Kicsit félszegen járok erre, igazából -jövök rá- most először: erre még nem volt feladatom. Persze maga Soul nem idegen hely, de még Seiretei sem, de csak annyira, hogy tudjam merre is kéne mennem, ha oda akarnék menni.
Márpedig most akarok.
Átvágtam a kerten, több ponton is megnézettem magam 3. osztagos shinigamikkal, de aztán mégcsak szóváltás sem lett belőle. Csupán a Kerten átvágva, közvetlenül a Hadnagyi ioda előtt kért az egyik tiszt valami kis igazolást, hogy ki is lennék és mit akarok én itt errefelé.
Most az ajtó előtt állok. Oldalamnál kitapintom Névtelent -sajnos, amíg nem jut előbbre a "kapcsolatunk" mégsem akarom egyszerűen le"kard"ozni. Már most jelentőseb több annál számomra Ő. Tisztelem és becsülöm.- majd egy gyors kimono igazítással határozottan kopogok és lassan nyitom is az ajtót.

Belépve nem nézek a hadnagyra: köszönök miközben tisztelettudóan meghajolok. Na nem bókolás, csak a szokásos formaságok, amiket tiszteletben kell tartani.
Magam mögött behúzom az ajtót, majd előrébb lépek és várok, hogy szóljon: beszélhetek.

A széken hátradőlve olvasgattam a hivatalos és felettébb izgalmas dokumentumokat, hogy el ne aludjak az ipod bömbölt a fülemben. A kopogást elég halkan hallom, ezért folyosói zajnak titulálom. A helyzet jelentősen megváltozik, amikor belép egy akadémiai tanuló. Már-már zavarba hozóan betartja a formális előírásokat, amin önkéntelenül is elmosolyodok. Az ajtó bezárása után felpattanok székemről és vendégem mellé lépek. Egy hátba vágás kíséretében széles vigyorral az arcomon kezdek beszélni.
-Ugyan már! Nem szükséges ennyire betartani a formaságokat! Húzd már ki magad!-segítek neki, hogy kiegyenesedjen.-Miben segíthetek neked?-mosolygok rá, remélem barátságosan.

Teljesen ártalmatlanul fordultam meg. Az ajtó már becsukódott, én meg teljesen meg voltam elégedve magammal: hiszen eddig minden simán ment. Szóval nem, nem vártam én semmire.
Az ütés ugyan nem volt erőteljes, de kapásból bennszorult az arra a percre betervezett levegőadagom, így kapásból hangos krákogásban és fuldoklásban török ki. Nem is beszélve a mélységes megdöbbenésről. Kigúvadt szemekkel fulladozok -pillanatok kérdése csak, hogy rendbejöjjek, nincs nagy gond- némiképpen még meg is görnyedve. És beszéltem már a megbotránkozásról??!

- Koshirou Owando, akadémiai tanonc -krökháhá- megbeszélésre -krákrökhökk- *torokköszörülés* jelentkezik...

Nyelek egy utolsót, miközben félszegen a hadnagyra pislantok, hogy számítsak-e további " közvetlen támadásra".
Azért a legbiztosabb lehetőséget választam és beljebb lépdelek, hogy a hadnagy hatótávjából lehetőleg kikerüljek. Elnyomni próbált zavaromban idegesen játszatom végig az ujjamat Névtelen hüvelyén, majd megigazítva újfent kimonómat, küldök akaratlanul a hadnagy felé egy majdnem lenéző pislantást. Végül összképemen javítandó és lassan elmúló zavaromat palástolandóan kihúzom magam.

- Az akadémia vezetősége küldött, idézek: "A gólyák hollowképzése végett, illetve személyem*nyomatékosítom a hangsúlyt* figyelembevételéért, az út során." Nos, erről lenne szó.

Közlöm hivatalos hangnemben az információkat, miközben igyekszek megtartani a tisztes távolságot a hadnagytól.

-Ne haragudj!-ácsorgok tőlem szokatlanul megszeppenve. "Remek...öld meg szegényt, mielőtt még bekerülne a gotei 13-ba...ügyes vagy Hana!"forgattam meg a szemeimet,de mire ráeszméltem a fiú már tisztes távolságba húzódott tőlem. "Megeszlek reggelire? Ez most komolyan megrémült tőlem?"pislogok nagyokat,de elkomolyodok a lenéző pillantása után.
- Az akadémia vezetősége küldött, idézek: "A gólyák hollowképzése végett, illetve személyem*nyomatékosítom a hangsúlyt* figyelembevételéért, az út során." Nos, erről lenne szó.-
-Örvendek, hogy megismerhetlek Koshirou Owando!-kicsit elgondolkozom a néven.-Te lennél a végzős osztály legjobb tanulója, igaz?-nem várva a válaszra folytatom a beszédem.
-Értettem az érkezésed okát!-sétálok vissza az asztalomhoz és ülök le a székembe.-Legnagyobb sajnálatomra még nem érkezett erről semmilyen információ... A helyszín már megvan? Tehetnénk egy sétát arrafelé, hogy legyen elképzelésem a küldetésről.-elveszek egy picit papírok között.-

Némileg zavartan tekintek az irodaasztalt behálózó papírkötegek felé. Egy csöppet káosz...

- Elég nagy a zűrzavar az utóbbi időkben.

Mondom félhangosan, igyekezve némi együttérzést tanusítani, mégha eközben újabb fejekkel csökken a szememben a hadnagy. Majd egy pillanatnyi elgondolkodás után most ugrik csak be, hogy mit is mondott az imént:

- Nos, nem volt felmérés... öhm... öhmm... hadnagy. De megtisztelő, ha ilyen... öhm... "pletykák" terjengenek rólam. Az eredményeim igen, egész jók.

Vörösödök el tudattalanul. De elég csak egy pár pillanat, hogy eszembe jussanak rokonaim, halálom körülményeim és szégyenlem, hogy így elfelejtkeztem róluk. Arcom újra megfeszül, némileg kihúzom magam.

- Hadnagy, épp erről volt szó: Pár társammal, vagy amennyiben nincs elég önkéntes pár tehetségesebb tanulóval és elvileg a nagyobb biztonság érdekében egy-két hadnagy kíséretében ejtenénk meg a gólyák első vadászatát. Mondanom sem kell Önnek, hogy volt már precedens, illetve... *Egy gyors pillantást vetek a hadnagyra, majd rájövök, hogy tiszteletlenül beszéltem. Nem zavartatom magam, egyszerűen átugrom a következő részt és:* meginvitálnám Önt egy útra az emberek világába. Az Ön szava lenne szükséges hozzá, hogy a környék biztonságos és ebben az esetben másnap indulna is a gyakorlat. Az előőrös pedig már ma este kinnt fog éjszakázni.

Fejezem be a mondókámat. Az elmúlt pillanat újra eszembe jutatta azokat a pillanatokat amik... megnyitották az idevezető utat... És most abba a világba térek majd vissza. Újabb és újabb emlék jut eszembe, de az arcomat megpróbálom egy érzéketlen és érzelemmentes arc mögé bújtatni. Hirtelen melegem lesz, majd a hideg fut a hátamon, érzem, hogy a fejem fáj... kezemmel Névtelen után kutatok, biztos pontnak érzem Őt, régóta már.

-Sajnos...-sóhajtok egyet és igyekszem elereszteni a fülem mellett a megjegyzését.
- Nos, nem volt felmérés... öhm... öhmm... hadnagy. De megtisztelő, ha ilyen... öhm... "pletykák" terjengenek rólam. Az eredményeim igen, egész jók.-
-Nem kell szerénykedned!-kacsintok rá. "Eh,látom nem kedveli a közvetlen stílusom, így jártam." rakom arrébb az egyik kupacot.
- Hadnagy, épp erről volt szó: Pár társammal, vagy amennyiben nincs elég önkéntes pár tehetségesebb tanulóval és elvileg a nagyobb biztonság érdekében egy-két hadnagy kíséretében ejtenénk meg a gólyák első vadászatát. Mondanom sem kell Önnek, hogy volt már precedens, illetve...-folytatja némi szünet után.-meginvitálnám Önt egy útra az emberek világába. Az Ön szava lenne szükséges hozzá, hogy a környék biztonságos és ebben az esetben másnap indulna is a gyakorlat. Az előőrös pedig már ma este kinnt fog éjszakázni.
Türelmesen kivárva, hogy befejezze a mondandóját hozzáfűzöm.
-Én pedig már említettem, hogy nem tudok az idei avatásról semmit.-igyekszem nyugton tartani a haragomat. Gyorsan kikergetem a haragomat az ablakon és mosolyogva felállok a székemről.-Jól érzed magad?-fogom vissza magam a sápadt arcát meglátva. Egy széket tolok alá és dugok egy pohár vizet az orra alá.-Ne haragudj, hogy így letámadtalak, de nem akartam, hogy elájulj. Vizet?-mosolygok rá kicsit félszegen. A válaszára várva végig gondoltam, hogy mit kell az indulásig tennem. "Mindenféle képen szólnom kell Hisagi-nak. Majd ő eldönteni mehetek e vagy sem..."

- Igen, köszönöm, szívesen elfogadnék egy pohárral.
Pillanatok fel merengésemből. Sosem akartam másokra erőltetni azt, amit én érzek. Nyílván ők is atéltek ennél durvábbat is. Hiszen ők már hadnagyok, shinigamik. Öltek már hollowokat, halott lelkeket kell "feloldozniuk". Társaikat vesztették el...
A láng, hogy feladatot kaptam természetesen még él bennem és jól esik a hadnagy figyelmessége is, mégha arra nem is jött rá, hogy sajnos a nevét időközben elfelejtettem, ezért volt az akadozott hadnagy megnevezés az imént.
- Köszönöm!
Szólok meglepetten, mikor széket kapok magam alá. Nem merek szólni, hogy épp távozni akartam, hiszen én azt hittem, hogy ennyiben ki is merül a "meghívás". Nem lesz apelláta, már megyünk is... de ezek szerint tévedtem.

- Elnézést... hadnagy, mire várunk még? Elfelejtettem volna valamit? Vagy... szükség lenne még valamire?
Szólok kissé feszülten, miközben felmerül bennem, hogy talán csak én nem hallottam ki az imént az iróniát a hangjából, ahogy engem és az eredményimet dícsérte... és most szépen leszerepeltem előtte, hogy még egy egyszerű elhívást sem tudok még rendezetten levezetni...

- Köszönöm!-
-Szívesen!-fújtam egy nagyot.-Amúgy egyszerűen csak Hana!-a kérdő pillantás után gyorsan hozzáteszem.-Nyugodtan hívj így!-
- Elnézést... hadnagy, mire várunk még? Elfelejtettem volna valamit? Vagy... szükség lenne még valamire?-
-Meg kell várnom a kapitányom engedélyét. Elnézést, hogy így megváratlak.-jövök kicsit zavarba.-A felettes szava szent!-kacsintok rá.- Ha szeretnéd most nyugodtan elmehetsz és, ha meglesz az engedélyem közlöm veled az indulás pontos idejével és helyszínével együtt. Utána pedig...indulhatunk is!-egy kis szünet után hozzáteszem.-Örülök, hogy megismerhettelek! A rosszullétekkel csak óvatosan, de ha bármilyen gondod lenne itt mindig megtalálsz.- kinyitom az ajtót mielőtt ő érne oda hamarabb.-Akkor később! Szia!-

- Oh, értem hadnagy... Hana-san mármint. (na, ez viszánt már useri hiba. fogalmam sincs, hogy miként mutatnak a megnevezésben tiszteletet, bocsánat!!)
Szólok kicsit félszegen. Névtelent babrálgatom, zavarom levezetése végett. Különös: általában nem szoktam ennyiszer és ennyiféleképpen zavarba jönni. Természetesen sokszor volt gondom belőle, hogy nem ismertem az ittani etikettet és szokásokat, azonban ezt idővel megtanulhattam, vagy tanulgattam.
Azonban most Hana-hadnagy ezzel a különös, emberi nyitottságával és közvetlenségével gond nélkül pillanatok alatt újra és újra zavarba tud hozni. Rendkívül röstellem magam.

- Köszönöm Hana-san, nincs semmi gond a várással! Elvileg 1 óra múlva indulunk, de kérem: ha meglesz az időpont és a helyszín, akkor mindenképpen küldje el halállepkével és erősítsen meg, de remélem nem tévedek.
Találok rá lassan a hivatalos hangnemre és úgy érzem, hogy önmagamra is. Ugyan megremeg még kicsit a hangom, majd valami halovány mosoly-félét produkálok, hogy úgy érezzem valamivel tényleg megköszönöm a hadnagy közvetlenségét és segítőközségét.
- Csak átmeneti rosszulét, nem fog többé megtörténni hadnagy! Részemről az öröm! Erősödik meg némiképpen a mosoly az arcomon, de ez még mindig nem több, mint egy halovány izomrándulás egy nem túl rugalmas maszkon. Majd búcsúzóul enyhén meghajolok -nevezzük inkább biccentésnek- majd kilépek az ajtón.