Nem mondhatni hogy túl durcás vagy netán mérges lett volna azért az általa shinigamiként ismert espadára, mert túlságosan formális megszólítást használt, csupán elszontyolodott egy kissé, mivel otthoni problémáit juttatta eszébe a dolog. Persze mások ölni tudnának azért, hogy nevük után a -sama titulus hangozzon el, de ha azt nem is, minimum fogadások tárgyaként kezelik a tiszteletteljes megszólítási formát, úgy képzelik a vesztest ezáltal megalázzák, a győztes pedig abba a tévképzetbe ringathatja magát, hogy ő valóban feljebbvaló, mint a többi környezetében lévő. Ritsunak ez örökösi rangja címén alapból járt, de csak otthon. Itt csupán egy volt a sok shinigami közül, és csak tiszti pozíciója emelte ki valamelyest a tömegből, de messze nem annyira, hogy ez a titulus a neve mögé kerüljön. Sokkal inkább illett volna például kapitányához, hiszen az osztag legmagasabb rangú tagjáról volt szó, ki érdemelné meg a -sama utónevet, ha nem ő? Azonban ennek ellenére sem tervezte megváltoztatni a megszólítást, ami először eszébe jutott, már csak azért sem, mert úgy gondolta, minél formálisabb a megszólítás, annál távolabb kerülnek egymástól az emberek, annál nehezebben nyílnak meg egymás előtt. Márpedig az ő célja az volt, hogy minél több barátot szerezzen, és ennek az is része, hogy mindenkit becézni fog, akár tetszik másoknak, akár nem! És lám, az első eredmény már meg is mutatkozott, hiszen Rin-chan bocsánatkérésként az elvétett megszólítás miatt egy alapos ölelésben részesítette a kislányt, amitől Ritsu fejéből minden rossz és csúnya gondolat tovaszállt. Igen, nagyon szerette ha megölelik, hiszen nem volt benne sok része, az etikettnek nem része az efféle megnyilvánulás. S micsoda hiba ez! Hiszen eme szívet melengető gesztusnál nincsen jobb formája a szeretet és a barátság megnyilvánulásának, mely olyannyira hiányzott életéből.
- Ez.. azt jelenti hogy te is nemesi családból származol? *.*
Csillant fel Ritsu szeme, hiszen hogy is juthatott volna eszébe az, hogy Slarin vezetői pozícióban van egy bizonyos sivatagos, örök éjszakába borult dimenzióban, és ezért jár neki a samázás, nem pedig azért, amiért neki. Ám figyelme gyorsan Maya-chan taichoura terelődött, aki nyilván nem akart kimaradni a beszélgetés fonalából, és egy, a fiatal lány számára oly' értékes információval gazdagította őt. A zanpakutou ugyanis annyi meg annyi tanoncnak okozott fejfájást, ám Ritsu számára talán ez volt az egyetlen olyan tárgya, ahol nem csinált folyton galibát, sőt mi több, évfolyamából mindenkinél hamarabb tudta kardja első formáját előhívni, hiszen annyira könnyen teremtett kapcsolatot Kaminamival, mely kötelék mind a mai napig a 8. tiszt legnagyobb erőssége.
- Nekem is a zanpakutou ismeretek volt az, taichou!
Lelkendezett a felfedezésen, hogy közös pontot talált kettejük között. Kapitánya még emberibbé és közelebbivé vált szemeiben, és rá kellett jönnie, hogy bizony semmi oka sincs arra, hogy tartson feljebbvalójától, ő is ugyanolyan érző lény, mint bárki más, csupán már tett le valamit asztalra, amiért kiérdemelte a rangját. Tekintete aztán ismét visszafordult újonctársa felé, aki úgyszintén közölte a választ kérdéseire, noha reakciója már kevésbé volt figyelemre méltó, lévén a felelet nem keltette fel egyébként könnyen felpiszkálható érdeklődését. Mondandójának egyetlen érdekesen hangzó része a kísérlet volt, de úgy érezte inkább nem akar részleteket megtudni. Tartott ugyanis attól, hogy rosszat fog álmodni, és ezen következmény elkerülése érdekében arról is letett, hogy egy óvatlan pillanatban majd lerántsa Itsuki fejéről a csuklyát, afféle tréfaként, és hogy immár nem létező kíváncsiságát kielégítse.
- Maya-chanból hogy lett kapitány?
Fordult ismételten feljebbvalója felé, hiszen valamivel pótolni kellett a kíváncsiságán keletkezett űrt, és ez a téma megfelelőnek tűnt erre a célra. Arról nem is beszélve, hogy alig várta hogy megtudja, miféle nagy hőstettet hajtott végre a kapitány, amiért odaadták neki ezt a rendkívül felelősségteljes posztot. Izgatottságában még enni is elfelejtett egy jó pár pillanatra, de aztán rájött arra, hogy talán mégse kéne olyan lelkesen bámulni Mayát, így egy halk bocsánatkérést követően süteményébe merült inkább, persze továbbra is fülelve.

Elmondhatom magamról, hogy sikeresen produkáltam gy olyan reggelt, amikor azon morfondíroztam, hogy mikor is érdemes felkelni. Az első dolog ami egy érdekes logikai gondolatmenetet kreált az agyamban az a fordulások mennyisége volt, hisz egy bizonyos szám után, amennyiszer az ember álmatlanul forgolódik, illik kikelni az ágyból, nem? Meg aztán akkor is, ha a a szervezet jelzi, hogy aznap még nem volt tápanyag bevitel és eléggé szükséges lenne.
Így akarva akaratlanul is ki kellett kelnem az ágyból, hisz álom sem volt már a szememben és a hasam is korgott. Kissé kómásan mászkáltam el egy pohár tejért és valami harapnivalóért. Most még a száraz kenyér vagy valami is megtette volna, de szerencsére találtam tápláló ételt, így nem volt szükség arra, hogy megszorultságom miatt pocsékolódjon el a kedvem.
Reggelimet és a reggeli készülődést befejezvén kalapomat a fejembe nyomtam, majd kiléptem a szobámból. Kinn már nyüzsgött az élet. Tisztek járkáltak fel s alá. Már hozzászoktam ehhez, hisz mindenki igyekszik ilyenkor elintézni a fontosabb dolgokat és nem halasztani azt későbbre. Gondolom erre való a „Jobb ma egy veréb, mint holnap két túzok.” mondás, bár ki tudja.
Az tiszteket kerülgetve, hogy lehetőleg egyiknek se okozzak fölösleges fejfájást és hátráltatást, igyekeztem elkeveredni én is az úti célomhoz. Mivel korábban sikeresen összetalálkoztam és megismerkedtem Ritsu-channal, akitől még egy kis útbaigazítást is kaptam volt, hogy merre keressem a célomat, így nem is volt nehéz megtalálnom a kapitányi irodát. Az már egy teljesen más tál tészta, hogy pár percig szobroztam az ajtó mellett. Nem féltem vagy ilyesmi, hisz mégis csak csupa jó dolgot hallottam a kapitányról Ritsu-chantól, de ez akkor is különös helyzet volt. Vagy inkább fura?
A lényeg az, hogy mivel eddig életemben csak egyszer kellett ilyesmit csinálnom, még anno mikor az első osztaghoz kerültem, így szerencsére nincs gyakorlatom az ilyesmiben. Kifejezetten kínos is lenne, hisz akkor bizonyára fokozott figyelemmel követnék a pályafutásomat, hisz ha valaki olyan sokszor cserél osztagot akkor a baj mégis csak benne kell legyen és nem az osztagokban.
~ Mindent vagy semmit. - döntöttem végül mély levegőt véve és bekopogtam. A feltehetőleg kedvező választ hallva pedig benyitottam, majd kalapomat megemelve köszöntem. - Tiszteletem, taichou. Remélem nem zavarom.
Tulajdonképp nagyon is kíváncsi lettem, hogy milyen lehet az új kapitányom. Mint külsőre mint személyiségileg, hisz ahány osztag annyi kapitány és mindenik más. Azt viszont már most leszögezhetem, szerintem, hogy a mai napom is érdekes lesz.