Név: Hanabi Shiori
Nem: nő
Kor: 228
Kaszt : vaizard
Felszerelés : zanpakutou
Kinézet: Félhosszú barna haj, szereti a csíkos hosszúzoknikat és a kitűzőket. Próbál a kornak megfelelően öltözködni
Jellem: zárkózott, ezért néha kicsit mogorvának tűnet, de ha valakit közel enged magához azért képes az életét is feláldozni.

Zanpakutou:
Neve: Shugotenshi (őrangyal)
Fajtája: fény-árny
Kinézete: Egy fekete sayával és markolattal rendelkező kard, aminek a pengéjé arany színű
Parancsszava: Kageru (sötétedj)
A kard alakja bárdéhoz válik hasonlóvá. Sötét ezüst színűvé válik.
A pengét sötétség vonja be. Az alakja annyiban lesz szabálytalan hogy úgy tűnik mintha csak abból a sötét fényből állna
Támadása: Kuroi Gengetsu (sötét félhold)
A sötétség egy része fekete félholdként hagyja el a pengét és tart az ellenfél felé.

Bankai: Yuumei Shugotenshi
védőszelleme:
Zanpakutou kinézete megváltozik, visszalakul katanává, és pengéje arany fényben ragyog. Nekem pedig megváltozik a ruhám, és angyalszárnyakat növesztek.
Támadása: Kagayakasu Kashoku (gyúlj fel ragyogó fény)
Aranyló dárdákat lőhetek az ellenfél felé. A dárdák száma attól függ mekkora a lélekenergiám, de az alap egyszerre 3. Ezek a dárdák a lélekenergiát követik így általában nagy valószínűségge célba is találnak.

Történet:
A rukongaiban születtem. Egy nemesi család legkisebb gyerekeként. Így ahogy az lenni szokott rendesen el is lettem kényeztetve. A szükséget, és a szenvedést amiben a rukongaiban élők nagy részének kijutott, még csak hírből sem ismertem. Átlagos kisnemesi család voltunk. Ha jól tudom az ősök között akad néhány felmenő aki shinigami erőt mondhatott magáénak, de mind nagyon rég volt már.Békés jólétben éltem le a gyerekkorom nagy részét. Még néhány barátom is akadt akikkel gyakran találkozhattam. De valahogy mégis olyan másnak éreztem magam mint a többiek. Először még nem tudtam miért, az egész csak egy furcsa érzés volt ami az évek folyamán nem hogy nem akart elmúlni, inkább mégjobban felerősödött. Legyengültem, betegeskedni kezdtem, míg végül kiderült mi a baj. Felébredt bennem a család régen kihalt shinigami ereje. Több sem kellett, s a mégjobban a család büszkeségévé váltam. Beírattak a Lélektovábbképző Akadémiára.
Itt azonban nem ment minden olyan felhőtlenül mint ahogy eddig megszoktam. Eltűnt a különleges bánásmód amit igencsak nehezményeztem.Talán ennek tudható be hogy egy új barátra sem sikerült szert tennem. Tudom hogy a hátam mögött kigúnyoltak, és arról diskuráltak hogy a családom nélkül az iskolába se jutottam volna be. Ami a legjobban fájt az az volt amikor a képességeimet kérdőjelezték meg. Így visszagondolva talán ez volt az ami miatt olyan keményen tanultam. Be akartam bizonyítani hogy tévednek. Ám azonban ezzel csak újabb ellenségekre tettem szert. Mert a példa nélküli szorgalmam és akaraterőm, az ő eredményeiket egyből más megvilágításba helyezte. Az utolsó évben már gyűlöltem az akadémián lenni. alig vártam hogy eljöjjön a záróvizsga, és végre elhagyhassam az a szomorú évekkel teli intézményt.
A vizsga előtti utolsó héten éles terepgyakorlat következett, ahol lehetőséget adtak a diákoknak hogy kapcsolatba kerüljenek a zanpakutoujukkal még a vizsga előtt. Az én esetemben sem történt másképp. Átlagos mezei hollowok voltak, amikkel egy képzett shinigami pillanatok alatt végez, de nekünk diákoknak kemény munkát jelentett a velük való harc. Először próbáltam kidouval, de az hasztalan volt. Majd előhúztam a zanpakutoumat. A nevét még nem tudtam, de reméltem hogy ha látja hogy hogy küzdök, talán felfedi magát előttem. Próbáltam vagdosni vele a hollowot, de a maszkja túl keményke bizonyult egy átlagos katana számára. Már kezdett elhagyni az erőm, és egyre dekoncentráltabb lettem, aminek következtében kaptam egy elég nagy csapást. A hollow végighasította az egész oldalamat, ami elég erősen elkezdett vérezni. A látásom kezdett elhomályosulni és a vérveszteségtől az ájulás kerülgetett, de még midig elszántan szorongattam a zanpakutoumat. Mikor végre megszólalt.
-Itt az ideje hogy megismerj... -láttam magam előtt néhány fekete tollat
-Mi a neved? -kérdeztem
-Ott van a szívedben, csak mondd ki...
-A szívemben -ismételtem, majd hagytam hogy előtörjön belőlem- Kageru Shugotenshi! -kiáltottam
-Ahogy kívánod. -mondta a hang, és a zanpakutoum elkezdett megváltozni. Egy ezüst színű bárd lett belőle.
Fogalmam sincs honnan, de tudtam hogy hogyan használjam. Felugrottam a levegőbe, és suhintottam vele. A pengét elhagyó energianyaláb könnyedén felhasította a hollow maszkját. A küldetésnek vége. Hulla fáradtan rogytam le a földre és néztem az idő közben visszaalakult zanpakutoumat.
-Shugotenshi? Talán tényleg egy Őrangyalra van szükségem.... -mosolyodtam el.
Nem sokkal később eljött a vizsga napja. A feladatokat kiválóan teljesítettem, így nem is kellett sokat várnom a behívóra. A 10. osztagba vettek fel, Haruo kapitány úr szolgálatába. Csodáltam a kapitányt és tiszteltem is. Keményen dolgoztam hogy minél közelebb lehessek hozzá. Különös módon ő mindig úgy viszonyult hozzám ahogy a többi ember soha. Kedves volt, és semmi ellenérzés nem volt a hangjában mikor beszélt velem. Jó néhány év elteltével egészen addig jutottam hogy a hadnagya lehettem. Egyre több időt töltöttünk együtt, amiből mint az előbb utóbb várható, szerelem lett. Nagyon szerettem Haruot. Benne megtaláltam azt amit az emberekben mindig is kerestem. Egyszer megkérdeztem miért kedvel, és erre azt válaszolta. "Mert látom benned a fényt"..."szerencsés vagyok hogy láthatom azt amit mások nem látnak benned". Ezek a mondatok melegséggel töltötték el a szívemet.
Azonban a sors közbeszólt. Túl tökéletes volt minden ahhoz hogy örökké tarthasson. Egy alkalommal Haruot és engem az emberek világába küldtek , egy különösen veszélyesnek ígérkező küldetésre. És csapdába kerültünk. Seregnyi menos grande támadt ránk. Utolsó erőnkig küzdöttünk, de úgy tűnt hiába. Én kimerülten estem össze a földön. Egy menos épp felém készült támadni, de én nem tudtam ellenállni, nem volt már hozzá erőm. Felkészültem arra hogy meghalok. Behunytam a szemem és vártam mi következik. Ám a támadás helyett meleg cseppeket éreztem az arcomon. Mikor kinyitottam a szeme, láttam hogy Haruo áll felettem. Saját testével hárította a menos csapását. Amit éreztem az arcomon, az pedig az ő csendesen szivárgó vére volt. A támadás telibe találta.
-Haruo! -kiáltottam sírva
-Shiori, menekülj...menj vissza Seireiteibe és mentsd magad... -mondta halkan.
-Nem! nem hagylak itt téged! Szeretlek! -sírtam.
Haruo elmosolyodott, majd félájultan esett össze. Engem elöntött a féktelen harag és fájdalom.
-Nem, nem, nem hagylak meghalni! -gyűjtöttem erőt, és markoltam meg újra a zanpakutoumat. -Shugotenshi! ha tényleg őrangyal vagy akkor hol maradsz?! miért nem segítesz nekem mikor szükségem lenne rád! -kiabáltam. Ekkor a zanpakutoum elkezdett izzani. Majd a bárd ismét katana formát kezdett ölteni. A pengét ragyogó arany fény ölelte körül. Nem maradt sok időm, azonnal cselekedtem. Rárontottam a menosokra és elintéztem mindet. Majd miután eltűntek, visszarohantam Haruohoz.
-Haruo, kérlek tarts ki! Azonnal visszaviszlek Seireiteibe! A 4. osztagnál majd segítenek rajatad! -öleltem magamhoz.
-Boldog vagyok... -kezdett ismét halkan beszélni- Végre mások is láthatják a fényedet. -nézett a még mindig aranyfényben izzó kardra. -Ígérd meg hogy nem hibáztatod magad! Ne feledd én mindig szeretni foglak- Majd behunyta a szemét és többé nem ébredt fel.
-Én téged is Haruo -zokogtam.
Seireiteibe visszatérve mindenkit szörnyen lesújtott a történtek híre. Nem számítottam rá, de nem sokkal később kineveztek kapitánynak. Azt akarták én vezessem tovább az osztagot. Az emberek kezdtek másképp viselkedni velem. És ehhez egy tragédia kellett....Azonban a bankaiomat azóta sem látta senki más Haruon kívül.Az emberek találgatták ugyan hogy mi lehet az, de látni senkinek sem volt alkalma.
Békés kapitányi évek voltak, de újból egyedül maradtam. Gondolkodtam rajta hogy elhagyom Seireiteit, de a kötelességtudat mindig itt tartott. Azonban a sorsom ismét újabb fordulatot vett.
Épp egy kiküldetésen voltunk Shinji, Kensei és Rose taichoékkal, mikor egy szörnyű és galád kísérlet áldozatai lettünk. Aizen Souske, Shinji hadnagya felébresztette a bennünk lakó hollowot, ami majdnem mindannyiunkat elemésztett. Egyedül Uraharáéknak köszönhetjük hogy sikerült megbirkóznunk vele. De ádáz küzdelem volt.
-Még mindig azzal áltatod magad hogy nem a te hibád volt? -szólat meg mögöttem egy gúnyos hang- Közlöm veled igenis az egész miattad történt! Mert túl gyenge voltál, Haruo pedig túl meggondolatlan hogy miattad feláldozza az életét! -nevetett fel.
-Te szemét! Ne merd a szádra venni a nevét! -üvöltöttem, majd előrántottam az a zanpakutoumat, és csatába kezdtünk. minden támadásomra megvolt a válaszcsapása.
*hogy tudnám legyőzni? Biztos van gyenge pontja...nem lehet hogy ő győzzőn* -szikráztak össze a bárdjaink.
-És ráadásul az ostoba büszkeséged miatt eldobtál magadtól egy erős fegyvert...vagy csak félsz használni? -folytatta- Meddig fogod még rejtegetni a világ elől, hogy milyen szánalmas lúzer vagy?
-Ahhoz neked semmi közöd!
-Tévedsz...oly annyira vagyok a részed, mint az a fegvyer amit a kezedben tartassz...de erősebb vagyok nálad, és enyém lesz a győzelem.. -terített le egy csapással a földre.
*nincs más választásom...Haruo figylej! most végre készen állok megmutatni hogy ki vagyok* -felugrottam és kitartottam magam elé a zanpakutoumat.
-Yuumei Shugotenshi! -kiáltottam, majd a zanpakutoum ismét elkezdett aranyfényébén ragyogni.- A sötétség helyét most átveszi a fény. Pusztulj te átkozott!! -rontottam neki a másik énemnek. A csapásom telibe talált.
-Ne hidd hogy győztél.... -mondta miközben kezdett szertefoszlani- Én mindig a részed leszek, akár akarod akár nem...ezen sosem fogsz tudni változtatni... -fejezte be mondandóját, majd eltűnt.
Egy különös helyen ébredtem. mint később megtudtam Urahara titkos edzőterme volt az.
-Feltételezem csatlakozik a többiekhez kisasszony. -szólított meg Urahara
-Nem, nem....-néztem le a földre- köszönök mindent, de jobb lesz ha most elmegyek.
-A kisaszony érdeme hogy sikerrel járt, ahogy gondolja, de ha bármire van szüksége csak keressen fel nyugodtan.
-Rendben. -mosolyodtam el.
Majd távoztam. Próbáltam emberi életet élni, de nem igazán sikerült. Akárhányszor új barátokat találtam, rettegnem kellett attól hogy ők csak bizonyos ideig lehetnek velem. Az idő mást-mást jelent számunkra. Így hát megintcsak visszaköszönt a már jól ismerős magány. Egy nap azonban elhatároztam hogy felkeresem a többi vaizardot. Meglátogattam Uraharát, akitől megtudtam hogy hol élnek. Felkerestem a címet, ami egy hatalmas raktárépület volt. Megálltam az ajtó előtt, nagy levegőt vettem, majd benyitottam.
-Visszatértem. -álltam meg az ajtóban és vártam hogy 100 év után hogy fogadnak a régi társaim....

Nagyon szép és jól kidolgozott történet, bár beletelt egy kis időbe mire végigolvastam ^^" XD! Erre nem mondhatok mást, csak azt, hogy ELFOGADOM!
Lélekenergiád 10000
Kezdőtőkéd 4000 ryou
Ja és választhatsz öt szintednek megfelelő kidou-t az eredetiek közül.
Készítsd el az adatlapodat utánna pedig jó játékot! ^^