A megnyugvás oly luxus, melyből nekem már jó ideje nem jutott ki. Unokafivérem váratlan felbukkanásával az eddig oly magabiztosan és szilárdnak hitten dédelgetett kis világom lassacskán az összeomlás szélére sodródik. Gyenge kártyavárként ingott meg pár egyszerű szóra, néhány kimondott vagy épp kimondatlan, nosztalgikusnak tetsző gondolatra. S e kártyavár felsőbb szintjei máris összeomlottak, noha az alsók, a stabilnak tartott alap még áll. Ám ez is a múlandóság keserű érzetével kecsegtet, mintha csak a megfelelő pillanatra várna, hogy aztán apró üvegszilánkokra törjön bennem minden. Mindezen önmagamnak, hosszú évek kitartó munkája által állított megpróbáltatások közben legalább lelkem másik felétől támogatásra, valamiféle tanácsra szeretnék számítani. Ám ez a kapcsolat is, miként az önmagamhoz való, szép lassan szakadozni látszik. Csak most döbbenek rá, mennyire nem tudok semmit. Sem magamról, sem a lelkemből származó katana szelleméről. És hiába próbálnék ezen meditációval javítani, zárt ajtókba ütközöm. Kemény, sivár, kirekesztő falakba. Még tulajdon belső világom látogatását sem vagyok képes megejteni. Ennyire elvesztem volna? Mi lehet az a valami, mi ennyire eltörött vagy megváltozott bennem? Kezdem elveszíteni a fonalat. Nem szeretném, ha egyetlen stabilnak mondható társamat is elveszíteném önnön balgaságom miatt. A jelen helyzet pedig ennél fogva fenntarthatatlan. Így hát a mai napra jutó papírmunkát és egyéb hadnagyi teendőket önző okok miatt kénytelen vagyok áthárítani Shizuka-chanra. Tudom, elboldogul majd. Nekem viszont ideje rendet raknom magamban, mielőtt teljesen kicsúszik a kezemből az irányítás. Csak remélni tudom, nem késtem máris el.
Zanpakutommal az oldalamon viharos sebességgel indulok meg a korai órán az ennek megfelelő edzőterem felé. A tőlem telhető legnagyobb nyugalommal és kedvességgel kérem meg az ottani őröket, ne engedjenek utánam senkit. Ez nem olyasmi, amivel bárki felé fordulhatnék, vagy bárkinek meg szeretnék mutatni. Hisz még én sem értem, mi zajlik bennem. Nem várhatok másoktól magyarázatot. Legalábbis úgy, hogy a problémák gyökerét, de még csak vélt okát sem vagyok képes felismerni. Vajon megtalálhatom még egyáltalán a megfelelő utat?
Épp letérdelnék, mikor feltűnik az ajtó félig nyitott volta. Nem szeretnék ennek különösebb jelentőséget tulajdonítani, így sietve teszek is róla, hogy tényleg zavartalan lehessen a tevékenységem. Ám voltaképpen mit is csinálok? Sóhajtva telepszek le a terem közepére és fektetem magam elé a kardom. Ujjaimmal lassan végigsimítom a kardhüvelyt.
– Mit gondolsz, ma megnyílsz nekem? – teszem fel suttogva a kérdést a zanpakutounak, miközben előhúzom nyughelyéről. Tenyerembe veszem a hűvös pengét. Akaratlanul is elönt a kétkedés. Ennyi évtized után még mindig tartok valamelyest a képességeitől. Bízom benne, de ettől még nem feltétlenül kell szeretnem a módszereit. Mindeddig ennek ellenére igaz társ volt, mellettem állt a bajban. Ironikus, hogy csak most, a mosolyszünet napjaiban tudatosul bennem, mennyire támaszkodtam rá mindeddig. Így hirtelen nem is tudok mit kezdeni ezzel. Mintha a kártyavár egy újabb szintje kezdene szépen lassan szétcsúszni, és csak azért állna még mindig, mert túl sok apróság van rajta. Nehéz ezt beismerni, de egy kicsit félek. Félek, hogy valami visszafordíthatatlan hibát vétettem, tudtomon kívül. Az ölembe fektetem a katanát, hogy megpróbáljak meditációval kapcsolatba lépni vele. Még mindig reménykedem a sikerben.
Tulajdon kezem remegésére rezzenek fel. Lehetséges volna, hogy magától a fegyvertől félnék? Nem, ez képtelenség. A rám gyakorolt hatásaitól sosem tartottam. Egy esetleges edzőpartnert előbb féltettem volna tőle. De sosem volt erre szükség. És mint oly sokszor az elmúlt napokban, most sem sikerült kapcsolatba lépnem a zanpakutou szellemével, lelkem másik felével. Sóhajtva állok fel, Chi Kirit a kezemben tartva. Fogalmam sincs, mit tehetnék még. Mi az, amit megpróbálhatnék, hogy kimásszak abból a völgyből, amibe voltaképpen magamat löktem? Végső elkeseredésemben nyúlok az utolsó módszerhez, ami még a tarsolyomban lapul. Tenyeremet végighúzom a katana élén, és elsuttogom feloldásának parancsát. A mélyvörössé színeződő pengét csak szemlélem egy ideig. Kicsit tartottam tőle, hogy a shikai megjelenését és megtagadja majd tőlem, figyelembe véve a meditációk sikertelenségét. Kis megkönnyebbüléssel veszem ezt tudomásul. Talán még mindig nincs késő. Lassú, lágy gyakorlatokba kezdek vele, épp mint az akadémiai évek alatt. Lehetséges lenne, hogy így majd válaszra méltat végre? Vagy hiú ábrándokat kergetek csupán? De ha én feladnám, ki hihetne még bennem?
Összerezzenve ejtem el zanpakutoumat az ismerős hang hallatán. Riadtan fordulok irányába, mint akit illetlenségen kaptak, miközben leguggolok, hogy felemeljem fegyverem. Nyelek egyet, pedig nem hinném, hogy tetteim szabálytalanok volnának. Miért gyötör hát a bűntudat, ahogy kapitányom felé tekintek? Lehajtom a fejem, ahogy közelebb lép, de nem mozdulok el a helyemről. Valahogy az, mióta is van itt, most teljesen lényegtelennek tűnik. A miért sokkal jobban érdekel. Nehezemre esik, de felemelem a fejem és megpróbálom tartani a szemkontaktust. Igyekszem rezzenetlen arccal végighallgatni észrevételeit. Jelenleg, ha ellenkeznék is, nincs olyasmi, amit ellenérvként hozhatnék fel. Még mikor lehunyja szemeit, akkor is az arcát fürkészem. Vajon komolyan így látja a helyzetet, mint ahogyan elmondja? Ha legalább saját magamon kiigazodnék… Nem tudom, örülnöm kellene-e azon, hogy a kapitányom csak így megjelent, vagy bosszankodni miatta. Tényleg nem tudom. Azt sem, hogy zavar-e, pont ő jött utánam. Mégis, valamilyen szinten megnyugtat, nem vagyok egyedül. Hiába a késnek érzett szavak. Bár mi tagadás, ezt az érzést legalább felismerem a bennem fortyogó káoszban: fáj, hogy amit hallanom kell, abban mennyi igazságot vélek felfedezni. De nem felejtettem el, mit jelent a rangom, amit a karomon viselt szalag jelképez.
Nyelek egyet. Úgy érzem, még nincs vége. Ám felállni és úgy végighallgatni továbbra is képtelen vagyok. Így fél térdre ereszkedve vagyok kénytelen tovább figyelni és hallgatni. Halvány, keserű mosoly fut át arcomon a shinigami szó hallatán. Különös ezt ennyire ellentétes habitusú személy szájából hallani. De nem szakítom félbe, egyelőre csak csendben tűrök mindent, ami szóba kerül. Végezetül lehajtom a fejem, és rendesen kézbe veszem a bíborló pengét, mely mindeddig méltatlan módon hevert mellettem. Lassan emelkedem fel és emelem tekintetem a kapitányomra.
– Hogy fordulhatnék úgy tanácsért, hogy kérdést sem tudok feltenni? – kicsit oldalra billentem fejem, enyhítek arcvonásaimon. A halovány, keserű mosoly visszatért. - Nem szeretnék sem elmenekülni, sem felejteni. Legalábbis az elmúlt 90 évem semmiképp – én magam is meglepődöm, milyen könnyen ejtem ki számon a mindeddig elhallgatott gondolatot. Tudom, ha még egyszer szólásra nyitnám ajkaim, megállíthatatlanul fedném fel mindazt, amiről az itt élők közül csak egyetlen személynek van tudomása. Ám ő azt a bizonyos, elmúlt kilenc évtizedet nem ismeri. Mielőtt megszólalhatnék, egy gondolat megállít. Nem, nem az a lényeg, ami akkor történt, hanem ami most zajlik. Az olyan apróságok, hogy alig ismerem még a kapitányom, jelenleg teljesen elfakulnak minden más mellett. Vibrálóbb, könnyebben érzékelhető dolgok mellett, amik kimondásért esedeznek.
– Félek, Mizushima taichou. Félek, nem leszek képes méltó hadnagya lenni. Ha még önmagamon sem vagyok képes kiigazodni, hogy lehetnék egy kapitány társa? – kínzó, gyötrő gondolatok. Pár napja talán elfutottam volna ez elől a beszélgetés elől. De már nincs vesztenivalóm, nem igaz? A kezemben tartott, bíborló pengéjű fegyverre tekintek. Rászorítom ujjaim, és nézem, hogy vérem által a vörös szín is sokkal élénkebbé válik. - Egy ideje… egy ideje képtelen vagyok kapcsolatba lépni vele. Úgy hiszem, nem vettem észre időben a jeleket. Pedig biztosan voltak, csupán én voltam vak. Tudja, egy éve, mikor ezt a karszalagot megkaptam, úgy döntöttem, én is vele változok majd, méltó leszek rá. Most mégis, mintha nem a megfelelő irányba indultam volna el. Nem tudom, mi lenne a helyes út, merre kéne tovább mennem. – még mindig a fegyvert szemlélve sóhajtok fel. Valamelyest megnyugtató, hogy mindezt kimondtam, ugyanakkor helyénvaló volt-e? Már erre sem tudnék felelni. Pedig nem is olyan régen még tudtam volna a választ. Most mégis elönt a bizonytalanság, csaknem minden téren. - Sajnálom, hogy mindezt önre zúdítottam, kapitány… – suttogom el mentegetőzésem, bár nem tudom, valóban bánom-e. Tulajdonképpen, mit is akartam én ezzel? Miben reménykedem egyáltalán?