743 évvel ezelőtt születtem. Sajnos a családi körülményeink nem voltak a legjobbak sőt, iszonyatos nyomorban temgődtünk. Jobbágyként nem volt a legkifizetőbb élni abban a korban, főleg mivel nem voltunk emberek… Bountok voltunk… erősek lehettünk volna, kitörhettünk volna az elnyomásból, de a szüleink féltek. Féltek a haláltól, a megvetéstől. Minden magasabb rangú ember minket, jobbágyokat baszlatott, eltiport. Szerencsére volt egy bátyusom, Dante, aki segített elviselni a létünk gyötrelmeit. Imádtam a bátyusomat. Ám egyik nap, mikor a kúthoz mentünk vízért, a földesúr gyökeresen megváltoztatta az életünket.
Mindenki utálta. Undorító, öntelt, rohadt állat volt. Sőt nem is állat, mert azok sokkal tisztább és becsületesebb lények. Szóval az a dög éppen asszonyt keresett magának, és mikor kiszúrt éppen 18 voltam. Nem tehettünk semmit akkor a hatalma miatt. Megragadott és elráncigált magával.
- Danteeeeee! – kiáltottam bátyusom után, aki megpróbált visszaszerezni ugyan, de a földesúr kísérete lefogta.
- Momiji!!! – üvöltötte. Én meg csak sírtam. Nem tehettem semmit. Gyenge voltam… nem voltam képes akkor még semmire. Elrángatott a kastélyába, ahol szó szerint bevágott egy büdös, dohos szobába. Étel és vizet is alig kaptam, rendszeresen följárt hozzám zaklatni, az orrom alá dörgölni, hogy nincs menekvés, már az övé vagyok, és napok kérdése, s egybe kel kelnem vele.
Rengeteget sírtam meg átkozódtam ott tartózkodásom során, ami másfél hetet tett ki. Csak bátyusban reménykedhettem, hogy majd jön és megment, mint a mesékben.
Akármilyen meglepő a tündérmese valóra vált. Egyik éjszaka, mikor már álomba sírtam magam, Dan beugrott az ablakon, felébresztett, de a kimerültség miatt mindketten csak reggel láttuk újra egymást, miután fölkapott, h kivigyen a szobából, összeesett és nem bírtam fölkelteni és én is elaludtam. Reggel azonban jött volna a földesúr, hogy elvigyen, mert ugyebár aznap volt a menyegző. Pont időben ébredtünk fel. Dan akkor kénytelen volt a bábját használni. Eléggé meglepett, hiszen eddig még nem rendelkezett eggyel sem, s mikor a fogva tartóm berontott, ő végzett vele… A bábja szíven döfte.. utána pedig futás… sok futás.. Menekülnünk kellett, de nem bántam. Szüleinket hátra hagytuk, önző viselkedésük miatt. Ők érdekeltek a legkevésbé, mikor megtudtam, hogy hogyan viszonyultak lányuk megvásárlásához. Igaz legalább már nem kellett akkora nyomorban élniük.
Bátyus elvitt ahhoz, aki megtanította, hogyan idézzen bábot és hogy hogyan lehessen igazi Bounto. Hosszú egy hónap volt. Kemény edzés, hajtás, megerőltető feladatok. Az ötödik hét végén végre úgy érezte a mesterünk, hogy készen állok. Bíztam a szavában. Mindent az előírt dolgok szerint tettem és sikerült…
- De hisz ez egy aranyos kutyus!!! – hüledeztem mikor először megláttam a füstből előbukkanó bábomat. Egy közepes méretű, barna keverékkutya volt. Az állat rám nézett, értelmes vöröses szemei megvillantak.
- Kit hívsz te aranyos kutyusnak ribanc?! Na azonnal abba lehet hagyni ezt a bamba fejet mert kiharapok belőled egy jókorát baszd meg! - mindhárman csak pislogtunk, mire, a mester fölnevetett.
- Ilyet se láttam még az eddig leélt 1000 évemmel. – harsányan kacagott. Dan is rákezdet. Végén már a kutyán kívül mindenki nevetett.
- Hagyjátok már abba ezt a kibaszott nevetést csesszétek meg! – ült le a földre a kutya. Én odamentem hozzá, majd jól megölelgettem. – Le lehet rólam szállni te ribanc! – mintha kicsit elpirult volna, de a szőrétől nem lehetett látni.
Még maradtunk kicsit az öreggel, de sajnos útra kellett kelnünk, mivel mester kiadta az utilaput. Szerinte az világjárás is egy formája az erő növelésének. Igaz sohase maradhattunk sokáig egy helyen. Nehéz volt beilleszkedni.
Egyik alkalommal egy kis falu közelében mászkáltunk, mikor sikoltozásokra figyeltünk föl. Közelebb mentünk. Éppen keresztesek fosztogattak abban a faluban. Egy kislány szalad felénk kétségbeesetten, véresen. Már majdnem elért hozzám, kezeimtől alig egy fél mérete volt, mikor egy utána vágtázó lovag kardjával levágta. Vére hajamra fröccsent eláztatva azt, végigcsorgott arcomon. Dan kardjával próbált védeni minket. mindkettőnk viselt normális fegyvert is, ki lettünk képezve rendes harcra, mivel az kevésbé feltűnő, mint a bábok használata. Ahogy karjaim között tartottam a félholt kislányt, az agyam kezdett elborulni. Kutyám, már tudta mi fog következni.
- Ziege Dich Wütend Hound!!! - ordítottam. A kutyus átváltozott majd pár pillanat alatt széttépte a nyomorultat. A gyermekre néztem. – Sajnálom… - kutyusom gyorsan és kíméletesen végzett vele. – Fald föl! – szóltam a vérengzően vicsorgó állatnak, aki pár darabra szaggattat szét, amiket egyben lenyelt. – Menj és ölj meg minden lovagot! – utasítottam ismét. Az állat egy morgás kíséretében nekiiramodott, hogy lemészároljon minden átkozott képmutató faszkalap keresztest, akik isten nevében öltek, holott már maga a gyilkolás gondolata is szöges ellentéte a vallás eszméinek. Danhoz fordultam. … - Mostantól egy átkozott képmutató fasznak sem fogok kegyelmezni. Azok akik élvezetből gyilkolnak.. azok akik örömüket lelik mások kínzásában meg fognak halni.. … - Dan akkor vállamra tette a kezét, magához ölelt. Megértette, hogy azon a napon mekkorát csalódtam az életben, az emberekben… a világban.
Bátyus meg jómagam az óta körbejártuk már a világot. Sok szép és sok zord helyet meglátogattunk. Mikor már meguntuk a sok vándorbotot, megpróbáltunk letelepedni. Most Karakurában élünk titokban tartva erőnket. Ami néha a bábomnak köszönhetően elég nehézkes. ^^”