*Madarak csicsergése keltett fel a hosszasan tartó alvásomból. Örökké valóságnak tűn a kelés, s meglehetősen nehéznek. Nehéz ebben a világban lenni ily' erőtlennek tűnő testtel. Még mindig nem fogadtam el a tényt, de a gondolatot sem, hogy elvesztettem a lélekenergiám. Rendezetlen külsőm olyannyira árulkodik a lelki megviseltetésemről..Baj, baj után ér. Már azt sem tudom lassan, hogy ki is vagyok valójában. Ryuuji-sama halála óta Ritsu is mintha kissé megváltozott volna. Nem látom a húgom vidámságát, nem látom a lelki jelenlétét sem. Sajnálom őt, s tudom azt is, hogy neki most milyen rossz lehet. Voltam én is hasonló helyzetben valamikor, valamikor nagyon régen. Azóta megtaláltam már a helyem, de ez a mostani időszak,,nagyon nehéz. Nincs nap, hogy ne jutna eszembe az űr, amit a babám elvesztése okozott. Ennek tetejébe Keisuke is hiányzik, valamint meghalt az a személy, aki gondozott. Elvesztettem a lélekenergiám, s lassan a húgom sem lesz velem. Komoran bámulok magam elé, egy kopogást hallok a szobám ajtaján át.*
- Ai-sama...emlékeztetni szeretném önt annak a shinigami kisasszonynak a születés napjára. *Egy szolga hangja szólal meg az ajtó mögül, melyre én nagyot sóhajtva felkelek. Való igaz, még én kértem őt, hogy emlékeztessen erre a napra; s milyen ironikus, hogy mióta szabadságoltak egy kicsit, teljesen kiment a fejemből. Habár gondatlannak nem vagyok nevezhető, mert felkészültem. Csak a kérdés az, hogy ezt a lépést ugyan hogyan tegyem meg? Hogyan menjek ő hozzá? Szánom önön magam, hogy ennyire meggyengültem. S ilyen meggyengült állapotban egy olyan személyt kell felkeresnem, aki meglehetősen távol áll tőlem. Ám volt időm mélyen magamba nézni, s felfedeztem valami egészen különlegeset. Még ha lehet nem is leszünk jobb kapcsolatban, akkor is volna valami, amit el kell mondanom Kotominak. Így hát lassan kikelek az ágyamból, s magamra veszek egy köntöst.*
- Készítsétek elő a kíséretemet. *Adom ki parancsba az őrségem felállítását. Mióta van ez a helyzet, jobbjára nem mehetek el itthonról kíséret nélkül. Nem félek, vagyok már elég képzett zanjutsuból ahhoz, hogy megvédjem magam, csak hogy egy ideje nem érzem magam biztonságban. Nem vagyok biztos saját magamban, s tudom is, hogy miért..bizonytalanság ragadott el. Tisztában vagyok a Gotei Juusantai szabályaival, valamint a 46- ok kérelmével is. Türelmi időt kaptam, azonban ez az idő roppantul véges. Ha nem tudom visszanyerni a lélekerőm, könnyen lehet, hogy elveszik tőlem a rangomat. Többé nem lesz társam sem Mei, Shizuka..sem Anao és a többi shinigami. Visszavonultan élni egy birtokon, és várni, hogy megöregedjek? Többé nem tudnék mások szemébe sem nézni. A kötelességeim nekem az életem, s ezzel kell megbirkóznom. Vissza akarom szerezni, csak még nem tudom hogyan tegyem. Így hát e napra emlékeztetve, úgy érzem itt az idő, hogy megváljak valamitől. Beszélnem kell Kotomival. Suwun taichounak küldök egy pokollepkét - az egyik szolgáló által -, amelyben megkérem, hogy bizalmasan kezelje az ügyem. Kikérem magamnak néhány órára a hadnagyát egy személyes elbeszélgetésre. Természetesen előre közlöm, hogy a hadnagy ne tudjon arról pontosan, hogy miért is küldik ki a shinigami akadémia nagy arénájába. Mikor pedig szabadjára engedem az állatot, én magam máris készülődni kezdek. Egy fehér yukata fölé illesztem a kapitányi haorimat - habár nem tudom, hogy hordanom kellene-e -. Csak ketten kísérnek el a kaputól, egészen az Akadémiáig, de ott az ajtóban megállnak. Nem siettünk, így amikor belépek az ominózus méretű épületbe, már messziről megpillantom őt. Nagyot sóhajtok, s majd felé kezdek sétálni. Sétálni, pedig nem rég még shunpoztam. Összehúzom szemeimet némelyest, eme felfedezésre, s majd megszólítom a lányt.*
- Örülök, hogy Suwun-taichou megengedte, hogy eljöjj munka idő alatt. *Kimért hangon szólalok fel, bizonyára nem számított arra, hogy majd én jelenek meg ebben a teremben. Bár önmagában maga a szervezkedés is szokatlan, hogy egy ilyen helyre szerveztem a találkozónkat. Nem volt különösebb oka, csupán különleges, és csendes helyet akartam ennek a beszélgetésnek.* - Beszélnünk kell Sakai-san. *Komolyan pillantok szemeibe, de legalább olyan furcsa fénnyel, hogy felkeltsem a figyelmét. Szó, mi szó..nem kedveltem soha Kotomi közvetlen stílusát egy bizonyos okból kifolyólag..de valahogy pár napja elvesztettem ezt a fajta ellenszenvemet. Egy korrekt beszélgetést akarok a lánnyal lefolytatni, hogy elmondjak neki egy s mást. Okkal teszem ezt, idővel fény derül majd erre is. A kezemben megpillanthat egy aprócska dobozt, nagyon kicsiny..ezt felé is nyújtom.*
- Valamikor Rukongaiban laktam, lélekként születtem. Akkoriban a húgom nem tudott rólam, de én meg akartam találni őt. Mindig is éreztem, hogy a vérünk az egy fajta kötelék. A kapitányi gyűlésen kiderült, hogy a te testvéred volt az egyik behatoló. *Mellé lépve a sorokat kezdem el bámulni, és a kezébe adom a tárgyat.* - De már visszahoztad őt, ahogyan én is a Tamachi nemest. Oszd meg vele azt az ékszert, majd ha rápillantotok egy kósza gondolat a másikhoz talál. *Ha Kotomi kinyitja azt a dobozt, két fehér aranyláncot pillanthat meg, amelyen fél-fél szív alakú medalion lóg a saját nevük vésetével. Áttudom érezn ia helyzetét, hiszen sokáig az én húgom és köztem is egy szakadék volt, így hát érdemi ajándékkal szolgálok neki eme napon. (Holott egy cseppet sem mondom ki neki azt a kívánságot, amit ilyenkor szoktak az egyének a másiknak mondani.) Aztán némileg előre lépek, a helyett, hogy bármi mást mondhatnék még. Néhány pillanatnyi feszült csend után szólalok fel ismét.*
- Sok mindent elvesztettem Kotomi. Először is a gyermekem Keisuketől, elvetéltem. Aztán a mostoha apámat nem régen. S nem sokára, ha nem változik a helyzetem..le kell mondanom a kapitányi pozíciómról is. Lehet, hogy többé nem leszek shinigami. *Érthetetlen, hogy miért éppen neki mondom el, de láthatóan még mindig nem mondtam el neki mindent. Volna iss még közölni való, amit nem szeretnék halasztani.* - Nem visszakozom Kotomi, a kapcsolatom Keisukevel a baba elvesztése óta vészesen megromlott. Gyakran érzem úgy, hogy semmi értelme az egésznek. Ezt azért mondom neked, mert te vagy az egyik legjobb barátja. Valamint..észre vettem azt a természetes vonzalmat köztetek. *Sóhajtok egyet, majd szembe fordulok vele. Sokat szenvedtem, talán most egy kicsit megpillanthatja a valódi lélekállapotomat. Az pedig, hogy milyen kapcsolatban is vagyunk mi ketten, most cseppet sem zavar. Valamiért olyan érzésem támadt, hogy nekem beszélnem kell a dolgokról neki.* - Itt az ideje Kotomi..Itt az ideje, hogy... *Kétszer is neki indulok annak, de nem megy. Egyszerűen nem tudom kimondani azt, amit akarok. Olybá nehéznek tűnik, pedig tudom nagyon jól, hogy úgy lenne a leghelyesebb. Így volna a legtisztább..nem igaz?*

Az elmúlt években leszoktam arról, hogy várjam a születésnapom, pedig régen alig győztem kivárni ezt a napot. Ebben a változásban az is benne van, hogy akkor még gyerek voltam, most meg már nem igazán tartom magam annak, de a fő oka mégis inkább az, hogy nincs igazán kivel megünnepelni. Annak idején a családom fontosnak tartotta, hogy kellőképpen megtiszteljük ezeket a különleges napokat, mostanra azonban nem igazán maradt semmi azokból a kötelékekből. A szüleim valahol Rukongaiban tengetik a napjaikat, remélhetőleg épen és egészségesen, valamint együtt, húgom pedig önálló, külön életet él, aminek ugyan még része vagyok, de korántsem olyan nagy mértékben, mint mikor még emberi életemet éltem. Nem romlott meg a kapcsolatunk, de érezhetően távolabb kerültünk egymástól, és nem csak azért mert ő Karakurában él, én meg itt, Seireiteiben. Felnőtt, nincs már annyira szüksége a nővére támogatására, megtanult a saját talpán állni. Lenyűgöző, hogy milyen változásokon ment keresztül, és igazából azt vettem észre, hogy már inkább nekem van szükségem őrá, mintsem fordítva. Kicsit ijesztő belegondolni, hogy mit jelent ez, és hogy mégis hol tartanék, ha nem adna nekem egy biztos pontot az életemben. Csakhogy ő messze van, és nekem szükségem lenne még valakire, akinél mindig menedékre találhatok.
Hiába érzem magam magányosnak, azért ez a nap megmutatta, hogy van akinek számítok valamit, hogy van aki odafigyel rám. Számos kellemes meglepetés ért, az osztagban és azon kívül is felköszöntöttek, kedveskedtek nekem apróságokkal... vagy éppen nem is olyan apróságokkal, hiszen Veracchi nagyon kitett magáért. Mégiscsak ő az, aki mindent megtesz azért, hogy jól érezzem magam a bőrömben, szem előtt tartja a lelki egyensúlyomat. Egyszóval törődik velem. Nagyon hálás vagyok neki ezért, nem is tudok elképzelni nála jobb kapitányt, és most nem is azért, mert kaptam tőle egy gyönyörű ruhát és néhány igazán finom illatszert, hanem mert ő tényleg-tényleg mindig akkor siet a segítségemre, amikor szükségem van rá. Még talán Kei-chan az, akivel úgy vagyok, hogy szívesen fordulok hozzá, ha beszélgetni szeretnék, de az ő ajándéka... nos, egy pillanatra azt hittem, hogy lenyomom a torkán azt a nyalókát Végül csak kupán vágtam vele, persze finoman, nehogy eltörjön az ajándék, vagy a hadnagy kolléga koponyája Legutóbb tortát sütöttem a szülinapjára, de ezek után biztos lehet benne, hogy visszakapja majd a gonoszságot, azt hiszem már tudom is mivel
Éppen Mei-chan okozott igen kellemes meglepetést egy kosár sütivel - noha nem vagyok kifejezetten édesszájú, azért nincs ellenemre a fogyasztása sem, nem csak a sütése - amikor a taichou értesítését megkaptam. Nem kértem szabadnapot, és nem is kaptam volna, így számítottam rá, hogy esetleg a szokásos teendőimen kívül más feladat is jut, bár pont arra nem számítottam, hogy az Akadémiára kell mennem. Előfordult már, hogy egy-két vizsgán jelen voltam, mert beosztottak felügyelőnek, és úgy gondoltam most is ezért hívtak oda, így sietősen elbúcsúztam a 3. osztag hadnagyától, és az iskolaépület felé irányítottam lépteimet. Sok kellemes emlék kötött ahhoz a helyhez, bár csak három évet töltöttem el ott... így belegondolva, ha nem vizsgázhatok le hamarabb, még nem lenne egy éve, hogy halálisten lehetnék. Ez viszont nem jelentette azt, hogy ismerős is vagyok az Akadémia területén, kellett némi segítség, hogy el tudjak jutni az arénához, ahol a vizsgáztatás folyik.
Furcsa módon a várt nyüzsgés helyett üres folyosók fogadtak odafelé menet, semmi jel nem utalt arra, hogy itt vizsgázás lesz. A felpolírozott padlón hangosan koppantak a lépteink kísérőmmel, tisztán látszott az állapotán, hogy ezt a részleget is újjá kellett építeni a harcok után. Már nem emlékszem, kik is csatáztak erre, de kapitány-szintű küzdelem rombolta le az Akadémia egy részét. A mai napig kétlem, hogy mindenről kaptam-e jelentést az embereimtől, annyi minden történt... és sajnos nem mindenki élte túl az ütközetet az arrancarokkal...
Nagyot sóhajtva léptem be a hatalmas terembe, ami üres volt. Kérdőn pillantottam rá a hölgyre, aki idekísért, de ő is csak a vállát vonogatva jelezte, hogy nem kötötték az orrára, miért is kellett idejönnöm. Miután elnézést kért és távozott, a kezeimet a tarkómra helyezve sétáltam be a helyiség közepére, és jobb híján nézelődtem kicsit, noha nem nagyon volt sok érdekes az arénában. Talán pár perc telhetett el, amikor meghallottam egy kimért hangot, mely a visszhang miatt kicsit torz volt, de ettől függetlenül ismerősnek hatott. A bejárat felé fordulva aztán megpillantottam a hanghoz tartozó személyt is. Kíváncsi vonásaim pillanatok alatt átrendeződtek semleges arckifejezéssé.
- Sanbantai taichou, Kagami Ai-san... - szólaltam meg jómagam is kelletlenül, és bár megtehettem volna, hogy az általam választott becenevén illetem, nem igazán volt hangulatom ahhoz, hogy leszóljon miatta. Több okból kifolyólag is ellenérzéseket tápláltam a nő irányába, hiába voltam tisztában azzal, hogy szorgalmas, megbízható kapitány. Mint shinigami, megbecsülésre méltó és erős, de mint ember, már kevésbé voltam ellátva pozitív jelzőkkel vele kapcsolatban. Mindig is olyan érzésem volt, hogy többnek képzeli magát nálam, hogy ok nélkül várja el a tiszteletemet. Még nem volt nálam magasabb rangban, amikor először találkoztam vele, mégis úgy kezelt, mintha rangosabb, fontosabb személy lenne nálam. Holott engem cseppet sem érdekel, hogy valaki hadnagy, kapitány, vagy 18. tiszt, és ki nem állhatom azokat az embereket, akik a társadalmi rangjuk vagy pozíciójuk által magukat magasabbra helyezik másoknál. Ő is érző, lélegző shinigami, és én is az vagyok, nincs köztünk különbség. Épp ezért nem szerettem azt sem, ha valaki a rangom miatt viselkedik velem tiszteletteljesen, ahogy én sem voltam hajlandó pusztán ezen a vonalon elindulva formálisan viselkedni valakivel. Ait ez jól láthatóan megbántotta, mert egy arrogáns liba, akinek a fejébe szállt a nemesség. Nem is tudom, miért áll velem, egy közönséges halálistennel szóba
Kérdőn pillantottam rá, ahogy közelebb jött és felém nyújtotta az apró dobozt, majd mivel én nem vettem el azt, a kezembe nyomta. Megvallom, kissé meglepett a gesztus, és nem is voltam biztos benne, hogy el akarom fogadni az ajándékát, elvégre nem voltunk olyan viszonyban, hogy meglepjük egymást egy-egy születésnap alkalmából. Gondoltam arra, hogy Kei-chan mondott valamit a nőnek, de a magyarázata erre rácáfolt, és egyben meg is győzött arról, hogy nem szabad visszautasítanom a dobozkát.
- Fogalmad sem lehet arról, hogy miféle kötelék áll fenn két testvér között... Ne hidd hogy érted, min mentem keresztül. Mindenesetre illik megköszönnöm, hogy gondoltál ránk - jegyeztem meg kifejezetten ridegen, hovatovább bunkó módon, de mivel ő is hasonlóképpen viselkedik velem általában, így én sem akartam adósa maradni. Ellenben szavaimhoz hűen meghajoltam hálám jeléül, majd kinyitottam a dobozt, melyben két lánc díszelgett... méghozzá két gyönyörű ékszer, melyekbe Hitomi neve és az enyém volt belegravírozva. Őszinte meglepetéssel pillantottam fel Aira, ilyen személyes ajándékot még a kapitányomtól sem kaptam. Kicsit meg is zavarodtam, így a reakciómat felfedezve azonnal el is kaptam a fejem, és a sértettet játszva néztem félre. Furcsa érzések öntöttek el, nem értettem, miért döntött úgy, hogy beszélni akar velem, hogy miért ajándékoz meg ilyesmivel, hogy miért... törődik azzal, hogy ki vagyok és milyen problémáim vannak. Hiszen az még számára is nyilvánvaló lehetett, hogy a húgom érintettsége miatt mennyire megviselt a Daitenshi-ügy, melyet szerencsére sikerült elsimítani. Csakhogy amit mondtam, az hiába hangzott durván, én igaznak éreztem. Hitomi és én születésünk óta együtt voltunk, olyan kapocs alakult ki köztünk, ami nem létezhet Ai és a húga között.
- Hallottam róla... és sajnálom - reagáltam szavaira komoran, a fejemet lehajtva. Bár a mostohaapjáról nem tudtam, az elvesztett gyermeke híre bejárta Seireiteit, ahogy a 2. osztaghoz eljutott az elvesztett erejének a híre is. Bele se mertem gondolni, hogy reagálnék, ha megadatna nekem a gyermekáldás, aztán mégis elveszíteném még mielőtt megszülethetne, és sokáig gondoltam arra, hogy meglátogatom Kagami kapitányt a gyengélkedőn, de végül mégsem tettem meg. Nem éreztem úgy, hogy nekem ott lenne a helyem. Furcsa, hiszen két közeli barátom is jóban van a nővel, én viszont mégsem tudom meglátni benne a pozitívumokat. Az viszont kétségtelen, hogy nagy csapást jelentene a Gotei 13 számára, ha megfosztanák a rangjától.
- Biztosíthatlak róla, hogy csak barátok vagyunk Kei-channal, ha erre gondolsz. Ismerem annyira, hogy tudom, nem csalna meg téged se velem, se mással. Szeret téged, és nekem sem érdekem, hogy közétek álljak - nyugtattam meg, vagyis próbáltam. Őszintén szólva nem értettem, Kei-chan mit lát benne, és azzal is tisztában voltam, hogy ő nem semleges számomra, mint férfi. Azonban nem ő volt az, akit valójában kerestem... azt hiszem. Ezt az is jelzi, hogy felébredt bennem az együttérzés a kapcsolatuk elhidegülése miatt, sejtem, hogy mennyit szenvedhetnek. Kei-chan sem teljesen önmaga egy ideje, látszik rajta, hogy bántja valami.
- Ai-ch...san... miért mondod el mindezt most nekem? Miért... mit szeretnél? Őszintén szólva nem teljesen értem, mi okból hívtál ide :/ - bukott ki belőlem a kérdés, ami foglalkoztatott és összezavart. Nem tudtam eldönteni, hogy most gúnyt akar belőlem űzni, hibáztatni akar azért, mert rosszul állnak a dolgai Keisukével, esetleg úgy döntött, hogy megpróbálja félretenni a köztünk lévő feszültséget, hogy segítséget kérjen, vagy netán valami egészen mást akar. Igyekeztem távolságtartóan, de nem érzéketlenül viselkedni vele szemben, már csak azért is, mert a szavai kiváltották belőlem azokat az érzelmeket, amiknek felszínre kellene törniük. Ha nem lett volna bennem ennyi kétség a szándékait illetően, szó nélkül megöleltem volna a lányt, de a kettőnk közös múltjával nem lehettem semmiben sem biztos. Még abban sem, hogy most a valódi Kagami Ait látom-e, mert ha igen, akkor lehet... hogy valamennyire félreismertem, és megvan az oka annak, hogy ennyire hűvösen és ridegen viselkedik másokkal szemben. Komolyan pillantottam rá, tudni akartam hogy hányadán állunk. Nem szeretek senkivel sem rosszban lenni, nagyon alapos indok kell hozzá, hogy valakihez úgy álljak hozzá, mint ehhez a nőhöz. De ha tévedtem...?