~ Apró látogató ~

~ Apró látogató ~

Újabb bizonyságot szerzett arról, hogy nem az ízléséért fogja szeretni a kapitányát. Előbb a mentatea, most meg a gyömbéres keksz számára furcsa ízvilága csalt értetlen pislogást az arcocskájára. Azonban a folyadékkal ellentétben a rágcsálnivaló egyre jobban ízlett neki, így az eleinte tétova mozdulatai, melyek a dobozka felé irányultak, egyre magabiztosabbak és sűrűbbek lettek. Igaz, amikor tudta, igyekezett őket elrejteni Maya-chan taichou elől. Nem akart falánknak tűnni, meg hát nem is azért jött ide hogy csemegézzen. Mivel a felettébb kedves hölgy is elég gyakran nyúlt a kekszhez, így hamarosan ketten együtt szépen elpusztították az egészet, csupán morzsákat hagyva a dobozban. Gyorsan rájött hogy mekkora butaságot kérdezett, így fülig pirulva hallgatta a kapitány komoly válaszát az ő hülye kérdésére. Biztos rövid úton az elmeosztályon kötött volna ki, ha ilyen sok újonc tenne fel neki az ilyen és ehhez hasonló értelmetlen kérdéseket, persze, a taichou a túlzás eszközéhez folyamodott, hogy kifejezze, mennyire unalmas minden alkalommal ugyanazokat a kérdéseket feltenni.
- Go-gomennasai...
Kért gyorsan elnézést miután ezen gondolatsora végére eljutott és igyekezett magát minél kisebbre összehúzni a székben. Csak most vette észre, hogy már egy ideje gyűrögeti a nadrágja szárát, ezek szerint hiába az érzés, hogy elszállt az idegessége, ez valójában csak illúzió volt. Félénken pillantott fel Maya-chanra, aki időnként fel-fel pillantott az órára. Lehet hogy vár valakit? Vagy esetleg azt figyeli, hogy mikor telik le végre az újoncára szánt idő? Picit megrázta a fejét, már megint olyan negatív gondolatok jutottak az eszébe. A taichou biztosan nem olyan, mint aki egy púpnak érzi a hátán az újoncokat. A kedvességet nem lehet imitálni anélkül, hogy ne lehetne észrevenni. Bár... hát izé... nem mintha ő képes lenne felfigyelni az ilyesmire. Bár talán megérezné...
- A taichou... ugye nem ezek közé a kapitányok közé tartozik?
Kérdezte, reménykedve felnézve a nőre. Egy világ omlana össze benne, ha a személy, aki példaképként kéne szolgáljon minden osztagbéli számára, és erre megvan minden tulajdonsága is, nem végezné lelkiismeretesen a munkáját. Ő is eldöntötte, hogy példaképként néz fel a kapitányára, elég volt ez a rövidke idő is ahhoz, hogy akár a második anyjának tekintse Maya-chant. Mindenesetre a taichou elbeszéléséből kiindulva a kapitányi munka nem tűnt olyan vészesen nehéznek, legalábbis nem mondta, hogy rettentő unalmas üléseket kell végigszenvednie egy helyben ülve, ami neki a halála volt. Ami a küldetések nehézségi fokát illeti, az sem hangzott ijesztőnek, hiszen nyilván azért lehet kapitány, mert elég erős ahhoz, hogy ezekkel a feladatokkal elbírjon, és elég jó vezető ahhoz, hogy a rá bízott embereket tökéletesen irányítsa. Ebben a pillanatban szívesebben lett volna kapitány, mint egy nemesi ház vezetői pozíciójának örököse, de hát neki már csak ez jutott. Az ajtón kopogás hallatszott, így kíváncsian csavarta törzsét hátra, és bár meglehetősen kényelmetlen pozícióba jutott, azért tűkön ülve várta, hogy ki fog benyitni. Az ajtó lassan kinyílt és egy fejét csuklyával elfedő hölgy került beljebb, aki mint kiderült, szintén újonc! Csillogó szemekkel pattant fel a székből és illedelmesen meghajolva bemutatkozott.
- Kagami Ritsu, 8. tiszt vagyok! Örvendek, Rin-chan!
Ha akarta volna, akkor se tudta volna leplezni az izgatottságát, már várta hogy Rin-chan is feleljen azokra a bizonyos unalomig ismételt kérdésekre. Reménykedve nézett Maya-chan taichoura, nem tudta hogy akkor most ez azt jelenti, hogy vele végeztek, vagy itt maradhat-e, mert ő bizony szeretett volna maradni, és esetleg barátságot kötni a másik újonccal. Na meg az is foglalkoztatta, hogy mi is rejtőzik a csuklya alatt, mely gonosz módon eltakarta a jövevény arcát.

Ahogy folytatódott körülötte a beszélgetés, és őt nem utasították arra, hogy hagyja el az irodát, tétovasága gyorsan elmúlt és boldogan hallgatta mind a taichout, mind a jövevényt. Társasági lény volt, legalábbis szeretett barátkozni, és nem kicsit volt lelkes most, hogy végre nem... hogy is kéne fogalmazni... unalmas nemeskisasszonyok, és -úrfik ismeretségét szerezhette meg. Igen, talán az unalmas rájuk a legkifejezőbb szó, nagyon kevés alkalommal tudta jól érezni magát azokon a bizonyos teadélutánokon, ahol még csak nem is lehetett önmaga, mert az illő viselkedést kellett gyakorolnia, és nem hozhatott szégyent a családjára, pláne mivel a legtöbb vendég alacsonyabb rangú arisztokrata volt, abból adódóan, hogy a Kagami-ház a legelőkelőbb nemesség köreibe tartozott, így neki példát kellett mutatnia. Azonban az Akadémián és itt az osztagban gyökeresen megváltozott a helyzet, hiszen úgy viselkedett, ahogy akart, és a shinigamik, akikkel találkozott is jóval változatosabb jellemmel rendelkeztek. Itt volt példának okáért a taichou, aki mint valami tündér, szállt le az életébe, még akkor is ha néha hagyja gyűlni azt a papírmunkát, de hát ha le is tudja hamar, akkor ugye nincs gond, mert ez nem azt jelenti, hogy lusta, hanem azt, hogy csak nincs hozzá kedve, és egy kapitány biztosan sokkal kevésbé van szabályokhoz kötve, mint mondjuk egy nemes, akinek nem csak azt szabják meg, hogy mit csináljon, hanem még azt is hogy hogyan >.>
- Tényleg? Lehetne? ***.***
Pattant fel olyan hirtelen, hogy kis híján vissza se tudta fogni a nagy lendületét, de valahogy mégiscsak sikerült megőriznie az egyensúlyát, és megakadályoznia, hogy megfejelje az íróasztalt, ami minden bizonnyal nem lett volna se kellemes látvány, se kellemes élmény, elvégre elég masszívnak tűnt a bútordarab, és biztos jó kemény is, legalábbis keményebb, mint Ritsu feje. Csillogó szemein látszott, hogy mennyire örült a felajánlásnak, szinte már-már a felhők között járt, elvégre egyenesen Maya-chan taichou hívta meg őt és Rin-chant enni és... egyedi programot kreálni, amit természetesen hatalmas megtiszteltetésnek érzett, hiszen ő csupán egy jelentéktelen kis 8. tiszt volt, aki csak most mutatkozott be a kapitányánál. Yakkun tehát nem füllentett, amikor azt mondta, hogy a kapitány úgy viselkedett vele, mint egy régi barátjával, mert ezt a bánásmódot most ő is megkapta, legnagyobb boldogságára. Öröme azonban kissé alábbhagyott, amikor meghallotta újonctársa hogyan szólította őt, fogalmazzunk úgy, hogy nem kedvelte ezt a nevet.
- Anou... - kezdte kissé bizonytalanul. - Megkérhetlek rá, hogy használj kevésbé formális megszólítást? Otthon szoktak így hívni, és nem szeretném, ha az osztagban eltöltött idő egy picit is emlékeztetne arra, hogy milyen amikor otthon vagyok. Tudod, életem eddigi legboldogabb napjait élem át shinigamiként, új arcokat ismerhetek meg, barátokat szerezhetek, és nem utolsósorban Nami-channal edzhetek, márpedig a legjobban az ő társaságában szórakozom. Gomennasai, Rin-chan ^^"
Kérte meg Itsukit mentegetőzve a váltásra, miközben elindultak kifelé az irodából. Büszkén kihúzva magát lépdelt kapitánya mögött egy lépéssel, hiszen biztos nem lesz mindennapi dolog számára, hogy együtt mutatkozhat Maya-chan taichouval, szóval meg kell adni a módját, nem viselkedhet úgy, mint aki egyáltalán nem érzi megtiszteltetésnek a dolgot.
- Miért rejted el az arcod, Rin-chan? Ne légy ennyire zárkózott, biztos boldogabb lennél ha kinyílnál mások felé, és akkor nem zavarna ha sok ember közé kéne menned. Egyébként lehet hogy évfolyamtársak voltunk az akadémián! Melyik osztályba jártál? Milyen tárgyakban voltál jó? Ki volt a kedvenc tanárod?
Halmozta el kérdéseivel a másik újoncot, bent az irodában nem mondott magáról sokat, ő viszont meg akarta ismerni Rin-chant, szóval nem is fogja hagyni, hogy kibújjon a válaszadás alól. Elvégre ő is felelt a lány kérdéseire, szóval úgy illik, hogy Rin-chan is feleljen, legalábbis ezt diktálta az illő viselkedés, amiről annyit tud, és amit annyira nem szeret. Időközben a trió megérkezett a büféhez, Ritsu pedig olyan nagy igyekezettel sietett oda a pulthoz, hogy megbotlott a saját lábában, de csodával határos módon ismét kivédte az orra esést. Lelkesen tapadt az üveghez, hogy aztán végül némi gondolkodás után rábökjön egy imagawayakira, aztán már fordult is vissza széles mosolyával Rin-chan felé, hogy meghallgassa a shinigami válaszát.

Kezdem irigyelni Mayát, amiért ilyen igazán remek osztagot irányíthat, ráadásul az osztagának tagjai is felnéznek rá. Nem tudom, vajon kiérdemeltem-e fracciónjaim tiszteletét, csupán abban vagyok biztos, hogy azon beosztottjaim, akik Ritsuhoz közel állnak koruk szempontjából, nem lelkesednének ennyire, ha én hívnám őket büfébe. Jó, egyszer elvittem őket kocsmázni, de hát már több száz évesek és különben is tudnak magukra vigyázni. Inkább azért lelkendeznek, ha sikerül egy újabb arrancar életét megkeseríteni, s néha még én sem úszom meg az akcióikat, bár egyezségünk többnyire mind a két fél betartja. Nem ugráltatom őket, nem várom el, hogy a talpam nyalják és a szabadidejükben annak a fogkeféjét mártják bele a vécébe, akiét csak akarják, ha cserébe engem nem szekálnak meg küldetéseken teszik a dolgukat. Hát igen, zseniális vagyok vagy zseniális vagyok? Mindegy is, nem az egóm további fényezésére jöttünk, hanem legjobb cimborám meg Ritsu boldogítására. Mondjuk azért nem kicsit tartok attól, hogy shinigamik közé kell mennem, és nem azért, mert félnék tőlük, cseppet sem. Csupán mégis csak a Gotei 13 szívében vagyok, és ha úgy egészen véletlenül lekerülne rólam a csuklya, s láthatóvá válna a maszkom, nem mindenki lenne olyan idióta, hogy elhitessem vele, hogy csak halloweenra öltöztem be arrancarnak. A maszkot és a tetoválást még meg tudnám magyarázni, de a hollow lyuk... Az már necces. :/ Meg aztán, akad néhány kapitány, akivel volt már szerencsém megismerkedni. Talán ennyi idő alatt már Mitsunak is leesett, hogy nem egy szegény, ártatlan ember vagyok valamivel magasabb lélekenergiával, és tartok tőle, hogy számára még mindig fontosabb Seireitei egy olyan remek és megbízható baráttal szemben, mint amilyen én vagyok. A fene érti a shinigamikat... Sokkal jobb vagyok a korrupt, hazugságokkal szőtt szervezetüknél, de még így is inkább maradnak a rendszer elnyomása alatt. Nem mintha én jobb lennék, hisz valószínűleg az egyetlen espada vagyok, ki tényleg szívből gyűlöli Aizent. Aki pedig mégis utálja, az csak engem utánoz, ez egyértelmű, hisz valljuk be, példaképnek tökéletes vagyok. Végül is legyenek csak gyenge másolataim, béna utánzataim, a nyomomba se érnek.
Egyik szemöldököm felvonva tekintek a kislányra, míg ő kikéri magának a megszólítást. Felőlem oké, de én aztán nem fogom magam szarul érezni azért, mert mifelénk ez egy afféle megszokott megszólítás. Tenyerem pedig lendül is Ritsu fejét megtalálva, na nem azért, hogy nyakon csapjam vagy valami, hanem hogy egy jó alapos buksisimit osszak le neki, hogy csak flegmán mosolyogjak a kislány további szócséplésén. Ha nagyon szemét lennék, még látványosan ásítoznék is, viszont most az egyszer még moderálom magam, mert hát na... Láthatóan még gyerek, talán nem kéne annyira megbántanom.
- Jól van, jól van, ne vedd már magadra... - gyömöszkélem meg alaposan, olyan barátiasan, mintha amúgy már ezer éve ismerném és régi jó cimborák lennénk, nem pedig nagyjából öt-tíz perce találkoztunk volna először. Ha elég laza a kiscsaj, akkor most nem fog egy ilyenen megsértődni, különben is, kapott egy békeölelést. Szent Isten, már lassan rosszabb leszek, mint egy hippy... Pár évvel eztelőtti énem sikítva ugrott volna bele egy szakadékba, ha megtudja, espadaként shinigamikat ölelgetek. Nem mellékesen pedig semmit sem tudok Soul Society nemeseiről, úgyhogy igazából arról sincs fogalmam, hogy Ritsu valami puccos família sarja.
- A szüleid pedig lazíthatnának... Teljesen megértelek, nekem is elegem van már belőle, hogy mindenki samázik. Csak tudod, a megszokás... - haladok szorosan Maya mellett a büfé felé abban reménykedve, hogy nem egy szép kis csapdába leszek vezetve különleges fogadóbizottsággal. Időnként ideges pillantásokat vetek Mayára, mert tényleg nem tudom, mit is mondhatnék Ritsu feltett kérdéseire. Fogalmam sincs, milyen tantárgyak vannak a shinigamik iskolájában, és a tanárokat sem ismerem, s ami a zárkózottságot illeti, csak egy bárgyú mosolyra futja meg gondolatbeli fészpalmolásra. Na igen, engem mindennek lehet nevezni, csak antiszociálisnak nem, és sosem szokott zavarni, ha emberek közé kell mennem, csupán ez most nem a megfelelő hely és idő, amikor maszkomat és hollow lyukamat mutogatva rohangálhatok azt kiáltozva, hogy én vagyok az 5. espada.
- Semmi gond... Amúgy nem vagyok zárkózott, csupán kölcsönvettek egy kísérletre, és ezért van valami a fejemen, amit nem szívesen mutatok meg. Semmi gáz, holnapra elmúlik. Aztán... igazából az összes tanárt utáltam, és... Hát a kedvencem a hollowismeret volt. Gyakorlatilag mindent tudok róluk. - válaszolom meg a kérdéseket rettegve attól, hogy valami hülyeséget is elkövetek. Remélem, tényleg van olyan tantárgyuk, ahol minket, lidérceket elemeznek, meg legalább egy olyan téma, amiben biztos nem tévedhetek, lévén én magam is hollow vgyok, ráadásul az egyik legerősebb, s szinte mindent tudok magunkról.
- A fegyveres harc sem rossz... Holnap eljössz velem edzeni, ugye, Maya? - próbálok okosnak tűnni, míg igyekszem ignorálni a köpenyes shinigamikat. És még azt hittem, hogy mi, arrancarok vagyunk furák. Mindegy is, valami salátát azért már rendelek, ha itt vagyok, jelen pillanatban amúgy sem kívánok mást. Nem vagyok vega, de néha jól esik könnyebb kajákat enni, a hummusz bárt is ezért látogatom olyan szívesen.
- Különben meg túl jó vagyok ahhoz, hogy félrenyeljek... :/ - húzom ki magam a széken, míg fél füllel a szomszéd asztalnál ülő köpenyesek bveszélgetését hallgatom. Meglepő módon egészen megértem a tudományos maszlagot, bár gyakran használnak olyan kifejezéseket is, ami már nekem is sok. Végül is, ha eddig megúsztuk, csak sikerül élve, egy darabban kijutni ebből az átkozott Soul Societyből!
- Na és Kei-kunnal mi van? Csak pletykákból hallottam, de mintha ő is ebbe az osztagba jött volna. - érdeklődök a bátyám felől, hisz Maya már említette, hogy feltűnt a semmiből. Azt persze nem kell Ritsunak sem tudnia, hogy tulajdonképpen Maya pletykált, de hát... Az ő érdekében hazudunk, még ha amúgy az elveim ellen is vall. Ez csak az ő javát szolgálja!