tudtára adni, remélhetőleg elég érthetően is. Mondjuk, ez a magyarázási tudományom mellett igencsak viszonylagos dolog, amit nem szívesen mutatok be pontosabban, de üsse kő, most már mindegy, döntöttem.
- A humor a tettekben is el tud rejtőzni, Kojiro. - néztem rá ártatlanul, apró mosollyal a szám sarkában, amit nem akartam kimutatni, tekintve, hogy igencsak olyan helyzetben vagyok, amit nem akarok. Ha most kötelező lenne mosolyognom, biztos vagyok benne, hogy nagyjából olyanra sikerülne, mint azoknak, akikkel közli a fogorvos, hogy most rögtön kihúzza a fogukat és nem szándékozik érzéstelenítőt adni közben, egyszóval kifejezetten nem kellemes egy dolog. Ezért inkább ezzel most nem is próbálkozom, még akkor sem, ha a kötény, amelyet a kedves tiszt visel, nagyon is félre érthető szöveggel van ellátva. Meg mondjuk a színe is egyéni, de azt nem hiszem, hogy meg fogom dicsérni, tekintve, hogy komolyan nem lennék képes azt mondani, szerintem nagyon illik a szeme színéhez, ami nyilván valóan nem éppen igaz kijelentés lenne. - Ohm, igazság szerint a szöveg kétértelmű, a publikusabb változat azt jelenti, szar a szakács... - kezdtem el apró pirulással és reménykedtem benne, hogy ez egyenlőre lefoglalja annyira, hogy nem kérdezi meg, mi a kevésbé elfogadható, nyers fordítás. Hát, nagyjából az is ugyanez lenne, csak kevésbé burkoltan, jó adag sértéssel és trágár szavakkal, amelyeket én nem túl nagy örömmel ismételnék meg senki előtt. Legalábbis nem szokásom káromkodni, nem is nagyon ismerem ezeket a kifejezéseket, csak értem, de még annyira nem hoztak ki a sodromból, hogy használjam, és ha nem kötelező, akkor ezúttal sem szívesen teszem meg a dolgot. Ez van, nincs sérülékeny lelkem, csak egy apró erkölcsi korlátom, amivel jobb nem túlságosan összeakasztani senkinek a bajszát. De az azért nagyon is érdekelne majd, hogy Kojiro mégis kitől kapott ilyen kötényt, ha a saját bevallása szerint kifejezetten jól főz. Gondolom bárki is volt az illető, eléggé jóban lehet vele és előre tudta, hogy nem ért angolul így nem tudja majd lefordítani a rá írt szavakat. Remélem azért nem számított arra, hogy ebben fog mászkálni, mert azzal határozottan megzavarná pár ember közlekedését, minimum. Vagy rosszabb esetben kihívná magára az osztag kapitányának a haragját, ami nem éppen kellemes dolog tud lenni, és ezt saját tapasztalatból mondom.
Közben Kojiro sikeresen el is kapta a cicát, akinek, igen, jól tippeltem, elméletileg meg van tiltva, hogy az asztalra másszon. Nos, ezt nem tartotta be és szemmel láthatóan nagyon nem is tetszett neki, hogy ezért büntetést kap, mert szép kis, c betű alakú karmolást produkált a gazdája orrára. Na, ez szép volt, mondhatom. Apró mosollyal néztem, ahogy a kedves tiszt lekaparja magáról a ragaszkodó kisállatot, majd nekem is engedélyez pár perc szünetet, amíg közli, hogy a tészta kezdeménynek hűlnie kell. Halleluja, nem tudom meddig lettem volna képes még erre koncentrálni, de határozottan remegett a tál az utolsó pár percben, alig várva, hogy egy óvatlan pillanatban a földön kössön ki a tartalmát természetesen maga alá temetve, amilyen nagy az én szerencsém. Mielőtt azonban a végzeted baleset bekövetkezhetett volna, valaki sikeresen intézkedett helyettem és elrejtette a gonosz edényt. Na, nála úgy tűnik nem akar a földön kikötni, ezt az örömöt nyilván nekem tartogatta. Közben sikeresen le is mostam a kezemről a tészta maradékát, kezdve a legragaszkodóbb részekkel, majd ismét a figyelmemet a vendéglátómnak szenteltem. - Ha nem haragszol, akkor az alkoholt egyenlőre még mellékelném, anélkül is szerencsétlen vagyok a konyhában... - jegyeztem meg apró mosollyal, hiszen nem tudom ő mennyit látott belőle, hogy én bénázok egy sort az alapvető műveleteken kívül mindennel. Mintha valami megszállt volna és nem engedni, hogy kicsit is jobb legyen a kelleténél. De jó nekem. Remélem Yure keze nincs a dologban, mert azt nem köszöni meg, amit tőlem kapna érte. Zanpakutou vagy nem, néha nagyon sunyi tud lenni, és az sem érdekel, ha az ilyen véleményemet meg is hallja, rá fér az egójára. - Hadd nézzem azt a sérülést! - kiáltottam fel, miközben egy nedves törölközővel óvatosan letöröltem a pár csepp vért, amit a cica karmai okoztak az orrán. Eddig nem tűnt olyan rossznak, pár nap és valószínűleg nyoma sem lesz, ha jó az öngyógyító képessége, akkor kevesebb is elég. - Nem vészed, csak egy apró karcolás... - jegyeztem meg, miközben közelebb hajoltam hozzá és egy apró puszit leheltem a sebre. Vegye úgy, kapott rá egy gyógypuszit, mert nem hiszem, hogy nélkülem is beszerezte volna. De nem is áll rajta rosszul, kicsit olyan, mintha harcban szerezte volna egy kard hegyétől. Az igazságot meg nem kell senkinek tudni...

- Rendben! - válaszoltam neki mosolyogva, hiszen nem igaz, hogy ő nem humoros, sőt, szerintem igenis az egyik legviccesebb ember, akivel eddig találkoztam. Vagyis az elmúlt időszakban biztosan, hiszen a legtöbben azt hiszik, az ember már ott elveszíti a humorérzékét, ha megnézi közelebbről a 6. osztagot, nem kell még ahhoz tagnak is lennie benne. Pedig ez nem igaz, elismerem, hogy vannak szabályok, de amennyiben valaki nem röhög a képembe, amikor kiosztom a napi feladatát, garantálom, hogy senki nem lesz pont azért meghurcolva, mert egy kicsit vidámabb kedve van, mint a többieknek. Nekem is megvannak a saját rigolyáim, amelyek ugyan nem olyan szörnyűek, de nem mindenki számára kellemes, hogy például tudom magamról, milyen nehezen rejtem el a kárörömet az arcomról, ha véletlenül valaki olyannal történik kisebb baleset, akik éppen annyira nem szeretek. Nem, ezeket a baleseteket nem én okozom, van bennem azért annyi becsület, hogy meg se próbáljak ilyet tenni, és a legtöbb esetben tényleg csak figyelmesnek kell lennem, mert a sors vagy a vakszerencse képes átvenni a posztomat, és elintézni azt, amit én gondolok. Nem mindig történik ez meg persze, ahhoz már nem csak mázli kéne, de éppen elégszer ahhoz, hogy ne legyen sem feltűnő, sem pedig észrevehetetlen a szememben meg persze másokéban is. És még azt mondják, hogy tényleg nincs humor az osztagomban, pedig ez mekkora tévedés. Szerintem igenis van, és ami azt illeti, szerintem a humorom kifejezetten kellemes dolog, ellenkező esetben ugyanis itt már lett volna pár kifakadásom a főkapitánynál, mikor olyan ötletei támadtak egyeseknek, hogy mi lenne, ha kidekorálnák a falakat rózsaszínnel. Nos, igen, a díszítés megvolt, de egyszerűen közöltem velük, hogy fessék vissza fehérre, ahol meg mégis átüt kicsit a szín, hozzanak kéket és rakjanak egy hatalmas kaméliát rá, mint az osztag jelképét. Így most kis virágoskert beütése van a dolognak, de legalább nem úgy néz ki, mintha én akartam volna így és nem is tudtak a bakiról. Soha...
- Szerintem nem olyan szörnyű, következőre tényleg odaadhatod a hozzám hasonlóaknak... - jegyeztem meg kedvesen, hiszen nem értem mit kell ennyire zavarba jönni egy olyan felirat miatt, amelyet eredetileg nem is értett. Oké, valaki viccelt egyet vele, ilyesmi előfordul, de szerintem simán elfogadható, főleg a tények ismeretében. Mindegy, van egy olyan érzésem, hogy ezt a kötényt ő egyhamar nem fogja senki kedvéért elővenni, és meg is tudom érteni miatta. igazság szerint én nagyjából ugyanígy vagyok azokkal a szerencsétlen ruhákkal, amelyeket néha a barátnőimtől kaptam, mert szerintük dögösek, de engem nagyon idegesítettek, mert túlságosan testhez állóak voltak és nagyon nem voltam idomilag megáldva soha, ezek pedig nem nagyon tudtak mit kihangsúlyozni. Oké, megígértem, hogy fel fogom őket venni, egyszer, de a jelenlegi szlenggel élve, az természetesen véletlenül sem ma lesz. Sőt, azt se bánom, ha a következő évszázadig kell vele várnom...
Az azért komolyan segített a gyomorgörcsömön, hogy Kojiro közölte, nem szándékozik már túl sokáig kínozni a konyhai munkával. Hála a jó égnek, nem tudom ki, hogy van vele, de nekem jelenleg a legrosszabb, amit el tudok képzelni büntetésnek, az lenne, ha még valamit meg kellene alkotnom abban a sötét kínzókamrában. Komolyan mondom, nem tudom mi van velem, mivel a legtöbb nő egyszerűen csak élvezi, ha ott tevékenykedhet, ehhez képest én önként és dalolva szoktam kimenni szembeszállni egy espadával vagy még erősebb lénnyel, amennyiben megígérik, hogy nem kell annak a helyiségnek még csak a közelébe sem mennem. Ennyit arról, hogy milyen bátrak a kapitányok, kerüljön csak szóba a főzés és én átmentem szépen nyusziba. Azt meg nem is részletezem, hogy milyen kellemes ez olyan férfi mellett, akinek semmi problémája nem akad egy vacsora összedobásával. Rendben, de legalább nem nevet ki miatta nyíltan, ez megnyugtató...
- Azt hiszem így nem til... - kezdtem el mondani a választ Kojironak, de a végére már nem értem el, csak annyit éreztem, hogy a derekamnál valamilyen szorítás kezd kialakulni, majd szépen megcsókolt. Egy pillanatra az agyam még nem fogta fel, mi történik velem, így bár a szám már nagyon is tudta, mit kell tennie, csak riadt tekintettel néztem, de elég volt pár másodperc, hogy önként adjam fel az eddig is teljesen sikertelen ellenállást és kezdjem viszonozni a dolgot. Lassan felengedett bennem a feszültség, miközben visszacsókoltam és közben a szívem olyan sebességgel lódult meg, hogy azt hittem, mindjárt kiesik a helyéről. Ugyanakkor maga a helyzet nem feszélyezett, természetesnek éreztem, hogy ezt teszem, és olyan nyugalom szállt meg, amelyet a saját ágyamon kívül nagyon kevés alkalommal éreztem az elmúlt évek során. Lassan a kezemet felemelve karoltam át a férfi nyakát, belesimulva ismét az ölelésébe, és még akkor is így maradtam, mikor elváltunk egymástól, hogy végre levegőhöz jussunk. - Miért tetted? - suttogtam el a kérdést nehezen, hiszen előre tudtam, hogy ezzel most el fogom rontani a pillanatot, de nem bírtam ki. Tudnom kellett, ha csak trófeának gondol, mert nem akartam magamat becsapni...

Remek, ez szép volt Misty! Talán nekem is meg kéne tanulnom, hogy melyik az az alkalom, amikor nem ártana, ha befognám a számat, mert még egyszer nagyon nagy bajba fog keverni. Eddig sem volt éppen a kedvencem, hogy akaratlanul ráéreztem az emberek fájó pontjaira, de most egyenesen saját magam alatt vágom a fát vele, hogy úgy mondjam. Addig még minden rendben van, hogy időnként megpróbálok rendesen viselkedni, meg persze úgy tenni, mintha valamit nem vettem volna észre, de ha már átsiklok a nyilvánvaló dolgok felett is, az egészen biztosan egy általam megalkotott helyzet lehet csak nem túl kellemes kimenetellel. Igazság szerint ez nem hiányzott nekem, így próbáltam a lehető legártatlanabb lenni, miközben reméltem, hogy Kojiroval kapcsolatban az életemben először végre nem lesz semmi, ami képes lenne tönkretenni a kapcsolatomat. Most valamiért már az első perctől kezdve, hogy találkoztunk, nem láttam mást, csak bizalmat és semmi nem volt, ami befolyásolhatott volna. Még a szokásos nem túl kellemes megjegyzések is elmaradtak a kardomtól, pedig Yurénak nagyon is szép tehetsége van ahhoz, hogy minden neki nem tetsző kapcsolatot egyszerűen csak szabotáljon. Ennek más esetben még nagyon is örülnék, hiszen kevés embert képes megszeretni, és még kevesebb van, akit el is fogad mellettem, de most gyanúsan nagy a csend mindenhol, ahol eddig számíthattam rá, hogy az érzékeim megsúgják, mennyire gondolja valaki komolyan azokat a dolgokat, amiket értem tesz. Sehol a gyanús előjelek, a képek, amelyek elárulnának bármit is a velem lévő shinigamiról, és még kevésbé a megérzéseim, amelyek el tudnának rettenteni. Az egyetlen, ami kicsit is még szemmel láthatóan működik, az a józanságom maradéka, de legtöbbször, főleg, ha valaki félreérthetően fogalmaz, egyszerűen úgy érzem, ez is kevés. Kojiro szavai és tettei az első perctől kezdve megdöbbentettek, a viselkedése a találkozásunkkor is éppen elég meghatározó volt és úgy tűnik erről még nem szokott le. Sőt, kezdem egyre inkább elhinni, hogy neki tényleg ez az igazi arca és valaki olyannal találkoztam, aki ha nem is kíméletlenül őszinte velem, képes azt mondani, amit igaznak vél. Tekintettel van rá ugyan, hogy szándékosan ne bántson meg, de a szavai értéket képviselnek így is számomra. A legtöbben, akiket ismerek, egyszerűen nem érzik, hogy teljes mértékben megbízhatnak bennem, ezért elhallgatják a dolgokat, vagy éppen nemes egyszerűséggel megpróbálnak becsapni. A rang, amelyet elfoglalok éppen elég csábító sokak számára ahhoz, hogy hatalmas rivalizálás színtere legyen, így számomra most nagyon is idegen egy olyan helyzet, amiben valaki nem csak eszköznek vagy célnak néz, hanem azt látja, aki vagyok. Ugyanakkor bizonytalanná tesz, amelyet talán nem lenne szabad, hogy engedjek tovább folytatódni...
A gondolataim csak egymást követték, próbálva felvenni a beszélgetés fonalát, mielőtt még csúfosan el találok bukni, de eddig semmilyen eredménnyel nem kecsegtettek. Nagyon úgy néz ki, hogy a férfi közelsége teljesen elhomályosít, és bár minden egyes mondat, amelyet eddig kiejtett a száján, a tudatomig el is jutott, az értelme csak kis idő múlva kezdett világosodni. Az eleje számomra olyan volt, mint egy újabb kábulat, amelybe szándékosan akartak beledönteni, a vége pedig kezdett nagyon erősen hasonlítani valami szörnyű történetre. Csakhogy ez nem éppen valakinek az agyában megszülető gondolat eredménye volt, hanem egy férfi szomorú sorsa, akinek nyilván nem lehetett könnyű mindezt feltárni előttem. Feltárni még hagyján, de a hangjában sütő őszinte bánat éppen elég volt ahhoz, hogy szinte saját magam is átéljem a dolgot, rettegjek tőle, miközben akaratlanul is megpróbáltam kisebbnek tűnni, mintha ez megvédene olyan emlékek sorától, amelyeket még csak el sem tudok képzelni, nemhogy megérteni. A legfurcsább az egészben az volt, hogy tudtam hol vagyok, mit csinálok, a szavak elnyerték jelentésüket, ugyanakkor nem a filmet láttam, amelyhez már hozzászoktam, hogy lepereg előttem, hanem egy olyan képet, amelyet a képzeletem generált. Bármi is volt az, ami most megtalált, nyilván nem szándékozott csak úgy, egyszerűen beleegyezni, hogy elengedjen, és jelenleg még ezt nem is bántam. Most a 2. osztagnál voltam, nem pedig a saját kapitányi irodámban, ahol egyre inkább támaszkodtam azokra a képességekre, melyeket születésem óta nem voltam képes megtagadni magamtól. Itt nem volt rájuk nagy szükségem, így önként engedtem el egy időre, amíg képes nem leszek arra, hogy áttörjék a falat, amely felbukkant...
- Megértelek... - a hangom nem sokkal volt erősebb suttogásnál, miközben beszéltem, egészen biztos vagyok benne, hogy nem hallhatta volna meg, ha nem áll hozzám olyan közel. Még mindig a korábban mondottak és a saját képzeletem hatása alatt voltam, amelyeket tetéztek a saját gondolataim és emlékeim. Úgy tűnik, egyikünkkel sem volt túl kegyes a sors, akármennyire is próbáljuk ezt megérteni... - Épp elég hosszú ideje élek ahhoz, hogy ismerjem ezt. Bárki, aki engem kicsit is jobban szeretett, elpusztult, mert megpróbált védeni... engem nem tudnak könnyen megölni, de mindenki eltűnik mellőlem... - a szavaim itt haltak el, nem voltam képes folytatni őket. A szívemben ott volt ez a bűntudat jó ideje, csak elnyomtam, nem akartam felismerni. Kojiro jelenléte azonban a felszínre hozta, és megmutatta, micsoda álságos nőszemély vagyok. Az életem annak köszönhető, hogy mások feláldozták a magukét. A bánat a gondolat hatására megint megpróbált maga alá temetni, így akaratlanul is átöleltem Kojirot, elfeledve, kivel is vagyok...

Furcsa volt csak állni és hagyni, hogy az emlékek megpróbáljanak végre utat törni a felszín felé abból a sötét űrből, ahova én pár évvel vagy évtizeddel korábban száműztem őket. Eddig azt hittem, hogy ott biztonságban lesznek, senki nem fogja megismerni, felszínre hozni őket, így az a része a lényemnek, amely a legvédtelenebb mind közül, képes lesz visszavonulni is megmaradni az árnyékban, akár valami érinthetetlen titok. Nem szerettem visszagondolni soha a múltra, most sem nagyon szeretnék, de vannak dolgok, amelyeket egyszerűen nem lehet elfelejteni anélkül, hogy nyoma maradjon. Azt hittem, képes vagyok a lelkemben lévő árnyékokkal megküzdeni és diadalmaskodni felettük, de teljesen elvesztem, amint Kojiro beszélni kezdett. Ő velem ellentétben képes volt elmondani mindazt, ami a szívét nyomta, nem tagadott le semmit, ami fájdalmas volt a számára. Ez olyan volt, mint egy arcul csapás, eddig azt hittem, van esélyem, hogy felérjek hozzá, aki nyilván ugyanúgy megküzdött a hosszú élet terhével, mint én, de szemmel láthatóan nagyot tévedtem. Ő sokkal nemesebb lelkű mint én valaha is lehetnék és akkor még nem is néztem, mennyi önuralma van. Én már a saját problémáim súlya alatt is majdnem összeomlottam, de neki sikerült tovább lépnie, és elfogadnia a múltat. Úgy érzem, hogy messze nem érek a nyomába sem, mintha lenne egy fal, ami elválaszt minket. És ahhoz, hogy kicsit is megpróbáljak belőle megsemmisíteni, az kell, hogy beszéljek, eláruljam, ami a lelkemet nyomja, különben esélyem sem lesz rá, hogy kicsit is megkönnyebbüljek. Nem volt könnyű kiejteni a szavakat, mintha egy kést kezdtem volna el magamban forgatni, és jól tudom, ha az érzelmeimnek egy kis alapja is lesz, akkor még mélyebbre kell magamban szúrnom és neki adni rá esélyt, hogy kihúzza. Egyenlőre erre nem voltam képes, csak elbújtam az ölelésében, amíg nem sikerült megnyugodnom valamennyire. Hiába, én is gyenge vagyok, bármennyire akarok erős lenni. Talán a szavaiból sikerül erőt nyernem, hogy megpróbálkozzam legalább azzal, amit az ösztöneim súgnak...
- Megcsinálom, bár, nagyon nem fűlik hozzá a fogam... - vallottam be szomorúan, miközben lassan elengedtem, hogy hátraléphessek. A szemem szúrt még, éreztem, hogy könnyű lenne sírnom, de nem akartam megtenni, így szaporán pislogtam párszor, hogy helyre tegyem a látásomat. Meg kell próbálnom, nem hagyhatom, hogy bármi is eltántorítson most már. A konyha a legrosszabb rémálmaim egyike, de attól még itt vagyok, és ha elkezdtem, akkor nem fogom a végét Kojirora hagyni. Egyhamar ez után a jelenet után úgysem fog oda ő visszarángatni, ezt meg élvezheti. Ha már majdnem sikerült nekem mindent tönkretenni. Lassan elindultam a konyhába és bíztam benne, hogy ő időben leárulja, mit is kell tennem, mivel jelenleg nagyon anyátlan voltam ebben a helyzetben.
- Tetoválás? - torpantam meg hirtelen, majd egyenesen, leplezetlen csodálkozással kezdtem el nézni az arcát, hogy mikor kezd el nevetni, közölve, ezt szépen elhittem. Igazság szerint nem is csodálkoznék rajta, elég hihetetlen, hogy egy hozzá hasonló férfinak van tetoválása, nem éppen olyannak néz ki, mint aki olyan nagy örömmel varratja a bőrét, ahhoz kicsit túl tradicionális. Bár, már nekem is megfordult a dolog a fejemben, pedig én sem vagyok éppen fiatal. Igaz, nekem a tetoválás egy emlék lett volna, hogy ne felejtsem el, honnan jöttem és hová tartok, ő viszont nem pont olyannak néz ki, mint akinek szüksége lenne rá, hiszen a szerettei a szívében élnek... - Nem hiszem el, mutasd meg! - néztem rá apró mosollyal, miközben egy lépést hátráltam, hogy végig tudjak rajta nézni, miközben az arcát is figyelem. Nem, szerintem csak viccelt, akkor hiszem ezt el, ha látom...

Oké, bármennyire is tűntem én most beletörődőnek és egy picikét talán még magabiztosnak is, a belsőm továbbra is remegett és olyan érzésem volt, mintha egy kis lény a lelkemben éppen mindent támadna, mert nagyon nem tetszett neki a helyzet, amibe kerültem. Már vagy ötödször súgta, hogy meneküljek, az egyetlen lehetőséget, amelyet nem éreztem fernek, hogy számításba vegyek, hiába tudtam, hogy sikeresen megtalálták a gyenge pontjaimat. Ez nem én lennék, eddig is sikerült mindig tartanom magamat, nem akartam feladni. Akkor már ide sem kellett volna jönnöm, ha mindig csak a könnyű utat akarnám választani, egyszerűen figyelmen kívül kellett volna hagynom, hogy mennyire volt kedves velem Kojiro a randinkon és mennyire találtam szimpatikusnak őt a továbbiakban is. De nem, megtettem, ami azt illeti azóta túlestem egy rövid találkozón a konyhával és egy hosszabbon a lelkiekkel. Mindkettő megviselt, de nem tudom melyik volt rám nagyobb hatással és késztet a menekülésre. Azt hiszem a konyha, hiszen az még mindig hátra van és jól ismerem a saját tudásomat. Bármit megtennék, hogy elkerüljem és ha már félig nem is sikerült a dolog, azért a testem minden porcikája próbál tiltakozni a folytatás ellen. De jó, komolyan kezd elegem lenne ebből az egészből, mindig mást akarok, mint amit az élet kínál. Mindegy, eddig nem hátráltam meg, akkor maradok, veszek egy nagy levegőt és befejezem a főzést, de az biztos, hogy soha többet nem fog ilyesmire Kojiro rávenni. Komolyan engem kínozni tudnának ezzel, most is csak a kedvéért teszem és inkább nem is adok hangot a meggyőződésemnek, hogy szerintem nem is lesz olyan ehető a kaja. Tőlem kitelik az is, hogy az utolsó pillanatban rontsam el és még messze nem tartunk ott. Előtte még megragadok minden lehetőséget, hogy húzzam az időt. Például a tetoválást, bár, nem hittem volna, hogy tényleg megmutatja. De ott van, az a furcsa ördögfej a mellkasán, ami mosolyra késztet. Én is gondolkodtam egy időben tetováláson, de végül úgy döntöttem, hogy ezt nem éri meg kipróbálni. És a fejet elnézve, talán nem is akkora probléma ez. Egy kicsit vidámabb leszek tőle, de még mindig nem múlt el a félelmem.
- Hát, nekem is esett már ki éjszaka, de általában inkább az, amire nem szívesen emlékszem... - néztem rá óvatosan, hiszen tudtommal a legtöbb helyen részegeket nem tetoválnak, vagy éppen a készítő sem lehetett józan. Ezt nem tudom megmondani, mivel csak egy kicsit láttam, utána pedig eltakarta. Mondjuk, emléknek biztos jó, egy ilyen után én is nagyon vigyáznék rá, hogy hol és mennyit iszom meg. Bár, eddig sem voltam soha olyan, aki nem jutott haza, mert inkább a saját határaimnál megálltam. De persze ezzel nem húztam be a csőbe, sikerült visszaterelnie a konyhába, egyenesen a tésztához, utána pedig kiadta a feladatokat is. Remek, ha nem tudnám, hogy milyen szerencsétlen vagyok benne, már azt hinném, hogy valaki megátkozott. Az a nyavalyás keverék az istenért nem bírt elsimulni, utána pedig oda is ragadt a nyújtó eszközhöz és vagy öt percig tartott, mire sikerült ez a viszonylag egyszerű művelet is. Mire Kojiro visszatért, azért már sikerült vele alaposan megküzdenem és viszonylag úgy nézett ki, ahogy kellett. De a magyarázatból még akkor sem értettem semmit, mit vágjak és hogyan?
- Ezt inkább mutasd meg... - néztem rá zavartan, majd a kezébe adtam a kést, mert tényleg el voltam veszve. Szerencsére ő nem, így nagyon hamar végzett pár darabbal, és sikerült is rájönnöm, hogy gondolta a dolgot. Na, erről ennyit, én komolyan reménytelen vagyok, ha még ez sem esett le a konyhával kapcsolatban. Szinte elsőre nem is figyeltem arra, mit magyaráz, amikor olajba ejtette a darabokat, de persze leesett, hogy tényleg én vagyok közben megint dicsérve. Gyorsan próbáltam magam kicsit összeszedni, hogy ne legyen feltűnő, mennyire sikerült zavarba hoznia, de azért apró piros folt az arcomon egészen biztosan árulkodó volt. Inkább próbáltam a sütésre koncentrálni, persze tisztes távolból és feltűnően kerültem jó pár percig a pillantásait. Végül azonban erőt vettem magamon, hogy a szemébe tudjak nézni, mert ezt nem illik azért másképp intézni meg tisztességtelen is. - Nekem tényleg mennem kell, mára. Hétvégén találkozhatnánk újra? - dobtam be végül a kérdést, reménykedve nézve rá, hiszen jó lett volna, ha most már nem kell ennyit várnunk két randi közt. Igen nevezhetjük lazán annak is, bár nem hangosan, így kisebb az esélye, hogy emiatt is elpirulok. Azért még így sem volt könnyű magamat távozásra bírni, de meggyőzött a tudat, hogy nekem még feladataim is vannak, és ha nem akarom, hogy a magánéletem már most téma legyen az osztagomban, akkor jobban teszem, ha lelépek. Egy nagy levegőt véve léptem végül közelebb Kojiro-hoz, majd egy apró csókot leheltem az ajkára. - Köszönöm és szia! - suttogtam, majd gyorsan felkaptam a sütit, mielőtt még túlbonyolítottam volna a helyzetet és kiléptem a szobából. Kicsit kábultan tettem meg az utat az osztagomhoz és végig mosolyogtam, de attól még senkinek nem tűnt fel semmi...