[Új osztag, új kötelességek]

Nem mondom hogy élveztem a 4. osztag vendégszeretetét addig az egy hétig, amíg bent tartottak, de abból a szempontból jól jött a Naraku által okozott kis kitérőm, hogy ki tudtam magam rendesen pihenni. Észre sem vettem mennyire kiszívta az erőmet az, hogy a hadnagyi munkám egyből a kapitányi teendők nagy részének átvállalásával kezdődött. Nem voltam messze tőle, hogy a kimerültségtől kidőljek, bármennyire is jól éreztem magam a bőrömben egyébként. Éppen ezért rendkívül boldog voltam attól, hogy a vaizard szökése után elég hamar találtak az osztagnak egy új kapitányt, így nem kell attól tartanom, hogy esetleg megint muszájból túl kell hajtanom magam és valami bajom lesz. Így is túl sok embernek szolgáltattam okot az aggodalomra amíg bent feküdtem a sérüléseimmel, és Hitomin még nem is tud róla, hogy kis híján fűbe haraptam. Furcsa, véletlen egybeesés, hogy pont az lesz mostantól a kapitányom, aki megmentette az életem azon az estén. Igaz most még csak én tudtam, hogy Vera hadnagyot választották a posztra, az osztag többi tagját meglepetésként fogja érni. Nem tudom ki ismerheti őt és ki nem (zárkózott osztag lévén gyanítom nem sokan), de én örültem neki hogy nem egy vadidegen embert kell megszoknom a felettesemként. Igaz is, biztos furcsa lesz, hiszen az alapján amit tudok róla, a személyisége teljesen más, mint a távolságtartó Narakué volt. Az előző kapitány olyan volt nekem, mint egy mentor, de kételkedtem benne hogy ez Verával is így lesz. Meg különben is jobban szerettem volna közvetlenebb kapcsolatot ápolni a kapitányommal, ahogy mindenki mással is igyekszem így tenni az osztagból. Van aki nem hagyja magát, főleg azok akik már Aizen árulása idején is itt szolgáltak, és tény, hogy ennek az osztagnak van egy olyan oldala is, amely pusztán a parancsok szigorú és pontos követéséről és a fegyelmezettségről szól, de a legtöbben azért képesek lazítani is szerencsére.
Az új kapitány bemutatását végül a kiképzőtelep egyik épületébe szerveztem meg, lévén itt bőven elég hely volt ahhoz, hogy a teljes osztag kényelmesen elférjen és ne kelljen szorongani a falak között. Minden egyes alkalommal hátborzongató volt végigtekinteni a szabályos sorokba és oszlopokba rendeződött Onmitsukidou-tagokon, és az ember már öntudatlanul is felveszi ugyanazt a fegyelmezettséget, így én is a szokásosnál jóval merevebb testtartásban vártam, hogy megérkezzen a taichou. Szemeimmel Narao-kunt kerestem a sorokban, és mivel a legmagasabb rangú tisztek voltak az első sorban, így könnyen meg is találtam szerencsére és egy meleg mosolyt küldtem felé, amikor észrevette hogy őt nézem. Remélem Vera nem fog kiakadni, amikor megtudja hogy mi ketten kicsit közelebbi kapcsolatban vagyunk a bajtársinál. Általában a felettesek nem szokták jó szemmel nézni, ha a beosztottak egymással kezdenek, sőt úgy általában senki sem a munkahelyen, így persze mi is igyekeztünk nem nagydobra verni a dolgot, igaz csak a hülyének nem esik le hogy mi a helyzet abból, ahogy ránézek a fiúra. Narao bezzeg bármikor fel tudja venni a rideg maszkját, emiatt talán kicsit irigyeltem is.
Az ajtóban végre feltűnt a szőke haoris alak, így megigazítottam a hadnagyi karszalagom és miután - teljesen szükségtelenül, csupán kötelességből - vigyázzba állítottam az osztagot, bemutattam nekik az új kapitányt, aki aztán maga is köszöntötte a nibantai tagjait. Kényelmetlenül érezte magát, ez tisztán látszott rajta, pontosan tudtam hogy mennyire ijesztő ez előtt az osztag előtt standupolni. Én is feszengtem az első néhány alkalommal amikor itt kint kellett állnom, és Vera számára talán ez még szokatlanabb is volt, mint nekem, hiszen én már eleve ebben az osztagban kezdtem a szakmát, ő viszont a 10. osztagból került át. Azért örömmel láttam, hogy megeresztett egy mosolyt a beszéde végén, nem lesz itt semmi baj. A hivatalos ceremónia végeztével pillanatokon belül kiürült a terem, mindenki ment a maga dolgára. Csak mi ketten maradtunk ott Narao-kunnal, lévén a kapitány külön beszélni akart a gundanchoukkal. Normál esetben még ketten itt lettek volna, de Rosa-chan és Amejisuto-san nem tudtak részt venni az ünnepségen, ahogy rajtuk kívül még jó néhány küldetésen vagy szolgálatban lévő shinigaminak is ki kellett hagynia a taichou bemutatkozását.
- Megtisztelő lesz számomra az ön kezei alatt szolgálni, kapitány. Még mindig nagyon hálás vagyok azért, amiért megmentette az életem.
Hajoltam meg Vera előtt, és bármennyire is nem szerettem magázódni, itt most nagyon-nagyon hülyén hangzott volna a tegeződés.
- Eto... Verashu Suwun had... izé, kapitány, ...Haerowataru Narao 3. tiszt.
Mutattam be egymásnak a feleket borzalmasan nyögvenyelősen, kis híján elhibázva a taichou rangját és egy egészséges hatásszünetet tartva Narao-kun hosszú és bonyolult neve előtt, míg végre az is beugrott. De jó, hogy a pocsék névmemóriám miatt ilyen sikeresen felsültem mindkettejük előtt :/ Gyorsan kaptam is az alkalmon és erőteljesen helyeseltem, amikor Vera megemlítette a parkot, mint beszélgetésünk folytatásának, azaz inkább megkezdésének helyét, csak hogy gyorsan eltereljem a gondolataikat a szerencsétlenkedésemről.
- Ha bármiben segítségre van szükséged, nyugodtan zaklass bármikor, mindig szólni fogok ha nem leszek elérhető. Kicsit ijesztőek elsőre a fiúk-lányok, de azért már nem olyan a légkör, mint amiről a pletykák szólnak. Én és a többiek is azon leszünk hogy minél könnyebb legyen a beilleszkedésed és hogy minél hamarabb olajozottá váljon a közös munka.
Biztosítottam a kapitányt az együttműködésemről, amikor a többiek szót említettem, akkor pedig fejemmel Narao-kun felé intettem, mivel leginkább a többi gundanchoura gondoltam ez alatt. Picit bizonytalan voltam, hogy mit kezdjek magammal, mert szerettem volna közvetlenül a fiú mellett lenni, ugyanakkor Vera jelenlétében talán mégsem kéne. Azt viszont mindenképp tudtára akartam adni a kapitánynak alkalomadtán, hogy mi ketten... nos kölcsönösen szimpatikusnak tartjuk egymást, mivel nem akartam előtte titkolózni. Persze csak azután, hogy Narao-kun is beleegyezett.

[Új osztag, új kötelességek]

~ Végre hadnagy lesz a hadnagyból, avagy kapitány kerül az osztaghoz ~

Önkéntelenül is kuncogni kezdtem ahogy Vera mentegetőzni kezdett, hallva hogy mindketten kifejeztük köszönetünket a nemes cselekedetéért, aminek köszönhetően elkerültem a halált. Valóban rendkívül hálás voltam a 10. osztag volt hadnagyának, és azzal hogy a kapitányommá vált, megnyílt számomra a lehetőség, hogy viszonozhassam a jótettét. Elvégre örök életemre adós leszek neki, hiszen minden egyes nap, amit most megélek, már nem adatna meg nekem ha Vera nem érkezik azon az estén jókor. Kicsit még mindig keserű vagyok amiatt, hogy Narakunak sikerült megszöknie annak ellenére, hogy hárman voltunk az egy ellen - azonban a rossz ízt a számban segít enyhíteni a férfi, akivel jelenleg úgy érzem, le tudnám élni az életem, amit a kapitánynak köszönhetek.
Kissé meglepett, amikor mindketten kaptunk egy spontán ölelést Verától, bár talán ez még az üdvözlés része volt a részéről. Kétségtelenül jólelkű főparancsnoka lesz az Onmitsukidounak, ezt eddigi nem túl hosszú ismeretségünk alapján is meg mertem kockáztatni. Úgy éreztem Vera jelleme hasonló az enyémhez, hisz' alapvetően én sem vagyok egyáltalán távolságtartó vagy merev, ellenben nekem is van egy véresen komoly oldalam, amit csak akkor engedek láttatni, ha harcolok... vagy ha valaki nagyon felbosszant és szüksége van arra, hogy lássa a keményebb kezű énemet. Igazán muris volt újdonsült felettesünket a kis híján kétméteres Narao-kun mellett látni, ezt már csak a kétrét görnyedő, és kezet csókoló férfi látványa tudta überelni. Nehezemre esett visszatartani a nevetést, de valahogy kibírtam, igaz a szemem kissé könnyes lett az erőlködéstől. Mivel azonban gyorsan megszabadultam a bizonyítéktól, mialatt egymással foglalkoztak, remélhetőleg egyikük sem vette észre, nem akartam hogy netán azt higgyék, kigúnyolom őket. Erről szó sem volt, csak ami mulatságos, az mulatságos, pont.
- Ebben a környezetben sokan hajlamosak elrejteni a valódi énjüket egy hűvös, merev maszk mögé, főleg felettesek előtt. Hiszen mégis csak egyfajta katonaságról van szó.
Jegyeztem meg bólogatva, bár őszintén szólva fogalmam sem volt hogy a "Kai osztaga" kifejezés az melyikre vonatkozott. Még csak ismerős sem volt a név, de bármennyire is érdekelt hogy mi-hogy-merre, mégsem kaphattam most elő a kis füzetecskémet, amiben benne vannak a nevek, amiket képtelen vagyok megjegyezni. Annál is inkább, mert kezemet váratlanul megragadták és ellentmondást nem tűrően húzott magához a legudvariasabb, legnemeslelkűbb és legédesebb férfi, aki csak a világon létezik, teljesen megdöbbentve engem.
- Narao-kuuu~n... Mondd csak, elment az eszed? >.>
Próbáltam ellenkezni az akciója ellen mind szavakkal, mind mozdulatokkal, de elszállt belőlem minden erő, amikor megéreztem a testének közelségét, esélyem se volt arra, hogy kibontakozzak az öleléséből. Fáradt sóhajjal adtam fel a hiábavaló küzdelmet és vettem tudomásul, hogy "lebuktunk". Annyiból jó, hogy legalább nem kell a kapitány háta mögött sugdolóznom vele arról, hogy mikor és hogy hozzuk tudomására a kapcsolatunkat, de azért nem pont egy ilyen... 'ajtóstul rontunk a házba'-módszerrel szerettem volna tudatni vele, hogy együtt vagyunk.
- Öhm... nos... igen... - néztem félre kissé idegesen elpirulva. - Talán... egy hónapja kábé, ugye?
Fordítottam a fejem szerelmem felé kérdő tekintettel. Én nem tartom számon az ilyesmiket, nem is tudnám. Meghagyom másra azt a kevéske agykapacitásom. Azt viszont tudtam, hogy még soha nem éreztem magam akkora biztonságban mint emellett a férfi mellett, kétkedés nélkül rá mertem volna bízni az életem, mert tudtam hogy mindent megtenne azért, hogy megóvjon. Azt hiszem minden nőnek egy ilyen tökéletes modorú és erős férfi az álma, engem legalábbis biztosan levett a lábamról viselkedésével és megfelelt az elvárásaimnak is MINDEN tekintetben. Pedig bizonyos szempontok terén elég... magasra teszem a lécet, főleg ha vágyaim kielégítéséről van szó. De Narao-kun eddig gond nélkül ugrott minden akadályt Vera reakciója pedig komolyan meglepett. Bevallom tartottam attól, hogy miképpen fog reagálni, de ő szemernyi rosszallást sem sugárzott felénk, sőt, őszintén örült a dolognak. Nem tudom, talán fel sem fogta hogy két tisztje randizgat egymással, ami esetleg a munkába is beleszólhat, ha esetleg valami olyasmi történik, de Narao és az én esetemben sem jelentett eddig problémát különszedni a munkát és a magánéletet, igaz össze még nem vesztünk egyszer sem. Ne is vesszünk, és ami azt illeti, jelenleg nem is tudtam volna elképzelni olyan helyzetet, ami vitához vezetne kettőnk között. Jól éreztem magam a férfi mellett, nagyon is jól. Mondhatni boldog voltam és fülig szerelmes ^^
- Ami engem illet, a legnagyobb örömmel, Narao-kun! De csak akkor, ha most azonnal befejezi a magázódást! Ez parancs! Megértette, Haerowataru sanseki?
Válaszoltam a felvetésre szigorúan, de amint kiejtettem az utolsó szót, rögtön elnevettem magam, hiszen egyáltalán nem gondoltam komolyan a parancsolgatást, ugyanakkor úgy gondoltam, hogy Verának is jobban esne ha a szőke fiú is csatlakozna a tegeződéshez, ha már ebben a nem túl bonyolult kapcsolatrendszerben csak kettejük között maradt meg a formális viszony. Felhőtlen hangulatomhoz az is hozzátett, hogy Narao-kun azonnal felajánlotta a kapitánynak is a látogatást a Féregbolyban, és hozzám belépve is az volt szinte az első mondata, hogy felkért egy sétára ott. Kétségtelenül szeretett ott dolgozni és felügyelni az elítélteket, de azért remélem mellettem már szívesebben van, mint ott *.* No még a végén egy rakás veszélyes shinigamira leszek féltékeny xD
- Nahát... ez... ez... csodálatos hír! Őszintén gratulálok! Ne beszélj butaságokat, egy gyermekáldás a világ legcsodálatosabb eseménye, ami megtörténhet egy ember életében! Kit érdekel ha pár hónapig ránk marad a bűnözők elfogása?
Lelkendeztem Vera szavainak hallatán. Húú, most nagyon megirigyeltem a kapitányt. Micsoda mázlista! Nem bírtam ki, hogy ne öleljem át a lányt. Jaj, de szeretnék én is egy apróságot a kezeim között tartani! Kedvem lett volna most azonnal leteperni Narao-kunt és szerencsét próbálni, de nem tudom ő mit szólna hozzá ha nem védekeznénk >< Na meg hát itt a taichou is, előtte azért mégsem kéne talán xD De szerintem abból, ahogy most ránézek, ki tudja találni a fiú hogy mi is jár az eszemben ^^
- Azt megkérdezhetem... illetve tudjátok már hogy fiú lesz-e vagy lány?
Kérdeztem csillogó szemekkel Verától, miközben leültem mellé a padra és intettem Naraónak is, hogy ne álldogáljon ott tovább.

[Új osztag, új kötelességek]

~ Végre hadnagy lesz a hadnagyból, avagy kapitány kerül az osztaghoz ~

Jelen pillanatban legszívesebben kettészakadtam volna, és míg az egyik felemet itt hagytam volna ismerkedni a kapitánnyal, a másik ellentmondást nem tűrően elráncigálta volna Narao-kunt a legközelebbi ággyal is felszerelt, mindkettőnk által ismert helyiségbe, nevezetesen a hálószobámba. Nehéz lesz türtőztetni magam, ha egyszer feltámad bennem a gondolat, és tettre késszé válok, akkor bármikor és bármilyen körülmények között képes vagyok ecchi jelenetet rendezni, és ami azt illeti, szőke lovagom közelségét érezve ez... elég gyakran előfordul. Nem tehetek róla, én egyszerűen képtelen vagyok ellenállni a vágyaimnak, anno középiskolásként a tesiszertárban és a gyengélkedőben is sokat vendégeskedtem nem rendeltetésszerű használat céljából, és ehhez most hozzájön, hogy fülig szerelmes vagyok ebbe a fiúba *.* Ráadásul most még előkerült a varázsszó, a gyerek is, ami azóta, hogy viszontláttam Hitomit és ez ráébresztett néhány dologra, csak további olaj a tűzre :/ De nem, most nem engedhetek a csábításnak, nem hagyhatjuk itt Vera-chant, csak mert rám jött az ötperc Fejemet megrázva kergettem el az édes kísértést, mely ennek ellenére vissza-visszatért a fejembe. Valódi háború zajlott a kobakomban, ahogy egymásnak feszült a két fél, a pajzán gondolatok és a józan ész, miközben minden igyekezetemmel azon voltam, hogy újdonsült kapitányom szavaira figyeljek és felfogjam az értelmüket. Míg agyam egy része véres csatatérré változott, koponyámat elfoglaló szervem egy másik pontján lassacskán összeállt, hogy ki is lehet az a Kai, már azon túl hogy a taichou kislányának az apja. Ha Vera azt mondja, hogy a hasában fejlődő apró élet egy lányka, akkor biztos úgy is lesz >< Az ilyen megérzéseknek mindig van alapja. De ez a sok név... ha nem lettem volna Chiyo taichou vendége nemrég, akkor tuti, hogy róla se tudnám most megmondani hogy kicsoda :/
- Ugyan már, a család milliószor fontosabb, mint a munka! Már egyébként is hozzászoktam a kapitányi teendőkhöz, szívesen besegítek, ha kell
Mosolyogtam rá Vera-chanra, miközben segítettem neki felállni és nekivágtunk az osztag közös felfedezésének. A nibantai cseppet sem volt az a hagyományos osztag, és itt most nem arra gondolok, hogy mind a cirka 200 tag képes volt olyan merev lenni, mint egy karó, hanem arra, hogy az épületek kissé rendhagyóak voltak. Mármint ugye nem nagyon látni olyat a többi osztagnál, hogy az ajtók önműködően nyílnak, mindenhol van légkondi, padlófűtés, az edzőteremből meg egy gyógyvizes fürdő nyílik, hogy az egyéb luxusfelszereltségekről ne is beszéljünk. Útközben kisebb-nagyobb pihenőket tartottunk, de idővel megérkeztünk a végállomáshoz, azaz a büféhez. Már egy ideje gyűjtögettem a bátorságot ahhoz, hogy felettesem tudomására hozzam azt, hogy nekem is van sajnos egy kis stiklim, amit családi ügynek hívnak, és úgy éreztem itt az idő ezt is megbeszélni.
- Nos, azt hiszem én is... tartozom egy vallomással. Nem akarok sunnyogni, miután Vera-chan is őszintén elmondta nekünk, hogy mi nyomja a lelkét. Az a helyzet, hogy van nekem egy imádnivaló húgocskám, aki velem ellentétben még él, méghozzá Karakurában. És... szeretnék rá engedélyt kérni, hogy időnként meglátogathassam. Persze csak úgy, ha a munkám engedi, nem fogom miatta elhanyagolni a feladataimat!
Tártam talán kissé váratlanul a kapitány elé az én kis gondomat, hiszen ez így tisztességes, ha már ő is megosztotta velünk a problémáját. Nem akartam a taichou háta mögött, titokban az Emberi Világba szökdösni, de ha esetleg nemet találna mondani... megszakadna a szívem, ha megint elszakadnánk egymástól. Apropó, elszakadás... Remélem szegény Narao-kun nem vette zokon, hogy nem nagyon pillantok feléje, csupán nem mertem ránézni, mert féltem tőle, hogy esetleg ismét erőre kapnak a jelenleg ellenségesnek számító gondolatok a fejemben dúló háborúban. Ugyanakkor attól is tartottam, hogy ignoranciámnak egy újabb magánakció lesz a vége a fiú részéről, és akkor... nem tudom mi is lesz akkor, csak rimánkodni tudtam, hogy képes leszek megállítani magam :/

~ Végre hadnagy lesz a hadnagyból, avagy kapitány kerül az osztaghoz ~

Ha kicsit vonakodva is, de a kapitány beleegyezett a kérésembe, egy csapásra legálissá téve karakurai kiruccanásaimat. Már csupán ettől úgy éreztem, hogy a felhők felett járok, hát még amikor Vera dicséretek özönével öntött nyakon! Úgy éreztem elpirulok, ráadásul annyira váratlanul ért a dolog, hogy hirtelen köpni-nyelni se tudtam, nem hogy megköszönni, de nagy nehezen csak sikerült valami szerénykedő választ kiböknöm.
- Áh, ugyan-ugyan, igazán nem volt nehéz egy ennyire fegyelmezett osztaggal bánni, különben is már hozzászoktam az ilyesmihez, emberi életemben csapatkapitány voltam egy sportcsapatnál. Watanabe-san pedig egy csodálatos ember, kicsit irigy is vagyok amiért szolgálhattál a kezei alatt, Vera. Mindenesetre el se tudod képzelni mennyire hálás vagyok, köszönöm! Mindenképpen be foglak neki mutatni, ha találunk rá alkalmat ^^
Tettem ígéretet a kapitánynak, és csak egy nagyon kevés választott el attól, hogy megint megöleljem, de azért mégsem kéne állandóan szó szerint a nyakában lógni És bár a dicséretet hárítottam, úgy kapitányi teendőket végezni, hogy közben a hadnagyi feladataimat is el kell látnom, egyáltalán nem volt könnyű, még ha nem is volt teljes értékű a feladatköröm ideiglenes osztagvezetőként. Nehézségét pedig főleg időigényessége adta, és ha nem lett volna semmi gyakorlatom a szervezőmunkában, akkor minden bizonnyal tényleg összeomlott volna az osztag, engem meg eltemettek volna a feladatok. Ilyenkor hálás az ember a sportnak, amely annyi mindenre megtanítja az embert: fegyelemre, szorgalomra és nem utolsó sorban kitartásra, csupa olyasmire aminek nagy hasznát vettem amíg nem volt kapitányunk. Most már azonban van, és ha éppen rám nézne, most azt láthatná, hogy kisebbfajta pánik lesz úrrá rajtam Naracchi ötletét hallva. Hebegve-habogva kezdtem el magyarázkodni, miközben agyam azon pörgött, hogy miféle blődséget találjak ki, amivel elodázhatnánk ezt az utat.
- Ööö... izé... egy éppenséggel van, méghozzá az edzőterem alatt, de nem véletlen, hogy nem tudsz róla, mivel a létezése hétpecsétes titok. Igaz pletykák azért keringenek róla a a többi osztag területén Amit viszont Haerowataru sanseki elmulasztott megjegyezni, az az, hogy szolgálati idő alatt tilos meglátogatni.
Jegyeztem meg szúrós tekintettel és félreérthetetlen hangsúllyal, mellyel azt akartam kifejezni drágalátos lovagom számára, hogy nagyon-nagyon rossz ötletnek tartom a felvetését. Még ha most sikerül is nagy erőfeszítések árán visszafognom magam, ruháink zöme nélkül hétszentség hogy elvesztem a fejem, és Vera előtt ez nem történhet meg. Pont. A fiú pedig csak tovább súlyosbította a helyzetét, amikor úgy döntött, hogy újabb magánakcióba kezd, én pedig már-már azt fontolgattam, hogy egy, a számára igen fájdalmas módszerrel szabadulok ki a fogságból, ha nem enged el rögvest.
- Te teljesen meg vagy őrülve? Még egy ilyen és nem leszek rest találni neked valami sürgős feladatot, most a kapitány érdekeljen téged, és ne én! Ha nem tudod türelemmel kivárni a sorodat, akkor a kárpótlás is elmarad, értve vagyok?
Tekintetem villámokat szórt, ahogy suttogva lehordtam Naracchit, szerencsére Vera közben a sütis pult kínálatában merült el, így remélhetőleg nem érzékelt semmit Sorra kerülve gyorsan kiválasztottam az első szemem elé kerülő csokis süteményt, kellett az édesség karakteres íze, hogy elterelje a gondolataimat... bizonyos dolgokról. Speciel ebben a taichou is segítségemre volt történetével, igazán jó lenne ha Narao nem folytatná a kínzásomat, de tartok tőle, hogy igencsak élvezi a szivatásomat :/
- Ezt igazán jó hallani egy olyannak, aki nagyobb örömét leli a sütésben, mint az evésben ^^ Remélem ez egyben azt is jelenti, hogy ha beállítok hozzád egy adag sütivel, akkor segítesz majd elpusztítani Tényleg, van kedvenc édességed? És neked, Narao? Nem ér úgy válaszolni, hogy bármi amit én készítek
Intettem meg a férfit mutatóujjam megrázásával. A kutyás témán inkább csak bárgyún mosolyogtam, lévén... khm... nem rajongok az állatokért valamiért, de hát én sem lehetek tökéletes :/ Az a felismerés viszont nem kicsit döbbentett meg, hogy még nem tudom mi Naracchi kedvenc sütije, valahogy mindig elfelejtettem megkérdezni, pedig párszor... mit párszor, elég sokszor eszi a főztömet.

[Új osztag, új kötelességek]

Jól van na… Kicsit sütimániás vagyok, és? - -’ Ha egyszerűen szeretem őket… Hiszen mindenki szereti a sütiket, főleg a csokoládésokat, mert finomak! Aki pedig azt állítja, hogy nem szereti őket, akkor biztosan hazudik. ^.^ Még Suwunként is nagy rajongója voltam a különböző édességeknek, persze csak mértékkel, de hiszen mi lehet egy ilyen fárasztó napon jobb, mint megjutalmazni magad egy kis finomsággal? Ha egyszer megtanulok végre sütni – tanárnak már többen is jelentkeztek - , biztos, hogy cukormérgezésben fogok meghalni, meg úgy se bírom majd ki, hogy bele ne kóstolgassak, mielőtt még végzek az egésszel. Legalább nem hazudok magamnak. Ezeknek a habos csodáknak pedig egyszerűen lehetetlen ellenállni, de persze a kedvenceim mindig is a csokisak maradnak. Egyeseknek talán túl édesek, de hát na… Szükségem van az energiára, hiszen minden nap keményen dolgozok, ráadásul a babáért is tenni kell!
A mozdulat, amivel egy nagy habkupacot kanalaznék fel az evőeszközre, félbemarad, amint Kotomi megjegyzését meghallom. Hiába, kinevezésem után történt egy kis zűr a taichouval… Persze, az elhatározás megvan, de ez még mindig kevés, s akárhányszor is próbálok időt szakítani arra a nagy békülésre… Valahogy nem jön össze. Néha kicsit úgy érzem, mintha Kai is egy kicsit haragudna, csak mert mertem alkalmassági vizsgát tenni, ám legalább nem hántorgatja a szememre. Különben meg, ő sem köteles minden lépéséről beszámolni nekem, leszámítva persze, ha bármilyen nőnemű lény van a dologban. Nem a rangja miatt szerettem belé, kapcsolatunk elején pedig, nos, amolyan „barátok” voltunk, és gyakorlatilag szó nélkül tűrtem, ahogyan akármelyik aktuális barátnőjéről számolt be észre se véve az én érzéseim. Talán néha megsejtette, hogy hát úgy kicsikét eléggé bele voltam és máig vagyok is esve, de az apró utalások nem voltak elegek a számára. Így aztán, amint újra szakított azzal a Sakurával, most vagy soha alapon kénytelen voltam határozott lépést tenni, de hiába, akkor már elég régóta tudtam, hogy ő az egyetlen, akire képes vagyok úgy tekinteni. Nem mintha szűz lettem volna, vagy ilyesmi, csak na… >.<;;;;;;;;;;;;;;;;
A hosszú beszélgetésekkel töltött éjszakákba ugyan már némi 18+ is keveredik, minden esetre azt hiszem, elmondhatom magamról, hogy sikeres életem lett. Tökéletes vőlegény, tökéletes jegygyűrű, tökéletes osztag, tökéletes tisztek, és még ez a marcipáncsoda is tökéletes ezzel kihangsúlyozva az én tökéletlenségemet.
- A taichou kicsit nehezen viseli, hogy ott hagytam az osztagot… Azt hiszem, azt hiszi, hogy azt gondolom róla, hogy rossz kapitány lenne, ami persze nem igaz, csupán… Csupán szeretnék jó shinigami lenni. Aki tényleg mindent megtesz Seireiteiért. – bújik elő a komolyabb oldalam, tekintetem pedig a tányér szélére függesztem, majd hogy elhajtsam saját melankólikusságom, inkább visszaveszem a felhőtlen mosolyom, ami inkább a részemmé vált az idők során.
- Viszont ismerem a taichout és ha elmegyek hozzá megmagyarázni a dolgokat, nem lesz képes haragudni tovább. Ő jó ember, aki mindenkinek a legjobbat akarja. Még azoknak is, akik olyanok, mint én. Különben is, az esküvőmön muszáj lesz megjelennie… Nem bocsájtanám meg neki, ha elmulasztaná. Nahát, szóval az edzőterem alatt? Sose gondoltam volna erre… Bár az ajtók már kicsit gyanúsak voltak. Hmm… Talán így nem is lesz szükségem a kutyaajtóra, már csak Macskával kell megszoktatni a környezetet. – harapok bele a sokadik süteménybe bebizonyítva, hogy a terhes Verák tényleg gyorsan képesek sokat enni. Különösen, ha olyan jó trénerem van, mint Kai.
- Sütivel bárhol és bármikor, Kotomi-chan! Hű, én mindenféle sütit imádok! Bár a habosakat annyira nem, de most valamiért jól esik. Meg persze minél csokisabb, annál jobb, de azért a gyümölcsöket sem vetem meg. Hiába, túlságosan rám ragadt a nyugati ízvilág. ^^” Narao-kunnak pedig ne higgy, csak hazudik, a süteményeket mindenki szereti! – állítom teljes meggyőződéssel, míg a további kérdésözönöket hallgatom. Nem, az teljességgel kizárt, hogy ne szeresse az édességeket, s különben is, milyen férfi az, aki nem tud sütni és főzni? :/ Különben sincs romantikusabb egy kellemes, otthoni vacsoránál. *.* Jó, hát na… Én igenis, adok a romantikára. Minden az érzékeny, kicsiny lelkemnek köszönhető.
- Keresztszülők? Minek az? – csodálkozok el a kérdés hallatán. Jó, oké, elég sok nyugati szokást felvettem, s sokkal jobban szeretem a palacsintát és a mindenféle bonbont a hagyományos, ankoból készült, japán édességeknél, bár anpant szívesen fogyasztok afféle tízóraiként betérve a büfébe. A keresztszülős dolog viszont szimplán nem nekem való… Semmi bajom a nyugatiak vallásával, de hát egyrészt shinigami vagyok, másrészt pedig divat lett a keresztszülős dolog, csak azért, hogy még több rokont tudhass be a gyerekednek. Én ebből köszönöm, nem kérek, még ha egyesek talán meg is fognak sértődni emiatt.
- Ugyan, ugyan, nem kell ezért bocsánatot kérned… Különben is, szívesen beszélek, talán néha túl sokat is. Kai-al arra jutottunk, hogy ha lány lesz – és biztos vagyok benne, hogy az lesz - , akkor Miyokonak fogják hívni. Szerintem szép név… Viszont el kell utasítanom a fürdős meghívást, ugyanis nekem hamarosan kontrollon kell lennem. >.<;;;; Chiyo-chan azzal a feltétellel engedett el, hogy mostantól a szülés utáni pár hétig nem edzek és nem keverem magam bajba. Már így is túl sokat kockáztattam. Aztán pedig kötelezően haza lettem rendelve, csak a költözés óta már a hazaút is valamivel tovább tart. Pláne, hogy még mindig képes vagyok eltévedni a 11. osztagban. ^^;;;; Hát akkor… Gondolom, holnap találkozunk, minden esetre ha be szeretnétek ugrani, akkor nyugodtan rám ronthattok az irodába. Macska békés kutya, nem fog rátok rontani, akár be is törhetnétek mellette. Nagyon-nagyon örülök, hogy megismerhettelek titeket. >.<;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;; – búcsúzok el tőlük még egy-egy meleg öleléssel is megajándékozva, hiszen valóban kicsit fárasztó volt a nap. Tényleg, olyan kedvesek, annyira másra számítottam! Egy külön világ… melynek most már én is részese vagyok.

Vége hadnagy lesz a... áh, menjünk inkább a beachre *.*

A süti lassan elfogyott mindegyikünk tálcájáról, bár meg kell valljam, nekem a fél fogamra sem volt elég ennyi étel, igaz nem is édességgel kell jóllakni, szóval jól van ez így. Étvágycsinálónak tökéletes volt, csak talán kicsit korai, mert még azért nem most fogok ebédhez jutni sajnos. Tudom, hogy nő létemre szokatlanul nagy étvágyú vagyok, de jóval több energiát is égetek el, mint más lányok, több okból kifolyólag is, és ezt a hiányt ugye valamiből pótolni kell, ami nem más, mint a táplálék Persze fontos az életmódomhoz az is, hogy egészséges, kiegyensúlyozott és tápláló legyen az étrendem, nem is igazán értem hogy Naracchinak hogy sikerül tartania a formáját azzal a már-már túlzott húsmániával, ami neki van o.O Más még a hagymát is hagymával eszi, ő a hússal van így, de végső soron egyáltalán nincs ezzel semmi bajom (ahogy vele kapcsolatban semmi mással sincs *.*), csak kicsit furcsa számomra
Akárhogy is, beszélgetés közben gyorsan telt az idő és a taichou bőven gondoskodott arról, hogy egy pillanatra se telepedjen csend az asztalra, kissé aggódtam is, hogy nem fog-e egyszer megfulladni, olyan sokáig beszélt olykor-olykor o.O Most, hogy végre van kapitány az osztagnál, a világ minden kincséért sem hagynám, hogy rögtön újat kelljen keresni, túl sok macera lenne az átmeneti időszak, amiből már köszönöm, nem kérek többet, meg különben is, nagyon úgy tűnik, hogy Vera-channal nagyon jól ki fogunk jönni, szóval már csak azért sem adom Igazán irigylem Nabecchit, hogy ilyen hadnagya volt egészen idáig, nem csodálom hogy megviselte az előléptetés ténye, de most már az enyém, az én kapitányom, nem adom vissza Hadd legyek néha egy kicsit önző, Mayoi Neko is megmondta, hogy nyugodtan gondoljak magamra is, jót fog tenni, és lehet hogy igaza van kivételesen. Watanabe-san pedig tényleg jó ember, teljesen egyetértettem. Önzetlen, kedves és segítőkész, látszik hogy nagyon fontos neki a család is, biztos remek apa lenne belőle, olyan mint az enyém volt. Soha nem fogom tudni neki eléggé meghálálni, hogy Hitominra ismét rátaláltam a segítségével annyi magányos év után, és hogy egyedüllétem nyom nélkül eltűnjön, arról pedig Narao gondoskodott. Család, szerelem és barátok vesznek körül, mi más kellene nekem ezen kívül? Bár örökké megmaradna ez az idill, a réges-régi időkre emlékeztet, amikor még gondtalan és felhőtlen volt az életem.
- Én is nagyon örülök, hogy megismerhettelek, remélem minden jól alakul veled is és a babával is az következő hónapokban. Ha nem is edzhetsz, azért örülnék neki ha tiszteletedet tennéd néhány edzésen, legalább mint instruktor, biztos vagyok benne hogy rengeteg tanulhatnának tőled a tisztek és én is. Nagyon várom már, hogy elkezdhessük a közös munkát, és felvirágoztassuk az osztagot, elég csorba esett a hírnevén már.
Öleltem meg Verát, majd búcsúztam tőle meghajlással és integetéssel. Azt hiszem nyugodtan mondhatom, hogy jól éreztem magam az idegenvezetés alatt, kellemes meglepetés volt egy nyílt és közvetlen kapitányt megismerni a merev és szótlan Naraku után, azonban... azonban most kettesben maradtunk Naracchival *.* Legalábbis relatíve, hiszen azért lézengtek páran itt a büfé környékén. De sebaj, máris megtettem a szükséges intézkedéseket a probléma elhárítása érdekében, ugyanis megragadtam az én kis Szupermenem kezét és indulatosságot mímelve, ellentmondást nem tűrően odébb cibáltam, vissza a kertbe, egy olyan helyre ahol az égvilágon senki sem volt rajtunk kívül. Morcos arcvonásaim persze egyből megenyhültek és a fiú nyakába vetettem magam, egy hosszú és forró csókot nyomva a szájára.
- Figyelj csak, mit szólnál hozzá, ha véget vetnénk a mai napnak és végre megejtenénk azt a tengerparti kirándulást? Csak most ne gyere értem, hanem találkozzunk mondjuk az étterem előtt, onnan már csak eljutunk arra a fránya beachre, nem~?
Szóltam Naracchihoz ígéretes hangon miután ajkaink szétváltak, és közben a kosodéje gallérjával játszottam. Valami eddig mindig közbejött, rosszabb esetben küldetés, feladat vagy 4. osztagos ápolás, jobb estben valami... khm... egyéb közös program, még a bikininél is kevesebb ruhában. De most, most azért sem hagyom, hogy eltántorítson minket bármi is attól, hogy a tengerparton is hódoljunk a közös hobbijainknak. Mióta megvettem már azt a fürdőrucit, már éppen itt az ideje, hogy megmutassam Szőke Hercegnek magam benne. Így ha beleegyezik, akkor kap még egy csókot, egy gyengéd simogatást az arcélére és ezek után hazarepülök, hogy készítsek magunknak ebédet és hogy felkészüljek a pihentető túrára *.*

Már megszokottan esem le az ágyamról, hogy aztán sajgó hátsó felemet tapogatva másszak el a fürdőszobába, jó erősen leszidva előtte Rakurait, hogy miért csinálja ezt megint. Persze ez már mindennapi, csak szokás, hogy ledorongolom lélekölőmet, hiszen inkább hálás vagyok neki emiatt. Ha nem rázna fel (néha sajnos szó szerint), állandóan elkésnék az edzésekről, akkor meg büntetésben lennék életem végéig, ami számomra nem épp szerencsés, főleg, hogy soha nem voltam még leszidva a feljebbvalóim által. Kivéve Shiratori-kunt, de aztán annak meg az lett a vége, hogy a könyvtár irattárába bezárva… nos, semmi titkolnivaló nem történt, csak csókolóztunk, és ha a könyvtárosnő nem zavar be, kijutva még egyszer megtehettük volna, méghozzá az ő kezdeményezésével >.> Azóta is fújok arra a nőre, amiért azt az intim pillanatot olyan otrombán el merte rontani. Soha nem volt szerelmes? Mondjuk, legfeljebb a drágalátos könyveibe :/ A mérgelődésnek hála, frissen és üdén sétálok be a fürdőbe, hogy elvégezzem szokásos reggeli teendőimet, így sikeresen elkezdve a napot. Gyorsan lemosakszom, majd felkapom mindennapi shinigami egyenruhám. Ha szolgálatban vagyok, muszáj ezt hordanom, de mivel egy jó ideje a 2. osztag tagja vagyok, ez nem igazán zavar. Az mondjuk annál inkább, hogy ennyi idő alatt semmit nem haladtam fölfelé a ranglétrán :/ Pedig én szorgalmas vagyok és oké, az hogy nem névtelen, 200. tiszt vagyok, nagy dicsőség, hiszen a 6-os számot tudhatom magaménak, de akkor is… mégis idegesít ez az egész. Jó, kapitányt nem csinálnak mindenkiből, de lehetnék akár hadnagy, vagy harmadik tiszt, vagy ilyesmi *>* Mondjuk akkor el kéne hagynom az osztagot, azt meg nem akarom, túlságosan is megkedveltem Verát és a többieket. Rakurait felkapva és oldalamra kötözve indulok meg kényelmes tempóban az edzőterem felé. Idő előtt érek oda, mint szoktam és hamarosan Kotomi-san is megérkezik, akárcsak a többi tiszt, akik nem lusták, hogy edzenek. Ma hakuda edzés lesz, a kedvencem *>* Mindig is jó voltam a pusztakezes harcban, jobban ment, mint a kardforgatás, így is jutottam be az osztaghoz. Néha még az újoncok is tudnak nekem újat mutatni, nem mind olyan elesett, mint én voltam régen. Mindenki különbözik, én pedig ezért is élvezem annyira a közös edzéseket. Igaz, régen egy szadista liba voltam, de az már elmúlt, ma már nem csak azért harcolok, hogy jól leamortizáljak valakit, hanem hogy erősebb, tapasztaltabb legyek és természetesen azért is, mert élvezem. A mai edzésen valahogy mégis mintha kevesebben lennénk, mint általában… fogynak az Onmitsukidou tagjai, ez nem jó o.O Vagy csak lustulnak elfelé :/ Mindegy, Kotomi meg Vera biztos felrázza őket, de így is annyi dolguk van, hogy el sem tudom képzelni. Nehéz dolog lehet hadnagynak lenni, az embernek… shinigaminak fenn kell tartania a rendet, segíteni a taichounak… szívesen átvállalnék dolgokat én is, csak hogy megkönnyítsem Kotomi-chan és Vera-chan dolgát. A gyakorlás utolsó szakasza, már megszokottan az, hogy két kiválasztott tiszt összeméri az erejét egy valódi küzdelemben. Most csak megfigyelő vagyok, nem akarom elverni az újoncokat, főleg hakudában :/ Talán túl nagy az egóm, de kérem, jogom van hozzá, hiszen nem csak a szám nagy… Mikor vége van, hadnagyom odajön hozzám és megkér, hogy kutassam fel a lógós tiszteket, mert ő is észrevette, hogy jóval kevesebben voltunk, mint általában. Egy bólintással és hatalmas vigyorral jelzem beleegyezésemet, végre van valami dolgom és nem csak lézengek egész nap *.* Először a kertbe visznek lábaim, ez a lusta tisztek kedvenc kemper helye. Rövid keresés után rá is akadok néhányra, éppen az egyik fán bujkálnak, gyanítom, előlem.
- Hé ti! Nem voltatok ma edzésen! Van rá okotok? – kiabálok fel nekik.
- Ki a fene vagy te? Nem látjuk rajtad a hadnagyi karszalagot! – szólnak vissza, de látom rajtuk, hogy azért tartanak tőlem.
- Hayakawa Tasumi 6. tiszt Délután velem edzetek, holnap meg elmentek szépen Kotomihoz, világos? – nézek rájuk vérfagyasztó tekintettel.
Ők csak bólogatnak, én pedig tovább is állok, hogy keresgéljek még több embert. Rendet kell tartani az osztagban, itt nincs lustálkodás! Egy pár percre megállok nézelődni, olyan gyönyörű napunk van *.* De nem sokáig maradok egy helyben, hisz megpillantok az egyik fa tövében egy jól láthatóan alvó shinigamit. Mikor odaérek, akkor riad fel, talán rémálma volt? Elég rosszul fest.
- Helló! Új vagy az osztagnál? Nem láttalak még. – szólalok meg.
Egy pár pillanatra elkalandozik a tekintetem a férfin. Lilásfekete haj, komor tekintet… a jobb szemét kötés takarja… és nem az egyenruha van rajta Talán még nem ismeri a szabályokat, amik itt érvényesek. Karba tett kézzel cövekelek le előtte.
- Miért nem a shinigami uniformisod van rajtad? Tudod az osztagban kötelező azt hordani, itt nincs lazsálás. Esetleg elmagyarázhatom neked, hogy vannak az edzések, ha szeretnéd és még segítek is ^^ - mosolygok rá kedvesen.
Nem jó, ha ellentétek vannak az osztagon belül, csökkenti a csapatmunkát, ezzel együtt pedig a küldetések sikerességét. Az pedig nem jó, egyetlen hiba és a halálisten bele is halhat, még ha nem is ő követte el.
- Valami gond van? Tudod láttam, hogy nem vagy a helyzet magaslatán, mikor felriadtál. Tudom, nem az én dolgom, de hidd el, sokkal jobb, ha elmondod, mint ha magadban tartod azt, ami bánt. A nevem Hayakawa Tasumi, a 2. osztag 6. tisztje és a Keiratai tagja vagyok, hát te? – érdeklődöm felőle, ahogy letelepszem vele szemben.

Nem is reagál rosszul megszólalásomra. Né, egy értelmes újonc az osztagban, micsoda meglepetés. Gondolom hatalmas iróniával, csoda hogy nem remeg bele egész Soul Society. Kuroda-kun… szimpatikus így első látásra, de hát senkit nem szabad megítélni úgy, hogy nem ismered. A második napja? Ezek szerint akkor találkozott már Vera-taichouval. Örülök, hogy a Gotei 13 vezetősége a Nibantait sem hanyagolja el. Még mindig böki a szemem, hogy nem hordja az egyenruháját, nálunk az sokkalta fontosabb, mint máshol. Igaz, én is csak akkor hordom, mikor szolgálatban vagyok, de hát na, amikor nincs feladatod, keresni kell! Mindegy, megkegyelmezek neki, mert még új az osztagban. Ugye milyen jó szívű vagyok? Tudom, sokan mondták már, hogy nagyon el vagyok telve magamtól, de mit tegyek, ilyen a természetem T-T Senki nem tökéletes végül is, nekem is van egy csomó hibám, aki pedig ezt nem tudja elfogadni, annak nem kell bámulnia a képemet. No, de vissza az újonchoz. Mosolyogva huppanok le vele szemben és helyezkedem el kényelmesen, törökülésben. Nem vagyok én olyan gonosz, mint azt egyesek hiszik, csak szeretem, ha rend van. Na jó, néha nálam is beüt az, hogy imádom szadizni a többi tisztet, de ilyen csak néha van, meg az, mikor szar kedvem van… olyankor jobb, ha senki nem jön a közelembe. Most viszont jó kedvem van, úgyhogy nagyon szívesen foglalkozom Kuroda-kunnal egy kicsit, hogy beavassam, nálunk mi-hogy van. Kicsit elmerengek, hogy visszaemlékezzek, mit is mondott Kotomi-chan, mikor milyen edzés van, nehogy a végén még mást mondjak, mint kéne. Kínos lenne :/
- Szóval, a hadnagyunk, Sakai Kotomi vezeti az edzéseket, amik minden reggel a vannak. Hétfőn, szerdán és pénteken hakuda, a kedvencem *.* Khm… akarom mondani, jó vagyok hakudából. – kicsit kínosan elpirulok, nem kéne fényeznem magam. – Tehát, kedden, csütörtökön és szombaton pedig zanjutsut gyakorlunk, de hogy Kotomi-cha… akarom mondani Kotomi-sant idézzem, vasárnap sem pihenünk ám, mivel akkor vele küzdhetnek meg a vállalkozó szelleműek, és ha sikerül eltalálniuk, süt nekik valamit. De figyelmeztetlek, nem olyan egyszerű, mint azt bárki is gondolná, nekem is még csak egyszer sikerült. Azt hiszem ennyi, de kérdezz nyugodtan, ha kíváncsi vagy még valamire ^^ - vigyorodom el újra.
Nem tudom, mi van ma velem. Annyira jó kedvem van, teljesen el vagyok ámulva magamtól. Ritka amikor így viselkedem, viszont most áldom az eget, hogy ennyire jó a közérzetem és pont most botlottam bele Kuroda-kunba, legalább türelmem is van hozzá, hogy mindent elmagyarázzak neki. Következő mondatától viszont teljesen lesokkolok… szaké? Szolgálat közben? Legfeljebb, ha szabadnapom van és ezt vele is megosztom.
- Először is, hagyjuk a magázódást, utálom, ha magáznak, hívj nyugodtan Tasu-channak. A második az, hogy nem ajánlatos alkoholt inni szolgálat közben, amikor nincs szabadnapod, főleg hogy a Keiratait erősíted te is. Bármikor berendelhetlek küldetésre és a társaid és a te életed múlhat rajta, ha nem vagy józan. – váltok hirtelen komoly, tanárias hangnemre.
Szegény, ma már kétszer lecsesztem, mit gondolhat rólam? >< Szabálymániás csitri… Mindegy, gondoljon rólam bárki azt, amit akar, legalább jól végzem a munkát. Így egy intéssel utasítom el a meghívást, pedig nagyon hívogató az a szakésüveg. De nem szabad! Lehet, nekem is el kéne engednem egy kicsit, de képzelem mi lenne belőle. Ha túl sokat iszom, olyan őrült dolgokra vagyok képes, amiket józanon soha nem tennék meg és persze másnap meg is bánom. Nem köszönöm, ebből nem kérek. Mindegy, a múlt elmúlt, Kurodának is elmagyaráztam, váltsunk egy kissé komolytalanabb témára.
- Amúgy szolgáltál valahol ez előtt vagy egyenesen az Akadémiáról jöttél? Már nem mintha lenéznélek miatta vagy ilyesmi, csak kíváncsi természet vagyok, remélem nem veszed zokon. Mellesleg ha kapunk szabadnapot, egyszer nagyon szívesen csatlakoznék hozzád a szakézgatásban. Cigarettát? – varázsolom elő ruhám egyik zsebéből a dobozt és nyújtom felé.
Bár látom, hogy pipázik, az illem megköveteli. Ha esetleg nem kér, azért én rágyújtok, majd elrakom. Békés csöndben múlik az idő, nem nagyon tudom, mit mondhatnék még, hiszen elég gátlásosnak tűnik szegénykém és nem akarok olyat kérdezni, amivel esetleg megsértetem vagy ilyesmi. Már nem mintha az nem az lett volna, hogy nagyjából az első kérdésem az volt, hogy mit álmodott…

Sűrű, persze hogy sűrű, mi vagyunk a Nibantai, itt nincs lustulás! Mindegy, legalább megértette, mit akarok mondani neki és ezek szerint látni is fogom rendszeresen az edzéseken. Örülök neki, legalább egyvalakit sikerült rávennem, hogy minden nap járjon el gyakorolni. Szívesen megmérkőznék vele én is, de azt hiszem, erre ráérünk később is, mondjuk a holnapi… zanjutsu edzés végén. Kardforgatás… azt is szeretem, bár fenntartom azon véleményem, hogy hakudából vagyok a legjobb. Elmélkedésemet hirtelen szakítja meg a kérdése, amitől teljesen ledöbbenek. 2. osztag, mond ez neki egyáltalán valamit? o.O Persze, én is szeretem a szakét, felmelegít, meg minden, de szolgálatban soha nem iszom és neki sem lenne szabad! Mindegy, egyelőre beérem egy figyelmeztetéssel, újonc, nem ismeri a szabályokat, bár nem hittem volna, hogy máshol tolerálják a munka közbeni iszogatást. Még az Akadémián sem. Mindegy, hanyagoljuk a témát, majd ha mindketten végeztünk, meghívom egy italra Zaraki-san bárjában, biztos örülne neki és nekem is régen akadt ivótársam, hiszen aki velem jön, annak vigyáznia kell, hogy ne igyon sokat, mert valahogy nekem haza is kéne jutnom >< Némán figyelek a mondandójára, hogy meg is értsem, elég kínos lenne, ha beszélne itt nekem, én megy szót nem fognék fel belőle. Örülök, hogy még egy embert sikerül meggyőznöm róla, hívjon a rám ragasztott becenéven, így ennyi idő után már nem is igazán zavar, ha így hívnak, bár csak attól tűröm el, akit közelebbről is ismerek. Lévén a férfi nem tűnik túl beszédesnek, így én próbálok beindítani valami társalgásszerű dolgot, hiszen úgy látszik, ő nem akaródzik megszólalni magától. Egy kis segítség csak nem árthat meg neki, Ayame is feloldódott, pedig milyen zárkózott volt az elején. Erre kicsit később már pucéran ölelgettük egymást >< Persze Kurodával eszemben sincs ilyeneket művelni, kivéve ha nagyon részeg vagyok, de most meg nem mehetek berúgni, dolgom van! Tényleg, ha már itt tartunk, eléggé elbeszélgettük az időt, ha jól látom… mindegy, más munkám egyelőre úgy sincs, kicsit felolvasztom Kurodát, ahhoz nagyon is értek Közben önkéntelenül is tovább gördítem a beszélgetést, pedig eléggé el voltam gondolkozva… mindegy is, a lényeg, hogy kérdeztem, ő meg most válaszol, úgyhogy ideje lenne rá figyelnem. Kicsit elképedek, nem nagyon értem, miért került át ide, de az ő dolga. Majd elmondja, ha akarja, nem hiszem, hogy örülne neki, ha a felől kezdenék kérdezősködni, miért van itt. Mármint hogyan került az osztaghoz. A lényeg, hogy ezek szerint már régebbi kollégának mondható, úgyhogy pláne nem értem, miért kellett már kétszer rászólnom. Mindegy is, talán csak nálunk ilyen szigorúak a szabályok, sosem voltam még máshol, úgyhogy nem nagyon tudom, a többi osztagnál milyen szokások vannak. Hogy kicsit eltereljem mostani nagy dilemmámról a figyelmem, egy szál cigit dugok a számba, majd meggyújtom. Igaz, ismerem a Haien nevű kidout, de ahogy azokkal én állok, félő hogy inkább magamat gyújtom fel, nem a dohány végét :/ Így aztán előre meredve kotorászok a zsebemben egy öngyújtóért, biztos van nálam, tudom hogy eltettem ma reggel. De hol a fenében lehet? >.> Hiába, nincs meg, úgyhogy lelombozódva veszem ki a zsebemből kezeimet, nincs mit tenni, nem tudom csillapítani ezt az egyszerű vágyamat, kivéve ha valakitől szerzek egy öngyújtót. Nagy önsajnálásomból beszélgetőpartnerem hangja szakít ki, ezzel egy időben pedig én is az ég felé nézek.
- Pedig azt mondták, hogy elvileg ma esni fog. De az nekem nem jó, elázik a cigim. Bár mondjuk mindegy, ha nincs meg az öngyújtóm :/ - panaszkodom neki egy sort, ha már itt van, nekem meg bajom van, legyen szíves meghallgatni.
Már vissza is bújnék saját kis világomba, hogy elmerüljek az önsajnálat kivételesen nagy tengerében, mikor Kuroda megint megszólal. Na, kezd megtörni a jég, máris sokat javult, hiszen beszélgetni akar! Tudtam, hogy jó vagyok Lelkesen felpattanok, a használhatatlan bagóról teljesen meg is feledkezve. Mellette kezdek el sétálni, miközben hallgatom a kérdéseit. Mikor befejezi, kinyitom a szám, hogy válaszoljak neki.
- Nos, igazából nem régóta. Nincs még egy éve sem talán, hogy a 2. osztaghoz kerültem, de szeretek itt lenni, úgyhogy nem nagyon nézem az időt. Ami a Keiratai munkásságát illeti… igazából semmi érdekes, csak unalmas megfigyelések, meg egy-két bűnöző elfogása, úgyhogy nagyon emlékezetes dolog eddig nem történt. – vonom meg a vállam kicsit unottan, hiszen én nem a gyilkolás miatt szeretek harcolni, hanem a szórakozás miatt.
A nap magasabban… vagy inkább alacsonyabban jár, mint kellene, túlságosan elbeszélgettem az időt, ideje lenne elköszönnöm. Pedig igazán jól szórakoztam, ritka itt a közös témájú beszélgetőtárs, akiről nem csak a munkáról tudsz társalogni. Meg kéne keresnem azokat az újoncokat, akik igyekeztek mindenképp az idegeimre menni, úgyis jól jönne egy kis edzés. Úgyhogy utoljára még odafordulok Kurodához, hogy elköszönjek tőle.
- Mennem kell, de remélem a holnapi zanjutsu edzésen látlak majd. – szólalok meg, majd el is fordulok és integetve futni kezdek az egyik fa felé, mivel ha jól emlékszem, ott láttam őket utoljára…