\/ Egy kis gyakorlás – Morita & Aion \/

Már órák óta voltam a belső világomban. Nem tudtam csak úgy otthagyni a kardom szellemét. Úgy döntöttem elindulok a szokásos több órás edzésemre. Minden nap besétáltam a dojoba, minden szem rám szegeződött. Néhány Shinigami azonnal elindult a kijárat felé. Én felsóhajtottam. Végignéztem rajtuk. Voltak páran, akik megragadták a kardjaikat. Én felhúztam a ruhám ujjait.
-Napot!- Motyogtam. Egy ismeretlen halálisten is volt ott. Elmosolyodtam, és kihívtam. A társai hevesen rázták a fejüket. De szerencsére az ismeretlen belement a harcba. Előhúzta a kardját, majd felém vágott. Egyszerűen léptem el előle. Majd a következő elől is. A sebességem sokkal nagyobb volt, mint az ellenfelemé. Valaki belépett az ajtón. Ránéztem, közben elkerültem egy szúrást. Elmosolyodtam, mert egy ismerős volt az. Még az iskolában találkoztunk. Hatalmas szája volt néha. És persze az ereje, mely igen kíváncsivá tett. Hallottam, hogy ő is egy igen erős Hollow ellen harcolt a vizsgáján. Láttam, hogy leül, és engem figyel. Meguntam az ellenfelem. Elkaptam a karját, és erőszakosan kicsavartam. Kirántottam a lábát, és a torkára tettem a talpam, bár nem nehezedtem rá. Otthagytam. Hozzám lépett az egykori osztálytársam.
-Hello, valóban kicsit megdolgoztam a kezdőket-, mondtam egy vállrándítással. A kéznyújtására régi szokásom szerint mélyen meghajoltam. Fura szokásnak tartották, de sosem szerettem a harcon kívüli érintkezést.
-Egyetértek, a gyakorlótér tökéletes lenne számomra is!- Válaszoltam kissé túl mereven.- Szeretem ezt a dojot, de már ismernek… Ritka, hogy kiállnak ellenem! Nem megfélemlíteni akarlak, vagy magam dicsérni, csak ezért ritkábban látják, amint harcolok…
Kiértünk, és felálltunk egymással szembe. Én végeztem egy kis Kyokushin bemelegítést. Morita előhúzta a kardját. Én elmosolyodtam.
-Ha így szeretnéd!- Motyogtam, de nem nyúltam a kardomért. Ki akartam próbálni milyen gyors is a régi iskolatársam. Villám gyorsan előtte teremtem, egy egyszerű gyenge mellkas ütést indítottam felé. Utána könnyedén elforogtam jobbra, és incselkedve elindítottam a második ütésem, mely valószínűleg a bordáit érheti el. Miután a támadásom végéhez értem hátraugrottam, és a kezeimen átfordulva talpra érkeztem. Egyszerű próba volt. Rá akartam jönni milyen a közelharcban. Némán és komolyan vártam mit tesz…

Bevallom nagyon boldoggá tett, amikor Sumicchi üzenete eljutott hozzám. Nem számítottam rá, hogy valaki az osztagomon kívül a segítségemet kérje, bár korábban Sacchannal már előfordult. Viszont Sumicchi más, hiszen neki már kész családja van, tele tehetségesebbnél tehetségesebb halálistenekkel, szóval úgy gondoltam, hogy nem szorulna a segítségemre, de most kiderült hogy mégis Igazság szerint én úgy éreztem, hogy rossz emberhez fordult, hiszen Veracchi sokkal megfelelőbb személy nálam, ha zanpakutoukról van szó, elvégre én nem jövök ki túl jól a sajátommal és megannyi gondom volt már vele, és ezek egy részén pont a taichou segített, azonban természetesen eszem ágában sem volt nemet mondani. Minden tőlem telhetőt meg akartam tenni azért, hogy én is hasznosnak bizonyuljak! Veracchi alighanem el sem tudta volna vállalni a feladatot, hiszen lassan minden teendőjétől visszavonul a terhessége miatt, így nekem kellett bizonyítanom mindenképp. Reméltem, hogy a tapasztalataim elegendőek lesznek ahhoz, hogy segítséget tudjak nyújtani én is a barátnőmnek, és nem fogok kudarcot vallani, ahogy mostanában a kelleténél többször előfordul.
Mihelyst a feladataimmal az osztagban végeztem, nyomban a 8. osztag felé vettem az irányt. Kicsit bátortalanul haladtam, elvégre még sosem jártam arrafelé és hát nincsenek túl jó tapasztalataim az alakulat egyes tagjairól. Valahogy a lustaság és a hanyagság nem igazán volt ínyemre, de legalább Micchan taichouban egy megbízható (és falánk) shinigamit ismerhettem meg annak idején, amikor Naraku taichou belső lidérce elszabadult. Azóta jó sok minden történt velem A hachibantai területére belépve valahogy úgy éreztem, hogy minden férfiszem rám tapad hirtelen, bár tulajdonképpen azt hiszem lassan megszokom. Nem tudom miért ordít rólam, hogy szabad vagyok, de valahogy mindig betalálnak ilyen-olyan alakok, és most is meglehetősen nagy kedvvel köszöntek rám teljesen ismeretlen halálistenek, akik valószínűleg csak hallomásból tudják, hogy ki vagyok Már szinte vártam, mikor toppan elém valaki azzal, hogy elvigyen randizni, amennyi pasi megfordult utánam, de érthetetlen módon ez nem következett be, és baj nélkül eljutottam a gyakorlótérig, ahová a találkozót Sumicchival megbeszéltük.
- Szervusz! Régen láttuk egymást, mi újság? - köszöntem rá a lányra mosolyogva mikor megérkezett ő is, majd megölelgettem jó alaposan. Jó volt újra látni, szegénynek is kijutott a jóból alighanem a Sierashi-üggyel, legalábbis kétlem, hogy ne tudná, ki volt az egyik támadó. Remélem nem haragszik rám, amiért ott megsebesítettem a lányát, de azóta elrendeződött az ügy többnyire, csupán az én alakulatomnak akadt kicsit több munkája a megfigyeléssel.
- Megkaptam az üzenetedet és köszönöm, hogy rám gondoltál. Igyekszem megfelelni a belém helyezett bizalmadnak, remélem sikerül megoldanunk a problémád. És mielőtt megkérdezed, köszönöm, most nem kérek ^^ - előztem meg a sütivel való kínálgatást. 99%-ig biztos voltam benne, hogy hozott magával valami édességet, de számítottam arra, hogy mozogni is fogunk, azelőtt pedig nem jó enni. Én sajnos nem tudtam olyan finom módszerekkel szolgálni, mint a meditáció, máshogy akartam kideríteni, hogy Sumicchi zanpakutouja is azért makacskodik-e vajon, mint az enyém szokott.
- Mikor hallottam, mi a probléma, egyből a saját kardom jutott eszembe. Mayoi Neko is ugyanezt szokta csinálni, ő ilyenkor mindig rá akart vezetni valamire, azt akarta, hogy megszabaduljak egy hibámtól. Tudod a shikait például csak akkor adta oda, amikor rájöttem, hogy nem áldozhatom fel mindig magamat mások érdekében. Ilyen hisztikkel tett egyre erősebbé, és egy-egy akadály leküzdése után mindig megosztotta velem a valódi erejének egy újabb töredékét. A shikaiom első verziója jóformán semmiben sem hasonlított a mostanira, annyira eltorzította és legyengítette, de igaza volt, nem tudtam volna azt az erőt kezelni. Azon töprengtem, hogy nem ugyanez-e a súrlódásotok oka. Talán ő is azon van, hogy rávezessen valamire, amitől erősebbé válhatsz - kezdtem el magyarázni a saját példámból kiindulva. Nehéz és buktatókkal teli utat jártam vele végig, amíg rendelkezésemre bocsátotta a teljes erejét, talán már a bankaiom nem fog háromszor átalakulni a szeszélyének köszönhetően. Igaz borzasztó nehezen tudtam irányítani még az én képzettségemmel is óriási koncentráció kell ahhoz, hogy ezt a komplex képességet uralni tudjam. Muszáj heti kétszer beiktatnom magamnak egy különleges edzést a többi mellé, hogy megtanuljam ^^" Persze minderről még csak Vera-chan tud, senki másnak nem mondtam meg, hogy képes vagyok bankaira.... ööö... azt hiszem legalábbis ._.
- Megnézhetem a shikaiod erejét? Mármint úgy értve, hogy támadj is meg vele Fogalmam sincs, hogy tudok-e valami hasznosat mondani, de hátha ^^" - kértem meg, miközben kicsit távolabb sétáltam tőle. Harcoltam már néhány zanpakutou ellen, szóval nagyjából meg tudom mondani, hogy egymáshoz képest azok milyen erőt képviselnek. Tasu-chan lélekölőjéhez egyiknek sem szabadna felérnie erőben, de még csak megközelítenie sem. Tisztában voltam vele, hogy a lány is erős, nem véletlenül kapott hadnagyi rangot.

Sosem gondoltam volna, hogy ez elkövetkezhet, legalábbis egy ideje azt hittem már, hogy kezd végre normális lenni az életem. Igaz, a dolgokat a lányommal közel sem tudtam még rendezni, azonban nem is igazán tudtam, hogy kezdjek neki… a gyávaságom pedig arra késztetett, inkább álljak meg és hagyjam, hogy vigyenek magukkal az események. Shizune se közelebb, se távolabb nem sodródott tőlem, legalábbis remélem, ez így van. Ennek ellenére, minél többet vártam, az életemet alkotó, eddig biztosnak hitt vár kemény falán a halvány repedések megvastagodtak, a kövek, melyekről azt hittem, megvédenek majd, egyenként elkezdtek széttöredezni és a semmibe hullani a falról. A váram lassan, de biztosan omlott össze, még ha igyekeztem tartani is magam, talán meglátszott rajtam, közel sem vagyok olyan jó bőrben, mint kéne. Az egyetlen, aki mindig velem volt a lelki válságaimban, Rakurai, most még ő is elhagyott, egyetlen szót nem képes hozzám szólni. Az sem zavarna, ha kíméletlenül leordítaná a fejem vagy lélekvilágában kupán vágna, csak tegyen valamit! Megőrjít ez a csend. A szokatlan, baljós csend, ami a fejemben honol, a káosz közepén. Nem bírom ezt! Ezért is kellett a segítség. Tudtam, elérkezett az idő, hogy végre valaki olyanhoz forduljak, akiben megbízom és segít rajtam. Nem fordulhattam Shiratorihoz állandóan, neki is van külön élete, még ha annyi ideje is együtt vagyunk már, töretlenül. Úgy éreztem, nem ő most a megfelelő shinigami az én esetemre, nem szerettem volna hát a gondjaimmal traktálni, egyébként sem akarom, hogy feleslegesen aggódjon értem… no meg nem is ismerem a viszonyát a zanpakutoujával, bár eddig úgy tűnt, nem jönnek ki rosszul.
A széttöredezett váramat süteményből igyekeztem újraépíteni, ami igaz, nem volt valami tartós, de Hajime örült neki és legalább szépen nézett ki. Most igyekszem elajándékozni az édességhalmomat, akinek csak lehet, úgyhogy a legtöbb, hozzám betévedő tisztre rátraktáltam eddig egy jó nagy csomag pitét vagy valamit az otthonról hozott, hatalmas adagból. Reméltem, Kotomi-channak nem lesz ellenére, ha majd az edzés végén ő is kap egy csomagot, remélhetőleg hálámat is ki tudom vele fejezni, hogy segített. Ha sikertelenül járunk, akkor ez van, legalább megköszönhetem neki, hogy azért fáradt velem ._. Nem értem Rakurait… de remélem, a mai nap segít majd.
Valamivel később értem oda, mint megbeszéltük, legalábbis erre tudtam gondolni abból, hogy megmentőm már ott volt az edzőteremben, ahová a találkát megbeszéltük. Alaposan megölelgettem a lányt és jól megnéztem, mi változott rajta, mióta nem találkoztunk. Igaz, összefutottunk néha, de sajnos csak egy-egy köszönésre volt időnk, aztán mindkettőnknek mennünk kellett, szóval most külön örültem, hogy hosszabb időt együtt tudunk tölteni, még ha nem is egy békés teázásra hívtam meg hozzánk.
- Tudod elég sok érdekes dolog történt velem az elmúlt időben, majd ha végeztünk, minden talaposan elmesélek, jó? Te hogy vagy? Esetleg majd utána beugorhatnál még hozzám egy teára, örülnék neki, ha vendégül láthatnálak egy kicsit és beszélgethetnénk ^-^ De ígérd meg, hogy viszel sütit, ha elmész! Tudod mostanság szinte betegesen sokat sütök… ezzel el tudom vonni egy kicsit a figyelmem a gondjaimról – sóhajtottam aprót, majd elhúzódva a másik hadnagytól, kissé távolabb lépdeltem.
Nem igazán avatott be a terveibe, hogyan kíván rajtam segíteni, így teljesen rábíztam magam, mert amit ő kitalál, az csak nem lehet rossz. Egyébként is tapasztaltabb shinigami nálam, minden bizonnyal többet is tud a lélekölőjéről, velem ellentétben. Visszagondolva az elmúlt évekre, szinte alig hiszem el, hogy mennyi minden történt velem… annyira távolinak tűnik már csak az is, hogy egykoron a Nibantai rokusekije voltam! Mintha csak egy egészen más élet lett volna akkor. Bár igaz, hogy nagyon sok dolog történt azóta velem és a körülöttem élőkkel is, ezért is érzem néha azt, hogy le vagyok maradva, egyszerűen nem tudok lépést tartani az eseményekkel. Hajime is mintha távolodna tőlem… de én nem akarom, hogy ilyen hamar felnőjön! Kisfiú még!
- Hát… lehet. Korábban is csinált már ilyesmit, mikor például vissza akartam utasítani a hadnagyságot, egy hétig nem szólt hozzám… Most viszont olyan furcsán viselkedik, régen mindig rásegített a problémámra, adott valami támpontot, hogy rájöjjek, mi a gond, most viszont… csak csend, semmi más. Aggaszt ez a némaság, Kotomi… félek, hogy megbántottam valamivel, de nem hajlandó elárulni, bárhogy is faggatom.
Lemondóan ingattam fejemet, ujjaim önkéntelenül is szeretőn simítottak végig az oldalamra akasztott katana fekete tokján. Gondolataim egyre inkább a felé kezdtek el kalandozni, valójában miért is van szükségem a hadnagylány segítségére. Mármint… örültem, hogy ő is hasonló helyzetben volt a zanpakutoujával, hiszen ezek szerint nem vagyok egyedüli eset Rakuraial és mivel ő és Mayoi Neko már átéltek ilyesmit, Kotomi-chan az egyik legmegfelelőbb személy, akihez fordulhattam, csakhogy… kezdek kételkedni a magam és Rakurai kapcsolatában. Tudom, hogy megromlottunk, a híd, a szál, mely összetartott minket, elvékonyodott, talán el is szakadt már, de azt nem tudom, én voltam az, aki lerombolta vagy ő, azzal, hogy elfordult tőlem.
- Ami azt illeti, nem ma használtam utoljára ^^” Lehet, egy kicsit talán megsértődött, mert tudod… shikai-alakban ő katana, de én jobb szeretek az ökleimre támaszkodni, mint a kardomra – túrtam bele fekete-rózsaszín tincseimbe elgondolkodóan, de végül bólintva összpontosítottam figyelmem újra Kotomira. – Yusuru sashite Bakuhatsuteki Rakurai! – A parancs nosztalgikus mosolyt csalt arcomra, ahogy eszembe jutott, mennyi mindenen vergődtem át magam ezzel a shikaial… ezzel a lélekölővel.
Kihúzott kardom pengéje szinte megolvadni látszott, ahogy az acél villámnyalábokká változott. Könnyeden pörgettem meg a kardot a kezemben, hogy hozzászokjak a hirtelen könnyűséghez, hiszen az acélt nem kellett már cipelnem magammal. Shunpomba nem adtam bele teljes gyorsaságom, ez csak bemutató, amúgy sem ilyen irányú tudásommal kellett villognom most, hanem zanpakutou-használati képességeimmel, amik valljuk be, akkor sincsenek olyan hű de szinten, mikor épp jóban vagyok Rakuraial. A villámpenge hegye felmarta a padlót, haladásom nyomán fekete koromcsíkkal jelezve utamat, míg fel nem rántottam, hogy a levegőbe ugorva, onnan mérjem első csapásomat edzőtársamra. Egyszerű, függőleges, fentről-lefelé irányuló vágás, melyről pontosan tudtam, könnyedén kivédhető, pláne egy olyan, harcban tapasztalt shinigaminak, mint Kotomi. Bár megkért, hogy támadjak rá, nem kifejezetten akartam megsebesíteni és a shikai is bizonytalan volt a kezemben… nem éreztem úgy, ahogy régen. Egészen olyan volt, mintha… ellenállna. Számítva arra, hogy Kotomi kivédeni a vágást, oldalra lendülve pördültem meg tengelyem körül, hogy mielőtt elérném a padlót, egy vízszintes, oldalirányú vágást indítsak meg felé. Bár a villámok hossza most nem volt általános katana-szint, rövidebbek voltak annál, így ha el is találtam, csak ruháját és kissé a bőrét pörkölhettem meg maximum. Nem értettem, miért nem érte ki általános, teljes hosszát a penge, azonban volt ez sejtésem, hogy ez is Rakurainak köszönhető. Oldalvást, két talpamra érkeztem, bal kezemmel kitámasztottam magam, hogy ne csapódjak a földnek, majd könnyedén löktem fel testem guggolásba és végül állásba. Kínosan elpirulva szemléltem a földet, tudtam, hogy nem szerepeltem túl jól.
- Tudom, hogy elég gyenge volt… kardforgatásban nem jeleskedem és Rakurai sem könnyítette meg a dolgot, mondhatom >-> Rövidebb a penge, mint szokott lenni… furcsa érzés volt… bizonytalan – vallottam be és Kotomi előtt kinyújtottam a még mindig shikaiban lévő kardot, hogy lássa, valóban, szemmel láthatóan rövidebb, mint egy átlagos katana.

Bvaaah… Nem elég, hogy újabban még dolgozok is, most edzést is tartanom kell. ._. Jó, persze, hasznos, meg én vagyok a kapitány is, de akkor is… Úgy gondolom, hogy van nálam alkalmasabb ember erre a feladatra. Azonban mivel Shu-kun kért meg rá, hogy segítsek, így elvállaltam. Mindent megteszek az osztagom tagjaiért, hiszen egyrészt kötelességem, másrészt meg ugyebár nem lenne túl nagy probléma, ha még kedvelnének is. De persze ez utóbbit néha elég nehéz kivitelezni, ha az ember felzabálja a menza háromnegyed készletét, megfosztva a tiszteket a finom, meleg ételtől. Persze oké, Kobaa-chan küldözgeti nekem a finomabbnál finomabb ételeket, de azért néha nem árt a nassolás. Ráadásul mostanában nem merem megkísérelni, hogy bármit is berakjak a hűtőbe, a nemrégiben feltűnt hűtőrabló miatt. Kissé bepöccentem rá a múltkor, mikor tök jókedvűen benyitottam kedvenc frigómba, és körülbelül teljesentöküresen találtam. Még egy morzsát se hagyott nekem. Bár nagy szerencséjére le is olvasztotta a fagyasztót, így nem kell vele vesződnöm. De a kaja hiánya azért akkor is böki a csőröm. ._. No de mindegy, hiszen most nem ez kellene, hogy a legfőbb problémám legyen, de mégis az, elvégre kajáról van szó! Előkerítem a tolvajt, és neki annyi lesz! ._.
Már lassan, de biztosan kezdek odaérni az osztag edzőterméhez, ahhol már Shu-kun biztos vár, hiszen mint mindig, most is sikerül elkésnem… Pedig most időben indultam el… Na jó… 30 perces késéssel, mert nem tudtam megállni, hogy ne egyem meg a maradék epertortát, amitől Kobaa-chantól kaptam. Egyszerűen képtelen voltam ellenállni neki, és csak úgy etette magát. Szinte érzem is a számban az eper finom zamatát, a finom túrós tölteléket, és a tortát borító tejszínes krémet, ahogy szétolvad a számban. TwT Akarom… Méééég… Akarom… TAT Azonban most egyelőre el kell intéznem az edzést, meg még utána van egy kis dolgom, amit még el kell intéznem. Persze nem titok, csak nem akarom senki orrára se rákötni, hogy épp a 13. osztag kertjébe készülök, ahol megismerkedtünk Sukével még pár éve… Néha elgondolkodok rajta, hogy túlságosan is gyorsan történt akkoriban minden, és túl gyorsan jött a házasság is… Sose hittem volna, hogy 21 éves létemre már elvált leszek, és lesz egy kicsi lányom is, ráadásul a 8. osztag kapitányaként fogok aktívkodni… Sok mindent elértem, és talán ezért is választott Shu-kun edzőjének. Vagy talán pont nem. Elképzelhető, hogy amilyen zseni vagyok, túlkomplikálok, és kitaláltam ezt a sok sületlenséget. Meg persze mi köze lenne annak, hogy van gyerekem ahhoz, hogy Shu-kun velem akar zanpakutou edzést tartatni. Valószínűleg azt se tudja, hogy Nayo-chan a világon van. ._.
Na, de már épp az ajtóban toporgok azon agyalva, hogy vajon mit is keresek itt valójában, mert, hogy tuti nem tudnék újat mondani tisztemnek, az fix. Bár ki tudja, végül is nem tudhat mindenki mindenkit. Talán van olyan infó a birtokomban, ami neki kéne. Talán… Lehet… Na jó, tuti nincs ._. Persze oké, olykor tök jól kijövünk Ten-channal, de az esetek többségében egy arrogáns bunkó, perverz állat, aki csak arra vár, hogy mikor hagyom el a ruháimat útközben. >.>
A dojoba benyitva hirtelen elvakít a kintről beszűrődő napfény. Délután pont bevág a nap erre a területre. Mondjuk nem probléma, mert hát így legalább szuperebbnek látszik a bankaiom, ha esetleg elsütném. Bár nem valószínű. Szegény Shu-kun tuti nem bírná a hatalmas reiatsumat.
Látszólag épp befejezni készülnek a meditálást, vagy meg csak a belépőm miatt szeppentek meg, és gondolták inkább lelépnek, mielőtt még lekapnám tőből a fejüket. Rejtélyes módon valami miatt néha kicsit félnek tőlem a tisztek. Talán valamiféle pletyka kering rólam, vagy nem tudom. Pedig én senkit se bántok, hacsak nem muszáj, nem nyúl hozzá a kajámhoz, nem szidja a családom (ebbe beletartozik Kobaa-chan is), na meg ha épp nem egy rossz pillanatomban kap el, ami valljuk be… az utóbbi időben elég sűrűn előfordul Sukének köszönhetően…
A teremben kissé pánikolva nézek körül, hiszen sehol se látom Shu-kunt, majd miután alaposabban körülnézek, megpillantom legújabb tisztemet. Lassú, óvatos léptekkel sétálok felé, arcomon széles mosollyal. Megnyugodtam, hogy megvárt, és nem lépett le azért, mert késtem majdnem egy órát. Türelmes, és ez tetszik. Vagy meg csak egyszerűen túlságosan is edzeni akar. Bár még talán, esetlek még az is megfordulhatott a fejében folytatni szeretné a be nem fejezett udvarlást. ._. Nagggyon nem ajánlom neki… sőt, még annál se jobban… ._.
- Helloka, Shu-kun! Örülök, hogy még itt talállak – üdvözlöm a tisztet heves integetés kíséretében, amivel csoda, hogy nem töröm el a csuklómat. Eközben persze azért figyelek a lábam elé is, nem csak kalimpálok, mint valami dilis leányzó, és így sikerül elkerülnöm, hogy pofára essek a parketta egyik kiálló részében. Jelentem, az osztag pénzéből ezt ki kéne javítani, de mivel jelenleg nem sok van belőle, így ez elhalasztódik. Vagy kérünk a legközelebbi osztagtól kölcsönbe. Nekünk tuti adnak, mert hát na… ._.
- Szóval, pontosan mit is szeretnél a zanpakutoudtól? Új képességet, vagy esetleg csak egyszerűen rosszalkodik, és szeretnéd megbeszélni a problémákat vele? Tényleg, milyen kapcsolatban vagy a zanpulelkeddel? Szoktatok beszélgetni? Ha igen, miről? Szokott segíteni, ha szükséged van rá? – zúdítom rá egyből kérdéseimet.
Jobb, ha előbb neki kezdünk az egész dolognak, hiszen lehet, hogy nem fog olyan könnyen menni. Ki tudja, hogy mit szeretne zanpakutoujával kezdeni… Azon mondjuk nem kell sokat agyalni, hogy mit szeretnék vele csinálni, hiszen bármit is szeretne, van rá ötletem, meg jól bevált módszerem.

Figyelmesen hallgattam mindazt, amit Sumicchi mondott, és önkéntelenül is hasonlítgattam a saját esetemhez, próbálva keresni az párhuzamokat. A legutóbbi balhénk során én is igen mély gödörben voltam, nem tudtam nem arra gondolni, hogy a problémáinak köze van a lélekölője viselkedéséhez. Gondterheltté vált az arcom, minél többet mondott, annál inkább úgy tűnt számomra, hogy ez nem olyasmi, amit meditáció nélkül meg lehet oldani. Vagyis az én feladatom itt az lesz, hogy megpróbáljam elvezetni a probléma gyökeréhez, de magát a megoldást neki kell megtalálnia, közösen Rakuraijal. Valami ilyesmit csinált velem a taichou is... azt hiszem
- Attól tartok a félelmednek van alapja. Valami megváltozhatott benned, ami gátolja a fejlődésed, ami megakadályozza, hogy előre tekints, ami nem szolgálja a javadat. Rakurai azért van, hogy segítsen neked, de lehet hogy változhatott a hozzáállásodban valami, ami megakadályozza. Mondd csak, a belső világod mennyit változott? - kérdeztem, miután rövid töprengésemből felnéztem. Ennél közelebbit nem tudtam mondani, de akár a bizonytalansága is lehet a ludas, vagy akár az is, hogy Tasumi nem bízik meg a zanpakutoujában eléggé, és inkább az ökleire támaszkodik harc közben. Én is inkább a hakudámra hagyatkozom, ha csak tehetem, azonban engem Mayoi Neko képességei még segítettek is benne, nem gátoltak. Sőt, a legtöbb hakuda-specialista fegyvere cseppet sem akadályozta a használóját, például a taichou shikaia is csak egy vibráló tőr, Sacchan pedig ugyanúgy karmokkal nyomul, mint én
Mikor a lány aktiválta a kardját, hátrébb léptem néhányat, és olyan alapállást vettem fel, amellyel szükség esetén gyorsan elő tudom rántani a saját fegyveremet. Fokoztam az összpontosításom a villámnyalábok láttán, de nagyon furának találtam ezt a shikait... nem igazán láttam, hogy lehetne hatékonyan alkalmazni egy ilyen fegyvert. Őszintén szólva olyannak tűnt, mintha valami csak félig alakult volna át. Kicsit berogyasztottam a térdeimet, ahogy észleltem a támadási szándékát, egy pillanat múlva pedig már meg is láttam őt a fejem fölül lecsapni. Érződött a mozdulatán, hogy mennyire nincs benne semmi ártani akarás, talán túl sokat kértem tőle azzal, hogy arra kértem, támadja meg egy barátnőjét. Ennek a lagymatagságnak köszönhetően azt is sokkal gyorsabban tudtam lereagálni, hogy be akar csapni, azonban látva, hogy a vágása jószerivel el sem fog érni, bele kellett lépnem a suhintásba. Mármint szó szerint, egyet előrébb lépve értem el, hogy az energianyalábok rendesen elérjenek, így már kényelmesen megtehettem azt, amit akartam. Konkrétan megfogtam a villámpengét, és úgy löktem odébb, kivédve a támadását. Forró volt, és egy picit meg is égette a tenyeremet, érzékeny, piros bőrfelületet hagyva az érintésem nyomán, de egy hadnagy-szintű shinigami kardjának ennél sokkal súlyosabb sérülést kellene okoznia. Beigazolódott a sejtésem.
- Sejtettem, kis híján elvétetted a támadást - fújkáltam meg kicsit a tenyerem, olyan volt, mintha sütés közben égettem volna meg - Nem csak bizonytalan volt, de erő sem volt benne. Majdnem teljesen biztos vagyok benne, hogy a shikaiodnak nem ez a teljes alakja, Sumicchi. Ez egy részleges feloldásnak tűnt, ami azt illeti Hadd mutassak valamit! - közöltem vele kissé nyersen, majd a szertárba belépve kihoztam egy köteg bambuszt, olyasmit, amit zanjutsu gyakorlásához szoktak használni. Előhúztam a kardom, becsuktam a szemem, és megkértem kardom lelkét arra, hogy csak annyi erőt bocsásson a rendelkezésemre, amennyit még 3. tisztként adott.
- Mayoi Neko! - szólítottam a zanpakutoum, mire rég nem látott módon vált ketté a penge. A kialakuló fémkesztyűk nem különböztek sokban attól, amit teljes erőmben használhatok, viszont csak három-három karom volt négy helyett - Ez volt a lélekölőm legelső formája, egy részleges feloldás. Csak a sebességemet és az erőmet fokozta, semmi mást nem tudott azon kívül, hogy ezekben a karmokban manifesztálódott - mondtam, majd egy határozott suhintással megtámadtam a bambuszköteget. Ugyan kettévágtam, de a vágás felülete durva és darabos volt, mondhatni arról árulkodott, hogy gyenge képességű ember okozta. Ezután azonban a kezemen lévő kesztyűt bevonta egy szélörvény, és néhány pillanattal később, amikor "lerobbant" róla a levegő, immár négy-négy karom volt a kesztyűkön és furcsán vibrált a pengék felszíne.
- És ez a teljes feloldása Mayoi Nekónak. Amellett, hogy különleges támadásokat tudok vele, megsokszorozta a fegyverem pengéjének élességét is. Ei! - kiáltásom egy újabb suhintás kísérete volt, mely ezúttal hibátlanul vágta ketté a gyakorlóeszközt. A két mozdulat teljesen ugyanolyan volt, igaz ezt talán csak én tudtam volna megmondani, Sumicchi nem biztos. Mindenesetre a különbség jól látható volt így is, nem kellettek szavak ahhoz, hogy elmondjam, mekkora differencia van a két verzió között.
- Sumicchi, meg kell találnod magadban azt a gátat, ami megakadályozza a kettőtök közötti kommunikációt. Ha megleled és rájössz, mi okozza a problémát, akkor szerintem Rakurai is hajlandó lesz megmutatni neked a teljes erejét... előbb-utóbb Meditálok veled együtt, hogy addig se zavarjalak - mosolyogtam a lányra, majd deaktiváltam a shikaiom, és törökülésbe ülve az ölembe fektettem a kardom. Innentől rajta áll, mi történik, többet nem áll jogomban segíteni. Azt hiszem, ha akarnék, se tudnék többet mondani.